Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Nazianzi Sz. Gergely
Ejhaj, hóvirág!
Lesz még egyszer jóvilág,
Február ha fáj is.
Bárhogy bőg a bőjti szél,
Mégis benne jődögél
S mézzel jő a május.
Ejhaj, hóvirág!
Ez a világ jó világ,
Rajt az Isten ujja.
Mégis egyik fancsalog,
Másik meg az angyalok
Furulyáját fújja.
Ejhaj, hóvirág!
Fogsz te is még glóriát
Énekelni lelkem!
Téli hó, vagy nyári nap:
Így is, úgy is gazdagabb
Termőbb lesz a telkem.
Terméskő falvértezetében,
Szürkén, majdnem fenyegetőn,
Égbeszúró háromszög fejjel
Áll a templom a hegytetőn.
Várnak néznéd: három falucska
Süvegeli a zord tetőt:
A fakanál-faragók népe
Meg a szénégetők.
Lent, lent a völgyben mind a három,
Ide nem jő fel senki se;
Egyszer évben ha felsírallik
Falai közt a szentmise.
Lent, lent a völgyben a kisember,
A kis élet sír és sürög,
Fohászkodik a félig-élő
És a haldokló nyöszörög.
Pedig ha sír, pedig ha nótáz,
Ha elsőt, ha végsőt sóhajt:
Jézus nevét formázza mindig,
Jézust hív minden emberajk.
S idehallom, csendül a csengő
Csepp oltárokon odalenn:
Három helyen mutattatik be
Az áldozat, a vértelen.
Csendül a csengő, megy a Jézus,
Kapaszkodik a hegyen át:
Viszi a pap a köves úton
A beteg ember vigaszát.
Az emberész gondolta templom
Ostyátlan virraszt a hegyen:
A Jézus, mint a tejesember
Házhoz megyen.
Valami zizzen a hajló fűből.
Tétova lábam visszahőköl:
Tavalyi levelek alomján
Egy szőrös hernyó mászik lomhán.
Kövér, hosszú, majd félarasztos,
Úgy megfekszi a rőt harasztot,
Temető-szín fekete-sárgán, -
Ha másszor nézem, megutálnám.
De most, hogy tele vagyok gonddal,
Másképpen zsong felém a lombdal,
Mást mond szépségről, mást a gondról
Lomb közt az ég, fű közt a pondró.
Ahogy elnézem, nem is csúnya:
Finom bársony rajta a gúnya.
Ej testvérkém, minek a szó itt!
Majd csak elleszünk a gubóig.
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám udvarára,
Apám udvarára, anyám hajlékába,
Hadd legyek mégegyszer, ha csak egy órára,
Kisgyerek, a régi, pirosalma képű,
Aki visszanevet a ránevetőre,
Emberre, csikóra, lepkére, kavicsra,
Meg túl a sövényen a sötét erdőre,
Ahol elkezdődik vége a világnak.
Kutyát, ha morog rá, birkózni cibálja,
Anyja ha kiszidja, megköveti szépen.
Mesében, álomban, nagy nekiszánásban
Kilencfejű sárkány mindakilenc fejét
Tőből lecsapintja,
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám udvarára,
Kigondoló székbe, dologasztal mellé,
Hadd legyek mégegyszer régi, derék férfi,
Szerszám-kalapáló, penna-élesítő,
Szóra szót mondani, vallani, dallani
Emberek elébe embermódra álló.
Szíve közepéből szakadott igéjét
Tátongó emberek százan szomjúhozzák,
Százan szomjúhozzák, ezren visszhangozzák,
A szívükbe írják, párnájukba sírják.
Az is aki hallja, az is aki mondja,
Emberebb lesz tőle.
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám udvarára,
Apám, öregapám pipázó padjára,
Hadd lesem el tőlük, lesz-e belőlem is
Zuhatag szakállú erős öregember,
Éjszaka virrasztó, nappal nem beszélő.
Emberre ha ránéz, rajta keresztüllát,
Az égre ha felnéz, azon is általlát,
De sem embert immár, sem a levegőég
Csillagai nyáját nem áhítja nézni:
Csak befelé néz már, maga mélységébe,
Maga mélységében mindent megtalál már,
Amit Isten megmért földi halandónak.
Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem.
A Dunáról fúj a szél.
Aki vacog, nem beszél.
Minden nap egy ráncot ás.
Minden éjjel károgás.
Hollók-e, vagy ördögök?
Vagy a lelked böstörög?
Ráncos költő, mi bajod?
Kiapadt az olajod?
Mi rozsdálta el a szád?
Lenyeled a muzsikát?
A hegedűd se állja,
Berepedt a bordája?
Ej, azért csak hegedű,
Benne még a keserű.
Ha nincs, aki hallgat rád,
Magadnak is húzhatnád,
Ha másképp nem, dugaszba:
Csak hallaná a gazda.
Vagy a lelked fogyott el?
Vagy az Isten hagyott el?
Talán te is maholnap
Elszegődnél Amannak?
Tudod hiszen eleve:
Néma ördög a neve.
Ismerheted: fura úr,
Kibe egyszer belebúj,
Tűzbe-vízbe cibálja,
De a zenét nem állja.
Minden nap egy ráncot ás,
Minden éjjel károgás.
Hollók-e, vagy ördögök?
Vagy a lelked böstörög?
A Dunáról fúj a szél.
Vacog aki nem beszél.
Viszem az Ostyát és a Kelyhet,
De ma egyedül ünnepellek,
Ó Közibénk Kívánkozó!
A hívek kint az aratáson,
Kis mezitlábas ministránsom
Van itt csak s egy avitt anyó.
Mint egy sziget az óceánban,
Embertelen korall magányban
A Serleg az oltáron áll.
Vágynám hangosan énekelni,
De a fiú nem tud felelni,
A nénikém meg szundikál.
Magam vagyok. De mint a fáklya,
Gyúl ki bennem az Ige lángja
S a lelkem tűzzel eltelik:
''Hol ketten-hárman én nevemben...''
Hárman vagyunk itt! - Isten engem,
Te vagy, Uram, a negyedik!
Kifordulok, karom kitárva
Minden-lélek-átkarolásra,
S Az Úr veletek! mondanám,
De valami különöst látok,
Egy nem ismert világosságot
A kisfiún s a vén anyán.
És hallok is: valami halkan
Felém szüröngő titkos dallam
Küld odaátról kóstolót?
Vagy csak a fiú szorgos ajka,
Amint nagy boldogan hadarja
Az Et cum spiritu tuó-t?
Vagy álmából a néni tért meg,
S most a meghitt rózsafüzérnek
Gyöngyein ringatózik el?
És a Jelenvaló elébe
Az ártatlanság és a béke
Iker imája énekel?
Mindegy: az én halló fülemnek
Végtelen világok üzennek
A néma templom-űrön át,
S míg rámtapad e tiszta négy szem;
Bensőmben tornyosodni érzem
Az Örök Halmok sóhaját.
Vasárnap reggel, a kis falun át
Beteghez vittem az Úrvacsorát.
Lassan lépdeltem, némán zsolozsmázva,
Köpenyem alatt, szívemen, a Táska.
Még csendes volt köröttem a világ.
Két gyerek hajtott két szakasz libát,
Emberi lelket mást nem esett látnom:
Három kutyával volt találkozásom.
Az első farkcsóválva, csendesen,
Mellém szegődött békességesen.
Föl-fölnézett rám. Ez valamit érez!
Az állat, lám, húzódik Istenéhez!
A másik valahonnan hirtelen
Kirohant és ugatott éktelen.
Hogy is tudhatná szegény árva féreg,
Hogy kire habzik szájában a méreg!
A harmadik hasalt egy ház előtt.
Láthatóan nem érdekeltük őt:
Megnézett félszemével hunyorogva
És visszasunyt a jó meleg vacokra.
Aztán beértem. Így volt. Nincs tovább.
Többet nem láttam embert, sem kutyát.
Kebelemben az áldott Búzaszemmel,
Így találkoztam az emberi nemmel.
Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág.
Aki kettőt-hármat szeret, nincsen arra jóvilág.
Hát még aki minden embert, minden lelkes állatot,
Arra jár még e világon nem-szeretem állapot!
Ó te világ bujdosója, szegény árva szeretet,
Bizony, bizony emberek közt sosem volt nagy keleted.
