A keresztény emberiség szemléletében Krisztus nemcsak a történelemnek, hanem az egyes ember életének is középpontja. A mindenségben elfoglalt helyzetünket lényegében az határozza meg, hogy milyen közel vagy milyen távol vagyunk az emberré lett Istenhez, a testet öltött és ma is élő Krisztushoz. Az emberiség számára egyszer jött el az idők teljességében, az egyes ember számára azonban a kegyelem szüntelen áradásában állandóan jön: életünk értelme, hogy ezt a felénk, hozzánk jövő Krisztust meglássuk, befogadjuk, élni engedjük magunkban. A mi Isten akarta szerepünk azonban e találkozás előkészítésében nem a szenvedőleges várakozás, hanem a cselekvő elébemenés: Krisztus jön felénk, mi megyünk Krisztus felé, hogy valahol, az útnak egy Isten-akarta pontján találkozzunk. Nincs fontosabb az ember életében, mint ez az út, amelyen elébemegy a feléje közeledő isteni szeretetnek. Mi ez az út? Ki mondja meg nekünk, hogyan jutunk Hozzá közelebb, hogyan találkozhatunk Vele?

„Pál szíve: Jézus szíve”

Krisztus Urunk végtelen emberszeretete és csodálatos emberismerete gondoskodott róla, hogy legyenek vezetőink, útmutatóink, mestereink, akik megtanítanak bennünket erre a legfontosabb tudományra. Apostolokat, prófétákat, tanítókat, szenteket küld szüntelenül, nagy számmal és nagy sokféleségben, hogy mindenki megtalálhassa azt a vezetőt, aki legjobban tud az ő lelkéhez szólni. Ezeknek a Krisztus-rendelte útmutatóknak elseje és legnagyobbja az a Szent Pál, akit Ő maga nevezett választott edényének, aki legelőször szólt írásban Krisztusról (legfontosabb levelei korábbi keletűek, mint az Evangélium), aki legelőször vitte el a fölfeszített Krisztus jóhírét az akkor ismert világ széléig, Szent Pál maga hív bennünket: „Legyetek követőim, mint én Krisztusé!” (1Kor, 11,1), félreérthetetlenül megmondja nekünk: „Krisztus él bennem”, (Gal 2,20) és újra meg újra biztosít bennünket, hogy Krisztus maga tanította őt az egész Evangéliumra. (Gal l,11). Mikor és hogyan történt ez a titokzatos megtanítás, nem tudhatjuk, csak sejtjük, hogy a damaszkuszi út óriási élménye után, kétéves visszavonultságában; de hogy megtörtént, nem lehet meg nem éreznie annak, aki magába fogadta az evangélium Krisztusát. „Pál szíve Jézus szíve” – mondja Aranyszájú Szent János; lehet-e hitelesebb, kedvesebb, biztosabb útmutatónk ennél a szívnél?

Persze, aki Pált tanulmányozni kezdi, első látásra talán visszariad egyéniségének óriási arányaitól, teljesítményének a történelemben példátlan nagyságától, emberi formátumának szinte emberfölöttire nőtt vonalaitól. Ha földrajzi konkrétsággal magunk elé állítjuk azt az utat, amelyet bejárt, egyedül vagy egykét kísérővel, eszközök nélkül, védelmezők nélkül, törékeny szervezettel, folytonosan betegséggel küszködve, folytonos üldözések, félreértések, kegyetlenkedések, látszólag majdnem mindig kudarcok között, folytonosan prédikálva, zsinagógákban, piacokon, magánházakban, börtönökben, közben kétkezi munkájával keresve meg kenyerét és elpusztíthatatlan frissességgel diktálva leveleit, melyekkel megteremti a keresztény teológiát, – akkor bizonyára inkább a bámulat, talán a szédület fog el bennünket, mint az a vonzás, amely a neki való mesterhez vonzza a tanítványt. „Kívül harcok, belül félelem” – így jellemzi egész élete módját (2Kor 7,5), és hogy ez mit jelent a valóságban, arról némi fogalmat ad, mikor a korintusiakhoz írva szembe állítja magát az ellene dolgozó „hamis testvérekkel” (2Kor 11,23-29). Ennek az óriási életnek, ennek a kudarcról kudarcra botorkáló, végül is lefejeztetéssel záruló életnek mérlegét így lehetne egy mondatba foglalni: huszonöt éves pályája elején a kereszténység egy kis palesztinai zsidó szekta volt, a végén: világegyház.

