Néhány hónappal ezelőtt bejárta a katolikus világsajtót a hír, hogy a birminghami érsek megkezdte Newman kardinális boldoggáavatási eljárásának előkészületeit. Az egyik legelterjedtebb egyháztörténelmi összefoglalás szerzője (Funck) így ír róla: „Az angol egyház legszellemibb és legzseniálisabb alakja, a legnagyobb angol író, a XIX. század egyik legnagyobb teológusa, aki a gondolkodás élességét és a pszichológia mély-látását a misztikus jámborságával és a költő lendületével köti össze.” Egy másik jeles egyháztörténész a nagy mintaképnek nevezi, amely korunknak jobban kell, mint bárki más (Lortz). Nem kisebb arányokban festi meg képét a teológus is: Przywara szerint méltó rá, hogy az legyen a modern kornak, ami Szent Ágoston volt az antik világnak és Aquinói Szent Tamás a középkornak. Szintetikus szellemének gazdagságára, gondolatainak forró elevenségére semmi sem jellemzőbb, mint hogy a mai katolicizmusnak mindhárom eszmei irányzata: a haladó, a konzervatív és a közvetítő egyaránt hivatkozik rá. A róla szóló és egyre szaporodó tanulmányok egyre többször emlegetik az újkori egyházatya címen. Hosszú élete (1801-1890) nemcsak a múlt század – és bizonyos fokig az abból szervesen kinövő XX. század – teológiai szintézisét valósítja meg, hanem egy egészen kivételesen nagyarányú emberi személyiség kivételesen tiszta és heroikus pályáját is. Ex umbris et imaginibus in veritatem – mondja magakészítette sírfelirata. Tömörebben aligha lehetne összefoglalni életét. Nagyszabású ez a pálya, de harmincas éveitől kezdve tragikus jellegű; negyvennégy anglikán és negyvenöt katolikus évét egyaránt külső és belső harc tölti, be az igazságért és – nem kevesebb intenzitással – az életszentségért.

Oxford

Paraszti származású angol bankárnak és francia hugenotta anyának gyermeke. A század tipikus liberális-morális anglikán nevelésén megy keresztül. Fiatalon lép be az oxfordi egyetemváros hagyományok-szentelte ívei alá és hosszú, boldog éveket tölt ott mint tanuló, majd kollégiumi nevelő, utóbb professzor, egyetemi plébános és hitszónok. Hatása környezetére, hallgatóira, elsősorban az egyetemi ifjúságra szinte példátlanul erős. Az oxfordi ifjúság köreiben széltében járta a szállóige: Credo in Newmannum. Tizenhatéves korának „első megtérése” óta állandóan érez valami homályos isteni hívást – hogy annak mindenestül átadhassa magát, korán elhatározza, hogy nem nősül. 1833-ban indítja meg néhány nagytudású és apostoli lendületű barátjával (Keble, Pusey) az un. traktáriánus, más néven Oxford-mozgalmat, az angol egyház legszellemibb köreinek harcát az Egyházon belüli liberalizmus és a cézaropapizmus ellen. A mozgalom évtizedes harca, amelyet beszédeken és előadásokon kívül füzetes kiadványokkal (traktátusokkal) vittek bele az anglikán értelmiség szélesebb köreibe, három alap-tételt védelmezett: dogmatikus kereszténységért küzdenek, „szakramentális egyházért” (azaz körülbelül római katolikus értelemben vett egyházért a hivatalnok egyház ellenében) és a százados angol hagyomány alapján a „bálványimádó és babonás” római egyház ellen. E küzdelmek során Newmann felállítja a „via media” elméletét: a babonás római katolicizmus és az eretnek protestantizmus között az anglikán egyház van hivatva megvalósítani az igazi, ősi katolikus kereszténységet. Ezt az elméletet az ősegyháznak, elsősorban az egyházatyák műveinek szenvedélyes tanulmányozásával iparkodik tudományosan alátámasztani. Tanulmányai azonban ellenkező eredményre vezettek. „Az ősegyház tükrében megláttam arcomat és megdöbbenve láttam, hogy eretnek vagyok.” Az atyák lapjain az eretnek tanok közt, amelyek ellen azok harcolnak, sorra ismer rá korának protestáns (és anglikán) álláspontjaira, Róma pedig akkor is ugyanazt az álláspontot képviselte, mint ma.

Most hat esztendei küzdelem következik. Egy végtelenül finom lelkiismeret és az igazságnak végsőkig menő, feltétlen tisztelete küzd a családi és a nemzeti hagyományokkal, a gyermekkori emlékekkel, jóbarátokkal, beidegzett rágalmakkal, tekintélyének és hatásának egyre valószínűbb elvesztésével. Az a tragikus külső és belső harc, amely változott formákban mindvégig kíséri, már ekkor megkezdődött. A felzúdult anglikán érzékenység szóban és nyomtatásban, levelekben, prédikációkban, püspöki intelmekben mindenfelől rázúdult, a rágalmaktól sem irtózva; az üldözés oly méreteket öltött, hogy volt idő, amikor egy-egy levélben már csak azért látszik imádkozni, hagyják békében meghalni, mint az állatokat. A fő vád, amely legjobban fájt, mert legigazságtalanabbnak érezte, a képmutatás és a rosszhiszeműség vádja volt az, hogy belső küzdelmének tíz éve alatt, míg a katolicizmusig eljutott, mint „álcázott pápista” küzdött egyháza ellen. Erre a vádra később így felelt Apológiájában:

