Nyár és hajnal. Sarlósboldogasszony.
Most indul az aratók eleven koszorúja a táblán.
Arany húrját a domb mögött hangolja már
A nyár nagyasszony napja:
Már benne párállik a pirkadati szélben
A csurranó nyárdéli tűz,
De az orgonalombon még reszket a harmat,
S acél-ifjan csillannak a kaszák.
Már bontja barna falanxát
Az aratók komoly karéja.
Hajlongnak utánuk a marokszedő lányok,
Kendők vadvirág-bokrétája táncol.
Csend.
Egy fenkő csisszen a pengén.
Messziről egy kis csikó csengője csilingel.
Egy riadt pacsirta fúrja fölöttem
(Daloló nyílvessző) az égbe magát.
És testem-lelkem minden pórusán át
Érzem, hogy árad bennem ég felé
A föld felomló, mély dala.
Zsong a nyári rengeteg,
Zeng a napsugár.
Sárga búza megremeg,
Sarlajára vár.
Napraforgó napba néz,
Lepke mondja: rózsaméz,
Búza mondja: nyár.
Rád szakadt a nyár, szivem,
Forrón, gazdagon.
Búzafürtös földeken
Érik asztagom.
Bókol már a telt kalász,
Közeleg az aratás:
Delet ért napom.
Csorduló nyaram delén
Fönn a hegyfokon,
Szerteszét merengek én
Völgyön, partokon.
Mostan mindent értek én,
Most ez élő földtekén
Minden fű rokon.
Lelkem, élő lant-ideg,
Most be jó neked!
Minden, minden a tied:
Földek és egek!
Zsongd az ég-föld-szív zenét,
Emberét és Istenét:
Zsongd ki mélyedet.
Szürke tenger és szürke ég.
Ó véghetetlen szürkeség!
Jajongva száll a sok sirály.
A lágy eső halkan szitál.
Vonagló, méla vízmoraj,
Örök-egyhangú mélyi dal.
És mégse, mégse szomorú.
Ó szürke, szép, komoly ború!
Ti szürke tenger-távolok,
Lám én is, én is itt vagyok!
Az a hatalmas, furcsa szél,
Amely nem tudni merre kél,
Eddig sodorta csónakom,
S most ülve szürke partokon
Fontolgatom, elmélgetem
Harminchatéves életem.
Mily különös, hogy itt vagyok,
Hogy hallom az örök habot
A véghetetlen ég alatt.
Hogy annyi minden elmaradt,
Hogy annyi volt és annyi van,
És el fog ülni nyomtalan:
Mint harsogó hullámhadak
A fövenyen elomlanak.
Mily különös: Ma itt vagyok,
És holnap tán már új habok
És friss szelek ölelik át
Életem ingó csónakát,
Új tengerek és új egek,
Új szürkeségek intenek:
S holnapután új partokon
A régi zúgást hallgatom.
Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
Mi jöhet új elémbe még?
Amit a szív tud sejteni,
Ami emberi s isteni
Engedtetett a Föld színén:
Mindent megértem, éltem én.
Már minden volt. Hogy élhetem
Még gazdagabbá életem?
Ha jönne most az alkonyat,
Amely bezárja utamat,
Úgy hagynám itt a szép nyarat:
Békétlen vágyam nem maradt.
Úgy hajtanám le arcom én
A hívó Isten kebelén,
Mosolygón, érten, gazdagon,
Halk Tedeummal ajkamon.
De hogyha élnem méretett,
Ha zúgnak még a tengerek,
És ismeretlen partokon
Kell még kikötni csónakom:
Kedves nekem az Akarat,
Melytől vitorlám megdagad,
S amely hajóznom rendelé
A láthatatlan part felé.
Csak zúgjatok, örök habok:
Én is egy kis hullám vagyok.
Testvér nekem a mélyi dal,
S a lelkem rá rímet sugall.
Ó édes ülni köztetek,
Hullámok, rímek, életek,
S hallgatni szívem halk dalát:
Az öröklét mély dallamát.
Vedd a kezedbe az eleven csodakagylót,
Fűzd a fejedre a zengő koszorút.
Úgy, úgy. Hadd ülök most szembe veled.
Nem, tedd el amazt, - nem kell:
Az én kagylóm mélyebbről muzsikál.
Az én lámpám a te csillogó szemed most,
Az én kagylóm a te két tüzelő orcád,
Az én vezetékem lélekvezeték.
Én antenna vagyok magam is!
Nem látod, hogy feszülök a lelkek tarka-szürke városa fölött,
Szomjas-rezgő szál-idegekkel!
Hogy reszket, hogy sirallik rajtam át
Az emberhangok rejtelmes rengetegéből
Minden lelkek minden hullámzása!
Millió ajakam ha volna,
Millió ritmus ha omlana számon,
Akkor sem tudnám fölzenélni mind
A bennem omló embermuzsikát.
Ki szólhat most? Ki ülhet
A zengő pók lelkes acél-fülénél?
Talán egy sápadt, vérszegény poéta,
Egy háború-előtti dekadens.
Lankadt fején csapzott, nehéz csigák,
Távolba révedő beteg szeme:
Álmos reggel vonagló utcavillany.
Roskadtan ül, sok gyöngybetűs papírral,
És halkan zenget árva rímeket,
Vérző vágyról és sajgó pihegésről,
A ríkató, a villanó,
Illethetetlen illanó
Élet után.
Talán egy karcsú fiatal leány,
Egy énekesnő áll a gép előtt
A zongorás, bokrétás pódiumon.
Fehér vállán és hűs gyémántjain
A csillárfény csillanva lejt.
Tán kezdő még. Egyik szeme
Aggódó anyját keresi suhanva,
A másik (már felülről) összefogja
A félhomály forró ködéből
Felélövellő szemeket.
Félénken nyíló csengős ajakán
Félig boldog és félig remegő
És mégis biztos ösztönös-rózsás mosoly.
S míg lágyan elsimulva ringatózik
Bimbócska lelke Gretchen áriáján,
Fél-álmodott, fél-vágyott tarka képek
Szivárvány-íve játszik lelke mélyén:
Siker, dicsőség, pénz és ragyogás,
És szerelem.
Most, most talán egy kopott muzsikus,
Egy vén, fogatlan, ráncos zongorás
Nyaggatja reszketőn a zengő csontokat.
Rongyos-cipős, félig vak is talán,
Akit csak irgalomból tartanak,
Hogy egy-egy fáradt félórát kitöltsön,
Mikor talán nem hallja senki sem.
Görnyedten ül a billentyűk előtt,
Erőtlen omlik fénytelen szemére
A kóccá szürkült hajdani sörény,
Jár, illeg hosszú bütykös ujja tíze,
S amíg a bűvös Pastorale búg:
Kísértetes életfilm-töredékek
Surrannak végig vézna lelke vásznán...
Egy holdas éj... egy csók a park ölén...
Egy régi otthon... egy karácsonyest,
Gyertyácskafényes, gyerekkacagásos...
Opera... fény... karmester-dobogó,
Tapsorkán-mámor... pezsgős vacsorák...
Félisten-álmok új kották felett...
Aztán koporsók... apró kis koporsó...
És nagy koporsó... hantok zuhogása...
Fojtó november, végtelen szitáló...
Hideg lakás... töpörtyű-vacsorák...
Egy külvárosi mozi zongorája...
Beethoven... kuplék... cselédkacagás...
Zúg, zúg a rezgő drót a háztetőn,
Zúg a rejtelmes rádió,
A titokzatos élet és halál...
Falusi ház fölött zenél a drót.
Falusi ház, ősz-óta-zárt kis ablakú,
Tikkadtra fűlt, nehézszagú.