Ez a roppant nagyság, ez a páratlan erő azonban, – csak odaadó figyelemmel kell olvasnunk leveleit, hogy megérezzük -; annyi szeretetet, finomságot, gyengédséget takar, hogy előbb-utóbb nemcsak bámulnunk, hanem szeretnünk is kell őt. Hallgassuk, milyen hangon beszél híveihez. (Fil l,7-8; Gal 4,19-20). A tesszalonikaikat reményének, örömének, dicsekvése koronájának nevezi (lTessz 2,19-20), – olyan gyöngéd volt hozzájuk, „mint az anya, aki dajkálja gyermekét; úgy vonzódik hozzájuk, hogy életét is nekik akarta adni”. Nem lehet csodálni, hogy ez a szeretet szeretetet is kelt. A leveleit tanulmányozók nem egyszer kifejezést adnak benyomásuknak, hogy kevés embert, talán senkit sem szerettek annyian, mint őt. Lukács, Timóteus, Titus úgy állnak mellette és úgy követik mindenhova, hogy lehetetlen meg nem ereznünk, mennyire magához bűvölte őket. Megérzik és viszonozzák szeretetét még az efezusi pogány asiarchák is. A galaták „szemüket tépetnék ki érte”. A korintusiak sírnak, amikor szemükre veti, hogy megszomorították bűneikkel. Végzetes Jeruzsálemi útja előtt könnyekig meghatóan búcsúzik az efezusi presbiterektől (Csel 20,36-38).

De nemcsak ez a gyengéd szeretet hozza olyan közel hozzánk, hogy szívesen szegődünk tanítványául. Ez a nagy szellem, a történelemnek ez a legnagyobb alakja minduntalan megmutatja, hogy a szó legteljesebb, a testi-lelki gyarlóságokat is magában foglaló értelmében, ember, olyan, mint bármelyik közülünk. Ez a csodálatos hős, akit az Isten oly páratlan módon választott ki magának, aki a harmadik égbe ragadtatott (2Kor 12,2), aki mindenkinél többet és nagyobbat cselekedett, éppen úgy érzi magában az emberi szívben lakozó kettősséget, a megalázó, a lelket rabbá tenni küzdő rosszat, mint akármelyikünk. Mikor a rómaiakhoz szóló levélben leírja ezt a belső harcot, végül is így kiált föl: „Én, szerencsétlen ember! Ki szabadít meg e halálra szánt testtől!” (Róm7,14-25). Úgy küzd a lelki szárazsággal, a leiekre ráboruló szomorúsággal, a kísértéssel, mint akár a leggyarlóbb ember (Fil 3,11; Róm 8,26). Neki is megvolt, – nem is egyszer ---, a maga getszemáni éjszakája, úgy hogy volt perc, amikor „már életéről is lemondott” (2Kor l,8-9). Egyáltalán nem érzi magát „szent”-nek; hanem küzdő, verejtékező embernek, aki csak jóakaratára hagyatkozik és a Krisztus kegyelmében bízik (Fil 3,12-14).

„Krisztus Jézus magához ragadott”

Kérdezzük meg már most ezt a nagy testvért, ezt a hasonlíthatatlan szellemóriást, aki ugyanakkor nekünk való útmutató is: mire tanít, merre mutatja az utat Krisztushoz? Természetesen nem lehet itt célunk Szent Pál egész tanítását kifejteni, hiszen ez annyit jelentene, mint az egész teológia területét bejárni; csak néhány legfőbb fogalmat, néhány döntő eligazító szót próbáljunk kihallani a nagy tanításból, amelyek a fényszóró vakító világosságával ragyogják elénk a Krisztushoz vezető páli utat.

Szent Pál egyéniségének centruma, az a központi élmény, az a nagy alap-vízió, amelyből az egész egyéniséget meg lehet érteni, kétségtelenül az Úr Krisztus neve. Az irodalom-tudomány kimutatta, hogy milyen jellemzők egy-egy íróra legtöbbször használt szavaik. Nos, Szent Pál leveleiben 164-szer fordul elő ez a kitétel: in Christo. Krisztusban, Krisztuson keresztül lát mindent, Krisztusból fakad, Krisztushoz vezet minden gondolata. Minden mögül, amit átél, amit cselekszik, amit mond, átizzik a nagy, döntő élmény: a Krisztussal való találkozás a damaszkuszi úton. Ez az élmény kettévágta életét. Ettől kezdve „Krisztus Jézus magához ragadta őt” (Fil 3,12). Ettől fogva Pál „új teremtmény” (2Kor 5,17), ettől fogva számára az élet: Krisztus (Fil l,21). Ettől fogva Krisztusért mindent elvet és szemétnek tart, (Fil 3,8). Már nem ő él, hanem Krisztus él benne (Gal 2,20). Most már haláláig csak őt hirdeti: „Elhatároztam, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről” (1Kor 2,2). Ez a megfeszített, tehát az ember Krisztus lebeg szemei előtt, ezt az ember Krisztust állítja mintául hívei elé (Gal 3,1), ennek szeretete sürgeti őt (2Kor 5,14), Ő az „új életút” (Zsid 10,20). Szinte azt lehetne mondani, hogy egész életén át a damaszkuszi élmény bűvöletében jár. Ettől a bűvölettől azonban teljességgel távol van minden szentimentalizmus, minden romantika, minden, ami a legtávolabbról is beteges, vagy gyengeség lehetne. Egy páratlan értelmi és még páratlanabb akarati energia odaadása ez, de páratlan józansággal, gyakorlatiassággal, hiszen Pál nemcsak a krisztusi gondolatnak és szeretetnek, hanem, az emberkezelésnek és szervezésnek is egyedülálló zsenije.

