Ember, ne félj a rossztól!
Arkangyal áll a poszton,
Van, aki hallja hangod:
Szabadíts a gonosztól.
Ne félj a fájdalomtól:
Nem kontár kése koncol,
Próbált sebész az Isten;
Megifjodol, ha boncol.
A bűnt se féld: a pázsit
Gyomot is hajt, ha ázik.
Ravasz művész az Isten:
A rossz is jót csírázik.
Még magadat se féljed:
Isten kezén a mérleg.
Ha még oly semmi volnál:
Majd megnagyít a Lélek.
Ha napba, holdba lőnek,
Örülj a szép erőnek:
Minden javára munkál
Az Istent szeretőnek.
A kék magasba nézz föl,
Ne kérdd, hogy meddig érsz föl.
Egyet pillant az Isten,
És egész lesz a részből.
A halál is csak ennyi:
- Ne félj elébe menni -
Édesapád az Isten,
Röpül eléd, ölelni.
Szitálnak a szélben hulló levelek,
A fák koszorúja lassan lepereg.
Hajlong az ág is a szélben alá:
A hullást, a hullást lassítaná.
Lenn járdakövön a sárga levél
Még zizzen egyet, mielőtt elalél,
Még egyet, utolsót, fölfelé,
Az ághoz, az ághoz, amely az övé.
Nyár van megint.
Arcon legyint
Friss napsugár:
Gyerünk, gyerünk, heverni kár!
Hiszen tudod:
Reád szabott
Hány munka vár.
Hamar, hamar, henyélni kár!
Nem tudhatod,
Hogy hány napod
Van mérve még.
Biztos csak egy: nem lesz elég.
Mikor kapod
Végső napod,
Nincs tudni agy.
Fontos csak egy: ember maradj!
Mígnem kinő
Belőled ő,
Ki egy veled,
Aki embernél emberebb.
Éjjel van, három és négy között az óra,
Ilyenkor indul el csatangolóra
Az ördög, elnyelni lelkeket keresvén.
(Aludjon ilyenkor, aki jó keresztény!)
Pokoli setétség. Fele földkorongra
Ráült az árnyék-szemfedő szorongva.
Vígasztalanul virraszt a sötétben
A földgömb félig, a lelkem egészen.
S már kúsznak elő az odúkból az undok
Varasbéka testű, bagolyszemű gondok,
Jönnek a félelmek, a szívdobogások,
Ablakon, ajtón fülledt kopogások.
Ablakon, ajtón-e vagy az én szívemben?
A holnap rémei riogatnak engem.
Szívem rozsdálló húrja csikordul:
Minden - csikorogja - visszájára fordul.
Fekszem egy kézen, egy jéghideg kézen:
Tudom, ki kezén, - tudom, de nem érzem.
Ne is érezzem! - Getszemáni Jézus,
Add, hogy odaadjam magamat egészen!
Múladozóban már a zivatar,
A hegyeken a rejtett ütegeknek
Sorozatai egyre csendesednek.
Már-már esővé lankad a vihar.
De minket itt a völgyben eltakar
Ólomfüggönye zuhogó vizeknek.
Ránk a hegyek hasztalan integetnek -
A völgyfenék még fürdeni akar.
Még szomjazik, még egyre inni kér,
Még mindig mintha megváltásra várna,
Nincs addig nyugta, nincsen addig álma,
Míg a kegyelem szívéig nem ér.
Ezt imádkozza erdőben a málna,
S föld szívében a burgonyagyökér.
Csepp asztalon éppen csak annyi hely,
Hogy elfér rajta Tányér és Kehely.
A kis szobában annyi levegő,
Hogy elfér benne négy-öt térdelő:
A házinép imádkozik velem:
Fölöttünk szénapadlás, azon felül a menny.
Két-patak-parton, erdő közepén,
Zöld hegyek alján mondom a misém.
Belecsengenek, belezsonganak
Kántoros kedvű kicsi madarak.
Az erdőből is ide-idezeng
A tölgyek orgonája. Így még nagyobb a csend.
Jertek, jertek, világ kicsinyei,
Csendben az Istent dicsőíteni.
Jertek, ti szépek, hívek, boldogok,
Csengőm szavára elnémuljatok,
És meghajoljon valamennyi térd
Az Isten árnyékában didergő nagyokért.
Merengő arccal üldögél a hold
A láthatatlan Csóványos felett.
Az ember felnéz és feled.
A hold körül a lámpás csillagok,
Lába előtt a hallgató hegyek,
És szőnyege, a rengeteg.
Az ember néz és hallgat, mint a hold,
És Isten-adta érzékein át
Éli az élő éjszakát.
Mert minden él és minden elmerül
A kék-ezüstös égi tengeren,
Innen és túl az emberen.
S mint alvó kisded ajakán a tej,
Az ima gyöngye ajkamon remeg.
Hold és hegyek, erdők és csillagok,
Fogadjátok be testvér lelkemet.
Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek.
Úti köpönyeget hamar hol is vegyek?
Volna köpönyegem hosszú út porából,
Hosszú poros élet bűnei sokából:
Rongyos egy köpönyeg, százszor ki van foldva,
Csak újra kifeslik folt hátán a foltja.
Eldobnám szívesen, hisz világ csúfjára,
Hogy álljak ki benne az ország útjára.
De hát még hogy álljak szeme elé Annak,
Aki nem így akart engemet magamnak.
Ha még el is szánnám el is hajítani:
Marad-e alatta belőlem valami,
Amire rámondjam: ez az én személyem,
Az ember, az Isten, a magam szemében.
Már a hosszú útnak végét rovom én is,
Túl a másik fele harmadik felén is.
Rövid útra kell már köpönyeg énnékem.
Te tudod, Jézusom, egyedül mértékem.
Csak tetőled várom, hogy vállamra veted
Azt a Te rámszabott, varratlan köpenyed.
A hegyekről most kúszik le a reggel
Megfürdet mindent mámoros színekkel.
A ház körül öklömnyi dáliák,
Rózsás vidámak, mélabús lilák.
Az ampelopszisz fürtjei körül
A méhe-nép az életnek örül.
S üldögélvén a vadszöllős verandán
Némán tűnődöm életem kalandján.
Örülni én is jól tudok nagyon,
Hetvenkét éve, hogy el sem hagyom.
De Isten tudja, ez a mostani
Öreges öröm csak más valami.
Most ami öröm, szép is, szomorú is
S könnyei között mosolyog a bú is.
Ó lila mosoly! rózsaszínű árnyék!
Nincs már a földön semmi, amit várnék.
Tudom, hogy minden óra szép ajándék.
Szívvel fogadni, amit Isten rád hoz,
Megtérni szépen apákhoz, anyákhoz,
Ahol talán még azt is fellelem,
Amit félbe sem hagytam, idelenn...
Jöjj, mondanám, utolsó kegyelem!
Hanem itt hagyni apátlanul őket,
Kikkel a lelkem Isten egybeszőtte,
Hogy búra váljék bennük a világ,
Mint bennetek, szomorú dáliák, -
Vagy ők menjenek, Isten ments, előre,
S nekem legyen a világ puszta pőre,
Mint vihar után derékon törött
Dália-szárnak az épek között...?
Ki merne kérni? kérni melyiket?
Melyik a jobb? melyik a nehezebb?
Lehajtott fejjel, mint a dáliák,
Hadd mondom el az egyetlen imát;
Elmondom egyszer, aztán hallgatok:
Legyen meg a Te szent Akaratod!
Fiatalok, egy fészakalja,
Ülnek a vedlett szőnyegen.
Egyikük lobogón szavalja
Majd félszázéves énekem.
Fiatalságuk melegétől,
Tán a verstől is - nem tudom -
Éveim tornya visszaépül,
S magam is átforrósodom.
Ki érti meg a vers csodáját!
Elfeledett romok alól,
Félszáz esztendő hamuján át
Róluk beszél, nekik dalol.
Mi ez a dal? Ki énekelte?
Hogy tudtam akkor mondani?
Lehet-e ötven év a kelte,
Amikor olyan mostani.
Amikor napvilágra hoztam,
Őt búgta minden idegem,
És mégis: ahhoz, ami mostan,
Szegényes volt és idegen.
Csak most él igazán, egészen,
Most mondja azt, ami vagyok,
Most tükrözi teljes egészem,
S azt, ami énemnél nagyobb.
Köszöntlek táguló szívemmel,
Körém gyülemlett unokák;
Úgy adta Isten, hogy ti bennem,
Én bennetek növök tovább.
Hát kéz a kézbe: ünnepeljük,
Egymás arcáról fölleheljük,
Amely ma köztünk megjelent,
A versben élő Végtelent.
Az iskolaház folyosója sarkán
Zsibongva, fürgén, tavaszias tarkán
Mennek előttem a fiatalok,
A lépcsőfokot hármával ugorván.
Köszönnek, annak rendje-módjaképpen:
Tudják, ki vagyok, hisz ott lóg a képem
Valahol egy falon a folyosón
Régvolt tanárok képei körében.
Amint egyik-másikkal összenézek,
Elnehezülnek vállamon az évek,
Olyan avultnak érezem magam,
Mint egy elszürkült történelmi képet.
De én kilépek rozsdás keretemből
S szürkült kezemmel, nem-szürkült szívemből
Áldást intek a sietők után,
Atyai áldást, - a történelemből.
Meghalljátok-e a múltbeli áldást,
Kik a holnaptól várjátok a váltást?
Mindegy, megfogan, hallatlan is, érzem,
A nagyapai Istenhez-kiáltás.
Dús örökséget nem adhat apátok:
Csak ami voltam, azt hagyom reátok,
De hogyha (Isten adja!) megfogan,
Boldog lesz tőle késő unokátok.
Csak ami vagyok: azt, hogy szépen éltem,
Igaztól, jótól, széptől sose féltem,
De ami nem szép, ami nem igaz,
Ami nem is jó, azt is, most is, értem.
Megértem azt is, aki nem ért engem,
Tudok ölelni múltat a jelenben.
És akarom ölelni a jövőt,
S szolgálatára magamat jelentem.
Szolgálatára embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak,
Vén magam helyett, örökösökül,
Fiúk, fiaim, titeket ajánllak.
Szalad a lóré, csöpp hegyi vonat,
Zörög az erdőn nagy hegyek alatt.
Lógó fejjel, meggyőződéstelen,
Vén ló zördíti rozzant síneken.
Gördíti becsülettel fölfelé,
És visszafelé is gördítené,
De amikor elérik a tetőt,
Hámból kifogják jámbor ügetőt,
A lószerszámot hátára vetik,
Farát szelíden megveregetik,
És azt mondják: Eridj szépen haza.
És ő elindul szépen és haza.
Hát a te lóréd, édes öregem?
Lovatlan áll már az is a hegyen.
Nem is zörög már, csendes, jó hely ez,
Megállónak is csak föltételes.
Hiszen te húznád szívesen tovább,
De idefönt már nem kérnek csodát.
Hordtad a hámot, húztál szekeret,
Most már az üres hám is fölsebez.
Az is megrezzent, mikor valaki
Hervadt hátadat megveregeti.
De már maholnap megsimít a szó:
Jöjj haza szépen, fáradt vén csikó.
- Megismered: ez a gazdád szava,
S szépen elindulsz, - szépen és haza.