Fogadd el, Uram, szabadságomat,
Fogadd egészen.
Vedd értelmemet, akaratomat
S emlékezésem.
Mindazt, amim van és ami vagyok,
Te adtad, ingyen.
Visszaadok, Uram, visszaadok
Egyszerre, mindent.
Legyen fölöttük korláttalan úr
Rendelkezésed.
Csak egyet hagyj meg ajándékodul:
Szeretnem téged.
Csak a szeretet maradjon enyém
A kegyelemmel,
S minden, de minden gazdagság enyém,
Más semmi nem kell.
Fogadd el, Uram, fogadd el, Uram,
Fogadd el őt is,
És benne szívem, - szívem és szavam:
A hegedűt is.
Nem hangosan, nem ünnepélyesen:
Némán kínálom,
Nem a megértés moraját lesem
E zűr világon.
Nem mint az elvonuló mennydörej
Visszhangja visszamormol,
És négyszer-ötször búcsúzkodik el
Négy-öt hegyormon.
Úgy vedd kezemből ezt a zönge fát,
Hogy meg se lássák.
El ne sirassák egy zengő világ
Elnémulását.
Mint játékszert, amit a kisgyerek
Magával visz az ágyba,
Selyemnél lágyabb anyai kezek
Elvesznek szép vigyázva;
De még egészen el sem szenderült,
Mellé fektetik újra szépszerével,
S ő álmában is csak a hegedűt
Öleli két kezével.
Valami cseng a csendes völgyön át:
Öreg tót ember feni a kaszát.
Aztán egy percig áll és eltekint
Lába előtt kígyózó rendein.
A kéz, a láb, a kasza is pihen,
Mi járhat a pihenő fejiben?
Talán csak annyi, hogy szép a mező,
Csak így maradjon, nem kell már eső!
Vagy azt gondolja ő is, amit én
Gondolgatok a szívem fenekén?
Én, ki ez istenáldott hegyeken
Csorbult kaszámat élesítgetem:
Csorbult agyamat, kopott szívemet,
Istenszabású emberségemet.
Tán egyet gondol mindakét szívünk
S ez az, amitől testvérek leszünk,
Hogy szép a szép, az illatos mező,
És jó a jó, fiatal szív s velő,
De nem elég, de semmi sem elég,
Mert szép is, jó is azt susogja: még!
Kaszacsörrenés, szívvér-dobogás
Testvér ütemben imádkozza: más!
A fáradt nap lassan pihenni tér,
Zörög már felénk a szénásszekér.
Vén ló a hámban, de még bírja tán.
Húzzunk még egyet azon a kaszán!
A rádió recseg, ropog:
Háború! Háború!
Rikoltoznak a hírlapok:
Háború! Háború!
A tudomány mellét veri,
Sírnak a Krisztus sebei:
Háború! Háború!
Fordíts, fiú, a rádión:
Testvéri szóra szomjazom:
Míg ép az agy s a szív meleg,
Legyünk, maradjunk emberek.
Csak szállítsd, vézna kis papom
A Krisztust kerékpárodon.
Igédre vár völgy és tető,
Menj, áldott békehirdető.
Doktor, nyergeld a géplovat,
Ne sajnáld fáradságodat.
Halál ellen mosod kezed,
Angyal csorgat rá szentvizet.
Serken a hajnal, aratók,
Az Isten hív, induljatok.
Család és ország enni kér,
Az élet szent, szent a kenyér.
Te is, dagadt inú kezem,
Ne bánd, hogy holnap mi leszen.
Abban sürögj, ami tiéd:
Görnyedt emberek hívják az igét.
Testvéreim, fogjunk kezet:
Nem vagyunk benne részesek,
Ha kiújulnak vérzeni
A megölt Krisztus sebei.
Hegyen állok, nézem a búcsúzó nap
Piros gömbjét az aranyos hegyek
Felhőkoszorús homloka megett
S csókot hintek a kedves távozónak.
Isten veled! kiáltanám utána,
Vidd el magaddal szép üdvözletem
Túl a hegyeken, a tengereken
A mesebeli óperenciának.
Vidd, égi postás, a szívemet küldöm,
Köszöntök embert, fát és csillagot,
Akiket látnom meg nem adatott
Ezen a dús, de fösvénymarkú földön.
S ha összejutsz az égi körmenetben
Azokkal is, miket csak sejtenem,
Csak hinnem enged szűkös szellemem,
Mondd el nekik, hogy őket is szerettem.
S ha eljutnál a Központ közeléhez,
Ahol mindenben minden Aki Van,
Sóhajtsd elébe halk bizalmasan,
Hogy lelkem nála kisebbet nem éhez.
Hogy addig is, míg szívem elpihenne
Végtelenében, mindent köszönök,
Minden szépet, múlót és örököt
És azt is, ami vajha várna Benne!
Nem tündökölsz az égi seregek
Angyalainak kilenc kórusában,
Hasztalan keresem a Bibliában,
Emberi nyelven nincs is tán neved.
Nem a nagyokat, nem a szenteket
Kíséred át az Isten Államába:
Kisemberek utolsó állomása,
A kis halál, ez a te őrhelyed.