Ezt a Krisztus-élményt szeretné közölni híveivel is, velünk is. „Vessétek le a régi embert szokásaival együtt és öltsétek föl az újat, aki teremtőjének képmására állandóan megújul a teljes megismerésig!” (Kol 3,10). A Teremtőnek ez a képmása: Krisztus. Őbeléje kell öltöznünk (Róm 13,14). Krisztussal találkozni, Krisztust magunkra ölteni „Krisztusban” élni, ez az ő első nagy mondanivalója.

Ez a szó mindnyájunknak szól. Úgy rajzolódik lelkünk szeme elé, mint egy nagy kérdőjel, amely feleletet sürget. Vajon találkoztunk-e már Krisztussal? – helyesebben: amikor találkoztunk Vele, észrevettük-e, nyitva volt-e számára szemünk és szívünk? Meglátszik-e életünkön, hogy találkoztunk Vele, hogy hallottuk szavát, hogy kihallottuk belőle az igazságot, megláttuk az utat, megéreztük az életet; élünk-e Vele, Belőle, Érte? Mert ha nem, akkor anakronizmus, vészes félreértés egész életünk: ha az Isten emberré lett, ha eljött hozzánk és megmondta, hogyan éljünk, nem kétségbeesett vakság volna-e, ha úgy élnénk, mintha nem jött volna el, nem szólt volna, nem hívna és nem segítene? Ha így volna, akkor nincs sürgetőbb, végzetesebb, életre-halálra döntőbb feladatom, mint hogy ennek az anakronizmusnak véget vessek magamban és magam körül, – lelkemben, munkámban, családomban, mindennemű életviszonyaimban.

„A hittel Krisztus lakjék szívetekben”

„Krisztust magunkra ölteni” – ez képes kifejezés. Szent Pál nem hagy bennünket kétségben az iránt, hogy evvel a kora görög stílusában ismeretes fordulattal mit akar mondani: a hit az, ami bennünket Krisztussal egyesít. A második alapvető és legsűrűbben előforduló páli fogalom: a hit. „Nem a törvény tettei alapján igazul meg az ember, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által.” (Gal 2,16) A Krisztus Jézusba vetett hit által Isten fiai vagyunk, hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtünk Krisztusra, (vagyis hittünk benne), Krisztust öltöttük magunkra (Gal 3,26-28).

Ez a gondolat a zsidó hallgatóság számára, akiknek először szólt, mindenekelőtt a maga nagy tagadásával hatott felborzolón. Az a nagy ellentét az Ó és az Új Szövetség között, mely az Úr Jézus szavaiban és tetteiben is ki-kivillant („Hallottátok, hogy mondatott a régieknek,- én pedig mondom nektek!”), Pál leveleiben teljes határozottsággal, szinte kegyetlen világossággal jelenik meg. De lehetett-e másképp, ha valaki megértette Krisztus tanítását – és tudjuk, hogy Pált maga Krisztus tanította meg az evangéliumra – és megértette Krisztus parancsát, hogy minden népnek hirdetnie kell igéjét. A Törvény helyébe a hit került: ebben a néhány kurta szóban egy világ süllyedt el és egy új világ támadt: a külsőség helyébe a szellemé. Az Ószövetség törvénye kétféleképpen is külsőségekre épít: az Ábrahámhoz való tartozást írja elő mindenekelőtt (circumcisio) és az előírt rituális cselekedetek végrehajtásában nyilvánul. Ez a törvény a maga idejében nagyszerű szellemiséget hozott, a nagy, jámbor, szent életeknek ragyogó példáit ihlette, az istenhitnek és istenszeretetnek csodáit állította a világba; Pál felfogása szerint Isten akarta nevelő volt Krisztusra. (Gal 3,24). Krisztus megjelenésével a nevelő betöltötte feladatát – a farizeusi tanítás külsőségessége, a szadduceusok hideg racionalizmusa, a próféták messiás-gondolatának politikai programmá váló szűkülése szinte kézzelfoghatóan jelzik, hogy itt valami véget ér. Ez a valami az Ószövetség. Szent Pál, a meg nem alkuvó, buzgó farizeus, ha szabad így mondani, lélektani lehetetlenülését élte meg magán a törvénynek, Ő, aki mindenestül teljesíteni akarta a törvényt, megtapasztalta, hogy a farizeusi előírások rengeteg szabályát lehetetlenség megtartani, a törvény-hűséget mint keserű bűntudatot élte át és egyenesen arra a meggyőződésre jutott, hogy közvetve mintegy maga a törvény lesz a bűn okává, hiszen a bűnös kívánságot nem ismerte volna, ha a törvény nem mondaná: ne kívánd meg! „A parancsolat, melynek az életre kellett volna vezetnie, halálomra vált. A parancsolat ugyanis alkalmat adott a bűnnek, hogy félrevezessen és megöljön” (Róm 7,7-11). Ezen az élményen keresztül az ótörvényt, noha önmagában szent, igaz és jó (Róm 7,12), szinte személyes ellenségnek érzi. Nem a törvény, hanem Krisztus a mi részünk eligazítónk, erőnk; Ő tesz minket alkalmassá arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a léleké, hiszen a betű öl, a lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6) „Jézus által fogadott fiává rendelt bennünket szeretetből az Isten” (Ef l,5). Ennek az új, Isten és ember közötti szövetségnek az ember részéről a lélekben való hozzájárulás, Krisztus „befogadása”, vagyis a hit az alapja: hogy „a hittel Krisztus lakjék szívetekben” (Ef 3,17).

