A mai emberre jellemző - mondja Jean Guitton -, hogy túl gyorsan, idő előtt akar remekműveket létrehozni. Ugyanez a mozzanat megvan a keresztény emberben is: hajlamos arra, hogy elsiesse tökéletességét.
A tökéletesség szó hallatán az Atyára gondolunk, nem ember fiára. Akkor ellentmondás rejlik ebben a szóban: tökéletességünk! S mégis, Jézus fölhívása óta beszélhetünk a reményéről: ,,Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok.''
Annyit mindenesetre már tudunk, hogy - nem a tökéletességhez -, hanem magához az életben maradáshoz: kell szeretnünk.
Amikor az ember ezt a ,,kell''-t belátja, először fordul szembe tökéletességének távlatával. Kell: azaz teljes erőből járulj hozza, hogy életben maradj, s így másokat is életben tarts. Az élet a szeretet. Így kell tehát: senki sem állhat ki az emelő ránehezedő forgó pontja alól, mert ha kiáll, nem emelkednek, akiket emelnie kell. Mindenki támaszt, eltart, éltet, bíztat, visszafog, segít, előrelendít valakit, valakiket; családot, csoportot, nemzetet. Van, aki magát az emberiséget. ,,Világos, mint a nap'': kell szeretnünk.
,,Legyetek tökéletesek'': ezt jelentené?
A természetemmel ,,ellentétes'' így lesz természetemmé. De nem literszám töltődöm fel, akár egy üres ballon. Nem úgy tökéletesedem, hogy egyre emelkedik bennem a ,,jóság szintje'' hanem érzem, hogy áramlásban vagyok! És személyiségem megőrzött, sőt fölfokozott éberségével hagyom magam sodródni Valaki által, Valaki felé, aki így tökéletesít: s teljes fölépülésem pillanatában majd egy csapásra ,,leszerel'', hogy önmagával fölruházzon. Ez azonban az ő dolga; az enyém az, hogy tempózzam ebben az áramlásban, az Isten választotta pillanatnak kiszolgáltatva. Szabad-e ezt elsietnem?
Nem szabad, de lehetséges. Szentségre lehet törekedni becsvágyból is. A jellem gyöngeségeit elfedhetjük álcázó türelemmel. Ami - mert zsenge növény - lassan nő ki természetünk talajából, azt ki is rángathatjuk; így lesz a szelídségből álszelídség. Van olyan őszinteség, amit a megfontolt csalárdság tesz túl hangossá. Van olyan csend, amiben a lélek nem kíváncsi intim zavaraira, csupán unatkozik. A nyilvános megbánás olykor nem más, mint hencegés; belátás helyett gőgöt mutat.
Mielőtt ,,legbensőnk feneketlen hasadékába'' pillantanánk (Teilhard de Chardin), hogy megértsük, mélye mérhetetlen, gyorsan magunkra ötjük a szenttéválás uniformizált sémáit; holott a kegyelem nem tűr sémát, méreteket s alkalmakat sem, keresztül-kasul át akar járni bennünket, beleértve sötétségeinket is, sőt azokat leginkább. Igen, ,,jó lenne'' csipesszel kiszedegetni bűneinket, mint a szálkákat, szép sorjában, hogy minél előbb ,,az igaz ember'' öltözetében tetszelegjünk; kisiskolás lelkületünknek van ínyére az a mohóság, amivel utána kapunk elképzelt tökéletességünknek.
A jóvátétel azonban Isten ,,életébe'' került: érvényességét - más szóval a kegyelmet - nem lehet a lélek parttalanságából átterelni a ,,mennyiségek'' világába, hogy nyugtatgassuk magunkat. Ne akarjunk nyugalmat mindenáron; hogyan szünetelhet a bűnbánat, ha nem szünetel a bűn sem? Jézus sem bíztatja gyors hegedésre nyitott sebeit.
Pascal írja: nem hiszek az egy-erényű embernek. Valóban: a szentet a képességek dialektikája teszi. Az igazi szent lehetett volna zseniális gonosztevő is; a nagy igazmondó páratlan hazudozó is - ha csak rajta múlik. A keresztény tökéletesség alighanem mindenfelé egyaránt tágul. Az elsietett tökéletesség a keresztény ember nagy kísértése, de nem tétlenkedünk. Írjuk, s íródik a sorsunk. A tökéletesedés: a tett és a várakozás - felső fokon.
Míg a siető kudarcaitól elcsügged, odavágja a haszontalannak bizonyult ,,gyakorlatot'', vagy makacsul erőlteti, addig a nem-sietőnek van ideje.
A tett önmagában nem elég. Várakozni is kell: ez az alázatosság. Szemben a siető ,,tüsténkedésével'', ez a várakozás ,,ácsorgásnak'' tűnik. Nem baj; ettől lesz szigorúsága oldottabb, kedve játékosabb s ez különbözteti meg a siető feszes farizeizmusától.
A vágy a tökéletesedésre az ember szívgyökere; itt szenved a legtöbbet, de itt vannak a legjobb örömei is. Ezt becsüli másokban, ha megvalósulni látja, s a legkisebb eredmény láttán is tud csodálkozni. A tökéletesedés nem is törekszik másra, mint egyensúlyra, de halhatatlan egyensúlyra.
