Rákóczi Ferenc (24 éves)
Berzeviczy Ádám, Rákóczi apródja (20 éves)
P. Schrade Bernát piarista (java férfikorban)
P. Kraus Mihály piarista (74 éves)
Roskoványi Zsiga novicius (18 éves)
Görgey Palkó szintakszista[1] (13 éves)
Terebessy Gergő infimista[2] (10 éves)
Történik 1701. november 11-én a podolini piarista rendház északi
bástyatornyának földszinti szobájában.
Közepes nagyságú boltíves szoba. - Balról ajtó a kolostor udvarára,
jobbról ablak, hátul feljáró az emeleti helyiségekbe. - Középen
nagyobb asztal, székekkel. - Nagy kívülfűtő kályha. -- A falakon
képek Kalazanti Szent József, Lubomirszki Szaniszló herceg stb. -
Napfényes délután, később este.
Zsiga: (Tizennyolc éves fiú, nemrég beöltözött novicius, fel-alá járkál, kezében papírcsomóval, hangosan tanul.) Religiosum scientia quidem ornat, virtus autem coronat...[3] Religiorum... (Kívül futó lábak zaja. Bosszúsan becsapja a füzetet.) No mámeg! Nem lehet ezektől a fiúktól nyugtot találni.
Palkó: (Tizenhároméves, élénk, kedves fiú, lihegve jön balról.) Jaj, Zsiga, Zsiga! (Tréfásan a szájára üt.) Bocsánat, tisztelendő úr! Jajj, bújtass el valahová! félek, hogy megláttak.
Zsiga: (bosszúsan) Mi lelt? Mi baj? Ki látott meg?
Palkó: Páter Bernát. A nagy hársfán voltam. Kijöttünk a latin óráról...
Zsiga: Tudod, hányszor kikaptál már érte.
Palkó: De hát ez az én látófám. Onnan mindent látok, a Poprád kanyarulatait, a hegyeket, mindent. Máskor ilyenkor kutya se jár arra. De most Bernát atya... Valami vendégek jöttek...
Zsiga: (érdeklődve) Vendégek? Mifélék?
Palkó: Valami katonák. Kettő. Alig tudtam leugrani és elfutni. Félek, hogy megláttak. Akkor pedig szomorú lesz nekem az esthajnali csillag. Nem volt más választás, befutottam ide.
Zsiga: Azt pedig nagyon jól tudod, hogy itt semmi keresnivalótok. Ez vendégház és nem gyerekszoba.
Palkó: (gúnyosan) Úgy? Hát akkor te mit keresel itt, tisztelendő gyermek... hogy Mihály bácsival szóljak.
Zsiga: Mihály bácsi! Az neked Páter Mihály. Szégyelld magad! Én pedig neked tisztelendő úr vagyok, legföljebb carissimus Roskoványi. Amit szabad egy érdemes öreg tudós rendtársnak, azt nem szabad egy tacskónak!
Palkó: Ó, ó, ó! De megnőtt az önérzeted, mióta rádhúzták az angyalbőrt. Még egy pár hete Zsiga voltál te is. Még nagyon jól emlékszem, mikor téged húzott le Sebestyén atya a hársfáról. Ki tanított rá engem is, hogy milyen érdekes onnan a kilátás? (Figyel) Jaj, de csakugyan jönnek. Jaj, Istenem, hova bújjak? Menekülök. (Felszalad az emeletre.)
P. Bernát, középkorú piarista, jön Rákóczival és Berzeviczyvel.
Berzeviczy, 20 éves fiú, a Castelli-dragonyosok tiszti egyenruhájában, köpenyben, kissé nyugtalanul, élénken beszél, mozog.
Rákóczi, 24 éves, őrmesteri ruhában, kissé fáradt. Láthatóan nem akar
feltűnni. Amint belép, azonnal félrehúzódik a háttérbe.
P. Bernát: Tessék, ide jertek, édes fiaim! (Zsigához) Carissime, mit csinál itt?
Zsiga: (zavartan) Bocsánatot kérek... Idehúzódtam tanulni. Reggel a P. Magister skabellumot[4] tart a regulákból. És odakint egy kicsit hideg van... De már megyek... Bocsánatot kérek...
P. Bernát: Menjen, carissime! Kedves vendégeink fáradtak, pihenni akarnak. Legyen rá gondja, hogy ne zavarja őket senki!
Zsiga: Laudetur Jesus Christus. (Elmegy balra)
P. Bernát: In aeternum. (Hellyel kínálja Berzeviczyt. Maga is leül.) Hát most aztán magunk vagyunk, Ádi, most beszélhetsz. Hát mi szél hozott erre mifelénk ebben a maskarában?
Ádám: Ez kapitányi ruha. A castelli-dragonyosok egyenruhája.
P. Bernát: Jó, jó! Dehát soha semmiféle familiád nem volt neked dragonyos. Mióta járnak a hercegi apródok katonaruhában?
Ádám: Már nem vagyok Aspremontéknál...
P. Bernát: Tudom. Valérián bátyád, az én kedves rendtársam, ideát volt Mindszentkor Breznóbányáról, attól hallottam, hogy Aspremont generális elengedett házából, mert a sógorához, a sárosi főispánhoz hívtak. Nagyon megörültem erre a hírre. A Rákócziakat szolgálni nagy tisztesség még egy Berzeviczy-fiúra is. A fiatal Ferenc hercegről meg különösen nagy véleménnyel vannak, akik ismerik. Hát örültem, hogy ilyen jó helyre kerülsz. Meg is érdemled. Mindig derék fiú voltál, - ha az egyszeregy nem is volt éppen erős oldalad. Hát... nem lett semmi a Rákóczi-apródságból?