Mit jelent ez a szó Szent Pál tanításában? Persze, hogy a legegyszerűbb alakra visszavezetve azt, amit a kis katekizmus így fogalmaz: igaznak tartani azt, amit Isten mond, – amit Krisztus mond – éspedig azért, mert Ő mondja. De ennek az „igaznaktartásnak” alanya nemcsak az értelem, mely belátja, hogy hinnie kell, hanem az érzelem is, amely boldogan érzi át az igazságot; és az akarat is, amely odaadja magát neki, „elfogadja” a krisztusi igét. Az ember egész lénye mond ebben a látszólag bonyolult, valójában nagyon egyszerű lelki gesztusban igent az evangéliumi jó-hírre. A hitnek és a keresztségnek, a nagy élmény külső jelének átélésében, mindenkivel megtörtént, ami Pállal, hogy „a Krisztus magához ragadta” őt; ugyanakkor az ember is magához ragadja Krisztust, mintegy befogadja lelkébe, hogy titokzatos kegyelmi tevékenységével éljen és dolgozzék benne. Az emberi igen-mondásnak és a kegyelem indításnak ez a közös műve az „új teremtmény”, amely immár a „hitből él” (Zsid 10,38).

Él-e bennem ez a hit, illetőleg élek-e én ebből a hitből? – ez a keresztény öntudat nagy alapkérdése. Hiszek-e „Jézus Krisztusban, Ő egy Fiában, ami Urunkban”? Nemcsak a történeti Krisztusban, nemcsak azt, hogy élt és úgy élt, ahogyan az Evangélium leírja; ez ma már nem probléma a tudományos megismerés előtt; de ezt elhinni még csak tudomány és történelem. Hanem: hiszem-e az élő, a ma is élő Krisztust, azt a Krisztust, aki egészen ember, mint én, de ugyanakkor „benne lakozik az istenség egész teljessége”, aki mindennek értelme, aki út igazság és élet, és aki egyszer majd eljön „ítélni eleveneket és holtakat” – engem is –, akihez józan eszem, tiszta emberi ösztönöm és fellobogó érzelmeim szerint mindenestül hozzá kell szabnom magam. Egyszóval: hiszek-e Szent Pál Krisztusában? Ha igen, hálát adok-e mindennap ezért a páratlan ajándékért, hogy a „választottak” közé tartozhatom, hogy az Istennek ez a benne lakozó teljessége vár rám örökkévaló boldogságul, mert hiszen „mindazoknak, akik befogadták Őt, hatalmat adott Isten fiává lenni”, – Isten Fia, Krisztus testvér-örököse vagyok. Ha pedig olyan szerencsétlen volnék, hogy nem felelhetek erre a kérdésre igennel, vajon nem nyugodtam-e bele nyárspolgári kényelmességgel, vagy farizeusi gőggel abba a szellemi vakságba, az embermivoltnak abba a csonkaságába, abba a szerencsétlen féliglétbe, amit a Krisztus nélkül való élet jelent? Imádkozom-e a hit kegyelméért, de szüntelenül és fáradhatatlanul mindaddig, amíg meg nem hallgat – mert hiszen egészen biztos, hogy előbb vagy utóbb meghallgat: megígérte- hacsak a megszállott fiú apjának imájával is: „hiszek, uram, segíts hitetlenségemen.” (Mk 9,23). És megteszek-e mindent, ami rajtam áll, hogy meg is találjam, hogy elébe menjek, hogy kinyissam előtte lelkemet? Ha másként nem, azon a módon, amely talán a legkönnyebb és talán a legbiztosabb is; avval, hogy teljes jóakarattal, minden előítélet nélkül megnyitom lelkemet az Evangéliumnak. Goethe mondja az Eckermannal folytatott beszélgetésekben: „Az Evangéliumokban annak a fenségnek visszfénye hatékony, amely Krisztus személyéből ered és mely olyan magasrendű, amilyenben valaha az Isten megjelent a földön. Ha azt kérdezi tőlem valaki, hogy természetem imádó tiszteletet kíván-e adni neki, azt felelem: feltétlenül! Meghajlok előtte, mint az erkölcsiség legmagasabb elvének isteni kinyilatkoztatása előtt.” A „pogány” Goethe megérezte benne az Istent, mert a művész elfogulatlanságával közeledett feléje. Hogyne erezném meg én, aki akármilyen nyomorult vagyok és akármilyen hitetlennek érzem magam, mégiscsak valamiképpen már eleve rokonságban vagyok Vele, hiszen „nem keresném, ha már valamiképpen meg nem találtam volna” (Pascal).

