Mint egy fáradt csiga
Verejtékezve hordja börtönét,
Évetlen évek óta hordod
Fojtó csigaházad, a gondot.
Nem is te őt: már téged ő cipel,
Magadnál ötvenszer nagyobb,
Erőlködő csepp hangyaférget;
Zihál a melled és csuklik a térded.
Belégubózol, mint egy sunyi sün,
Tüskepáncélod szétmered.
Jaj, kívül-belül gyilkos köpeny ez;
Kívül riaszt, belül vérig sebez.
De most az Isten egy napot,
Egy lélegzetvevős napot,
Embernek valót, engedett, -
Siess, hajítsd le terhedet!
Hajítsd le, aztán vedd fel újra,
Ne bánd, ha még a lábad reszket:
Vedd fel, de úgy vedd, mint Simon,
A cirénei, a keresztet.
Azért, hogy nem tudod, lesz-e holnapod:
a mái nap kincse még a tiéd.
Azért, hogy álmodat elölheti éji sziréna:
ameddig a nap fenn zarándokol az égen,
addig imádhatod Istent.
Azért, hogy nem tudod, mit hoz a legközelebbi óra:
addig szerethetsz és mondhatsz jó szavakat.
Azért, hogy holnap talán zuhogni fog az eső:
ma örülj az édes napnak.
Ha szobádba börtönöz a zápor:
örülj a tikkadt fű-fa örömének.
És ha az életet veri el az áradat:
örülj az élet-alomja halálnak.
Azért, hogy az emberek annyiszor úgy cselekesznek,
mintha gonoszabbak lennének a fenevadaknál,
sírj értük és imádkozzál,
mert igen nagyon nyomorultak.
Azért, hogy az Isten olykor úgy cselekszik,
mintha mostoha lenne és kaján:
te hálát mondani meg ne szűnjél,
mert nagyobb ő a mi szívünknél.
Agyunknál, szívünknél nagyobb.
Hogy mit szeretnék? semmit már, csak élni,
Kenyéren-vízen, és a Csendre várni.
A napfényből elég már egy sugárnyi,
A szép világból egy akác-levélnyi.
A bölcsek köve, bölcsek könyve sem kell,
Szónak beérem már a Miatyánkkal,
Villany helyett a síró gyertyalánggal,
Az Ember helyett már az emberekkel.
Ó emberek, ti őrült kedvesek,
Hagyjatok élni még egy keveset,
És megáldani a veszett világot.
Élni és imádkozni, semmi mást:
Hétszer napjában: megbocsásd!
És hetvenhétszer: megbocsátok.