„Az első négy évben egészen becsületesen akartam szolgálni az angol egyháznak a római ellenében. A következő négy évben használni akartam az angol egyháznak anélkül, hogy a római egyháznak ártsak. A kilencedik év kezdetén kételkedni kezdtem az angol egyházban és letettem minden papi kötelezettségemet; mindenben, amit ettől kezdve írtam és tettem, már csak az a kívánság vezetett, hogy igazságtalan ne legyek hozzá; használni neki már nem akartam. A tizedik év elején elhatároztam magam, hogy forma szerint elhagyom, de barátaimmal is gyakran közöltem szándékomat. Végre a tizedik év második felében egy könyvön dolgoztam, amely a római egyház mellett és indirekté az angol egyház ellen szólt, de a befejezésig egyáltalán nem volt szándékom nyilvánosságra hozni, hanem nyitva akartam tartani azt a lehetőséget, hogy megváltozhatik a gondolkodásom, ha írás közben esetleg tisztázódnak a vitás nézetek.” (Ap. 203.)

Becsületesebben és lojálisabban aligha lehetne szellemi harcot vívni.

1841-ben írja meg a 90. traktátust, amely megpróbálja az angol egyház hittételeit római katolikus szellemben magyarázni. Evvel betelt a mérleg; egyház és egyetem (a neki oly kedves egyetem) egyformán elítéli. Még a rágalmaknál is jobban fájt, hogy legkedvesebb barátai, az évek küzdelmében meghitt baj-társai legnagyobbrészt nemcsak hogy nem követik, de meg sem tudják érteni. Utolsó Anglikán prédikációjában a következő megrázó szavakkal búcsúzik egyházától és szeretett barátaitól:

Testvéreim, barátaim! Ha volt valaki, aki egyszer szavaival, vagy írásával tettekre ösztönzött, ha fölfedezte előttetek a mindennapin túlnyomó magasabb életet, ha nagyobb értéket csillogtatott meg szemetek előtt, mint a föld minden gazdagsága; ha bátorított és megnyugtatott nehézségeitekben; emlékezzetek meg róla akkor is, mikor többé nem hallgatjátok. Imádkozzatok érte, hogy mindenben meglássa Isten akaratát s mindenkor készen álljon teljesítésére.

Küzdelmek és kudarcok

1845-ben néhány barátjával együtt leteszi a katolikus hitvallást. Két évi visszavonult elmélkedő és imádkozó élet után 1847-ben Rómában katolikus pappá szentelik. Itt ismerkedik meg Néri Szent Fülöp társulatával, az Oratóriummal és IX. Pius pápával egyetértésben elhatározza, hogy ezt az intézményt meghonosítja Angliában. Visszatérve Edgbaston-ban, Birmingham mellett fel is állítja az első angol Oratóriumot. És most következik életének még tragikusabb fele: három évtized, tele katolikus és anglikán részről egyaránt megnyilatkozó bizalmatlansággal, gyanakvással, ellenszenvvel, törekvéseinek elgáncsolásával. Newman valóban mindenét áldozatul hozta meggyőződésének, kedvelt életmódját, népszerűségét, a közvetlen hatás minden rendelkezésére álló lehetőségét – ezzel szemben semmit sem várt, csak a belső békességet és a meggyőződése szerint való életet. Ezt sem kapta meg zavartalanul. Amint nem értették meg szellemi útját régi testvérei, nem értették meg sokáig és nagy többségükben új Egyházának vezetői sem. Túlságosan nagyformátumú egyéniség volt ahhoz, hogy eszméinek útján követni tudják. Főleg nem érthette meg a kis angol katolikus egyház, amely a hosszú elnyomás, másodrendű polgárként való kezelés után ekkor kezd szabadabban fejlődni és így érthetően elsősorban szervezkedni, hódítani, terjeszkedni akar. Ennek a szervező munkának nagystílű vezére, Manning bíboros, jellemre is, és – ennek a „kis egyháznak” képéből és igényeiből indulván ki - törekvésre is valósággal ellentéte volt a messze tekintő, lelkében a világegyház képét hordozó Newmannek. Newman előtt a belső elmélyülés és megszilárdulás lebeg. Amazoknak legfontosabb a hagyomány és fegyelem. Newmannek - az ő évtizedes lelkiismereti küzdelme után semmi sem természetesebb – a belső szabadság. Newman, a XIX. századnak elismerten legnagyobb teológusa, sehogysem fért bele a teológia és filozófia tekintetében egyaránt mély süllyedés állapotában élő korszak látókörébe. A lángelmék annyiszor megismétlődő sorsa az övé: félnek tőle éppen azok, akikért él, és akik legjobban rászorulnak. A nagy Ward-féle életrajz közli egy beszélgetését püspökével, dr. Ullathorne-val, aki azt fejtegette előtte, hogy az angol katolikusok békés polgáremberek, akik nem szoktak kételkedni és nagyon meglepődnek, amikor azt hallják, hogy mások kétségbevonnak olyan igazságokat, amelyekben ők addig implicite hittek. Newman azt válaszolta: azt hiszi, hogy ő olyan oldalát is látja a tényeknek, amely a püspöknek és a papságnak figyelmét elkerülte. „Ők a vidéki angol nemesség fogalmaiban gondolkoznak, én a tépelődő lelkek és a jövő nemzedék világában élek.” Ez a félelem és gyanakvás annyira ment, hogy egy vezető világi katolikus férfiú, mint Anglia legveszedelmesebb emberét jellemezte a római körök előtt.