Idelöknek, odarúgnak, ajtó mögött a helyed,
Mint akit az atyafiság kegyelemből tűröget.
De ha jön a szűk esztendő, ha az élet odavan,
Minden ember odatalál, ahol te vagy, biztosan,
Te, ki mindig csak vetettél és sohasem aratol,
Hogy és hogy nem, te szelsz nekik kevesedből falatot.
Ablakomon, ablakomon kéregetők kopognak,
Kunyorálnak egy kevéske szeretetet magoknak.
Ide hallgass, felebarát, megmondom, ha nem tudnád:
Magadnak is minden jóval tele van a tarisznyád.
Nem is tudom, mennyi minden gyönyörűség belefért!
Apád, anyád beletömte amit áldott keze ért.
Nyisd ki hamar, sose kérdezd: adnak mások, nem adnak? -
Adj belőle, amit adhatsz, mingyárt több lesz magadnak.
Ablakomba, ablakomba besütött a holdvilág.
Aki kettőt-hármat szeret, nincsen arra jóvilág.
Hát még aki nem is szeret, csak úgy elvan, vagyogat:
Olyan, mint egy öreg házon a lehámló vakolat.
Cserlomb alatt mohos kövön ülök.
A Csörgő patak altatón csörög.
Nagy kövek közt fodor hullám forog,
Gondolatom is vele kanyarog.
A hullám sír, nyújtózik, elfelé.
Sóhajt a cser, nyújtózik, fölfelé.
Nyugtalan ágon hintál a levél.
Honnan jön a szél? Hova megy a szél?
Elült a zápor, elnyugodott a szél,
Felhő-barlangok tömbjei omlanak,
S a hegy dicsőült homlokáról
Felkel a nap biboros korongja.
Jöjj, nézz a napba, nézd: csupa láng, csupa
Szépségig-érett végig-elég öröm,
Pedig már fonja szemfedőjét
A konok ég könyörtelen ujja.
De ő nem bánja; mit neki éjszaka,
Mit a halál is! Él, amig él, ragyog
S szépsége édes aranyával
Önti el a keserű világot.
Nézd, nézd a felhők mámoros ünnepét,
A szépség színes templomi zászlait
Hogy lengetik, hogy bontogatják
Tornyosodó meseváraikból.
Nézd a szivárványt: kétfonatú öve
Kétszer karolja át a kitárt eget!
Nézd, és öleld, öleld, halálig,
Ezt a szegény gyönyörű világot!
Mátraszentimre, csepp falu,
Pirostetős házkoszorú
Cserzöldhajú hegyhomlokon.
Eperszemként szopogatom
Az édesillatú nevet,
Mely bújócskázva rámnevet
A kacskaringós utakon,
Hová lábam szeszélye von,
Mikor fel-felpillant reám
Egy-egy szemérmes encián.
Édes név: Imre: ifjuság!
Megifjítod a vén Hutát.
Új minden: a sok döccenő
Szekér sikálta utcakő,
A templom, mely messzünnen int,
A félig-tarlott hegygerinc,
A fösvény csorgó csöreje,
Az ágaskodó gödölye,
A sompolygó huncut kutyák,
Meg a meztélláb kis pulyák,
Kik futnak és sikonganak
És bőrükön barnáll a nap.
S az útnak hátat forditó
Kis faluvégi házikó,
Ahonnan a csivitelő
Fecske-anya cikáz elő
Az otthonos eresz alól
Öt apró csőrt tartani jól,
S hol engem is kézből etet
Az anyaízű szeretet.
Fiatal szellő, fűszeres,
Mely nem panaszol, nem keres,
Csak lengeti a lombokat,
Arcon legyint és símogat,
És lelkemből lassan kifú
Mindent, ami gond, ami bú,
És félálomba döngicsél.
Honnan jön ez a tiszta szél?
A messze Tátra küldi-e?
S a tömjén felhők földije,
Mik arra messze északon
Nyúlonganak hallgatagon
A messze-messze kék felé,
A mozdulatlan ég felé?
Bocsássatok meg énnekem, ti nagy hegyek,
Ki ma vagyok és holnap elmegyek,
És szél se fújja többé lábaim porát,
Bocsássátok meg gőgöm mámorát,
Hogy úgy merek eszmét cserélni véletek,
Mint egyenrangú kistestvéretek,
S úgy hallgatom kegyelmes hallgatásotok,
Mint akik közt bizalmas egy titok.