„Gyökeret verjetek a szeretetben”

Van azonban még egy szó, amely talán még a hitnél is többször fordul elő Szent Pál mondataiban; ez a szeretet. A megigazulás, az új-emberré válás a hitből fakad, de a szeretet mintha még a hitnél is nagyobb volna. Emlékezzünk a korintusi levél csodálatos soraira: (1Kor. 13,l-3;13) Megrendítő szavak. Szeretet nélkül semmi a tudás, semmi a misztikus élmény, semmi az irgalmasság, még a hegyeket mozgató hit is semmi. Vajon nincs itt ellentmondás? A megigazulást a hit adja, de a hit semmit sem ér szeretet nélkül? Mennyi vita folyt e körül az ellentmondás körül a protestantizmus és a régi hit védői között: egyedül a hit üdvözít-e, vagy kellenek „cselekedetek” is? Pedig az ellentmondás csak látszólagos; ha az ember beleéli magát Szent Pál gondolkozásmódjába, meg kell éreznie, hogy ez a szembeállítás csak rétori forma, s valójában egy ez a kettő. „A hit szeretet által munkálkodik” (Gal 5,6), vagyis a hit mint szeretet nyilvánul meg. Ha nem nyilvánul meg mint szeretet, akkor nyilván nincs is, vagy legalábbis nincs meg a szónak páli értelmében. És fordítva is: „Mind az, aki szeret, Istentől született és ismeri Istent” – mondja János (lJn 4,7), és nem lehet kétséges, hogy Pál ugyanígy gondolkodik. Az Úr Jézus szerint arról ismerik meg az Ő tanítványait, azaz a hívőket, hogy szeretik egymást. Vagyis az evangéliumi szeretet magában foglalja a hitet, azon épül, annak erejében nyilatkozik meg. Mikor az Evangélium, vagy az apostolok szeretetről beszélnek, nem ösztönös szimpátiát értenek rajta, sem nem a maga javát néző önzés szeretetét, hanem jóakaró szeretetet éspedig minden emberhez való jóakaratot. Ám az emberek legnagyobbrészt nem szeretetreméltók: nem könnyű őket szeretni. Én magam gyenge és önös vagyok: nem könnyű mindig és mindenhol szeretetet gyakorolnom. Kell egy én-feletti érték, amely szeretetre indít, egy én-feletti gondolat, amely érdemessé teszi szeretni a felebarátot és elmozdítja a szükségképpen adandó holtpontokról a szeretetet. Ezt a biztosítékát és erejét a szeretetnek csak a hit és a kegyelem, adhatja meg. A hitnek nincs más bizonyítéka, mint a szeretet. „Miért menekülünk szívesebben az olcsó szóhoz és a holt könyvhöz, hogy hitünkről tanúságot tegyünk, mikor az eleven valóság számára egyetlen átütő erejű és gyújtó apológia van: a meleg szívé, a cselekvő szereteté.” – mondja Karl Adam. Szent Pál a legszívesebben együtt említi a kettőt: „Adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy Lelke által megerősödjetek belső emberré, hogy a hittel Krisztus lakjék szívetekben, s ti gyökeret verjetek és alapot vessetek a szeretetben”. (Ef 3,16-17).

Pál, aki olyan súlyos lapokat ír az ószövetségi törvény ellen, voltaképp teljes tudatossággal új törvényt állít: a szeretet törvényét. „Érvénytelenítjük tehát a törvényt? Szó sincs róla: nem érvénytelenítjük, hanem megszilárdítjuk” (Róm 3,31), – mintha a hegyi beszéd Krisztusát hallanók, aki nem megszüntetni jött a törvényt, hanem beteljesíteni. A korintusiakhoz írt első levélben egyenesen ki is mondja: „Nem állok Isten törvényén kívül, hanem, Krisztus törvényének vagyok alárendelve.” (1Kor 9,21). Törvény ez is, de semmi külsőséges, semmi elaprózott kazuisztika, semmi do ut des szellem nincsen benne. Egyetlen szóba foglalható: „aki felebarátját szereti, teljesíti a törvényt”. Nem „autonóm erkölcs” Kant értelmében, nem maga szab magának törvényt az ember, hanem Krisztus törvényét követi. De nem is heteronóm, idegen törvény, mert nem „más” szab a léleknek törvényt, hanem az a Krisztus, aki legbelsőbb belsejében él. Εννομος Χριστος – mondja magáról, vagyis a Krisztus ennómiája: belsőtörvényűsége él benne.