Nem lehet csodálni ilyen körülmények között, hogy jóformán minden vállalkozása, noha valamennyibe egyházi fölszólításra fogott, kudarcba fult. Első ilyen volt a katolikus egyetem ügye. A dublini érsek meghívja, hogy szervezze meg és mint rektor kormányozza a felállítandó ír katolikus egyetemet. Alkalmat erre az adott, hogy a katolikusok fokozatos társadalmi felszabadulása során megengedték a katolikus ifjúságnak az egyetemi tanulmányokat. A fennálló egyetemek azonban kifejezetten protestánsok voltak. Newman, aki szerelmese volt az egyetemi gondolatnak, két évig jóformán mással sem foglalkozott, mint az egyetem hivatásának és munkájának elvi tisztázásával (ezekről a kérdésekről kitűnő könyvet is írt közben) és a gyakorlati szervező munkával, tudósok felkérésével stb. Lassan kiderült, hogy megbízói egészen más valamit értettek egyetemen, mint ő; egy felsőbb fokú papnevelő-félét. Intézkedéseit meghiúsították, mire Newman lemondott és nem folytatta az „írországi hadjáratot”. – A második vállalkozás, amelynek az angol püspöki kar felszólítására nagy örömmel és roppant alapos és széles körű tudományos munkával adta oda magát, egy új angol bibliafordítás. Újabb évekig tartó munka és egész sereg kitűnő munkatárs dolgoztatása után megint csak felüti fejét a bizalmatlanság; végül is átlátszó ürügyekkel visszavonják a megbízást. Harmadik vállalkozása a Rambler című folyóirathoz fűződik, amelyet fiatal és tüzes katolikus világiak szerkesztettek. Egyházi elöljáróinak fölkérésére Newman vállalta a folyóirat szellemi irányítását. Mikor azonban a fiatal túlzókat nem tudta mindenben mérsékelni, hibáikért viszont őt tették felelőssé, ettől is vissza kellett vonulnia. Ezeknél és hasonlóknál jobban fájt az a bizalmatlanság, amely a maga társulatának, az Oratóriumnak fiatal, türelmetlenül konzervatív és erőszakos nemzedéke részéről érte. Végül is visszavonult Edgbaston-ba és az ott alapított magánközépiskola növendékeire halmozta nevelői és papi szívének kincseit. A látszólagos letörésnek ezek alatt az évtizedei alatt írta meg, illetve mondta el azokat a könyveket és beszédeket, amelyek nemcsak az angol egyháznak máig legnagyobb kincsei, hanem az egész katolikus szellemi világra az idővel egyre fokozódó nagy hatással voltak és vannak. (Jellemző, hogy anglikán pap korában elmondott beszédeit mint katolikus, minden változtatás nélkül adhatta ki.)

A szent mint tragikus hős

Íme, Newman tragikus pályája, kívülről nézve. Hogyan viseli el ezt a súlyos sorsot belsőleg? Beöthy Zsolt a tragikumról írt könyvében nagy körültekintéssel és finom elemzéssel mutatta be a tragikus hős különféle típusait; azt hiszem, ha ismerte volna Newman életét, ilyen fejezet is belekerült volna könyvébe: A szent mint tragikus hős. Newman magatartása az első perctől az utolsóig, ha nem is küzdelmek és elsötétülések nélkül, de mindvégig egyenesen és töretlenül a szenté: teljes, alázatos belenyugvás és engedelmesség; de ugyanakkor belső szabadságának teljes és félreérthetetlen megőrzése.

Amikor egy hasonló helyzetben levő ismerőse erősen kikelt az Egyház vezető körei ellen, figyelmezteti:

„Igyekezzék hinni Isten Egyházában. Tegyen különbséget közte és vezetőinek emberi gyarlóságai között. Ne feledje, milyen nehéz a feladatuk s mennyi bírálat éri őket, bármilyen helyesen cselekesznek is. Nem méltán számít-e a mi becsületes, hűséges odaadásunkra? Gondoljunk csak majdnem kétezer éves tapasztalataira: hány kemény, halálos próbán kellett keresztülmennie. Csak nem akarjuk saját, néhány évtizedes tapasztalatainkat többre értékelni? Oly sok nemzedéken át megőrizte számunkra az igaz hitet. Tegyük meg mi is a magunkét, hogy a jövőben is megtarthassa.”