Ádám: (nyugtalan tekinteteket vet a szoba sarkába húzódott Rákóczi felé) Hát nem... azaz, hogy... Katona lettem. A Castellieknél.
P. Bernát: Éppen ott? Ha még huszárnak álltál volna! De hát Valérián bátyád hogy nem tud erről?
Ádám: Akkor még nem tudhatta. Úgy fordult, hogy éppen a castelliekhez kellett szegődnöm. Majd elmondom. De most előbb hadd magyarázzam meg, hogy kerültem ide evvel a derék strázsamesterrel.
P. Bernát: Alattad szolgál?
Ádám: Alattam. Azazhogy csak szolgált. Mert most már én se szolgálok tovább.
P. Bernát: Meguntad a katonaságot?
Ádám: Meg hát... Azazhogy... Menekülnöm kellett.
P. Bernát: (összevonja szemöldökét) Menekülnöd?
Ádám: Megöltem valakit. Egy tiszttársamat. Duellumot vívtunk.
P. Bernát: Duellumot!
Ádám: Magam se akartam, de úgy fordult, hogy beleszaladt a kardomba.
P. Bernát: (feláll) Ennek a fele se tréfa. Hát én gyilkost neveltem a Kegyes Iskolában?
Ádám: Mondom, hogy nem akartam. A duellumot se akartam. Ő sértett meg engem. Azazhogy nem is engem, hanem az édesanyámat. Egy dühös, horvát fickó. Kénytelen voltam duellálni. Rákényszerítettek. Majd elmondom részletesen... De most nagyon fáradt vagyok, szeretnék pihenni egyet.
P. Bernát: Hát most akkor vége a katonatisztségnek is?
Ádám: Annak vége. De még a szabadságnak is, ha megfognak. A császár nagyon szigorúan bünteti a duellálást. Azért kellett szöknöm.
P. Bernát: Hát honnan jössz voltaképpen és hová készülsz?
Ádám: Vasárnap éjjel szöktem meg Németújhelyről... Aznap volt a duellum.
P. Bernát: Úgy! Németújhelyből! (Erősen nézi, látszik, hogy gondol valamit.) Szomorú emlékű hely a magyarnak!
Ádám: (sietve) Ott állomásozik a Castelli ezred...
P. Bernát: (elgondolkozva) Úgy! Ott állomásoznak...
Ádám: Mondhatom, nem volt könnyű elmenekülni. Nagy a vigyázat. Ha ez a derék szolga nem segít, elcsípnek.
P. Bernát: Így aztán ő is veled menekült!
Ádám: Velem. Úgy szöktünk ki éjnek éjszakáján, szakató esőben, a vadaskerten át. Ott várt a szekér. Nezsideren, Somorján, Bajmócon át jöttünk. Haj, de keserves út volt. A Fertő ingoványiban majd elmerültünk. A Dunán a somorjai révészek az Istennek se akartak átevezni értünk, olyan nagy volt a szél egész hajnalig. Cseklészen majdhogy bele nem szaladtunk egy Castelli-századba, akik épp aznap érkeztek oda.
P. Bernát: Hát ez nagy história!
Ádám: Ha egyszer érkezésem lesz, majd elmesélem. Én vagyok a második Ulyxes.
P. Bernát: És ide most?
Ádám: Most a svábóci postamester lovain jöttünk, de attól már csak úgy kaptunk lovat, hogy zálogban hagytam érte a lótakarómat.
P. Bernát: Apád, anyád, testvéred se tudják, hol jársz?
Ádám: Óvakodtam nekik hírt adni! Ha vallani kell, jobb hogy ne tudjanak semmit. Inkább idejöttem kedves régi tanáromhoz, második apámhoz. Itt egyelőre biztonságban vagyunk... vagyok...
P. Bernát: De hát mitől félsz itt? Podolin nem a császár földje.[5] Ha magyar föld is, de most a lengyelé. Itt nincsenek német katonák.
Ádám: Dehogy nincsenek! A határmenti végvárak tisztjei mind itt lebzselnek a szepesi kocsmákban. Ízlik nekik a Lubomirszki herceg bora. Fejem rá, hogy most is csavarog itt egy sereg belőlük! Nem leszünk addig biztonságban, míg a lengyel határt át nem lépjük. Krakkóban atyámfiai vannak, azokhoz megyek.
P. Bernát: Most egyelőre nyugodnotok kell. Éhesek is lehettek.
Ádám: Mint a farkasok. Három napja nem volt rendes falat a számban.
P. Bernát: Hát majd itt a toronyszobában megpihenhettek. (A jobb ajtó felé indul.)
Palkó: (az ajtóküszöbén áll, ragyogó arccal) Ádám bácsi! (Kitárt karokkal fut Ádámhoz és a nyakába ugrik.)
Ádám: Noné, hisz ez az én kedves Görgey Palkó öcsém! Hát te hogy kerülsz ide Podolinba?
P. Bernát: Azt csak tudjuk, hogy Podolinba hogy került, de hogy kerülsz a toronyszobába, ebugatta fickója?
Palkó: (kissé zavartan) Majd elmondom. Majd Roskoványi carissimus elmondja. Meghallottam Ádám bátyám hangját.
P. Bernát: Szóval hallgatóztál! Jó, jó, majd számolunk. Most fontosabb dolgom van.
Ádám: De ilyet, hogy téged itt talállak! Úgy volt, hogy Késmárkra adnak a szüleid, luteránus létedre.
Palkó: Úgy volt, de édesapám meggondolta magát. Ha neked is jó volt, itt a piaristáknál, nekem se lesz rossz. (Dicsekedve.) Én is egyetlen luteránus diák vagyok itt, mint te voltál.
P. Bernát: Szép, szép, csak aztán egyebekben is követnéd Ádám bátyádat! (Mosolyogva.) Ámbár hiszen abban is eléggé követ, hogy ő se nagyon szíveli az aritmetikát. No de most ne sokat fecsegjünk! Megyek, intézkedem, hogy valami falnivalót kapjatok. Ti addig helyezkedjetek odafönt kényelembe.
Ádám: (Lveti köpenyét, kardját, tarsolyát és Rákóczinak int.) Eredj, rakd le a holmit odafönt, ami kevesünk van. Most már igazán lesz egy pár nyugodt óránk.
Rákóczi: (Szó nélkül bemegy a holmival a jobboldali ajtón.)
P. Bernát: Mindjárt itt leszek. (El balra.)
Ádám: (kedvtelve nézegeti a fiút) Hát ennek igazán örülök. Mintha csak magamat látnám grammatikus[6] koromban. (Nevetve.) Sok borsot törtök az atyák orra alá?
Palkó: (nevet) Hát... mikor hogy. Ha kiszökünk a Poprádra fürdeni... vagy ha betöri az ablakot a labda longa méta közben, annak nem örül a Páter Rector.
Ádám: Ti se nagyon örültök a carcernak, se a virgácsnak, mi?
Palkó: Hát anélkül nincsen. Ti se voltatok különbek. Eleget mondja Páter Angelus.
Ádám: Most is ő tanítja a grammatikát? Kemény legény volt! De belénk is verte az Alvarezt.[7] Ha álmomból vernek fel, akkor is elfújnám a Quae maribus-t.
Palkó: (hadarva) Quae maribus solum tribuuntur, mascula sunto[8] (Nevet) De minket Pater Sebestyén tanít. Pater Angelus most a direktor. Barátom, úgy áll ott reggel a folyosó sarkán, mikor megyünk diákmisére, mint egy mennydörgő Jupiter. Jaj annak, aki egy szót mer szólni, - vagy aki elfelejt énekeskönyvet hozni.
Ádám: Na hiszen, rátok is fér egy kis fegyelem. Magamról tudom.
Palkó: De hát azt beszéld, hogy veled mi van! (Megfogja Ádám kardjának markolatát.) Borzasztó érdekes, hogy te katona lettél. Méghozzá kapitány. Mondhatom, irigyellek.
Ádám: (elhúzódik, kissé zavartan) Igen, nagyon szép hivatás.
Palkó: (hirtelen) De... remélem, ha Thököly fejedelem visszajönne, nem kelle fegyvert fognod ellene!
Ádám: Isten mentsen!... Azaz, hogy... De hiszen most már vége az én katonaságomnak. Fejemen az ítélet. Ahogy túl leszek a határon, elhajítom a katonaruhát.
Palkó: De hát, hogy lettél te ilyen hirtelen kapitány? A vakáció végén Keczer András bátyám járt nálunk Toporcon. Az azt beszéte, hogy Rákóczi herceg apródja lettél. Ilyen hamar kitelt a becsületed nála? Csak nem csináltál valami bolondot? (Nevet) Tudod, azt mondják, sárosiaktól minden kitelik.
Ádám: Dehogy csináltam, hiszen az volt a leghőbb vágyam, hogy a nagy Rákócziak unokáját szolgálhassam.
Palkó: Mégis ilyen hamar meguntad? Rossz ember?
Ádám: Az? (Lelkesen) Annál különben még nem szült anya a világra.
Palkó: Azért mondom. Minden fiú őt szeretné szolgálni. Te... igaz? (Félig súgva) P. Bernát azt mondja, hogy ő máma Magyarország egyetlen reménysége.
Ádám: (lelkesen) Persze, hogy ő. Ha lesz még ebben az országban szabadság, hát mástól nem lesz, csak őtőle.
Palkó: Mégis ott hagytad.
Ádám: (zavarban) Dehogy... azaz hogy... voltaképpen... még most is az ő embere vagyok. Eh, mit faggatsz itt engem? Egy gyereknek nem lehet mindent az orrára kötni.
Palkó: Hát legalább azt mondd meg... azt már csak nem bűn megkérdezni... hogy hol van most a herceg?
Ádám: (bosszúsan) Az úrfi ne ártsa magát országos dolgokba! Különben is én nem vagyok se császár fogdmege, se a herceg őre.
Palkó: Úgy, hát szóval igaz?
Ádám: (ijedten) Mi igaz?
Palkó: Amit minden ember beszél. Hogy a herceg császári börtönben van Németújhelyben.
Ádám: Hát... ha mindenki beszéli!... Hát vedd tudomásul, hogy nem igaz!
Palkó: (rémülten) Csak nem ölték meg azok a pribékek, mint a nagyapját!
Ádám: Hála a mindenható Istennek, nem. Ilyen szörnyűséget nem engedhet meg a magyarok Istene. Efelől megnyugtathatlak.
Palkó: Hát... ha te mondod, akkor el kell hinnem, hiszen te egyenest onnan jössz.
Ádám: (ijedten) Hát ezt meg ki mondta neked?
Palkó: Hát nem magad mesélted az elébb a Páternak, hogy Németújhelyben állomásoztatok a strázsamestereddel?
Ádám: (izgatottan jár föl és alá) Most aztán éppen elég volt! Egy szót se beszélek veled többet. Különben is egyéb dolgom van itt, mint nyálas szájú gyerkőcökkel komázni.
Palkó: Persze, hogy egyéb dolgod van. Majd a strázsamester... az talán jobban ráér.
Ádám: Mit beszélsz, te kölyök?
Palkó: Ámbár... amint látszik, ugyancsak hallgatag egy férfiú.
Ádám: (rémülten néz rá, aztán hirtelen könyörgő hangon) Kérlek szépen, édes Palkóm... ha szeretted valaha az édesanyádat, az én drága egy Zsuzsanna nénémet... ha kedves neked az édes magyar hazád... ne kérdezz többet és ne szólj többet és felejts el mindent, amit itt most hallottál tőlem, az Isten áldjon meg.
Palkó: (büszkén, kiegyenesedve) Hát mit gondolsz te énrólam? Görgey vagyok! Magyar fiú vagyok! Piarista diák vagyok!
P. Bernát: (jön balról) Úgy ni, mindjárt lesz itt enni-, innivaló! Hanem legjobb lesz, ha szépen csöndesen fölvonultok a felső szobába és minél kevesebb zajt üttök. Nem tetszik nekem a dolog! Tele van a környék német katonákkal. Nem tudom, mit szólna hozzá Lubomirszki herceg?
Ádám: Csak nem gondolja, kedves Páter, hogy miránk... hogy énrám vadásznak?
P. Bernát: Semmit sem tudhatok. De mondom, nem tetszik! (Félrevonja Ádámot) Frater Szaniszló most jött meg, Bélán[9] járt, a plébánián. Azt beszéli, föl van fordulva az egész város, Rákóczi herceg megszökött a börtönből. Egész hadsereg van a nyomában, vérdíj a fején. Tízezer forint annak, aki élve adja kézre, hatezer annak, aki halva.
Ádám: Szent Isten! Még ez hiányzott nekünk4
P. Bernát: Hála Istennek, hogy így történt. Most már csak azon kell imádkoznunk, hogy sértetlen kijusson Lengyelbe.
Ádám: (ijedten) Lengyelbe?
P. Bernát: Hova mehetne másfelé? De hát neked most magadról kell gondoskodnod, meg a strázsamesterről.
Ádám: (nagy izgalomban) Igen... a strázsamesterről.
P. Bernát: Most az a fő, hogy el ne veszítsük a fejünket. Itt biztonságban vagytok.
Zsiga: (Jön balról, egy nagy tálcán enni-innivalót hoz.)
P. Bernát: No itt az ennivaló is. Menjünk, ne késlekedjünk!
Zsiga: Ami kevés telt hirtelenében a kamrából. A konyhás fráter azt üzeni, egyelőre tessék beérni ezzel, majd vacsorára kitesz magáért.
P. Bernát: Hát csak hozd be, amit küldtek (Átöleli Ádám vállát és indul vele a jobb ajtó felé. - Palkóhoz) Te meg eredj dolgodra, ne légy itt láb alatt!
Palkó: Igenis, Páter.
P. Bernát és Berzeviczy bemennek a jobboldali ajtón, Zsiga utánuk a tálcával.
Palkó: (Egyedül marad, egy darabig mozdulatlanul áll és néz utánuk. Megcsóválja a fejét.) Hát ez nevezetes! (Pár lépést tesz utánuk. Megáll, elgondolkozva összefonja kezét.) No, Palkó, most mutasd meg, ki vagy!
Zsiga: (jobbról jön) Hát te még itt vagy?
Palkó: (hozzálép, átöleli és halkan beszél hozzá) Mondd te, Zsiga, te is láttad a katonákat a városban?
Zsiga: De mennyit... Nem látott ez a vidék ennyi katonát az utolsó kuruc táborjárás óta.
Palkó: Te, Zsiga, mondok neked valamit. Bízol benem?
Zsiga: Nono, attól függ, hogy miről van szó.
Palkó: Semmi kertelés. Bízol, vagy nem bízol? Országos dologban?
Zsiga: Mi a csuda? Ami azt illeti, tudjuk, hogy nagy pernahajder vagy... de hát azért... mondjuk, hogy bízom.
Palkó: Hát akkor ne kérdezz semmit, ne csodálkozz semmin, hanem engedelmeskedjél. Nagy dologról van szó. Mondom, hogy országos dologról.
Zsiga: Ez kezd érdekes lenni.
Palkó: Várj csak! (Hirtelen az ablakhoz szalad, kinyitja és jeleket ad kifelé.)
Zsiga: Hát ez meg mi? (Hozzálép, kinéz.) Mi ez? Van ott valaki a hársfa lombja közt?
Palkó: Persze. A kis Terebessy Gergő. Őt ugyan észre nem veszik, olyan kicsi.
