A szívemen egy szegfűszál.
Karcsú nyelen gyöngyös kehely,
Könnyű, akár a hópehely
- Még messze tőlem a halál!
Szirmát arcommal illetem
És szívom selymes illatát.
Ó illat, illat, ifjuság!
Ó áldott, áldott életem!
Őrizd meg ezt az illatot
Az alkonyatnak, Irgalom.
Hosszan állítsd meg Ajalon
Völgye fölött a gyors napot.
Még a füvön csepereg a harmat,
A sok ember most fordul a falnak:
Legédesebb ilyenkor az álom.
Kertek alját csak egyedül járom.
Egyedül-e? Nem egyedül mégsem:
Öreg bácsi jár a csemetésben,
Le-lehajlik, fiatal módjára,
Szinte földet seper a szakálla.
Kurta neki a nehéz nap gondja,
Hogy így már az elején megtoldja?
Vagy hogy élni siet az öreg csont?
Becses a perc, ha közel a fejront!
Becses a perc, igazad van, bátya,
Annak, aki elperegni látja.
Hát még nekem, aki azt is érzem,
Hogy semmi sem múlik el egészen.
Jó így, bátyám, éljünk a jelennek,
Ki a percnek, ki a végtelennek,
Te plántádnak, én is az enyémnek,
Aludjanak amazok szegények!
Alszik a júliusi éjen
Az Isten szép világa mélyen.
Halk szellő álomittasan
Az alvó kerten átsuhan.
Piheg a kert termő reményben.
Az ágyások közt kék kötényben,
Állán hosszú fehér szakáll,
Sétál az Isten fel s alá.
A répák és a petrezselymek
Lábai elé térdepelnek.
A glédaálló tengerik
Bokrétájukat lengetik.
A vén akácfa lombja bókol,
Mint szentséges processziókor,
S a szégyenlőske rozmaring
Felé az Isten csókot int.
És mintegy karmesteri szóra,
Kezdődik a tücsök triója,
A macska lágy ütemre lép,
Hozza házát a csiganép,
És jönnek a kutyák s az Úrnak
Lábához dörgölődve bújnak,
S Ő mindnyájukra ránevet:
,,Hát hogy s mint vagytok, gyermekek?''
Így ér a házig mosolyogva.
Benéz az apró ablakokba:
Zárt ablak, ajtó, fülleteg
Ágyakban alvó életek.
Az Úr megáll, egy pillanatja
Arcukat végigsímogatja,
Ráncokba vonja homlokát
És fejcsóválva megy tovább.
Esteledik. Ballagok.
Rövidülnek a napok,
Hűvösödnek az esték.
A szilvafát megszedték.
Elvesztettem valamit?
Zörren a fű: itt van, itt!
Keresgélek a porban;
Zizzen a lomb: ahol van!
Szelet ígér piros ég.
Mi az, amit szeretnék?
Maradnék, vagy mehetnék?
Hátra van a szüret még!
Fura nép az emberek:
Búcsúzkodni nem szeret,
Nyugton mégis meg nem ül,
Csak búcsúzik mindentől.
Hamuhodik már az ég.
Még egy kicsit ballagnék!
Csendesebben, holnapok,
Lábujjhegyen járjatok!
Köszönöm nektek, pilisi hegyek,
Hogy jóságosak vagytok és szelídek
És engedtek elringatóznom
Vonalaitok zöld hullámain,
Olyan önfeledten,
Mint az anti-világban,
Amikor még olyan csendesen sírdogáltak
A világ eresztékei,
Hogy föl sem ébredtünk rája.
Nem akarok fölébredni most sem.
Nem akarom hallani most sem a sírást.
Mért hallani olyat,
Amin segíteni nem tudunk?
Mire volna virrasztani ébren,
Mikor az éberség csak arra jó,
Hogy a holnap gyötrelmeit előrecibálja,
Gyilkosául a mának.
Ringassatok fenyő-hullámok,
Dajkáló hegyek,
Árassz el hársfa-illat,
Játszó gyerekek édes visongása,
Kérődző kecskék, fuvolás rigók.
Fogd le szempilláimat,
Békességes alkonyi szél.
Zümmögjétek mindnyájan velem együtt,
Istennek szelíd nem-ember alkotásai,
De nem szomorúan, és nem dacosan,
Hanem a zöld lomb ringó örömével,
A kék ég ölelő jóságával,
Hegyek hullámzó áhítatával,
Hogy azért is és mindig előlről,
A gonoszoknak igazulásul,
Rútaknak szépülésül,
Emberségül az emberteleneknek:
Béke, béke, béke, béke...
Hegyeken túl is, innen is,
Vad tengeren szelíd sziget,
Isten veled Klotildliget.
Melynek szívén forró fejem
Pihentető vánkost talált
Isten veled, kedves család.
Most megszakítjuk a mesét.
Most jön a komolyabbika.
Agyő, Péterke, Pannika.
Már csörgetik a láncokat,
Csak hajtsuk hű nyakunk oda.
Szervusztok, Kormos és Duda.
Búcsúzom immár tőled is,
Te félbemaradt költemény:
Te nyári én, te jobbik én.
De hadd legyen még folytatása,
Hadd ne maradjak rímtelen:
Mondd rám a rímet, Istenem!