Két engedélyezett fegyvere van Isten gyermekének: az egyik a böjtölés, a másik az imádság. Ma mindkettőre erőteljes buzdítást kapunk. Megvan az ideje a kiáradásnak és megvan az ideje a visszahúzódásnak, bűnbánatnak, böjtnek, befelé figyelésnek. Ma az utóbbinak jött el az ideje. Napjainkban a nagy kampányok, szlogenek, reklámok korszakában milyen világos és egyértelmű felhívást kapunk Istentől: „térjetek hozzám teljes szívetekből…” (Joel 2,12)

Pál apostol még ráerősít erre a felhívásra (2Kor 5,20): „…Isten maga buzdít általunk. Krisztus nevében kérlek: engesztelődjetek ki Istennel!…” Pont ma, pont most, nem majd, nem máskor: „… Nézzétek, itt a kellő idő!…” (2Kor 6,2)

A „hogyan”-ra is kapunk útmutatást: „Mikor böjtöltök, ne legyetek komorak, mint a képmutatók… illatosítsd be fejedet mosd meg arcodat, hogy ne az embereknek mutasd böjtölésedet, hanem Atyádnak, aki a rejtekben is jelen van.” (Mt 6,16)

Az imádkozás körülményeire is hasonló ösztönzést kapunk: „…menj be a szobádba, zárd be az ajtót, és úgy imádkozzál a rejtekben lévő Atyádhoz… ne szaporítsátok a szót,…Hiszen tudja a ti Atyátok, mire van szükségtek, még mielőtt kérnétek.” (Mt 5,6)

Nem maradt más hátra, mint szívünk összes melegségével és elménk teljes figyelmével, Istennel teljes egységre lépve elmondani a „Mi Atyánk”-ot, így egymással is egységbe kerülünk. Úgy legyen minden egyes szava!

Faragóné Bircsák Márta, Budapest

Pál és Barnabás bátran szól a tömeghez, akik meghallgatják őket, és ezek lehetnek pogányok is. Ők is örvendezhetnek és magasztalhatják az Urat, mert megkaphatják az örök életet. És így az egész vidéken (környéken) elterjed az Úr igéje.

Jogom van-e méricskélni, válogatni, hogy kihez szólok, kinek adok bölcs tanácsokat? Ha csak 10% hallgat meg, olvassa a BTV ajánlóimat, vagy még ennél is kevesebb, akkor azonnal abba kell hagyni, mert nem éri meg? A nem közülünk valók miért értik jobban a dolgokat? Talán mert őket nem gátolja semmi, nyitottak az igazságra.

Kérem, hogy mi is lehessünk ilyen nyitottak!

Jézus kiküldi 72 tanítványát minden városba és helységbe. Mint a bárányokat a farkasok közé. Meghagyja nekik, hogy semmit ne vigyenek magukkal, térjenek be egy házba és maradjanak ott, ha befogadják őket. Azt egyék, amit eléjük tesznek. (Ne válogassanak!) Gyógyítsák a házban lévő betegeket és vigasztalják őket: Elközelített az Isten országa.

Vajon merünk-e kettesével betérni idegen vagy nem idegen házba? Tudom-e vállalni a vándorló életmódot, vagy inkább a saját házamban gubbasztok?

A mai korban ismerjük a munka kapitalista világát. Munka-alkoholizmusnak is szoktuk hívni. De vannak munkák, amiket el kell végezni, és sajnos nincs rá elég jelentkező. Megtehetem, hogy válogatok a munkákban? Örülök, hogy egyáltalán van munkám? Össze-vissza járkálok, vagy módszeresen látogatom végig az utcámat, a területemet, az ismerőseimet? Tudok vigasztalni? Mivel vigasztalok? Mit mondok egy halálos betegnek? Hogyan gyógyítok? Mit jelent számomra: Elközelített az Isten országa? Ez csak adventben érvényes?

Sokszor gondolok arra, hogy már hány advent volt, hányszor vártuk az Eljövendőt (aki el fog jönni és már el is jött néhányszor!), és még mindig nem látható a megnyugvás, a megváltás, a megkönnyebbülés.

Kérem, hogy mindig befogadjanak, ahova megyek, és szívesen végezzem el a rám bízott és vállalt munkáimat! Amen.

Kramm Hampel Mária, Törökbálint

„Íme, ez a böjt, ami tetszik nekem: oldd le a jogtalan bilincseket, oldozd meg az iga kötelékeit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, és minden igát törj össze! Íme törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor előtör, mint a hajnal, világosságod és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat. Akkor, majd ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: 'Íme, itt vagyok!”' (Iz 58,6-9)

A böjt megtapasztalás is, megismerjük valódi korlátainkat, és spirituális tapasztalatokhoz is jutunk. Ez a megtapasztalás szükséges életünk Istenre hangolásához, és embertársainkhoz való küldetésünk hitelességéhez is.

Tele hassal nem lehet sportolni, táncolni, énekelni, vagy komoly dolgokra odafigyelni. Ezt mindenki belátja. Létünknek, fejlődésünknek, életünknek azonban vannak mélyebb rétegei. Ezt felismerni már komolyabb odafigyelést igényel. A böjt eszköz és út annak megtapasztalásához, Isten él bennem, és én Istenben élek.

Bizonyos értelemben mindenki böjtöl. De most nem az egészségünk érdekében tartott böjtről van szó, hanem a szellemi egészség, nyitottság megteremtéséről, ami ugyan sokszor magában foglalja, de sokkal több az ételtől, italtól tartózkodásnál.

Isten azt akarja tőlünk, hogy: „Éhezzük és szomjúhozzuk az igazságot” (Mt 5,6). Ha böjtölünk, fokozottan érezzük az éhséget és a testi gyengeséget. Egyúttal megerősít bennünket abban, hogy Isten az, Aki támaszt ad és ellátja szükségleteinket. Ez fontos lecke számunkra, mert ha elhanyagoljuk a szellemi táplálékot, az imádkozást, a Szentírás tanulmányozását – amelyek a böjtölés segítőeszközei ahhoz, hogy Isten szellemileg átváltozott fiaivá és leányaivá váljunk –, akkor rohamosan legyengülünk szellemileg is.

A böjtölés fontos része az Istennel való helyes és erős kapcsolat kiépítésének (Lk 2,36-37; ApCsel 13,2).

A böjtölés megszabadít minket az étvágyunk szolgaságból, miközben tekintetünket a valódi „élet kenyerére”, Jézus Krisztusra összpontosítjuk (Jn 6,48-51&63).

Vágujhelyi Pál, Budakeszi

Az ószövetségi olvasmány arra tanít, hogy ha böjti önsanyargatással akarjuk felhívni magunkra Isten figyelmét, csalódni fogunk. Az általa kedvelt böjt embertársaink megbecsüléséből és az irgalmasság cselekedeteiből áll: „eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, (…) odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat”.

És ezzel sikerül majd felhívni magunkra Isten figyelmét? Mindenféle szép ígéretek fűződnek az ilyen böjthöz, nekem a legjobban az tetszik, hogy „A rések betöltőjének neveznek majd”. Ám úgy tűnik, az ígéretek közül az Isten részéről csak az következik, hogy „Maga az Úr vezérel szüntelen”. A többi ígéret lehet a mi irgalmas és szerető tevékenységünk egyenes következménye. Mert ha nem a magunk – akár jogos – hasznát keressük csak, valóban felüdülünk, valóban jobban érezzük magunkat, és jobbnak a világot is.

Nem meglepő persze, hogy Jézus a kijelölt evangéliumi részben is úgy viselkedik, ahogy az Atya várja tőle: irgalmas szeretettel. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek.”

Engem az lep meg inkább, ahogy ez a Lévi nevű vámos viselkedik. Miért van, hogy az első rövid felszólításra otthagy csapot-papot, és elmegy Jézussal? Van ennek előzménye kettejük között? Vagy Máté tudta, hogy ki hívja magával? Esetleg hallotta őt valahol tanítani? Vagy a csodatevő gyógyítót tisztelte benne?

És én, aki tudom, hogy Jézus kicsoda, elmennék-e vele? Otthagynék-e biztos megélhetést érte? Meddig mennék vele? A dicsőséges jeruzsálemi bevonulásig? Az Olajfák hegyéig? Elkísérném a Golgotára?

Kérlek, Uram, mutasd meg, hogy el kell-e hagynom valamit érted! Mit? Vagy van-e valaki, akihez jobban ragaszkodom, mint hozzád?

Csepregiék, Budapest

Jézus küldetésének utolsó cselekedete egy vacsora lesz, de az első egy böjt! A küldetéstisztázás után vagy közben ott a megkísértés.

A Sátán a nagyokat, az elkötelezetteket kísérti meg, a többieknek még hívogató szót sem kell szólnia, a legtöbben maguktól követik.

Jézust a Lélek viszi a pusztába. A Lélek nem tesz értelmetlen bábuvá, tudatunktól megfosztott eszközzé, nem szünteti meg a kísértés és elbukás veszélyét. Sőt, aki a Lélek által Isten fiának tudhatja magát, az különösen ki van téve a kísértésnek. Jézus megkísértése mutatja, hogy működésének földi vonatkozásán túlmenő, kozmikus dimenzió is vannak.

Kenyér! A kortársak azt várták a Messiástól, hogy kenyeret adjon, mint Mózes a pusztában. A munka nélkül megszerezhető kenyér mindig foglalkoztatta az embereket. A Sátán az igazi küldetéstől eltérő lehetőséget villant fel, akkor Jézusnak, ma nap-nap után nekünk! A mindennapi kenyér gondja sokakat elbizonytalanít. Jézus nem állítja szembe a kenyeret és Isten igéjét, hanem arra emlékeztet, hogy ha az ember alkalmazkodik a Teremtő Isten rendjéhez, megtartja parancsait, végzi munkáját, megbecsüli és segíti embertársait, akkor van kenyér, akkor „él” az ember! Aki hisz Jézusban, az éhség, fájdalom és nyomorúság ellenére is bizalommal van iránta.

