A kullogó telet lesem
A Galyán és a Kékesen.
Éjszaka hó, reggelre köd:
Mindent beföd, mindent beföd.
Mégis, mégis: a fűzeken
Május illatát ízlelem.
A karcsú nyírfa oly fehér;
Mégis, mégis tavaszt ígér.
A tölgyek közt a ködlepel
Lengő palástként omlik el.
Hullasd le, május, lepledet,
Oldj fel jeget, ködöt, szívet!
A gallyakról a zörgő zúzmara
Csepegve hull már,
De a tavasz szeszélyes sugara
Ki tudja, merre bujkál.
Járok a ködben: a hegyről jövök,
A völgynek tartok.
Ködök odalenn, bujdosó ködök,
Előlem mit takartok?
Hamuszín ég és hamuszín határ:
Nincs hova nézni.
Nem is kívánok többet látni már
Az égből, csak egy résnyit.
Azt sem odakint, azt sem a sivár
Köd-ült jelenben:
Időtlen ég, időtlen napsugár,
Tavaszodjál ki bennem!
Lenn a városban valamely toronyban
Valamely óra mintha négyet bongna.
A nyirkos, hűvös éjszakai erkély
Magasságából számolod szorongva.
A hangtalan Dunában szürke vásznak:
Rongyolló ködök foszlányai áznak,
De még az éj sötét kendője ott ül
Behunyt szemén a százezernyi háznak.
Holttengerében a feketeségnek
Imitt-amott még haldokolva égnek
Az elnyűtt lámpák s titokzatos ujjak
Nyúlnak közülük a sejtelmes égnek.
Felindult szemmel találgatni kezded,
Mik lehetnek e fölfelé meresztett
Tapogatói az éji világnak:
Gyárkémények vagy templomi keresztek?
A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.
Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.
Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.
Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! -
Hogy a szeretet szólítja szememben!
Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!
Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.
Csavargó szellő átszalad
A mit sem sejtő fák alatt.
Jön és suhog
És ríkatja a lombokat.
A lankadt elmén átszalad
Egy-egy gazdátlan gondolat.
Már itt se volt,
De fölveri a gondokat.
Bólonganak a levelek,
Mint ölben álmos kisgyerek.
De fut a szél,
S a bánat róluk lepereg.
Nem így a gond, nem így a gond:
Az elme - fázó fűzfalomb -
Nem tudja mért,
Nem tudja min,
Csak elborong, csak elborong.
Mit is mondjak, mit is kérnék,
Serpenyőmbe ha mi fér még?
Én Istenem,
Egy keveset még elélnék.
Élnék, amint mások élnek,
Rendes népek, jámbor vének,
Én Istenem,
Mint a jó lelki szegények.
Csak a mái napot kérem,
Akár vízen és kenyéren,
Én Istenem, -
Holnap is úgy, ha megérem.
Tapsoló termekre vágyjam,
Úgy mint tegnap, - hajdanában?
Én Istenem,
Jobb a halk szó kis szobában.
Majd ellennék csendben immár
Fejemre nőtt fiaimnál,
Én Istenem,
Még ameddig hazahínál.
Egy-egy dalt ellesnék olykor
Fűtől, fától, csillagoktól,
Én Istenem,
Amíg egyszer el nem oltol.
Rendberaknám hét fiókom,
Versbe rívó cókom-mókom.
Én Istenem,
Aztán, tudod, nem szabódom.
Úgy szerettem ezt az áldott
Jóra váltott rossz világot,
- Én Istenem,
Úgy-e bizony megbocsátod? -
Mintha nem is futó vendég:
Mintha végképp itthon lennék.
Én Istenem,
Soha talán el se mennék,
Ha nem búgna éjek éjén
Valami a szívem mélyén,
Én Istenem,
Az a végső, az a mély-én.
Testvérszívben, testvérkézben,
Mint a fecske puha fészken,
Én Istenem,
Úgy éltem, úgy fütyörésztem.
Testvérkézből Isten-kézbe,
- Őszi fecskét költözésre -
Én Istenem,
Majd elhívsz már, az Egészbe.
Jaj, csak akkor el ne késsen
Hozzád csukló szívverésem,
Én Istenem,
Csak az ament el ne vétsem.
Langyos az éj:
A szemeket lefogta a mindennapi mákony,
Alszanak emberek és állatok,
A bombázók is alszanak a vérző Ázsiákon.
Most van a perc,
Amikor zúgni kezdenek a lombok,
Mikor a fák, a szelíd óriások,
A földön átveszik az őrséget, a gondot,
Gesztenyefák,
A férfiúi tölgy, a pátriárka hárs, a holdezüst olajfa
Mind egy ütemre bókol s egybeolvad
Egy ünnepélyes, orgonás morajba.
Pórusaik
Irgalmas ajka ereikbe issza
Az emberi lehellet mérgeit
S szűz oxigénül párologja vissza.
Virradatig
Hadd aludjon az élet, hadd érjenek a sorsok,
Virrasszanak a fák, nőjenek a gyümölcsök,
A bölcsők és nyoszolyák és koporsók.
Csobog a szél,
A csend hullámain az égi mély beszélget:
A csendben ülnek el a sorsok,
És az illatban múlnak el a mérgek.
Langyos az éj.
Holt fügefák ilyenkor leveleznek,
Ilyenkor a tövisek hegye tompul
És ölelésre nyúlnak a keresztek.
Ezen az őszös nyáron,
E rozzant ház előtt
Ki óvta meg ezt a három
Elárvult rózsatőt?
Meghalt a régi gazda,
És velement a park.
A zörgő szürke gazba
Az illat belehalt.
A selymes ágyasokba
Most krumpli költözött,
Mellette nyújtózkodva
Sárgulnak nagy tökök.
A bús erkély tövében
A répa rendje nő
S a múlt emlékeképpen
E három rózsatő.
Aszály ütötte őket,
Vagy tavaszéji dér?
A három rózsatőnek
Csak egy virága él.
Egy tearózsa. Kelyhe
Oly hamvas, mint a tej,
Szűz, mint a pille pelyhe
És mint a hópehely.
Ha illeti az ajkam,
Az ujjam, a szivem,
E tejmeleg mosolyban
Az ifjúság izen.
Egy más világ, - de rég volt,
Hogy elment, elfoszolt!
Mikor az anya égbolt
A föld fölé hajolt.
S a föld a jó egekbe
Még úgy lehelt imát,
Hogy némán fölpihegte
A szépség illatát.
Ó illat ifjúsága,
Érezlek újra én!
Kert egyetlen virága,
Te sírod ezt felém.
Körödben megdicsőül
A krumpli, répa, mák,
S én kezdelek előlrül,
Időtlen ifjúság.