Jovenianus császár igen hatalmas császár volt. Olyan nagyon hatalmas, hogy maga sem tudta, hány országon császárkodik és hány király, fejedelem és herceg lesi a parancsait. Olyan nagyon hatalmas volt, hogy nem is szeretett gondolni másra, csak az ő nagy hatalmára. Addig-addig forgatta fejében az ő nagy hatalmát, hogy lassankint már azt kezdte hinni magáról, hogy ő talán nem is ember, hanem valami nagyobb, mert hiszen ember talán nem is lehet olyan nagyon hatalmas, mint amilyen ő. Mikor először gondolta ezt, akkor megijedt a gondolatától, félt, hogy az Isten megbünteti kevélységéért. Mikor másodszor jutott eszébe, akkor még félt egy kicsit, hanem azért elmondta a gondolatát udvari embereinek, bár tartott tőle, hogy kinevetik érte, vagy gőgösnek fogják tartani. De az udvari méltóságok áhítatos arccal hallgatták a császár szavait és azt mondták, hogy igaza van.
- Felséges császárom - mondta a főudvarmester - én már régóta gondoltam ezt, de nem mertem kimondani.
- Én már akkor tudtam ezt - mondotta a testőrség főnöke - amikor a trónra léptél, felséges uram. De nem mondtam, mert ismertem szerénységedet és nem akartam megpirítani arcodat.
Az udvari költő, aki ott állt a trón mellett, csendesen jegyezte meg:
- Én már a császár születésekor megéreztem, hogy embernél nagyobb jött a világra. Egy panegirikus költeményt is írtam erről.
És az udvari költő egy hatalmas tekercset húzott elő köntösének ráncai közül és felolvasta a terjedelmes Költeményt.
Ettől fogva Jovenianus császár maga is kezdte hinni, hogy ő nem közönséges ember, hanem valami emberfölötti, isteni lény. És ettől kezdve úgy érezte, hogy ő nemcsak a föld uralkodói között a legelső, hanem mindenben különb egyéb embereknél. Úgy okoskodott, hogy ha ő több embernél, akkor többet is kell tudnia más embereknél. Vitatkozni kezdett országa tudósaival, idegen bölcseket hívatott udvarába, hallgatta, kérdezte és tanította őket és igen meg volt elégedve, mikor látta, hogy minő álmélkodva hallgatják szavait és minő tisztelettel fogadják eszméit. Valamennyi tudós elismerte, hogy a császár többet tud, mint ők és egyesült szóval magasztalták elméjének csodálatos erejét.
Máskor vitézei közé vegyült a császár és páros viaskodásra szólította a leghíresebb harcosokat. A vitézek eleinte vonakodtak viadalt állni a császárral, de mikor a testőrség főnöke megmagyarázta nekik, mit kíván a császár, örömmel vontak kardot ellene és mikor a császár sorban leverte valamennyiüket, egyhangon ismerték el mindnyájan, hogy ő a birodalom legelső daliája.
Egy ünnepélyes lakomán a császár udvari költője költeményeket adott elő és a költemények mindenkinek nagyon tetszettek. Az udvari méltóságok és az idegen országok követei mind valamennyien tapsoltak és dicsérték a költő ügyességét. Jovenianusnak ekkor eszébe jutott, hogy ezt még nem próbálta. Kivette a költő kezéből a lantot és érezte, hogy ihlet szállja meg. Odafordult a vendégekhez és énekelni kezdett. A maga hatalmáról énekelt és ének közben úgy érezte, hogy sohasem hallott még ilyen szépet. Mikor vége volt, mindenki elnémult egy időre és egymás arcán lesték a hatást. Azután vihar módjára tört ki a lelkesedés. Sokan sírtak a gyönyörűségtől. Az udvari költő pedig nyomban ódát rögtönzött a császárról, aki nemcsak a császárok császára, hanem a költők között is császár. Jovenianus igen meg volt elégedve az ódával és megengedte neki, hogy máskor is énekelhet a császár éneke után.
Jovenianus császárnak felesége is volt. A császárnéról a birodalomban mindenki tudta, hogy az egész világ legszebb asszonya. Egy hatalmas szomszéd király leánya volt és egészen kicsi korában adták feleségül a császárhoz. Jovenianus nagyon jól bánt a feleségével és meg volt róla győződve, hogy az is nagyon szereti őt. Hiszen lehetne-e nem szeretni nagyon olyan hatalmas, olyan csodálatosan kiváló embert, amilyen ő! Csak abban nem volt bizonyos, hogy mit szeretett benne legjobban a felesége, mikor először megismerte? Azért ment-e hozzá, mert olyan nagyon hatalmas, vagy mert olyan vitéz és daliás harcos? Vagy talán a tudománya, vagy költői tehetsége hódította meg? Sokat töprengett ezen és végül megkérdezte a feleségétől.
A császárné rövid gondolkozás után így felelt:
- Felséges uram, amilyen nehéz ez a kérdés, olyan könnyű felelnem reá. Mikor megláttalak, már ismeretes volt előttem, hogy te vagy a világ leghatalmasabb császárja, tudtam, hogy te vagy a legkülönb harcos, hallottam, hogy te vagy a legnagyobb tudós, éreztem, hogy költő is vagy, még pedig első az elsők között, de azt hiszem, hogyha mindezt nem tudtam volna és ha mindez nem is volnál, nekem akkor is te lettél volna a legkülönb férfi a földön, mert te vagy a legjobb és a legszebb és a leggyöngédebb és a legszeretettebb férj az egész világon.
Jovenianus megcsókolta a feleségét és ettől a naptól kezdve még jobban érezte, hogy ő több mint ember.
Másnap reggel Jovenianus császár fényes udvari kíséretével vadászni ment. A vadászat egész nap tartott és estefelé a császár nagyon elfáradt. Sok vadat lőtt, sokat nyargalászott fürge lován és igen megszomjazott. Nagyon forró nyári nap volt, ember és állat tikkadtan lihegett.
A vadásztársaság hazafelé menet egy gyönyörű kis tó mellett lovagolt el. A nap még mindig lankasztóan tűzött, a tó hűvös kéksége hívogatólag nevetett az emberekre. Jovenianus hirtelen annyira megkívánta a vizet, hogy úgy érezte, meg kell halnia, ha rögtön a vízbe nem vetheti magát.
Meghagyta a kíséretnek, hogy vonuljon félre és pihenjen egyet, míg ő megfürdik. A kíséret elvonult, a császár pedig egy bokor tövében levette ruháit és átadta magát a hullámoknak.
A hajló nap szelíd sugarai ott játszottak a vízben és pirosra, aranyosra festették a habokat. Csillogott, csobogott, ringott a víz körülötte és átölelte, ringatta, csókolgatta hűvös illetéssel. A császár lehunyta a szemét és végigfeküdt a puha hullámágyon. Nem nézett és nem gondolkozott. Úgy érezte, hogy soha még ilyen édes nyugalomban nem volt része.
Kinyújtózkodott és úszni kezdett. Utána kapott egy-egy habos hullámfodornak, a kristálytiszta, fenékig átlátszó vízben szökdelő, csillogó halacskáknak. Azután megint pihent és megint úszkált és az idő telt-múlt és a császár észre sem vette.
Azután lassan esteledni kezdett. A nap, mint egy nagy, fáradt pillangó, leereszkedett egy távoli hegy homlokára. Szellő támadt. Kellemes hűvösség kezdett terjedezni a levegőben. A víz is lassan hűlni kezdett. A császár megelégelte a fürdést.
Megfordult és a part felé kezdett úszni. Szemeivel a bokrot kereste, amelynek tövében a ruháit hagyta. Meg is pillantotta hamar.
És ekkor Jovenianus császár egy nagyot kiáltott és egy pillanatra úszni is elfelejtett a meglepetéstől és haragtól.
A bokor tövében egy férfi állt, termetre hozzá hasonló és nyugodt, lassú mozdulatokkal öltözködött. A császár ruháit vette magára.
Jovenianus az első percben szinte megdermedt a csodálkozástól. Mi ez? Tréfát űz vele valaki? Vele, a hatalmassal? Lehetséges ez? De aztán hamarosan belátta, hogy csak tévedésről lehet szó. Az illetőnek sejtelme sem lehet róla, hogy a császárral van dolga. Ki merészelne vele ilyesmit? Ámbár mégis nehezen hihető, hogy a császár ruháit föl ne ismerje valaki. Egyre jobban erőt vett rajta a harag.