Ebben a szeretetben benne vannak a „cselekedetek” is, hiszen az evangéliumi szeretet, vagyis a jóakaró, krisztusi szeretet magában foglalja a cselekedeteket. A hit: szeretni, azaz cselekedni akar. Milyen jellemző, hogy Pálnak a damaszkuszi út nagy élményekor a magát megnevező Krisztushoz első szava: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” (Csel. 8,5). Akár a hit, akár a szeretet oldaláról nézzük, mind a kettőnek legbelsőbb természete a cselekedetekben való megnyilatkozás. Mikor Pál a tesszalonikaiaknak ír és meg akarja dicsérni őket, így szól: „Szüntelenül gondolunk Istenünk és Atyánk előtt tevékeny hitetekre, alázatos szeretetetekre” (1Tessz l,3). És ha kérdezzük, hogy mik azok a cselekedetek, amelyekben a hit tevékeny és a szeretet áldozatos, a nagy szeretet-himnusz megadja a roppant egyszerűségű választ: 1Kor 13,4-7. Pál levelei tele vannak a szeretetnek, azaz a keresztény törvénynek egészen konkrét fejtegetéseivel. De ez a kifejtés mindig ilyen csodálatosan egyszerű, emberi és meleg: egyetértés, egymás javának munkálása, előzékenység, vendégszeretet, segítés, békesség, az erőszak elkerülése, a gyöngébbekhez való alkalmazkodás (Fil 2,2-4; Róm 12,10; 13-16; Kol 3,12-16 stb.). „Szeressétek egymást, viseljétek el egymást; amennyiben rajtatok múlik, lehetőleg éljetek minden emberrel békességben” (Róm 12,19) – szinte refrénszerűen tér vissza újra meg újra ezekre a dolgokra. Csupa egyszerű dolog, csupa kis dolog. – Valójában mindenki megtapasztalhatja, hogy ez a legnagyobb dolog a világon. Nekem is meg kell tapasztalnom ezt a nagy dolgot. Lelkiismeretem előtt felmerül a kérdés: olyan-e hitem, amely szeretetben él? Nem csak „világnézet”, ideológia, filozófia-e? Nem csak érzelmi ellágyulás, édeskés szentimentalizmus-e? Nem csak etika, erkölcsi felfogás-e? Az-e igazán, aminek az Úr Jézus kívánja Szent Pálon keresztül: Krisztus lelkembe-fogadása, személyes kapcsolat; az élő Krisztussal, amely az emberekkel szemben a jóakaró szeretet cselekedeteiben lesz élővé? És olyan-e szeretetem, amilyennek Szent Pál kívánja: nem ösztönön, érzelmes természeten, szimpátiákon, nem érdeken, nem szokáson, nem ízlésen és esztétikai jólneveltségen alapuló, hanem a Krisztusba vetett hiten és a Krisztusból felém áramló kegyelmen? Ha ez a főmotívuma, akkor az előbbi motívumok is mind értékessé, jóvá lehetnek és színezik, a természet színeivel gazdagítják természetfölötti szeretetemet. És olyan gyakorlati és egyszerű-e ez a szeretet, amilyennek Pál kívánja? A mindennapi élet egyszerű kis dolgaiban megnyilvánuló, nem ötletszerű cselekedetekben, érzelmes fellobbanásokban fel-felvillanó, hanem életprogram, lelki berendezkedés, lélekforma: a keresztény lélek.

„…mely szabadsággal Krisztus szabadított meg minket”

Ez a törvény – Szent Pál erőteljesen hangsúlyozza ezt – a szabadság törvénye. Nem külső, politikai vagy társadalmi értelmű szabadságról van itt szó, nem is a szó filozófiai értelmében vett szabad akaratról. Az öntudat elnémíthatatlan és megcáfolhatatlan tanúbizonysága szerint bennünk élő akarat-szabadságot és az ennek alapján kellő önneveléssel megszerezhető erkölcsi szabadságot ez a szabadság föltételezi. Itt azonban többről, a szónak egy felsőbb, vallási értelméről van szó. Ebben az értelemben „az az ember szabad, aki hajlandó és képes a természetes akaratszabadságot és önrendelkezést elvszerűen isteni értelemben használni, vagyis szeretetének tárgya az, amit Isten akar, emberszeretetének motívuma az Isten iránti szeretet, útmutatója a hitben magához ölelt isteni kinyilatkoztatás, megvalósításának belső ereje az isteni kegyelem.” (Karrer)

Ez a törvény épp azért a szabadság törvénye, mert cselekedetei a szeretetből fakadnak: „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14). Aki szeretetből cselekszik, az nem a szabályt nézi, hanem azt a jót, amelyet a szabály el akar érni és amelyet ő, minthogy szereti, még jobban el akar érni. Amikor Szent Pál azt mondja, hogy a szeretet-gyakorló ellen nincsen törvény (Gal 5,23), akkor azt akarja mondani, hogy a szeretetnek nincs szüksége törvényre, hiszen tökéletesebben teljesíti azt, amit a törvény kíván.

De a szabadság törvénye a szeretet cselekedeteiben megnyilatkozó hit azért is, mert minden cselekedete személyes lelkiismeretből történik. A lelkiismeretnek Szent Pál gondolatvilágában igen nagy szerepe van. A lelkiismeret szó (συνειδησις) annyiszor fordul elő nála, hogy egy teológus könyvet írhatott A lelkiismeret Pálnál címmel. „A mi dicsekvésünk lelkiismeretünk tanúsága” (2Kor l,12). „Kövesse ki-ki a maga meggyőződését, mert… mindaz, ami nem meggyőződésből történik, bűn” (Róm 14,5; 14,23). „Miért vessem alá szabadságomat egy másik lelkiismeret ítéletének?” – kérdezi egy kényes eset elbírálásánál, (lKor 10,29).