A gazda félretolja csendesen
A most faragott vasvillanyelet,
Aztán leveszi lassan a kagylót
Az új muzsikáról, amit a német fúrt esze kigondolt
És méltóságos kíváncsisággal,
És mégis fél-gyanakvón
És egy szemernyi megvetéssel is
Ráfonja verejtes, mélybarázdás homlokára.
Pirospaplanos ágyban
Viháncolnak a gyerekek.
Az asszonyok csörömpölnek a konyhán.
Az álmosan kérődző istálló trágyapárás melegében
Megzörren egy-egy légycsapó tehénfarok.
Kutya vonít, szekér zörög, gebe nyerít,
Locsog az utcán harmadheti sár,
Sivalkodik a pőre nyárfaerdő,
A kürtőben káromkodik a szél,
S a csizmás, lajbis, kostökös magyarnak
Rejtelmes-néma mély szemében
Ki tudja honnan-csillagos szemében,
Ki tudja hova-néző-mély szemében,
Ezredes-ős örvényeket kavargat
Az érthetetlen messzeségből
Beléje búgó Máté-Passió.
Most lelkem a láthatatlan hullámparipára szökell
És levegőben, estében, szélben,
Muzsikás hangok zivatarában
Szétszáll a mérhetetlen-egy világon:
Búgó szívek vonják ezer felé.
És zeng a csodálatos Passió.
Fiatal francia tisztek a garnizonban.
Cigarettafüst. Lármás étkező.
Csillogó szemek, harcias bajuszkák,
Zörrenő kardok a fogason
Az asztalon likőrös poharak
És egy gyűrődött Action,
És középen a titokzatos Tölcsér.
Rengő kajüt az óriás Óceánon.
Dohogva száll az eleven Acélház
A kincses-éhes Indiák felé.
Ő Brit Felsége lobogója csattog
A trópusi szélben az árboc tetején.
Méhében milliók könnyeitől,
Verejtékétől, reményeitől
Remeg a roppant rakomány.
Kajütje mélyén a vén kapitány
Fiókba gyűri térképei titkát,
És végigdől az ágyon,
És felcsatolja kagylós drótját.
Berlin. Külváros. Kocsma. Különszoba.
Sörtelen asztal: komoly és kemény
Arcok az asztal mellett: proletárok.
Két sápadt, csontos, szakálltalan arcú
Fiatalember szólott. Szenvtelen,
Monotón hangon Spinózáról az egyik,
A másik füstje-fojtott fáklya-szemmel
Világsztrájkról rakétaszókat.
Szomjas vita szikrái röpdöstek a légben,
S a végtelenbe tágult horizonton
Fantasztikus szivárvánnyá fonódott
Gyermekhit és számító jégvelő,
És véres, gyilkos világszerelem.
De most a vita véget ért,
És megszólal az áhitatos csöndben
A Hullámok rejtelmes harsonája.
Búg, búg a csodálatos Passió.
Hallgatja fellegszántó palotája mélyén
A milliárdos markú trösztkirály.
Hallgatja kis szobája laboratóriumi csendjén
A világjáró kis japán professzor.
Hallgatja Trockij, Chamberlain és Mussolini,
A csattos lateráni kanonok,
És a didergő kanadai farmer,
A duzzadt fokvárosi szerecsen,
És az atádi tanítókisasszony.
Hallgatja, hallgatja százezer füllel
És százezer szívvel,
Dobogó, remegő, lihegő százezer-egy szívvel
Az Ember, az Ember, az Ember!
És látok! Látok a légen át,
Légen és zűrön és sötétségen át,
Káprázatokon és minden sokféleségen át,
És felcsatolja kagylós drótjait.
És minden őrültségen át:
Látom, látom: az öklök szétsimulnak,
Szemkarikák, ajakráncok homlokbarázdák elsimulnak
Minden tisztátalan nem-ember hangok elcsitulnak:
Lám a Zengő Kagyló koszorúja alatt
Olyan testvér-egyforma minden arc!
Olyan szerelmes-egy zenébe öleli mind a milliószoregyet
A véghetetlen édes messzeségből
Belénk hullámzó Evangélium!
A tengeren a holdfény selyme zizzen,
Virraszt az ég ezernyi csillaga.
Örül a tenger és az éjszaka.
Fenn a födélen állok egymagamban,
És átremeg a vizek illata.
Ölel a tenger és az éjszaka.
Fanyar csókjával meglegyint a szellő,
Idegen mámor reszket rajtam át.
Érzem a tengert és az éjszakát.
Földtől, hajótól, valóság porától
Lebbenő lelkem eltépte magát:
Szívom a tengert és az éjszakát.
Belesóhajtom lelkemet az éjbe,
Tengeranyám lágy hullámaiba,
Én, és a tenger és az éjszaka!
Belefürdöm a tengeréj szelébe,
És összebúg a hármas mély szava:
Én és a tenger és az éjszaka.
(A tengeren, Nápoly és Palermo közt)
Az erdő szempilláin dús cseppek ezre ül.
Egy kicsi gomba kandikál a nedves fű közül.
Mellette zúgva tombol el havasok patakja,
Nehéz sziklákat ostoroz türelmetlen haragja.
Fenn bújdosó sötét szelek vad titkot trombitálnak
A végtelenbe szökkenő imás fenyősudárnak.
Villámmal vemhes fellegek, vén ördögflotta-gályák
Az ég vizét kormánytalan, cél nélkül úszdogálják.
Alattomos, búvó ködök lelesnek a tetőrül,
Sziklán a sas fészkébe bú, a völgy kutyája szűköl.
De itt a vén fenyő tövén a kicsi gomba áll,
A fű közül a fára fel nevetve kandikál.
Olyan picinyke, rózsaszín és puha és kerek:
Barázdás férfi oldalán így néz a kisgyerek.
Mohos gyökér közt megsimul páfrányos rejteken,
Bizalmasan és csendesen és engedelmesen.
Fenn végtelenbe zajlanak a szirti orgiák:
Itt csend van, illat és meleg: egy kis, kerek világ.
Meleg sugár hasítja szét a morgó felleget,
S egy kandikáló gomba-szem az égre fölnevet.
Állok cseres hegyoldalon,
Magasba szúr örök dalom:
Föl, föl, föl, fölfelé!
Nem kell a völgyi szép meleg,
A tölgyek, bükkök és cserek:
Föl, föl, föl, fölfelé!
Hulljatok alsó ágaim,
Ne vonjátok le vágyaim.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Fussatok szét gyökereim,
Teljetek élő ereim.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Keményedjél hű derekam.
Tartani bírd templom-magam.
Föl, föl, föl, fölfelé!
Te lombosodjál koronám,
Vidd a magasba mély imám,
Föl, föl, föl, fölfelé!
Évente új-új adorál
Zöldecske hármas gyertyaszál
Föl, föl, föl, fölfelé!
A kúszó templom egyre szebb,
Ez az imádság teljesebb.
Föl, föl, föl, fölfelé!
És egyre több karcsul elő
Iker-templom: testvér fenyő,
Föl, föl, föl, fölfelé!
Ahol az élet idegen,
Aszályra perzselt köveken,
Föl, föl, föl, fölfelé!
Templomi zölddel fonjuk át
Pogány hegyormok homlokát,
Föl, föl, föl, fölfelé!
S megnyitja vén szemét a bérc.
És rajtunk át az égre néz,
Föl, föl, föl, fölfelé!
S az égnek úgy sikoltja át
A föld sóvárgó mély dalát,
Föl, föl, föl, fölfelé!
Testvéreim, akik árván maradtunk,
Bújjunk ma össze az üres lakásban,
Próbáljuk most nagyon szeretni egymást,
Mert nagyon-nagyon egyedül vagyunk.
