Pázmány Péter ébren van, mert ma is tud hatni hitének nagyságával, szellemének erejével, nyersességével és alázatosságával.
Mi benne az, ami levesz a lábunkról? Elsősorban nem hatalmas teológiai képzettsége, sőt kifejezett teológiai tehetsége; ez is. Hanem gondolkodásmódja, képei, nyelve, amely művészileg érett, szabad, fogható, élő, természetes, s mivel ,,hittérítői hivatása arra késztette, hogy az egész néphez szóljon... a köznyelvet használja írásaiban. Szóval tanított, mint maga Jézus Krisztus'' - írja tanulmányában Kolozsvári Grandpierre Emil; ezért utolérhetetlenül egyszerű.
Hosszú, tömör, nagylendületű mondatokat ír, de áttetsző szerkezettel, s úgy, hogy minden szava mögött ott áll egységes szelleme, mímelés nélkül (ezért sokszor harapósan), öntudatlan gyermekséggel (ezért sokszor kíméletlenül). Hódítani akart, az biztos, de Istennek és az emberért, az is biztos. Ereje hullámzó, gazdag és eleven, hitével összeforrott. ,,Fínylik az Istennek hatalma'' - írja s önmaga fényével bizonyította.
Pázmány Péter írói művészete is aláhúzza Kardos Tibor megállapításait: ,,A kereszténység a költészet hatalmas új forrását nyitotta meg. Nincs még egy történeti vallás, amelyben annyi költői képzet talált volna helyet, amely mélyebben átjárna minden emberi tevékenységet, s amely úgy föl tudta volna szívni a hagyományból az életerőt, a kiirthatatlant.''
Őry Miklósnak 1970-ben Kismartonban megjelent ,,Pázmány Péter tanulmányi évei'' című könyve alaposan és részletező pontossággal jeleníti meg Pázmány eléggé ismeretlen ifjúi éveit; Őry szinte Európára kiterjedő nyomozói munkát végzett. E műből megtudjuk - amit, persze mindig is tudtunk, de amit nem lehet soha elégszer ismételni -, hogy minden új szellem őt megelőző szellemek dajkasága, serkentése s próbái árán születhetik meg; Pázmányé is.
Idézünk a jezsuita Georg Scherertől, ,,korának nagy szónokától'', Pázmány egyik tanítójától: ,,A prédikátor legyen imádságos ember... Az ima nagy erőt ad a prédikációnak, ugyannyira, hogy egy-egy imádkozó pap öt szóval jobban megindítja a hallgatókat, mint a másik nem imádkozó fecsegő egész zsákravalóval. Dicsekvés nélkül mondom, én már 44-ik éve prédikálok, de még nem jutottam odáig, hogy a talárisom ujjából merészkednék kirázni egy prédikációt... Rendesen az egész hét sem elég annak elkészítésére és kistafírozására, és miután minden lehető módon felkészültem, az elején mégis egész testemben reszketek a félelemtől nemcsak ha fejedelmeknek, királynak..., de akár ha polgárnak és parasztnak beszélek is. A keresztény... nyomós érvekkel fékezzen s ne szidalmakkal bosszantson. Túlsággal ne kiabáljon, mert az üvöltözést... végül is a hallgatóság elunja, s az állandó lármától szépen elszunnyad. A hangot modulálni kell... S értsen a prédikátor a jókor való abbahagyás művészetéhez is.'' (1603-at írunk.)
A mag termőtalajra hullott. Pázmány így ír a vitatkozás erkölcsi szabályairól: ,,Az igazságkereső ember is úgy viselje magát, hogy egyik részének se kedvezzen inkább a másiknál, hanem szinte úgy viselje mind a két fél között magát, mintha ez óráig egyik valláson sem lött volna, hanem most akarná újonnan megismerni az igazságot és abban magát megerősíteni, mert ha eltökéli időnap előtt, hogy emez igazabb amannál, lehetetlen, hogy igazságot tegyen a két fél között...''
