A szó szoros értelmében ,,angyali'' jelenség volt. Nem volt tudatában annak, hogy kora egyik legnagyobb személyisége, egy a ritka eligazítók és reményt adók közül. Igazán otthonosan rendfőnöki szobájában érezte magát, hatalmas könyvtárában, de boldogan mondta el verseit abban a közösségben, amelyet Stadler Frieda, régi munkatársa és tanácsadója kovácsolt egybe, s gyermekesen örült, amikor megtapsolták és ráadásokat követeltek.
Elképesztően szórakozott volt. Holmijait - már amit nem osztott szét a rászorulók között - rendszeresen elhagyta, s rengeteget kellett magyarázkodnia, mert nem ismerte föl az embereket. Az iskola diákjai nevében felköszönthettem Sándor-napon (ilyenkor feneketlen cukroszacskóval jelent meg a küldöttség nem kis örömére), apám pedig legközelebbi munkatársa volt a Vigiliánál, ez azonban nem jelentette azt, hogy minden találkozásunk ne bemutatkozásommal kezdődjék. Később már megismert, de aggodalmas gyanakvással szemlélt. Jó oka volt erre: az Egyházügyi Hivatalból hoztam a Vigilia cenzúrára küldött levonatait, s kétségbeesve méregette a kihagyásra ítélt cikkeket tartalmazó dossziét, amely sosem maradt üresen.
Alakja és szerepe annak bizonysága, hogy a Lélek először mindig az egyszerűeket és alázatosakat támogatja. Alapjában véve félénk, riadozó ember volt, szinte agyonnyomták a terhek, amelyeket cipelnie kellett, ha akarta, ha nem. Tartományfőnöke lett a magyar piaristáknak, olyan korszakban, amikor sosem tudhatta, mit hoz a holnap. Ebben a minőségében végig kellett élnie és szenvednie, hogy a legendás Duna-parti rendházból kiűzték őket, s a Mikszáth Kálmán térre szorultak. El kellett döntenie, kik maradhatnak a rend kötelékében, s kiktől kell megválniuk. Tragikus kényszer, semmiféleképp nem születhetik jó megoldás. Élete végéig hurcolta félresiklott szerzetesi sorsok nyomasztó súlyait. Meg kellett élnie, hogy a nagy hagyományú tanító rendnek csak két iskoláját hagyták meg, a budapestit és a kecskemétit. Ezt az iszonyatos veszteséget az sem enyhíthette, hogy ezek az intézmények bizonyos vonatkozásban privilegizáltak lettek, hiszen nem kellett aggodalmaskodniuk, lesz-e elég növendékük. Nyomasztotta folyóirata, a Vigilia is, hiszen kétféle elvárásnak kellett eleget tennie: balról is, jobbról is elégedetlenül nyomorgatták. Balról azt vetették szemére, hogy nem elég készséges, nem teljesíti a hivatalos kívánságokat, jobbról pedig azért ostorozták, hogy nem áll ellen merészebben. Hiába támogatta igazi ,,agytröszt'': Rónay György, Mihelics Vid és Doromby Károly, a felelősség az övé volt, s elviselhetetlenné vált, amikor apámat, mint ,,rossz szellemét'' és a ,,fiatalok kibontakozásának akadályozóját'' eltávolították a laptól. A Hivatal megtalálta embereit e manőverhez, amelyről nem érdemes bővebben szólnunk, hiszen Rónay György nekik is megbocsátott, amikor a Vigilia főszerkesztője lett.
,,Sándor bácsiról'' ez után kevesebbet beszéltünk itthon. Aztán jött a híre halálos betegségének. Apám el akart búcsúzni tőle, hiszen apjaként szerette és tisztelte. 1963 szeptemberében érkezett haza Párizsból. 23-án ezt jegyezte naplójába:
,,Délután a haldokló Sík Sándornál. Megdöbbentő, nagyon szép halálarc a párnán. Beszélni nem tud. Suttogását nem értem. Csak ezt: »Nincsen hangom.« Aztán, és ez szívszorító volt: »Nekem is van egy verseskönyvem sajtó alatt.«
Később, félig abbamaradva, az a tehetetlen mozdulat, ahogy a karját szokta széttárni.
Még tíz percig ültem az ágya mellett. Fogtam a kezét. Aztán megcsókoltam beesett, halotti arcát és elmentem. Frida néni kikísért. Sírt.
Este hat óra volt, szürkület. Ugyanaz a torkot fojtogató érzés, mint mikor apámat hagytam ott a halálos ágyon. Megszökünk, mert már nem tehetünk semmit értük.
