Minden embert a saját korába állítva lehet megérteni. Kalazancius is korának világi és főként egyházi eseményeinek összefüggésében érthető.
A legfontosabb vonatkoztatási pont a reform: a protestáns és a katolikus.
Kalazancius akkor született, amikor Luther (1483-1546) már valamivel több mint tíz éve halott volt. Az általa indított reform, amely akkorra már beteljesedett és megszilárdult, határozott lökést adott a hit bensőségességének visszanyeréséhez a pogány kultúra és szokások fertőzése után, amelytől Róma egyháza korábban szenvedett. Ugyanakkor azonban jóvátehetetlen repedés támadt az európai kereszténységben, amely igen súlyos politikai következményekkel járt. Az európai erőfölényért és egyensúlyért vívott harcot nehezítette ilyenformán az ellentétek kiéleződése, amely annak köszönhető, hogy az alapvetően politikai okokra vallási motívumok rakódtak.
A trentói zsinat – ha késve is – orvosolni akarta az Egyház belső bajait (tudatlanság az egyszerűbb emberek körében, erkölcsi romlás mind az Egyház egyszerűbb tagjainál, mind vezetőinél), és gátat akart vetni a Luther indította szakadásnak, amely egyre fenyegetőbb méreteket öltött.
Tisztában vagyunk eme történelmi zsinat érdemeivel és korlátaival. Tudjuk, hogy a katolicizmusnak egészen a II. vatikáni zsinatig ható tanbeli és fegyelmi rendszerezést adott. Kétségtelen, hogy az Egyháznak Rómához hű részeiben nagy erkölcsi és lelki erőforrásokat mozgósított. Mindnyájan ismerjük e kor nagy alakjait és szentjeit: Borromeo Szent Károlyt, Loyolai Szent Ignácot, Nagy Szent Terézt, Keresztes Szent Jánost, Néri Szent Fülöpöt, Leonardi Szent Jánost… Kalazancius ezeknek a személyiségeknek a csoportjába tartozik: nekik köszönhető a katolikus reformáció jobbik része. Sajátos, igen-igen személyes jegyekkel.
Kalazancius Peralta de la Salban (Aragona) született 1557-ben, amikor teljes lendülettel dolgozott a trentói zsinat. Egy évvel korábban halt meg Loyolai Ignác, Spanyolország II. Fülöp kezébe került. Itália nagyrészt Spanyolország fennhatósága alatt állt. Firenze, Genova, Velence és Róma önállóak voltak, de különféle okok miatt torzsalkodtak Madriddal.
Kalazanci József kiváló és átfogó kulturális nevelésben részesül hazájában. Nem minden nehézség nélkül érik meg benne a papi hivatás.
Különféle hivatalokat és egyházi tisztségeket tölt be, s közben nehezen érlelődik benne a végső választás. Következetesség jellemzi ezeket az éveket, amelyeket hazájában különféle szolgálatokban töltött: teljes mértékben kész volt, hogy szolgálja az Egyházat, megújulásáért buzgólkodjék, s közben kitűnt lelkipásztori érzékével.
Talán a püspökétől kapott megbízatás, vagy valamilyen biztos pozíció megszerzésének vágya (ez irányú igyekezete papságának ezekben a kezdő éveiben tiszta és nem alakoskodó), vagy éppen mindkettő egyszerre: Rómába hozza.
1592-t írunk ekkor, s Kalazancius már 35 éves. Még néhány év lelkipásztori munkával és útkereséssel telik.
1597-ben világosodik meg előtte életének és hivatásának végső értelme: az iskola (a Santa Dorotea templombeli kis rügy) és Róma szegény ifjúsága (amely mindenütt kallódott, de főként a Trastevere városrészben). Ez lesz Istennek és az Egyháznak nyújtott szolgálata. „Megtaláltam Rómában Krisztus szolgálatának számomra legjobb módját: ezeknek a szegény gyerekeknek a segítését. Ezt a világon semmiért el nem hagyom.” (Kalazanciusnak ezeket a szavait Berro atya közli Memorie Storiche [Történelmi emlékek] című munkájában.)
