Szavak, szavak, búcsúzom tőletek,
Egymás után, mint halni készülő
Fiaitól az árvuló szülő,
Minden nap egy-egy új szót temetek.
Egy-egy újat a drága régi kincsből,
Nincs zárva kamrám, küszöbömön nincs őr:
Aki elunta életét velem,
Mehet, búcsútlan, köszönéstelen,
Mennyit hallgattam, futostam, figyeltem,
Míg ezt a drága kincset összeleltem!
Hány kis idétlent - az volt még a drága! -
Magam hoztam e dadogó világra.
Mi voltatok? élettelen anyag,
Élővé, szóvá én alkottalak,
Amikor forrón belétek leheltem,
Amit az Isten énbelém: a lelkem.
Bizony, hogy nem volt rossz sorotok nálam,
Mindenben mindig kedvetekre jártam,
Dajkátok voltam és cselédetek,
Ápoltalak és kényeztettelek.
Mostam, vasaltam, teregettem rátok,
Hímes aranyból szőttem a ruhátok.
Ezen a lármás, visszhangos világon
Ti vagytok csendes otthonom, családom.
Ti a szerszámom, kulcsom, fegyverem,
Tirajtatok keresztül ismerem
Izzó titkát az emberi tudásnak
S a kincset, mit varázsvesszővel ásnak.
Mindent, amit az ember szíve rejt,
S a másvilágból remegő delejt:
Kit a tudós csak eltakarna névvel,
Istent tapintom ujjatok hegyével.
Szülötteim s szolgáim voltatok,
És én szolgátok és királyotok:
Mint pénzeire a király nevét,
Reátok vertem arcom bélyegét.
S most hűtlenek, csalfák, kegyetlenek,
Egymás után elhagytok engemet.
Hasztalan hívlak, hasztalan kereslek,
Elhal a visszhang, a barlang üres lett.
Állasz az oltár lépcsőjén magad
És idézed a szentelt szavakat,
S csak tátogat szegény memóriád;
A néma ördög vigyorog reád.
Dobban a szíved, írnál, mondanál,
S a toll kezedben reszketni megáll,
Megzördül rajt egy látatlan bilincs, -
Nézel, utána, annak, ami nincs.
Hát így maradtál, - de jó ez neked:
Beszéltél hetven évig eleget.
S ha most a szó kegyelme elhagyott,
Gondolj szó nélkül szépet és nagyot.
Nézd ama bölcs hajdani remetéket,
Kik kinőtték az emberi beszédet,
S elvonulván barlangjuk éjjelébe,
Némán merültek a Lét tengerébe.
Csak egy, csak egy szót, csak azt ne feledjed:
Őbenne hallod az Egyetlenegyet
S újra tanulsz beszélni általa,
A Szót, a Szót, mely kezdetben vala.
Esteledik, de még zöldek az árnyak.
Köröskörül a szép mezőn kaszálnak.
A tarka-barka sok szelíd virág
Fejét lehajtja, megadja magát.
Suhog a fű, a kasza éle serceg.
Derék kaszák, pihenjetek egy percet,
Engedjetek, hadd váltok egy komoly szót
Szegény füvekkel, talán az utolsót.
Esendő füvek, halandó virágok,
Jószívvel voltam mindig én hozzátok
Nem téptelek le, ott szerettelek,
Ahová a Jóisten ültetett.
Hadd mondom el hát búcsúzó beszédem
Ezen a csendes, imádkozó réten,
Amíg az illat, a virág imája
Felelni tud még lelkem sóhajára.
Hát, testvérkék, virágocskák, füvecskék,
Mentek ti is, mint elmennek a fecskék,
Mint lomb a fáról, kézből a kasza,
És annyi más még - elmegyünk, haza.
Azért, testvérkék, bizony mondom nektek:
Mikor a kaszaélről leperegtek,
Ne magatokért imádkozzatok,
Félig már üdvözültek, illatok.
Könyörögjetek hulltotokban értünk,
Kik ma vagy holnap nyomotokba érünk,
Hogy ne legyünk rútabbak nálatok,
Kik szépségben éltetek, haltatok.
Bujdosik az árva madár,
Egyik ágról másikra száll.