Akár a szeretet, akár a lelkiismeret oldaláról vizsgáljuk a szentpáli szabadság-fogalmat, mindkettőnek egy a gyökere, azért a szabadságnak is végelemzésben egy az oka: a bennünk lakozó Szentlélek. „Ahol az Úr Lelke van, ott a szabadság” (2Kor, 3,17). „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek (mint az ószövetségi törvény alatt), hanem a fogadott fiúság Lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba! Atya! Maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten fiai vagyunk.” (Róm 8,14, 16) „Azt mondom; lélek szerint éljetek… Ha a lélek vezet, akkor nem vagytok a törvény alá rendelve… a Lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség; önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény.” (Gal 5,16, 18, 22-23).

Isten fiai vagyunk és erről maga a Lélek tesz tanúságot lelkünkben. Íme, a keresztény szabadság pszichológiai oldala: felséges szabadságtudat. „Minden szabad nekem, de nem minden hasznos. Minden szabad, csak ne váljak semminek rabjává.” (lKor 6,12) „Minden a tiétek – kiáltja oda a korintusiaknak – akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár az eljövendők: minden a tiétek. Ti Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (lKor 3,22-23). „A lelki ember mindent elbírál, de őt senki sem bírálja el.” (lKor 2,15) A lelki ember, aki a szeretet cselekedeteiben megvalósuló hitben éli a maga szabadságát, mindent el tud bírálni, mert hiten élesedett szeme, szereteten megértővé lett szíve, a maga szabadságán kiélesedett emberismerete mindent megért és magához ölel. Őt viszont senki el nem bírálhatja, mert senki meg nem értheti, aki nem kongeniális vele ugyanilyen természetfölötti fölszereltségben és megtapasztalásban, vagyis aki maga is nem lelki-ember. A nem lelki-ember végelemzésben úgy viszonylik a lelkihez, mint gyermek a felnőtthöz, mint a vak, vagy a legjobb esetben félvak a látóhoz.

Felnőtt és látó vagyok-e én is? Értem-e igazán ezt a keresztény szabadságot? Helyes-e a fogalmam róla? Nem tévesztem-e össze a szabadossággal; a korlátlan ön-kiélés öngyilkos programjával, a törvény-nélküliség, a „jón és rosszon túl” elképzelt légüres térben lebegő emberség beteges káprázatával? Nem szállítom-e le szabadságra szóló igényemet és kétségtelen emberi jogomat a külső szabadság lapos szintjére? Szabadnak lenni politikailag, társadalmilag: nagyszerű eszmék, nagyszerű emberi erőfeszítések ihletői, a „lelki ember” szíve feldobog hallatukra, – de az ő szabadságigényének mindez kevés; ő szabad akar lenni még önnönmagától is, ő nem éri be kevesebbel, mint a szentpáli élménnyel: „Minden szabad nekem, csak ne váljak semminek rabjává.” És ha megértettem Szent Pálból az evangéliumi szabadság gondolatát, élem-e igazán, meg tudom-e óvni magam szabadságomnak két halálos ellenségétől, attól a kettőtől, amelyekkel Szent Pál is egész életében harcolt: egyrészt a farizeusi betűimádástól, másrészt a pogány szabadosságtól?

„Elég neked az én kegyelmem”

Előttünk áll Szent Pál nagyszerű gondolata az Isten fiainak szabadságáról. De szabadság „ott van, ahol az Úr Lelke”, és Isten fiai azok, akiket Isten Lelke vezérel. Szent Pál minden gondolatmenete Istenből, Krisztusból indult ki, Istenbe is torkollik: a Szentlélekbe. Ő, a nagy realista, a nagy emberismerő, aki önmagában élte végig a bukdácsoló ember minden szenvedését, akinek szájában talán végig ott maradt a farizeusi törvénnyel való birkózás keserűsége, és aki huszonöt esztendőt töltött a kor mindennemű pogányságával fertőzött városokban, fenékig ismeri az emberi szívet, megtapasztalta és átélte az emberi gyöngeséget. Jól tudja, hogy az ember magától nem lesz „lelki emberré”. A rómaiakhoz írt levélben nagyszerű drámai monológban sírja el a magára maradt ember nyomorúságát, aki „akarni ugyan kész volna, de arra, hogy a jót meg is tegye, nem képes” (Róm 7,14-25); ám amint megtapasztalta a gyengeséget, megtapasztalta az erőt is: az emberi gyengeségben az Isten erejét. „Isten maga műveli bennetek jóakarata szerint a szándékot, meg a végrehajtást is.” (Fil 2,13) Ami jó van bennünk, nem magunktól van, hanem Istentől; nem a mi munkánk, hanem a bennünk dolgozó Istené: a kegyelemé. Magunktól semmire sem vagyunk képesek, ami érőt érne, de „tudom, hogy mindent megtehetek az által, aki engem megerősít” (Fil 4,13). „Tehát nem azon múlik, aki erőlködik, vagy aki törtet, hanem az irgalmas Istenen.” (Róm 9,16). Egy pillanatra meghökkent ez a kategorikus kijelentés, mintha nem kellene „erőlködni és törtetni”, azaz cselekedni, hanem csak ölbetett kézzel várni a kegyelem jövetelét. Valóban akadtak, akik egy ilyen kényelmes és férfiatlan kvietizmus programját vélték kiolvashatni ezekből a szavakból. De Szent Pál gondolata félreérthetetlen: erőlködni és törtetni nem fölösleges, sőt nélkülözhetetlen. Olvastuk a filippiekhez írt levél szavait arról, hogyan festi a görög sportversenyektől vett képpel a maga erőlködését. Ugyanezzel a képpel mutatja meg a cselekedetek szükségességét a korinthusiaknak (lKor 9,24-27). Ezek a képek különben csak az evangéliumi igét írják körül: aki mindvégig: állhatatos, az üdvözül (Mt 10,22). Pál nem is szűnik meg híveit cselekedetekre: „erőlködésre és törtetésre” buzdítani. „Törekedjél – írja Timóteusnak – igaz lelkületre, életszentségre, hitre, szeretetre, türelemre és szelídségre. Vívd meg a hit jó harcát. Szerezd meg az örök életet.” (lTim 6,11-12). Persze, ez a mi jó harcunk is valójában az Isten műve, hiszen „Ő műveli bennünk a szándékot is”. Törtetésünknek és erőlködésünknek, mint voltaképpen minden testi-lelki moccanásunknak, két alanya van: mi és még inkább az Isten. Az ember oldaláról nézve talán ez az egész kereszténység legmélységesebb titka.