Mert egy-egy ilyen méltóságos estelen,
Mikor az emberzajgás elpihen,
És mintha zöld-arany dicsfényben fürdenék
Magam is, mint a néma völgyfenék
És túlnan a bozontos cserfalomb sörény
A Kékes álmos oroszlánfején,
Ilyenkor bennem egy szelíd húr megsajog:
Sejtem, tudom, érzem: itthon vagyok.
És lassan-lassan bennem is, mint odalent
Eluralkodik az erdei csend,
Elernyedeznek mellemet szorítani
Lidérceim jégkörmös ujjai,
Elalszik minden, nyugtalanság, büszkeség,
Az öntudatnak már csak annyi üszke ég,
Amennyivel a nagy hegyormok nézhetik
A furcsa felhők szép játékait.
Kendős néni, kék köténye karton,
Országúton ül az árokparton.
Ráncos arcát verejték belepte,
Nagy kosarát lerakta a gyepre.
Roskadozva cipelte idáig,
Maga-magát meg a kosarát is.
Mi van benne, gyümölcs-e vagy zöldség?
Meg a munka, meg a nehéz költség!
Meg az őszi, meg a téli gondok,
Meg az apró pendelyes porontyok,
Akik este éhes csőrrel várják
Megadják-e az urak az árát?
Jön is egy már: nagy zöld szemüveggel,
Fiatal nő, kezén kisgyerekkel.
Ruha bizony több lehetne rajta,
És hát bizony festékes az ajka.
Könnyű ennek! ennek semmi gondja!
- Előttem a kicsi szoba, konyha,
Konyhából a szennyes kicsi udvar.
A rendelő, meg az Oti-doktor;
Fáradt doktor közönyös kis arca,
Aki végre ide beutalta.
Három félnap állta sorát érte,
Amíg ezt a két hetet elérte.
Nagyon jó itt, kellemes is, szép is,
Fel-felriad éjszakánkint mégis:
Eltűnődik: meggyógyul-e? hátha!
Számlálgatja, hány nap van még hátra.
Számlálgatja: futja-e a pénze
Hazamenni, meg valami szépre,
Hazavinni, (el kell tenni félre!)
S győzi-e majd erővel a télre?
De ha felsüt a piros nap reggel,
Habos tejet iszik a gyerekkel.
Hamar-hamar, siessünk sétálni:
Fut az idő, jól ki kell használni!
Kézenfogja a kisfiút szépen,
S míg sétálnak, az jár az eszében,
Mit adhatna valami jót néki,
Vitaminost... ,,Hogy a körte, néni?''
Csendes éj. Lámpám leoltom.
Fenn a fénylő égi bolton
Üldögélő furcsa holdon
Mandolínoz valaki.
Selymeshúrú mandolinja
Mintha tücsökhangon hína,
Engem hína: gyere ki.
Kinn a harmat, s a szitáló
Holdsugarak szőtte háló
A világot ellepi.
Olyan friss a rezge pára,
Mintha a Teremtő szája
Most lehelte volna ki.
Én is itt, holdas magamban,
Zárt szemem redőin át
Érzem minden pórusomban
A kezdetnek illatát.
Ereimben rég kifáradt
Kútfők új ezüstje árad.
Most olyan vagyok talán,
Mint mikor Isten fejében
Megvillantam eszmeképpen
A teremtés hajnalán.
Vérig és velőkig áthat
Holdsugár és sejtelem:
Hátha mind csak tünde látszat
Ami játszik itt velem!
Hátha itt sincs még az óra,
Még egyéb nem is vagyok,
Mint a keltő legyen szóra
Szomjazó szelíd agyag.
S holnap tán a szent Hatodnap
Hajnalára harmatoznak
(Nemtudói jónak-rossznak)
Körülöttem mindenek,
S rámköszönt a boldog Éden,
Mely az Isten örömében
Sorsomul teremtetett,
S nem lesz benne undorító
Embermérgű csalfa kígyó,
Sem kígyók, sem emberék.
Téged Isten dicsérlek
és hálát adok mindenért.