Micsoda magány, milyen elhagyatottság egy rendház kellős közepén! Egy töpörödött kis öregasszony, meg két apáca. És János, és Jakab, és a többi? Lehet, hogy aludtak, lehet, hogy dolgozatot javítottak.
Hit a túlvilágban: igen. Mi a halál annak, aki hisz a túlvilágban, hivatalból? De mit ér a hit szeretet nélkül?''
Dermesztő e magányos haldoklás képe. Sík Sándor és némely piaristák. Ez külön tanulmány tárgya lehetne. Kivált azok nem szerették, akik Schütz Antalért akár a tűzbe mentek volna. S mily torkot szorító e hatalmas elme összeroppanása! Ahogy a kispapok segítették a liftbe a tehetetlen, roncs testet... Hol volt már páratlan tudása, szikrázó elméje?
A leghíresebb XX. századi imakönyv, a ,,Sík-Schütz'' idején még szövetségesek, igaz barátok voltak. Aztán Schütz Antal jobbra fordult, Síknak pedig - élete legnagyobb csalódásaként - szembe kellett néznie zsidó származásának tényével, s végig kellett olvasnia tartományfőnöke levelét, hogy jelenléte nemkívánatos a rendházban. Pest ostromát nem is a többieknél élte át, hanem Tomek Vincével, aki később a világ piaristáinak lett a rendfőnöke.
És megbocsátott. Mindenkinek. Ilyen ember volt. De akinek megbocsátják bűneit, nem mindig érez hálát ezért...
A kiegyezés utáni békés korszak gyermeke volt. Fekete kenyér (1931) című önéletrajzi verseiből feltárul családja harmonikus élete, védett gyerekkorának kedves, nosztalgikus emlékezéssel idézett jó néhány epizódja. ,,Édes Gödöllőn'' volt az otthonuk. Apjától ezt az életelvet tanulta meg s idézte: ,,Kisfiam, az igazság erősebb, mint az élet.'' Édesanyja tartotta össze a családot, nevelte öt gyermekét. Az isaszegi úton sétálgatva szembetalálkoztak ,,a feketenapernyős, feketeruhás, kalapos királynéval'', kocsiján el-elhajtott mellettük ,,az öreg király zöld vadászruhában'', miközben az öreg juhász, mint egy szép mesében, azt magyarázta, merről vágtatott elő huszárjaival Damjanich. Téli reggeleken csípős hidegben rohantak az állomásra, hogy a ,,diákszakaszban'' átismételjék a feladatokat. Testvérével, Endrével a budapesti piarista gimnáziumba jártak, itt támadt fel benne a papi hivatás gondolata. Sosem voltak válságai, mélyen, szinte gyermeki egyszerűséggel, természetességgel hitt a világ Teremtőjében, s kézségesen, alázatosan bízta rá magát kormányzó szeretetére.
1889-ben született. Egy évvel később kezdte szemináriumi munkásságát Prohászka Ottokár Esztergomban, s hamarosan szinte teljesen átformálta a kispap-képzést, az elmélyült imaéletet állítva nevelésük középpontjába. Édesapjának volt kedves barátja a budai várplébános, Kanter Károly, aki a főváros lelki életének elmélyítését kezdeményezte. 1902-ben indította el Majláth Gusztáv Károly, a későbbi erdélyi püspök és Prohászka Ottokár a Zászlónk című ifjúsági lapot, Síknak ötödik gimnazistaként jelent meg itt első verse. Egy évvel később kezdte noviciusi évét. 1906-ban Kecskeméten érettségizett. (Ocskayról írt regényével kecskeméti diákként nyerte el a 100 koronás Rákóczi-díjat.)Zimányi Gyula volt lelki vezetője. A prefektus című versében így jellemezte tapintatos nevelői munkáját: ,,...hittel óvja tél és tavasz fagyától - A sarjadzó művészetmagvakat.''
1906-ban bölcsészeti és teológiai tanulmányainak folytatására a budapesti rendházba került. Babitsékkal ellentétben lelkesedett Beöthy Zsolt hazafias pátoszú előadásaiért, s a művészet szerelmesének látta az ekkor lassan már sorvadó Riedl Frigyest. Teológiára Schütz Antal, ,,a mester'' oktatta. Ekkortájt bontakozott ki költő- tehetsége, melyet erősített a Zászlónk körének lelkes kis csapata: ,,Itt ülünk - Heten vagy nyolcan, húszéves fiúk - És úgy érezzük, hogy - a Jövendőség, a Nemzet lelke - itt virraszt velünk.''