Életének további részében hűséges marad eme tiszta és bátor választásához.
Halálakor, 1648-ban, amikor intézménye válságos napokat él át, 37 iskolája s több mint 500 szerzetese van Európa-szerte.
Nagy vonalakban ezek a külső események.
Minket azonban elsősorban az érdekel most, hogy megmutassuk műve újdonságának jellemzőit, valamint azt, hogy milyen jelentőséggel bírt a kalazanciusi mű az Egyház és a kultúra történetében.
A trentói zsinat a rendszeres és komplex hitoktatásban látta a kultúra és a keresztény élet helyreállításának igazi lehetőségét.
Rómában a hitoktatást nagy alapossággal végezte – plébániai keretben – a Keresztény Tanítás Testvérülete, valamint korszerűbb és kulturális szempontból jelentős módszerekkel a Néri Szent Fülöp alapította Oratórium atyái.
Kezdetben Kalazancius is a hitoktatást vette célba. De hamarosan észrevette, hogy ez nem elég, mert a gyerekek nem rendelkeznek azokkal a lehetőségekkel, amelyek a hitoktatást hatékonnyá tehetnék. Mai nyelven szólva, Kalazancius rájött, hogy a hitoktatói és evangelizációs munka hatástalan, ha nem előzi meg az emberi és kulturális kibontakoztatás.
Meglátásának eredetisége pontosan abban áll, hogy összekapcsolta az emberi kultúrát és a keresztény nevelést.
Ettől az elképzeléstől megragadva nem rekedt meg meglátásának valamilyen szép pedagógiai előadásban való kifejtésénél, hanem azonnal munkához látott. Elmélete a művében testesül meg, és csak ritkán – halaszthatatlan gyakorlati szükség hatására – fogalmazódik meg írásban.
Hogy emberileg és kulturálisan fölemelje a gyerekeket és a fiatalokat, oktatási rendszert dolgoz ki, amely Európában az első példája az elemi népiskolának, és valódi modellje minden későbbi létesítménynek. A történeti kritika már megállapította: Kalazancius iskolája nem egyszerűen katekétikai iskola, hanem ISKOLA a szó valódi és tényleges értelmében.
Erről a következők tanúskodnak:
Kalazancius „KEGYES”-nek (pie) akarta hívni iskoláit. Ez a kifejezés akkoriban egyet jelentett az ingyenességgel. De azt is akarta, hogy ezekben az iskolákban a világi tudománnyal (LITTERAE) együtt a jámborság és a keresztény tanítás (PIETAS – pieta) is átadódjék. Az ingyenesség és a keresztény nevelés nem gátolták Kalazancius iskoláit abban, hogy a szó valódi és sajátos értelmében iskolák, azaz a kultúra felelősségteljes átadásának helyei legyenek.
Egyidejűleg két célt akart elérni: átadni a legszegényebb gyerekeknek egy olyan valódi kultúrát, amely képessé teszi majd őket a világban való eligazodásra és kenyérkeresetre, valamint gyakorlati (pietas) és elméleti (doctrina christiana) keresztény nevelést nyújtani nekik, hogy kiteljesítse személyes kialakulásukat mind emberi, mind keresztény értelemben.
Kalazancius a személy integritását, valamint alapvető anyagi, kulturális és lelki igényeit célozta meg.
Tommaseo, a kalazanciusi iskola neveltje mondta, hogy a Kegyes Iskolák kifejezés „olyan név, amely átfogja az értelmet és a szívet”.
Kalazancius eredetisége és zsenialitása leginkább nevelési programjának integrális jellegében mutatkozik meg. Nézete szerint az összes többi módszer gyermekszemlélete részleges és elégtelen volt. Látásmódjából döntő és alapvető meggyőződésekre következtethetünk.