Hogy megvolt mindig a mindennapim
és nem gyűjtöttem másnapra valót,
hála legyen.
Hogy mindig jutott két garasom adni
és magamnak nem kellett kéregetnem,
hála legyen.
Hogy értenem adatott másokat
s nem kellett sírnom, hogy megértsenek,
hála legyen.
Hogy a sírókkal sírni jól esett
és nem nevettem minden nevetővel,
hála legyen.
Hogy megmutattál mindent, ami szép
és megmutattál mindent, ami rút,
hála legyen.
Hogy boldoggá tett minden, ami szép
és ami rút, nem tett boldogtalanná,
hála legyen.
Hogy sohasem féltem a szeretettől
és szerethettem, akik nem szerettek,
hála legyen.
Hogy akik szerettek, szépen szerettek
és hogy nem kellett nem szépen szeretnem,
hála legyen.
Hogy amim nem volt, nem kívántam,
és sohasem volt elég aki voltam,
hála legyen.
Hogy ember lehettem akkor is,
mikor az emberek nem akartak emberek lenni,
hála legyen.
Hogy megtarthattam a hitet
és megfuthattam a kicsik futását
és futva futhatok az Érkező elé
s tán nem kell a városba mennem
a lámpásomba olajért,
hála legyen!
Hogy tegnap azt mondhattam: úgy legyen!
és ma is kiálthatom: úgy legyen!
és holnap és holnapután és azután is
akarom énekelni: úgy legyen! -
hála legyen, Uram!
hála legyen!
Elment a Jézus.
A városba ment.
Közeledett a Húsvét.
Lázár kapuja küszöbén
Két asszony üldögél
A térdét átölelve,
Mária és Márta.
Márta mondja:
Nem fogadta el a meleg köntöst.
Fázni fog szegény.
Mária mondja:
Nem akarta, hogy vele menjek,
Kinek mondja, ha fázik?
Márta mondta:
Éhes volt,
Kellett aki megterítse az asztalt,
Megtöltse a korsót.
Mária mondja:
Fáradt volt,
Kellett aki leterítse magát
A lába elé szőnyegül.
Márta mondja:
Ha visszajön,
Leoldom a kötényemet,
Lábához ülök és hallgatom.
Mária mondja:
Nem jön vissza.
Közel a Húsvét,
Követni fogom messziről.
A küszöbön ültek,
Átölelve tartották a térdüket
És sírtak.
Aztán felálltak,
Az egyik kosarat öltött
És kenyeret tett a kosárba.
A másik korsót vett a kezébe
És olajat öntött a korsóba.
Aztán átkarolva egymást
Elmentek
A názáreti Máriához.
Mindennevű, hogyan szólítsalak?
Mindenarcú, hogyan tapintsalak?
Mindenszívű, hogyan szeresselek?
Titkosrendőr, polgári ruhában,
Az utcán ődöngők semleges mosolyával arcán,
Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt,
Nadrágzsebében a szolgálati fegyver,
Állán bozontos álszakáll:
Mint az árnyék, mint a gond,
Úgy szegődik a megjelölt nyomába, -
Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják,
Családi körbe, hivatalba,
Moziba is, a bársonyos homályba,
Vagy kettesben az espresso kerekasztalához
Egy forró feketére, - akárhová,
De mint az árnyék, mint a gond,
Mögötte jár.
Van.
És várja a percet, amely megállapíttatott,
S lecsap könyörtelenül,
Mint fölemelt marok a légyre
S amaz ott marad, - összelapítva,
Mint összezárult marokban a légy.
Így jársz utánam: így mondták nekem
Kajlahátú bölcsek,
Szorongó szentek, vaksi jámborok.
Ám amikor az utca zuhogó tömegében
Már olyan egyedül vagyok,
Mint erdőben a gyermek
S ólomtuskók a lábaim,
Már-már leülök a járdaszélre,
Vinnyogni, mint a siketnéma koldus,
Ilyenkor némán elmész előttem,
Közönyös arccal, zsebredugott kézzel,
Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel,
S egy pillanatra - lámpafény függönyrepedésben -
Odamelegszik rám a szemed.
Cinkos tekintet ez,
Csak ennyit mond: Hiszen tudod!