Líraszemléletére egyszerre hatott Ady és Prohászka. A költőtől a szimbolista sejtetést és az önmegmutatás merészségét, a hit emberétől a ,,nagy Egész'' szemléletét, az abba való beilleszkedés módját tanulta meg. Prohászka és Ady fogalmazásmódja egyébként nem mutat akkora különbségeket, mint gondolnánk. Egyikük a magyar imádság, a másik magyar líra nyelvének megújítója volt. Sík jó érzékkel figyelt föl a Nyugat jelentőségére, néhány beküldött költeményére azonban választ sem kapott, s ez rövid időre szembefordította a lappal, s ellenérzése keserű haraggá fokozódott, amikor a folyóirat Karinthy meglehetősen epés bírálatát közölte verseiről. Karinthy esztétikai kifogásai nem voltak alaptalanok, ám bírálatában mélyebb, a korszellem által a felszínre hozott ellentét fogalmazódott meg: liberalizmus és hagyományőrzés feszültsége, amely a politikai életből szivárgott a művészetekbe, s okozója volt annak a szellemi megosztottságnak, melynek fájdalmas következményei máig élnek és hatnak.
Sík kiváló költői érzékére és nyitottságára vall, hogy Újabb vallásos költészetünk című tanulmányában a spirituális líra közvetlen hazai előzményei után nyomozva Reviczky Gyula vallásos verseinek jelentőségére figyelmeztetett. Adyt pedig azért méltányolta, mert ,,az egész világot lélekkel átjártnak'' mutatja. Részben saját költői törekvéseire is jellemző e megfogalmazás, annyi módosítással, hogy az ő költészetét a Lélek járta át.
Ösztönző közeget jelentett számára az 1909-ben indult Élet című keresztény lap, amelyben rendszeresen dolgozott s körében az irodalmi élet jelentős szereplőivel is kapcsolatba került. Az Élet elődje, az 1899-ben indult Magyar Szemle már számszerűleg is tekintélyes közönséget nevelt föl. 1904-ben kétezer példányban jelent meg, s bár 1906-ban megszűnt, az olvasók igénye változatlan maradt. Az ifjúság keresztény nevelésére szerveződött Philippinumból 1902-ben kinőtt Regnum Marianum legjelesebb vezetői - Prohászka, Majláth Gusztáv Károly és Glattfelder Gyula - kezdeményezték egy katolikus szépirodalmi lap indítását. 1909. január 1-jén indult az Élet: Prohászka Ottokár és Szemere György közreműködésével Andor József szerkesztette.
Rögtön a kezdet kezdetén nyilvánvaló lett, hogy Andor József szerkesztői célkitűzése, az erők egyesítése és a tehetségek összefogása minden részről kemény ellenállásba ütközik. A szerkesztő készségesen nyitott a Nyugat írói felé: az első számtól rendszeresen írta Vasárnapi leveleit Vampa, azaz Kosztolányi, regényét, a Harmatos rózsát adta Móricz Zsigmond, jelen volt Krúdy Gyula, Móra Ferenc és sokan mások a kor tehetségei közül. Persze azonnal megindultak az intrikák. Ezek hatására Andor József 1910 augusztusában lemondott, Izsóf Alajos lépett a helyébe. A Vácott működő Sík Sándor segédszerkesztő lett a lapnál. A vers- és a kritikai rovatot vezette, s pesti tartózkodása egy vagy két napján rengeteg irodalmi ismeretségre tett szert. Selmecbányán a bányába is leszálltak, Temesvárott Kosztolányival szerepeltek együtt, s igen meleg barátságot kötöttek. Élete egyetlen rohanás volt: Vácott az I. B osztályfőnöke volt, óráira a vonaton készült. Rendfőnöke, hogy segítse pályája alakulását, 1911-től a pesti gimnáziumba helyezte. Ekkor már megjelent első verseskönyve, a Szembe a Nappal (1910), és gyűlt a második (A belülvalók mécse, 1912) anyaga.