Ám Apológiájában az öntudat és a szeretet bátorságával mondja ki: „Egyházunknak azok a leghívebb barátai, akik a tekintély hordozóinak is bátran meg merik mondani, ha tévedéseiket helytelenítik, és akik rámutatnak a tévedések következményeire.” – Ugyanígy egy 1876-ban írt memorandumában: „Rossz szolgálatot tesznek az Egyháznak, akik megakadályozzák, hogy buzgó hívek saját egyéni módjukon keljenek hitük védelmére, és eretnekséggel gyanúsítva, a kitaposott utakra kényszerítik őket.” Természetes, hogy a szomorú tapasztalatok következtében lelkén lassan némi borongás vesz erőt, de ez sem hűségét, sem munkakedvét meg nem gyengíti. Isten szeretete és akaratának feltétlen elfogadása megőrzi lelkének frissességét, fenntartja írásban és szóban való lankadatlan munkásságának erejét, hatékonyságát. Bizalmas feljegyzéseinek egy mondata pedig ráeszméltet bennünket ennek az egész sorsnak legmélyebb – talán legtragikusabb, de ugyanakkor legszentebb gyökerére is:

„Sokszor kértem a múltban, azt hiszem, sokkal előbb, mint katolikus lettem: Ne adj nekem gazdagságot stb. Egész életemben az volt az imám, és Te meghallgattad, hogy félreállítsanak ebben a világban. Most meg akarom újítani: Ó Uram, áldd meg, amit írtam és tedd gyümölcsözővé, hogy sok jót tegyen, sok sikert érjen, de ebből – amíg élek – ne származzék rám semmi dicsőség.”

Az Isten azonban nem engedte meg, hogy ez a nagy, példás élet, ha csak látszólag is, letöréssel végződjék; gondoskodott róla, hogy még életében megkapja az elégtételt. Három esemény jelzi ennek az elégtételnek fokozatait. 1864-ben jelenik meg Apológia pro vita sua című munkája. Megírására Kingsleynek, a híres regényírónak egy újságcikke adott alkalmat, amelyben durván megsérti és képmutatással vádolja a katolikus papságot, az Egyházat és személy szerint magát Newmant is. Mivel Newman kérésére nem volt hajlandó visszavonni vádjait, Newman megírja az Apológiát, „vallásos meggyőződéseinek történetét”. Ez a mű, amelyet az egész szellemi Anglia olvasott, és amely nemcsak az angol prózának remeke, hanem az őszinteségnek, a meggyőző erőnek és fensőbbséges mértéktartásnak is, a legkedvezőbb visszhangot keltette, éspedig mindkét oldalon. A katolikus papság köréből százával kapja a köszönő leveleket, becsületük megvédése miatt, anglikán testvérei részéről pedig, akikről olyan tisztelettel és megértéssel szól, széles körökben végét veti az iránta való ellenszenvnek és ressentimentnek. Egy évtized múlva külsőleg is megmutatkozik ez, mikor 1875-ben az oxfordi egyetemnek – az ő kedves Oxfordjának, a protestáns Oxfordnak – talán legelőkelőbb kollégiuma, a Szentháromság Kollégium tiszteleti tagjául választja. A legnagyobb elégtételt azonban 1877-ben kapja az Egyháztól. A pápai székbe lépő XIII. Leó, mikor azt kérdezték tőle, milyen egyházpolitikát fog folytatni, mosolyogva felelte: nézzék meg, ki lesz az első bíboros, akit kinevez. Ez az első bíboros Newman volt – „az én kardinálisom”, amint a pápa mondani szerette. Persze, élete formáján ez az elismerés már nem változtathatott, hiszen 76 éves volt akkor, de a nagy pápának ez a tudatos gesztusa a jövőnek, a katolikus szellemiség nagyvonalúságának és szabadságának szükségleteit szolgálta, annak a fejlődésnek, amelyet XIII. Leó mellett éppen Newman neve jellemez legjobban.

Egyénisége

Íme, ennek a „szekuláris férfiú”-nak pályája. Ha a tények és dokumentumok alapján személyiségét akarjuk megközelíteni, mindenekelőtt szellemi életének roppant gazdagsága lep meg. Művei 37 kötetet töltenek meg, közte 13 kötetnyi prédikáció, két regény, egy vaskos kötet lírai vers és szinte beláthatatlan tömege a leveleknek, amelyek igen nagy része a legmagasabb tudományos és irodalmi igénnyel, sokszor pedig megrendítő őszinteséggel, a keresztény önérzetnek és alázatnak a nagy szentekre jellemző egységével készült. Egy költő tanítványa, Aubrey de Vere, így írja le külsejét:

„Arcán valami gyengédség ült, valami bűbájos kedvesség mosolya, de olyan kedvességé, amelyben nem volt semmi édeskés. Vitathatatlanul volt arcán valami szigorúság, az olyan emberé, aki tud kényszeríteni másokból is, önmagából is, bárminő kínos áldozatot, amelyet az igazság kívánhat… Arca a kontemplatív szellemének és a heroikus léleknek ritka egységét hordozta.”

Egyénisége tiszta típusát mutatja a (Spranger értelmében vett) vallásos embernek: aki minden részletet az egész keretében, az Istenre vonatkoztatva él meg. Veszteség és nyereség című regénye hősében (ahol voltaképp saját megtérése történetét írja meg) így jellemzi ezt a típust, valójában saját magát:

„Károlyt talán mindennél inkább jellemezte az isteni jelenlét megérzésének készsége; és az érzés természetesen nem biztosítja a gondolatnak és a cselekedetnek önmagával való megszakítatlan egyezését, de mégis ott volt és felhőoszlopként vezette őt. Úgy érezte, hogy Isten teremtménye és Neki felelős; Isten tulajdona, nem saját magáé.”