Fogjuk meg egymás reszkető kezét,
Úgy nézzünk, nézzünk, még amíg lehet,
Nézzünk utána nagyságos Napunknak,
Amint száll, száll, mély bíborában égve,
A véghetetlen Óceán szívére.
Csodálatos, királyi alkonyat!
Hogy állt fölöttünk, óriás torony,
Hogy állt, mindvégig! Zengett a harang,
Nagy szívének kegyelmes nagyharangja,
És zengte, bongta mégegyszer belénk
Sikongó mély anyamadár-szerelmét,
S az Istenség öröklő titkait!
Hogy csengett rá föl boldog rezzenéssel
Aprócska ember-csengettyű szívünk!
Hogy állt fölöttünk, ég és föld között!
Nem is tudtuk, hogy a setét Követtel
Bírkózza harcát tűzhányó agyában.
S amíg a lángok végső harca forrt,
A kráter izzó mélységeiből
Új tűzigéket ragadott ki még.
És szórta, szórta lélek-pattanásig,
Csak szórta ránk a lángoló malasztot,
Míg egy utolsó áldásul ledőlt
Az Isten óriási tornya - szépen,
Estében is töretlenül.
Ki méri meg a szörnyű szakadékot,
Amellyel fölszakadt a Tölgy kidőltén
És égre tátong a magyar sivány!
Ki nem veszített benne véreset?
Hol itt a szív, akit meg nem simított?
Hol ember-könny, amelyre csókja nem volt?
E bús magyar föld élő golfja volt ő:
Mind, mind melegszünk szíve melegén,
Ő van! Miénk is! Ismeretlenül is!'' -
Hánynak adott e gondolat az éjben
Embernek lenni, élni új erőt!
Ő itt az ihlet zengő ajkakon,
A gondolat az elmék tűzhelyén,
Fiatal izmok duzzadó zenéje,
Gyermekszemekben szűz mosoly dala,
És a magyar százezrek méhe mélyén
A fölvonagló lélek-öntudat.
Mint a Michelangelo Istene
Kinyújtott ujjal a nehéz napot:
A magyar lélek alvó glóbuszának
Ő rázta meg teremtő tengelyét,
Belőle forr itt, minden, ami élet,
Úgy szívjuk őt, akár a levegőt.
Jóságos Isten, mi lesz ezután?
Te visszavetted a kegyes Napot:
Ki fog nekünk a télre fűteni?
Ó, Istenem, ha minden árva tudná,
Hogy árva lett, - ha mind az unokák
Megsejtenék, hogy mért lobog setét
Keserű láng a vert apák szemében,
Amíg a Tűzfogatra fölsajognak,
Melyen a Pátriárka égre szállt:
Ó milyen sírás búgna föl e földön,
Milyen fekete felhőfakadásos,
Jajszó-villámos, lélekszakadásos,
Országraszóló magunksiratás!
Még ők nem értik - ó be jó nekik!
Még ők nem értik - ó milyen szegények!
Ó jertek, jertek, szegény gyermekek,
Akik értetlen, nagy, riadt szemekkel
Meredtek most az elnémult nagyok
Hervadt képére, elapadt szemére,
És félve jártok és lábujjhegyen
Kerülitek a halottas szobát -
Ó jertek, jertek, bújjunk össze mind
A szétzilált, a gazdátlan lakásban,
Hiszen ma mind, mind gyermekek vagyunk,
Megvert, elárvult koldusgyerekek!
Ó jertek, bújjunk össze melegen:
Bocsássuk le az ablak függönyét,
És oltsuk el a lármás lámpafényt!
Ne nézzen most szemünkbe, csak a mécs,
Amit még tegnap ő gyújtott nekünk.
A mécs, a mécs, az Isten-küldte mécs,
Amelybe mennyből lángot ő hozott,
A drága mécs, mely mindenünk maradt,
Amelyben ő is, ő is ittmaradt!
Testvérek, óvjuk, óvjuk ezt a mécset,
Örökségünket, altató szelektől,
Lehellettől is, magunktól is óvjuk:
Nincs fény egyéb hetedhét éjszakában,
Nincs, nincs e hülő, dermedő világban
Kívüle láng, lélekmelengető.
Itt gyertyát gyújthat minden, aki fél.
Erről a tűzről, Isten úgy akarja,
Tüzet vehet még éji őr kanóca,
Oltári mécses, drótos bányaláng,
Városi villany, tengerparti fárosz:
Itt szomjat olthat, ami fényre sír!
S mi, boldog árvák, választott virrasztók,
Kiknek kezére bízatott a mécs:
Csak nézzünk, nézzünk álmatlan tüzébe,
Végzet-nehéz nézéssel egyre nézzünk,
Amíg lángot vet szívünkön, szemünkön,
És fölkelvén, fölizzik homlokunkon
A Jel, és szétlobogjuk a tüzet
Szomjúhozó szegény testvéreinknek.
A nyár, a szénaillatos még itt aludt az este.
Reggelre már a hegyeket az őszi hó megeste.
,,Hát ez a nyár is elrepült!'' - hallom anyám szavát,
S rezzenve látom homlokán az élet-ősz havát.
Ő rámnéz, s látom ajkain: imádkozik magában.
És dérbehajló homlokom végigsimítja lágyan.
Erdő füvén fekszem hanyatt.
Jő lábhegyen az alkonyat.
Zsong, zsong a csend mély mámora.
Lebben az Isten fátyola.
A csend az ő szivén terem.
A csend az örök Szerelem,
A Lélek a vizek felett:
Egyetlen, áldott Felelet.
Ó mindent, mindent értek én,
Mióta ez a csend enyém.
Szívet nyit rám minden titok,
És mindenek nyelvén tudok.
Azóta hozzám szólanak
A füvek, fák és madarak.
Barátaim az állatok,
Zengnek a színek, illatok.
És mind oly boldogok vagyunk,
Hogy testvér-szóval szólhatunk.
Ó érteni, megérteni:
Mily édes, milyen isteni!
Megrezzen most egy vén csalán
Távol harangszó mély dalán,
Mely messze zsongja lombon át
Az esteli Úrangyalát.
Elhallgat minden itt körül,
Megáll a gyík, a szél elül,
És - mindnyájunkért egymagán -
Ávéba kezd a csalogány.
Az első akkord búg a zongorán.
A húrok rejtett szíve szól...
Egy kezet érzek vállamon,
Bozontosan, kéken, parancsolón
Egy szempár mélyed a szemembe.
Szólít a Mester.
Mint távol emlék elfutó köde,
Úgy foszlik el köröttem
A szürke most... a szűk szoba...
Az álmos, tompa tengve-élet törpesége...
Itt állsz előttem Óriás!,
Föld méhéig gyökérlő kőzet-lábaiddal,
Ércderékkal felbírkózkodol,
Tetőn, ködön, felhőkön át,
A gyötrelmes, teremtő végtelenbe.
Ó látom, látom a felhők közül
Előcsillanni véres ihletésben
Verejtékes, vajúdó homlokod,
Látom kinyúlni két titán karod:
A hangokat, a minden-hangokat,
A Zengő Mindent vágyol összefogni
Egy markolással, egy isten-marokkal.
Hallom, hallom: az erdő, a rét!...
Szellő-zilálta,
Madárka-szállta
Ember-nem-járta lombvilág.
Tél tovatűntén
Álmai szűntén
Ébred a tündér gyöngyvirág.
Csillog a harmat a páston,
Ríkatja a szöghajú pásztor
A csacska tilinkót.
Te hallod a lombot, a lángot, a sípot:
És mind magadba hívod
Szívedre szívod,
Búgó mélyedbe zuhintod.
Dübörög a föld,
Börtönök éjén csörren a lánc.