Könnyű neki messze szállni:
Vele mennek fiókái.
Nem hagy itt mást: őszi szelet,
Fagyos esőt, zúzos telet,
Üres fészket, üres tájat,
Semmi, ami visszafájhat.
Jaj, nem is az a legárvább,
Akit nem siratnak árvák,
Nincsen, aki elkísérje,
Nincsen, aki visszakérje.
De akinek útra kelve
Itt marad a fele lelke
Fészekülő pulyáinál,
Azt sirasd meg, árva madár.
Azelőtt tudtam, ki vagyok,
Most nem tudom.
Akartam is, sokat, nagyot,
S ma hányszor cserben nem hagyott
Öreg lovam, rozsdát fogott
Akaratom!
Embereket is, arcokat,
Ki jó, ki rossz?
Akárcsak édes magamat,
Úgy ismertem mindnyájukat,
És tudtam is, mi a szabad?
Mi a tilos?
Bizony, hogy most nem kérdezem,
Ki rossz, ki jó?
Mindenkinek testvéresen
Elébenyújtom két kezem,
Én felperes már sohasem,
Hát még bíró!
Két kézen át amit tudok,
Vajmi kevés!
Tudni kevés, érteni sok,
Mindnyájunk arcán ott sajog,
Mindannyiunkkal köz kapocs:
A szenvedés.
Több és nagyobb ez a kevés,
Mint bármi más:
Ez a Krisztus-kézrátevés,
Mindnyájunkért engesztelés,
Embernek emberrélevés,
Megújulás.
Aranyporos nyárvégi reggel,
Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel.
Pedig a nyár
Lassan lejár.
A kardliliom kardja hegye sárgul.
Hull a szirom az öntözött virágrul;
Lassan elkezdi csomagolni már
Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.
Nyár, szép arany nyár, jó meleg,
Engedd, hogy szépen kérjelek,
Csak egy nagyon nagyon picit
Lassítsd lehellet lépteid,
Hadd hallgassuk még egy picinykét
A vadgalambot meg a cinkét,
Hadd ültetünk még egynehány
Margarétát meg tulipánt.
Hadd legyen még egy csepp nyarunk,
Gyomlálni kócos udvarunk,
Fáradt szívünkbe gyűjteni,
Ami a nyárban isteni,
Hogy ködöt, esőt megelőzve
Suhannánk át a sárga őszbe,
A sárga csendbe,
Magunk körül piros tavaszt teremtve.
Angyalt, Uram, a megelégedésnek
És a csodálkozásnak
Hányszor küldötted hozzám angyalát!
Megmutattad a teremtett világot,
És lőnek esték, lőnek reggelek,
És láttam, s kisgyerek módjára tapsikoltam,
Hogy nagyon jó minden a nap alatt
És valami tán még énbelőlem is lehet,
Ha átadom magam az oktató angyali szónak,
Az Angyalnak, ki elnéző mosollyal annyiszor
Mutatta meg nekem a magam kicsiségét,
Gyámoltalan akaratomnak egy-egy felizzó pillanatát,
Egy-egy felizzó pillanatomnak elmondhatatlan örömét.
De most, Uram,
Amióta kegyelmes íjad ellőtte rám
A tovazúgó évek nyilait,
Más arccal néz az Angyal is szemembe
És látnom is mást ád elém:
Szép világodnak visszája-felét.
Ó, látom most is én
Milyen gyönyörű az emberi test,
De a csontok meztelen váza is énekel
És én most egyre hallom ezt a dallamot.
Mámorítón gyönyörűek most is a Sixtusi freskók,
De milyen szép a vázlat,
Amelyről a mester verejtéke csordul,
S amelyen még szemmel tapinthatom,
A kegyelem hogy küzd az anyaggal.
Láttam én tengert és vihart,
S most is lelkembe tudom inni még
A nagy vizek határtalan hullámait:
Láttam hócsuklyás hegytitánokat,
S homlokukról a végtelenbe rúgom el ma is magam,
De a végtelen szól hozzám akkor is,
Ha egy búgó kagylót tartok a fülemhez,
Ha egy parányi szentjánosbogár pislanó mécsét látom lengeni.