Először is, állásfoglalása a hit és az értelem közötti lehetséges összhangon alapul. A kultúra beszédmódja és a hit beszédmódja – annak ellenére, hogy különböznek egymástól – nem összeegyeztethetetlenek, hanem egymással szembesíthetők és képesek összeütközés nélkül együtt élni.
A hagyományos keresztény gondolkodás a patrisztika korától a skolasztika végéig annyira hangsúlyozta a két beszédmód közötti összhangot, hogy mintegy összemosta őket, és megakadályozta a világi tudás (természettudomány, filozófia) autonómiájának világos felismerését.
Kalazancius Kegyes Iskolái valamiképpen ebbe az értelmezési horizontba térnek vissza, de másként, mint a korábbi megközelítés, úgyhogy attól már-már el is szakadnak.
A Kegyes Iskolák Alapítójában a világi tudás iránt derűs bizalom él. Az emberi fölemelkedés eszközének tekinti és – szoros értelemben vett vallási megfontolásoktól függetlenül – értéknek tartja az oktatást. Iskoláiba különbségtétel nélkül fölvesz keresztényeket, zsidókat és protestánsokat, mert úgy gondolja, mindenki számára megfelelnek. Rokonszenvez a matematikával, amely egyre inkább a természet magyarázatának új eszközévé válik, de továbbra is hiányzik a hagyományos iskolák programjaiból.
A tudás új formái iránti nagyrabecsülését leginkább az a tény jelzi, hogy szerzeteseit Galilei iskolájába küldte, és támogatta az egyházi hatóság által elítélt nagy tudóst, rendelkezésére bocsátván Clemente Settimi atyát, hogy éjjel-nappal a segítségére legyen.
Meg kell jegyeznünk, hogy bátorságát nem díjazták, hiszen éppen ezért a kiállásáért vádolják majd be a Szent Officiumnál, és ezért kell meghurcoltatásokat elviselnie a Szentszék részéről.
Lelki szabadságának további bizonyítéka, hogy a hatósággal való összeütközés árán is az igazság oldalára állt, amikor egy másik nagy üldözött gondolkodóval, Tommaso Campanellával került kapcsolatba. Bár Róma elmarasztaló ítéletet hozott a zseniális és nyugtalan dominikánussal szemben, a spanyol kormányzat pedig nyíltan üldözte, Kalazancius mégsem habozik, hogy rábízza Frascati-beli kispapjai teológiai oktatását. A calabriai filozófus egy nagyon értékes apologetikus írással viszonozta ezt, amelyben megvédte a Kegyes Iskolákat a sok laikus és egyházi rágalmazóval szemben.
Kalazanciusnak, ennek a spanyol papnak még ebben az esetben is volt bátorsága ahhoz, hogy az ész és a kultúra érveit többre tartsa a hatalom és a tekintély érveinél.
Ebben a következetességben és szabadságban fejeződik ki gondolkodásának korszerűsége. A szabadságnak és kulturális becsületességnek ez a lelkülete lesz az egyik legjellegzetesebb vonása a kalazanciusi hagyománynak.
Kalazancius kultúra iránt tanúsított magatartása mellett ki kell emelnünk társadalmi elköteleződését.
Az evangéliumnak a kirekesztettek és a társadalom peremére szorultak iránti megkülönböztetett figyelme arra késztette, hogy egy új társadalmi osztályt segítsen: azt az új társadalmi osztályt, amely akkoriban kezdett nagy erőfeszítéssel saját azonosságának és társadalmi életterének keresésébe.
A kor uralkodó osztálya továbbra is az arisztokrácia volt s vele karöltve a polgárság felsőbb rétege, amely a kereskedelmi kapitalizmus új formáiból tett szert haszonra.
Ugyanakkor új világ volt ez, amely szakított a vidék vagy a város alárendelt rétegeinek hagyományos életével, és új társadalmi szerep után nézett. Új társadalmi rétegek jelentek meg, amelyeket a kultúra eszközével lehetett és kellett is segíteni, hogy le tudják győzni tehetetlenségüket, amely mintegy börtönbe zárta őket.