Öklök nyomakodnak előre. Üvöltés.
Arcok, sipkák, lobogók, lobogók!
Részeg szuronyok sziszegik pirosodva: Szabadság!
Pirosan kel az égen a nap.
Fiatalság, mámor, erő!
Ifjak, katonák, milliók pattannak elő
Méhéből az ifjú világnak.
Dagadó izmok riadó dala közt
Fölkent szuronyok csillámtüze közt:
Kel a Hős, a Vezér; a Remény, a Jövő...
Hozsánna, Szabadság!
Hozsánna; Erő!
És csendet hallok, súlyos csendet,
A vérző ember-éjszakát.
Fagyasztó ködben sóhajok kerengnek.
A föld szívén egy ismeretlen
Múlhatatlan, mérhetetlen
Sikoly nyög át.
Valami sír az ólom-ég alatt:
A maga-marcangoló akarat,
A vak Látó: az értelem,
Az örökégő, magatépő szerelem,
A múlhatatlan és élhetetlen,
Érthetetlen gyötrelem:
Az Édenéből számkiűzött,
Ég-föld között karóra tűzött
Vijjogó, vérző, keserű
Királyi keselyű:
Az Ember sír a lét fölött.
És minden jaj benned süvölt.
És az éjek elsimulnak,
Hajnal ébred, új-vidám.
Friss rögén a pernye múltnak
Áll a torzonborz titán.
Visszazsongul minden átok,
Minden lázadó sikoly,
Zűr-szivéből új világok
Szűzi lángja csillagol.
Zeng a titkos istenóra,
Törve minden ős pecsét.
Szenvedőre, lázadóra
Rásimul a békeség.
Mámor-álmok tornyosulnak
Túl a tompa föld-körön,
Áldva légy, Elysiumnak
Szűz leánya, szent Öröm!
Beléd, beléd
Omolva zeng a lét,
A minden hangok küzdenek feléd.
Ó hallom, hallom én is rajtad át
A milliószor-egy emberzenét!
A havasok, mint dóm-pillérek állnak.
Alkony rózsállik az Ahorn-tetőn.
Lejjebb borókabokrok, térdelőn,
És fenyvesek fölnyúltan adorálnak.
Körötte vén fenyőgerenda-háznak
Busa-homlokú, nehéz tehenek
Kövér gyepen némán kérődzenek.
S a vajverő legények dudolásznak.
Fehérfogú, bajuszos ajkukon
Tájszó vadméze csurran vastagon,
Amíg a forró tejlepényre várnak.
A fáradt nap, amint a mélybe tűnik,
Még megcsókolja ájtatos betűit
A kormos Gáspár-Menyhért-Boldizsárnak.
Szennyes falak, csatakos utca,
Március vége, kültelek.
A járda szélén víg zsivajjal
Rongyból spárgált ökölnyi göngyöt
Izzadtan rugdos egy sereg
Botlábú, vézna kisgyerek.
Bádogkürtők és tűzfalak közt
Átsurran egy-egy pillanatra
Egy útjavesztett napsugár,
Szökdécselő aszfaltbogárkák
Rajára le-lekandikál,
S egy más világról muzsikál.
Muzsikál szöcskés réti fűről,
Szamócás erdőt emleget,
Ribiszkés, almás kerteket,
Csengős csikót, bocit, báránykát,
És kislibák és kiskutyák közt
Sok barna boldog gyermeket.
Ó mennyi futkos pilleűző,
Métás, pilinckés víg gyerek!
És birkózik és hempereg.
Mezitláb járnak puha fűben,
Fehér szalonnát falatoznak
És kakastejes kenyeret.
Zeng, zeng a jövevény sugárka,
Életpirosan, melegen.
De ők lihegve kiabálnak,
Rongyoska lábuk rugdalózik.
A szennykimarta köveken:
Nekik a nóta idegen.
A járdán túl egy kapumélyben
A Jézus Krisztus áll fehérben.
Az egyik szeme mosolyog,
A másik sírva nézi őket,
S testén megindul mind az öt seb.
S a kőre könny és vér csorog.
Mit tudtok ti a könnyről, könnyesszavú testvérek,
Mit tudtok fájdalomról, szegény testvéreim,
Kik halk panasszal jártok az est ösvényein,
És sápadt ajkatokról mindegyre sír az élet.
Jártok a fájó ködben, a síró víz fölött,
Úttalan elbúsultak, szegény árvák, kivertek.
S törékeny, lágy rímekkel, halk szóval énekeltek
Vért, vágyat és halált és keserű ködöt.
És mindig egy az ének, ami a halk húron szól,
Unt könnyek csurranása a lankadt, nyűtt dalon:
Apróka magatokról, apróka fájdalom.
Mit tudtok ti, testvérek, ama szent Fájdalomról!
A diadalmas könnyről, a tűzzel lobogó
Ujjongó fájdalomról, mely úgy száll homlokodra,
Mint győztes csatatéren haldokló harcosokra
Izzó és néma csókkal a győztes lobogó!
Daloltátok-e már ama nehéz tüzeknek
Mélyében Dániel hármának himnuszát?
A csontig-égő tűzben, mely a velőkbe vág,
Az élő tűz tavában, hol a lelkek születnek?
Mert bizony mondom nektek: ott, ama tűz megett,
Ott kezdődik az Ember. S ha nem jártuk a lángot:
Maradunk egytől-egyig csúf, éhes kis falánkok,
Nyafogó és játékos és durcás gyermekek.
Sírunk, mert megégettük gyámoltalan kezünket,
Mikor a tűzbe kaptunk (mert fényes és piros),
Mert kést csentünk a polcról, és azt mondták: tilos!
Mert a szigorú Mester az ujjunkra legyintett.
És toporzékolunk és keserűn, magunk,
Kiszaladunk a kertbe, vagy a sarokba állunk,
És megvetjük az ételt, szólongatjuk halálunk,
S azt hisszük: üldözött félistenek vagyunk.
Ott, messze, túlsó partján a súlyos tűzözönnek,
Az édes és halálos káprázatok megett,
Ahol látjuk magunkat, s látjuk a lelkeket:
Ott mélyekből születnek forró, szent férfikönnyek.
Ott, ott sirathatod az élő holtakat,
Az elbukott teremtést, a lelkek zuhogását.
Ott, ott hullathatod a Krisztus könnye mását,
Aki érted szorong az Olajfák alatt.
Fekszem hanyatt az élő szőnyegen,
A tölgyek áldott barna hűvösén,
És rám borul az erdei varázs.
Eperlevél-ágy megsimul alám,
Fölém hajol karcsú harangvirág,
S a szomszéd tisztás lelkemig lehelli
Kakukfüves, verbénás illatát.
Zsongó szellő megtölti lelkemet
A rengeteg dús, férfias lehével,
Nyílt ajkaim isszák a bűvölést.
Lombon, virágon, ágon, illaton:
Zsong, árad, omlik ős emlékezés.
Ó értek, értek minden ős mesét!
Testvéreim az ősi istenek!
Mi surran ott a roppanó galyak közt?
Riadtka gyík rezzent iramlani?
Vagy tán a kecskelábú sipos isten
Illeg felém baráti szökdeléssel?
Mi csillog ott a sűrűből fehéren?
Nyír karcsú törzse? vagy pajkos, kecses
Fehérlábú driádok lejtenek
Erdei táncot csókos zöld sugáron?
Ó hallom, hallom a Pán-síp dalát!
Szívom az erdő boldog mámorát!
Övé vagyok, az erdőé vagyok!
Csak heverek az élő szőnyegen,
Csak heverek, én, virágos faág.
Érzem, hogy nyúlik szét az anyaföld
Meleg szívébe dús gyökérzetem.