Ilyen látományok közt élek mostanában,
Ilyen szépségek sorjáznak el arcom előtt nap-nap után,
Jó most is a jó, szép most is a szép,
De nem úgy jó, mint annakelőtte,
És nem is úgy szép, mint azelőtt.
Az én szemem lángja lohadt-e parázzsá,
Vagy a teremtés kertjének lombjai közé
Suhog be olykor őszelői szél?
Ma e szépség gyönyörű visszája-felén
Meg-meglátom a férceket és a varratokat,
Most a kopások és a repedések
Ütnek szemembe minden untalan,
Rútság és rosszaság öklöznek emberököllel.
Mert ami szép, ami jó,
Isten és ember közös keze-műve,
Ami rút, ami rossz, az emberé magáé,
Emberé, aki nem-egészen ember,
De nem is egészen nem-ember azért.
A fél-emberek légióit látom én ma seregelni felém
Világ négy tája felől.
Ezek nyújtják ki felém este és reggel remegő kezüket.
Ó, hiszen jöttek hozzám azelőtt is sergestül sírók,
De akkor ők voltak a szomorú kivétel,
És körülöttük énekelt és illatozott
Kertész angyalok kapái nyomán
A virágos világ.
Most ők a többség, a szín, a valóság,
Majdnem hogy ők a megismert emberiség...
Akkor belőlem is bugyogott az emberi szó,
Ujjamról csepegett az olaj,
És mindennapos volt a csoda körülöttem.
Most Lázár vagyok a Lázárok között,
Inaszakadtak közt inaszakadt.
Olykor szinte már azt hiszem,
Hogy az angyalokat hazahívta végképpen a Gazda,
És magára maradt,
Férgek fogára a vadon világ.
Ó, hányszor száll pedig el közöttem és Isten között
Pislogó méccsel reszkető kezében
(Áporodott imáim olajával)
Ma is az Angyal, az én angyalom!
De most az arca másik arc,
Mosolygása is másféle mosoly.
A fél-emberek szomorún mosolygó angyala ő;
Az egyik szárnya törten csüng alá,
S azt mondja: szegények!
A másik szárnya csattog a mindenség szelében,
S azt mondja: boldogok!
Kétarcú angyalnak vagyok gyermeke én,
Kétarcú élet, kétarcú ének.
Angyal, szomorú mosolyú angyal,
Tanítsd ölelni két karomat,
Hadd ölelem mindennap mind a kettőt,
A szegényeket is meg a boldogokat is.
Hangold fel húrjaimat,
Mindennap mind a kettőt,
Hadd énekeljem énekedet,
Az emberekét is meg a fél-emberekét is.
Ha más azt mondja: föld!
Hadd énekeljem én:
Föld, föld, nyújtózzál ég felé!
Ha más azt mondja: ég!
Hadd énekeljem én:
Ég, ég, hajolj a föld fölé!
S ha más azt mondja: vég!
Hadd énekeljem én a véges-arcú végtelent,
S a véget, mely a végtelenbe nő!
Pók szaladt az ágyamon.
Megcsípett a vállamon.
Biz én magam nem hagyom!
Hol a cipőm? Felkapom,
Leütöttem, vége van!
Itt hever a vánkoson,
Alaktalan kis halom.
,,Nézz rám, - mondja - gyilkosom!''
Biz én meg se hallgatom:
Leütöttem, vége van!
Libabőrös hátamon
Megsuhint a borzalom.
Akarom, nem akarom,
Nem lehet nem hallanom:
Leütöttem, vége van.
Bosszút álltam, - mi jogon? -
Egy parányi állaton.
Késő már a bánatom,
Vissza nem sirathatom:
Leütöttem, vége van.
Bagolyirtás, Bőgösrét és Ágasvára.
Esik eső hegyen-völgyön fűre-fára.
El-elhagyja, nekibuzdul, újrakezdi,
Csatornáit hétszer egy nap megereszti.
Mezítlábas Mari néni a pitarban
Gyönyörködik a zuhogó zivatarban.
Minduntalan lelkendezve kiabálja:
Jó kis eső, köt a krumpli valahára.
Joskó bácsi, öreg szlovák, hetven felé,
Eresz alól nézeget a földje felé.