Zsiga: Ott ült mostanáig?
Palkó: Hát! Várja a parancsaimat. Jól van! Megértett. (Becsukja az ablakot.)
Zsiga: Egyre érdekesebb.
Palkó: Hát most idevigyázz! Menj, lopózkodjál ki az udvarról, szaladj le a Poprádhoz, a malom alá, a füzesbe. Gergő mindjárt odacsődíti a barátaimat, Laki Gyurkát, Scholtz Bencét, Mudrán Janit, Haligovszky Ferit. Mondd nekik, hogy én küldtelek. Mondd, hogy vajdai parancsot hoztál. De így mondd, el ne felejtsd, különben nem engedelmeskednek. Gyülekező félóra múlva a felső malomnál. Jani addig lopja ki az apja szekerét! Avval legyen ott! Én nem bánom, hogy csinálja, de ha kedves a becsülete, a kocsi ott legyen egy órán belül. Ló nem kell. Azt én hozok Szirmayéktól. Az apám méneséből valók! Gyurka vegyen maga mellé két embert, lopózzon be velük a kocsmába és lopjon el a katonáktól, akik ott isznak, két köpönyeget, meg két süveget! Már biztosan részegek lesznek. De meg ne lássák őket, mert letöröm a derekukat. Köpönyeggel, süveggel ott legyenek egy óra múlva! Akkorra én is ott leszek. A többit meghallják akkor.
Zsiga: De hát mit akarsz? Megbolondultál?
Palkó: Egy szót se kérdezz és egy percet se vesztegess. Nem érek rá, gyerünk. - (Balra kisietnek.)
P. Bernát: (Rákóczival jön jobbról) Hát makacs egy fiú az én Ádámom! Nem volt könnyű dolog lefektetni.
Rákóczi: (mosolyogva) Szerencsére még él benne a régi tanára iránti engedelmesség.
P. Bernát: Alig állt a lábán, olyan fáradt.
Rákóczi: Hiszen valóságos gyerek még.
P. Bernát: Strázsamester uram jobban bírja a fáradtságot.
Rákóczi: Én hál' Istennek, jobban.
P. Bernát: Nyilván jobban hozzá van szokva a fáradalmakhoz. Ámbár (erősen nézi) valami nagyon régen kegyelmed se hordhatja a császár ruháját.
Rákóczi: Hát... az igazat megvallva, nem valami nagyon régen.
P. Bernát: A beszédjéből látom, hogy magyar ember.
Rákóczi: Sárosból való vagyok.
P. Bernát: (rövid hallgatás után) Gondoltam.
P. Mihály: (74 éves, fürge öreg, lelkendezve jön balról) Páter Bernát, Páter Bernát! Az Istenért, hol bujkál? Már az egész házat tűvé teszem maga után!
P. Bernát: Itt vagyok a vendégeinkkel... Valami baj van?
P. Mihály: Még egyelőre nem tudom, hogy mi, de valami biztosan van. Annyi a katona a városban! Én megérzem az ilyet.
P. Bernát: (összeráncolja homlokát) A kollégium körül is?
P. Mihály: Éppen úgy kezdődik, mint tizenöt éve a bélai csata után, mikor a lengyelek, akik Thökölyt üldözték, megszállták a kollégiumot.
P. Bernát: (ijedten) A kolostort is?
P. Mihály: Itt álltak az ágyúk az udvaron. Még a lublói sztaroszta[10] is azt üzente, hogy meneküljünk. Szerencse, hogy közben Schulz tábornok elfoglalta Késmárkot, Szepest, hogy visszajöhettünk. Bizony egy fabatkát sem adtam már az életünkért.
P. Bernát: No, de most más világ van!
Rákóczi: (sóhajt) Hol van már Thököly!
P. Mihály: Hol? Törökországban. Sose lehet tudni, amilyen nyughatatlan egy ember az! De hát most nem ő a veszedelem, hanem a fia.
P. Bernát: A fia?
Rákóczi: Tudtommal a fejedelemnek nincs fia.
P. Mihály: Ej, hát, a mostoha fia! Rákóczi Ferkó! Hallotta tán, kedves Páter, hogy megszökött? Isten tudja, merre lappang. Nem csodálkoznám, ha egyszer csak valahol errefelé bukkanna fel.
P. Bernát: (csendesen) Azon én sem csodálkoznám. - (Kis csend.)
Rákóczi: De hát mi félnivalója van kegyelmednek?... mi félnivalójuk van a kegyes atyáknak a fiatal Rákóczitól?
P. Mihály: Hogy mi félnivalónk van? Édes öcsém, én öreg ember vagyok és historikus, sokat megértem. Hogy mit szenvedtünk mink Thököly uramtól, meg az ő kegyetlen kurucaitól. Hetvennyolcban, mikor Bajmócot ostromolták, Privigyét gyújtották föl. Nyolcvanegyben Kincel pátert harmadmagával hurcoltatta el Breznóbányáról Madách Péter, hetekig gyötrődtek, míg hazavergődtek. Óh, én sokat tudnék beszélni!
P. Bernát: Úgy tudom, hogy hetvenkilencben Thököly fejedelem oltalomlevelet adott a piaristáknak. Ha Kincelék a fejedelem elé jutnak, nem lett volna bántódásunk.