A termő jó sötétbe száz eremmel
Hogy ágazok, hogy mélyedek belé!
Jaj! lenni, lenni, gyökerezni jó!
Jaj, nőni, nőni, sarjadozni édes!
Hogy árad bennem zamatos erővel
Az élő nedvek boldog kördala!
Dús ágaim melegen szétölelnek,
Trillázva zöldel minden levelecském.
Úgy állok itt, én, tölgyfa, boldogan,
Karcsún, keményen, szálegyenesen.
Föl, fölfelé, az ég felé török,
Mely kék mosollyal énekel fölöttem,
S ád lágy napot és ád kövér esőt.
És körülöttem boldog simulással
Testvér-ezernyi lombos társaim,
És általjár s csókjával egybecsókol
A magasság szellőlehellete.
És ágak, erek, szárak ezrein,
És búgó lombok tenger-orgonáján
A Földanya sugallja ég felé
A Hatnap mély, rejtelmes énekét.
Fanyar ködben, december éjszakában
Szaporázgattam fázó léptemet.
S valahol egy ötödik emelet
Esőtől csapzott apró ablakában
Kigyúlt a sárga villany hirtelen,
(Lélek, akit az éjfél élni oldott.)
És halkan, halkan utánam sikoltott:
Testvér, ne menj el! Maradj itt velem!
Megállok. Rozzant kisember-kaszárnya,
Lomhán előttem felnyújtózkodik.
És most egy lámpa, immár második,
Aztán megint egy, mintha engem várna,
Kigyullad és a szívemen kopog.
S míg sír a köd, és sír a járda mocska,
A három árva lámpás ablakocska
Zsongó szívemben félénk dalba fog.
És szálló lelkem föl, hozzájuk, érez.
Padláskamra. Szegényszag. Félhomály.
A lepedőtlen ágy a zugban áll.
Egy csíkos párna, verejtékes, véres,
És egy kiszolgált, vén bakaköpeny,
Két bütykös lábfej, egy kísértet arca,
És sípol szörnyű köhögése karca,
S dörömböl fojtogatva mellemen.
Ó jaj! Tovább! A másik kamra hí most.
Kis ágynál látok fiatal anyát.
Az éji szekrény hangos villanyát
Halkítja kékre gondos, lágy papiros.
Az ágyon egy kis gömbölyű gyerek,
Arcán nevet az angyalok aranyja,
S oly máriás mosollyal nézi anyja,
Hogy engem is elönt a jó meleg.
Tovább! Harmadik ablak mélye tágul.
Bozontos fej, halom papír felett,
Szemében láz, szájában cigarett.
Tovább! Csilláros szalon ablakábul
Szakállas férfi néz a semmibe.
Tovább, tovább! Egy kisírtszemű lányka
Tükör előtt. A szesz boszorkalángja
Mellette alattomosan libeg.
S látom, hogy lobban százezernyi villany.
Kigyúlnak, élnek mind az ablakok.
És minden ablak új sorsot sajog,
S mögüle más-más élet titka csillan.
Minden lámpácska egy-egy zárt világ.
Forog a föld a zordon éjszakában:
És petty-egymáson, mégis mind magában,
Millió fénycsepp ég felé kiált.
Égő lámpások, szívek fölsajognak
A csillagokhoz, s csillagokon át
Ahhoz, aki az éjre napot ád,
És szívet tár az ezeregy titoknak.
S villanyos szívem, véres-mély rokon
Minden lámpával, felgyúl zsongadozva,
S az ezerhangú emberszív-zsolozsma
Egy hangba reszket élő húromon.
Szoborrá kalapálom, tiszta márvány
Érzéketlen testévé titkotok,
Ti forró könnyek, - kővé fagyjatok!
Ó Teremtés megváltó láza, szállj rám!
Szobor legyen belőlük, néma bálvány,
Melynek szívében élet nem dobog,
De mély szeméből a nagy csarnokot
Befényli titkos drágakő-szivárvány.
Itt állj, szobor, fájdalmam templom-árnyán,
Itt állj, szonett, sugárzó, tiszta márvány,
S lettednek izzó titkát elfedezd.
Ne hallja senki és ne tudja senki:
Mikor a csarnok mélyén éjjelenkint
Az árva márvány halkan sírni kezd.
Mondtam magamban - s megfagyott
Meleg futtába vérem,
S a verejték végigcsapott
Az arcomon fehéren -
Mondtam magamban: jaj, be jaj
Ember kezébe esni,
Emberszeszély, csúf törpe-faj
Szemöldökére lesni.
Be szomorú, be keserű,
Úgy lenni, mint a labda:
Gyerek kezére kényszerű
Játékul odadobva.
És mondtam rögtön, - s melegen
Új dalra kelt a vérem -:
Ó én szegény bolond szivem,
Nem mersz-e nézni mélyen?
Hát ki parancsol teneked?
Rossz emberkék-e vajjon?
Ki küld angyalt és férgeket,
Hogy tégedet sugalljon?
A mécsesed most hol marad?
Vagy hitvány kósza láng-é?
Hát van-e itten akarat
Más, mint a Miatyánké?
Emberkék, furcsa kis-nagyok,
Fontoskodó pojácák:
Akaratát (akaratod!)
Az ő jelére játsszák.
Szeles fiú, bolond szívem,
Csitulj hát bölcsen, szépen,
Simulj meg engedelmesen
Atyád meleg kezében.
Alpesi kunyhó, kövi fészek.
Megpihenek és visszanézek.
A völgyön könnyű ködlepel.
Ma reggel onnan jöttem el.
A házikók a völgy szívében,
Akár egy távoli mesében,
A ködön át piroslanak,
És fel-felcsillog a patak.
Amott a völgy apró vasútja
Kis pályáját sikítva futja.
Elnézem, és azt gondolom:
Játékvasút kis asztalon.
Csak nézem, nézem félig-ébren,
És hallgatom a déli szélben
Hozzámmosódó völgy dalát,
A felcsengő Úrangyalát.
És hallom, hogy sóhajt utánam
Déli harangszó bánatában,
Ó hallom (és hallgatni fáj)
A templom és a völgyi táj.
Szép völgyi táj, amerre jöttem,
Hogy elmaradsz te is mögöttem!
Piros tetők és zöld torony:
Gyerekkorom, ifjúkorom.
Játszottam és dalolva régen
Gyepes, gyümölcsös völgyi réten.
Száll, mint a szél az ifjúság!...
Hegyeket hágjon férfiláb!
Serkenj szívem, ernyeszt az álom!
Pilledt pilláim tágra tárom.
A hókendős Gerlost lesem:
Magasba nézzen férfiszem!
Már hallom, hallom talpig-ébren
A gleccser-fútta fenti szélben
A fenyves gót hajóin át
A havasok harangszavát.
Ez itt a csatatér.
Kilenc apró gödör. Csak annyi,
Hogy egy embertest belefér,
Megy egy kifáradt puskacső.
Amott a gránáttölcsér holt tava.
Testvéreim, ez a hely temető.
Itt vér omolt és emberek omoltak,
És fölöttük a szabadult pokolnak
Ördögei jártak parázna táncot.
Testvérek, mondjunk el egy miatyánkot.
Kilenc gödörben kilenc fácska ül,
Kilenc kis cserfasarj. Fiatalon
Mosolyognak a hant és fű közül.
Olyan üdék és olyan szomorúk!
Porló szíveken élő koszorúk.
Fűben és fában suhog a halál.
De virraszt az örökzöld becsület,
És csorognak az örök kútfejek.
Hová rohantok, jaj hová, gonosztevők?
Mért vontok újra kardokat?
Latin vérből hát most se folyt ki még elég
Mezőkön és a tengeren?
