Kétségtelen, hogy az Úr Jézus mindenkire, aki találkozott Vele, – nem aki úgy ment el mellette, mint nyilván a legtöbb ember ma is, hanem aki igazán találkozott Vele, – óriási benyomást tett. Olyat, ami egyszer s mindenkorra szól. Tanítványaira rájuk néz: Kövess! – és azok otthagynak mindent: otthont, családot, munkát, és mennek utána. Ilyen benyomást tesz másokra is: a szamaritánus nőre, Magdolnára, még Pilátusra is; érezzük ezt a szavakon keresztül, amelyek a megörökített párbeszédben elhangzanak. Ebben nyilván nagy részének kellett lenni külsejének, megjelenésének is. Semmi adatunk nincs erre vonatkozólag, de abból az életmódból, amit folytatott, a teljesítményből, amit végzett, biztosra vehetjük, hogy nagyon erős, egészséges, férfias természetnek kellett lennie. Természetesen a külsőn keresztül is a lélek mutatkozik meg, azért megjelenése bizonyára egészen szellemi volt. Azt mondják róla az evangélisták, hogy az emberek megérezték: úgy tanítja őket, „mint akinek hatalma van” (Mt 7,24). Márk, aki a legközvetlenebb benyomásvisszaadó, nemegyszer megjegyzi egy-egy nagyobb jelentőségű mondat előtt, hogy az Úr Jézus „rájuk tekintett” és úgy mondta. Mi lehet emögött a „rájuk tekintett” mögött? Nemcsak a tekintet, ami elég volt Péternek, hogy sírjon és megbánja tagadását, hanem az egész benyomás. Milyen volt ez?
Gondolom, a legtöbben, akik az evangéliumot olvassák, akik a Jézus-ábrázolásokat, képeket, szobrokat látják, azt fogják mondani: vonzó. Kell lenni valaminek abban az alapbenyomásban, amit úgy szokás megfogalmazni: „édes Jézus”. Valami melegség, vonzás, ami belemarkol az ember szívébe és a szívet fogja meg. Ha végiggondoljuk a nagy képeket, amelyek az evangéliumból maradtak ránk, azok többé-kevésbé ezt lehelik. A kis Jézus, amint gyermekmosolya mögül ránk néz; Isten arca, amint a család körében látjuk, amint az emberek között szelíden tanít, betegeket gyógyít, jót tesz, halottakat támaszt, amint tanítványainak lábát mossa és elrendeli az Eucharisztiát… A keresztről is, amint ölelésre tárja ki karját, valahogyan ez szól felénk. Nem utasíthatjuk vissza ezt a benyomást. Maga mondja: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Ugyancsak magára alkalmazza Izaiás szavait: „A megroppant nádat nem töri össze és a füstölgő mécset nem oltja ki.” (Mt 11,22). Igen, ő az, a szelíd és alázatos szívű Jézus, aki hív bennünket, fáradt és megterhelt embereket, hogy megenyhítsen.
De legalább ugyanilyen benyomásuknak kellett lenni a tanítványoknak az ellenkezőjéről is. Van az Úr Jézus jellemében valami nagyon kemény, határozott, férfias, könyörtelenül egyenes is. Nem véletlen és nem érdektelen, hogy amikor kérdezi, kinek tartják őt az emberek, csupa kemény jellemet emlegetnek: Keresztelő Szent Jánosnak, Illésnek. Jeremiásnak, vagy egynek a próféták közül – akik éppen nem szelíd, kedves és kellemes emberek. Megmutatkozik ez hivatástudatának nagy határozottságában is. Első ismert szava, tizenkét éves korában a templomban, szinte kegyetlenül határozott: „Nem tudtátok-e, hogy abban kell lennem, ami Atyámé?” – mondja az érte aggódó, féltő szülőknek. Kemény, határozott céltudatosság: „Nem békét jöttem hozni a földre, hanem kardot” (Mt 10,33). „Tüzet jöttem bocsátani a földre” (Lk 12,49). „Ne gondoljátok, hogy fölbontani jöttem a törvényt; nem fölbontani jöttem, hanem beteljesíteni” (Mt 5,17). Tele van az evangélium ilyenekkel. Amikor kifejti tanítását, az ószövetségi törvény ismertetése után („hallottátok, hogy mondatott a régieknek”) egyszerűen kijelenti: „Én pedig mondom nektek…” Semmi ingadozás, semmi kételkedés vagy tapogatózás, hanem a legteljesebb határozottság. Tanítványaihoz is milyen határozott! Az Oltáriszentség megígérése után, amikor a hallgatók elszélednek, mert kemény beszédnek mondják szavait, a tanítványok elé áll és azt mondja: „Ti is el akartok menni?” Mintha azt mondaná: menjetek, elmehettek. Pétert megdicséri és boldognak tartja, mert megvallotta istenségét; rögtön utána, amikor nem akar hallani arról, hogy az Úr szenvedjen, így szól hozzá: „Távozz tőlem, sátán…” (Jn 6,63 – Mt 16,23), Ez a kemény határozottság árad tanításából is: „Senki két úrnak nem szolgálhat” (Lk 16,13). „Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki és vesd el magadtól” (Mt 18,19). „Aki kezét az ekére téve hátratekint, nem méltó hozzám” (Lk 9,62). Ellenségei is észrevették ezt: amikor a farizeusok és a szadduceusok eljönnek hozzá, ezt mondják: „Mester, tudjuk, hogy igaz-mondó vagy és nem törődöl senkivel, mert nem tekinted az emberek személyét és az Isten útját igazságban tanítod” (Mk 12,14).
De nemcsak határozottságról van itt szó, hanem olyan keménységről, amely már-már a kegyetlenséget érinti. Bizonyos, hogy a szent harag is hozzátartozik az Úr Jézus jelleméhez. Ismeri a férfi-harag áradását. Olvassuk csak a farizeusok ellen szóló szörnyű prédikációt: „Kígyók és viperák fajzata… Jaj nektek..” A nagy jelenetben, amikor kiveri a kufárokat a templomból, önkéntelenül is feltűnik, hogy senki sem mert szólni ez ellen – sem a kereskedők, akiket kivert, sem a templomőrség, sem az összegyűlt tengernyi nép. Máskor is „haragosan körülnézett” a farizeusokon (Mk 3,5). Nemegyszer olvassuk, hogy haragra lobban még apostolaival szemben is – jellemző, hogy éppen akkor, amikor nem akarják a kisdedeket hozzá engedni. A kegyetlenségig kemény az a tanítás, hogy „gyűlölni” kell öveiket (Lk. 14,40). Ugyannyira, hogy a „félelmes” szót is ki kell ejteni, mert nem egyszer félnek tőle az emberek. Az ördögűzés után felszólítják, hogy hagyja el a határt, mert félnek (Lk 26,29). Hányszor van, hogy a tanítványok nem merik kérdezni! A viharban, amikor azt mondja: „Bátorság, ne féljetek” – megismerik, de utána megint csak „megfélemlének nagy félelemmel” a csodától (Mk 4,40). A vérfolyásos asszony „félve és remegve” járul hozzá (Mk 5,52). Nem olyan egyszerű az a szelídség és határozottság; ott van teljességgel, de ott van vele a keménység és határozottság is.
Egy másik alapvető vonás az, amit a Pilátushoz intézett szavak jellemeznek: „Az én országom nem e világból való.” Benne van ebben a világgal való teljes szembefordulás. „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét mindennap és kövessen engem. – Aki jobban szereti atyját vagy anyját nálam, nem méltó hozzám” (Mt 10,33). „Aki életét szereti, elveszti azt, és aki gyűlöli életét a földön, az megőrzi az örökélet számára” (Jn 12,25). Mi más a nyolc boldogság, mint hogy pontosan megfordítja azt, amit a világ boldogságnak, értéknek nevez! Lemond mindenről, amit a közfelfogás értéknek tart: kényelemről, jólétről, gazdagságról. „A rókáknak barlangjaik vannak és az égi madaraknak fészkük: az Emberfiának nincs hol a fejét lehajtania” (Mt 8,30). Éjjel-nappal munkálkodik. A prédikálástól és gyógyításoktól enni sincs ideje – már amikor van mit. Teljes odaadással vállalta a szenvedést és a halált. És hogy ez a lemondás tervszerű, mi sem mutatja jobban, mint a pusztában való megkísértés. A kísértő a világ három legnagyobb értékével kecsegteti; neki azonban nem kellenek az anyagiak, sem a dicsőség, sem a hatalom. Teljesen szembefordul mindezzel. Itt fölvethetjük a kérdést: honnan tudják ezt az evangélisták? Csak tőle magától tudhatták. Tehát súlyt helyezett arra, hogy elmondja nekik.
Ennek az élettől való elfordulásnak megint megtaláljuk azonban az ellenkezőjét is Jézus egyéniségében: életigénylés, valóságérzék, életközelség, realizmus. Megfigyelőképessége páratlan. A példabeszédeken keresztül látjuk az egész társadalmat, amelyben él. Ott van a kereskedő, a földműves, a kertész, a vincellér, a vámos, a halász, a napszámos, az építőmester, a katona, a bíró, a vezér, a király, az imaszíját hordozó és hosszú bojtokkal ékeskedő farizeus, ott van az éjjeli nászmenet, az ünnepélyes lakomák asztali etikettje, a háziasszony, a szegény özvegy, aki kamrájában keresi az elgurult pénzt, a gyerekek az utcán, a sebhelyes koldus, a munkanélküli, a boldog fiatal anya, a megelégedett gazdag paraszt… Gazdag, élő világ! Ott vannak saját mesterségének nyomai is: a szálkáról és gerendáról szóló intelemben ki ne ismerne rá az építőmesterre, az ácsra! Ott a természet szeretete, abban a legegyszerűbb és legegészségesebb formában, ahogyan az egyszerű ember ráfeledkezik a liliomra, a napsugárra, az esőre, az ég madaraira, amelyekből „egy sem esik le Atyátok tudta nélkül…” De menjünk tovább a valóságérzék terén! Ahogyan az Úr Jézus benne él korának viszonyaiban, ahogyan a politikai és gazdasági adottságokat elfogadja, az tökéletes realitásra vall. Úgy veszi őket, amint vannak. A szociális viszonyokat nem akarja megváltoztatni: ez nem az ő dolga. Nem hajlandó a kísértőnek kenyérré változtatni a köveket. Nem száll szembe a mózesi törvénnyel: megtartja az előírásokat, felmegy az ünnepre, megfizeti a templomadót, rojtos ruhába öltözik. Még hallgatóit is arra buzdítja: engedelmeskedjenek a fariezusoknak és írástudóknak, csak példájukat ne kövessék. Ugyanígy bár nem helyesli a meglevő politikai állapotokat, a római hódítást, de nem száll vele szembe. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré.” Tervszerűen óvakodik attól, hogy beavatkozzék a hatóság dolgába. Egyszer örökösök jönnek hozzá, hogy tegyen köztük igazságot. A leghatározottabban elutasítja: „Ember, ki tett engem bíróvá közöttetek?”
Nem lehet a szó közönséges értelmében azt mondani, hogy az Úr Jézus aszkéta. Tudatosan szembeállítja magát Keresztelő Szent Jánossal, amikor azt mondja a farizeusoknak és írástudóknak: „Eljött János, nem evett és nem ivott és azt mondták, hogy ördöge van. Eljött az Emberfia, evett és ivott és azt mondják: íme a falánk és borissza ember” (Mt 11,18-19). Lakomákon is ott látjuk mindig, amikor a felebaráti szeretet követeli. Nem sztoikus. Nem is aszkéta úgy, ahogyan a farizeusok kívánják. Nem engedi tanítványait böjtölni, amíg a „vőlegény velük van”. A böjtöt is egészen másképp kívánja: „Te amikor böjtölsz, kend meg fejedet és arcodat mosd meg…” (Mt 6,17) – vagyis ne mutasd, hogy te most „aszkéta vagy”, mint a savanyú szentek mutatják, hanem a lélek lendületével járj el, belső szabadsággal, mint akinek az ilyesmi már nem is probléma. A világgal szembefordul és elítéli, amikor rossz, de szereti, amikor jó, mert tudja, hogy Istentől való. Szent Pál második korintusi levelében van egy különösen hangzó mondat: „Jézus Krisztus, akit nektek hirdetünk, nem volt Igen és Nem, hanem az Igen volt őbenne. Isten valamennyi ígérete Igenné lett benne” (2Kor 1,19-20). Tehát Ő az Igen, az élet igenlése.
Egy harmadik benyomás: Csodákkal, természetfölötti eseményekkel van tele az egész evangélium. Kezdődik az angyali üdvözlettel, folytatódik a karácsonyi angyalokkal, a Jordánnál az égből jövő szavakkal, aztán a sok csoda: gyógyítás, halott-támasztás, kenyérszaporítás, vízenjárás, végül a feltámadás és a mennybemenetel. És mégis: az Úr Jézus maga a józanság, az egyszerűség, póz nélkül, rejtélyeskedés nélkül. A nyelv, ahogyan beszélt, maga az egyszerűség. Ha az ember összehasonlítja olyan írásokkal, amelyek utánozni próbálják az evangéliumot, fel egészen Nietzschéig: micsoda silány utánzók! Józan racionális hajlam, éles logika, cicomátlan, világos, tömör beszéd: „igen, igen, nem, nem”. Amikor a farizeusokkal és írástudókkal tárgyal, vitatkozik, akkor mindig bizonyít. Bizonyít egyszerűen „ad hominem”; bizonyít a Szentírásból: Mózesre, zsoltárokra, prófétákra hivatkozik, ahogy a rabbinus iskolákban szokás. Mindegy neki, hogy egyszerű emberekkel beszélget, vagy szószékről prédikál, megtalálja az éppen odavaló hangot. Ahogyan a farizeusokkal harcol: ez a harc a józan emberé a tekervényességgel, a túlzottsággal, az eretnekséggel – a lényegért. „Tizedet adtok mentából, ánizsból és köményből, de elhanyagoljátok, ami fontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget” (Mt 23,23). Az egész evangéliumon át nem árad az Úr Jézusból semmi exaltált, semmi felajzott, semmi mesterkélt, semmi álmodozás. Még csak annyira sem „álmodozó”, mint Szent Pál, akinek látomásai vannak. Nem is szólva Mohamedről, hogy a vallásalapítókat vegyük. Pedig a rendkívüli dolgokat – mint az Apostolok cselekedeteiből tudjuk – az isteni erő megnyilatkozásának tartotta akkor a közvélemény; de az Úr Jézusnál sehol sincs ilyen. A természetfölöltti jelenségek, a csodák éppen olyan magától értetődően szerepelnek, mint a természetes dolgok. Az ő számára ezek nem természetfölöttiek, hanem természetesek. Különben is érdemes végignézni az evangéliumban elmondott csodákat abból a szempontból, hogy a legtöbb helyen maguk a körülmények is lehetetlenné teszik, hogy csak szubjektív csalódással magyarázzák őket.
Az emberekhez való viszonyában ugyanezt a paradox kettősséget látjuk és érezzük. Mi jellemzi ebből a szempontból az Úr Jézust? Mindenki – legyen barát, vagy ellenség – egy szóval fog erre felelni: szeretet. Igen, ha van egy szó, ami mindennél jellemzőbb az Úr Jézusra, az ez. Tanításának, legalábbis erkölcsi tanításának a lényege a szeretet. A szeretet, amely egyetemes, kivételt nem ismerő, amely bensőséges, amely heroikus mint ellenségszeretet; a főparancs, az egyetlen nagy, mindent magába foglaló követelmény. Tanítja és megteszi. Élő példával támasztja alá, mutatja be, testesíti meg önmagában. Amint Szent Pál mondja: „A mi Istenünk jósága és emberszeretete jelent meg Krisztus Jézusban” (Tit 3,4). „Körüljárt jót cselekedvén” – így foglalják össze életét a tanítványok. Minden, amit tesz, a szeretet cselekedete, egészen odáig, hogy „nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja oda barátaiért.”
Milyen az Úr Jézus szeretete? Cselekvő szeretet; hiszen nyugalma sincs a szeretet cselekedeteitől, se éjjele, se nappala, fáradhatatlan a jótettekben. Emberien meleg. Szinte valami ösztönös jóság is van benne. Ahogyan rámosolyog a gyermekekre, ahogyan sír Lázár sírja előtt! Kétszer is mondja az evangélium, hogy „megrendült”, amikor barátja sírjához ment. Szinte látjuk a részvétet az arcán, amikor elmegy Jairushoz, és az édesanya szíve nyilatkozik meg benne, amikor a naimi özveggyel találkozik. Végigvehetnénk az ismert jeleneteket: amikor szánja a tömeget… Egyik legmeghatóbb mondata az evangéliumnak – talán nem is a mondat értelme, hanem már a kifejezésmód is mutatja a meleg szeretetet – amikor felsóhajt: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint ahogyan a kotlóstyúk gyűjti össze csibéit szárnyai alá, de te nem akartad!” (Mt 24,33). Ha van hasonlat a világon, amelyből csak úgy árad az anyai szív melege, akkor ez az.
Tapintatos ez a szeretet. Akárhányszor nem várja, hogy kérjék, maga megy elébe a hozzá igyekvőknek. A bűnösöket nemcsak fogadja, de ő maga megy hozzájuk. A gondoskodó, meleg, emberi szeretet nyilvánul meg akkor is, amikor elfogják és azt mondja: „Én vagyok! Ha engem kerestek, hagyjátok ezeket elmenni.” Még az utolsó percben is meg akarja menteni barátait.
Ebben a szeretetben nincsen semmi rossz értelemben ösztönös, testies, semmi, ami gyanús volna; csak úgy csillog benne a tisztaság. Nincs benne semmi üzemszerű; egyenként foglalkozik mindenkivel. Nincs semmi szentimentális, cukrosvíz-szerű, semmi rajongás, semmi exaltáció, semmi idealizmus a szónak abban az értelmében, hogy idealizálni akarná az embert.
Mert mindezek ellenére ne felejtsük el, hogy az Úr Jézus valójában magányos ember. Szereti a magányt. Amikor igazán önmaga akar lenni, akkor felmegy a hegyre, vagy ki a tó partjára, egyedül. De nemcsak külsőleg, hanem lélekben is egyedül van. Elszakad családjától, édesanyjától, atyjafiaitól. Voltaképpen senkije sincs, aki egészen közel volna hozzá. Legközelebb van hozzá János és Péter. Együtt él a tizenkettővel éveken át, de seholsem látjuk, hogy tanácsukat kérné, hogy szüksége volna rájuk, vagy vigasztalásukat óhajtaná. Egyszer hívta őket a Getszemáni kertben, akkor is hiába. Az emberek között van, de egyedül van köztük.
Sokszor hangoztatják: könnyű az embereket szeretni, amíg nem ismerjük őket, amíg távol vannak tőlünk. Viszont ismerni az embereket és mégis szeretni őket: a legnagyobb heroizmus. Nos, az Úr Jézus félelmetesen ismeri az embert. Tudja, mik fakadnak az ember szívében, ismeri a rossz gondolatok és bűnök egész vészes, szörnyű tenyészetét. Nincsenek illúziói az emberekről, még tanítványairól sem. Két példa rávilágít, mennyire ismeri az Úr az embert. Az egyik a búzáról és konkolyról szóló példabeszéd, amelyben rámutat arra a mélységes, döbbenetes valóságra, hogy az ember jó és rossz tulajdonságai közös gyökérből fakadnak. Nem olyan könnyű kitépni a konkolyt anélkül, hogy a búzát is el ne pusztítanánk. A másik a Hegyi Beszéd „túlzásai”, amikor a gondolati bűnök mélyére tapint. Ő mélyebben lát, mint azok a félpszichológusok, félpedagógusok, akik ezen megbotránkoztak. Egyedül Krisztus illetékes arra, hogy morált adjon az emberiségnek – mert ő ismeri az embert legjobban. Igen, az Úr Jézusnak nincsenek illúziói az emberekről, és mégis úgy szeret, hogy „életét adja barátaiért”. Tudja, hogy bűnösök vagyunk, „gonosz és házasságtörő nemzedék”; még tanítványait is megrója: „Ó hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig tűrjelek titeket?” (Mk 9,18). De tisztában van azzal is, hogy gyöngék vagyunk. A lélek kész lehet, de a test erőtlen. Milyen megható, amikor a Getszemáni kertben azt mondja tanítványainak: „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” Ő tudja, mi az emberi gyengeség, átélte a kísértés idején a pusztában és átélte a szenvedésben, lélekben már a getszemáni éjszakán. Nincs illúziója: amikor hozsannáznak, nagyon jól tudja, mit fognak rá ugyanezek az emberek kiabálni néhány nap múlva; tudja, hogy Júdás elárulja, Péter megtagadja – de ő nem szűnik meg szeretni. Ez a krisztusi szeretet egészen más, mint a romantikus, szentimentális emberek elgondolják. Nem ítél, és nekünk is azt mondja, hogy ne ítéljünk. Amikor az apostolok tüzet akarnak kérni a városra, amely nem akarja őket befogadni, megrója őket. Azt mondja: „Az Emberfia nem jött lelkeket elveszteni, hanem megmenteni” (Lk 9,52). Amikor pedig Péter kérdi, hányszor bocsásson meg vétkező atyjafiának, hétszer-e? – „Nem hétszer, – hangzik a válasz, – hanem hetvenhétszer” (Mt 18,12). Utolsó szava a keresztfán: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Hogy a szeretetnek milyen tapintata és milyen emberismeret lakozik benne, arról a legékesebben az evangéliumnak a házasságtörő asszonnyal való jelenete beszél. Az Úr még csak rá sem néz, nem akarja megszégyeníteni; lehajtja fejét és a homokba ír. Vádlóinak pedig nem mond mást, mint hogy: az vessen rá követ, aki ártatlan. És amikor feltekint, már csak azt mondja az asszonynak: „Én sem ítéllek el” (Jn 8).
Ha pedig azt kérdezzük, kiket részesít előnyben az Úr Jézusnak ez a paradox szeretete: kétségtelen, hogy elsősorban a kisembert, a kivetettet, a szegényt, a lenézetteket, elnyomottakat, betegeket, bűnösöket, Ezek vannak szívéhez legközelebb. Ezekkel érintkezik főképp, ezekkel barátkozik, mint ahogy a farizeusok és írástudók szemére vetik (Mt 2,16).
Ide tartozik a nőkhöz való viszonya is, hisz az ószövetség alig leplezett megvetést mutat a nők iránt. Amikor nőkről van szó – kivéve a szenteket – mindig egy kicsit tisztátalannak tartja és mondja őket. A nőket nem taníttatták. Amikor az apostolok meglátják Jézust Jákob kútjánál a szamariai asszonnyal beszélni, álmélkodnak, hogy asszonnyal áll szóba…
A nyolc boldogságról lehetetlen nem érezni, hogy valami „proletár” íze van; csak nem szabad ennek valamilyen politikai jelentőséget tulajdonítani. Azért szereti jobban a szegényeket, a kicsinyeket, az elesetteket, mert ezek szorulnak rá jobban a szeretetre. „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket bűnbánatra” (Mk 2,18). Boldogoknak nevezi őket, mert meglátják az Istent. Nem ítéli el a gazdagságot, gazdag barátai is vannak, de a maga részéről elveti magától. Miért? Megmondja: „Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni a mennyek országába.” Vagyis elítéli azt a lelkületet, ami a gazdagságból legtöbbször következik: a gőg lelkületét, a felülről lefelé nézésnek, a magabiztosságnak, a világra való rá-feledkezésnek a lelkületét. Sajnálja a gazdagokat, mert távolabb vannak Isten országától. Amikor a gazdag ifjú hozzá jön és megkérdezi, mit cselekedjék, az evangélium azt mondja, hogy az Úr Jézus megszerette, kedvét lelte benne. Rámosolyog: „Menj és add el minden vagyonodat…” Erre az szomorúan távozik, mert nagyon gazdag volt. Az Úr Jézus ekkor odafordul tanítványaihoz és ezt mondja: „Fiacskáim, milyen nehéz bemenni a gazdagoknak a mennyek országába!” (Mk 10,24). Ez a „fiacskáim” szó világosan mutatja a mély fájdalmat; ebben érezni meg, mennyire sajnálja ezt a nagyobbra teremtett fiatalembert, ezt a szegény gazdag embert.
Az előbb azt mondtam, hogy az Úr Jézus szeret magában lenni. Csak emberileg igaz ez, valójában nem. Ő maga mondja: „Nem vagyok egyedül, mert az én Atyám, aki küldött, velem van mindig” (Jn 8,16). „Én semmit sem cselekszem magamtól, hanem azt mondom, amire Atyám tanított. Aki küldött engem, velem van. Nem hagyott magamra, mert én mindenkor azt teszem, ami neki kedves” (Jn 8,28-29). Ez a „velem van” és „nem hagyott magamra” az első, ami az Úr Jézusnak Istenhez való viszonyát jellemzi. Valami teljes bensőség ez. Az imádság levegőjében él. Az evangélium huszonhat helyen említi, hogy imádkozik. Imádkozott a kereszteléskor, imádkozott a tanítványok választása előtt, imádkozott, amikor szétküldte tanítványait, amikor visszajöttek, amikor elbúcsúzott tőlük, imádkozott sok csodatétele előtt… Hogy milyen bensőséggel tud imádkozni: olvassuk el János 17. fejezetét, a főpapi imádságot. Ezt a teljes bensőséget voltaképpen ő teremtette meg. Meglátjuk ezt, ha Jézus imáját összehasonlítjuk a legnagyszerűbb zsoltárokkal. – Van azután ebben az imádságban valami megható férfias szemérem. Az Úr Jézus nem szeret a tömegben imádkozni. Amikor úgy szíve szerint imádkozni akar, akkor félrevonul. Nekünk is azt mondja: „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a kamrádba, zárd be az ajtót…” (Mt 6,6). Valami roppant közvétlenség is van benne. „Isten nem úgy beszél hozzá, mint valaki rajta kívülálló, Isten benne van; szívéből veszi, amit Atyja mond neki. Isten keblében él minden pillanatban, teljes közösségben.” (Renan.)
Tulajdonképpeni imája és Istenhez való viszonya azonban nem szavakban mutatkozik meg, hanem abban a tökéletes átadásban, ahogyan az Atyának odaadja magát. „Az én eledelem, hogy annak akaratát cselekedjem, aki engem küldött” (Jn 4,34). A tizenkét éves Jézus megkezdi ezt, és a kereszten utolsó szava: „Beteljesedett!” Teljesítettem Atyám akaratát. „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.”
Imádságából hiányzik minden külsőleg feltűnő dolog, minden rendkívüli. Nem ül mozdulatlanul vagy guggol, mint az indus szent, nem végez aszketikus légzési gyakorlatokat, mint a jógi, sem bizonyos szertartásokat, mint a muzulmánok. Még térdelni is csak egyszer látjuk, a Getszemáni kertben. Két helyen szeret imádkozni: a tó partján vagy a hegyen, tehát a természetben, és a templomban. De belsőleg sincs ebben az imában semmi emberileg rendkívüli, semmi exaltált. Azok a jelek, amelyek az extázist kísérni szokták – ájulás, levegőbe emelkedés, stb. – nincsenek meg nála. Sokkal inkább, józan, logikus, természetes közvetlen a jellege. Ez magyarázza meg, miért nincs szüksége arra, amit misztikának mondanak.
Egyedül az Úr Jézus imájának jellemző vonása végül valami hallatlan biztonság az imádságban. A legnagyobb szentek is, amikor imádkoznak, elsősorban bűneik bocsánatát kérik. A papnak is meakulpázni kell az oltár lépcsőjénél. Neki nincs bűne, és nem is csinál titkot ebből. „Ki fedd meg engem közületek a bűnről?” – kérdezi. „E világ fejedelme bennem nem talál semmit” (Jn 14.30). Nincs miért bocsánatot kérnie. De egyáltalán nem is kér az imádságban. Ha kér, másoknak kér. Neki nincs szüksége kérésre. Csak kétszer kér, akkor is ugyanazt, de ez nagyon jellemző. Közvetlenül a szenvedés előtt mondja: „Megrendült a lelkem. Atyám, ments meg engem ettől az órától.” De mindjárt hozzáteszi: „De hiszen azért jöttem ez órára. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” (Jn 12,27-28). A másik a Getszemáni kertben, hangzik el: „Atyám, ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár” – és mindjárt utána: „Mindazonáltal ne az én akaratom legyen, hanem a tied.”
Tökéletesen, biztos a meghallgatásban. Amikor Lázár sírjánál imádkozik, azt mondja: „Hálát adok neked Atyám, hogy meghallgattál. Én ugyan tudtam, hogy mindenkor meghallgatsz, csak a körülállókért mondom, hogy higgyenek” (Jn 11,42). Neki voltaképpen nincs is szüksége arra, amit mi imának nevezünk. És Istennel valahogyan más viszonyban van, mint az emberek. „Az én Atyám, – mondja egy helyen – akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek.” „Mi Atyánk” és „az én Atyám”… Az Atya ugyanaz, csak az imádkozónak a viszonya nem ugyanaz. Az evangéliumban az Úr Jézus ennek az Atyának teljhatalmú képviselője. Képviseli Isten akaratát – egyenrangú vele.
Mindaz, amit a tanítványok és szemtanúk így együtt véve az Úr Jézusról mondanak, azt érezteti velünk: így lehet, így kellett lennie. Ráismerünk a nekünk való hangra, anyanyelvünkre. És mégis: nem értjük egészen az egymással ellentétes vonásokat, nem értjük, hogyan lehet mindez meg együtt egy emberben. Pedig benne vannak és élnek. Csak akkor értjük meg ezt, ha meghallgatjuk, mit mond önmagáról ő maga, és tanúbizonyságát hallva elhisszük, hogy ő – Isten Fia.
1951
