Hegyoldalban állok. Szél veri a lombot
Zölden hullámlanak odalenn a dombok.
Alatta a zöldnek mesebeli csend van.
- De szép volt, de szép volt, ami odalent van!
Fölöttem a felhők pólya-fehér-lágyan
Ringanak húnyt szemmel a kék anya-ágyon.
Még sírni nem ébredt csecsemői csönd van.
- De jó lesz, de jó lesz, ami odafönt van.
Hasztalan csóválod a fejedet,
Ember, ki némán mégy rajtam keresztül:
Engem a hernyó megevett,
Lombostul, levelestül.
Tölgyerdő voltam, vadaskert, királyság,
Embernek, vadnak büszkeség, öröm.
Jóságomat, szépségemet lerágták,
Ez lett belőlem: sok zörgő sivár ág
S síremlék törzsököm.
Mégis, ne szánakozzatok,
És könnyeket ne ontsatok miattam;
Nincs többé koronám, de én vagyok,
Én én maradtam.
Gyökereim a föld élő alattján
Ölelnek szét a forró Szív felé,
S föld színén ami lényemből maradvány,
Szentség gyanánt az égnek felmutatnám:
Így is az Istené.
Végnek is melegítő gondolat:
Emberek jönnek és deszkába vágnak
S az emberkéz is szentséggé avat,
Háznak, bölcsőnek, ágynak.
És zúg tovább az Isten-adta élet,
Nem vég a vég és agyrém a halál:
A tarlott ágon cinkék csicserélnek
S a szellőben egy esztelen reménynek
Bölcsességétől bizsereg a táj.
Két tábla szőlő közt lakom,
Hegyekre néz az ablakom
S a hegy fölötti föl-be,
A zaj fölé, a por fölé,
Az élet és a kor fölé,
A véghetetlen Ölbe.
Ó éberítő, altató
Mézízű kontempláció,
Mélyebb a gondolatnál!
Áll az idő, eltűnt a tér,
Mintha az űrben lengenél
És mégis itt maradnál.
Föl és le, mintha lengenél
A belső ritmus tengerén
És mégis mozdulatlan,
És mintha sok-sok miriád
Testvéri lengők ritmusát
Éreznéd tenmagadban.
Magadban is, kívüled is:
Valami von, s te is, te is
Valamit mintha vonnál.
Belőled árad és beléd,
És olykor mintha értenéd
És odahaza volnál.
Mintha belőled nyúlna ki
És megölelne valaki,
S míg ujja szíven ér,
Békesség minden és derű,
És olyan-olyan egyszerű,
Mint egy karaj kenyér.
Feketén, karcsún, elegánsan
Emelve finom lábait,
Egy hőscincér, kis szobatársam,
Föl a falon kapaszkodik.
Kapaszkodik szegény bogárka,
Iparkodnék, de hasztalan:
Az egyik tapogató csápja
- Hogyan, hogyan nem - odavan.
Billeg a sok lábacska föl-le,
Én meg csak elnézem szegényt:
Egy-kettőt lép, s lehull a földre,
És kezdi előlről megént.
És kelve-hullva, hullva-kelve
Így küszködik keservesen.
Neki lesz-e több a türelme
Kínlódni, vagy nézni nekem?
És lassan mintha mérhetetlen
Világbánat lehelne meg,
Csak nézem, nézem tehetetlen
S le sem törlöm a könnyemet.
Szembe a Nappal néztem egykor,
Nagyon-nagyon fiatalon.
Gyönyörű volt, most is, ma is még
Meleg tőle a mosolyom.
Egy életre megpirosított.
És most öreglegényesen,
Bácsikásan, nagyapókásan
Megintcsak a napot lesem.
Erdők, hegyek zöld-árnyú napját,
A tölgyekkel társalkodót,
A reggel trillás csilla fényét,
A menni, bokázni biztatót,
A dél aranycsepp izzadását,
A tűzjátékos alkonyat
Meséit és a naplehelte
Szép barna emberarcokat.
Mindenhogyan kedves nekem most,
De nem mint akkor, fiatalon,
Mikor a szó tett mámorossá,
A kép, a zengő szimbolum.
A játék szent áhítatával
Hívtam a nagybetűs Napot
Minden helyett, mit megnevezni,
Megérteni sem adatott.
Mindent felülről néztem akkor,
Most - most alulról nézek én.
A szép szónál szebb a valóság,
Attól vagyok ma részeg én.
A mindennapos földi nappal
Van szívem most telisteli.
Ó mily emberi ez a nap most!
S az ember milyen isteni!
Most eleven bőrömön érzem,
Hogy Isten ujja simogat.
Keresztnevükön hívom immár
S cirógatom a dolgokat.