Világi hatalom, gazdagság! Ugye nem kétséges, hogy a földkerekség országait erőszakkal alapították, és csalással tartják fenn?! A korabeli zsidók (is!) királyi messiást vártak, aki nemcsak Izrael szabadulását, hanem a világuralmat is meghozza számukra. Nem kétséges, hogy a hatalom – hacsak nem szolgáló! – a Sátán eszköze. Isten Fiának, Isten fiainak (Jézus követőinek) nem szabad ragaszkodniuk hozzá.

Isteni jel! Az egykori elképzelés az volt, hogy a Messiás az égből száll alá, vagy a templom tetején állva teszi ismertté magát a nép előtt. Egyetemes emberi jellemvonás, hogy szeretnénk kézzelfoghatóan megbizonyosodni Isten jelenlétéről, egyértelmű jelet kapni küldöttéről.

Jézus azonban nem hatalomfitogtatással, uralkodással, hanem mindenkire kiterjedő, szolgáló szeretettel akarja megmutatni az emberek közti jelenlétét.

Figyelmeztető a mondat: „Egy időre elhagyta az ördög”.

Nagyböjtben éljen bennünk a tudat, hogy Isten Országa bennünk van!

Amikor az ember jó, szeretetben él. Ha senki nem gondol a kincshalmozásra; ha ahelyett, hogy felélnénk és elvennénk a másokét, mindenki kenyeret ad az éhezőnek, ruhát a fázónak; ha az ellenségek szeretik egymást, ha nem lesz szükség katonára; ha mindenkinek meglesz a maga törvénye a lelkiismeretében, ha az afféle tákolmányok, mint a „társadalom”, az „igazságosság”, el fognak tűnni; ha Jézus szava életté nemesül bennünk: ez lesz majd az igazi jel, és ekkor itt lesz már az Isten Országa.

Miként élem meg az agyagi javak, a hatalmi pozíció és az érvényesülés kísértéseit?

Horváth József, Tata

„Szentek legyetek, mert én, az Úr, a Ti Istenetek, szent vagyok.” „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”

Ez a két mondat keretezi a Tízparancsolat tételes rendelkezéseit. Ilyen, vagy hasonló kijelentésekre Jézus is hivatkozott; etikája részben kibontható az idézettekből Ugyanakkor elég könnyű értelmezési viták irányába elmenni, ha csak a fenti szavakra hagyatkozunk. (Mit jelent pontosabban Isten – követendő – szentsége, ill. hogyan szeressük – helyesen – önmagunkat?…) Jézus ennél egyértelműbben fogalmazott, ill. többet mondott.(„Legyetek mennyei Atyátoknak fiai aki felhozza napját jókra és gonoszakra, esőt ad igazaknak és hamisaknak”, ill. „Szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!”)

Újszövetségi ige-szakaszunk az ún. ítélet-tabló. A tízparancsolat után olvasva feltűnik, mennyire más a jézusi norma hangsúlytevése. Jézus nem arról beszél; mit ne tegyünk embertársainkkal. Neki fontosabb, hogy felismerjük Őt minden szenvedőben, és szolgáljunk a szükségben lévőknek. Ez olyan feladat, amellyel gyakorlatilag nem lehet elkészülni, és teljesítésében sose lehetünk biztosak.

Te tudod, Uram, hogy néha kényelmetlenül nyomasztó az Általad felállított magas mérce. Kérlek, mégse engedd, hogy beérjem kevesebbel!

Horváthné Bajai Éva, Paks

„…és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, kik ellenünk vétkeztek.”

Nem vétekről van itt szó (hamartész), nem botlásról (paraptóma), nem törvényszegésről (parabazisz), hanem esetlenségről, elmaradásról, sutaságról (ofeilémata), azaz: nézd el nekem Uram, hogy messze nem vagyok tökéletes, de még csak nem is hajazok arrafelé – ha… és álljunk meg: ne áltassuk magunkat, nem feltétel nélküli az isteni megbocsátás!!

(„… ne vígy minket a kísértésbe…” nem ingyen adod!)

… ha én is képes vagyok elfogadni a másik sutaságát, másképp-gondolkodását, elmaradozásait, botlásait…

… és nem kívánom a pokolba, vagy csak egyszerűen 'melegebb tájakra'.

Zsombok-házaspár, Budapest

„Mert, ahogy Jónás jel volt a niniveieknek, úgy jel lesz az emberfia is e nemzedéknek.”

Jónás szava elég volt a niniveiek számára, és ők hittek az Istennek.

Egy számukra idegen szava elég volt hozzá!

Jézus kevés a zsidóknak, a jelek melyeket mutatott kevés volt nekik.

Akikkel három éven át együtt élt, a tanítványoknak is kellett a feltámadás és a pünkösd!

És ezért kell nekünk is ez a feltámadás és ez a pünkösd:

Most már hiszem, hogy isten engem is meg akar szólítani és küldetést is akar adni.

Széplaki István, Pécel

„Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”

A fenti mondatot általában a negatív formájában szoktuk idézni: „Amit nem akarsz, hogy veled tegyenek, te se tedd másnak.” Ezt a mondatot olyan megállapításnak gondoljuk, amit mint közös nevezőt, a világon minden jó szándékú ember elfogadhat, függetlenül attól, hogy melyik vallásba született. Ezt igaznak és követendőnek gondolják azok is, akik Istenről nem sokat gondolkodnak, vagy egyenesen ateistának mondják magukat.

Jézus itt pozitív megfogalmazásban mondja el ugyanezt a felszólítást. Vegyük észre, hogy noha látszólag ugyanazt állítja a két mondat, mégis a jézusi megfogalmazás sokkal többet mond. Nem elég, ha nem teszek rosszat. Tenni kell a jót! Ez az igazi arany szabály. Az előbbit csak ezüst szabálynak mondhatjuk. S ahogy nem láttunk még olyan sportolót, aki az ezüstérmet célozza meg, ugyanígy mi sem érhetjük be kevesebbel. Az arany szabályt kell követnünk, ha a jézusi mércét tűztük ki magunk elé. Édeskevés, ha csak ennyit tudunk felmutatni: „Nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam.” De mi jót tettél? – ezt fogják számon kérni, és ezt a kérdést kell magunknak is feltennünk nap, mint nap.

A mai evangéliumi szakasz a szülői szeretetet, mint nyilvánvaló tényt hozza elénk. Senki nem akar rosszat a gyerekének. Sőt, mindenki a legjobbat akarja neki. Ennek érdekében mi szülők a legnagyobb áldozatra is képesek vagyunk. Ugyanígy biztosak lehetünk benne, hogy Isten is ugyanilyen gondoskodó szeretettel van irántunk, minden ember iránt. A feladat nekünk is adott: minden emberhez ezzel a szeretettel kell fordulnunk. Ha kevesebbel is beérjük, ha szűkítgetjük a kört, akkor még nem igazán értettük meg a jézusi tanítást.

Gyulai Zsolt, Budapest

1. Az ünnep tartalma

Urunk, Jézus Krisztus Szent Péter apostolnak ígérte meg: „Te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat.” Péter apostol, amikor az angyal segítségével csodálatos módon megszabadult Heródes király börtönéből, megerősítette a jeruzsálemi híveket, és „más helyre” távozott. A szíriai Antiochiában akkor már sok hívő volt, és az ő első püspökük lett Szent Péter. Antiochiai székfoglalását ünnepeljük a mai napon. Ott nevezték először a Krisztus-hívőket keresztényeknek.

2. Péter és Júdás

Júdás akkor kerekedik felül, ha kilátástalannak látjuk életünket, Péter akkor kerekedik felül, ha túllátunk a legmegrázóbb eseményen is. A mélypont az, ahonnan csak segítséggel bírunk felkelni. Júdás nem kért segítséget, Péter kért, és kapott is. Ha istenkapcsolatunkat nem újítjuk meg, akkor pókhálószerűen beszövi életünket egy olyan öntudat, hogy mindent meg tudunk oldani magunkban. És azt hisszük, hogy az a biztos, amit nem bízunk másra.

Júdás zárt ember, Péter nyitott. Júdás a múlt embere, Péter a jövőé. Júdás csak hátrafelé tud nézni, Péter előre is. Igaz, hogy mindkettőjüknek volt egy olyan jelen pillanatuk, amikor teljesen kitaszítottnak érezték magukat, és innen nagyon különbözően léptek tovább. A megtérés lehetősége sohasem veszik el.

Valójában mindketten kősziklák. De mennyire különbözőek. Júdás kővé merevedett lelkű ember, akinek halál utáni élete Isten titka. Péter pedig az a szikla, amelyre építkezni lehet. Tanuljunk Júdásból, hogy Péterré váljunk. (Sánta János)

3. Hitvallók egyháza

Jézus… megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?”… „És ti kinek tartotok engem?” – Előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy személyesen megvalljuk, hogyan is állunk a Mesterrel…

Majd harmadszor is megkérdezte tőle: „Simon, János fia, szeretsz?” Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte: „Szeretsz engem?” S így válaszolt: „Uram, te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” Jézus ismét azt mondta: „Legeltesd juhaimat!” (Jn 21,17) – Lassú válaszunkra válaszol Isten: feladattal lát el…

„Viseljétek gondját, ne kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint; ne rút nyerészkedésből, hanem buzgóságból; nem uralkodva a választottak fölött, hanem szívből, mint a nyájnak példaképei.” (Péter első levele) – Micsoda bizalom, mekkora feladat…

4. Melléklet: Mi játszódhatott le Péter szívében?

Szegheő József - Totya, a pesti

„Ma az Úr, a te Istened azt parancsolja neked, hogy tedd meg mindezeket a parancsokat és rendeleteket: tartsd meg tehát és teljesítsd őket teljes szívedből és teljes lelkedből. Te ma az Urat választottad, hogy Istened legyen, hogy az ő útjain járj, megtartsd szertartásait, parancsait s rendeléseit, s az ő szavának engedelmeskedj, az Úr pedig ma téged választott, hogy tulajdon népe légy, amint szólt neked, s megtartsd minden parancsát, s fennköltebbé tegyen téged minden nemzetnél, amelyet teremtett, a maga dicséretére, hírnevére és dicsőségére, hogy szent népe légy az Úrnak, a te Istenednek, amint megmondta.”