Giuseppe Calasanzio – hasonlóan Don Lorenzo Milanihoz, aki mindenkit rá akart ébreszteni a szó hatalmára, amely az egyenlőséget és a szabadságot biztosíthatja számukra – azt akarta, hogy ezek a szegények a társadalom aktív tagjaiként képesek legyenek kiismerni és kifejezni magukat. 1617-ig iskoláiban felvételi követelmény volt a saját plébános által kiállított szegénységi bizonyítvány.
1617-től, a Kegyes Iskolák Páli Kongregációjának (amely V. Pál pápáról kapta a nevét) létrejöttével mindenféle helyzetű gyermeket fölvesznek, de Kalazancius továbbra is előnyben részesíti a szegényeket.
1638-ban a firenzei nemesek elérik Kalazanciusnál egy nemesi iskola megalapítását városukban.
Bár a Kegyes Iskolákat a tehetősebbek előtt is megnyitották, továbbra is különleges gondot fordítanak a legszegényebbekre: ingyen jutnak a taneszközökhöz, a leginkább rászorulóknak pedig déli étkezést, illetve a délelőtti és délutáni órák között ingyenes felügyeletet ajánlanak föl.
Kalazancius intézménye az első, amely hirdette és tevőlegesen is biztosította a legszegényebb néprétegek számára a kultúrához való eljutás lehetőségét, oly módon, hogy garantálta számukra a tisztes megélhetést és tanulmányaik folytatását.
A kulturális és társadalmi fölemeléssel Kalazancius a szegények erkölcsi és vallási fölemelkedését akarta előmozdítani, amely meggyőződése szerint az ember teljes kibontakozásának részét képezte.
Semmiképpen nem akarta a szegényeket gettóba zárni azzal, hogy teljesen elválasztja őket a társadalom és a gazdaság felsőbb rétegeibe tartozó gyerekektől és családoktól. Azonos feltételekkel bocsátotta be a nemesek és a jómódúak fiait is iskolájába, és ezzel előrevetítette és előkészítette a társadalmi osztályok jobb integrációját. Iskoláját mindenki előtt megnyitotta, és csak azt követelte meg, hogy senki ne tartson igényt rendkívüli tiszteletre vagy megbecsülésre. Eközben mindig hangoztatta, hogy a Kegyes Iskolákat elsősorban a szegényeknek szánta. Egyébként Firenzében a Nemesek Iskolájában és másutt is azt kérte, hogy azok a családok, amelyek vagyonosabbak, segítsék a rászorulókat.
Több oldalról is vitatják Kalazancius elgondolásának időszerűségét.
Némelyek szerint a vallásos vagy felekezeti magániskola (gyakran így határozzák meg Kalazancius iskoláját vagy legalábbis az övéhez hasonlókat) idejétmúlt maradvány, amely – legjobb esetben is – egy átmeneti helyettesítési funkciót őriz, de a szekularizált Európa új vallási és társadalmi helyzetében az a sorsa, hogy eltűnjék.
Súlyos korlátai vannak, amelyektől még csak reménye sincs megszabadulni:
Nem kell tehát könnyeket hullatnunk elmúlásán.
Kétségtelen, hogy nagyon komoly ellenvetésekről van itt szó, amelyeket nem szabad lekicsinyelnünk.
Általánosságban a következő észrevételeket tehetjük:
Ezt előrebocsátva megfelelhetünk a fentebb felsorolt ellenvetésekre:
De más fontos megjegyzéseket is kell tennünk.
A kulturális pluralizmusnak Nyugaton oly sokat emlegetett témájához érkezünk, amely alapvető jellemzője a modern társadalomnak.