Emberekkel és állatokkal,
Fákkal, füvekkel cinkosan
Összenézünk, hétszer is egy nap:
Tudjuk, hogy minden rendben van.
Megnyitom ablakomat, csöpp templom néz a szemembe:
Krisztus az égi Király, Krisztus a földi szegény.
Tárom a másikat is, szűk téren templom amott is:
Krisztus a mennyei Szív, Krisztus a pesti lakó.
Házi körömben is itt, folyosóm kápolnai mélyén:
Krisztus a virrasztó, Krisztus a kisdedeké.
Ennyi felől ölel íme körül. Ó, lépni se tudsz már,
Nézni se nélküle már: rajtad a drága szemek.
Várai láncával lám kívül is így bekerített,
Szíve bizalmas ölén szívbeli régi rabot.
Már hova is mennék, sokat élt öreg én, hova innen?
Már mibe volna nekem vetni világi reményt?
Túlontúl kitanultam már sorját e világnak:
Ó tudom én, tudom én, menni mikor, hova jó.
Fürgén és szabadon megyek is, vár rám a küszöbnél
Krisztus a teljesülés, Krisztus az elnyugovás.
Nyolc hete, hogy nem ád a fösvény
Magasság megváltó esőt.
A szárazságtól cserepes a föld,
Lábaim előtt megrepedt az ösvény.
Szinte hallom, hogy sír a föld alatt
A tömpe krumpli meg a tengeri.
Vagy tán az asszú föld keserve rí,
Mielőtt szíve végképp meghasad.
Tán ha fülemet rászorítanám,
Hallanám is kihagyó pihegését:
A halál lassú kísérletezését
A fáradt föld-anyán.
Készülj, anyánk, és irgalmat ne várj:
Halált esküdtek ellened
Őrült ember és őrült elemek,
Egy gyilkos entente cordiale.
Láttál-e már kihűlt világokat?
Vakon kerengő hulla-csillagot?
- Ti magasságok, harmatozzatok!
Felhők, esőzzétek az igazat!
Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!
Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.
Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!
Míg a jövendőnek birod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.
Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, -
De nem pihen.
A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.
Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.
Sose láttam ilyen szépet, soha ilyen szomorút:
Hernyó-rágta, holtba-nézett, elsiratott gesztenyésed?
Mintha áldott áprilisnak csókja hívná, kivirult.
Tegnap még a tetszhalott fák lombtalan, levéltelen,
Vígasztalan, csontig aszva meredeztek a magasba,
Mára kelve minden ágon: lágy szemérmes zöld selyem.
Nyárközép van, kerten erdőn szárazság ül hónapos,
Csak az eldúlt gesztenyésen ifjodik meg a szegény szem:
Itt a szépség, itt az újság, itt az élet játszadoz.
Istenem! Hát ilyen is van! Milyen édes látomás!
Hát a hernyók, hát a férgek, hát a mocskos földi mérgek,
A lefosztott meztelenség, nem utolsó állomás!
Van fa, melynek termő-elve tetszhalottan is virraszt,
Szelíd daccal újra zöldell, van kibékülés a földdel,
Van a sorssal, van a véggel, küld az Isten új tavaszt!
Ó ne mondd, hogy csalfa játék ez a röpke bódulat:
S bár az új lombot felöltse a fa nem lesz új gyümölcse,
Ezidén már sem virága, még bimbója sem fakad.
Ó ne mondd ezt! Él az élet! A jövendőt ne keresd!
Most örülj a friss levélnek, s mindeneknek, amik élnek,
Lombos lelked örömének: annak örülj, azt szeresd.
Fekszem a fűben a napon,
Szememre húzva kalapom.
Ölel a forró fényözön.
Más semmivel nincs most közöm.
Ölellek, iszlak, értelek
Te éltető arany meleg
S téged, testetlen tiszta fény
A napnak, a napnak szól ave-m.
Árad belém a végtelen,
A határtalan szerelem,
A mindenséget ölelő,
Most minden egy és minden Ő.
Mind, aki issza sugarát,
Iker, rokon, felebarát.
Ó én családom, szent család,
Fejed ha mellém hajtanád!
Én te vagyok és te vagy én.
Nincs más igaz a föld színén.
Mind, ami az Egyből való,
Egymásnak szívére való.
Atyámfiai, gyerekek,
Csak egyet tudok: szeretek.
Igyátok fel a fény szavát:
Vagyunk: szeressünk! Nincs tovább.
Kis asztalon ébenfa ládikó.
Varázsszemével rádnéz: rádió.
Üveglapján sok büszke név rezeg,
Jelek, világok, kinyújtott kezek.