Mikor jössz hozzám? Lesz nekem szavad,
Szabadítóbb a földi fájdalomnál?
Lesz-e, hogy neveden szólítalak?
Ó bár te hívnál, angyali Ajak,
A néven, mely a túli tájakon vár,
Amikor majd onnan szólítanak.
Milyen szépek az alkonyati felhők!
A hűvös kékből méz-arany csorog.
Milyen szépek az öregasszonyok!
Az encián szemet huny éjszakára,
De hunyt szemmel is kéken mosolyog.
Ti tudtok ilyet, öregasszonyok.
Szép tiszta ráncok, szép, komoly barázdák:
Bölcsességgé szüremlett bánatok.
Nyájas szibillák, öregasszonyok!
Ti keskeny ajkak, kik a hallgatásban
Már minden titkot megtanultatok,
Tanítgassatok, öregasszonyok!
Gazdag szemek, szelíd tengerszemecskék,
Mélységesek és hullámtalanok,
Nyugtassatok el, öregasszonyok!
Hűvös kezek, de melegen tapintók,
Fagyos a kezünk, simogassatok,
Anyátlanokat, öregasszonyok!
Alvó kisgyerek ágya zsámolyánál
Ezüst-glóriás őrzőangyalok:
Virrasztanak az öregasszonyok.
Virágzó hársak hűvösében
Magányos csendben üldögéltem,
Nem is kívántam mást, csak éppen
Lenni, mint a lomb.
Mikor már-már elszenderültem,
Egyszerre fölrezdült körültem
Egy álomhalk, valószerűtlen
Földöntúli hang.
Száz méh, a hárs virága kelyhén
Illattal csordulóra telvén
Surrogja rezge szárnya nyelvén
Léte mámorát.
E hárs alatt én hányszor ültem,
Önnön zenémben elmerülten
S önös figyelmem elkerülte
Mind e halk zene.
Ki tudja, hányszor, s milyen hársak alján
Burkolt el engem ön zajomba csalfán
Csalóka ihlet, - még csak meg se hallván
Azt a más zenét,
Komoly lányát az Isten-adta csendnek,
Melyre a boldog angyalok kerengnek,
S melyben öröktől egy akkordban zengnek
Isten és világ.
Szívem, ne sírj, még nincsen veszve semmi:
Tanulj a hárstól illatot teremni,
A csend dalának élő kelyhe lenni
S búgni, mint a hárs!
Bizony hogy én is úgy vagyok,
Mint tornácomon ez az árva,
Nyírfaágakból faragott,
Szegen-lógó virágkosárka.
Tavaly, még nincs egy éve sem
Piros virággal, zöld levéllel
Játszott, - ma félig üresen
Birkózik a goromba széllel.
A fiatalság hova lett,
Mézes mezők kosárnyi szépe?
Elmúlt, elszáradt, - kiesett,
És nem került más a helyébe.
Kiesett, mit a szó, a név
Résein az emlékezetnek.
Jön egyszer egy jégmarta év,
S a kosarak megüresednek.
De ő még itt van, mint akit
Nagyobb erők ideszegeztek.
Hintálja száraz tagjait
S olykor a drót is zörren egyet.
Sebaj, sebaj, öreg kosár,
Mondom neki, - mondom magamnak,
Nem halt ki még azért a nyár,
Hogy virágaink odavannak.
Van még virág a réteken,
Az erdőn még zöldell a szépség.
Ne zúgolódj, hogy nem nekem:
Minden, ami szép, az enyém még.
S ha majd süvít az ősz szele
S a tél halotti tánca harsan,
Majd táncolunk mi is vele,
Csak felettünk a szög kitartson!
Addig szépecskén elleszünk,
Míg egyszer majd a tűzre raknak,
S illatot áraszt melegünk
Melegedő emberfiaknak.
A templomtól a temetőig,
Temetőtől a templomig,
Ahol e hűvös nyáridőben
Ballagó életem folyik,
Jár a sok jó falusi ember,
Gyerek szalad, szekér döcög.
El-elnézem és meg-megállok
És mindenkinek köszönök.
A templomtól a temetőig,
Temetőtől a templomig
Ha járok, mást sem tesz a szívem:
Mindegyre csak találkozik.
A legtöbben visszaköszönnek,
Van, ki tovább megy ridegen,
Van, aki bambán visszabámul,
Csak egy nincs köztük: idegen.
A templomtól a temetőig,
Temetőtől a templomig
Minden kis házhoz nagy közöm van:
Minden házban ember lakik.
S ha embert látok, Isten szólít,
Meg kell előtte állanom,
Mert szentségtartó minden ember
S minden ház tabernákulum.
Mikor az Úrnap ünnepére
Virágot hint a körmenet,
Négyszer lendít keresztes áldást
A pap a négy oltár felett.
Hát énnekem, ki minden házból
Kinézni látom Istenem,
Hányszor kellene s hány irányban
Áldás keresztjét hintenem!
De áldást, imaszót, örökké
Malomként nem mormolhatok,
Hát annyit mondok tiszta szívből:
,,Adjon az Isten jó napot!''
