A három evangéliumi tanács minden oldalról támadásnak van kitéve, mégis rendíthetetlenül és biztosan tartja magát. Könyv születnék belőle, ha csak fölsorolnánk is az érveket, amelyeket bevetnek ellene. Nem evangéliumi. Az egyháztörténelemnek csak késői szakaszában foglalták rendszerbe: annak előtte nem létezett semmi ilyesmi. Találomra válogatták ki őket néhány egyéb jézusi tanács közül. Kettős erkölcsöt állítanak fel velük: ez szól a jobbik keresztényeknek, akik elhatárolják magukat a szokványos parancsokat megtartók masszájától; ez egyszerűen farizeizmus. Platonizmus: mintha az e világ csak előszobája lenne az odaátinak, s a tanácsok szerinti élet a mennyei élvezetekből mohón – vagy éppen közönyösen – már itt részt kaparint a kontemplációban. Manicheizmus: a test és a nemiség gyalázkodó megvetése. A tanácsok követése a kiskorúság állapotát konzerválja, de hál' istennek a lelkiség történetének további századaiban önmagát számolja föl: a zárt kolostorokból feltartóztathatatlan vándorlás indult az apostoli tevékenységet végző rendekbe és társulatokba, ezekből a világi intézményekbe – amelyek a tanácsokat már csak fölhígított, átvitt értelemben tudják követni –, innen pedig a világban élő keresztények köznapi életébe. A tanácsok szerinti életállapot önmagát cáfolja meg a történelemben. Az életállapotokról alkotott elképzelés kikopik az Egyházból. Az emberiség mai szociológiai helyzete lehetetlenné teszi az engedelmességet (Bátorság! Felelősség! Kompetencia!), a szegénységet (Életbiztosítások! A hivatásnak megfelelő felkészültség!), sőt alapjában véve a cölibátust is (Hiteltelen, furcsa figura, tapasztalatlan az emberi lét egyik legfontosabb területén!).

Ha ilyen sok ellenvetésre röviden válaszolni akarunk valamit, mindenekelőtt el kell oszlatnunk néhány félreértést. A három evangéliumi tanács – nőtlenség, szegénység, engedelmesség – kívülről, negatíve árkol körül egy életteret és életformát, amely belülről és pozitíve Krisztus követésre hívó személyes felszólításaként jelentkezik: „Add el, amid csak van…, aztán jöjj, és kövess engem!” (Mk 10,21) Ennek a követésnek feltétel nélküliségében vannak csíraszerűen elrejtve az egyes tanácsok, és csak lassan bomlanak ki a további reflexió során. Hiábavaló tehát az evangéliumot bújni „az engedelmesség parancsá”-nak kifejezett megfogalmazását keresve, mégis közvetlenül ott áll előttünk, ha meglátjuk: a „Kövess engem!” feltétel nélküli fölszólítása azt igényli, hogy a megszólított mindenben kizárólag a Mester akaratát kövesse. Pedig a tanítványok a föltámadás előtt nemigen láttak mást Jézusban, mint egy Istentől meghatalmazott és hitelesített, különleges föladattal megbízott embert. Éppen ezért mellékes, melyik században fogalmazták meg a „három tanácsot”, és mikor tették a különleges Krisztus-követés fundamentumává: implicite, de mégis egészen nyilvánvalóan a tanácsok szerint élték meg a Krisztus-követést korai formáiban, például az egész bencés szerzetességben. Azután pedig ahelyett, hogy historikus érzékenység nélkül általánosan elmarasztaló ítéleteket fogalmazgatunk, inkább nagy körültekintéssel le kell választanunk egy, az ókori kultúrából átvett terminológiában (a kultúrába való ilyenféle inkarnáció a kereszténység lényegéhez és feladatához tartozik) az eredeti jelentést attól a jelentéstől, amelyet bizonyos szavak és fogalmak a keresztény környezetben fölvesznek, és ugyanígy különbséget kell tennünk az áthagyományozott ideológiák és a ténylegesen megélt élet között, amely ezekkel az ideológiákkal (ahogy J. Sudbrack többször is kimutatta) a Krisztus-követés minden történelmi szakaszában határozottan szembeszállt. A tojáshéj néhány darabkája még ott libeg a kiscsibén, pedig ezekre már semmi szüksége, s talán ügyet sem vett rájuk. És végül: ahhoz, hogy lássuk a kérdés egészét, és beillesszük mai helyére, nem történelmi fejlődésmenetek vonalát követve kell gondolkodnunk, hanem közvetlenül a keresztény eredet felől kell megközelítenünk a témát. Természetesen úgy is lehet vélekedni, hogy a fejlődés ezt a kezdeti állapotot a mára kialakult helyzetben tárgytalanná tette. Így azonban az egész Názáreti Jézus-jelenség visszavonhatatlanul a múltba süllyed: és vele együtt a Krisztus követésében a „három evangéliumi tanács” szerint alakított élet hang nélkül a sírba száll. Amit az alábbiakban kifejtünk, csak annak mond valamit is, akinek Jézus még mindig az Úr és Isten Fia.

1. A zsinat utáni kereszténynek némiképp felül kell vizsgálnia eddigi tudását, vagy legalábbis valamit hozzá kell fűznie ahhoz a ma oly jelentősnek érzett mondathoz, hogy „az Egyház az Isten népe”. Azt tudniillik, hogy az Egyház az apostolokra és az újszövetségi prófétákra alapozott épület (Ef 2,20). Hogy ez mennyire így van, mutatja Pál példája, aki pillanatra sem gondol arra, hogy a közösségeket, amelyeket egykor ő alapított, demokratikusan alakuló sorsukra hagyja, vagy átengedje a karizmatikus káosznak. Hanem továbbra is energikusan, alkalomadtán bizony kellemetlenül, mint a közösségek hordozó alapja és formáló rendezőelve tevékenykedik. A kezdet struktúrája annyira nem ideiglenes, hogy még a mennyei Jeruzsálem is – ahol pedig nem lesz más templom, mint a Bárány, és nem lesz más fény, mint Istennek és a Báránynak a dicsősége – azon a „tizenkét alapkövön” magasodik, „amelyeken a tizenkét apostol tizenkét neve áll fölírva” (Jel 21,14). Az Isten végleges népében a kiválasztottak száma, a száznegyvennégyezer is a tizenkettőből származik és rajtuk nyugszik. A tizenkét apostolt – bármilyen szerepet töltsenek is be a népben – nem perfekcionizmus vezeti, és nem magukat ajánlják (mint a gazdag ifjú); nem is tanulók elsősorban, akiket funkcionáriussá képeznek, hanem meghívottak („magához hívta azokat, akiket akart” Mk 3,13). E meghívás ezentúl mindenük, mindent ott kell hagyniuk, megszegve akár az elemi tisztelet megszentelt törvényeit is (búcsú nélkül hagyni el az otthont, az apát nem eltemetni); nem építhetnek másra, csak Jézusra, akinek nincs hol lehajtania fejét: hívó és meghívott áll szemtől szemben. S – bár Jézus nem választja szét, amit a mennyei Atya összekötött – Lukács kellő reflexió után ezért említi majd az elhagyandó dolgok között – és hozzá az első helyen – az otthon mellett a feleséget, a szülőket, gyerekeket, anyagi javakat (Lk 18,29). Minden más csak ezután jön: az, hogy néhány apostol alighanem feleségestül követte Jézust; hogy a pasztorális levelekben házas elöljárókról olvasunk; hogy Péter a jutalomról tudakozódik (ami kimutathatóan a szerkesztés során került a szövegbe); hogy annak, aki mindent elhagy, százszor annyit ígérnek már ezen a világon; hogy Lukács – abból, hogy a meghívottak hagyják el szó szerint mindenüket – (helyesen) egy mindenki számára érvényes tant alkot: mindenkinek a szegénység lelkületét kell gondoznia: az alap természetesen meghatározza az épület stílusát; és így tovább, sorolhatnánk még. A borba csurrantott víz nem akadályozhatja meg, hogy meg ne ízleljük Jézus össze nem elegyedett borának zamatát; a „tanácsok” bármiféle szellemi értelmezése az egészen brutálisan szó szerinti, anyagi, szívesen mondanánk: inkarnatórikus értelmezésből származik. „A tanácsok lelkületét” a görög és az indiai filozófusok is ismerték, és ismerték e lelkület megélésének bizonyos módjait is. A tanácsok keresztény megvalósulásában azonban éppen nem a külső véghezvitel a lényeg, hanem hogy „érettem” (Mk 10,29) történik a lemondás, annak szavára, aki azt mondja: „Kövess engem!” (Mk 2,14), „Jöjjetek utánam!” (Mk 1,17). A tanítványok nem az „igazság ösvényé”-re lépnek, nem is az Abszolútumra építenek, hanem egy személyes én, aki magát abszolút módon tételezi, mindenükből kiszakítja őket, hogy Őt helyezzék mindenek elébe, egyedül Tőle függjenek. Megint csak Pál ezt markánsan úgy mondja – és hogy a közösség számára világossá tegye, nem óvatoskodik a szavakkal –: az ő mintájára lettek megformálva. Nincs semmiféle „Jézus és…”, hanem egyedül Jézusban, csak benne adja magát az Atya, és mint Jézus Lelkét adja az Atya az isteni Lelket. A tizenkettő meghívásával és engedelmességükkel kapcsolatban sehol sincs szó karizmáról. Karizmák majd csak később lesznek, amikor Isten népét a Lélek tagokra osztja. Semmi értelme nem lett volna a gazdag ifjú esetében annak a kérdésnek, vajon volt-e karizmája a szegénységre vagy a szüzességre. Az abszolút ajánlat itt van: c'est &agreve; prendre ou &agreve; laisser. És természetesen a „hagyj el mindent, és kövess” az élet egészére szól. Nevetséges azt állítani, hogy az ember képtelen egész egzisztenciáját elkötelezni, és éppen ezért csak ideig-óráig érvényes döntések léteznek: ideiglenes házasság, ideiglenes szerzetesség. Az egész ember „mozdíttatik ki a sarkaiból”, és elvitetik, mint a gázai kapu Sámson vállain. Ha a kenetes szavaktól nem irtózunk, beszélhetünk „az élet odaszenteléséről” (ma szívesen teszünk így). Így a megragadás és a megragadásra való nyitottság együttes egésze valóban jobban szóhoz jut, mint a „három tanács” követését említő, elvont, reflektált, egy kicsit merkantilista kifejezésmódban. Vagy akkor, ha „három fogadalmat” emlegetünk, ami még inkább elvont és még homályosabb, hiszen az ember komolyan csak egyetlen (mindent átfogó) fogadalommal ígérheti oda magát valakinek.

Végül is az itt a döntő, hogy Isten egész városa ennek a követésre hívott tizenkettőnek a radikalizmusán nyugszik – mint Velence a cölöpökön. Az Egyház oszlopokra támaszkodik (Gal 2,9), és ez a funkció továbbadódik („a győztest oszloppá teszem Isten templomában” – Jel 3,12), mert Jézusnak a követésre szólító hangja továbbzeng. Természetesen az Egyházban. De mégis az Egyház jól elrendezett struktúráitól valamiképpen függetlenül a kezdetekhez hív – nem aggódva amiatt, mi lesz ennek az eredménye (majd kiderül, ha itt lesz az ideje). A kialakult Egyháznak szeme elé tárja az alakulóban levő Egyházat. A születő Egyháznak a foganás pillanatának Egyházát. A hívás és a feltétlen követés: ez az abszolút termékenység, maga a nemzés aktusa.

2. Ezzel máris érthetővé tettük az úgynevezett „tanácsok” értelmét és értékét. Van értelme, hogy előttünk élt nemzedékek elgondolkodtak azon, mi mindent hagyhat el az ember, hogy kövesse Krisztust. Külső javain (szegénység), a testi nemzőképességéről való szabad rendelkezésén (cölibátus) és szellemi döntésein (engedelmesség) kívül többről nem tud lemondani. Ebből a szempontból teljes a leltár. Ezzel azonban még semmit sem mondtunk az önmagát fölajánló érzületéről. Ez a tanácsokat emlegető beszédmód gyenge pontja. Amikor tanácsokat említünk, Krisztus követésére gondolunk, mégpedig nemcsak anyagi, hanem elsősorban lelki értelemben. Amikor tanácsokról beszélünk, figyelmünk középpontjában kifejezetten az Úr iránti teljes készségesség áll. Az Úr rendelkezésére állni azzal a készséggel, ahogyan ő maradéktalanul az Atya akaratának rendelkezésére áll. Az Atya akarata több forrásból állhat össze számára: belső sugallat; összességében kitűzött küldetés; az Ószövetségben előre megadott vallás, törvényeivel és jövendöléseivel, amelyeket Jézusnak az Atya akarata szerint be kellett töltenie. Mindez egyetlen oszthatatlan egységgé forr össze, nem csupán valamiféle konglomerátum vagy szintézis, amelyet Jézus művészien megalkot. Egész létével fürkészi az élethelyzetének totalitásában hozzá érkező atyai akarat egységét. Soha egy „Ha”, vagy „De”. Soha nem von határt: ezt igen, de azt már nem, eddig tudom, de tovább nem. Minden pórusával a feléje áramló útmutatásból táplálkozik: „Az az én eledelem, hogy kövessem az Atya akaratát.” Mindent elhagy, hogy fölszabaduljon erre az egyszerűségre, amelyet semmi nem oszthat meg, erre a frissességre, amellyel a gyermek figyelmesen az Atya arcába tekint, hogy lássa, mibe vág bele, mit tesz, milyen vállalkozásba fog. „Amint a szolga szeme ura kezére figyel, s a szolgáló szeme úrnőjének kezére” (Zsolt 123,2). Ahogyan Pál Damaszkuszban: „Uram, mit kívánsz, mit tegyek?” (Apcsel 9,6 Vulg.) Ahogyan a gyermek Sámuel: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád!” (1Sám 3,10) És végül, ahogy a Szolgálólány: „Íme, az Úr szolgálója, történjék velem szavaid szerint!” (Lk 1,38)

Ez a készséges lelkület élteti belülről a „tanácsokat”. Ha a tanácsokat e lelkülettől elvonatkoztatjuk, akkor (a készségesség elnyerésére szolgáló) eszközökké csupaszodnak, amelyeket lehet jól, kevésbé jól, és lehet rosszul is használni. Ha azonban ez az érzület élteti a tanácsokat, akkor annak a keresztény hozzáállásnak a kifejezőivé válnak, amelyet kizárólag Jézus lelkülete határoz meg. Ez a lelkület a szeretett Atya akaratának szerető elfogadása, az Atya pedig egyazon az aktusban szereti a Fiút és a világot, és megengedi a Fiúnak, hogy a halált is vállaló odaadottságában visszavigye az Atyához az elveszett világot. A meghívott tanítvány készenléte pontosan az Atyának ebbe az egyetemes üdvözítő akaratába simul bele. Ez a készségesség – Jézus hívásában – ad engedélyt arra, hogy a meghívott ennek az üdvözítő akaratnak rendelkezésére bocsássa saját létét. Minden az Atya szentháromságos szeretetén nyugszik: aki rendelkezésre áll, eme szeretet felé fordul, amely minden szeretet Forrása. A meghívott számára a Fiú szabad engedelmességében – amelyet tanítványként követni akar – jelenik meg konkrét módon az Atya iránti szeretet. Ez a szeretet azonban mindig valódi szeretet a világ iránt, valódi küldetés a testvérekhez, a világ valódi képviselete Isten előtt. Az már másodrendű kérdés, hogy ez a rendelkezésre állás a továbbiakban hogyan valósul meg: az imádságban és a kontemplációban, vagy inkább valamilyen egyházi tisztség tevékeny ellátásában és a világ aktív szolgálatában, avagy pedig e kettőből együtt megformálódó életben. Minden meghívottnak szembesülnie kell a kérdéssel, milyen szolgálatban akar Isten rendelkezni vele. A mércét és a kritériumot az odaadottság mindhárom területén megvalósuló készségesség valódisága határozza meg. A szegénység esetében ez különösen világos: Jézus szegénysége nem kirívó nincstelenség volt – ilyen helyzetben lehetetlen lett volna küldetését teljesítenie –, hanem: a nem-aggodalmaskodás – egyedül az Isten országát illeti aggódás –, a napi betevő kérése; az önmagát szeretetből fakadó, tékozló, az eukarisztiában beteljesedő szétosztásnak a lelkülete – az eukarisztia bizonyítja, hogy szegénysége teljes. Biztos, hogy a meghívottak szegénysége is tanújel az Egyház és a világ előtt, és ezért hitelesen meg kell nyilvánulnia. Hitelét azonban – még a mai jóléti társadalom taposómalmában is – a rendelkezésre állásból kell elnyernie: semmi sem érinthetetlen abból, ami az enyém. A keresztény cölibátus azt jelenti, hogy az egész személy készen áll az Ország szolgálatára, rendelkezésre bocsátja szellemi-testi termékenységét is, sőt pontosan ezt. Hogy aztán Isten miként használja föl, és országának érdekében hogyan sokszorozza meg ezt a neki fölajánlott termékenységet, titokzatos marad, és csak Jézus tiszta, lemondó eukarisztikus testének termékenységében érthető meg. A cölibátusban élő ember az eukarisztiából foghatja fel a maga tanúságának belső hatékonyságát. Jézus a házasságot eredete felől újraértelmezte és helyeselte (Mk 10,1-2), egy menyegzőn való jelenlétével megszentelte; a házasságot senki sem méregetheti gyanakodva (1Tim 4,3sk). Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy a lakomáról szóló példabeszédben a rendelkezésre állás akadályaként az anyagi javak miatti aggodalmaskodás mellett ott szerepel a házasság (Lk 14,20); hogy vannak, akik a mennyek országáért vállalják a férfiatlanságot („aki meg tudja érteni, értse meg” Mt 19,12); és nem szabad elfelednünk Pál kristálytiszta gondolatát, hogy a nem házas ember osztatlanabbul rendelkezésre állhat az „Úr ügyére”, „testben és lélekben szent akar lenni” (1Kor 7, 32. 34). „Szent akar lenni”: ez megint csak azt jelenti, hogy szabad az Isten számára, és egyedül neki teljesít szolgálatot, amely az Egyházban és a világban rögtön konkréttá válik. A készenlét végül az engedelmesség formáját is magára ölti. Magamtól soha nem tudom egyszer s mindenkorra, hogy mit akar tőlem az Isten, csak az Egyházban tudom teljes mértékben megtapasztalni, az Egyházra és útmutatására kell figyelnem, mert ő az igazság oszlopa és alapja (1Tim 4, 15). A nagyegyházon belül a készenlét a közösségekben válhat ismét csak konkrétabbá, melyek szabályzata az evangéliumot sűrűbben és egzisztenciálisabban mutatja föl, és ahol az elöljárók Isten valamint az Egyház nevében ezt a szabályzatot számomra magyarázni jogosultak. A kereszténynek, mindenekelőtt pedig a meghívottnak hozzá kell ugyan alakulnia a nagyegyházhoz – annak az Úr iránti legbensőbb szolgáló lelkületéhez –, noha itt gyakran oly távoliak és hatástalanok az utak és az eszközök: a prédikáció, a katekézis, a személyes vezetés. Az említett közösségekben viszont az Egyház kezdetének eseményéből valami eleven marad. És amint Jézus számára a mindenkori helyzet eseményeiből válik egyértelművé az Atya akarata, úgy válik egyértelművé az Egyházban meghívott ember számára az engedelmesség a világban és az Egyházban való létezésének elemeiből; feltéve, hogy csak a ráhagyatkozó készségességet őrzi magában.

3. Az Isten számára e világban való készenlétet nem lehet megragadni olyan kategóriákból, mint: „nyitottság a világ iránt”–„elzárkózás a világtól”, „jelenlét a világban”–„elszakadás a világtól”. Végül is minden keresztény meghalt a „világnak” a keresztség által, és a jövendő aiónban él reménykedve, még ha e világban kell is maradnia (Jn 17,15; 1Kor 5,10), sőt e világ számára döntő feladatokat kell ellátnia (Fil 2,15; Mt 5,13-16). A „világban” de „nem a világból” feszültsége, amely minden keresztényre érvényes, fokozottabban jelentkezik a külön meghívottak számára: ők radikális értelemben egészen fölszabadulnak, hogy éppilyen radikálisan bevesse és fölhasználja őket Isten a világért. Ezt a titokzatos dialektikát csak a krisztológia felől lehet megvilágítani: Jézus szabad akarattal („értük szentelem magam” Jn 17,19; Zsid 7,27; 9,14) „váltságdíj”-ként (Mk 10,45) és „áldozatként fölajánlotta” magát (Zsid 10,10), mindenről lemond, mindentől szabaddá van téve, csakis azért, hogy annál hatékonyabban bevesse és szétossza magát mindenkiért. Egyedül ennek a törvénynek van alávetve annak az embernek az élete, akit Jézus hívása a tanácsok egzisztenciájába rendelt. Ebben az életformában csak összesűrítve és intenzívebben jelenik meg az egzisztencia krisztológiai formája, amely minden megkeresztelt ember létét jellemzi. Tanulságosan mutatja, mi az értelme annak a feszültségnek, amelyet ez az életforma magában rejt. Nem sokra jutunk, ha minduntalan végiggondoljuk a keresztségnek (feltéve, hogy következetesen élik meg) és a tanácsokban megvalósuló „élet-odaszentelés”-nek kapcsolatát, akár úgy, hogy megközelítésmódunkban ez utóbbi mint a keresztség puszta intenzívebbé válása szerepel (ekkor ugyanis Jézus különleges hívásának mozzanatát hagyjuk figyelmen kívül), akár úgy, hogy szembeállítjuk őket, és két egyházi „állapotról” beszélünk (ebben az esetben fönnáll a veszély, hogy a keresztényeknek két csoportja keletkezik, ami idegen az apostoli Egyház modelljétől). Az Egyházban a különleges hivatásoknak sohasem volt privilégium jellege. Privilégiumot sem magának, sem az „állapotának” nem igényelhet az ember, és nem is tarthatja polemikusan egy másik „állapot” elé, hogy privilégiuma van. Akit mélyebben kisajátítanak, mélyebben kell szolgálnia: ez Krisztus alaptörvénye, és boldog az az Egyház, amely ehhez igazodik.

Ezért nem lenne szabad a „tanácsok” szerinti egyházi életben – és tulajdonképpen itt a legkevésbé – szakadékot támasztani azok között, akik a „világtól elszakadnak” (ezek lennének a régi szerzetesrendek és kisebb mértékben az apostoli feladatot ellátó rendek és kongregációk is), és azok között, akik „Istennek szentelve” a tanácsok szerint élnek, de a „világban maradnak” (ezek volnának az úgynevezett világi közösségek és intézmények). Annak alapján, amit eddig mondtunk, egy ilyen megkülönböztetést mesterkéltnek, teológiailag nem igazolhatónak kell tartanunk. A világtól való elszakadás mozzanatát a régi rendek szóban vagy ténylegesen is egyoldalúan hangsúlyozhatták; ma a szerzetesrendek a keresztény szempontból mindig is megkövetelt egyensúlyt keresik mind kifejezésmódban, mind életformában. Éppen ezért nemtelen lépés volna a világi intézmények részéről, ha polemikusan szemrehányást tennének a szerzetesrendeknek, azok világtól való elszakadottságára hivatkozva, hogy így magukat annál biztosabban lehorgonyozzák a világiságban. Lehet minőségileg eltérő módon hangsúlyozni bizonyos dolgokat; az alapvető struktúra azonban csak ugyanaz lehet. Még világosabbá válik ez, ha a krisztológiát úgy fogalmazzuk meg, hogy föltáruljon végső titka: a szentháromságos szeretet. Jézusban megjelenik számunkra az Atya szeretete, amely mélyen és radikálisan lemondó szeretet – csak így lehet az valóban Istennek a világban való megtestesülése. Az Atya lemond a világért arról, akit legjobban szeret, a Fiúról. Nem sajnálja őt (és magát sem), odaveti az elhagyatottságba. Az isteni lemondásnak ez a mozzanata visszatükröződik Jézus életének minden vonásában. Pontosan azért adja oda a világért és az emberekért az életét, mert szereti őket. Biztos, hogy nemcsak azért áldozta föl életét, mert erre kényszerült életének utolsó szakaszában, amikor aktív működése kudarcba fulladt Izraelben. Ha így lenne, akkor az Újszövetség összes könyvei hamis képet adnának a Jézus-jelenségről. A megtestesülés értelme és célja az ezt értelmező szövegek szerint az „értünk” való kereszt – és a föltámadás, amely szintén „értünk” történt. Ugyanezen szövegek már a Fiú (akit mint az Atya magját a Lélek a Szűz méhébe visz) önkéntes emberré válását az önkiüresítő szeretet tetteként mutatják be. Ennyiben Jézus egész egzisztenciája annak a korábbi és alapvető készenlétnek a megnyilvánulása, amellyel a Fiú az Atya üdvözítő akaratát követi (beszélhetnénk egy oboedientia antecedens et determinans existentiam-ról). Az első tanítványok, akiknek létüket meghatározó tettére alapozza Jézus az Egyházat, arra kapnának így meghívást, hogy az emberi lehetőségek keretében hasonuljanak Jézusnak ehhez a korábbi készségességéhez. Egy másik, belső megközelítésben Jézus Anyjának előzetes megváltása ismét csak lehetőségi feltétele lenne annak az igenlő szónak, amely az Úr Szolgálójának egész egzisztenciáját átjárja. Olyan dolgok ezek, amelyek látszólag belevesznek a teológia homályába. Aki azonban éles szemmel odafigyel a Egyház eredetére a saját meghívásában, ragyogó fényben látja őket.

Az Egyházban minden újra meg újra leromlik, megfakul, hűtlenné válik, meghamisítja a lényeget. Minél nagyobb követelményeket támaszt, és ezáltal minél nehezebben megélhető a keresztény tanúságtétel, annál nagyobb bajt okoz a csődje. Amíg gyenge, botladozó emberek kísérlik meg, hogy az evangéliumi tanácsok szerint éljenek, addig kritikában lesz részük. Mindig meg kell hallgatniuk ezt a kritikát, föl kell ismerniük benne azt, ami jogos, és újabb lelkesedéssel meg kell próbálniuk azt érvényteleníteni. A készenlétre szólító különleges meghívással szemben azonban sosem hangozhat el jogos kritika, mert nélküle sem evangélium, sem Egyház nem létezik.