Ó nem hogy tűzzel vesse szét latin erő
Kaján Karthágó tornyait,
Nem, hogy meghajtsa végre a nyakas britannt
Láncok között a Szent Úton:
Tennen hazátok ellen, mint a pártusok
Emeltek öngyilkos kezet!
Oroszlánok közt, tigrisek közt sincsen ez:
Önnön fajára egy se bősz.
Mi ez? Őrültség? Vakság? Vagy felsőbb erő?
Vagy bűnötök? Feleljetek!
Hallgatnak. Arcukon halotti sápadás,
A rémült lélek dermedez.
Keserű végzés űzi jaj! a rómait:
A testvérgyilkos ősi bűn.
E földet Remus tiszta vére verte meg,
Rajtunk a vérnek átka ül.
(Budapest, 9921. október 23, éjjel)
Mikor a régi pátriárka
Súlyos karját az égre tárta
S a füstölgő oltárra lépett,
Hogy áldozzon az Úr előtt:
Eljöttek mind a vére-népek,
A messze-messze legelők
Kövér juhait terelők,
A fiak és az unokák,
Harmadik ízig és tovább,
S úgy álltak ott az ősz körül,
Imádkozván egy-emberül:
Az égiek hogy elfogadják
A pátriárka áldozatját.
Így sereglünk mi is elébed,
Szívedről széledt tarka néped,
Felnőtt fiak és unokák.
Jövünk szentséges áhitatban:
Köszönteni az áldozatban
A törzs atyját és látnokát,
Ki Mózesként mutat föl egyre
A törvény-termő Sina hegyre,
Kinek szemétől szíven illet
A Lélek-adta régi ihlet,
S az oltártűzhöz visszahúz,
Ahol szikráin tűz-igédnek
Kigyúlt nekünk a nagy szövétnek:
Az élő Kalazancius.
Kigyúlt a láng és tündököl,
Virraszt fölöttünk messziről.
Ösvény ha kétes, út ha sáros,
Ha tán botorkán lép a láb:
Ragyog a tiszta, régi fárosz,
Az igazító fénynyaláb.
Te állsz a küzdő Rend felett,
Mint élő lelkiösmeret.
A Rendnek érverése vagy,
Mely a nagy testet élni rázza:
A bíbor ösztön áradása,
A sajgó szív, az éber agy, -
S amely belénk lángot vetett:
A mindhalálig tenni késztő,
A mindnyájunkért elemésztő
Megnyughatatlan szeretet,
A keltő, tartó, szentelő,
Centrumbahúzó szent erő.
S most, ünnepén a szent kehelynek,
Koronád alá seregelnek
Töved lemetszett vesszei:
Belőled ojtott lombjuk ágát,
Dús életed élő virágát
Mohos tövedbe hinteni.
És imádkozni egybezengő
Hittel az oltár rejtekén,
Hogy sarjadjon arany jövendő
Szántásod mély verejtekén.
Lássa fejünkön látnok elméd
Az örvendő Isten kegyelmét
Végigcsorogni melegen,
A kegyelmes kezek csodáit,
S unokáidnak unokáit
A kalazanti kerteken.
Ziller, szilaj gleccserfolyó, vad szürke ár.
Szirtről szakadt kövek között zuhanva jár,
És jéghideg litániákat intonál.
Hány kis patak futkos feléje gyermekül!
Lohol a Ziller, míg az Innben elmerül,
Zuhog az Inn, amíg a vén Dunába dűl,
És hömpölyögve tengerekbe semmisül.
Mogorva, vén hegyek falkája fölmered,
Izzadtan másznak hátizsákos emberek,
És visszamásznak és a földbe fekszenek.
Nyújtózkodnak hideg-szürkén a gleccserek,
Ásít a hegy és ácsorog és didereg.
Kövön ülök s a szürke habba hallgatok.
S te sóhajtasz, ki balga versem olvasod.
Kerengenek kegyetlenül a kis napok,
És unokád forgatja egykor e lapot,
És más poéta hallgat akkor új habot,
És minden hegyek állanak
És minden vizek szállanak
És serken és leszáll a nap:
Halálos-ikrek mindörökké a tegnapok és holnapok.
Ilyen sötét litániát
Morzsolt a Ziller morcosan
Egy ködös délutánon át.
De jött a napfény pajkosan,
És minden fojtó felhőtorlatot
Silány rongyokra szaggatott.
És ugyan mit gondolhatott
A fürge pisztráng,
Mely ott szökell a víz alatt?
És az a kislány,
Aki a réten sikongva szalad?
(A hajában piros szalag!)
És az a kékszemű legény,
Aki kaszával jön felém
És mosolyogva rámköszön?
És az a férfi odafönn
A meredek Gerlos-kövön?
Most rakta meg tüzét a sziklaháton
És összefont karokkal áll,
És eltekint a hangyaboly világon,
Mint egy király.
Kábultan állok ájtatos-magamban
A Péter-egyház roppant homlokán.
Körül a város barokk szarkofágja,
S nagyságos romjait elémbe tárja
Az ősi Urbs, az alvó szent pogány.
Magam vagyok. Rám száll a déli csend,
Ezredes szellő lobban homlokomra,
Körül a márvány csillog és remeg.
S valami vonja, vonja lelkemet
A fejedelmi Capitoliumra.
Érctől, aranytól szikrázik a Szent Út,
Triumphe! - zúg százezrek ajakán.
A kő is zeng az úrság mámorától.
Koszorús fejjel Caesar Imperator
Vasban és gőgben áll a quadrigán.
Jönnek a győző gallus légiók,
Négy világ kincse, vége-láthatatlan,
Foglyok, numidák, svévek, pártusok...
S Caesar fülébe zord lictor susog:
Eszedbe jusson: nem vagy halhatatlan!
Porfátyol lebben. Szürke szemfedője
Besírja a Forum szentélyeit.
Kövén kérődzik birkák bamba nyája,
S a szőrös barbár harci paripája
Templomok roskadt lépcsein nyerít.
És jönnek, jönnek négy széltáj felől:
Ijjak és zászlók, kardok és keresztek,
Gallok, germánok, mórok, spanyolok,
Ostor Attilák, kegyes Károlyok:
Minden nagy álom Róma felé reszket.
És jönnek, jönnek a szellem-királyok,
Szomjuhozván az egy harmóniát.
E köveket tán Zrínyi sarka érte,
És elmerengvén kéklő tenger-égre
Itt látta Goethe Iphigeniát.
Énekszó kél. A térre villanok:
Mint szív felé a nagy test fürge vére,
Zarándok ezrek sűrű raja húz
Az óriás tér márványkoszorús,
Négy öleléssel ölelő szívére.
És hallom együtt a csizmás magyarral
Az autós angolt, göndör szerecsent,
Egy ajka-szíve németnek, japánnak:
A világok egyetlen Krisztusának
Örök dalában minden egybezeng.
És én tudom: a két Amerikán
Új Róma-vágyók lépnek most hajóra,
S Grönland haván s a sárga fal megett
A Város nyelvén áldoz serleget
És idesóhajt százszor minden óra.
Rómába hajlik mindig minden ösvény.
Itt, itt a régi ,,világ-köldöke'',
Itt, itt a minden-istenek lakása,
Itt mozdul új-új kinyilatkozásra
Az Istenség örök szemöldöke.
Az ezredek tiporta köveken,
A Fórum vadvirágos közepén,
Juturna loncos márványkútja mellett
Elmondhatatlan szomorú szépséggel
Emeli égnek koszorús fejét,
Márványkoszorús szűz görög fejét,
A Dioskurok porló templomának
Örökéletű három oszlopa.
Körül a Fórum tiszteletes arcán
A múlás halk szépsége ünnepel.
Cézár lépcsőin hervadt koszorúk.