Karcsú forgói hívnák, öntenék
Hét világrészből a gazdag zenét.
Egy billenés s már hallanál igét:
Eljönne hozzád az emberiség.
A Végtelen beszél, ha egyet intesz.
Én Istenem, milyen szép volna mindez!
De a szegény gép nem tud hallani:
A belsejében eltört valami.
Eltört, vagy megrepedt, vagy kialudt?
Vagy a Mester egy percre elaludt,
Mikor szerelte, s már így született?
Mindegy, szegény gép néma és siket.
Hiába szól a szép emberi szó,
Nem fog rezegni ez a rádió.
Égen és földön zeng a Nagy Zene,
De nincs itt szív, mely visszazengene.
A szív megállt, a finom test halott.
- Szíves rádiók, imádkozzatok,
Hogy testvértekre rátaláljon egyszer
És adja vissza életét a Mester.
Múzsa, mostan megcitállak,
Értsek szót veled.
Régesrégen furdal már a
Lelkiismeret.
Nem is verset várok tőled,
Más hoz most eléd:
Csak amolyan próza-józan
Gondolatcserét.
Szent a vers, nincs ebben kétség.
Szent ma is nekem:
Csakhogy szent-e az enyém is,
Ebben kétkedem.
Szent a vers, de csak ha teljes
És tökéletes,
Hogyha benne búg a kozmosz,
Hogyha életes.
Életen is, önmagán is
Hogyha túlmutat
S ás, mint porban vízi vessző
A szívben kutat.
Mindenestül elhatárolt,
Mégis végtelen.
Én, és mégis mint az Isten
Szembenéz velem.
Ilyen ének olykor-olykor
(Néha úgy hiszem, -
Isten bűnömül ne tudja!)
Bennem is terem,
Vagy hogy termett, ha eláradt
Földi nyelvemen
Foghatatlan ihletésed,
Égi kegyelem.
Hiszem néha, - éppen itten
Van a bökkenő:
Az önérzet simaságán
Esett zökkenő.
Minden anya szépnek látja
Idétlen fiát:
Hátha nem is versed a szép,
Csak fantáziád.
Ugyan nézd - sziszeg a benned
Bennszorult Tamás -
Ezt nehányszor már megírtad,
Azt megírta más.
Itten közhely, amott pátosz,
Színfalszaggató,
Kongó játék, rossz tanulság,
Prédikáció.
Szabad erre pazarolni
Szűken mért időd?
Gyermekségre szétfecselni
Szívet és velőt?
Nem szebb volna, ha a tollat
Elhajítanád
S megmarkolnál istenesen
Kaszát és kapát?
Lassan-lassan télre fordul
Feletted az ősz -
Becsületben, tisztességben
Lett a fejed ősz:
Fordulj immár csendességgel
A nagy Csend elé,
Ritka szód is legyen immár
Csak az Istené.
Így böstörködöm magamban.
,,Stop! - a Múzsa szól -
Elég volt a beteg órák
Gurhuláiból!
Egy az Isten, egy a Törvény,
Egy az élet is:
Míg az Isten írnod adja,
Ahogy Isten írnod adja,
Írsz.''
Mendegélünk föl a Kopaszra.
Emlékszel egy fürtös tavaszra?
Akkor is épp így menegettünk,
Harangvirág kéklett köröttünk.
Gondolsz egy napos őszidőre?
Jöttünk föl a tölgyes tetőre,
S kéklő ajakkal, mosolyogva
Szedtük a szedret két marokra.
Most nem kérdjük, tavasz-e, ősz-e?
Csak ballagunk nézegelődve.
Nagy kék pillangók öntudatlan
Lengedeznek a pillanatban.
Lassan lépünk, mint aki ráér,
De meg nem állunk vadvirágért,
Nem hív el a hegyoldal szedre:
Láb alá nézünk, meg a hegyre.
Meg-megsüvegeljük a fákat,
Felhőket és minden csodákat,
Isszuk a szellőt mint a kelyhet.
Így mendegélünk egymás mellett.
Elküldettél - félelmes küldetés! -
Tanítani a küldetetteket.
Nem kívántatik tőled sem különb:
Amennyit egy kisember megtehet.
Tudósoknak tanítsak tudományt,
Akik őrzik az Ösvény titkait?
Ha többen hívják, többet ád magából,
Tanulni mégy, tanul, aki tanít.
Imádkoztassam, félszeg amatőr,
Az imádság fölkentjeit?
Tán imáik kegyelmes ballonát
Majd érted is fölengedik.
És mégis, mégis, - méltatlan vagyok,
Hogy szóra nyissam köztük szájamat.
És ha hétszerte méltatlanabb volnál:
Légy hetvenhétszer alázatosabb.