Ez a pluralizmus kívánatos és voltaképpen megfelelően meg is valósult az állami iskolában, amely az Olaszországhoz hasonló országokban az iskolarendszernek csaknem egészét képviseli. Ez azonban nem jelenti azt, hogy le kellene mondani az oktatási és kulturális intézmények pluralizmusáról, hiszen valójában ezek képviselik a mindenki által óhajtott pluralizmus igazi garanciáját még társadalmi-kulturális szempontból is. Tulajdonképpen az iskolának – sokkal inkább, mint az egységes államnak (amely mint olyan nem rendelkezik saját kultúrával) – kell visszatükröznie a társadalom életétének és kultúrájának pluralizmusát. Ez a pluralizmus pedig nincs valóban biztosítva akkor, ha apránként és különféle stratégiákkal megfojtják azokat az intézményeket, amelyek megtestesítik az adott ország különböző történelmi és kulturális hagyományait. Az államnak pusztán azt kell garantálnia, hogy a pluralizmusnak ezek a kifejeződései hozzájáruljanak a kulturális és társadalmi élet változatosságához és gazdagságához, anélkül, hogy bármelyik is egyeduralomra törve jogtalanul elfojtsa a másikat.
Némelyek – még katolikus körökben is – ezeknek az intézményeknek a megszűntetését akarnák, azzal a nagylelkű, de oktalan ábránddal, hogy a katolikus hagyományhoz kapcsolódó kulturális kovász könnyen működhet a társadalomban anélkül a közeg és eszköztár nélkül, amely azt a megfelelő világossággal és teljességgel fejezhetné ki. Ez nyilvánvalóan utópia, azon túl, hogy a történelemmel és a kultúrával szemben elkövetett erőszak.
Van ma egy sajátos oka annak, hogy hangot adjunk egy olyan kultúrának, amely figyel az élet alapvető értékeire – amilyen például a keresztény ihletésű kultúra (és amilyen a kalazanciusi iskola kultúrája).
A kulturális átalakulás jelenlegi krízise értékválságot eredményez, amely gyakran azzal fenyeget, hogy értékrelativizmushoz vagy az értékek tényleges elvesztéséhez vezet. Még gyakoribb, hogy kevésbé jelentős vagy éppen nagyon is jelentős értékek kapnak hangsúlyt más, az egyéni és a társas élet szempontjából alapvető értékek kárára.
Utalásképpen csak néhány szó ezekről a részleges kultúrákról:
Ezeknek a meghatározottságoknak láttán, amelyek a társadalom és a kultúra új nemzedékeire nehezednek, határozottan kirajzolódik egy olyan iskolának a fontossága és felszabadító értéke, amely tud kritikus lelkiismereteket és szabad embereket nevelni (vö. CEI: La Scuola Cattolica oggi in Italia. [Olasz Katolikus Püspöki Kar: A katolikus iskola ma Olaszországban] 1983, 26. pont).
Ebben az összefüggésben egy valóban keresztény iskola és kultúra mindenféle fiatal számára felszabadító lehet. Kulturális és lelki szempontból minden mai fiatalnak szüksége van az emancipációra és a felszabadításra – függetlenül attól, hogy milyen gazdasági vagy társadalmi meghatározottságokkal rendelkezik – pusztán kulturális meghatározottsága okán.
Kalazancius iskolájának időszerűségét következésképpen nemcsak egyházi természetű érvek indokolják és támasztják alá, hanem biztos társadalmi és kulturális jellegű megfontolások. Nemcsak az Egyháznak, hanem az egész társadalomnak érdeke, hogy Kalazancius iskolája hatékony módon fejthesse ki nevelői tevékenységét.
Ma sokkal inkább, mint eddig bármikor szükség van egy olyan tudásra, amely életbölcsességgé tud átváltozni.
Kényszerűen rövid összefoglalásunk záradékaként egy fontos részletet idézünk, amelyben Giovanni Benelli bíboros – 1977. augusztus 25-i beszédében – nagyszerűen fogalmazta meg Kalazancius alapvető meglátását:
Fordította: Urbán József S.P.