Ódákat ír az alkonyati napfény
Nagy Konstantin roppant kőboltjain.
A Vesta-szüzek fehér udvarán
Piros tűzrózsák hangosan feselnek.
Egy szöghajú olasz színészleány
Lobbanó szemmel, dallamos kezekkel,
A régi Rostrán új verset szaval.
A Basilica Julia tövében,
A praetorok kijárta tömbökön
Piros sipkás kislányok kergetőznek.
S a Palatinus márványlabirintján,
A rózsás-véres Cézár-orgiáknak
Egymásbaomlott falai fölött
Citrom-, narancsfa-, kaktusz-, pálmakertek
Lehelik égnek boldog ifjúságban
Az új tenyészet ujjongó dalát.
És napsugár és zsendülés között
Mereven, némán áll a három oszlop.
Nincsen köze a lármás környezettel,
Nincsen köze a mozgó, friss jelennel,
Csak áll s emeli - három csendes Atlas, -
A régi szépség ittszakadt darabját,
A karcsú fríz görög virágait.
Virág nem éled nap-aszalt tövében,
Magas lábán nem kúszik új tavasz:
Mint hulló Cézár Brutus tőre láttán
Tógája leplét vonta homlokára:
A három oszlop koronás fejével
Oly néma gőggel burkolózik el
Szépséges és magányos bánatába.
És ez a bánat mégsem szomorú.
Messziről-jött, simogató szememnek,
Fenn a magasban, könnyű, mély mosollyal
A három oszlop halkan énekel:
Templom vagyok és szentség és örök.
Félisteneknek emberkéz emelt,
És emberkézzel Isten írt ide,
Hogy az időben bizonyság legyek
Mindenről, ami gondolat és szépség
És végtelen és örökkévaló.
És én itt állok hármas homlokommal,
És nemet mondok a futó időnek,
Vétót vetek a porhanyó halálnak,
S a lábamnál hangyálló kicsinyek közt,
Az örök-egy élet-zajgáson át:
Az ezredeknek éneklem a Szépség
Örökkévaló hellén himnuszát.
Könyörülj rajtam, könyörülő Isten,
Könyörülj, könyörülj!
Sikolt, sikolt az ének,
Beláthatatlan mélyről,
Feneketlen, kibírhatatlan
Mélyről sikolt,
Én elcsigázott életemnek
Korhadt fejfákkal tüskés,
Jószándék-magzatok hulláival betemetett
Feneketlenségéből,
Bűneim tűzhányó temetőjéből.
Könyörülj, könyörülj!
Nem látok mást, ha visszanézek életemre,
Csak a pusztulás utálatosságát
Állani a szent helyen:
Szentségeiddel ékesített
Szerelmes véred harmatával,
Kegyelmeid kifogyhatatlan
Csodáival dédelgetett,
Kezemre-bízott templomodnak
Megmarcangolt oltárait.
Könyörülj, könyörülj!
Mit mondjak érőt?
Kérjek? Kéretlenül is adtál,
És visszalöktem annyiszor kezed!
Imádjalak? Nem vétek-é,
Ha illetem csúf ajkammal neved?
Meaculpázzak? verjem a mellem?
Itt döngenek még roskadt boltozatján
A megcsúfolt, megtagadott
És elfelejtett régi mellverések.
Nincsen szóm immár semmi más:
Odaroskadva mindenestül
Megmorzsoló, mindenható,
Intézkedő akaratodnak
Irgalmasságos zsámolyára,
Ami él bennem, egy-sikoly:
Könyörületességednek sokasága szerint
Könyörülj, könyörülj, könyörülj!
Te ellened vétkeztem egyedül.
Te ellened, más senki ellen. Szemrehányás
Egy marcangolja lelkemet:
A te halálig-véres Krisztus-arcod
Megöklözött szerelmes Istenem.
Mit tudják azt az emberek!
Eljönnek és azt mondják: jó vagyok.
És igen, igen, jó vagyok nekik,
Mert áldást hullatsz lépteim nyomán,
És édes ujjak, szók, szemek
Simogatnak és hálálkodnak
És zsolozsmáznak körülöttem.
És jó, hogy így van, jó nekik,
Mert minden szó, tekintet és imádság,
Amit mint egyház perselyébe
Hullat belém meleg kezük,
Eléd jut és érettük csörg imát.
Én nem vétettem ellenük:
Ügyefogyott szegény kutamból
Inniuk adtam szívesen.
Te ellened, jóságos Isten,
Te ellened vétkeztem egyedül.
Mit tudja más, hogy minden árva jóm,
Imádság, szándék, irgalom, áldozat,
Minden, ami jó bennem kivirágzott,
Mind, mind fölkel ma ellenem,
S bizonyságot tesz: bűneimmel
Testvér vádat tesz ellenem.
Minden gyümölcsöm, jó gyümölcsöm,
Panaszt virít és élő szemrehányást:
Hogy akart volna lenni jobb,
És lehetett volna igazabb,
És igazabban az enyém.
Mert oly kevés és oly szegény,
És olyan nyomorultul én
Mindvalamennyi jóm!
Ó rajtad termett minden jó gyümölcs:
Ami az enyém igazán,
Vad és fanyar mérges-bogyó.
És vétkeim fekete záporának
Setét vizétől lucskosan
Állok és didergek előtted,
Előtted egyedül.
Kétségbeesett szomjúsággal
Szomjuhozom az egész-tisztaságot.
Én, aki láttam születni a hajnalt
S voltam heroldja hófehér ruhában,
És énekeltem virágos ajakkal
Az ébredő nap szűzpiros dalát,
És mégis alattomos ujjaimmal
Önnön gyertyáim oltogattam el.
De hidrává lett szívemben a hajnal,
Szűz homlokával újra-éledő
Minden halál után:
Mert nem halottak a halottak,
És minden áldott éjszakán
Koporsó-szívem tetszhalott öléről
Kísérteni sírásuk visszajár.
És én, üvöltő Tantalus,
Ajakig állván a fekete vízben
Az égre föltátongok szomjasan,
S minden inammal fölfelé feszülve
Harapni tudnám a fehér eget,
A tiszta levegőt,
A szűz napot.
Hints meg és moss meg, Isten engem,
Adj lelket újra szálegyeneset,
Egyenesítsd meg újra
Én tiszta-könnyű szép magamba,
Régi magamba visszasajgó,
Hozzádfehérlő lelkemet!
És nyisd meg Isten ajkamat.
Kit szólni küldtél és énekelni,
Megfojt a dermedt hallgatás.
És lelkem élő orgonáján
Csak akkor úr sugalmas ujjaim,
Ha minden billentyűm fehér.
Hét színben ég az én tüzem,
És minden élet-szín és élet-árnyék
Egymásba vibrál zengő lángjain:
De szivárványom hétszeres malasztja
Eggyé akar győzelmesedni
És lenni gazdag-egy: fehér.
Sugalló lélek, nyisd meg ajkamat:
Elrobbanásig dús mögötte
A visszafojtott forró, tiszta szó.
Akarok szólni, mindenekhez,
Sokan várják szegény szavam!
Testvér-igével megmutatni
A sivatag vad mélyeket,
Amiken végigvánszorogtam
Úgy megszaggatta, megkoptatta
Szép emberségem köntösét.
Szólni akarok: véreimnek
Ösvényes ujjat nyújtani,
Az útfelekre jelnek állani,
Kiáltani, kiáltani.
Az nem lehet, jaj nem szabad,
Hogy labirintos, kazamatás
Bürökvirágos útjaimnak
Ők is végigverejtékezzék,
Végigvérezzék
Gyilokhegyes sok lábleső kövét.