Isten úr, aki parancsol, rendeleteket bocsát ki, szertartásokat ír elő, megszabja az utat, amelyen járni kell, engedelmességet követel. Nemcsak a hatalmának kijáró tisztelet miatt, hanem belső meggyőződésből, teljes szívvel, teljes lélekkel kell az embernek teljesítenie Isten rendelkezéseit.

Kölcsönös választás következménye ez a kapcsolat Isten és ember között. Isten nem igázza le, nem veti hatalma alá az embert, hanem elfogadja az ember szabad választását, amellyel Istenének ismeri el őt, viszonzásként saját népének nevezi. A kölcsönös választásból szövetség lesz, amelyben mindkét félnek vannak kötelességei és jogai. Az ember kötelessége, hogy Isten útjain járjon, elvégezze az előírt szertartásokat, betartsa a parancsokat és rendelkezéseket, és engedelmeskedjen Isten szavának. Ha mindezt megteszi, joga van arra, hogy saját Istenének nevezze az Örökkévalót, hogy ne legyen árva, elveszett, kóborló pásztornép többé, hanem tartozzék valakihez, Isten választott népe legyen.

Az Örökkévalónak joga van arra, hogy vezesse és irányítsa azt a népet, amelyik őt választotta, cserébe tulajdon népének nevezi, minden más teremtett nemzetnél fennköltebb, elkülönített (szent) népévé teszi, s ezzel önmaga dícséretét, hírnevét és dicsőségét növeli a többi nép körében.

Világos feltételek mindkét oldalon; mit ad és mit kap az egyik és a másik szövetkező fél, annak érdekében, hogy mindketten előbbre lépjenek, a választott nép a többi néphez képest emelkedik ki, Isten a többi nép számára válik ismertté. Mindkét fél nyer ezzel a szövetséggel, akik nem részesei (a többi nép, a többi istenek) veszítenek: kiválóságot, dicséretet, hírnevet, dicsőséget.

Ez a szövetség az evolúciós versengés elvét a biológiai és gazdasági szintről átvitte az eszmei, vallási, ideológiai szintre, és ezzel útjára indította a társadalmi és történelmi haladás eszméjét, összes áldásával és átkával együtt.

„Hallottátok, hogy azt mondták: »Szeresd felebarátodat (Lev 19,18) és gyűlöld ellenségedet.« Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad igazaknak és gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

Isten mennyei atya, aki napot és esőt ad jóknak és rosszaknak, igazaknak és gazoknak. Isten tökéletes, mert szereti a barátait, és szereti az ellenségeit, az üldözőit is, akik nem szeretik őt.

Aki ennek az Istennek szeretne fia lenni, annak erre a tökéletességre kell eljutnia. A szeretet mibenlétéről sok más helyen is tanított Jézus, itt most elég azt felidéznünk, hogy jó indulat, jó akarat és jó tettek fejezik ki, jó érzések vagy érzelmek ritkán kísérik.

Nem könnyű feladat jó indulattal, jó akarattal viseltetni rokonaink és barátaink iránt, majd jó tettekkel is kifejezni szeretetünket.

Még nehezebb ez felabarátaink – nemzetünk többi, nem rokon, nem barát tagja – iránt. Gondoljunk csak a magyar társadalom elszegényedett, kultúrától, tudástól, alkotó munkától, termeléstől messze távolodott rétegeire, akiknek száma közel jár a magyarországi lélekszám egyharmadához. Őket szeretni mindenképpen megköveteli, hogy megosszuk velük mindazt, amiben náluk jobban állunk, a kultúrát, a tudást, a munkát, de legalább a jövedelmünket.

Ha ezt megtesszük, akkor még mindig csak felebarátaink egyharmadát szeretjük, hátra van még kétharmaduk. Fele a vetélytársunk, hiszen ugyanazon munkaerőpiacon akarjuk eladni a tudásunkat, a tapasztalatainkat, az időnket, hogy megéljünk, és másokat segíthessünk. Melyikünk nem szeretne első lenni 15 vagy éppen 150 pályázó közül? Melyikünk nem gondolt még arra egy sikertelen jelentkezés után, hogy igazságtalanul döntöttek, nem a szakmai és személyi alkalmasság volt az elsődleges szempont, hanem az ismeretség, a „valaki szólt az érdekében”? Hányan utasítanánk vissza, hogy hasonló helyzetben valaki szóljon a mi érdekünkben? És még a hasonlónak ismert, tisztelt és becsült társakkal is milyen nehéz tárgyszerűen szót érteni, ha kiderül, hogy közös jövőnkről más társadalomszervezési elvek mentén gondolkodnak!

Vannak, akik nálunk sikeresebbek, őket vagy irigyeljük, ha sikerüket a tudásuknak, a képességeiknek, a szorgalmuknak köszönhetik, vagy megvetjük, ha szerencsés véletlen folytán kerültek oda, ahol vannak. Tehetős, hatékony embereket megnyerni, hogy nálunk sikeresebben támogassák a céljainkat, szinte reménytelen feladat, de nem lehetetlen. Nekik több idejük van arra, hogy elgondolkodjanak, mire is jó az, amit csinálnak. Hátha csak arra várnak, hogy ötleteket kapjanak?

Hol vagyunk még az idegentől, az ellenségtől, aki el akar üldözni minket arról a néhány négyzetméterről is, amely történelemünk viharai után még a talpunk alatt maradt? Melyikünknek van ideje, energiája még rájuk is gondolni, jó indulatot, jó akaratot mutatni irántuk?

Mégsem lesz más folytatás, csak az, amelyről Jézus beszélt: a természeti és társadalmi erőforrásokat kivétel nélkül mindenkivel meg kell osztanunk, mert a kiválasztás, a kivételezés, az előbbre és hátrébb sorolás, a verseny sok mindenre jó volt, de nem tökéletes. Többet árt, mint használ, elpusztítja a környezetünket, és gyűlölködő táborokra osztja a föld népeit, akik csak egymástól tudják elvenni, amit a sikeresebbek már elvettek a természettől. A régi nem tökéletes, nekünk viszont már csak tökéletes, mondhatnánk úgy is: valóban fenntartható megoldásokat szabad megcéloznunk.

Mózes Másodtörvénykönyvének Istene nem Máté Hegyibeszédének Istene.

Istent választanunk kell magunknak, ahogyan Mózes népe tette több, mint háromezer évvel ezelőtt.

Más nem fog választani helyettünk.

Zöldy Mária, Budapest

„Fel a hegyre!”

Ha az embernek sok a teendője, de meg tud állni, és el tud gondolkodni egy pillanatra, máris képes lesz sorrendet felállítani, eltűnik belőle az aggódó, a torokszorító érzés. Naponta „fel kell kapaszkodnunk egy magas hegyre”: vagyis elmélkedve eltávolodni mindentől, mindenkitől, még saját magunktól is. Mert a félrevonulás megadja a lehetőségét annak, hogy felülemelkedjünk a dolgainkon, és egyúttal rálátást is ad. Lehet-e e nélkül napjaink irtózatos kuszaságában nemhogy keresztényként, de egyáltalán emberként élni?!

Egyedül így, felülről szemlélve lehet mindent jól látni. A feladatok, a megoldhatatlannak látszó nehézségek, a bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel „nyakig” benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: Mi mennyit ér, és megéri-e félni tőle, kell-e egyáltalán törődni vele, s ami ma elviselhetetlennek tűnik, mi marad meg abból egy hét múlva?

Addig kell imádkozni, elmélkedni, amíg egyszercsak be nem következik ez az elváltozás. Felismerjük, hogy kicsoda számunkra Jézus, hogy itt és most mi a lényeges tennivalónk, illetve erőt merítünk annak megtételéhez.

Jézus követése nem sétagalopp

Jézus életútjához a szenvedés és kereszthalál is hozzátartozik A színeváltozás jelenetének szövegkörnyezetében éppen a szenvedésen van a hangsúly. A szakasz előtt és után egyaránt szenvedésről szóló jövendölések olvashatók, amelyeket a tanítványok nemcsak értetlenül, hanem heves tiltakozással is fogadnak Az Atya szózata – „őt hallgassátok” – mindenekelőtt a szenvedés valóságának az elfogadását jelenti, amivel persze a Jézussal való sorsközösség vállalása is együtt jár.

Ha az ember akarja célt, az Ország-építést, a Jézus-követést, akkor el kell vállalnia az eszközöket is, amelyek segítik a cél elérését. Ilyenek pl. az önmegtagadás, a böjt, a bűnbánat stb. A napokban hallottam egy reklámszöveget, amely ide illik: „Ahhoz, hogy sikeres legyél, mindennap le kell győznöd legnagyobb ellenfeledet, önmagadat!” Már a világ fiai is tudják!!

Az Úr pedagógiája

A tanítványok tapasztalása azokra a vallásos élményekre emlékeztet, amelyekben a megtéréskor, vagy az Istennel való találkozás egy-egy felfokozott pillanatában részük volt, s amelyek valamelyest közelebb hozták számukra a természetfelettit. De minden elmélyült Isten-tapasztalás után vissza kell térni a mindennapok szürke, gondokkal és keresztekkel terhes világába. Ám éppen ezek a tapasztalatok tudatosítják újra meg újra az előttünk álló célt.

Jézus beszélget Mózessel és Illéssel, számára fontos a kommunikáció, itt a megerősítés feladatának tisztázásában. Jézus többnyire nem vitt magával senkit az imáihoz. Erre az alkalomra, amikor néhány órára megnyilvánult a dicsősége, magával vitte három apostolát. Jó pedagógusként igyekezett egy kis előzetes biztatást adni neki. Valami olyan élményt, ami nagyon komoly gondolati-lelki támaszt jelent majd akkor, amikor vállalkozása kudarcot vallani látszik, amikor elfogják, és halálra kínozzák.

Szükségünk van olyan pillanatokra, amelyek a nehézségek idején biztos alapot adnak a továbblépéshez, mint ahogy az apostoloknak is erőt adhatott a megdicsőült Jézusra emlékezni a szenvedések idején. Szükségünk van élményekre, amelyek – mint az utcai lámpák ritkás fénye – elkísérnek bennünket, és erőt adnak a következő biztos pontig. Ne felejtsünk el a örömökre visszanézni, és erőt meríteni belőlük a nehézségek idején!

Horváth József, Tata

„Ó Uram, nagy és félelmetes Isten, hozzád könyörgök. Te megtartod szövetségedet, és irgalmat tanúsítasz azok iránt, akik szeretnek [téged] és megtartják parancsaidat.” (Dán 9,4)

„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,36)

A fenti igeszakaszok iskolapéldái annak, mennyire másképp látja a Jóistent az Ószövetség és az Újszövetség embere. S ezalatt nem elsősorban azt értem, hogy az Ószövetség istenképe a tisztességes Isten, aki irgalmasan jár el a bűnös lelkekkel, ha cserébe azok szeretik őt és megtartják parancsait, s ebből következik, hogy ellenkező esetben ellentétesen jár el. Közhely ez már! Azonban mindez egy passzív istenképre utal, amely kimerül az istenség imádatában és a parancsok betartásában. Szó sincs tehát embertársaink, főként pedig ellenségeink szeretetéről.

Mennyivel gazdagabb képet kapunk az Újszövetségben! Legyetek irgalmasak, pontosabb fordításban 'váljatok olyan irgalmassá, amilyen irgalmas az Atyátok'. Tehát olyanná kell válnunk, mint a Jóisten. Milyen a Jóisten? Nem igazságos, hanem mindenkit szerető, mindenkivel irgalmas. Itt tehát egy aktív istenképet tapasztalunk, hiszen rávilágít: Istent nem lehet önmagában szeretni, csupán az által, ha másokat szeretünk és mindenkivel – ellenségeinket is beleértve – irgalmasak, megbocsátók vagyunk.

Bajnok Kata, Budapest

Jól ismerjük Jézus farizeusokról szóló, elmarasztaló gondolatait, de feltesszük-e magunknak, hogy mit akar üzenni nekünk ez, vagy az a szentírási szakasz? Nem vagyunk-e mi is farizeusok egy kicsit? Nincs-e némi igazságtartalma ránk nézve annak a félmondatnak, hogy „bár tanítják, de tetté nem váltják” őket?

Szeretnénk hinni – talán jogosan –, hogy Jézus szavait mi értettük meg legtisztábban, és a hármas eszmény – adás, szolgálat, erőszakmentesség – megfogalmazásával, mi tudjuk legjobban megértetni is, mit akart és akar Jézus. Azonban rendszerint megbotlunk ezen a tisztán látott keskeny úton, amikor egy-egy hétvégi buliban sokszorosát költjük annak, amit sajnálunk egy hajléktalantól; hosszasan mérlegelünk, hogy berakjuk-e az elmulatott pénz töredékét a közösség közös kasszájába, vagy hogy harmadik világbeli – esetleg hazai – rászorulóknak juttassuk.

Elgondolkodtatható lehet az is, hogy közösségi találkozóinkon, nagytáborban olyan autók parkolnak a rendszerint kicsinek bizonyuló parkolókban, amikre egy sokat látott püspök is csak csettintene. Évekig tudunk veszekedni, „agyaskodni” a katonai szolgálat dolgán, és az erőszakmentességre nyílt levelekben hívjuk fel mások figyelmét, miközben a jóízű cigányozás, zsidózás, politikai gyűlölködés mindennaposak körünkben is, nem egyszer közösségi társunkkal szemben.

Érdemes tehát a prófétára hallgatnunk: „Tanuljatok meg jót tenni: keressétek az igazságot, segítsétek az elnyomottakat, szolgáltassatok igazságot az árvának, s védelmezzétek az özvegyet”, és minduntalan emlékezni Jézus szavaira, nem utolsó sorban ezekre: „Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják”.

Pálinkás Barnabás, Budapest

Amikor 17 éves koromban Amerikában töltöttem két hónapot egy evangélikus családban, és a körülöttük levő közösségben, kamasz fejjel a legjobban az fogott meg, hogy Heather, a nálam 1-2 évvel időseb cserepartnerem és a barátja, Danie mennyire türelmesek. Hajlandóak újra és újra elmagyarázni a leckét a nehezen tanuló, szegényebb családban élő kislánynak, Samnek, akihez minden héten felmentek, és akit minden héten egyformán lelkesen hívtak a közösségi ifjúsági alkalmaikra, függetlenül attól, hogy épp' milyen kedve volt. Engem is tanítottak autót vezetni, és a bénázásom feltűnően nem zavarta őket, nem értettem, ez hogy lehet. Honnan veszik ehhez az erőt? Hogy tolerálják ilyen könnyen a tökéletlenséget, értetlenséget, ügyetlenséget?

Eltelt több mint tíz év, azóta türelmesebb lettem én is. De mégis ez jutott most eszembe, ahogy a mai evangéliumot olvasom. Jézus is annyira türelmes a tanítványaival. Újra és újra elmondja nekik, hogy mi a fontos, hogyan éljenek, mitől lesznek boldogok. Újra és újra átfogalmazza, mindig az adott helyzethez legjobban illeszkedve. Pedig már elmondta. És most a Zebedeus fiaknak és a tanítványoknak újra elmondja, más szavakkal. (Egyébként nem tudom, hogy miért haragudtak a tanítványok. Azért, hogy miért nem nekik jutott eszükbe, hogy protekciót kérjenek, vagy azért mert morális fölényüket szerették volna hangsúlyozni?) Jézus nem azt mondja, hogy nem megmondtam már, hogy ne aggodalmaskodjatok, gondoskodik a nektek illő helyről mennyei Atyánk? Nem megmondtam már, hogy legyetek olyanok, mint a gyermek, mikor foglalkoznak ők a jobbon meg balon üléssel? Nem megmondtam már, hogy a gazdagok nem férnek át a tű fokán és legyen elég az egy dénár, miért akartok többet, mint ami alapból jár? Nem megmondtam már? Mond egy új hasonlatot ehelyett. „Tudjátok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok.”

Hálás vagyok a sokféle megfogalmazásért, a példabeszédekért, mert változó, hogy épp melyik érint meg. Nekem vajon milyen gyakran sikerül a „Nem megmondtam már…” kezdetű mondataimat lenyelnem tanítás közben, vagy családban, barátok közt?

Rauscher Anna, Budapest

A dúsgazdag és a szegény Lázár

A mai evangéliumból nagyon könnyen kiolvasható a szigorú, meg nem bocsájtó, félelmetes Isten képe, aki fenyeget, miszerint ha nem felelünk meg bizonyos elvárásoknak, akkor a pokolra kerülünk, ezért hát jobban tesszük, ha vigyázunk. A mennyországba való bejutási szabályokat pedig megtalálja ki-ki a maga egyházánál. Azt, hogy a halál után mi van, nem tudhatjuk biztosan, de ami ennél fontosabb, nem is biztos, hogy ez a kérdés az itteni életünk szempontjából releváns. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy ez a rész sokkal többről szól, mint a halál utáni lehetőségekről.

Számomra arra világít rá, hogy ha nem figyelünk oda, akkor az itteni életünket élhetjük pokoli körülmények között és tehetjük saját magunk számára a boldogság irányába átjárhatatlanná a mindennapi túlzott hajtással, felesleges idegeskedéssel, mókuskerekezéssel, be nem vallott függőségeinkkel, megszokásainkkal. Azt gondolom, függetlenül attól, hogy élethelyzetünkben szegény Lázárhoz, vagy a dúsgazdaghoz érezzük magunkat közelebb, rutinból Isten Országát építeni nem fogunk tudni. Meg kellene próbálni tudatunkra ébredni. Észre kell venni a körülöttünk lévő világot, hol kell változtatnunk, hol tudunk segíteni, Országot építeni itt és most. Ez az ami rajtunk múlik, minden továbbit pedig majd meglátunk annak idején.

Frank Tamás, Budakeszi

Példabeszéd a gonosz szőlőmunkásokról

A szőlő ura előbb néhány szolgát küld: a munkások megölik őket. Még több szolgát küld: őket is megölik. A saját fiát küldi: hiába, őt is elpusztítják. Mit tesz a szőlő ura ezután a munkásokkal?

Azért szeretem ezt a példabeszédet, mert Jézus nem hagyja rá a hallgatóira a válaszukat: az úr eljön és elbánik a gonoszokkal. Meggyőződésem, hogy azért, mert azt gondolta, Isten nem ilyen. Aki gyönge, annak van szüksége mások legyőzésére, hogy erősnek érezhesse magát. De Istent nem ebből a fából faragták. Elpusztíthatjuk a követeit, megölhetjük a fiát. Ha kellően elszántak vagyunk, akkor (Nietzsche után) azt is gondolhatjuk, hogy Istent is megölhetjük. De valójában nincs hatalmunk felette. Magunkból persze kiirthatjuk, és a környezetünkben is végezhetünk pusztítást. És akkor mi lesz? Isten visszajön a hátsó ajtón, vagy azon, amit épp nyitva hagyunk neki.

Isten hatalma nem ebből a világból való. Ha e világból való volna a hatalma, akkor az angyalok megmentették volna Jézust, legyőzve a zsidó főpapokat és a római légiókat. Megakadályozták volna a népirtást az indiánok, négerek, zsidók és egyéb népek körében, legyőzve a népirtókat. Megmentenék a súlyos beteg kisgyerekeket és nagymamákat, legyőzve a betegségeket; féken tartanák a földrengéseket, a szélviharokat és a természet minden erőit. De nem, Isten nem ilyen. Nekünk adott hatalmat a világ és benne mi magunk pusztításra és gyógyításra. Egyszerre vagyunk szőlőmunkások, szolgák és az ő fiai. A saját döntésünkön múlik, hogy ezt a hatalmunkat mire használjuk.

Bajnok Kristóf, Budapest

Te, ma este kikérem apámtól örökrészemet… nem, nem beszéltem még vele, hát, lehet, hogy sejti. Végülis nem mindegy? Az az én részem, az enyém, igaz, apámtól van, de megérdemlem. Tulajdonképpen nem csak megérdemlem, jár nekem. Ez az örökség lényege, nem? Ami apámtól jár nekem, hát naugye.

Nem tudom, mit szól majd… Apám jó ember, a maga idejében nagy koponya volt, de azért felette is eljártak az évek, már messze nem a régi. Ideje kezembe vennem a saját sorsomat! Van is pár tervem, hogy hova megyek, mit fogok csinálni… meg egy kicsit élvezni is akarom, végül is ezért van, nem? Na, apám itt rontotta el a témát. Persze, persze, ő boldognak mondja magát és hát tudod, lehet, hogy az is. De mindig is voltak fura dolgai, mindenféle suttyókat hívott meg vacsorára, pénzt adott nekik meg beszélgetett velük, ilyesmik. Többüknek munkát szerzett meg lakhatást, teljes családoknak is… Persze, nem az alamizsnát sajnálom én, olyat minden jóérzésű ember ad, hát persze, én is megkérem az egyik szolgámat, adjon néha nekik pár fillért, jópofa dolog… nade hogy bejöjjenek ide a mi otthonunkba?! Épp ideje olyan helyre költöznöm, ahol nem kell ennyire közösködnöm velük. Fehér bőrű, jó képességű emberek vagyunk, vagy mi, félek, lezülleszt az ilyen társaság és aki korpa közé keveredik… meg a disznók, fúj, de egy tisztátalan állat az. Na látod. Csak magamat óvom, hát már az is baj?!

Apám, tudod, néha olyan furcsa. Azt hiszem, hagyni fog elmenni és pont nem azért, mert nem szeret. Nekem, nekünk a bátyámmal szabad szabaddá lenni… ja, hogy a bátyám nem akar, ő dolga. Apám nem méricskél köztünk soha. Nem, nem igazságtalan, valahogy ez nem téma neki, túllép a dolgon. Nem, nem is kerüli a konfliktust… hogyan is magyarázzam… Egyszerűen örül, ha adhat, ha ölelhet, ha szerethet. Ilyen ember. Nem, nem felejt el, abban biztos vagyok… hogy hazavár-e majd? Hát, nem tudom. Jól a szívébe vési az embereket, az már igaz, akár ha csak szolga is valaki, vagy ha koldusszegény. Én meg mégiscsak a fia vagyok!

Te, de jó is lesz, dögleni fognak utánam a csajok! Tetszik az ilyen pénzes fickó nekik, én mondom. Csináltatok pár új öltözetet is. Jó, tudom, hogy nem a ruha teszi, de majd nézd meg, sokkal befolyásosabb körökbe lesz bejárásom így. Meglátod, sokra fogom még vinni! Szolgákat is fogadok majd, ők viszik az új holmikat. Csak minőséget veszek, mindenből; szebb, tartósabb, megérdemlem! Mondhatni, szükségem van rá! Nem is értem, hogy élhettem eddig ilyen pőrén. Meg egyéb terveim is vannak… Utazni kéne főleg, azt mondják, a Földközi-tenger partján olyan városok vannak, égbe nő a tornyuk. A felhők között aranyláncot húznak ki szerecsen rabszolgák és pávák sétálnak rajtuk fel s alá! Nem is értem, miért nem tódul oda a világ pávákat nézni, mi érdekesebb van a földtúrásban meg a birkaterelésben, nem értem apámat, komolyan! Látott már aranyláncon madarat ugrálni? Nem? Naugye, én látni fogok! És ott sokkal szebbek a nők is, az arcuk egyik felére holdacskát festenek, a másikra napot, úgy táncolnak a férfiaknak, hát bolond lennék nem megnézni, nem igaz?

Jó, jó, igen, még egy pohárkát, aztán megyek… megmondom apámnak, meg én! Nem, nem félek, jó ember, mint mondtam, szeret minket… engem meg a bátyámat, tényleg szeret… kiadja majd, én mondom neked, biztos, hogy kiadja. Csak olyan furcsa lesz a szeme ilyenkor… ehh, mindegy is. Igen, inkább kérek még egy pohárral, de utána már tényleg megyek!

Garay Zsófia, Budapest

A mai evangélium két történetet és egy példát idéz. Mindkettőnek súlyos tanulságai vannak számunkra.

1. Két történet

Pilátus katonái a templom udvarán az áldozatbemutatók közé rontottak, és sok ember vérét ontották. Siloéban rádőlt a torony a tömegre, és tizennyolc ember meghalt.

Tegyük át a helyszínt közelebb, hogy még érzékletesebbé tegyük a mondanivalót.

Rádióhír: A Bazilika előtti téren a húsvéti körmenetre induló tömegre terroristák támadtak, és sortüzet adtak le. Az áldozatok száma eléri a százat. – TV-hír: Budapesten a Sziklabarlang fölötti betonkereszt ledőlt, és a barlangkápolna előtt tizennyolc ember halálát okozta. – A riporterek felkeresték az áldozatok hozzátartozóit. A riportalanyok közül a vallásosak csaknem mind azt panaszolták, hogyan engedhette meg az Isten ezt a szörnyűséget, és miért az ő hozzátartozójukat büntette a jó Isten.

A történetek természetesen kitaláltak, de a vélemények nagyon is valóságosak és általánosak. Még ma is Istent okoljuk, ha valami baj ér, és azt gondoljuk, hogy azzal Isten büntet minket.

Újra és újra tudatosítanunk kell magunkban, hogy Isten csak szeretni tud, büntetni csak más emberek vagy mi magunk tudunk. Isten a maga nagy szeretetében szabadságot adott nekünk, de nem azért, hogy embereket gyilkoljunk.

Ami pedig a természeti csapásokat illeti, azok a természet fizikai törvényei szerint működnek, és Isten szándéka szerint nem az céljuk, hogy embereket pusztítsanak. Az ember az alaposabb tervezés és építkezés, másrészt a tudományos előrejelzés fejlesztése révén érheti el, hogy elkerülje a katasztrófákat.

2. A fügefa példája

Arra pedig, hogy rosszindulatúan feltételezzük, hogy mások bűnösek, és azért érte őket szerencsétlenség, Jézus felháborodottan válaszolt.

Valahogy így: Jó lenne, ha a magatok bűneivel foglalkoznátok. Mert ti megúsztátok ugyan a más emberek vagy a természeti folyamatok okozta tragédiákat, de nem fogjátok megúszni azt, hogy magatok el ne vesszetek az Isten Országa számára. Bűneitekkel, így a rosszindulatú gyanúsítgatásokkal is veszélyeztetitek magatokat. Bűnök helyett a szeretet gyümölcseit kellene teremnetek!

A fügefa példája súlyos fenyegetés ugyan, de Jézus még ezt is úgy mondja el, hogy ő most még próbál segíteni. Noha már évek óta beszél, és próbálja termékennyé tenni a lelküket, de ez eddig semmit sem használt. Még egy esély, hogy ő, az Atya vincellérje most, az idén is körülássa a fát, és megtrágyázza, vagyis szívük keménységét fel akarja lazítani, és igéivel termővé akarja tenni, abban bízva, hátha termőre fordulnak.

Kovács László, Budapest

Másoknak segíteni jó, és észre is kell vennünk, ha valaki segítséget kér tőlünk. Ez persze nem ilyen egyszerű, hiszen segítséget nyújtani sokszor fajsúlyos dolog, és az is egy komoly döntési helyzet, amikor olyannak segítünk, vagy olyantól kérünk segítséget, aki távol áll tőlünk. Vannak olyan élethelyzetek, amikor nekünk van nagy szűkségünk segítségre, mint Naamánnak. Van olyan is, amikor mi tőlünk kérnek segítséget, azonban a helyzet körülményei egészen más értelmet fordítanak le a belső látásunknak (Izrael királya). Előfordul olyan is, amikor egy problémát csak a felületén érzékelünk, és mégis tudjuk, mi lehet a biztos megoldás (foglyul ejtett lány).

Ez a történet Naamánról, az arámiai seregek vezéréről szól, aki leprás volt. Naamán számára a gyógyulást az izraeli Elizeus hozta meg. Naamán megtisztulása az Istennel való kapcsolat megtisztulásának jelképe.

Naamán gyógyulása kettős jelentésű: testi és lelki felépülést is hozott neki ez a jelképes cselekedet. A másik figyelemreméltó dolog ebben a történetben, hogy bár leprás volt, mégsem volt kizárva a király udvarából, Naamán leprája talán más jellegű volt. Az akkori felfogás szerint a különböző országoknak istenei ahhoz a földhöz voltak kötve, ahol tisztelték őket. Az Urat (Jahve) csak izraelita földön lehetett tisztelni, s Naamán ennek a felfogásnak akar eleget tenni.

Érdekes, hogy Elizeus prófétáról egy foglyul ejtett szolgalány mesél úrnőjének. Vajon a lány mit érezhetett fogva tartójával szemben, hogy így segített neki? Kockáztatta-e az életét azzal, hogy ilyen súlyos témában adott tanácsot? Azonban Naamán meggondolta ezt a lehetőséget, és Arám királyához ment, hogy ezt elmondja neki. A király támogatta ezt a megoldási lehetőséget, és útjára bocsátotta Naamánt pénzzel és ajándékkal, amit majd a gyógyulásáért oda tud adni a prófétának. Miért volt ilyen bőkezű és nagylelkű a beosztottjával szemben? Benhadad, Arám királya miért nem hitte a tanácsot az ellenség provokációjának?

Amikor Naamán elment Izrael királyához azzal a kéréssel, hogy gyógyítsa meg, ő ezt provokációnak vette. Miért volt olyan szűkkeblű a látogatójával szemben? Miért nem gondolt arra a lehetőségre, hogy békés szándékkal jött? Elizeus, a próféta is ott volt közöttük, és mondta, hogy ő segít neki. Kérése rendkívül egyszerű volt: „Fürödj meg hétszer a Jordánban, és felépül a tested, tiszta leszel.” Ezen Naamán először felháborodott, mondván: „Hát nem különbek Damaszkusz folyói?” Nem tudta elgondolni, hogy mi különleges lehet a Jordán folyóban. A saját büszkeségét kellett legyőzni, méghozzá azzal, hogy egy olyan embernek adjon a szavára, aki nála alacsonyabb társadalmi szinten helyezkedik el. Mégis, szolgái unszolására megtette a hétszeres „alámerítkezést”, aminek hatására meggyógyult.

Vincze Miklós, Budapest

Megbocsátás nélkül nehezen képzelhető el a kereszténység, nehezen képzelhető el a szeretet. Jézus radikális tanítása szerint az ellenségeinket is szeretnünk kell, ami megbocsátás nélkül lehetetlen.

Ha valakit ellenségnek címkézünk az önmagában is agressziót szül, és a békesség ellen hat. A megbocsátáshoz szükséges nagyvonalúság abból a felismerésből adódik, hogy magunk is hibázunk, sőt akaratlanul is megbánthatunk másokat. Rászorulunk mások megbocsátására, s arra, hogy elnyerjük Isten bocsánatát. Mindez helyreállítja lelkünk nyugalmát, lelki egyensúlyunkat. A haragtartás éppen fordítva, megbetegít, nyugtalanná tesz. Nem hogy nem lesznek tőle jobbak a dolgok, de rendszerint sokkal rosszabbá válnak. Akire neheztelünk, s akiről rosszat gondolunk, már értelmét sem látja, tán ereje sem lesz arra, hogy rácáfoljon róla alkotott elképzelésünkre. Neheztelésünk megakadályoz minket abban, hogy szeretettel forduljunk ahhoz, aki megbántott minket. Végül már úgy is gondolhatja az illető, hogy rászolgáltunk velünk szembeni rossz viselkedésére. A megbocsátás ellenben felszabadít minket is, és a másik felet is. Megadja a tiszta lappal indulás lehetőségét, leépíti az (elő)ítéleteket.

A megbocsátáshoz kell az isteni, felsőbbrendű igazságba vetett hit, hogy tudjam, nem lehetek tévedhetetlen igazságosztó bíró, nem ítélhetem el embertársaimat. Mivel csak Isten ismerheti az adott ember egész élettörténetét, körülményeit, a hatásokat, melyek érték. Tudatosítanunk kell magunkban, ha valaki megbántott minket, mi az okokat csak részben ismerhetjük. Az emberek helyzetekre adott reakciója nem csak tőlük függ. A békesség alapja tehát kizárólag a krisztusi megbocsátás lehet. Isten szüntelenül megbocsát nekünk, erre kell törekednünk nekünk is a többi emberrel szemben, ő a legjobb tanárunk.

Nagybán Piroska, Budapest

Jézus és az Ószövetségi törvény

Jézusnak miközben a néphez beszél szembesülnie kell azzal, hogy az emberek teljesen félreismerik őt, valami egészen mást gondolnak róla, hiszen azt feltételezik, hogy megjelenésével romba dönti az Ószövetség törvényeit és a próféták tanításait.

A mai világban szinte mindannyian félünk az újdonságoktól, amik váratlanul betörnek életünkbe. Azonnal valami rosszat feltételezünk róluk, mert esetleg úgy is indulnak, és nem bízunk abban, hogy az egész talán azért történik, mert az életünket szeretné kiteljesíteni, tökéletessé tenni.

Itt egy szélsőséges példa is erre: Ha például egy profi sportoló lábtörést szenved, akkor azonnal mérges lesz, és temeti egész karrierjét, eddigi munkáját, holott lehet, a kórházi ágyon fogja megtalálni élete szerelmét, akivel haláláig boldogan élhet.

Sokszor nehéz belátni az ilyen eseteket, főleg ha az adott újdonság/fordulat még szörnyűbb, ám legtöbbször csak türelmetlenek vagyunk. Nem vagyunk képesek kivárni azt a jézusi gondoskodást, ami minden egyes embernek segít felkelni a földről és aztán továbblépni. Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy Isten gondoskodik arról, hogy még egy kis ”i” betű se maradjon ki az életünkből. Vajon mi mennyire ismertük félre Jézust? Amit elméletben tudunk azt gyakorlatban is képesek vagyunk véghezvinni?

Kőszegi Sámuel, Pécs

Jézus megcáfolja ellenfelei káromló vádaskodását

Jézusnak ez a beszéde nem csak abban az időben állta meg a helyét, hanem az egész mai világra is vonatkoztatható. Jézus rengetegszer segít nekünk a mindenapokban kisebb-nagyobb „ördögöket” kiűzni, mi mégis sokszor kételkedünk benne, nem hisszük el, hogy ezt valóban ő tette és nem pedig a sátán.

Sőt előfordul az is, hogy nem állunk meg a kételkedésnél, hanem azt akarjuk bizonyítsa be, hogy létezik-e egyáltalán. Hányszor hagyják el emberek ajkait ezek a mondatok: „Van Isten”, „Isten ha valóban létezel, akkor kérlek segíts ezt meg azt…” Egyszerűen várjuk a mennyei jelet.

Ahhoz, hogy ezt orvosolni tudjuk, szükségünk van egy alapvető bizalomra, hitre. Hinni azt, hogy Isten igen is gondoskodik rólunk, és nagyon jól tudja mit miért csinál. El kell köteleződnünk őmellette, mert ha folyamatosan kételkedünk, akkor úgy járunk, mint egy meghasonlott királyság. Ha pedig az egyén egy személyben nem képez egységet, akkor elvárhatjuk-e azt, hogy a család jól mükődő rendszert alkosson és ezekből egy nemzet/királyság alakuljon ki!?

Képesek vagyunk-e megbékélni önmagunkal és ezáltal családunk egységét erősíteni, közösségeinket Isten ajándékának tekintetni?

PIK (Pécs)

Amikor kicsi voltam, sokat kérdezgettem a felnőtteket, hogy melyik parancsolat a legfontosabb. Akkor csak a tízparancsolatot ismertem, de mindenképpen tudni szerettem volna, hogy melyikre kell a legjobban figyelni. (Abból indultam ki, hogy lopni biztos kicsit jobb, mint ölni.) Sokszor az volt a válasz, hogy mindegyik egyformán fontos, de ha már választani kell, akkor az első. Aztán később, mikor a Bibliát olvastam, előkerült a főparancs. Rögtön meg is nyugodtam, hogy nem csak engem érdekel a téma, hanem az írástudókat is. Ahogy nagyobb lettem, egyre inkább bizonyosságot nyertem ezen parancs elsőrendűségéről és ma is egyetértek vele.

Most, hogy újraolvastam és utánanéztem a dolgoknak, érdekesnek találtam, hogy – bár ez a téma három evangelistánál is előkerül (Mt 22,34-40; Mk 12,28-34; Lk 10,25-28) – Jézus az írástudót csak Márk evangéliumában dicséri meg: „Nem jársz messze az Isten országától.”

Ahhoz képest, hogy Jézus sokszor kifogásolta a főpapokat és írástudókat, ez nem semmi dicséret. Szerintem ez azért van így, mert a kérdező felismerte, hogy az egyik szeretet nem lehet meg a másik nélkül. Nem elég Istent szeretni, szeretnünk kell minden embert, mint önmagunkat. Jézus később megerősíti a parancsnak ezt a részét: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).

Bár Jézus először Isten feltétlen szeretetét említi meg, úgy gondolom, hogy a parancs második fele a nagyobb kihívás számunkra. Istent szeretni könnyű, hiszen ő viszont szeret minket. Azonban minden embertársunkat, beleértve ellenségeinket is, ráadásul egy életen át, embert próbáló feladat. Imádkozzunk, hogy tetteinken lehessen látni ezt a szeretetet!

Kőszegi Mátyás, Japán

A farizeus és a vámos példabeszéde az önelégültség elleni küzdelemről szól. Jézus ugyanúgy ember volt, ahogy bármelyikünk, ezért ő is harcolt ez ellen, akárcsak mi, és a lelki fejlődés ellenségét látta benne. A farizeus látszólag az igaz embert jelképezi. Mondhatnánk, hogy patyolat tiszta, betartja a böjtöt, fizeti a tizedet, megatarja Isten parancsolatait, igyekszik az ő törvényei szerint élni, ráadásul mindezt a népéért is teszi. A probléma nem is ezzel van, hanem hogy nem fogja fel saját maga és imádsága hiányosságait és ezzel becsapja magát. Nem tartja magát Isten szolgájának, aki halandó emberként gyakran elbukik, hibázik, mégis megbocsátást nyer, hanem azt gondolja, ő már elérte a tökéletességet. Az életét egyfajta feladatnak tekinti, és azt gondolja, a jól végzett munkáért jutalom jár. Tulajdonképpen dicsekedni megy a templomba, megelégedetten, hiszen a „küldetés teljesítve”. Saját magával való őszintétlensége és büszkesége az egyik bűne. Nem a szívével, hanem az eszével imádkozik. A másik, hogy megveti a vámost és vele hasonlítja össze magát, ahelyett, hogy Isten mércéje szerint tekintene magára.

A vámos tudatában van bűnösségének. Tisztában van azzal, hogy nem érdemel jutalmat cselekedeteiért, az általa elmondott ima az elhagyatottság és a bizalom jele, amelyek megnyitják az utat Isten kegyelméhez. A különbség a farizeushoz képest annyi, hogy őszinte magával, és tisztában van saját gyengeségeivel. Jézus is azt mondta, az érdemel dicséretet, aki kötelességét elvégezvén is ezt mondja: „Mihaszna szolgák vagyunk”. Jelen esetben mindegy, kettejük közül ki a bűnösebb, a lényeg, hogy ki áll oda Isten elé őszintén, felvállalva bűneit, irgalomért esedezve. Jézus levonja a megdöbbentő következtetést: a vámos megy haza megigazultan kettejük közül.

Biztos vagyok benne, hogy én magam is gyakran „farizeuskodom”. Az életre egyfajta feladatként tekintek, sokszor csak azért cselekszem helyesen, mert egyszerűen csak úgy érzem, ez a kötelességem, keresztény vagyok, természetes, hogy így csinálom. Már ha csinálom… Még rosszabb, ha megelégszem azzal, hogy nem követek el komolyabb bűnöket, el-eljárogatok templomba, ráadásul többé-kevésbé még a tízparancsolatot is betartom. Nagyon sok embernél így aztán jobb vagyok, Mennyország kipipálva.

Jézus sokkal inkább a „vámoskodást” várja el tőlünk. Nem az a baj, ha elbukunk, ha hibázunk, vagy ha túlságosan elégedettek vagyunk önmagunkkal. Az a baj, ha ezt nem valljuk be magunknak. Jézus a vámos gyermeki lelkesedését tárja elénk példának. ő minden különösebb köntörfalazás nélkül megáll az Úr előtt és irgalomért esedezik, nem szépíti a dolgokat, tisztában van a gyengeségeivel. Próbáljunk meg mi is Isten elé állni és bevallani neki és magunknak, hogy mihaszna szolgák vagyunk. Így talán egy fokkal kevésbé leszünk mihasznábbak…

Csíky Lajkó, Budapest

Nincs a világon szebb és hitelesebb történet Istenről, mint a tékozló fiú története. Ha az összes evangélium elveszne, ebből az egy történetből megtudhatnánk, hogy milyen az Isten. Sajnos még azt is, hogy milyenek vagyunk mi. Kezdjük a végén.

1. Milyenek vagyunk mi?

Mai történet, hogy az „aranyos kicsi gyerek” felnőve fellázad a szülei ellen. Tűrhetetlen a viselkedése szüleivel szemben. A viták, a veszekedések nap mint nap kitörnek, és egyre jobban elmérgesednek. Kijelenti, hogy ő elköltözik hazulról, de az apja adja oda a neki járó pénzt. Feldúltan és köszönés nélkül otthagyja apját, anyját, testvérét. Távol az otthontól elveri a pénzt, elzüllik, munkanélküli és hajléktalan lesz, alkalmi munkából próbája fenntartani magát. Éhezik, kukázik. Ekkor döbben rá, hogy mit tett. Utolsó esélye, hogy hazamenjen, bocsánatot kérjen, és mindent megígérjen, csak fogadják vissza.

A történet ettől kezdve más, mint a jézusi példázat. Mert hogyan is beszél egy tisztességes, becsületes és komoly valláserkölcsi alapon álló és élő apa? Az apa, mint minden szigorú, igazságszerető apa, kötelességének érzi, hogy megleckéztesse a fiát, valahogy így: „Hogy bántál velünk?! Van képed visszajönni? Azt akarod, hogy visszafogadjalak? Rendben, szó lehet arról, hogy itthon maradj, de a bűnödet és az okozott kárt, amit nekünk erkölcsileg és anyagilag is okoztál, jóvá kell tenned. Dolgozz keményen, és ha kitartóan dolgozol, és tisztességesen viselkedsz, akkor visszafogadlak. De előbb vissza kell szerezned a magad és a család becsületét!”

A történet folytatása is más. Mit tesz az idősebb testvér a hazatért testvérrel? Ha rajta múlna, nem engedné meg, hogy egyáltalán betegye a lábát a házukba. Az meg sem fordul a fejében, hogy örüljön öccse hazatérésének, és főleg, hogy lakomát rendezzen neki. Micsoda őrültség azt várni, hogy örüljön annak a léhűtőnek, aki helyett is neki kellett dolgoznia?! Ha az apja örülne, és ünnepelni akarna, nekiesne az apjának, a vén bolondnak, hogy egy züllött alakra veri el ő is a pénzét. Mert neki, aki tisztességesen dolgozott, mikor rendezett lakomát?! Ő bizony be nem teszi a lábát a házba, amíg az a gazember ki nem kotródik onnan. Az ilyennek nincs bocsánat!

Milyenek vagyunk mi? Büszkén mondhatjuk, hogy olyanok, mint a mi Istenünk, aki a jókat megjutalmazza, a rosszakat pedig megbünteti? Vagy olyanok, akik nem ismernek irgalmat még a testvérükkel szemben sem?

2. Milyen az Isten?

Olyan, mint Jézus történetében a tékozló fiú apja. Esztelen. Fia minden bűnét elfelejti afeletti örömében, hogy a fia, aki elveszett, megkerült, aki meghalt, feltámadt, és hazatalált. Eléje megy kitárt karokkal, megöleli, összevissza csókolja, mint egy csupa szív anyuka, ünneplőbe öltözteti, és nagy lakomát rendez a hazatérésére. Így viselkedik a messze távolba szakadt hűtlen fiával.

De hogyan viselkedik azzal, aki nem hagyta el, aki mellette dolgozott éjt nappallá téve, és aki hűségesen teljesítette minden parancsát, de aki most kijelenti, hogy be nem teszi a lábát a házba, amíg az a léhűtő ott van, mert micsoda igazságtalanság, amit az apja művel! Mit tesz az apa ezzel a fiúval? Azt teszi, amit a szíve diktál. Kimegy a fiúhoz, és könyörög: Szeretné megértetni vele, hogy nemcsak igazság van a földön, hanem irgalom is. Megmagyarázza, hogy nem történt vele jogtalanság, hisz övé volt itthon a ház, a birtok. Nem keményedhetett meg ennyire a szíve! Talán fél, hogy nem lesz övé az egész vagyon?! De hát nem ér többet a vagyonnál, hogy a testvére jó útra tért?

Milyen ez az Isten? Több mint igazságos: irgalmas szívű. Bolondul szerető anyai apa, aki úgy örül a megtérő gyermekének, hogy mindent elfelejtve öleli keblére őt. Azt a fiát pedig, aki nem tud megbocsátani és gyűlöli testvérét, könyörögve kéri, hogy bocsásson meg ő is, mert semmi nem számít az életben, csak az irgalom.

Kovács László, Budapest

„Hacsak jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek!”

Sokszor megdöbbenek, hogy az evangélium egy-egy mondata menyire pontosan kifejez olyan dolgokat, amiket mi csak körülírogatunk.

Valóban. Mi emberek mindig okosabbak akarunk lenni Istennél, mindig jobban akarjuk tudni, hogy minek hogyan kéne lennie, kinek mit és hogyan kéne csinálnia ahhoz, hogy odafigyeljünk rá. Hányszor beleesem magam is abba a hibába, hogy valakit az alapján ítéljek meg, hogy mit tud felmutatni, mit ért el eddig, milyen teljesítményeket tud lobogtatni?

Örök kérdés a gyerek felé: mi volt ma az iskolában? Amire persze azt kell válaszolni, hogy milyen jegyeket hozott aznap haza. Pedig mennyivel fontosabb az, ami benne végbe megy! Milyen érzelmei voltak, azokra hogyan tudott reagálni, hogyan tudta értelmezni őket, megküzdeni velük? Mi zajlott a lelkében?

Milyen jó lenne Istenre bízni a külsőségeket, a kívülről látható jeleket, és csak a többivel foglalkozni! Hinni azoknak, de főleg azokban, akik nem nyomulnak látványosan az első sorokba!

Elhinni, hogy Isten bennük is dolgozik, és nekünk nem az a teendőnk, hogy megszabjuk a tetteiket, kipréseljünk belőlük valamicske (szerintünk) jót, hanem hogy engedjük, hogy Isten ott és úgy nyilvánuljon meg bennük, ahogy ő akar.

Kis Vidám Csapat (Budapest)

„A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását.”

Pedig csak egy gyógyult meg közülük, aki először ért a vízhez, és sokuknak erre esélye sem volt, mégis ott várakoztak. Vajon mire?

Jöhetnek olyan napok, amikor nem tudunk mást tenni, csak várakozni. Minden sötét, kilátástalan, és nincs erőnk megváltoztatni életünk folyását. Csak ülünk kábultan, némán és mozdulatlanul. Lehetséges ez.

Mégis, egyszer csak jön az angyal, és felkavarja az állóvizet. Az is könnyen megeshet, hogy nem mi érünk oda elsőnek, nem a mi életünk lesz más valami csodától.

Akkor kell továbbmenni. Más utakat keresni. Más módokat, más lehetőségeket.

Milyen bölcs az, aki meglátja, mikor kell várni, és mikor változtatni! Aki megtalálja az utat a lehetséges változtatás felé!

Uram, kérlek, add, hogy én is megleljem!

„A különbség a között, amit megteszünk, és amire képesek lennénk, megváltoztathatná a világot.” (M. Gandhi)

Közelebb Közösség (Szár)

„Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.”

Mi ez, ha nem bizonyosság? Csipetnyi kételkedés nélkül.

Mennyi bonyolult filozófiai, teológiai kérdést vethet fel, hogy vajon Isten csak megteremtette a világot a maga törvényszerűségeivel, aztán szabadjára engedte? Netán részt vesz a fenntartásában is? Vagy mit is csinál voltaképpen? Mi is lenne ebben az egészben a mi szerepünk?

Minderre milyen tiszta és egyszerű válasz ez!

Ezek szerint mindkettőnknek dolga van, sőt munkatársak vagyunk!