Káromkodni nem szokott, de most nem állja.
Pedig attól föl nem áll a gabonája.
Mennyországbán Szent Péternek van a napja.
A csatornát nyitogatja, csukogatja.
Szakállába mondogatja mosolyogva:
Fiacskáim, várjatok a sorotokra.
Aki szeret, aki nagyon szeret,
Százszor veszíti el az életet.
Mert mindig újra egyedül marad
S nem találja a tovahunytakat.
Addig jó neki, amíg sírni tud,
A könnyeken a fájdalom lefut.
Addig jó neki, amíg emleget,
Mint külországban élő gyermeket.
Addig jó neki, amíg hazavár:
Csak költözik, de megjön a madár!
Addig övé még, aki nincsen itt,
S ő éberen virrasztja kincseit:
Túl az időn, téren és síron át
Élő szemét, szavait, mosolyát.
Mind élnek benne, és ő bennük él,
S van is mindennap élnie miért.
Élnie mért és imádkoznia.
Vedd a kezedbe szép piros szívét
Általvert szívű Mária!
Ne hívjatok, nagy hegyek,
Magamtól is elmegyek.
Fáim, ti se küldjetek,
Úgy sincs nyugtom köztetek.
Kanyarog az öreg út.
Lábam alól majd kifut.
Fojt a por és tör a kő,
Hol van már a delelő!
Delelőtől estelig
Jaj de hamar eltelik
Temetőből fúj a szél,
Megy az ember, mendegél.
Honnan? hova? merre? mért?
Én se mondom, te se kérdd.
Fut a felhő, fut a szél.
Aki ember, holtig él.
Ember voltam idáig,
- Holtig-e, vagy hazáig?
Lezárom a könyvet, letörlöm a tollat,
Még nedves a lap, de a munka kész.
Keresztet a könyvre, a szívre, a szájra:
Ez a pont, ez a csend, ez a teljesedés.
A munka, a munka, a munka egész!
S most nézz fel a kékbe: még nem vagy a túlé,
De itt sem egészen a rőt nap alatt!
Nincs fontos a földön és nincsen a napban,
Aminek odatárd szabadult magadat,
Csak az új, csak az új, csak az új feladat!
Az öreg ember soha sincs magában:
Ülvén egyedül rozzant sátorában,
Nappal némán, éjente éberül
Nem-hítt vendégek guggolják körül.
A betegségek. Föl sem veszi őket,
(Kora vendégek soká nem időznek!)
Míg meg nem zördül (furcsa fordulás)
Nulla előtt a hetes, - a kaszás.
Reccsenő gépén szorongó pilóta
Érezhet úgy, ahogyan én azóta.
A rám lesőket most már én lesem,
Tudom, hogy el nem hagynak sohasem.
Állhatatosak legutolsó vérig,
Néma szemükben földi sorsom érik.
De nézz velük bátran farkasszemet:
Több is van bennük: onnan üzenet.
Onnan érkeznek hírnöknek, futárnak,
Ahol engemet bölcsőm óta várnak,
Ahova rajtuk át vezet az út,
Kezeik tárják ketté a kaput.
Szeresd hát őket, ha csúfok is éppen.
Akad belőlük minden napra szépen.
Körülülik diétás asztalod:
Házad népévé lettek a bajok.
Etetnek is alkalmas élelemmel:
Friss fájdalommal, forró félelemmel.
Minden falat megmondja, merre mégy,
Hol öleli a Kezdetet a Vég,
Hol vár a vendégség, amelyre hínak.
Nyiss hát ablakot, ha zörget, a kínnak,
Mert angyal ő s angyalnyelven beszél,
Füledbe súgja: Én vagyok, ne félj!
Lilaszegélyes orgonasoron
Járok. Járkálok. Nem gondolkodom.
Fejem fölött a felhők is lilák.
Sötétlilák. Mint a hűlő világ.
Hűlő világom, fonnyadó egem.
Járom az árnyat. Nem sötétedem.
Az út porából egy elhullatott
Orgonafürt lehel rám illatot.
Megsimogatom és lefektetem
A ringó fürtök árnyalta gyepen.
Takarja el a világot előle
Az anyabokor lila szemfedője.