A két cím is jelzi a fiatal Sík szemléletmódjának, költői céljának módosulását. Az első kötet széles gesztusai, kicsit patetikus hangvétele idegen volt egyéniségétől. Túl sok a ,,csinált'' vers, programokat pórbált lírai beleéléssel, a modern francia lírában meghonosított formában megfogalmazni. Amikor érett költőként kommentálta korai verseit, A tornyos ház címűt nevezte kedvencének. Nem véletlenül. Ebben talált rá arra az emlékező, nosztalgikus, gyermeki hangra, amely igazi erőssége lett. Egy 1911-ben kelt levelében három típusba sorolja az embereket. Az első az acélos akaratú ,,vas embereké'', akik mindig elvégzik feladataikat, gondosan megtervezik mindennapjaikat. Ilyennek látta Schütz Antalt. ,,Erre törekedtem legtöbbet, ettől vagyok legmesszebb'' - írta. A második típusba a ,,gyermeklelkűeket'', a harmadikba pedig azokat sorolta (példaképp Kosztolányit említve), ,,akiknek minden művészi élmény''. Úgy vélte, benne a gyermekből van a legtöbb, ,,de persze mégiscsak vénülök'', tette hozzá némi öniróniával.
Szerencsés ember volt, mert ezt a gyermeki adottságot mindvégig megőrizte. Naiv, átlátható maradt egész életében, magától értetődő természetességgel helyezte sorsát Isten kezébe. A harc, a küzdelem nem az ő terepe volt, sosem követte azokat a kortársait, akik - mint Bangha Béla - a ,,világhódító kereszténység'' zászlaja alá sorakoztak, annál szívesebben haladt a Prohászka által kijelölt úton ,,a magasságok felé'', miközben ,,a belülvalók'' mécsét gyújtogatta, s féltve őrizte lángját:
Ezt a programot dolgozta föl második kötetében. Még mindig kicsit dadogósan, különféle hatásoktól befolyásoltan, mégis mind eredetibben. Ő maga Maeterlincket, Rilkét és Kosztolányi hangulatverseit említi ösztönzőiként. De megfogták Verlaine zenei inspirációjú költeményei is, és tanult Babits formakezeléséből is (Tavasz csengettyűje). Ám már 1916-ban megjelent Költeményei mottóul szánt hat sorában sikerült gesztustalanul, pózmentesen, egyszerű alázattal megfogalmaznia élete végéig vallott és megvalósított programját:
Volt módja megismerni különféle emberi sorsokat. A hazai cserkészetben kezdettől vezető szerepet játszott. Már harmadéves egyetemistaként részt vett a nagy vági csónaktúrán. A fiúkkal való törődés nemcsak ,,a szeretet pedagógusát'' formálta benne, hanem mergismerkedett a kor magyar valóságával is, s ennek a kapcsolatnak jótékony hatása lett lírájára. Többek között azért lehetett a magyar katolikus líra megújítója, mert valóságismerete, hétköznapi tapasztalatai ráébresztették arra, hogy költőként is kötelessége képviselni az egyszerűek és kivetettek ügyét. ,,Csendesen és szerteszét'' sugározta Isten vigasztaló üzenetét, mely mindenkihez szól, s amelynek irodalmi tolmácsolását küldetésnek tekintette és képviselte.
1915-ben tábori lelkészként szolgált, személyesen élte át s szenvedte végig az első világháború emberpróbáló szörnyűségeit, melyeket mintha előrevetített volna ,,Magyarország 1913-ban'' mottójú Jeremiádjában, amelyben a kecskeméti földrengésre és a nagy áradásokra is utalt. Világháborús versei jól mutatják tépett lelkiállapotát. Vigasztalást jelentettek Schütz Antal bensőséges levelei, melyeket például Mi hárman című versével viszonzott. Nehézségeiben mindig Istenhez fordult, a rendelésébe belenyugvó alázatával:
A háborús években elsősorban a megromlott erkölcsi rend megőrzésének lehetősége foglalkoztatta. E céljának megvalósítását szolgálták ekkor írt színművei, amelyekben elsősorban a mondanivaló erkölcsi emelkedettsége ragadja meg a nézőt, s nem a cselekmény drámaisága. Szent Elek legendája nyomán írta Alexiusát, Zrínyi Miklósról alkotott drámáját pedig 1923-ban vitték színpadra a Nemzeti Színházban. Annál rapszodikusabbak, kétségbeesettebbek Maradék magyarok (1919) című kötetének versei. A nemzet sorvadását, pusztulását átélve egy alkatához kevésbé illő szerepbe élte bele magát; igazán csak meditatív hangvételű versei hatnak ma is.
Teljesen érthető, miért foglalkoztatták egyre intenzívebben a zsoltárok. Fordításainak első változata (Zsoltároskönyv, 1923) még inkább a Nyugat első nemzedékének műfordítói ideálját idézi: az volt a célja, hogy az olvasót imádkozóvá szoktassa, s ezért a hűségre kevesebb figyelmet fordított. (1955-ben új változatot adott ki, majd az 1961-es kiadásban további pontosításokat végzett.)
A háború után kötött tartós szövetséget a természettel. Csend (1924) című kötetében meditatív, leíró versei vannak túlsúlyban. Soknak ihletője a Balaton: orvosai tanácsára Lellén gyógyíttatta hangszálait, egy hónapig beszélnie sem volt szabad. Másik részük különféle cserkésztáborozási élményekből született. Ekkoriban már közismert költő-pap, rengetegen fordultak hozzá tanácsért, mások azzal a kéréssel, hogy gyóntassa meg őket. Egyre mélyebbre hatolt az emberi lélekbe, s ez nem eltökélt szigort alakított ki benne, mint Schütz Antalban, hanem fokozta megértő részvételét. Két imádságában (I. Gyónás után, II. Áldozás előtt) formaválasztásával is az egyszerűségre törekszik, a magyar líra imádságos hagyományát idézi szóhasználatával, fordulataival.
1925 tavaszán római tartózkodása során az Örök Város új ihletforrást fakasztott lírájában. Gyakran nézelődött a piaristák Szent Panteleonról elnevezett kolostorának teraszáról. Róma tetőinek látványa az ember porszem voltának érzését erősítette benne, a Szent Péter-bazilika monumentális tömbje pedig a végtelen Istenre emlékeztette. A húsvéti liturgiának itt lehetett résztvevője. Miserere című versében megint megfogalmazta küldetését:
Rómában nem kis riadalmat keltett benne, hogy maradásra kérték, a generális titkárává akarták tenni. Igazi rendi karrier nyílt volna meg előtte, ő azonban elhárította a kérést, inkább visszatért a pesti rendházba és a gimnáziumba. Az utóbbiban jó néhány később jeles írónak volt tanára, olykor versengtek, melyik osztályban tanítson. Óráira készülve beleásta magát az egész magyar irodalomba, amelyről már 1923-ban ,,okos'' összefoglalást írt: A magyar irodalom rövid ismertetése címmel.
Javában áll már a háború a Kosztolányi által kezdeményezett Ady-vitában, amikor 1929-ben megjelent Sík Sándor Gárdonyi, Ady, Prohászka című könyve, amelyben egy lezártnak mutatkozó irodalmi és szellemi korszak két legfontosabb irányzatának legnagyobb képviselőit mutatja be, s megkísérli pszichológiai és esztétikai elemzés révén, erkölcsi emelkedettséggel feltárni a szakadás okait. Prohászka 1927-ben hunyt el, kora alakításában azonban inkább csak a 10-es évekig vett részt, utána lelki emberként gyakorolt óriási hatást. Benne látta Sík Sándor az Abszolútum felé való tájékozódás és haladás vezéralakját, míg - elsősorban Szekfű Gyula Három nemzedéke nyomán - Ady óriási tehetségét elismerve erkölcsi lazaságát és politikai radikalizmusát bírálta. Hogy épp e három írót választotta a kor reprezentánsául, azt így indokolta: ,,Mind a három író több akart lenni puszta írónál. Mind a három vátesznek, a lélek papjának, emberek útmutatójának érezte magát. Gárdonyi Géza a betlehemi csillagot érzi céhe címerének, és hittel vallja, hogy csak az a jó könyv, amely tanítója a nemzetnek. Ady Endre lelkének erkölcsi alappillére volt a váteszi küldetésébe vetett hit. Prohászka egész élete művét az apostol teremtő szenvedélye alakítja.''
Mai tudásunk szerint Gárdonyi nem olyan jelentős író, amilyennek Sík mutatta, bár szövegelemzései azt sejtetik, hogy maga is tudatában volt naivitásának, viszont nagyra becsülte moralizáló hajlamát. Ady lírájának legfőbb jellegzetességeiről nagy beleérzéssel, megértéssel szólt, ami viszont nem kis bátorságra vallott, hiszen a költőt még ekkor is erkölcstelennek, zavarosnak vélték a hagyományhű olvasók, inkább a fiatalok értékelték érdeme szerint. Prohászka stílusának jellemzőit, újszerűségét is beleérzéssel tárta föl, a három tárgyalt személyiség közül őt mutatta követendő erkölcsi példaképnek.
Amikor Klebelsberg Kunó nagyszabású oktatás- és nevelésügyi programja keretében Szegeden egy második irodalomtörténeti tanszéket is létesített, azt nem kis küzdelmek után Sík Sándor nyerte el. Nem volt felhőtlen az öröme, nem csak a személye körül fellángolt viták riasztották meg, hanem az is, vajon marad-e ideje, ereje költői tevékenysége folytatására. Fekete kenyér című kötetében Életem útja közepén című versében őszintén vallotta meg kétségeit:
Pedig bizonyos értelemben lírájának is használt az életformaváltás: a Fekete kenyér jó néhány túldimenzionált verse ihletének egysíkúvá válásáról árulkodott, s a Magányos virrasztóban (1936) sem radikális még hangváltása, az ugyancsak többnyire szegedi születésű verseket tartalmazó Az Isten fiatal (1940) már jelentős egyszerűsödést, ihletének módosulását mutatja.
1929-ben megkezdett előadásaira hamarosan tódultak a hallgatók, Szeged egyik nevezetessége lett, az Auditorium maximum mindig megtelt, amolyan társadalmi ,,sikk'' volt őt hallgatni. Szívéhez közel álló tanítványaival külön találkozott, teával vendégelte meg őket, s szívesen beszélgetett velük nem csak irodalmi, hanem politikai kérdésekről is. Talán túloz a Szegedi Fiatalok egyike, amikor azt fejtegeti, hogy kedves professzoruk szemléletének radikalizálása nekik köszönhető, az azonban tény, hogy emberileg igen közel kerültek egymáshoz. Radnóti Miklóst fiaként szerette, s nagy tapintattal irányította lelki fejlődését. Tanítványai gyorsírással jegyezték előadásait, amelyek - sajnos - kiadatlanok, holott irodalmunk minden korszakáról és művelőjéről beleérző, elfogulatlan képet rajzolt. A szegedi évek során több kiváló irodalomtörténeti munkája született. 1939-ben a Pázmány, az ember és író, melynek meglátásait tovább mélyítette a kutatás, de teológiai és irodalmi megállapításainak tekintélyes része ma is megállja helyét. Zrínyi, a költő és a magyarság megmaradásáért oly sok áldozatot hozó hadvezér és gondolkodó eszmevilága régóta foglalkoztatta, s a kor eseményeit látva kötelességének érezte, hogy róla is könyvet írjon. Zrínyije 1941-ben jelent meg. Ezt az irodalommal és a lelkiséggel kialakított bensőséges kapcsolatának máig tanulságos esszenciája, napjainkban is használatos Esztétikája (1943) követte. E művének lényege szerint a műalkotás az Abszolútum tökéletességéből részesülhet, miközben írója az Abszolútum felé törekszik. E könyve is szellemi nyitottságának, elfogulatlanságának ékesszóló bizonysága.
Az Isten fiatal hangulatképei, csendes elmélkedései költészetének legjavához tartoznak. Némelyik verse (Cinege, Rudolf Czinege) az idősebb olvasóknak, akik még a költő előadásában hallhatták őket, ma is kedvence. Pedig teljesebbek, érettebbek ezeknél az olyan tűnődő, önmegszólító versek, mint Az Isten ölében ciklus imádságos darabjai, vagy a Csak eltűnődöl csendesen:
Ez az ismeretlen mozifilm mind félelmetesebb, szorongatóbb képeket mutatott. A zsidótörvények benyújtásakor döbbenetes hitellel vallotta meg a magyarsághoz való tartozását. Ezt írta naplójegyzetében:
1. Kifelé - mindent folytatni, mint eddig... Az ember teszi, ami a kötelessége, és ami a helyébe jön, elviseli.
2. Nem is foglalkozni a nehézségekkel: nem is beszélni róla (a legbenső körön kívül!) senkivel. Vigasztalni, akiket Isten hozzám küld. Én nem szorulok vigasztalásra: én nem is vagyok magamban. Istennel és enyéimmel.
3. Befelé - egy a szükséges. Még jobban Istenre hagyatkozni! Lelki életet erősebben és rendszeresebben! Több önmegtagadást! (Étel, felkelés stb.) Barátság: hősiesebben!
4. Dolgozni! Senki sem veheti el tőlem a »sípomat«, se a magyar irodalmat! Milyen fegyver, esztétika, versek! Dolgozom, ha kell egy boldogabb nemzedéknek, mint Csokonai - de dolgozom.