Klasszikusan felépített kristálytiszta mondataiból a belső igazság, az önmagával, Istennel és az emberekkel szemben való tökéletes becsületesség tiszta lehelete veszi körül az embert. Az alázatosságban magukat legutolsó teremtménynek érző nagy szentek vallomásaival találkozunk lépten-nyomon – a nagy realista regény lélekemelő biztonságával és a nagy líra önelemző szenvedélyével megfogalmazva. Még oxfordi fiatalkorában megállapítja:

„Szomorúan kell megállapítanom, nem vagyok szentnek faragva. A szentek nem irodalmi emberek, nem szeretik a klasszikusokat, nem írnak történetet. Talán megfelelnek a magam tárgykörében, csak az a baj, hogy ez nem az igazi, nem a "nagy" tárgykör.”

A traktariánus mozgalom megindulása előtt egy olaszországi utazás során Szicíliában, hosszú és súlyos betegségben, ilyen vallomásokat ír:

„Bűnösségem tudata növekedett. Mindig jobban éreztem, mennyire üres a lelkem… Olyan vagyok, mint az üveg, melyen átszalad a fény, maga pedig hideg marad… Szeretem az igazságot, de nincs birtokomban. Felületes vagyok. Kevés bennem a szeretet és a lemondás. Azt hiszem, van egy kevés hitem, de ez minden.”

Nagy római lelkigyakorlatán, pappászentelése előtt, egy, csak a legutóbbi években előkerült lelki naplóban, szentágostoni erővel tárja elénk, illetőleg Isten elé (mert ez a lelkinapló egyáltalán nem készült a nyilvánosság számára) lelke legbelsejét: a mélységet, de ugyanakkor a jóformán elhallgatott, de a mélység fölött annál jobban kiragyogó magasságot is.

„Éveken át majdnem a kétségbeesés, meg a lelki sötétség állapotában éltem. Nem úgy, hogy nem mondhattam volna bensőleg: Istenem és mindenem, mert ezek a szavak állandóan számban voltak, de sok minden volt, ami rámnehezedett.”

Ezekből az önelemzésekből világosan kitűnik lelki struktúrájának egy jellegzetessége: az értelemnek, akaratnak, a képzeletnek legmagasabb rendű fejlettsége mellett érzelmi világa minden mélysége mellett is kevésbé színes és meleg. (Ez az a hiány, amelyet Bremond, a róla szóló, egyébként remek könyvében, erősen eltúloz.) Ez érteti meg pl. az imádságról szóló prédikációkat, amelyekben mindennél nagyobb súlyt vet az ima pozitív mozzanataira: a határozott, időhöz kötött imára, az ima-formulák nagy jelentőségének kiemelésére. Ez az alkat érteti meg egész mélységében olyan mondatait, mint pl. a következő szinte Szalézi Szent Ferenc szájába illő felséges sóhajtást: „Szenvedni attól, hogy nem szeretünk: már szeretet.”

Mert aligha lehet kétség, hogy egész életének alapélménye az Isten iránti szeretet. Föntebbi szomorú önjellemzése is a Deus meus et omnia élményébe torkollik. Már tizenhét éves korában, első lelki válsága idején „abban nyugodtam meg, hogy csak két lény van, amely abszolút és bevilágító magától-értetődéssel létezik: én és Teremtőm.” Ez a „megnyugvás”, amely értelmi tartalmával Szent Ágostonra, érzelmi mélységével Assisi Szent Ferencre emlékeztet, nála is, mint minden nagy szentnél, az Isten akaratába való föltétlen beleegyezés, Isten akaratának szüntelen keresésében nyilatkozik meg. Az említett római naplóban, ahol részletesen megvallja minden gyöngeségét, a kellemetlenségektől, betegségektől, testi fájdalomtól való félelmét, ezt olvassuk:

„Szeretek bizonyos kényelmes életet, ez kísértés számomra; viszont azt is remélem, hogy ha Isten úgy rendelné, nagy nehézség nélkül le tudnék mondani mindenről, amim van… Ámbár határozott szokásom mindent Isten akaratára vonatkoztatni és kívánom teljesíteni ezt az akaratot, és ámbár ugyanezt valóban is megfigyelem cselekedeteimben és a fődolgokban, de nem keresem ezt az akaratot a kevésbé fontos cselekvésekben… És még a fődolgokban is (folytatja a becsületességnek ez a szentje, és nem veszi észre, hogy amikor vádolja magát, voltaképpen arról tesz szinte kézzelfogható bizonyságot, amit a morális erénynek nevez), noha gyakran állhatatosan kérem, hogy megismerhessem akaratát, cselekedeteim inkább bizonyos lelkiismeretességből fakadnak, amely nem engedi, hogy másképp cselekedjem; a becsületesség bizonyos érzékéből, annak meglátásából, hogy valami megfelel nekem, úgy, hogy amikor cselekszem, inkább önmagamhoz való hűségből cselekszem, mintsem hitből és szeretetből.”

A Deus meus et omnia és az Isten akarata mellett még egy harmadik kulcsa is van személyiségének. Gyengeségeinek, bűneinek, szárazságainak elemzése közben van egy mondata, amelyet nem egyszer leírt: sohasem vetkezett a világosság ellen. Nem vetkezett a világosság ellen, vagyis a lelkében megjelenő Igazság ellen. Gyönyörű bizonysága ennek egész pályája, elsősorban a traktáriánus mozgalomtól a katolikus hitvallásig vivő nyílegyenes, drámai pálya. Egyik lélekbemarkoló imádsága így szól:

„Ó én Istenem, megvallom: Te megvilágosíthatod sötétségemet. Megvallom, hogy egyedül Te vagy erre képes. Sóvárgok utána, hogy sötétségem megvilágosíttassék. Megígérem, hogy kegyelmeddel, amelyért könyörgök, magamhoz akarok ölelni mindent, amit az idők folytában igazságul felismerek, amennyiben sikerül róla biztosságot szereznem. Kegyelmeddel óvakodni akarok minden önámítástól, ami arra vihetne, hogy inkább hajoljak a felé, ami a természetnek hízeleg, semmint amit az értelem jóváhagy.”

És nem vetkezett soha a világosság ellen; a lelkiismeret ellen. „Mindennapi imám és őszinte imám – írta már fiatal korában egy levelében egy fontos szigorlat előtt –, hogy ne sikerüljön elérni semmiféle tisztséget, ha az a legkisebb bűnnel járna.”

A teológus

Ebben a vázlatos megemlékezésben nem lehet célunk Newman korszakalkotó teológiai munkásságát ismertetni. Csak arra a nagyfontosságú tényre szeretnénk rámutatni, hogy problémái ugyanakkor, mikor a teológia legnehezebb kérdéseit fejtegeti, a modern embernek, bízvást mondhatjuk, hogy a mai katolikus embereknek is problémái. Ide tartozik mindenekelőtt dogmatörténeti munkássága, amelyben, ha nem is legelsőnek veti fel, de leghatározottabban alkalmazza a modern fejlődés-gondolatot a keresztény tanítás történetére és dogmatikus határozottságának és a történeti szemléletnek szintézisét valósítja meg (Deve-lopment of Christian Doctrine 1845.) – nem érdektelen, hogy Darwinnak a fejlődésről szóló munkái előtt. Idetartozik egyház-, illetőleg egyháztörténet-szemlélete is, amely igen élesen mutatja meg az isteni és az emberi elem szerepét a kereszténység fejlődésében. Erőteljesen rámutat, hogy a kereszténység pályája bajok és zavarok sorozata. „Egy század olyan, mint a másik és a benne élők a magukét rosszabbnak látják minden előzőnél. Bajok mindig voltak és mindig lesznek, ez a mi osztályrészünk.” De minden bajon keresztül az isteni akarat működik és az isteni cél valósul meg. Talán legmerészebb munkája a vallásfilozófiai Grammar of Assent, a hitnek és a vallásos élménynek ez a bölcseleti elemzése, amelyről korunk egyik nagytekintélyű teológusa, Przywara azt mondja, hogy „merész valóságérzékével megteremti az első új vallásfilozófia kísérletét”, amelyet jelentőségében Aquinói Szent Tamás gondolataival és Bacon Novum Organum-ával állítanak párhuzamba.

Apológiái tevékenységét az az egyenes bátorság jellemzi, amely XIII. Leóval megnyittatta a vatikáni levéltárt a történelmi kutatók számára; szembenézni a valósággal, nem könnyíteni meg magunknak a feladatot, tisztelni a tényeket és nem térni ki semmiféle nehézség elől. Az Apológiában így ír:

„Egyáltalán nem akarom tagadni, hogy a keresztény hitvallásnak, a katolikusnak is, a protestánsnak is, minden cikkelye vet fel értelmi nehézségeket, és nekem a magam személyére nézve ilyen nehézségekre nincsen feleletem. Sokan igen fájdalmasan érzik a vallás nehézségeit, és én magam is vagyok ebben olyan érzékeny, mint akárki; de sohasem tudtam megérteni, hogy mi összefüggés lehet ezeknek a nehézségeknek legélesebb megérzése és a nehézségeket tartalmazó tanításokban való kételkedés között. Ahogyan én látom a dolgot, ezer nehézség sem tesz ki egyetlen kételyt. Nehézségek és kételkedés inkommenzurábilis dolgok… Az ember bosszankodhatik, ha nem tud megoldani egy matematikai problémát, amelyre a válasz adva van vagy nincs adva – és mégsem fog kételkedni, hogy lehetséges a válasz, vagy hogy egy bizonyos válasz az egyedül helyes. Szerintem a hit összes pontjai közül Isten létezéséhez tapad a legtöbb nehézség, és mégis ez az igazság kényszeríti rá magát szellemünkre a legnagyobb erővel.”

Ezt az apológiái munkát, legalábbis az élőszóban megvalósulót, szinte nem is apologetikának, hanem a ma hozzánk közelebb álló szóval bizonyságtételnek kellene nevezni. „Mint egy más világ követje jelent meg közöttünk, mintha az első századok egy szentje vagy vértanúja szólt volna” – írja egy hallgatója.

Az imádkozó

De talán legközelebb áll hozzánk, mai emberekhez Newman, az imádkozó. Amikor mai embert mondok, elsősorban világi, a mai világ siketítő lármájában, a mai szellemi harcok izgalmas légkörében élő keresztényekre gondolok, akiknek szívéből tör elő az apostoloknak Krisztus Urunkhoz intézett kérése: „Taníts minket imádkozni!” Mert az imádságnak iskolája van; nem hiába nevezik a szentek tudományának, a szentek is a legjobb mesterei. Minthogy azonban a szentek maguk is annyifélék, ahányan vannak, imájuk is magán viseli lelkük és lelkiségük színárnyalatait. És mi is annyifélék vagyunk, ahányan vagyunk: a vallási életnek nagy, alapvető, minden emberrel közös igényei bennünk is a „magunk módján”, a mi lelkiségünk árnyalatában tudnak legjobban megnyilatkozni és kifejlődni. Ezért nem mindegy, hogy milyen mesterekhez járunk iskolába a legfontosabb tudományért. Mint a régi nagy korszakok fiatal festői, építői és szobrászai egy-egy nagy mesternek műhelyében tanulták meg a „mesterséget” és ott ismertek magukra és saját formájukra, úgy tanulhatjuk meg ezt a szent „mesterséget” a nagy imádkozóktól; az ő kegyelmi légkörükben ébredünk rá a magunk szavára, vagy – és sokunknál ez lesz az eset – boldogan tapasztaljuk meg, hogy az ő szavaikkal teljesen ki tudjuk fejezni a magunkét, mint ahogyan egy nagy és nekünk kedves költő szavaival teljesednek ki és fejeződnek ki egyéb érzelmeink is.

Ha már most ilyen „nekünk való” imádkozó mestert keresünk, a fent leírt mai ember, azt hiszem, alig találhat magához valóbbat Newmannél.^[1] A nagy misztikus imádkozókat nem kell ajánlani az ilyet keresőknek: akit az Isten erre az útra hív, az meg is találja ezt az utat magától, illetve a kegyelem vezetésével. Az egyházatyákhoz, a középkor és az újkori újjászületés nagy századának imádkozóihoz, köztük a mi Pázmányunkhoz is – minden imádságos könyv elsősorban ezekből merít – előbb-utóbb eljut mindenki, aki meghonosodik az imádság országában. A legtöbb mai világi ember azonban valószínűbben annak az imának a „zenéjét” fogja magáénak érezni, amely a Néri Szent Fülöp és Szalézi Szent Ferenc szelleméből táplálkozik és amelyet éppen Newman tiszta bensősége és egyszerűsége ad elénk a legmaibb hangszerelésben. Szent Ágoston imájában egy lángelme szól az Űrhöz, Assisi Szent Ferencében, Szalézi Szent Ferencében mintha angyal énekelne – bármennyire a miénk is, egy kicsit mindig fölfelé késztet szegezni arcunkat, egy vonallal magasabbra, mint ahogy magunktól tennők. Newman szavában a legintimebb és legegyszerűbb vox humana hív bennünket, egyformán távol a számunkra elérhetetlen magasságok zúgásától és a többé-kevésbé mindenkire rá-ráleső álpátosz és szentimentális álájtatosság kísértésétől. Íme imádságos életének – egyébként szentágostoni mélységből forrásozó – alaphangja:

„Nem értjük Isten irgalmasságát, csak ha megértjük hatalmát. Nem mintha előbb jönne a félelem, aztán a szeretet. Rendszerint együtt járnak: a szeretet megédesíti a félelmet, a félelem komolyságot ad a szeretetnek. Ugyanaz az isteni hang, amely fenyeget bennünket, ugyanabban a pillanatban föl is bátorít… Ez a lelkiállapot idegennek tűnhetik fel azok előtt, akik nem tapasztalták meg, de fölülmúlhatatlan édességgel van tele. A keserűnek és az édesnek ez a csodálatos vegyül éke adja az isteni igazságok valódi ízét. Nem olyan kemények, hogy visszaijeszthetnének, de nincs meg bennük az az émelyítő édesség sem, amelytől hamarosan elfordul az ember.”

Imádságát is, mint pályáját, mint az egész embert, a legteljesebb becsületesség jellemzi; az a csendes, mérsékelt, de tiszta és zengő evangéliumi hang, mely a nagy mintát, a Miatyánkot. Semmi exaltáció, semmi érzelmi kitörés, „elragadtatás”, semmi ékesszólás, „szép szavak”, semmi túlzás, erőlködés, semmi „átvett”, nem-belülről-fakadó, nem szerves hang; mindenütt az a meghatározható, de ma nekünk talán a legfontosabb valami, amit hitelességnek szeretünk nevezni. És ami jellemző ezeknek az imáknak tartalmára, jellemző stílusukra is. A régi nagy mesterek nyelve – a dolog természete szerint - mindig, még mai magyar nyelven is megőriz valamit a „régi”-ből, koruk stílusformájából, amely egy kicsit „irodalmivá” is teszi számunkra: Szent Pálhoz át kell törnünk magunkat az ószövetségi nyelv maradványain, Szent Ágostonnál akaratlanul megcsodáljuk a nagy rétor művészetét is, a szentatyáknál, még a Szent Bernátoknál és Bonaventuráknál is egy kicsit idegenül hat a sok allegorikus értelmezés, Aquinói Szent Tamás, Pázmány egy kicsit erősebben moralisták imáikban, mint nekünk kényelmes volna. Szalézi Szent Ferencnél, de Nagy Szent Teréziánál is édes mosolyt csalnak ki olykor ajkunkra a barokk nyelvművészet csengetyűcskéi. Newmannél, éppen mert nem „régi” és mert olyan csodálatos mestere a nyelvnek^[2], semmi efféle zavaró elem nem áll az áhítat útjába. Nyelve, ez a „királyi angolság” több, mint királyi és több, mint angolság: egyszerűen az imádkozó ember természetes hangja. Ezért szól, mint a fent idézett nagyoké, minden időknek. És ezért szól talán mindenkinél inkább nekünk: a történelem nagy távlatában kortársainak. Íme egy példa, reggeli imádságából:

„Ó Istenem, magadért teremtettél engem, hogy a magam módján szolgáljak neked. Hivatásos életművet gondoltál ki számomra, különbözőt mindattól, amit mások elé tűztél. Csak egy kis szeme vagyok a láncnak, egy kis tagja a szellemi lények nagy közösségének, de nem semmiért teremtettél engem: tennem kell a jót. Munkálkodnom kell műveden. Azon a helyen, amelyre állítottál, a béke angyalának kell lennem, az igazság papjának, még akkor is, ha semmi különöset nem teszek mindezekért: csak teljesítsem akaratodat és szolgáljak neked hivatásomban. Így akarom magamat teneked adni egészen. Akárhol vagyok, ettől el nem szabad tántoríttatnom magam. Ha megpróbáltatás ér, szolgáljon neked megpróbáltatásom. Ha hosszú életet adsz, ha rövidet: te tudod, hogy mire jó.

Add meg nekem, hogy tökéletes gyermeki egyszerűséggel vessem alá magam az isteni akaratnak. Nem kívánhatok jobbat, mint a Te gondviselésedre hagyatkozni, nem a magam okosságára. Azért megígérem neked, Uram, kegyelmed segítségével: követni akarlak, akárhová mégy, nem magam akarom megszabni utamat. Nem akarok türelmetlen lenni. Ha egyszer homályban és kétségben hagysz, ha szükség vagy megpróbáltatás ér, nem akarok panaszkodni, morgolódni. Tudom, hogy nem hagyod el soha azt, aki Téged keres, hogy sohasem csalatkozhatik, aki benned bízik…

Hozzád könyörgök: mindenekelőtt védelmezz meg önmagámtól, hogy más akaratot ne kövessek a tiéd helyett! Arra is kérlek, hogy végtelen szelídségedben ne tedd nagyon nehézzé számomra akaratodat, ne légy hozzám szigorú, hanem légy kímélettel gyengeségem iránt. Ne tégy próbára, ó szerető Uram (ha szabad így imádkoznom), olyan súlyos dolgokkal, melyeket csak egy szent tud elviselni! Könyörülj gyengeségemen és vezess az ég felé biztonságos úton!

Cselekedjél bennem és általam! Azért vagyok a világon, hogy neked szolgáljak, hozzád tartozzam, a Te szerszámod legyek. Hadd legyek készséges eszközöd. Nem kérem, hogy lássak, nem kérem, hogy tudjak, csak hogy szerszámod lehessek!”

Egy bánatimából:

Ó én Istenem, viselj még el engem! Légy hozzám türelemmel, kemény, idétlen, hálátlan voltom ellenére is. Nagyon lassan haladok előre, de legalább keresem, vagy óhajtom keresni a mennyországot. Szegény bűnös vagyok, de az irányt, feléd, nem tévesztem szem elől; lelkemnek üdvössége mégis szívem ügye. Adj hát időt, hogy összeszedjem magam és jól nekiiramodhassak. Komolyan le akarom rázni magamról a lomhaságot és lanyhaságot, végezni akarok ezzel a szárazsággal, kislelkűséggel, felséggel: össze akarom szedni magam, vidám akarok lenni és bizalommal telten járni világosságodban.

Egy áldozási előkészületből:

Én Istenem, ismersz engem. Mikor azt mondom: Uram, nem vagyok méltó – ó csak Te érted meg ezeket a szavakat egész jelentőségükben. Te nemcsak elkövetett bűneim foltjait és szeplőit látod, de azokat a gonosz hatásokat is, amelyeket maguk után hagytak lelkemben: a csonkaságokat, a sebhelyeket, a megmaradt rendetlenségeket. Te látod a rossz megszokásokat, a nemtelen indítékokat, az önös rút gondolatokat, annyi gyengeségemet és nyomorúságomat – és mégis hozzám jössz…

A költő

A rendelkezésünkre álló keretek között még érinteni sem volt módunk Newmant, a páratlan szónokot és a költőt. De csonka lenne ez a rövid ismertetés is, ha legalább befejezésként meg nem ismernők legelterjedtebb költeményét, a Lead Kindly Light kezdetűt (címe: A felhőoszlop), amelyet a tengeri úton írt, mikor hazafelé tartott, Isten és az Oxford-mozgalom felé, és amelyet ma mindenütt énekelnek – katolikusok és protestánsok – ahol angol nyelven dicsérik az Istent.

---

Jegyzete

1. Imáiból bőségesen találhatunk magyarul a következő művekben:
J. H. Newmann: Elmélkedések. Szerk. Szunyogh X. Ferenc. 1946.
De profundis. A mai idők imádságai. Összeállította Szunyogh X. Ferenc. 1936.
Dicsőség, Békesség. Imádságoskönyv. Szerk. Sík Sándor. II. kiad. 1944.

2. „Prózája az angol nyelv fejlődésének Shakespeare óta a csúcspontja” (Meynell).

1955