Hogy Krisztus teste, ,,vere, realiter, substantialiter'' (igazán, valóságosan, lényegileg) van jelen az oltárszentségben, s nem jelképesen, azt így érveli: ,,Szép dolog volna, ha ki néked száz aranyat ígérne, és az aranyforintok képét adná? Ha vadászattyában fogott szép nyúl-húsra híjna, és az asztalra nyúlhús képét tenné; köszönhetnéd a jó tartást!''
Vitáiból egy morzsányit: ,,Forgatod a Szent Írást? Én is. Könyörögsz Istennek, hogy világosító Szent Lelket adgyon? Én is. Honnan tudgyam, mellyikünk magyarázza jobban, igazabban? Nemde, az igaz magyarázatot kellé előbb bizonnyal megismernem, mellyik legyen, és azután-osztán látni, melyik tudomány egyezzen ezzel? Honnan tudhatom ezt az igaz értelmet, mellyik legyen? A te tetczésedből-é? Miért nem az enyémből?''
Így láttatja Istent föld-mennyművelőként: ,,Az szántó vető ember, hogy csűrbe-való búzája teremjen, megégeti, feltöri, megforgattya, ganéjozza, boronállja a földet; hogy asztalra-való kenyér legyen a búzából, felarattyák, cséplik, szórják, rostállyák, malomban porrá törik, szitállyák, dagasztyák, kemencében fűtik; hogy pinczébe-való bora legyen a szőlőnek, a vinczlér megkapállya, bujtattya, metszi, karózza, levelezi, gyomlálja, leszaggattya, megtapodgya, kisatulja: hasonlóképpen cselekszik Isten. Akiket Mennyország vendégségére rendelt, azokat a földön csapásokkal gyalullya, sanyargatásokkal készíti a boldogságra'' - mert hát arra föl is kell készülni, s ez ugyancsak hosszú ideig tart.
De vajon hogyan miénk ma Pázmány? Nem úgy, mint a kastélyából kiakolbólított arisztokratának, aki a nagy Ükapa képét a falhoz támasztotta, s maga az árnyékába kuporodott. Már csak azért sem, mert:
Pázmány ma már mindenestül az egész magyarságé, s nem csak az egyház ,,ujjlenyomata''. Ami azt jelenti, hogy az ő katolicitása sikerült; egyetemes szelleme, népe és egyháza fölött, akár a fényernyő. Amire azonban én, mint katolikus, személyes igényt tartok, éppen a kérdései, a keménysége, haragjának kampója: nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy erejét magam ellen, s keresztényi gyöngeségeim ellen ne fordítsam.
Ahelyett, hogy kérkednénk művével, megkérdezem: miért nem vagyunk hozzá hasonlók, amikor pedig ugyanazt az Urat szolgáljuk? Nem megkérdezné ő is, ,,kicsinyesek vattok-e vagy naggyá akartok lönni?'' Nyelvünk nehogy ,,nyammogó lapossággá'' váljék, hanem égővé a hit tüzétől. Mintha a mai írástudókhoz szólna; ne legyenek ,,nagy pompával és buborék módjára felfútt szókkal való nyelveskedések minden írásid, hanem írj emberül, szólj a dolgokhoz, ne tétovázz, mint a róka, s meglátod, válaszod lészen''. Van-e erőnk követni hatalmas emberszeretetét? S szókimondó egyenességét, bajfeltáró hitelességét, s - ami autentikussá tette keménységét is - anyagi önzetlenségét? Vagyonából megalapította és fönntartotta a nagyszombati egyetemet. Van-e bennünk igaz készség tisztázni viszonyainkat a világban, átélni mai küldetésünk kockázatát, nehogy a zavarosság ,,tetvei pozsongjanak'' húzódozásainkban? Nem vagyunk-e ,,eső nélküli felhők'', mint a hamis tanítók, akik ,,mert noha kevélység miatt fenn járnak... akármely tudomány szelétől tétova hordoztatnak'', de az üdvösség harmatát nem hullatják a földre?
Pázmány Péter szelleme - korának vallási csatazaja nélkül - egyenesen lelkiismeretünk ,,véknyának'' irányul: ne legyünk ,,mind az siket aspis, bédugott füllel'', meg kell vallatni magunkat, hogy ,,az üdvösségnek úttya megesmérhessék'' általunk.