Az nem lehet, nem, nem lehet,
Hogy meg ne lássa más,
Mindenki testvér meg ne lássa,
Amiket énnekem mutattál,
A lángoló látásokat,
A boldog, boldog titkokat!
Ó, lehetetlen, lehetetlen,
Hogy el ne riadjam, el ne sírjam,
El ne ujjongjam
A bennem búgó végtelent!
Nyisd, nyisd meg, Lélek, ajkamat,
Hogy szétkiáltsam mindenem,
Övék lehessen mindenem!
Hadd hozzam őket templomodba,
Ifjan, fehéren, boldogan.
Isten-tükör szemük tüzéből
Kelő tavasz töretlen arca
Hadd mosolyogjon ég felé.
S legyen előtted drága lelkük,
Oltárfehérre mosdott két kezemből,
Az épen-égő áldozat.
Róma felett kék-tenger éj,
Aranyhajó, a holdkaréj.
Állok didergős éjidőn
A síma, néma háztetőn.
Körülsuhog nagy köpenyem,
Nemes birétum fejemen,
Kezemen zörgő olvasó,
Az ajkamon zsolozsmaszó.
De most a hold varázsa von,
S a holdat így szólongatom:
Te méla mécs imám felett,
Öreg barát, köszöntelek.
Két szarvad kétfelé mutat,
S én követem a két utat.
Az egyik ég felé suhint:
Ó, minden, minden arra int.
Tán odalel kis árva szóm,
Meleg még tőle olvasóm.
De most a másik szarvadon
Az éjszakot találgatom.
Fenn, éjszakon most zúg a szél,
Mutatja már fogát a tél.
De jó fészek a kicsi ház:
A kályhában piros parázs,
A tea lágyan duruzsol,
Sült krumpli hív a hamuból.
Az izzadt két ablak közül
Kövér szalonna is kerül.
(A Mári néni ölt minap:
,,Mondok, jó lesz az úrfinakl'')
S asztalhoz ülnek csendesen,
Az én négy szép legédesem.
S az első jó falat körül
A szó mindjárt reám kerül.
És meg se hűlt a tea még,
Előkerül a könyv, a kép,
S fölé hajolva követik
Távoli lábam lépteit.
Aztán nyílik a zongora
És fölremeg Solvejg dala.
Zsong, zsong a gazdag, mély zene,
Mintha idáig zengene!
Ó, mintha most is hallanám
És melegedném dallamán.
Míg Róma holdját zengetem,
Lám szívem így melengetem!
S egy drága napra gondolok,
(Siettessétek angyalok!)
Amikor kisgyerek-fejem
Anyám ölébe ejthetem,
És elkezdem mesélni majd
(Mint vén hajós a régi bajt)
Hogy melegedtem egyszer én
Rómának őszi éjjelén
Szent Pantaleon tetején.
A véghetetlen kék tükör
Komoly-nyugodtan tündököl.
Lelkem, a régi nyugtalan,
Rejtelmes arca tiszta kékén
Végigsuhan simulva, békén,
Határtalan, határtalan.
Nem állja röptét semmi gát,
Kibontja könnyű fény-magát.
Ezüst habokon búg elém
A végtelenség szűz zenéje,
S én szállok boldogan feléje
Az alkony szárnyas szekerén.
Nincs már nyugat és nincs kelet:
Határtalan vizek felett
Suhan a súlytalan fogat.
S miknek csak vágya játszik vélem:
Egy pillantás alatt elérem
A messze horizontokat.
Egy lebbenés és ott vagyok
Ahol a honni csillagok
Suttognak meghitten velem,
S lelkem elé szivárványozzák
Édeseim szerelmes arcát,
Akácvirágos estelen.
Tovább, tovább. És mély, komoly
Alattam a hullámmosoly,
Alul az örvény búg, dagad.
Aratásom delére látok:
Férfiakat, sok hű barátot,
Verejtékes szép harcokat.
Tovább, tovább. Új kép remeg,
Köröskörül csillagszemek,
Örök-mécs-lángok gyúlanak.
Titkos zsolozsmák hangja reszket
S egy óriás fehér keresztet
Imádnak rejtett sugarak.
És fönn és lenn kigyullad a
Csillagzsolozsmás éjszaka,
S a boldog mélyből feldereng
Nagy kórusa a tengermélynek:
A titokzatos szféra-ének,
A véghetetlen tiszta csend.
Erőlködik és liheg a vonat
A hosszú-hosszú alagút alatt.
Belül sötétség, aggó éjszaka;
A szén, a füst, az izzadság szaga
Átjár, lever, szorít és fojtogat.
És fölöttünk a szörnyű boltozat:
Kő, kő, kő, kő... ki tudja mekkora?
Szívtelen kövek végtelen sora.
S a levegőtlen, gyilkos éjszakában,
Vacogva, bújva, didergő-magában,
A kis vonat csak kínlódik tova.
Ülvén a kúszó hernyó vonaton,
Emberférgecske, ezt gondolgatom:
Lám, így futunk neki a semminek,
És így nyel el a néma hegytömeg.
És így fut lám a néma hegytömeg,
És minden földek és minden vizek,
S az anyaföld is így fut, így kering
Az ősanya nap üteme szerint,
És a nagy nap is lejteni örül
Egy még anyább Nap ős szíve körül:
A mindenség millió kis szívében,
Minden mozgások, minden ütemében
Egy ősi Dallam mély törvénye ül.
S míg verejtékem kormosan csorog,
Én egyre a Dallamra gondolok.
Mert hasztalan a siket mély setét:
Hallom, hallom a dolgok ütemét!
Hallom a dalt és látom a kezet,
Mely a sötétbe kinyúl és vezet,
Hegy ölén sínylő kicsi vonatot,
Földet, napot és még nagyobb napot,
Érzem a napok középponti Napját,
Melyből a dolgok a Dallamot kapják,
S melyből én is egy kis szilánk vagyok.
Fut, fut velem a római vonat
Az éjben ködlő bús hegyek alatt.
Köröskörülem lágy-sebes zene,
Olasz beszéd mosolygó üteme.
S míg dalolnak a zengő kerekek,
Emlékek lágy esője rámpereg.
Míg az országút nyújtózkodva, restül,
A dombokon velünk bicegve fut,
Emlékeken a lelkem szállni rezdül,
Országokon suhan a vágy keresztül:
S előttem áll az isaszegi út.
Oly tiszta, élő szívemben a kép.
A hold ezüstje ömlik rajta szét,
És minden él és minden integet:
Látom a lankás bolgár-kerteket,
A fűszagú hullámos dombokat,
A messze-édes akáclombokat,
Emitt a tűnő pesti vonat illan
És szór a rétre csillagkoszorút,
Amott hét csillag: hét kis messze villany.
Ó, minden, minden a lelkembe villan,
Ó látlak, édes isaszegi út!
Csak robogjatok, hűvös kerekek:
Fognak, fognak a régi gyökerek.
Bokám ölelik élő fonalak,
És visszahívnak, visszavonzanak.
A világ körül keríthetsz övet:
Az anyarög sajgása elkövet.
Ó boldogok mi, kik ha menni szállunk,
A révbe gályánk mindig visszafut.
Nincs máshol életünk és nincs halálunk:
Élve vagy halva mindig visszajárunk
Öreg szívedre, isaszegi út.
Zörren az ablak, száguld a vonat,
Nekiszorítom halántékomat.
Szemem az éjben szertekóborol.
És messze-messze-messze valahol
Elomló halmok homlokára fent
Valami rózsás fényesség dereng.
Nem is tudom: Tán egy toszkáni város
Kerít az éjre villanykoszorút,
Vagy Pest lámpái fénye oly sugáros?
Vagy csak lelkemben ég a régi fárosz,
S te fénylesz benne, isaszegi út?...