Rabló mosolyog rablótársra így,
Vagy indiánra indián,
Amikor a gyerekek játszanak
És a semmire-se-jó felnőttek között
Elosonnak nesztelenül.
A járókelők nem vesznek észre semmit,
Csak én tudom: a térdem tudja,
Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát,
És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint:
Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek!
Máskor meg a villamoson:
Függök a fogódzó kötélen,
Csak az összepréselt embertestek tartanak,
Izzadt szemem sóvárogva pislog
Egy-egy elfoglalt szék felé:
Egyszercsak fölkelsz a helyedről
(Kigombolt ingű, húszéves fiú),
A könyvet, amit olvastál, összecsapod
És Tessék! mondod ismerős mosollyal.
A múlt héten egy kisgyerekben láttalak.
Guggoltál a sétatéren
És házakat építettél
Homokból és hulladékból.
Fölnéztél rám a földről
Huncutkás mosollyal:
,,Látod, mit építek?
Máskor mást építettem,
Naprendszert és csigabiga-házat.
Építeni jó.
Gyere, építsünk együtt!''
És én melléd telepedtem a földre,
Te pedig megfogtad a kezem
És vezetted,
És betűket írtunk a homokba.
A minap egy kutya jött be a szobába,
Egyenesen hozzám.
A térdemre tette szelíden
Az első lábát.
És fölnézett rám szelíden:
,,Nem lehetnél hűségesebb?
Én mindvégig hűséges vagyok.''
Le kellett sütnöm a szememet
És majdnem hangosan kimondtam
A szentpéteri szót:
,,Menj ki tőlem Uram...''
De Te jobban tudod, mit gondolok.
És nem mentél ki tőlem.
Ablakomat megkoccantja a szél.
Értem: sétálni hívsz. Megyek.
Fuvoláz felettem a lomb.
Altass el engem.
Szeszélyes az erdei ösvény.
Jöttem utánad.
A patak vize csillan.
Térdelve hajlok fölébed.
Oltsd el szomjúságomat.
Egy ember nagyon kiabált.
(Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú,
Sikerült neki minden,
Csak az élete nem.)
Ezt kiabálta, sokszor, egymásután:
,,Hol van az Isten?
Még sohasem láttam az Istent,
Ki látta?''
Mit tehettem szegénnyel?
Szépen odamentem és megsimogattam az arcát.
Sírt.
Tegnap egy ember állított be hozzám
És bizalmasan közölte velem,
Hogy egy nem is nagyon távoli dátumra
Ítélet van kimondva rám.
Az értesülés megbízható helyről származik,
És jó lenne, ha megfontolnám,
Kár volna értem.
Annál is inkább, mert csak rajtam áll
És ellenkezőleg: nagy lesz a becsületem,
Csak el ne mondjam senkinek, hogy láttalak.
Nem szóltam semmit.
Hallgatva ültünk.
Aztán megszólalt újra:
Hogy úgy-e voltaképpen
Nem is igaz az igazán, hogy láttalak.
Csak úgy mondom, hogy mondjam.
Megint nem szóltam semmit.
Hallgattunk megint.
Aztán megszólalt harmadszor is:
Hogy vajon látlak-e most is?
,,Igen, feleltem,
A szemedben, felebarátom.''
Még egy darabig ültünk egymás mellett
És hallgattunk.
Aztán fölkelt, és kezetfogtunk
És elváltunk, két jóbarát.
Álmodtam. Széken ültem,
Elnök voltam a könyvek kongresszusán,
A könyvek ezre körülöttem ült,
Mint Niceában a szakállas atyák.
Az egyik mondta: ,,Messze az Isten, a hetedik égben,
Az angyalok és démiurgoszok között.''
- ,,Helyes, mondottam, de kevés!''
A másik mondta: ,,Közel az Isten, az emberi szívben,
Csak ott találod.''
- ,,Helyes, mondottam, de kevés!''
A harmadik: ,,A természet az Isten,
A lények végtelen során
Bontja ki végtelen magát.''
- ,,Szép, szép! feleltem, de kevés!''
A negyedik: ,,A nép az Isten
A történelemben fejtőzik ki egyre.''
- ,,Kevés, kevés!''
Az ötödik: ,,A minden az Isten,
Én vagyok ő, és te vagy ő, és ő is ő, és minden ő.''
- ,,Nem elég, nem elég!''
A hatodik a semmiről beszélt,
A hetedik számokat recitált,
A nyolcadik a moszkvai Confessiót,
A kilencedik atombombáról énekelt prefációt
És a tizedik Einstein evangéliumát.
És még sokan, sokfélét és sokáig
És minden egyes más nyelven beszélt.
És én csak kiáltoztam egyre:
- ,,Kevés! kevés! nagyon kevés!''
És minden székből egy-egy könyvtekercs gurult elő,
És a tekercsek összeálltak
És torony akart lenni belőlük,
Mint ama régi, Szennár mezején.
Gurultak, egyre gurultak a nagyhasú tekercsek,
És másztak és sürögtek
Izzadtan, izgatottan,
Fölfelé, fölfelé
Mint Himalája fejének a hangyák.
És már éppen fel akartam egyenesedni a székben
És igazságot tenni,
De fölébredtem.
Éjszaka volt.
Éjszaka voltál.
Könyv a térdemen,
A könyvben ábra, számokkal és görög betűkkel:
Ablak a Végtelenbe.
Itt ülsz az ablakban, mellettem
És fölemelt Ujjaid ütemén ringatod
És szertehajtod, egyre sebesebben,
És összefogod, egyre szorosabban,
Napok, naprendszerek, galaktikák és mindenségek
És atomok és protonok és protonnál is potomabb pontok
Miriárdokszor miriárdjait.
Fölemeled a karodat,
És eltűnik az Anyag a Hullámzás végtelenében,
Leejted karodat,
És elpihen a Hullámzás az Anyag végtelenében.
És eltűnök én is; elpihenek én is
Árján az Ütemnek,
Amely innen, térdeimről
Mozgatja a Mindent.
Mezítlábas asszony az országúton.
Kenyeret visz, abroszba kötve.
Szép kerek gyürkés cipót.
Teli a levegő kenyérillattal.
Teli a lelkem illatoddal.
Ma volt a legnehezebb.
Tükörbe néztem, úgy esett,
S Te onnan néztél vissza rám.
És belém állt az értetlen csodálkozás:
De, Uram, ezt az ötletet!
De, Uram, tisztesség ne essék szólván,
Jobbnak gondoltam az ízlésedet!
Akaratlanul a fejemet csóváltam,
Rosszallóan csóváltad a fejed Te is.
És akkor elszégyelltem magamat:
Eszembejutott barátom, a professzor,
Aki fehér köpenyében, górcsöves asztalkája előtt,
Valami fertelmes férget boncolgatott
És látván arcomon az undort,
Ezt mondta, mérhetetlen szánalommal:
,,Mit tudod te, szegény laikus,
Hogy, milyen csodálatos ez!''
Igen, Uram, - mit tudom én?
Mit tudok én!?
Mire visszatettem a tükröt a fiókba,
Hangosan nevettem.
Este van.
Elment az utolsó látogató.
A folyosón lecsavartam a villanyt.
Itt vagyok.
Szokott helyeden,
A kis támlátlan széken,
Az ajtó és az üveges szekrény között,
Ülsz és vársz.
Egyedül vagyunk.
Leeresztem az ablak függönyét.
Így, most segíts egymásba néznünk.
És holnap reggel,
Harmadik harangszóra,
Megtöröm a Kenyeret.
Hej, voltam én is fiatal,
Hej, éltem is világom,
Mint tiszta vízben fürge hal,
Füttyös rigó az ágon.
Rég volt, talán igaz se volt,
Most bezzeg máshogy élek.
Hamvas felhők közt vézna hold,
Avarban zörge lélek.
Éjféli utcán nyargalok
Sivalkodom a kürtőn,
Zárt ajtón és zárt ablakon
Kopogtatok kísértőn.
De némán rácsodálkozik
Ég-föld a néma szóra, -
S megkérdi: ,,Hát ennek meg itt
Mi keresnivalója?
Bocsássatok meg kedvesek,
(Immár csak ennyit kérnék),
Hogy egy kevéssé úgy tegyek
Még, mintha most is élnék.
Csak a hegyes kakast lesem,
Törvénytudó kísértet,
A jelt, hogy békességesen
Meghitt síromba térjek.