Hét évtizeden át
Az ember lassan megszokja magát,
Megszokja a világot.
Eddig úgy tudtam, hogy ha nézek, látok,
Hogy parancs nélkül is jól visz a lábam,
Mint ifjúságom hegymászó nyarában,
S a két kezem (már ami tőlem tellett),
Magamagától tette, amit kellett.
De mostanság, - azóta!
Foghíjasan recseg a nóta
A belső billentyűk alól.
A gondolat nemcsak hogy nem dalol,
Lassanként már a szókat is elejti,
Maholnap önnevét is elfelejti,
Hovatovább
Csoszogva jár a fej is, mint a láb.
Hát még a mindennapi tárgyak,
Azok lettek csak csúfok és csalárdak!
Nem fog a fog, nem vág a kés,
Táncol a toll, reszket a kéz,
Szűk lesz a gomblyuk, kövér lesz a gomb,
Öltözködés, vetkőzés csupa gond.
A dunna meleg, de hideg a paplan,
Takarva nem jó, hát még takaratlan!
Nem szólnak, néma összeesküvők,
Csak úgy magukban pukkadoznak ők,
Hogy mit akar itt ez a vén mihaszna,
Kiből immár senkinek semmi haszna!
Dehát csak még az emberek!
Róluk beszélni is alig merek.
Olvastátok: a Fidzsi-szigetek
Bölcs szülöttei az öregeket,
Ha már hasznukat nem nagyon vehették,
Agyonverték és gyomrukba temették.
Igaz, minálunk - nem régóta - más,
Sokkal gyakorlatibb a népszokás.
Öregeket minálunk meg nem ölnek,
Inkább hasznát veszik, mint nagyszülőnek:
Hova lenne sok gyönyörű család,
Ha ráncos kézzel fel nem tartanák
Továbbszolgáló nagyapák, anyák!
Lám engem is, ezt bizonyíthatom,
Mindezidáig nem vertek agyon,
S ámbár régóta pihenőre vágynék
(Régi magamhoz képest furcsa árnyék!)
Rezgő kezem szorítja két családom
És megmarasztal ezen a világon.
Úgy halmozzák rám a szép szavakat,
Hogy a lélegzetem is elakad.
S olykor szinte már odáig vagyok,
Majd elhiszem a sok szépet, nagyon,
Mit belém látnak, belém mondanak
Testvéri szem és baráti ajak.
Ilyenkor jól jön egy szép nyakleves,
Minőt a vénség mindennap szerez:
Elfeledett név, elejtett karóra,
Morcos viszonzás jóhiszemű szóra,
Álmatlan éjjel, roppanó derék,
Hol eggyel több, hol kevesebb kerék,
Egy szép szó mellé kilenc kellemetlen,
Egyszer a test nyög, másszor meg a lelkem:
Mindez egyet mond, mint versben a refrén,
Ember vagy, vén vagy, fejeden a törvény.
Csakhogy nem elég annak a fejed,
Többet akar, nagyobbat: szívedet.
Azon mérik rád a jövőt, jelent,
Hogyan dobogja szíved az igent.
Egy igennel eggyé karolhatod
A percet és az örökkévalót.
Egyedül áll a lekaszált mezőn,
A kaszás tisztelettel elkerülte,
S ahogy elment mellette, visszanézett,
Ő meg utána nézett a kaszásnak.
Körülzuhogták szívtelen szelek.
Jöttek, elmúltak, ő meg ittmaradt,
Hajlongva nézett a szelek után,
Karcsú gerincén nem esett törés.
Levélhullajtó őszeleji éjben
Eszébe jut, hogy egyesegyedül van.
Szürkülő szárán remegés fut át:
Hát én mikor? és merre? és miért?
Ez nem betegség, ez csak állapot:
A kor, korom, korunk,
Becsengeti a nagyszerű napot,
Mely után nem kívánkozunk.
Ez nem sírás, ez csak megilletődés,
Búcsúzás néma könnyei,
Utánatok,
Felém kinyújtott jóságos karok,
Akiket nem tudok, nem akarok
Kezemből kiereszteni.
Nem is rettegés, noha félelem:
Hívés, reménység, áhitat
Bújócskát játszanak velem,
Mint esti felhők oltárán a nap,
Mígnem az éjszaka eljő
És elalusznak sugarak és felhő
És kettesben virrasztanak
Az Isten és a lelkem, -
Két halhatatlan érthetetlen.
Újság, rádió, televízió
Torkán üvölt egy szörnyű vízió,
Vízió, melybe nincs beletörődés:
Atomrobbanás, atomszennyeződés.
Gyermekük mellett aluvó anyák
Felnyöszörögnek, mintha hallanák,
Sápadt apák vérfutott szemei
Nem is mernek rájuk tekinteni.
Pórusain át az ártatlan égnek
Jönnek, jönnek a halhatatlan mérgek.
Veszik és adják, terjesztik tovább
Még meg sem fogantatott unokák.
Ámbár ki tudja, jámbor ivadék,
Jut-e még rátok méreg-maradék?
Szíhattok-e még annyi hamuszennyet,
Hogy megfojtsátok az űrt és a mennyet?
Mert a földnek a mi szennyünk elég,
Elfekhet tőle az emberiség.
Készen vagyunk, nem is kell hosszú próba:
Erre készülünk évezredek óta.
Beavatott a fogásaiba
Káin apánk, Júdás atyánkfia,
Bunkósbottól az atomszennyezésig,
Krisztus-csóktól a mérgezett beszédig.
Mást mit tehetsz, ha semmit sem tehetsz?
Egyetlen egyet: önmagad lehetsz.
Legyen remény, vagy ne legyen remény,
Az fel van írva Isten tenyerén.
Várj még, ne siess, szeptemberi lomb,
A hegyeken még szól a kolomp,
Még messze a tél.
A te helyed még fenn van a fán:
Hova lesz, ha te nem szólsz, az őszi magány?
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!
Várj még, ne siess, szeptemberi szív,
Hiszen érted már, hogy a szél hova hív:
Nincs messze a tél.
Kell még holnap is, aki énekel:
Az énekléshez élni kell.
Várj, hársfalevél,
Várj, bükkfalevél!
Most, hogy hetvenes éveimet töltöm,
Megérem, amit sohse hittem,
Hogy hosszú életű lettem a földön.
Hiszem az igét kopott bibliámnak:
Azért van ez,
Mert tiszteltem atyámat és anyámat.
A hosszú életet, Isten nevében, hát csak megértem,
De lesz-e benne köszönet?
De van-e benne érdem?
A hosszú életből talán elég is lenne ennyi:
Aki szeret, annak, akit szeret,
Szeretne már utána menni.
Menni, de oda menni,
Ahová mennek mind, akik szeretnek
Engedj még egy-két esztendőt, Uram,
Az égi és a földi szeretetnek.
Mondhatom, siralmas egy pikulás vagy:
Nincs más témád, csak az ősz meg a vénség?
- Mit csináljak? Ez most bennem az énség.
Hát érdemes reggeltől estelig
Mindig csak a halálról énekelni?
- Sőt inkább még korábban kéne kelni.
Csak legalább, ha minden versed végén
Az Isten nevét ne vennéd hiába!
- Jóságát hívom jóságom híjában.