5. Egyszer már voltam üldözött vad: a kommün alatt (legalább lehetőségben): Isten nevében majd kiállom, ha rákerül a sor, másodszor is. »Hurrá! Én semmi sem vagyok!«''
Radnóti Miklós egyik Síknak írt levelében - miután a Vigilia leközölte Horváth Béla cikkét Vajthó László költői antológiájáról - azt a kérdést vetette föl: összefér-e ez az egész mocskosság a magukat katolikusoknak vallók lelkiismeretével. (Horváth Béla az antológiában a zsidó származásúak jelenlétét kifogásolta, ami 1942 januárjában valóban aljas tett volt.) Ez a kérdés nyilván Sík Sándort is foglalkoztatta, kivált az döbbenthette meg, hogy a második zsidótörvényt kedves barátja, Teleki Pál terjesztette be, s felsőházi vitáján a püspöki kar ott működő tagjai elég halkan hangoztatták fenntartásaikat. Mégsem lázadozott. Sőt! Teleki Pálról ő írta a legszebb, legbeleérzőbb nekrológot. De azért egyik versének ezt a sokat mondó címet adta: Ne aludj Uram!, s így vallott egyetlen vigasztalójának:
Lelki programját maradéktalanul megvalósította: segített a hozzáfordulóknak, és felajánlotta támogatását a nehéz helyzetben lévőknek. Végh Györgynek kijárta a Baumgarten Alapítvány segélyét, Radnótinénak támogatását ajánlotta. Kétszer lázadt: egy háborús március 15-i hivatalos ünnepségen sárga csillagot varrt a reverendájára; 1944 októberében pedig levelet (!) írt a vele egy épületben tartózkodó rendfőnökének, aki jelenlétét nem tartotta kívánatosnak: ,,...gyengének látni (bocsáss meg az őszinteségért!) azt, aki ifjú- és férfikorom eszménye volt, ez nem enyhíti a fájdalom keserűségét.''
Fájdalom és keserűség. Ezek akár végszavai is lehetnének ezeknek az éveknek. De talán leghitelesebben a költő vall önmagáról Mindazonáltal című, 1944 júliusában írt versében:
Amikor a pesti rész ostroma befejeződött, részt vett a romok eltakarításában, és az oktatásügy újjászervezésében is tevékeny szerepet vállalt. Amikor a Köznevelési Tanács ügyvezető alelnökévé választották, végleg Budapestre költözött. Szeretett volna új tankönyveket írni (a Prónai-Sík-tankönyveket már korábban használták az egyházi iskolákban). 1946-ban az újra induló Vigilia főszerkesztőjeként azt a gondolatot fogalmazta meg programjaként, hogy a spirituális irodalomnak és szellemiségnek meg kell találnia helyét és szerepét az új világban. Várakozásában azonban hamarosan csalódnia kellett. Bár 1947-ben tartományfőnök, 1948-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett (Magyar költők istenélménye címmel írt verseskönyvének, a Tizenkétcsillagú Koronának, amelyben Szűz Máriáról elmélkedett, s nagy visszhangja volt Juhász Vilmossal közösen szerkesztett A szeretet breviáriuma című antológiájának, de az iskolák államosítása körüli vitákban szembekerült tanítványával, Ortutay Gyulával, s lemondott a Közművelődési Tanácsban betöltött tisztéről, s hamarosan még nehezebb feladat nyomasztotta: annak a tárgyalóküldöttségnek lett a tagja, amely az egyház és az állam megegyezésére alakult. A Mindszenty-ügy félelmetes árnyékában szembe kellett néznie azzal a kérdéssel: nem árulás-e, ha tárgyalóasztalhoz ül azokkal, akik a bíborost megkínozták és mondvacsinált indokkal elítélték. A Vigilia terjedelmét is folyvást csökkentették, s mind szorongatóbb lett a cenzúra nyomása. Lelkiállapotáról hiteles képet kapunk Mint egy fáradt csiga című, 1950-ben írt versében:
,,A bölcsek köve, bölcsek könyve sem kell - Szónak, beérem már a Miatyánkkal'' - írta Hogy mit szeretnék? című költeményében. Aligha sejtette, hogy újabb fontos küldetés teljesítése vár rá. Ő lett ezeknek az éveknek egyik legnagyobb szónoka, a megsebzett reménység gyógyítója. Konferenciabeszédei - melyekben a század nagy megtérőiről, az imádság erejéről, a szeretetről és az Isten felé vezető utakról szólt - tömegeket vonzottak, a folyosókat és a lépcsőházakat is ellepték az emberek, mikrofonokat kellett fölszerelni, hogy hallhassák. Magával ragadó erővel, hatalmas ismeretanyag birtokában fogalmazta meg mondanivalóját. Igazán otthonosan könyvekkel telezsúfolt szobájában érezte magát, közvetlenül a kápolna mellett, ahol gyakran keresett vigasztalást. Bármelyik ablakából tekintett ki, templomot látott, a Krúdy utcában a jezsuitákét, a Mikszáth téren a Krisztus Királynak szentelt kápolnát. Biztonságban érezte magát: Krisztus őrzi ,,mindenfelől''. A rendi ügyeket Balanyi Györggyel, a neves történésszel, Ohmacht Nándorral és Előd Istvánnal beszélte meg legszívesebben, Stadler Frieda élete végéig hűségesen állt mellette, leveleit és kéziratait Kardos Klára rendezte. Látszólag nyugodt öregségre készülhetett, valójában hamar elkoptatták rendje gondjai, az anyagi nehézségek, a papi utánpótlás hiánya, a napi nehézségek, a megújuló számon kérő telefonhívások. A régi, békességes idők ízét csak a Sándor-napi köszöntők alkalmával érezhette, bár fájlalta, hogy kedves szegedi tanítványai bizony el-elmaradoztak. Igaz, néha azt is figyelték, ki lép be a rendházba.
