Andrej Rubljov, a nagy orosz ikonfestő elhallgat a vlagyimiri székesegyház üszkei között. A tatár hordák mindent feldúltak. Aki mozgott, lemészárolták. Lovak, falvak hevernek és füstölögnek útjukban. Akik a székesegyház falai közé menekültek, tatár kardoktól vesztek el. Rubljov, a szerzetes, a misztikus kék és ezüst festője talán az egyetlen, aki megmenekült, de kínja mindenkiénél nagyobb. Néznie kell az ártatlanok egymásra ömlő vérét, a tatár harcosok őrjöngő kegyetlenségét; látnia kell freskóinak robbanásszerű pusztulását. Ez a pusztulás fölperzseli reményeit.
Kilép a kormos falak közül. Üres pillantást vet elégedett angyalaira, a
próféta magas alakjára, akinek törzsét véres tenyérrel összemaszatolták.
Kilép a székesegyházból és örök hallgatást fogad.
Mi ez a hallgatás? A fölismerés sokkja annak láttán, hogy íme, az ember békéjét a katasztrófa bármikor fellökheti, mint egy tányér levest? Talán az, hogy művei fölött ott látja a hiábavalóság hamuját?
Mindez és még valami.
Rubljov nem hallgat, hanem elhallgat. Örökös csöndet vállal, mert életében nem ezt vagy azt, mindent elhibázottnak, kísérletnek, megoldatlannak tart; mint aki félreértette éppen a lényeget, mert szeretete csekély volt. Alámerül önmagában. Elhallgatása azért olyan teljes, mert szakadékszerű: néma leereszkedést kíván. Csöndjét mégis a megszólalás konok reménye hatja át, talán épen azért, mert ami megelőzte a lélekben, igazi szétesés volt.
Rubljov szerzetes a novícius évek feszes várakozásában élt. Akkor is voltak imádságos, önfeledt, sírással küszködő pillanatai, de mi az ehhez képest, ami most elérkezett?
Meg kell ismernie a megrendülés kiváltotta kételyt, amit nem osztanak fel elviselhető szakaszokra a hit ünnepei: olyannak látszik a világ, mintha nem volna Isten, mintha csak elszabadult volna gazdátlanul, belegördítve a végtelenbe. A kétely nem egy réteg és nemcsak a megingás mozzanatából áll. Bár a lélek elhagyatottságában rögtön utánakap elszivárgó hitének, amit megragad, már nem a régi bizonyosság, csak a rengés morajában elhaló ,,igen''.
De a megingás után, kimozdítva a középpontból, amiről azt gondolta,
elhalt benne, él és lüktet. A tékozló fiú belső emigrációjából igazabban és
csak tiszta szeretetre kiéhezetten tér vissza önmagához.
Persze, a hallgatás mégiscsak hallgatás, vagyis elfordulás a világtól, a szétszórtságtól az egybegyűjtés erőiért. De a külső apadás egybevág a belső apadással; azaz, az igazán erősnek kell megtapasztalnia az igazi gyöngeséget. Szikkadás ez, keserű idő, amelyben kimerül a feszültség; nincs bent egy gondolat, egy tenyérnyi víz, egy mondatnyi imádság sem.
Ez az ember bénító tehetetlensége; a kegyelemnek kiszolgáltatott ember
pillanata. Van bent még egy cseppnyi nedvesség, egy sóhajtásnyi ima és
maroknyi remény a minden eddiginél forróbb megszólalásra? Lehet az a
hallgatás merő üresség, olyan, hogy csak az emberi lét automatizmusa benne
az egyetlen élet. De épp ilyenkor elég a szív ritmusnyi ereje ahhoz, hogy a
nélkülözés csöndjéből hallgatás legyen, mely már észrevétlenül megtelt
beszéddel, színnel, gazdagsággal. Az átértékelés nyomán a lélek új
fennsíkra érkezik. Itt már öröm az, ami öröm, kín ami kín, s minden kevés
és egyszerű.
Rubljov élete a hallgatás ideje alatt törvénytelenebb lett, tehát mélyebben magává formálódott. Fényei elmaradtak, de léte áttetszőbb lett. A hallgatásban elkomorul, de egyensúlyát visszaszerezte.
Amikor hallgatását maga mögött hagyja s karjában tartja az új kiválasztottat, a harangöntőt és a harangszentelés sara fölött együtt sírnak, Rubljov már törődött arccal, ítélő s egyszerre megértő tekintettel néz a világba.
Hirtelen bizonyossá lesz bennünk, súlyos hallgatása virrasztás volt. Kivárta az ő hajnalát, ami most valamennyiünkké. Ecsetje alól az örökkévalóság mozdulatlan alakjai rajzolódnak ki. Csak mondattöredékekre képes az ölében vergődő fiú feje fölött, de halljuk kiáltását hajdani szerzetestársához: - Ünnepet, Danyilíj, ünnepet!