P. Mihály: Most is megvan írásaim közt szegény Kincel váltságdíj kérő levele. Szegény, azt írta a neve alá latinul, hogy meg ne értsék a pogányok: Frum.sum.: Frumentum sum Dei - mint Antiochiai Szent Ignác, mikor az oroszlánok elé hurcolták. Az Isten gabonája vagyok, a vadállatok fogai őrölnek meg, így lesz belőlem tiszta kenyér. Különben majd odaadom kegyelmednek a históriámat, megolvashatja maga, milyen pusztulást hoztak ránk a thököliánusok. Hát ettől félek én, hogy meg talál újulni, ha még egyszer kurucvilág találna lenni. Mert az eretnekek gyűlölik a katolikusokat. Pláne papot, barátot...
P. Bernát: Rákóczi Ferenc nem eretnek. Igaz hite, jámborsága mindenki előtt ösmeretes.
P. Mihály: Ej, az erdélyi Rákócziak vére van benne. Nagy kálvinistáké. Ki bízhat az ilyenben?
P. Bernát: De a Báthoriaké is, kegyes Zsófia nagyasszonyé, nagy jámbor István királyé.
Rákóczi: (csendesen) Ha szabad egy szót szólnom nekem is ilyen tudós társaságban: az ifjú Rákóczi ősei közt van az a Zrínyi Miklós is, akit minden confessiójú magyar vezérének ismert. Attól származik az a nagy szó: Bárcsak volna tízezer jó katolikus vitézem, meg tízezer újhitű vitézem, de kiverném velük a törököt.
P. Mihály: Jól van nó! Most már nincsen török, aki ellen össze kell fogni.
P. Bernát: (csendesen) Azért... talán... még most is van kiverni való, aki ellen össze kell fogni.
(Szünet)
Rákóczi: (csendesen) Kegyelmed hová való, Páter?
P. Mihály: Itt születtem Podolinban, itt is töltöttem el az egész hosszú életet.
Rákóczi: Szóval, lengyel kegyelmed? Nem is csodálkozom, hogy nem érti meg a magyarok dolgát. Kegyelmednek Thököly Imre csak luteránusok vezére. Mi nekünk... még más is.
P. Mihály: (hevesen) Hát először is nem vagyok lengyel. Podolin se lengyel, azért, hogy most Lubomirszki herceg parancsol benne. Podolin Szepesség, nekem meg Michael Krausz a becsületes nevem, német ember vagyok. Thököly pedig énnekem is több, mint luteránusok vezére: lázadó, országháborító, törökvezető, Sátán cimborája.
Rákóczi: (rövid szünek után) Egyszóval, attól fél kegyelmed, hogy a fiatal Rákócziból is az lesz?
P. Mihály: Attól hát.
Rákóczi: Akkor hát nem örül kegyelmed annak, hogy a herceg el tudott szabadulni?
P. Mihály: (dörmögve) Hát ha megint az lesz belőle, hogy lángba borul az ország.
P. Bernát: Szóval, kegyelmed inkább azt a sorsot szánta volna neki, ami Zrínyi Pétert, Frangepánt érte? Hiszen pártütés vádjával fogták el. Tiszta sor, mi várt volna rá.
P. Mihály: (dörmögve) Hát azt már nem, Isten látja lelkemet...
P. Bernát: (félbeszakítja) Ha tudná kegyelmed, merre bujdosik, hát nyilván föladná a pártütőt.
P. Mihály: (szörnyülködve) De Páter! Hogy gondolhat ilyet?
Rákóczi: (mosolyogva) Hát ha német kegyelmed?
P. Mihály: Ej, mit? Piarista vagyok... De mi csak fecsegünk itt, odakint meg, Isten tudja, mi történik. Fölmegyek a toronyba, szétnézek egy kicsit. (Jobbra el).
Rákóczi: (Rövid hallgatás után a páterhez lép és vállára teszi a kezét.) Kegyelmed is olyan nagyon fél a fiatal Rákóczitól?
P. Bernát: Magyar ember vagyok, nagyságos uram.
Rákóczi: A neve?
P. Bernát: Magyar ember vagyok, nagyságos uram.
Rákóczi: De a többiek? Itt most is, mint Ádám diák-korában... a többség lengyel, tót, német.
P. Bernát: Jótállok róluk, nagyságos uram.
Rákóczi: Hogyan jött rá, ki vagyok?
P. Bernát: Megéreztem az első pillanattól. Ádámnak nem áll a hazugság és... nem a ruha teszi a fejedelmet.
Rákóczi: Tisztában van vele kegyelmed, hogy milyen veszedelemben forognak valamennyien? Ha elfognak, a lengyel király kénytelen lesz kiadni a császárnak. Ez beláthatatlan következményekkel járhat a kollégiumra, az egész rendre, főleg a magyarországi házakra. Jól meggondolták?
P. Bernát: Magyarok vagyunk, nagyságos uram.
Rákóczi: Köszönöm, páter.
Lassan sötétedni kezd.