A kegyelem nagy problémája ez, amellyel annyit viaskodik Pál nyomán a doctor gratiae, Szent Ágoston és az ő nyomán mind a legnagyobb teológusok. Az emberi értelemnek csodálatraméltó erőfeszítéseivel írják tele a nagy Summáknak evvel foglalkozó lapjait. Hogyne küzdenének vele, hiszen tökéletes megfejtéséhez a két legnagyobb titoknak: az Isten természetének, az ember természetének ismerete kellene. A mi számunkra, akik Szent Páltól életünk eligazítását várjuk, elég a gyakorlati utasítás: igaz lelkületre, életszentségre törekedni, jó harcot vívni, de egy pillanatra sem hinni azt, hogy magunktól van, ami bennünk jó: tenni is kell, alázatosnak és hálaadónak lenni is kell. „Kegyelemből üdvözültetek a hit által, s ez nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessek. Az Ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket, melyeket Isten előre elrendelt, hogy bennük éljünk.” (Ef 2,9-10).

Ez a kegyelem mindenkinek kijut, kinek-kinek a maga szükségletének mértéke szerint – isteni emberismerettel és isteni jósággal megszabott mérték szerint. A kísértések zaklatása közt háromszor felfohászkodó Pálnak az Úr jelenti ki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő gyengeségedben lesz teljessé.” (2Kor 12,9). A mi szerepünk: együttműködni a kegyelemmel, felhasználni ezt a gyengeségünkben kiteljesedő erőt, mint Pál: „Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme meddő nem maradt.” (lKor 15,10).

Ennek az utolsó mondatnak két része, mint két sürgető kérdés mered fel előttem. „Az Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok” – tisztában vagyok-e vele, hogy csak Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és Isten kegyelméből lehetek, ami lehetek? Vagy talán olyan kezdetleges az önismeretem, hogy lelkem mélyén ott ül a minden bűnök gyökere, a kevélység, a byroni romantika patetikus öncsalása, az Istennel való szembeszállás, vagy a madáchi Ádámnak – a még meg nem tért Ádámnak – tragikus tévedése: hogy Isten nélkül, a magam lábán meg tudok állni? Istenem! a Byronok és Nietzschék példája nagy arányokban tárja elénk azt, amit a maguk formátuma szerint a kis kevélyek is átélnek: a gőgös ember uralkodó élménye nem a magával való megelégedettség, hanem az elégedetlenség, a csüggedés, a szégyenkezés, az önmagát tépő düh. De ha él bennem a tudat, hogy az Úr Jézus nélkül semmit sem tehetek (Jn 15,5), ha él bennem ez a felséges alázat, amelyen a keresztény öntudat felépül: kérem-e Tőle újra meg újra ezt az erősítő és megszentelő kegyelmet, a hit kegyelmét, a szeretet kegyelmét, az alázatosság kegyelmét, az állhatatosság kegyelmét? És – tudván, hogy a kegyelem a természetre épít – próbálok-e elébe menni, természetes jócselekedeteimmel mintegy magamhoz hívni a kegyelmét?

A páli mondat másik kérdése: nem marad-e bennem meddő az Isten rám áradó kegyelme? Azaz: mikor hallom az Isten hívó szavát, felelek-e rá, indulok-e feléje, mikor érzem szívemben ösztönzését, mozdulok-e, teszem-e amire ösztönöz? Egyszóval: együttműködöm-e a fölismert kegyelemmel? Ez a kegyelemmel való együttműködés, az Istennel való ez az együtt-munkálkodás: voltaképpen ez a keresztény élet tartalma. Az ember felől nézve, talán ez az utolsó mozzanata annak a tanításnak, amellyel Pál utat mutat számunkra az Úr Jézushoz.

Íme, Pál bölcsessége, amely megtanít bennünket arra, ami a legfontosabb. Hallgassuk bölcsességre-szomjas elmével, szeretetre táruló szívvel, – a XI. század ismeretlen latin költőjének szép szavai szerint: