Kék víz idelenn,
Kék ég odafönn
Kék csend a szivemben,
Se bú, se öröm.
Duruzsolva dong a
Víztükör.
Nem akarok semmit
Senkitől.
Langy ujjal a fény
Befogja szemem.
Hogy valaha sírtam,
Szégyelem.
Kertek alján surrogó tüzek:
Égetik a tavalyi füvet.
Fanyar egy füst, könnyet fakaszt.
Ínyemen érzem a sós tavaszt.
Fanyar egy könny! Végigcsurgatom
Széltől száraz, sebes ajkamon.
Elég lesz-e leöblíteni
Áporodott telünk ízeit?
Kormos tavasz ez! Tavasz igazán?
Lopva surran, mint egy partizán,
Egyet ha lép, kétszer bújik el,
Tankok ellen dorongot cipel.
Fanyar szellő köpenyt ráncigál,
Füstöt foszlat, felleget cibál.
Füstös kóró fura táncra kél.
Testvérem vagy, márciusi szél.
Mindenkinek megmondom kereken:
Immár elég volt!
Meghalt a visszhang, leomolt a fal.
Egyszer volt, - rég volt.
Szolgált sokáig. Csak zörgettetek,
S én mondtam: tessék!
Selypítettétek: légy olyan szíves!
S ugrottam: kötelesség!
Karban zengtétek: Megbocsáss, hogy így
Cibáljuk széjjel
Az egész napod! - Semmi, mondom én,
Hosszú az éjjel!
Cigányzenével udvaroltatok
Udvart körültem.
Kezemet csókoltátok nedvesen,
S le nem törültem.
Mesternek és atyának mondtatok
Vállamra ülvén,
És voltam is és vagyok is, - de már
Betelt a törvény.
Földrengés járt és leomolt a fal:
Meghalt a visszhang.
A megnyílt barlang már a szabad ég
Szellőit issza.
A napnak nyitja már a szívét, a víz
Ezüst szagának,
A madaraknak és a gyerekek
Bölcs kacajának.
S mikor a mennybolt miriádjai
Fölém lobognak,
Most tanulgatom, mit kell mondani
A csillagoknak.
Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy jobban szerettem nálad
A meggyet, a mézet, a hársfavirágot,
Felhők mesekönyvét,
Apró gyerekek gügyögését,
Fiúk-lányok mosolya lobbanását,
Férfiak írott homlokát,
Kezed játéka műveit.
Bocsásd meg énnekem, Uram,
Hogy szorgosabban látogattam
A Sixtusi Máriát a názáretinél,
Hogy Tamásnál, Teréznél
Szomjasabban lestem az öreg Aranyt,
Berzsenyi mennydörgését
Meg Hamlet töprengéseit,
Hogy a zsoltár orgonaszavát is
Boldog voltam, ha átlophattam
Paraszt magyar szó furulya-dalára,
S hogy könnyeket pillámra nem a mea culpa,
Hanem a rutafa nótája szűrt
Meg a vizetárasztó tavaszi szél.
De mondd meg, Uram:
Behúnyhattam-e szemem előlük,
Mikor belőlük Te néztél reám?
Bedughattam-e szavukra fülem,
Amikor Te búgtál bennük
Kimondhatatlan sóhajtásokkal?
Nem mindegy-e az óceánnak,
Hogy kádba merik-e vizét,
Vagy metszett billikomba,
Vagy akár egy horpadt gyűszűcskébe is?
Emlékszel, Uram? a háborúban
Egy rossz talpas pohárból osztogattam
A hallgatag népfölkelőknek testedet,
És eltöltötted őket Tenmagaddal!
Engem is eltöltöttél számtalanszor
Csodálatos poharaidból,
Millió poharaidból,
S az oltárnál a Szent Kehely előtt
Úgy térdelek, mint hétpapos misén
A füstölő diákonus:
Szolgál, térdel és lóbálja a tömjént,
De a Testet és a Vért már órákkal előbb
Magához vette egy csendes misén.
Ó Istenem, ha az én árva bodza-sípom
Egy századrészét el tudná fütyülni annak,
Amit te mondtál énnekem magadról
Egy parasztdal egyetlenegy sorában!
Sétál a napfény melegen
A dunaparti köveken.
Huzakodnak a zsinegen
A kiskutyák bolondul.
- A szív is, hatvanon túl
Ha nem csendül, de kondul.
Fölüti rezzenős fejét,
Szűkelli megszokott helyét
A gubbasztó öreg cseléd,
Az évek forrta kéreg
Burka mögött a lélek
És azt bizsergi: élek.
Nem táncol már, nem is szökell,
De szállna mégis, szárny se kell,
A napra ki, a hegyre fel,
Akárhová, - csak szállnék!
Se gondolat, se szándék:
A perc a szent ajándék.
Csak ez a perc, csak ennyi kell:
Míg kék mosollyal átölel
Az allelujás ég-lepel
S lényem magába issza
A testtelenbe vissza
Az Isten áprilissa.
De megtréfáltál, seregek Ura!
Mi lett belőlem, milyen figura! -
Fordított Jónás, fejtetőre billent,
Pedig a Hangnak sose mondtam ellent.
Küldöttél, mentem. Hordtam az Igét
Nem kerülgettem bolond Ninivét,
Nem futottam, hogy le ne köpjön, sértsen,
A szennyes szájat, kezeken a vért sem.
Hajót kerestem, biztosat, sebest,
Eveztünk, Ninivének egyenest.
Már láttam kelni a csarnokok ivét,
Már köszörültem a próféta-igét.
Ó az az Ige! Asszonyt, gyereket,
Amit szerettem, ami szeretett,
Mindent elhagytam érte, - érted, Isten,
Hogy amire küldöttél, teljesítsem.
És most, hogy már-már megölelt a part,
Most küldted ezt az őrjöngő vihart,
Hogy minden, minden fejtetőre fordult,
Szél, víz és ember, minden megbolondult.
Akkor, látván, hogy nem segítenek,
Akiket hívtak, a kisistenek,
Az összetört, vergődő, fejevesztett
Bolond hajósok mind énnekem estek.
Nem kell próféta, nem kell most a szó,
Most kapitány kell, most parancsoló,
Hát kormányozzam a hajót, vezérül,
Ki a viharból és el Ninivétül.
Így lett a szegény Jónás (a silány,
De mégiscsak próféta) - kapitány.
Hol vannak már a ninivei partok!
Te tudod, Uram, én nem, merre tartok.
Próféták Ura, te akartad így,
Hogy engem ilyen kísértésbe vígy?
Így van megírva? Mert a lélek bennem
Elnémíthatlan sóhajtozza: nem! nem!
Ha rabságomat megelégeled,
Szólalj meg, Uram, küldj immár jelet,
Bizonyságul a szavad szomjazónak,
Hogy jobbra hívtál, nem parancsolónak.
Ha mást nem, küldj egy áldott cethalat,
Hurcoljon meg a tengerek alatt,
Vessen már véget a fojtó mesének,
S vessen ki harmadnapra Ninivének.
Siess, Uram, ne késlekedj sokat,
Mert halálosan fáj és fojtogat
Ami belőled bennem fúl: az ének.
Ó engedj énekelnem Ninivének!
November sír a vonatablakon,
Az esőn át ezüst a Balaton.
Köztünk a partot glóriába vonja
Az érett nád lobogó tűz-aranyja.
Szemes, Zamárdi, Lelle ködben áznak.
Lelkemben is zokogó tavat ásnak
Míg végigdöcögöm a Balatont,
Novemberi könny, decemberi gond.
A ködből bólogatva rám merengnek
Fel-felparázsló régi arany csendek,
Egy arc, - egy másik arc, - egy harmadik,
Melyen az Isten arca tükrözik.
Az angyal hányszor megjelent e parton!
Fejem a gondok vánkosán lehajtom,
Mint egy piros térdeplő-bársonyon
És könnyeimmel is imádkozom.
Csendesen, botfülű vonat!
A szakrális lepel alatt
Piheg a téli Balaton.
Fehér áhitattal köszöntsük,
Mint a csilingelő ezüst kösöntyűk
A felnyújtott jegenyegallyakon.
Csak ez, csak ez van, - nincs se vér, se bomba,
Nincs katakomba,
Csak a szépség van, ez a hófehér.
Vonat, egy percre tűrtőztesd a lángod,
Hadd sírok el egy sajgó Miatyánkot
A szépséggyilkos emberért!