Még 1947-ben nyugdíjba szeretett volna menni, Csak a furulyát fújta volna békességes nyugalommal. Bár épp az ellenkezőjét mérte rá a sors. Költészete - a legnehezebb években, 1950 és 1954 között mindössze harmincegynéhány verse született - fokról fokra egyszerűsödött: önjellemző helyzetképeket, tájrajzokat írt, s 1952-ben egy megrendítő, sorsa és a lét minden keservét egybefoglaló Keresztutat. Ekkori terméséből a Szél a Pilisent becsülte leginkább, ebben valóban sűrítve ábrázolta a kor szorongó valóságát:
Az emberekben csalódva egyre mélyebb szövetséget kötött a romlatlan, Isten teremtő keze nyomát őrző természettel. Búcsút mondott a szavaknak, s a Pilisben, majd a Mátrában inkább csak önmagának sóhajtotta el költeményeit, amelyekben a készülődésé és az elvágyódásé a verzészólam. Sík Sándor ,,haza'' készült, készséges alázattal várta a szólítást. Utolsó verse, a halkan elsuttogott ,,néma Miatyánk'' mintha költészetének, hitének és emberségének összefoglalása volna. Méltatói az öreg, csalódott, meghasonlott Arany Jánost említik utolsó korszakának jellemzéseként. Áldás címmel csak halála után jelent meg verseiből válogatás. Erről a kötetről és költőjének folytonos fejlődéséről, mélyüléséről Pilinszky János írt tökéletes jellemzést (Sík Sándor utolsó kötete):
,,...Sík Sándor lírája akkor vált teljessé, amikor a költő és a pap már-már leroskadt terhe alatt. Az Áldás versei a maguk eszköztelenségükben ritka, művészi vallomások e kivételes felelősség drámájáról. E kötetével a modern magyar líra számára a lelkiismeret előtte ismeretlen területét sikerült föltérképeznie.
Ezekben az utolsó versekben már nyoma sincs a kezdet himnikus modorának, de ami fölragyog benne, az valóban fényt áraszt. Nem eszménykép kíván lenni többé, hanem eszményképe az őszinteségnek. Nyomában tisztázottabb lehetőségek nyílnak azok számára, akik egyszerre hallják a kettős hivatást, a papi hivatásét és a költészetét.
Utolsó kötete így lett valójában nyitánya egy egészen drámai lehetőségnek. Ezt igazolja utolsó, e nemben talán legmegragadóbb, legpőrébb verse: A néma Miatyánk.
Nehéz feladatot vállalt, kapott osztályrészül. Olykor talán engedményeket tett a tiszta költőiség rovására, de neki volt igaza, mert végül is eljutott a lehető legbensőségesebb megoldáshoz.
S itt be kell vallanom: régóta foglalkoztat a kérdés, lehet-e valaki két úrnak szolgája, pap is meg költő is? Látszólag ugyan rokon hivatásnak tűnik a kettő, de talán épp ezért még súlyosabban kizárja egyik hivatás a másikat.
Sík Sándor utolsó versei pozitív válasznak tűnnek a kételyeimre.'' (Új Ember, 1964. január 5.)
Személyes vallomással kell befejeznem e szerény, Sík Sándor sok jelentős művét mellőző számvetést. Újra és újra visszatértem hozzá. Eleinte dacból, s hogy ne feledjék. Mostanában a hiánya érint a legfájdalmasabban. Úgy vélem, békésebben, indulatmentesen élhetnénk és alkothatnánk, ha hozzá hasonló értékőrző és integrálni képes személyiségek mutatnák az utat.