(A kályhához megy és leül a padra. Maga elé.) Köszönöm páter... Nem is
tudja, mit adott nekem. Ez a nap... ez a podolini este... mintha
vízválasztó volna az életemben... Persze... nem most kezdőtött. Már az
elfogatás... a börtön. Éppen elég időm volt elmélkedni. De tudja
Isten, még ott sem láttam igazi valójában a dolgot... az életemet... a
hivatásomat. Túlságosan sokáig voltam távol a hazánktól... Túlságosan
megtanultam a gondtalan nagyúréletet. Istenem, mindenem megvolt, amit
test és lélek kívánhat. Ami hiányzott, most látom csak, mi minden
hiányzott! - azt észre se vettem, nem éreztem híját. Éltem. Boldogan
és könnyen. Akkor jött Miklós... Bercsényi. Az ő zsarátnok szavaira
kezdtem el gondolkozni... Kezdtem megsejteni, hogy a név, a vér, a
vagyon, a tehetség kötelez. Felelősség - ezt a szót nem ismertem
addig, erre ő tanított meg. De... nem voltam igazán jó tanuló.
Elkezdtem játszani a gondolattal... nemzet, szabadság, felkelés, ősök
öröksége. Csak úgy játszottam vele, mint a kisgyermek, amikor
katonásdit játszik. - Pedig tűzzel játszottam, megégetett, mielőtt
ráébredtem volna, mi az, amit elindítottam. Longueval elárult,
elfogtak. El tudja gondolni, mit éreztem, mikor rám törtek,... éjjel,
a fiatal feleségem betegágya mellett! Aztán elhurcoltak. Bezártak...
abba a szobába, ahonnan nagyatyámat vérpadra hurcolták. Akkor ébredtem
rá, hogy komoly dolog ez, ami történik velem és ami vár reám... ami
rám várna... amit tennem kellene. Elmélkedtem. Páter Sagel, a
bécsújhelyi jezsuita rektor bejárt hozzám. A feleségemmel is
leveleztem. (Elmosolyodik.) tudja, hogyan? A kutyám nyakörve alatt
csempészték ki-be a leveleket. De még akkor is olyan volt nekem az
egész, mintha csak álmodnám. Nem tudtam elhinni, hogy megölhetnek,
hiszen nem éreztem magam bűnösnek. Amit tettem, csak úgy félig tettem,
magam sem vettem egészen komolyan. Lehetetlen, hogy az Úristen
halállal büntessen érte... Aztán a kihallgatások során rájöttem, hogy
mégis komoly a dolog. Rájöttem, hogy a császár nem fog habozni
kivégeztetni. Egy világ omlott össze bennem. De akkor már nem értem rá
gondolkozni. Gyorsan jöttek a dolgok egymásután. Mintha minden jó
ember összefogott volna a megszabadításomra. Az az áldott asszony, a
feleségem, mindenhová elért a szeretetével. A jezsuiták megsegítettek,
egy ismeretlen ember, akinek senkije se voltam, Lehmann[11]
kapitány, föláldozta magát értem. Ádám velem jött, kockára tette értem
fiatal életét. Azután jött a menekülés, vad, lázas iram, zivataros
éjszakák, a Fertő ingoványai, a szélvészes Duna, rettegés, bújkálás,
már-már kétségbeesés, és most itt vagyok, a meleg tűz mellett, jó
barátok közt.
P. Bernát: Itthon van nagyságod.
Rákóczi: Igen, éppen ez a nagy dolog benne, hogy itthon vagyok és hogy ezt érzem. Tudja, mit jelent ez nekem, Páter? Az otthont, a hazát, Magyarországot. Akik eddig segítettek, az enyéim voltak. A családom, a barátaim, a lelkiatyáim. De itt most, úgy érzem, hogy ebben a félreeső fészekben, ebben a legutolsó magyar végvárban, az otthon, a szülőföld, a magyarság terjeszti fölém védő karját, önti belém szíve melegét. Milyen különös, hogy ezt itt érzem először, a lengyel herceg zálogos földjén, idegen nevű atyák közt.
P. Bernát: Magyar piaristák közt, nagyságos uram.
Rákóczi: Köszönöm, páter, újra és újra köszönöm. Páter, én ebben az órában, most érzem át igazán, hogy ki vagyok és mit kell tennem. Most, ha az Isten elsegít oda, ahová indultam, most már tudom, hogy mit kell tennem.
P. Bernát: Az Isten oda fogja segíteni és vissza is fogja hozni, annyian imádkoznak érte.
Rákóczi: Most már merem remélni a nagyot, a legnagyobbat, hogy megért az ország, hogy követni fog az ország, az egész ország. Hitfeleim is, meg a protestánsok is, talán Erdély is, Magyarország is. Mert most már nem részletdolgokról van szó, hanem az egész országról, a hazáról és a szabadságról.
P. Bernát: Pro patria et libertate.[12] Várjuk a zászlót, nagyságos uram.
P. Mihály: (lihegve jön jobbról) Én nem tudom mi van itt, de fölfordult az egész város. Mindenki megbolondult. Csak úgy nyüzsögnek a fegyveresek a kollégium körül. De mintha megőrültek volna, rohan mind Toporc felé. Valami szekeret kergetnek.
Rákóczi: (felugrik) Ohó!
P. Bernát: Nincs veszedelem. Ha elmennek a katonák, az csak jót jelenthet.
P. Mihály: Csak nem a szökött Rákóczi nyomára bukkantak rá? Ez szörnyű volna!
P. Bernát: Hisszük az Istent, hogy nem.
Roskoványi Zsiga és Terebessy Gergő (10 éves kisfiú) futva jönnek balról
Egyre sötétedik.
Zsiga: Páter, páter, minden rendben van.