- Megállj, semmirekellő! - kiáltott az ismeretlenre. - Nem ismersz rám? Én vagyok a császár. Ez az én ruhám!
Az ismeretlen nyilván nem hallotta a kiáltást. Meg sem fordult a víz felé, csak öltözködött csendesen tovább.
A császárt elfutotta a harag.
- No, várj csak, nyomorult! - kiáltotta szinte tajtékzó dühvel és teljes erejéből úszni kezdett a part felé.
Már csak néhány lépésnyire volt a parttól, mikor az idegen elkészült a munkájával, felkapta a császár lovagló ostorát, fejébe nyomta az aranyhímes, könnyű föveget és elindult a vadásztársaság felé.
Jovenianus magánkívül rázta feléje az öklét.
- Gazember! Megállj! Hová mégy? Kerékbe töretlek!
Az ismeretlen füttyentett. Jovenianus ismerte ezt a füttyöt: ő szokta így hívni kedves paripáját. Csakugyan, vígan nyerítve már jött is, fürgén, könnyen futva a ló. Az idegen nyeregbe pattant és most először fordult vissza egy pillanatra. Jovenianus csak most láthatta az arcát.
A császár ereiben megfagyott a vér. Azt hitte, hogy álmodik: ő maga ült a lovon. Az ismeretlen arcra, termetre, mozdulatra, mindenre, mindenestül az ő szakasztott mása volt. Jovenianus megdörgölte a szemét. Nem, nem volt káprázat. A csodálatos hasonmás csakugyan ott ült a nyeregben és már meg is sarkantyúzta a lovat és vidám vágtatással indult a kíséret irányába.
Jovenianus kiugrott a partra és úgy, amint volt, futni kezdett a lovas után. Egyetlen gondolat töltötte el a lelkét: hatalmába keríteni a gonosz idegent. Mert most már nem kételkedett benne, hogy tudatos és szándékos gonoszsággal van dolga. No, de hiszen az emberei majd lefülelik, mire ő odaér!
Fölért a dombra, amely mögött a kíséret várakozott.
Az ismeretlen éppen akkor érkezett oda. És most valami váratlan dolog történt. Az udvari emberek felpattantak a gyepről, ahol heverésztek és hódoló tisztelettel fogadták az érkezőt, azzal a tisztelettel, amely csak a császárnak jár ki. Nem lehetett benne kétség, hogy Jovenianusnak nézik.
A császár kétségbeesett dühvel ordított rájuk:
- Gazemberek! Itt vagyok! Én, a császár! Fogjátok meg azt a nyomorultat! Jaj neki! És jaj nektek is, ha nem engedelmeskedtek!
Az udvari emberek meghallották a kiáltást és Jovenianus látta, amint megpillantották őt és mutogatni kezdték egymásnak. Egyesek a fejüket csóválták, mikor meglátták, mások nevetgélni kezdtek. Az udvari költő megfenyegette egy hosszú pergament-tekerccsel, amit a kezében tartott. Nyilvánvaló volt, hogy nem ismerték meg.
Jovenianus végignézett magán és elvörösödött. Csak most villant az eszébe, hogy milyen szokatlan állapotban van. Most már azon sem csodálkozott, hogy messziről nem ismerték föl az emberei. Persze, hogy nevették, talán bolondnak is nézték.
Utánuk nézett. Az ismeretlen, aki az ő helyét bitorolta, visszafordult és egy pillanatra a császár szemébe nézett. Messze volt már, Jovenianus mégis úgy érezte, mintha lelke mélyéig szúrna ez a tekintet. Megremegett és átfutott rajta egy dermesztő gondolat: Mi lesz ebből?
Jovenianus leült egy fa alá és gondolkozni kezdett, hogy mihez fogjon. Az világos volt előtte, hogy vissza fog térni a palotába, leleplezi a bitorlót és megérdemelt büntetésben részesíti. De belátta, hogy így, ahogyan most van, nem mehet be a városba. Első dolga tehát csak az lehet, hogy ruhát kerítsen valahonnan. De honnan?
Hirtelen földerült az arca. Eszébe jutott, hogy a tó közelében lakik egy hű embere: Marcellus herceg, akit nagyon szeretett és akinek hűségéről és igaz szeretetéről sokszor meggyőződött. Ez a Marcellus szegény parasztcsaládból eredt és mindenét a császárnak köszönhette. Szerény szolgasorból emelte ki, udvarába fogadta és fényes méltóságokkal halmozta el. Ha valakire számíthat, úgy érezte, elsősorban Marcellus az.
Nem sokat gondolkozott, hanem fölugrott és elindult Marcellus herceg kastélya felé. Útközben már előre örült, hogy ez az ostoba kaland ilyen egyszerűen és gyorsan szerencsés befejeződéshez jut.
Marcellus úr kastély hatalmas, szép kert közepén állott. Mikor Jovenianus belépett a díszes kapun a kertbe, habozva állt meg. A kastély bejáratánál ott állt a ragyogó ruhájú kapus és két cselédleánnyal beszélgetett.
A császár azt gondolta, hogy megvárja, amíg eltávoznak onnan és akkor próbál bejutni. Szégyelt így a szemük elé kerülni.
Elbújt egy bokor alá és várt. Már erősen esteledett és a kertben hűvös esti szél muzsikált a bokrok között. Jovenianus meglehetősen fázott. A cselédek pedig nem akartak elmenni a kapu alól. A kapus fiatal legény volt és úgy látszik, kedvükre tudta mulattatni őket. Jóízűen nevetgéltek és semmi kedvet sem mutattak a távozásra.
Végre a hűvösség és a türelmetlenség megtörte a császár elhatározását. Leszakított egy lombos ágat és azzal födözte magát. Előbújt a bokor mögül és a kastély felé indult.
A két lány már messziről észrevette és vihogva mutatta a kapusnak. A kapus is nevetett és olyan arccal várta a császárt, mint aki el van készülve rá, hogy valami jó mulatság következik.
Jovenianus ügyet sem vetett a cselédekre, hanem szokott méltóságos magatartásával el akart menni mellettük, be a kastélyba. Hanem a kapus megfogta a karjánál.
- Hohó, barátocskám! Nem addig van az! Azt hiszed, akárki csak úgy ki-bejárhat itten? Ki vagy és mi keresnivalód van ebben a házban?
- El a kezeddel rólam, hitvány szolga! - rivallt rá Jovenianus. - Nem látod, kivel van dolgod?
- Kivel-e? - Csodálkozott a kapus. - De nagyon is látom, hogy a legnyomorultabb koldussal van dolgom, akivel valaha is találkoztam. Mert tisztességes koldusnak legalább valami rongya van, amivel födözi magát. Ilyen szégyentelen hitványt még nem is láttam világéletemben.
- Szerencsétlen! - förmedt rá Jovenianus. - Az életeddel játszol! Nem látod, hogy a császárral beszélsz!
A kapus nagyot nézett erre a szóra és azt kezdte hinni, hogy bolonddal van dolga. A két szolgáló hangos nevetéssel hallgatta a párbeszédet. Nagyon mulattatta őket a furcsa koldus büszke fellépése. Jókedvük átragadt a kapusra is.
- Hát aztán miben lehetek felséged legalázatosabb szolgálatára? - kérdezte tettetett meghunyászkodással.
- Vezess azonnal urad elé! - parancsolta kurtán Jovenianus.
- Végtelenül sajnálom, felséges császárom - felelte a kapus, újra meghajolva - de ezt az egyet teljességgel lehetetlen teljesítenem. Marcellus herceg, az én kegyelmes uram, most jött haza az udvarból és most éppen ebédel, és ilyenkor nem szereti, ha háborgatják.
Jovenianus elvesztette a türelmét.
- Hitvány szolga, tedd, amit parancsoltam. Nem hallod, ki vagyok? Urad nyomorult paraszt volt, akit én tettem emberré. Tőlem kapta ezt a kastélyt is és ha meghallja, hogy itt vagyok, hétrét görnyedve fog elém jönni a kapuig. Hallgass és tedd a parancsomat.
A két szolgáló alig tudott hova lenni a nevetéstől. A kapust bosszantotta a koldus parancsoló hangja és már azon gondolkozott, hogy bottal veri ki a furcsa jövevényt. De azután mást gondolt.
- Tudod mit, barátom? - mondta azután. - Te ugyan bolond vagy és ostornál egyebet nem érdemelsz, hanem az én uram szereti a jó tréfát. Hát talán meg is haragudna, ha nem jelentenék neki ilyen furcsa szerzetet. Várj egy kicsit, majd szólok neki. Aztán, ha maga elé bocsát, Isten neki! Ha nem, elhordd innen az irhádat egy-kettőre.
Jovenianus haragosan akart felelni ezekre a szavakra, de a szolga otthagyta és bement a kastélyba. A kaput becsapta maga után. Jovenianus ott állt egy darabig a kapu alatt és hallgatva várt. A két szolgáló közben össze-összesúgott, nevetgélt és mulatott rajta.
A kapus hamarosan visszatért.
- Gyere, felséges uram! Az úr éppen jókedvében van.
Felvezette a császárt a kastélyba.
Marcellus úr ott ült a nagy, pompás ebédlőházban, körülötte felesége, gyermekei és nagyszámú házinépe. Mindnyájan kíváncsian nézték a különös jövevényt.
A császár megállt az ajtóban.
- Nagyon elkényelmesedtél, Marcellus fiam, hogy nem tudsz elébejönni a te császárodnak. Mintha az emlékezeted is lustulna egy kicsit. Elfelejtetted már, mi voltál, mielőtt felemeltelek a porból?
- Csakugyan bolond! - súgta oda Marcellusnak a felesége.
Marcellus azonban összeráncolta a homlokát. Ez volt a legérzékenyebb pontja. Semmi sem bántotta annyira, mintha paraszti származását emlegették.
- Bolond, - mondta hangosan - de úgy látszik, kellemetlen bolond.
A császár közelebb lépett és parancsoló hangon folytatta:
- Mire véljem, Marcellus, hogy jelenlétemben kényelmesen ülve maradsz? Én tanítsalak meg az udvari szokásokra? Vagy olyan szívósak az atyai ház erkölcsei, hogy nem lehet kiirtani őket?
- Fickó! - mondotta haragosan Marcellus - tudod-e, hogy arcátlan vagy? De világos, hogy meg vagy hibbanva, hát kegyelmes leszek hozzád. Elém akartál jönni; magam elé bocsátottalak. Mit akarsz tőlem?
- Tiszteletet akarok, Marcellus fiam, tiszteletet mindenekelőtt, amely megillet. Voltaképpen ruháért jöttem hozzád, mert az enyémet ellopta fürdés közben valami gazember és így nem mehetek emberek közé. De most mindenekelőtt azt akarom, hogy becsületet tanulj velem szemben, Marcellus fiam, nehogy el találjak felejtkezni a te kétségtelenül hasznos és hűséges szolgálataidról és vissza találjalak küldeni a piszokba, ahonnan kiemeltelek.
- Szolgák, fogjátok meg ezt a fickót! - kiáltotta türelmét vesztve Marcellus úr. - Majd megtanítalak én téged mindjárt tisztességre!
A szolgák fenyegetően nyomultak a császár felé.
- Vissza tőlem, hitvány szolganép! - kiáltotta Jovenianus. - Életével játszik, aki a császárra emeli kezét! Kerékbe töretlek mindnyájatokat!
- Botot neki! - rivallt a szolgákra Marcellus. - Most jövök a palotából és saját szememmel látta a császárt az asztalhoz ülni. És ez a nyomorult azt meri mondani, hogy ő a császár. Ötven botot neki ezért az arcátlanságért. Ötven botot, aztán vezessétek ki úgy, amint van!
A szolgák megragadták a kézzel-lábbal tiltakozó Jovenianust és kicipelték az udvarra. Ott megkötözték, szorosan, hogy moccanni sem tudott és végigverték rajta az ötven botot. A kapus és a szolgálók vihogva nézték a kapu alól.
- Nesze neked, fölséges császár! - kiáltotta a kapus, mikor a szolgák elvégezték a dolgukat.
Azután megfogták a császárt és kivetették a kapu elé!
Ott hevert Jovenianus a porban. Minden tagja fájt, sajgott, reszketett. Didergett a hűvös esti szélben. Gondolkozni nem tudott a kimerültségtől és a fájdalomtól.
Csak azt érezte, hogy valami érthetetlen, valami egészen ostoba és egyszersmind nagyon kegyetlen dolog történt vele. És nem tudta, hogy most mit kellene tennie.
Így találta Jovenianus császárt az éjszaka. Mikor már nagyon fázott, akkor föltápászkodott és elvánszorgott egy közeli bokorhoz, bevette magát a lombok közé és azok között próbált valami védelmet találni az éj hidege ellen. Bizony keserves éjszaka volt ez. El-elaludt néha egy-egy félórára, de az is csak olyan borzasztó, rettegő félálom volt, inkább fárasztó, mint nyugosztó!
Így múlt el valahogy az éjszaka. Mikor megvirradt, Jovenianus fölállt és kinyújtózkodott. Úgy fájt minden porcikája, mintha mozsárban törték volna össze.
Hát most mihez fogjon?
Távolból az országútról lódobogás ütötte meg a fülét. Odanézett. Katonák jöttek az úton nyargalva.
Jovenianus majdnem fölkiáltott az örömtől. Az ő kedves testőrcsapatát látta maga előtt, akiket annyira szeretett, akikkel annyiszor mérte össze kardját barátságos vetélkedésre. Élükön Belizár, a testőrség kapitánya, az ő kedves barátja, akit úgy elhalmozott kitüntetéssel, javakkal.
Úgy érezte, hogy meg van mentve. Ezek a becsületes katonák rögtön megismerik; kap tőlük vitézi köntöst; az illeti meg a vitézek elsejét.
Eléjük sietett. Kiállt az országútra és már messziről integetett feléjük.
A lovasok ügetve közeledtek. Elől nyargalt Belizár és már távolról kiabált valamit a császár felé. Utóbb a kezével is integetett. De megállni nem akartak.
- Félre az útból, rongyos! - kiáltotta a kapitány, mikor Jovenianus közelébe ért a csapat.
A császár nem mozdult helyéről.
- Még nem ismert meg! - gondolta magában. - Nem is csodálom, ebben az állapotban!
A lovasok végül is megálltak a furcsa koldus előtt. Belizár káromkodva förmedt rá a császárra:
- Piszkos koldusa? Hát nem hallod, hogy takarodj az útból! Azt akarod, hogy elgázoljunk? Elment az eszed? Vagy siket vagy?
- Belizár, nem ismersz meg? - kérdezte a császár szelíden.
A kapitány bosszúsan felelt:
- Az volna szép, ha minden toprongyos koldust ismernék. Kotródj az útból vagy elgázoltatlak!
- Belizár, - mondta a császár, még mindig szelíd hangon - barátom, hát nem veszed észre, hogy az uraddal beszélsz?
- Mi az ördögöt beszél itt össze-vissza ez a csupasz koldus? Ki vagy és mit akarsz? Mit tartóztatsz föl bennünket?
- Jovenianus vagyok, a te császárod és urad. Nyisd ki a szemedet, Belizár! Persze, hogy nehéz rám ismerned ebben az állapotban. Valami gazember ellopta tegnap este a ruhámat, amíg fürödtem. Adjatok valami köntöst, hogy visszatérhessek a palotába.
Belizár jóízűt, hosszút nevetett erre. A katonák is körül, akik hallották a császár szavait, mind hangosan nevettek.
- Halljátok ezt a bolondot! - mondták egymás között. - Azt mondja, hogy ő a császár. Hallottatok már ilyet?
Belizár végre megszólalt nagy nevetve:
- Hallod-e, barátom, én már sok bolondot láttam életemben, de még ilyennel nem akadtam össze, mint te vagy. Hogy te volnál a császár? És hogy tegnap óta így jársz? Hiszen tegnap este a tulajdon szememmel láttam, mikor a császár visszavonult a hálószobájába. Én magam kísértem el az ajtóig az udvarmesterrel. A császár odahaza van és édesdeden alszik. Az nem jár ilyenkor az országúton. Még hozzá ilyen dísztelen állapotban. Ennél hát még bolondságnak is okosabbat találj ki!
A császár haragra gerjedt ezek hallatára és mérgesen kiáltott a kapitányra:
- Ejnye, haszontalan szolgája! Lóhátról okoskodol, ahelyett, hogy kinyitnád a szemed és illő hódolattal köszöntenéd uradat és parancsolódat. Megállj csak, majd megtanítlak én mindjárt egy kis alázatosságra. Kardot adjatok a kezembe! Elégszer érezted már barátságos viadalban karom erejét. Majd megmutatom mindjárt, hogy ki vagyok. A csapásaimról majd rám ismersz hamarosan. Egy-kettő, állj ki velem viadalra.
Belizár nagyot nevetett.
- Ez a fickó kezd nekem tetszeni! - fordult oda vitézeihez. - Ugyan harcias legényke vagy, barátom! De ha csak annyit értesz a fegyverforgatáshoz, mint a császár, akkor nem ajánlom, hogy kiállj valamelyik emberemmel. Mert azt, remélem, magad sem hiszed, hogy én ilyen rongyos koldussal összeállok verekedni.
- Mert félsz! Mert gyáva vagy! - kiáltotta keserű haraggal Jovenianus. - Tudod, hogy nem állhatsz meg előttem és félted a bőrödet. Lesz rád gondom, csak haza kerüljek a palotámba. Legalább kiismertelek.
- Ejnye, legények, - mondta vitézeinek Belizár - ez a szerencsétlen a fejébe vette, hogy nem megy innen veretlenül. Hát ne rontsuk el a kedvét. Ki vállalkozik rá, hogy megpuhítja egy kicsit a hátát?
Egész sereg vitéz tolongott elő; mindenki magának akarta a főszerepet a jó tréfában. Belizár kiválasztotta a legfiatalabbat, egy csupaszképű gyereket, aki csak néhány napja volt még a csapatban.
- No, barátocskám, ezzel a fiúval megvívhatsz. Ez a legutolsó köztünk. Ha legyőzöd, nem bánom, kiállok veled én is.
- Ide azt a kardot! - kiáltotta dühösen a császár.
Kardot adtak a kezébe. A fiú leszállt a lóról és ledobott magáról mindent, ami védhette volna, hogy egyenlő fegyverrel küzdjenek.
A császár égő haraggal támadt ellenfelére és csapást csapásra mért. A fiú mosolygó arccal, könnyedén védekezett és a császár nem tudott a testéhez férni. Így tartott ez egy ideig. A császár egyre dühösebb lett, egyre vadabbul, egyre óvatlanabbul támadott. Egyszerre nagyot rikoltott a fiú, a jobb lábával dobbantott és a kardjával olyan ütést mért a császár kezére, hogy fájdalmasan felkiáltott, a kardját elejtette, az ujjait akaratlanul a szájába kapta és könny szökött a szemébe.
Harsogó nevetés kísérte a fiú győzelmét.
- Hát látod, barátom, - mondta Belizár a császárnak, - így köss bele máskor a császár vitézeibe. Majd ha császár találsz lenni, akkor szabad lesz neked is győzni, ha nem tudsz is hozzá, azt nem lehet elagyabugyálni. Hanem más emberfia gondolja meg, mielőtt kiáll az én embereimmel, ha a legkisebbel is. Gyerünk, fiúk!
Azzal sarkantyúba kapta a lovát. A csapat utána.
Jovenianus itt maradt az úton, egyedül. A kezefeje égett, mint a tűz, a lelkében még jobban égett a szégyen és a keserűség.
Sokáig állt ott egyhelyben Jovenianus. Mikor aztán a keze kissé elzsibbadt, nem sajgott annyira, félreült az út szélére, egy bodzabokor alá és elkezdett gondolkozni.
Mitévő legyen? Mihez fogjon? Hova forduljon? Hogy tegyen szert valami köntösre, amiben hazatérhessen a palotájába? Mi lesz, ha ezután sem fog senki ráismerni? És a bitorló ezalatt ott él az ő palotájában, az ő emberei, kincsi, családja körében. Ő pedig itt ül az országút porában, meztelenül, nyomorékul, megverten. Mit tegyen?
Hirtelen eszébe ötlött, hogy vasárnap van. Ez egy gondolatot sugallt neki:
- A templomba megyek! - gondolta magában. - Oda beeresztik a rongyos koldust is, az Isten háza mindenkié. Azt a templomot én építtettem, a magam költségén. A szentélyben díszes trónusom áll. A püspök rokonom és barátom. Ma vasárnap van, az egész világ ott van a templomban. Valaki csak megkönyörül rajtam egy darab ruhával. Azután elmegyek a püspökhöz. A többi azután magától következik.
Egy percet sem akart elvesztegetni; fölugrott és sietve indult a városba.
A nagy, pompás székesegyház, amellyel Jovenianus - így mondták az udvari emberek - örök időkre megörökítette nevét, ott állt a főváros közepén. A nagy kétszárnyú kapu előtt koldusok ültek. Már messziről észrevették a furcsa idegent, aki ruhátlanul közeledett feléjük. Az egyik koldus - egy rongyos, sánta öreg - meglökte könyökével a szomszédját.
- Ni csak! Egy új ember! Ez biztosan ide akar telepedni közénk.
- Mintha nem volnánk már amúgy is többen a kelleténél! - tette hozzá a másik, egy töpörödött, félszemű öregasszony.
- Az ám! Elszedi előlünk az alamizsnát! Pedig amúgy is elég vékonyan cseppen. És még hozzá milyen állapotban van! Mindenkinek megesik rajta a szíve, hiszen még rongyai sincsenek!
- Ravasz egy fickó lehet! - mondta egy harmadik, akinek a jobb karja volt felkötve, az arca meg csupa sebhely volt. De majd teszünk róla mindjárt.
Jovenianus éppen akkor ért a templomajtóba. Egy percre megállt, szétnézett, azután a küszöbre lépett. A felkötött karú, aki közvetlen az ajtó mellett támasztotta a falat, megfogta a császár vállát.
- Hova, hova, édes uram?
Jovenianus megfordult, végignézett a szurtos alakon, azután undorral lerázta magáról a kezét és szó nélkül akart tovább menni. Csakhogy most már a sánta is elébe nyújtotta a mankóját.
- Megálljunk csak! - mondta a felkötött karú. - Értsük meg egymást. Ez itten székesegyház, legszebb templom a világon, érsek temploma ez: itt nem szabad ám akárkinek letelepedni! Csak akinek az érsek megengedi.
- Csak tán nem akar így menni be a templomba, világ csúfjára! - sipította a félszemű koldusasszony. - Valami rongyot legalább csak fölvehetne!
A sánta a földre ütött a mankójával.
- Ez itt a mi helyünk. Úgyis sokan vagyunk. Ide már más ne tolakodjon.
A császár végignézett a mérges, piszkos nyomorékokon és méltóságosan kiegyenesedett.
- Jovenianus császár vagyok! - mondta hangosan. - Megbocsátom, hogy magatokhoz hasonlónak néztetek, hiszen a tulajdon szolgáim sem ismertek rám ebben a bolond állapotban. Kérlek, adjatok valami ruhafélét, amit fölvehessek. Gazdagon megjutalmazlak mindnyájatokat.
A koldusok nagyot néztek ezekre a szavakra. Egyesek nevettek, mások nem értették meg a császárt. A sánta éppen felelni akart, mikor a félszemű asszony előre ugrott és rikácsoló hangon kiáltotta:
- Ne hallgassatok rá! Hazudik! El akar bolondítani bennünket. Azért kér ruhát, mert ide akar letelepedni közénk és tudja, hogy ilyen meztelenen elhajtja innét a sekrestyés. Ne adjatok neki semmit! Elszedi előlünk az alamizsnát!
- Igaz, igaz! - bólintgattak mások is. - Nem kell hallgatni rá. Menjen innen. Menjen máshova!
Mindenfelől ellenséges mozgás hallatszott.
A császár dühösen kiáltott fel:
- Emberek, megőrültetek? Eljátsszátok a szerencséteket! Úrrá teszlek mindnyájatokat, ha egy köpenyt adtok.
- Adjunk neki! - mondta egy kis tíz-tizenkét éves koldusfiú, aki mellett két mankó hevert a földön.
- Hogyne! - kiáltotta a sánta. - Épen ilyen bolond kell ide közénk. Azt mondja, hogy ő a császár. Hát ha a császár, akkor menjen a palotába. Semmi szükségünk a császárra itt a templom előtt. Menjen innét!
- Menjen innét! Menjen innét! - hangzott mindenfelől, fenyegető hangon.
- Eh, mit! Félre az utamból, söpredék! - kiáltotta a császár és félrelökve maga elől a sántát, be akart lépni a templomajtón.
A sánta megtántorodott a lökésre és elesett. Estében magával rántotta a mellette álló öregasszonyt. Az öregasszony nagyot visított. Erre már ketten is belekapaszkodtak a császárba hátulról és visszarántották a küszöbről.
Jovenianus éktelen haragra gyulladt; megfordult és hatalmas ökölcsapást mért az egyikre, aki fogta. A koldus arcát elborította a vér.
- Segítség! Gyilkos! - kiáltotta teljes erejéből a megütött. - A verekedés általános lett. Mindnyájan kiáltoztak, futkostak. Az emberek, akik a templomba jöttek, megálltak és egyesek fejcsóválva, mások nevetve nézték a veszekedő koldusnépet.
A nagy lármára odajött a sekrestyés is, egy hatalmas, tagbaszakadt ember és szétválasztotta a verekedőket.
A koldusok mind egyhangon vádolták a császárt. Ő kezdte a veszekedést, ő tolakodott közéjük, ő rontotta meg a békességet.
A sekrestyés bámulva nézett végig a meztelen alakon. Jovenianus jobb szeme alatt hatalmas kék folt duzzadt, a válla vérzett, arca, melle össze-vissza karcolva.
- Ki vagy te? - kérdezte a sekrestyés - és miért jössz ide veszekedést kezdeni ezek közé a jámborok közé?
- Jovenianus vagyok, a császár. A templomba akarok menni. A templomba, amelyet én építtettem, a magam költségén. Az én templomomba. Imádkozni akarok.
A sekrestyés fölkacagott.
- A császár! És imádkozni! Nem is tudod, milyen bolondot mondtál. Barátocskám, a császár nem szokott imádkozni. Bizonyára nem is szorul rá. Mit is kérjen az Istentől? Hiszen mindene van. Eljár a templomba, de csak parádéra, hogy lássák az emberek. Imádkozni bizony nem látta még emberfia.
Jovenianus nem szólt többet, hanem megfordult és be akart menni a templomba. A sekrestyés azonban megfogta a vállánál és egy mozdulattal visszapöndörítette maga elé.
- Hova mennél oda, lelkem? Csak nem gondolod, hogy így csupaszon beeresztelek mindenek botránkoztatására! Föl is út, le is út. Ide ugyan be nem mégy. Hogy még odabent is zenebonát kelts? Isten hírével, eredj innét.
És egy lódítással lelökte a császárt a lépcsőn. Jovenianus megcsúszott, elesett és az utolsó lépcsőfokokon úgy gurult le, beleütve a fejét a lépcső kemény kövébe.
Amint sajgó homlokkal felállt, éppen csak annyi ideje volt még, hogy félreugorjon az útból. A templom felé fényes menet közeledett. Jovenianus megismerte azonnal: Nektárius érsek közeledett ragyogó kíséretével.
- No, de most már igazán vége a megpróbáltatásnak! - gondolta magában. - A püspök, a rokon, lehetetlen, hogy azonnal rá ne ismerjen.
Az érsek éppen eléje ért. A császár előlépett.
- Nektárius! - mondta halkan, de úgy, hogy a püspöknek azért hallania kellett.
A püspök rávetette a szemét egy pillanatra. Azután tovább siklott a tekintete. Mintha a levegőt nézné.
Jovenianus megmeredten állt a helyén.
A menet már el is haladt.
A püspök sem ismerte meg!
Azt gondolta magában, hogy most már igazán reménytelen a helyzete.
Ebben a pillanatban valami puha tömeg esett a földre előtte. Fölnézett. Egy rongyos kötényféle volt. A kis sánta koldusfiú dobta oda neki. A maga testéről húzta le. A császár hálás pillantással köszönte meg az ajándékot és derekára kötötte a rongyot.
Nagyot lélegzett. Legalább valamije van már!
- Eh! Nem próbálkozom többet. Megyek haza a palotámba. Majd meglátom, hogy a tulajdon cselédeim, a tulajdon feleségem nem fog-e rám ismerni! - ezt gondolta magában.
Sebes léptekkel indult a császári palota felé.
A palota kapujában fegyveres testőr járt föl és alá. A belépni akaró Jovenianus előtt az őr keresztbe tette a dárdáját.
- Vissza!
A császár az öklével leütötte a dárdanyelet és rárivallt a katonára.
- Én vagyok a császár. Félre az utamból. A palotába akarok menni.
Az őr olyan jóízűt nevetett erre, hogy a könnye is kicsordult bele.
- Még hogy a császár vagy! Jovenianus császár! És éppen énvelem akarod ezt elhitetni, aki itt állok három éve a kapuban és mindennap sokszor látom a császárt ki-bejárni. No annyit mondhatok, hogy még ilyen egyenruhában sohasem láttam. Hanem bolondságnak nem utolsó, hogy egy ilyen csupasz koldus császárnak mondja magát. No de nem tréfálok. Ez a császár palotája, ide nem ereszthetlek, ha még olyan bolond vagy is!
A császár megpróbálta magyarázni a dolgot, de hiába beszélt. Az őr oda sem hallgatott, elállta az útját és fenyegetően emelgette a fegyverét.
Jovenianus végre is belátta, hogy így be nem juthat a palotába és szégyenkezve kullogott el a kapuból.
De azért nem mondott le a szándékáról.
- Be kell jutnom a palotába! Mindenáron be kell jutnom. Más kilátás nincs! - ismételte makacsul.
Csakhamar támadt is gondolata. Elhatározta, hogy megkerüli a palotát és hátulról, a park felől próbál bejutni. Persze, a kapu, mint rendesen, alighanem zárva lesz. De mindegy; most már nincsen más választás, átmászik a kerítésen.
Úgy is tett. Megkerülte a palotát és eljutott a hátulsó kapu közelébe. Csakhogy a többi már nem ment olyan egyszerűen, mint eleinte gondolta. Az utcán emberek jártak, a kerítés mentében fegyveres őrök lépkedtek fel-alá; nem juthatott el a kapuhoz észrevétlenül.
Látta, hogy meg kell várnia a kedvező pillanatot.
A park mellett egy kis folyócska folyt el. Ott, ahol a kapu nyílt, a folyócskát híd ívelte át. A császár lekúszott a vízhez és a híd alatt rejtőzött el. Leste a jó alkalmat.
Sokáig kellett várakoznia; a járás-kelés csak nem akart elülni. Már ugyancsak fogytán volt a türelme.
Végre, mikor már erősen esteledett, úgy érezte a császár, hogy itt a várt perc. A parton senkisem járt, az őr éppen háttal volt feléje.
Néhány szökéssel fönntermett a kapunál és gyorsan fölkapaszkodott a kőfalra. Maga is elcsodálkozott, milyen könnyen sikerült ez neki, pedig ugyan nem próbálta soha még. Mikor fölért a fal tetejére, lopva körülnézett. Nem látta meg senki. Némi megelégedésfélét érzett és egy szökelléssel levetette magát a kertbe.
Ebben a pillanatban dühös csaholás és ugatás verte fel az esti kert csendességét. Két nagy kutya rohant a császár felé, dühös fogcsikorgatással.
Jovenianus elmosolyodott.
- Az én kedves állataim!
Előre örült már, hogy fog ez a két dühös állat megszelídülni mindjárt, ahogy megismerik a gazdájukat és milyen örömmel fogják mindjárt csóválni a farkukat.
De, úgy látszik, csalódott. A két kutya nem látszott ráismerni; haragos ugatással rontottak neki és az egyik odakapott a császár lábához.
Jovenianus fájdalmasan kiáltott fel. A kutya, az ő kedves kutyája, amelyet a saját kezéből etetett mindennap, megharapta. A fájdalom és a keserűség elöntötte a lelkét.
Egy csengő, édes gyermekhang ütöttem meg a fülét. A két kutya morogva fordult meg. Egy kis nyolc-kilencéves leányka közeledett a fal felé; magához parancsolta a kutyákat. A két dühös állat dörmögve simult oda a gyermekhez, aki apró kezével megütögette a fejüket.
- Menjetek innen, rossz kutyák! Mit bántjátok a szegény embert! Csúnya állatok! Kotródjatok innen!
A kutyák, mintha értették volna a szavait, mintegy szégyenkezve sunyták le a fejüket és farkcsóválva elkullogtak.
A kisleány a császárhoz fordult.
- Ne félj tőlük, bácsi: Jó kutyák, nem bántanak. Csak azért haragudtak rád, mert a falon másztál be. Mért másztál be a falon? Hiszen a kapun is bejöhettél volna.
A császár alig értette a kislány szavait. Az első perctől kezdve, mikor megpillantotta, azon gondolkozott, ki ez a kislány? Az arca nagyon ismerősnek tetszett előtte. Az volt az érzése, mintha valami jóságos, szabadító felsőbb lény állna előtte.
- Ki vagy te, kislány? - kérdezte végre.
- Én a kertész lánya vagyok. És te ki vagy, bácsi? és mért jöttél a falon?
- Én vagyok Jovenianus császár. Nem ismersz rám, kislányom. Én már jól emlékszem rád. Sokszor láttalak itt a kertben szaladgálni.
A kislány nagy kék szemeivel komolyan nézett a császár arcába. Aztán megrázta a fejét.
- Nem emlékszem rád. A császár fönn van a palotában. Te a falon jöttél be. A császár nem jár a falon keresztül.
Jovenianus most elmesélte a kislánynak egész kellemetlen történetét, a végzetes fürdéstől a falmászásig. A gyermek szó nélkül, nagy komolyan hallgatta. Nagy, őszinte szeméből látni lehetett, hogy egy szavában sem kételkedik.
- Most már elhiszem, hogy te vagy a császár, bácsi. De most már mit akarsz tenni?
- Fölmegyek a palotába és elfoglalom a helyemet. Azzal a gazfickóval pedig majd úgy bánok el, amint megérdemli.
A kislány a fejét rázta.
- Most nem jó fölmenni. Most este van és az udvar éppen vacsoránál ül. Most sokan vannak ott, nem jó közéjük menni.
- Annál jobb, minél többen vannak - felelt a császár. - Legalább annál többen rám ismernek. És ha senki nem akarna ismerni, a feleségem, a császárné csak rám ismer majd.
A kislány megint a fejét rázta.
- A császárné nem fog rád ismerni!
- Nem fog ismerni? Miért gondolod? - kérdezte a császár bámulva.
- Mert piszkos vagy! - felelt a kislány. - Engem is nagyon szeret, de csak akkor, ha tiszta ruha van rajtam. Máskor ellök. Nem fog rád ismerni.
A császár elgondolkozott. Aztán fölállt.
- Isten veled, kislány. Mégis csak megpróbálkozom.
És elindult a palota felé.
A palota hátsó mellékajtajánál éppen nem járt senki, mikor a császár odaért. A lépcsőkön, folyosókon nem egyszer kellett meglapulnia homályos szögletekben, oszlopok árnyékában, ablakmélyedésekben, függönyök mögött, de végre is sikerült észrevétlenül eljutnia a lakoma terméig. Mikor éppen be akart surranni az ajtón, akkor lépett ki a teremből egy testőrtiszt, két fegyveres testőrrel és lefogták az elkeseredetten védekező Jovenianust.
Hiába mondta, hogy ő a császár; a testőrök a szemébe nevettek: hiszen a császár odabent ül az asztalnál. Nem hallgattak a szavára, hanem vasmarokkal megfogták és ki akarták hurcolni a palotából.
Bent a teremben azonban figyelmesek lettek az ajtó előtt felhangzó zajos szóváltásra és egy udvari ember kijött, hogy megnézze, mi történik itt.
Jovenianusnak egy megmentő gondolata támadt. Szinte fölujjongott örömében, mikor eszébe jutott.
Odavetette magát a kilépő udvari méltóság lába elé és könyörögve mondta:
- Uram, szerencsétlen ember vagyok. Az életem, mindenem függ attól, hogy a császárnéval beszélhessek. Egy titkot, fontos titkot kell vele közölnöm. Engedd, uram, hogy legalább egy sornyi üzenetet küldhessek neki! Aztán, ha a császárné magához nem hívat, nem bánom, törjetek kerékbe, vagy akasztassatok föl, vagy tegyetek velem akármit. Csak ezt az egyet engedd meg, uram!
Az udvari úr elgondolkozott, aztán a testőrökhöz fordult.
- Várjatok! Jelentést teszek a császárnak.
Bement a terembe és elmondta, minő különös idegen van odakinn és mi a kívánsága.
A császárné, csupa kíváncsiságból, azt mondta, hogy szeretné látni azt az embert.
Jovenianust bevezették.
Mikor a küszöbön megállt, az udvari emberek összesúgtak.
- Ez az a bolond, aki tegnap este a tóparton utánunk kiabált!
A császár, aki az asztalfőn ült, szótlanul nézte Jovenianust.
- Ki vagy? - kérdezte aztán csendesen.
- Jovenianus császár vagyok.
Az urak ajkáról a megbotránkozás kiáltása lebbent el erre a szóra. De a császár nyugodt maradt és odafordult hozzájuk.
- Nem gondoljátok, urak, hogy ez az ember feltűnően hasonlít hozzám?
Az urak zavartan néztek egymásra. Csakugyan, a hasonlóság olyan szembetűnő volt, hogy nem lehetett nem venni észre.
Jovenianus látta az urak zavarát és fölkiáltott:
- Íme, mindnyájan rám ismernek! Az én embereim vagytok! Én tettelek úrrá benneteket. Az én kenyeremet eszitek, az én kegyelmemen híztok valamennyien. Tegyetek mellettem tanúságot a bitorló ellen.
Az urak igen nagy zavarban voltak és nem mertek nyilatkozni. Végre a főudvarmester szólalt meg elsőnek.
- Felséges császárom, lehetetlen észre nem venni, hogy ez az ember valamelyest hasonlít hozzád. De ez a hasonlóság egészen csekély és felszínes. Egész megjelenése, tekintete olyan hozzád képest, mint a naphoz a pislogó parázs.
Belizár, a kapitány, fölugrott.
- Uram, sok éve ismerlek, szolgállak és mondom neked, hogy ez az ember hasonlít ugyan egy keveset hozzád, de vaknak kellene lennie annak, aki egy pillanatra is kételkedhetnék benne, hogy te császár vagy, ő pedig nyomorult koldus.
- A hasonlóság az ördög műve is lehet! - mormolta maga elé egy harmadik.
Az udvari költő fölugrott székéről, fölkapta egy fal melletti asztalkáról az ott heverő lantot és egy vidám kis dalt rögtönzött egy bolondról, akinek az orra hasonlított egy Apolló-szoboréhoz és azért azt képzelte magáról, hogy ő a napisten.
Jovenianus keserű fájdalommal hallgatta az urak szavait. Mikor a költő elvégezte dalát, Jovenianust elöntötte a harag. Odaugrott a költőhöz és kiragadta a kezéből a hangszert.
- No hát majd megmutatom nektek, hogy ki vagyok. Majd megmutatom, hogy rám kell ismernetek. Ha nem az arcomról, hát majd az énekemről!
És elkezdett énekelni. A maga megpróbáltatásairól énekelt, amiket tegnap óta kellett elszenvednie. Úgy érezte, hogy soha még ilyen szívrehatóan, ilyen édesen nem énekelt.
Az urak pedig, alig kezdett bele Jovenianus az énekbe, elkezdtek nevetni. Először a költő kacagott föl, aztán Belizár, aztán nevetni kezdtek mások is, végül nevettek valamennyien.
- Elég! Elég ebből a siralmas cincogásból! - kiáltotta az udvarmester és befogta kezével a fülét. Még éppen ez hiányzott.
- Bolond. Mulatságos bolond! - mondták az urak.
A költő pedig hozzátette:
- A császár jelenlétében, aki a világ első műértője és költője, valóságos felségsértés ez a kornyikálás.
Mindenki mulatott a bolond jövevényen, csak a császár ült nyugodtan; egy arcizma sem rándult meg. Végre csendesen megszólalt:
- Láthatod, barátom, hogy itt senki sincsen, aki ismerne. Mondd hát, mit kívánsz, aztán távozzál békességgel.
Jovenianus, a megszégyenített, megalázott, megtört Jovenianus leborult a császár elé és sírva mondta:
- Két szót, csak két szót hadd szóljak a császárnéval! Csak két szót, nem többet!
A császár intett a kezével a császárné felé: Ez fölkelt és arcán a vonakodás látható kifejezésével odalépett a koldushoz.
Jovenianus megragadta a felesége kezét és néhány szót súgott a fülébe.
A császárné egy pillanatig hallgatta, aztán hirtelen kirántotta a koldus kezéből a karját. Égő pirosság ült az arcán, Jovenianus látta a szemében, biztosan látta, tudta, érezte, hogy megismerte őt.
De a császárné így szólt a másik császárhoz és bosszúság, undor reszketett a hangjában:
- Felséges uram, én nem értem ezt a dolgot. Ez az ember olyan titkokat súgott a fülembe, amit csak ketten tudunk, te meg én és kívülünk senki a világon. Én nem tudom, honnan tudhatta meg és nem tudom, honnan van, hogy olyan ijesztően hasonlít hozzád, csak azt tudom bizonyosan, hogy te vagy a férjem és császárom és ez nem az. Tizenöt éve vagyok a feleséged, gyermekeim apja vagy, ismerlek. Ez az ember hazudik. Az én férjem - tette hozzá aztán csendesen - az én férjem sohasem lehetne ilyen piszkos és ilyen rossz szagú.
E szavakkal a császárné elhagyta a termet.
A császár Jovenianushoz fordult.
- Hallottad, barátom a császárné bizonyságát. Nincs több dolgunk veled. Távozzál békével.
Belizár az asztalra csapott az öklével:
- Nem addig van az, felséges császárom! Ez a gazember császárnak merte mondani magát. Ez felségsértés! És meg merte gyanúsítani a mi hűségünket. Ez nem maradhat büntetlenül! Kell, hogy mások is példát lássanak! Mi kívánjuk, Uram, hogy szigorúan megbüntesd! Ló farkán hurcoltasd végig a városon!
- Úgy van! Úgy van! - zúgtak rá mind az urak.
A császár nyugodtan mondta:
- Igazatok van, barátaim, mindazonáltal ez egyszer hadd menjen el bántatlanul. De ha még egyszer eszébe jutna visszatérni, ló farkára köttessék.
A császár intett, a testőrök megragadták Jovenianust és ki akarták vezetni. Ekkor egy asszony jelent meg az ajtóban, az öreg császárnénak, Jovenianus anyjának udvarhölgyei közül való. Odajárult az asztalfőn ülő császár elé.
- Felséges császárom - mondotta. - A te felséges anyád üdvözöl és azt üzeni, hogy aggódik érted. Álmot látott. Azt álmodta, hogy szerencsétlenség fenyegeti a fiát. Azért kér, hogy vigyázz magadra, bajod ne essék.
Jovenianus eltakarta kezével az arcát és sírva fakadt.
- Anyám! Édesanyám! - kiáltotta zokogva. - Engedjetek hozzá! Engedjetek!
A császár azonban intett és a testőrök kihurcolták Jovenianust a palotából.
Mikor azon a folyosón vitték, amelyre az öreg császárné lakosztálya nyílt, Jovenianus édesanyja, aki éppen a térdeplőjén imádkozott, hirtelen fölugrott és fölsikoltott:
- Fiam! Bántják a fiamat!
És újra elküldött a császárhoz, hogy nincs-e valami baja. És a császár megnyugtatta, hogy minden jól van.
Jovenianust pedig a park hátulsó kapuján kivetették a testőrök a folyópartra.
Jovenianus dideregve mászott le a híd alá. Behúzódott az építmény egy szögletébe és ott töltötte az éjszakát, a másodikat, mióta hontalanná lett. A koldusfiútól kapott rongydarab bizony kevés menedéket nyújtott a hideg ellen, de ha még olyan meleg ruhája lett volna, akkor sem engedte volna aludni a szégyen, a fájdalom és a keserűség. Összehúzta magát a kemény zugban és szomorúan eltűnődött.
- Mi is történt velem voltaképpen? - gondolta. - Nem lehet ezt igazán megérteni. Elvitte valaki a ruhámat. Hihetetlen! Az a valaki a csalódásig hasonlít hozzám. Érthetetlen! Mindenki a császárnak nézi, engem nem ismer föl senki. Lehetséges ez? Lehetséges, hogy a tulajdon feleségem ne ismerjen rám? Érthetetlen! Érthetetlen! Mit jelent mindez? És mire való? És mi lesz a vége? Mi lesz velem? És mi az ember egyáltalán? Császár voltam, világ hatalmasa. Tudósok között elsőnek, költők között legkülönbnek, vitézek elejének mondtak. Boldog férj voltam és boldog apa! És mi lett belőlem? Levetettem a ruhámat és mintha levetettem volna önmagamat is! Mi maradt belőlem? Még annyi sem, hogy csak rám ismernének, akik legjobban ismertek és szerettek. Semmi sem vagyok abból, ami voltam. Vagy talán nem is voltam mindaz? Csak úgy képzeltem? Csak a hízelgők mondtak annak? De mért hizelegtek akkor és most nem, ha most is csak az vagyok, aki voltam. Akkor álmodtam, vagy most képzelődöm? Vagy csalódás mind a kettő? Ki mondja meg, mi az igazság! Érthetetlen! Érthetetlen!
Ilyenféle gondolatok között dideregte át az éjszakát. Hajnal felé egy gondolat ébredt benne. Eszébe jutott, hogy van még egy barátja, akinél még nem próbálkozott: Ambrus atya, a gyóntatója. Valamikor sűrűn élt a tanácsával; bölcs és szentéletű férfiú volt és kisgyerek kora óta nevelte a császárt. Ez az ember sohasem mondott neki mást, mint az igazat és sohasem fordult hozzá tanácsért hiába. Igaz, hogy már évek óta nem hívatta - nem is gondolt rá - de most eszébe jutott. Ambrus atya azóta elvonult a városból és nem messze onnan egy erdőbarlangban élt remete módjára.
Jovenianus elhatározta, hogy felkeresi a remetét és ruhát meg jótanácsot kér tőle.
Ambrus atya barlangját nagy, széles tölgyfaajtó zárta el, csak egy kis nyílás volt rajta, amelyen a remete kinézhetett.
Ezen az ajtón zörgetett kora reggel Jovenianus.
A remete megjelent az ajtónál és kiszólt a nyíláson:
- Ki vagy és mit akarsz?
- Jovenianus császár vagyok!
- Nem ismerlek! - hangzott a válasz a nyiláson. - Távozzál.
Az ajtó rése becsukódott belülről. A császár hiába döngette a nehéz tölgyfát, hiába kiáltozott, könyörgött és fenyegetőzött, a remete néma maradt, a barlang ajtaja zárva.
Jovenianus pedig félrevonult egy kissé, leült egy fa alá és elkezdett sírni.
- Mindennek vége van! El kell vesznem nyomorultan! Mindennek vége van! - ez járt a fejében szüntelenül.
Azután egy darabig csendesen sírt és nem voltak gondolatai, csak nagyon, de nagyon szerencsétlennek és semminek érezte magát.
Mikor egy kicsit elcsöndesedett a sírása, megtörölte a szemét és megint erőt vettek rajta a szomorú, csüggesztő gondolatok.
- Milyen hitvány semmiség vagyok én most! Milyen hitvány semmiség is tulajdonképpen az ember! Mi vagyok én most? Nyomorult koldus, még az se: kitaszított, megvert, meggyalázott földönfutó; nincsen senkim, akinek elpanaszolhatnám a bajomat, nincsen födél, mely alatt lehajthatnám a fejemet, még csak egy darab emberi rongyom sincs, amivel elfödözhetném a mezítelenségemet. Senki és semmi vagyok. És voltam-e más valaha? Több voltam-e, míg fejedelmi köntös takart? Hát van annak értéke, ami csak addig ér valamit, amíg egy cifra rongy takarja? Lerántották a rongyot és kiviláglott, hogy nem is volt alatta semmi! Semmi vagy, Jovenianus és semmi is voltál mindig! Nevetséges! Császárnak gondoltad megad és a hízelgők császárok császárának neveztek: kihúztak a hazug rongyok közül és lettél meztelen, sehonnai koldus. Vitéznek tartottad magad és elpüfölt egy csupaszállú gyerkőc! Azt hitted, költő vagy és tudós: és aki hallja a szavad, kinevet! Tied a világ legkülönb asszonya, azt hitted: a feleséged rád ismer és mégis elfordul tőled holmi ki tudja miféle jött-ment kedvéért, mert piszkos vagy és koldusbűz árad rólad! Ez vagy, Jovenianus, ez, nem aminek hitted magad. És ez is voltál mindig. Micsoda őrület, hogy felfuvalkodtál! Micsoda embertelen őrület!
Szinte szúró élességgel érezte most a maga semmiségét és nagyon haragudott magára régi elbizakodottságáért. Oly világosan látta most, milyen képtelen, értelmetlen és hazug volt az a régi érzés, hogy a szégyen szinte égette a lelkét.
Egyszer a remete barlangja előtt álló durva feszületre esett a szeme és hirtelen elvörösödött.
Odaugrott a feszülethez, arcra vetette magát előtte és elkezdte keserű haraggal verni a mellét.
- Ó én vétkem, én vétkem, én igen nagy, őrült vétkem! - kiáltotta hangosan. - Nagy, fájó bánatot érzett. Csak most látta, milyen nagy bűnt követett el istenkáromló gőgjével. És most úgy érezte, hogy akármennyit kell is még szenvednie, mindenre rászolgált. Minden eszébe jutott most, amit valaha tett és gondolt: a gőgös elbizakodások, a megvető szavak, amikkel másokat megalázott, a durvaság, amivel annyiakkal bánt, a kegyetlen, igazságtalan ítéletek, a szeretetlenség, amit családjával éreztetett, a szeszélyek, ötletek, amiknek annyi mindent és annyi mindenkit föláldozott. Úgy tűnt most eléje az élete, mint valami szántóföld, amelyen jobbra-balra hevernek a learatott kévék: a balgaságok, bűnök, gonoszságok.
- Istenem! ha még egyszer újra kezdhetném a régi életet! Be másképp élnék! - ez sajgott végig a lelkén égető kínnal. Nagyot sóhajtott és újra elkezdett sírni. A nap már magasan állott az égen, mikor Jovenianus császár másodszor is megzörgette Ambrus atya ajtaját.
A nyílás retesze félrehúzódott; a császár előtt megvillant a remete nagy, szúró szeme.
- Ki vagy és mit kívánsz?
Jovenianus alázatosan felelte:
- Szegény, nyomorult bűnös vagyok. Kérlek, uram, hallgasd meg gyónásomat, ha csak az ablakon át is.
Ebben a pillanatban föltárult a barlang ajtaja és Ambrus atya mély meghajlással járult Jovenianus elé.
- Uram, császárom, üdvözlégy a te szolgád hajlékában. Most adatott megismernem, ebben a pillanatban, hogy Jovenianus vagy te, az én felséges uram.
A császár nagy csodálkozva követte a remetét a barlangjába. Ott letérdelt Ambrus atya elé és elmondta az ő nagy baját, töredelmes vallomást tett minden bűnéről. Miután megkapta a feloldozást, a remete előhozott egy durva szőrkámzsát.
- Íme, uram, más köntösöm nincsen. Vedd ezt, öltözzél fel és menj el a palotádba. Remélem Istentől, hogy megismer mindenki, mint én megismertelek és jóra fordul minden.
A császár magára öltötte a kámzsát és elindult másodszor is a palotába.
Mikor a kapuhoz érkezett, az őr már messziről feszes állásba helyezkedett és mikor a császár odaért, mély tisztelettel üdvözölte.
Fölsietett a lépcsőn. Szolgákkal találkozott és mind alázatos meghajlással köszöntötték. Az egyik teremben Belizár kapitány beszélgetett Marcellus herceggel. Mikor meglátták a császárt, szinte a földig hajoltak előtte.
Így ért Jovenianus a nagyterem ajtajáig. Mikor belépett és megállt a küszöbön, minden szem feléje nézett. Az emberek arcán a legnagyobb álmélkodás látszott. Hol Jovenianust nézték, hogy a másik császárt és nagyon zavarban voltak. A császárné maga is megdöbbenve bámult egyik császárról a másikra.
Egy darabig mindenki hallgatott. Végre a költő tért magához álmélkodásából leghamarabb.
- Uram, császárom, itt boszorkányság történt! - mormogta félhangosan.
Az asztalfőn ülő császár fölkelt a helyéről.
- Barátaim! - Mondotta csendesen. - Látom, hogy mindnyájan meg vagytok zavarodva. Mind ismeritek ezt az embert. Kérdem hát tőletek: Melyikünk a ti császárotok. Válasszatok.
Zavartan hallgatott mindenki.
A császár a császárnéhoz fordult.
- Szólj, asszonyom, melyikünk a te hites urad?
- Felséges császárom! - felelt a császárné - Istenemre mondom, hogy nem tudok választani: Ha csak egyikteket látnám magam előtt, bizonyosan azt hinném uramnak. Csodálatos dolog ez és én nem tudok választást tenni.
- Mi sem tudunk! - zúgták rá az urak.
- Emögött valami titok rejlik! - tette hozzá az udvarmester.
A császár, az asztalfőn álló, kiegyenesedett. Egy fejjel magasabb volt valamennyiüknél. Odalépett Jovenianushoz, megfogta a kezét és a császári székhez vezette.
- Íme a ti császárotok! - fordult az udvari emberekhez. - Íme a ti császárotok, aki felfuvalkodott és megaláztatott. Istent káromolta és Isten meglátogatta őt. Gőgös volt és immár alázatos. Embertelen volt és emberré lett. Én pedig Isten angyala vagyok, aki elküldettem, hogy betöltsem a császár helyét, amíg ő földönfutó módjára bolyong, hogy megtalálja magát. Íme a ti császárotok, Jovenianus, az igaz, szelíd és alázatos és akiben az Úrnak kedve van. Szolgáljatok neki igaz engedelmességgel.
És amint ezeket a szavakat elmondotta, a másik császár eltűnt az emberek szeme elől. És egy kis ideig nagy fényesség vette körül a helyet, ahol Jovenianus császár állott.
Az udvari emberek pedig és a császárné leborultak és magasztalták az Istent és hódolattal udvarolták Jovenianus császárt.
A császár pedig elgondolkodva nézett maga elé.
És a csodálatos dolgoknak híre futamodott az egész országban. Az emberek álmélkodva emlegették a császár rendkívüli kalandjait és sokáig másról sem beszéltek a falukon és a városokban.
Meghallották mindezt azok is, akik tiszteletlenül bántak a császárral, mikor koldus módjára került eléjük. És ezek nagyon megijedtek, mert rettegtek a császár bosszújától. A császárné még az első este sírva kért bocsánatot férjétől, hogy meg nem ismerte szegény alakjában. A császár jól tudta, hogy a császárné ráismert; de nem mondta neki, hogy tudja és megbocsátott neki.
Marcellus herceg, Belizár úr és a költő mindennap várták a poroszlókat, akik eljönnek értük, hogy a börtönbe hurcolják őket. De hogy harmadnapra sem jöttek, a három úr egyenként odasompolygott a császár elé és arcra borult előtte és sírva kérte kegyelmét. És a császár fölemelte őket és megbocsátott nekik és kegyelmeivel halmozta el őket.
A fiatal testőr, aki meggyőzte a párbajban, és Marcellus szolgái, világgá szöktek, mikor megtudták, kit vertek meg. De a császár megkerestette és gazdagon megajándékozta őket.
De legjobban megijedt mégis az a sánta koldus, aki a templomajtóban belekötött a császárba. Először azt gondolta, hogy beleugrik a folyóba. De azután úgy határozott, hogy legjobb lesz, ha önként föladja magát.
Fogta a mankóját és elkocogott a palotába. Nem akarták beereszteni, de azt mondta, hogy élet-halál fontos dolga vagy a császárral. Épen fogadó-nap volt. Hát beeresztették.
Mikor a trón elé járult, leborult arccal a földre és nagyszóval felkiáltott.
- Uram, császárom, én vagyok az a boldogtalan nyomorék, aki beléd kötöttem a templom kapujában, amikor szegényen és csupaszon jártál a világon. Úgyis tudom, hogy meg kell halnom a vakmerőségemért. Íme, eljöttem, veress láncokba, öless meg, pusztíts el, nem érdemlek jobbat.
A császár fölkelt a trónról, odalépett a sánta emberhez, fölemelte a földről, megölelte és megcsókolta és leültette maga mellé.
- Távol legyen tőlem, hogy bántsalak, testvér! - szólt hozzá. - Sőt inkább üdvözlégy házamban. Itt legyen ezentúl lakásod, neked és a többieknek.
És elbeszélgetett vele kegyesen, sokáig, azután elbocsátotta és lakást és holtáig való tartást rendelt a palotában neki és mind a többi templomajtai koldustársainak.
A császárnénak pedig és az udvari embereknek nem tetszett mindez és meg is mondták a császárnak, hogy nem illő a császárhoz ilyen alacsony emberekkel társalkodni.
A császár hallgatott egy ideig és elgondolkozott. Aztán rájuk emelte a szemét és csendesen mondta:
- Biztosak vagytok benne, barátaim, hogy koldusok ezek és hogy én császár vagyok? Mivel tudjátok megbizonyítani nekem, hogy én most nem álmodom? Tudjátok, mi fog történni a következő pillanatban? És ki tudhatja, hogy kicsoda ő és kicsoda az, akivel beszél?
És a császár újra maga elé nézett a levegőbe és elgondolkozott. Hosszan, hosszan elgondolkozott.