És ő, hiszem, meg ne hazudtol,
Ki társlakómként itt lakik
S mellém szegődik minden reggel,
Temetőtől a templomig.
Hetven körül
Az ember a világi jónak
Kétszeresen örül.
Halk lesz a szó,
Kettős akkord búg benne mégis,
A szomorú is meg a szép is:
Köszöntő is meg búcsúzó.
,,Köszöntelek,
- Szólnék, - te szép világ, szeretlek'',
De a nehéz szók könnyekként peregnek:
,,Isten veled, Isten veled!''
Hetven felé
Minduntalan búcsúzna már az ember,
És könnyeit szégyenlős szerelemmel
Szemérmes szókba rejtené.
De megered
A szó patakja s szétveti a mellet:
,,Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek,
Erdők, hegyek, virágok, emberek!''
Hetven körül
Az ember mindennek örül.
Hetven felé,
Mint felhőn át az esti napkorong,
Mindenfelé
Egy fényességes árny borong:
Az Istené.
Jaj de szépnek, fiatalnak
Látom ma a Mátrát!
Mintha szomjas szemeim most
Legelőször látnák.
Jaj de szépnek, szomorúnak
Látom ma a Mátrát!
Mintha fáradt szemeim most
Legutólszor látnák.
Addig él a fiatalság,
Ameddig a szépség.
Addig éljek, míg a szemem,
Míg a szívem ép még!
Sokáig éltem, sok mindent szerettem,
És most, hogy eljár az idő felettem,
Még sokkal többet szeretek.
De legfőképpen, - érzem, ők is engem, -
A fákat meg a kisgyerekeket.
Beszélgetünk, bár ők hangot sem adnak:
A nagy szelíd fák bölcsen bólogatnak,
A gyerekek meg válaszul
Bölcsen - még a karonülők is -
Rám mosolyognak huncutul.
Gyermekmosolyból, szellőbújta lombból
Valami szól az ősi sugalomból,
Amit az ember lassan elfelejt,
Bár teste-lelke minden pórusával
Szomjazza, mint vas a delejt.
A Titoknak, melyet felnőtti szemmel
Már meg sem ért, már meg sem lát az ember,
Ők még látták illanni fátyolát,
S rajtuk keresztül hozzánk is lecsillan
Egy-egy sugár a mindenségen át.
Valahányszor beléjük néz a költő,
Le-lehull róla egy rossz emberöltő
És csenget neki a Paradicsom
S ő, mint a kisgyerek karácsonyeste,
Bekandikál a kulcslyukon.
Fehéren csillogó mészkő-falak közül,
A hosszú alagút koporsó-kebeléből,
Ahol a vérverés fojtó iramba szédül,
A füstszagú vonat lihegve fölmerül.
Fáradtan, kormosan, langy verejtékben ázva,
A zsúfolt ablakokban bús esti emberek.
A fapados kocsik lassan bezörgenek
A hűs, diófalombos muskátlis állomásra.
Egy hektikás kerék rekedten felsikolt,
Az izzadt ablakokból sóhajok csordogálnak.
Füttyszó sivít: tovább, neki az éjszakának!
Meredten ül felettünk a hullaképű hold.
Ha jő a perc majd, amikor lezárul
Kalandos létem drága földi része
S a lábam alatt elsikló határrul
Majd egyre vissza-vissza-visszanézek,
S visszanéz rám is és válni nem enged
Nagy életem tengernyi szépe, jója,
S még ember módra dobbanó szívemnek
Felsír utólszor halk gyászindulója:
Nem emberekhez száll majd szívverésem
(Már odaadtam szívemet nekik):
Engedj utólszor kismagadba néznem
Hadd lássa egyszer búcsúzó szemem még
A szőke pitypang szálló pelyheit
S a csillagok bizalmas végtelenjét.
Harminc napot, harminc csodálatos nap
Kétkoszorús szivárványnál telibb
És gazdagabb és forróbb színeit
Ezt adtad Uram, fiadnak, a rossznak.
Szüretelő kádamba összehoztad
A nyártól ami gyönyörű telik,
A tarka ősz csorgó gyümölcseit
És illatát egy visszatért tavasznak.
Egy emberélet minden illatát:
Ezt, ezt sóhajtom e versekben át
Az eljövendő emberebb világnak.
Testvéreim, akik a vízözönt
túlélitek, itt egy világ köszönt
Hús-vér oszlopairól Szíriátnak.
A második félszázad küszöbén
A múlt élő tükrébe visszanézel,
S mind, amit tettél, kézzel, szívvel, ésszel,
Rád mosolyog, mint tükörből a fény.
És feldobog szívedben az erény:
A hála és az alkotó alázat:
,,A kegyelem, az érdem is Tenálad,
Én Jézusom, - rossz szolga voltam én.''
De szól az Úr és térdelő igédet
Szárnyára ölti az örök ígéret:
,,Hív szolgám voltál, béred megkapod,
Mert ki sokakat tanít igazságra,
A nem-múló örökkévalóságra,
Tündökölni fog, mint a csillagok.''