P. Bernát: Mi van rendben?
Zsiga: Palkó, Görgey Palkó mindent elintézett a fiúkkal.
P. Mihály: Mit beszélsz te itt összevissza?
Zsiga: Majd Gergő elmondja, Palkó őrá bízta a jelentést.
Gergő: (P. Bernáthoz) Kérem szépen, tessék megmondani: ez a bácsi a strázsamester?
P. Bernát: Ez, fiam, mi dolgod vele?
Gergő: (Rákóczi elé lép, összevágja a bokáját és katonásan tiszteleg) Vitéz strázsamester úrnak alássan jelentem, hogy minden rendben van, tessék lefeküdni aludni. Azt üzeni Görgey Pál, a mi kapitányunk.
P. Mihály: De most már igazán szeretném tudni, hogy mi történik itt?
Rákóczi: Jól van, kisfiam. De ez a te üzeneted nyilván nem nekem szól, hanem a kapitány úrnak.
Gergő: Palkó azt parancsolta, hogy a strázsamester úrnak jelentsem, a kapitány úrnak majd meg tetszik mondani.
Zsiga: Görgey Palkó elbolondította a katonákat. Látta, hogy itt leselkednek, gondolta, tenni kell valamit, nehogy baja essék Ádámnak, vagy (meghajlik Rákóczi felé) a strázsamester úrnak. Ő a kapitány, az ő parancsa szentírás. Szereztek egy szekeret, két katonaköpenyeget, süveget. Kudrán Jani megsúgta a kocsmában a katonáknak, hogy két dragonyost látott szekéren kimenni a faluból. Hát arra az egész katonaság mind utánuk zúdult. Most kergetik őket.
Gergő: (nevetve) Kergethetik!
P. Mihály: Jaj, Istenem, ha utolérik őket.
Gergő: Azokat ugyan utol nem érik. Görgey lovak. Toporcig meg sem állnak.
Zsiga: Ott meg már elérhetik őket. Az csak nem bűn, hogy Palkó hazament a beteg édesanyjához, s hogy magával vitte a tiszttartójuk fiát, meg hogy az úton katonásdit játszanak. Hát azért gyerekek!
P. Bernát: Hát ezt jól csináltátok.
Rákóczi: Ez a Görgey fiú valóságos hadvezér!
P. Bernát: Mire Toporcról visszavergődik a katonaság, világos nappal lesz! Addigra kegyelmetek régen túl lesznek árkon-bokron. Kora reggel a mi szekerünk elviszi kegyelmeteket Gnézdáig, onnan majd ád fogatot a gnézdai pap.
Rákóczi: Indulás előtt még misét is hallgathatunk, ugye?
P. Bernát: Isten nevében.
Rákóczi: Ha az Isten is úgy akarja, erre a napra örök misét alapítok a podolini piaristáknál.
P. Bernát: Úgy legyen. Hanem most aztán igazán megnyugodhatunk mindnyájan.
P. Mihály: Itt az ideje, hogy kitegyünk magunkért és valami rendes vacsorát kerítsünk ennek a két éhes katonának.
P. Bernát: Jöjjön Mihály atya, nézzen le a konyhába. Én majd a pince után látok. Te meg, carissimus, iparkodj az oratóriumba, aligha el nem kezdődött már az esti oráció. Mit csinál nélküled a kórus! (Rákóczihoz) A legjobb hangú noviciusunk.
Rákóczi: Hát ha olyan jó hangú a kis tisztelendő úr, akkor megkérném szépen a főtisztelendő pátereket, hadd maradjon még itt egy kicsit velem, hadd énekeljen egy kicsit nekem. Olyan nagyon tele van a szívem.
P. Bernát: Ahogy parancsolja kegyelmed. Gyerünk. (Gergőhöz) No gyere te is, te nagy legény, már régóta az édesanyádnál volna a helyed.
Gergő: Kérem szépen, hadd maradjak itt én is. Énekelni én is tudok.
Rákóczi: Gyere, gyere, te kis futár.
P. Bernát: Hát nem bánom, majd aztán hazaviszlek. Gyerünk, Páter. (P. Bernát és P. Mihály el balra.)
Közben majdnem besötétedett, csak a nyitott kályha világít.
Zsiga: Elmegyek, hozok valami viágosságot.
Rákóczi: Csak maradj, jó lesz így is. Világít a tűz. Így jobban lehet énekelni. (Leül a kályha melletti padra, Gergőt térdére ülteti, Zsiga mellette áll.) Hát mit tudtok énekelni?
Gergő: Sokat tudunk.
Zsiga: Tessék parancsolni.
Rákóczi: Hát azt a legszebbet tudjátok-e, hogy ,,Győzhetetlen én kőszálom''?
Gergő: Tudjuk bizony.
Rákóczi: Hát azt énekeljük. Még az édesanyámtól tanultam, akit nem láttam már tíz esztendeje... az Isten tudja, él-e még. Ha ezt énekelem, mintha itt volna mellettem. (Belekezd az énekbe, a második sortól előbb bátortalanul, utóbb egész lélekkel vele énekel a két fiú is.)
|
Győzhetetlen én kőszálom, Védelmezőm és kővárom A keresztfán drága áron, Oltalmamat tőled várom. |
Reád bíztam ez ügyemet, Én Jézusom, én lelkemet, Megepedett bús szívemet, Szegény árva bús fejemet. |