Mindig felvetődik bennünk a kérdés: vajon eleget munkálkodom-e? Azt hiszem, soha nem fogunk tudni igennel válaszolni rá.

De ott van egy másik kérdés is a mondat első felére vonatkozóan: Hagyom-e, hogy Isten eleget munkálkodhasson? Vetem-e a magot, függetlenül attól, hogy hova esik? Vagy húzom is azt a szerencsétlen sarjat? Kockáztatva ezzel, hogy elszakad, és soha nem lesz belőle semmi?

Tudunk-e együtt dolgozni az Úrral?

Közel Közösség (Budapest és környéke)

„Ne gondoljátok, hogy vádolni foglak benneteket az Atya előtt.”

Pedig mennyire ezt gondoljuk!

Ha nem változtatjuk meg minimum a fél világot, és marad éhező a földön halálunk után, akkor senkik és semmik vagyunk.

Mikor leszünk együttérzőek saját magunkkal? Mikor gyúl ki bennünk a szeretet lángja saját kis Bokrunk iránt? Mikor hisszük el, hogy ha nem ütjük, akkor is alakul?

Döbbenettel töltött el, amikor rájöttem, hogy a közösségem tagjai a saját közösségüket kis szerencsétlennek élik meg, pedig ők azok, akik számszerűen a legtöbbet tették ebben az évben a Bokorért! Mégis így éreznek!

Mit kéne tenniük azért, hogy érezhessék a Bokor szeretetét is? Mert a puszta létük nem elég. Nincs feltétel nélküli elfogadás. A Bokor keményebb, mint Isten.

Mit teszek azért, hogy a fiatalok ne érezzék a folyamatos feléjük irányuló - kimondott vagy kimondatlan - korholást?

Hogyan próbálom megérteni az ő világukat, az ő gondolataikat?

Mit tanultam tőlük?

Hány új ismeretséget kötöttem az elmúlt időben a Bokron belül?

Kis Vidám Csapat (Budapest)

„Nem akart ugyanis Júdeában tartózkodni, mivel a zsidók meg akarták ölni.” „ Ti menjetek fel az ünnepre, erre az ünnepre még nem megyek fel, mert az én időm még nem jött el.”

Hacsak ezt az egyszerű dolgot tudnánk, mennyivel több lehetne az életünk! Ha mindig tudnánk, mikor minek van itt az ideje!

Ebből a részből azt érzem, hogy Jézusnak volt esze. Nem ment agyatlanul a vágóhídra csak azért, hogy elmondhassa, hogy őt kivégezték. Ugyanakkor nem várta el, hogy társai is vele együtt vállalják azt, amit ő vállal! Sőt, más helyről tudjuk, hogy még le is beszélte őket! Jézusnak sosem kellett semmi, ami nem belülről jött.

Tudjuk-e megtenni azt, és akkor, amikor ideje van?

Vagy szeretnénk megmutatni, hogy mi vagyunk valakik, és akkor is mutogatunk, amikor nincs itt az ideje?

Amit teszünk, belső erőből vagy belső kényszerből tesszük-e?

Elvárjuk-e, hogy mások is megtegyék azt, amit mi, vagy rájuk bízzuk, hogy szabadon eldönthessék: ők mikor, és mennyit tesznek?

Közelebb Közösség (Szár)

„Nem az írás mondta-e, hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, jön el Krisztus?” – Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban.”

Miatta?

Talán bizony az ő kívánsága volt, hogy az emberek végtelen korlátoltságukban csökönyösen ragaszkodjanak a vesszőkhöz, pontokhoz és mindenféle írásokhoz? Ahelyett, hogy a szívükbe néztek volna…

Hányszor teszünk mi is „miatta” valamit, ahelyett, hogy a szívünkkel néznénk az előttünk állót! Mert persze van olyan, hogy nem megy, hogy valamiért nem vagyunk képesek rá. Szorít az idő, a perc, a saját nyomorunk, hogy mi mindenáron „jók” akarunk lenni.

De jó lenne legalább tudni, hogy nem „miatta” kell tennünk bármit is, hanem az előttünk álló embert is észre kell vennünk nagy eszméink ködében! Hogy az Ember még az Eszménél is fontosabb!

Mi a fontosabb nekem: a Bokor vagy a benne lévő emberek?

Mi az, amit hajlandó vagyok feláldozni az eszméimért? És mi az, amit nem?

Közel Közösség (Budapest és környéke)

A házasságtörő asszony története felháborító az igazságosság-etikát valló emberek számára, amint a tékozló fiúé is az volt. Induljunk ki most a múltbeli történetből, és aztán tegyük át a mába.

1. A házasságtörő asszony és Jézus

A Főtanács már eldöntötte, hogy megöli Jézust. Jézus tudja, hogy életére törnek, de felmegy Jeruzsálembe a húsvéti ünnepekre. Ott a templomudvarban tanít, és szellemi csatát vív ellenségeivel, akik le akarják járatni őt a nép előtt.

Így történik, hogy az erkölcs őrei, az írástudók és farizeusok előcibálnak egy nőt, akit tetten értek, amikor éppen megcsalta a férjét. Ezt az asszonyt használják fel arra, hogy Jézust kelepcébe csalják.

Aljas tervüknek megfelelően Mózes törvényét idézik Jézusnak, amely szerint, „aki házasságot tör, azt ki kell irtani” (5Móz 22,22). Mit szól ehhez a Mester? A csapda abban áll, hogy ha jóváhagyja a mózesi törvényt, megtagadja önmagát, de szembekerül a rómaiak törvényével is, mert a kivégzés Róma joga. Ha pedig ellenzi a kivégzést, akkor szembekerül Mózes törvényével, ami Isten törvénye. Az egyik esetben államellenes lázadónak minősül, a másik esetben pedig törvényszegőnek, mert szerintük ellentmond Isten törvényének.

Jézus megoldása eredeti. A porba írogat, majd azt mondja: „Aki bűn nélkül van közületek, az vesse rá az első követ!” Nem tudjuk, mit írt a porba, de annak nyomán a vádlók és az ítéletet végrehajtani készülő lincselők egymás után elkullognak.

Egyedül maradva az asszonnyal, kijelenti, hogy ő sem vádolja, és nem ítéli el. Azzal küldi útjára, hogy ne vétkezzen többé.

A vádlók azt is felfoghatják, hogy Mózes törvénye rossz, számukra is, mert az elkullogók bűneinek kiderülése után, esetleg őket is bíróság elé lehetne hurcolni. De legfőképpen a jézusi erkölcsi törvény magasabbrendűsége derül ki, amely szerint Isten csak szeretni és megbocsátani tud, büntetni képtelen, mert ő maga a Szeretet és az Irgalom. Jézus a maga példájával bizonyítja is, hogy ő sem vet követ a bűnösre, mert ő nem büntetéssel, főleg nem halálbüntetéssel, hanem a jósággal akar megmenteni másokat.

2. A bűnözők és mi

Lehetne a mából számtalan példát hozni a házastársi hűtlenségre, a házastárs megcsalására. Végig lehet gondolni, hogy mit tesz egy megcsalt férj vagy feleség a párjával.

Van, aki „kinyírja”, megöli a feleségét, vagy a férjét, és még hivatkozhat is a mózesi törvényre, amely bírói és ítéletvégrehajtói felhatalmazást ad a vétkes elítélésére, és bizonyos értelemben a népharag szentesítésére.

A jogállamban az ítéletet és ítélet végrehajtást az állam vállalja magára. A közbűntényes ügyeket és a polgári pereket, a válópereket is. Ha csak az utóbbit nézzük, hogy mi folyik az ilyen bírósági válópereken, arról azok beszélhetnek, akik így akarták megoldani a sérelmüket. De arról is ők tudnak beszélni, és ha vannak gyermekeik, főleg ők, hogy mi következik az ilyen bírói ítéletek után.

Megoldás lenne a jézusi erkölcs? – kérdezhetjük. De hát ki lenne az az őrült, aki egy házasságtörő bűnét csak úgy megbocsátja? Aki a vétkest újra szeretni tudja?! Mond-e valamit a „vétlennek” ez a jézusi mondat: „Az dobja a másikra az első követ, aki bűn nélkül való”?

Lehet hadakozni, és vitatkozni Jézus igazán: hogy lélektani lehetetlenség megbocsátani, hogy nem érdemli meg a szeretetet, aki ennyire elvetemült, hogy büntetés nélkül a bűnös csak jobban felbátorodik, és úgy sem változik meg soha… De mindez csak önigazolás lenne, és nem őszinte szembenézés önmagunkkal.

Kovács László, Budapest

Kedvesen tanítja a Kis herceg-ben Saint-Exupéry, hogy miért is nem hisznek akárkinek a felnőttek. A felnőttek közé „oda-számoljuk” (gondolom nem csak mi!) a Jézust bizalmatlanul faggató farizeusokat és Zsuzsanna ellen acsarkodó véneket. A farizeusokról emlékezik meg János evangéliuma, a vénekről Dániel könyve.

„Minden okom megvan rá, hogy azt higgyem: a bolygó, ahonnét a kis herceg jött, a B-612-es kisbolygó. Távcsövön ezt a csillagocskát csak egyetlen egyszer észlelték: 1909-ben egy török csillagász.

Fölfedezéséről akkor nagy előadást tartott a Nemzetközi Csillagászati Kongresszuson. Öltözéke miatt azonban nem hitt neki senki. Mert ilyenek a fölnőttek.

A B-612-es kisbolygó hírnevének nagy szerencséjére azonban egy török diktátor utóbb halálbüntetés terhe mellett megparancsolta népének, hogy öltözködjék európai módra. A csillagász 1920-ban megismételte előadását, ezúttal fölöttébb elegáns öltönyben. És ezúttal egyet is értett vele mindenki.”

Ebből a történetből is kiolvasható, felnőttnek, farizeusnak a megítélés alapja; mi hogy néz ki; milyen a külső. A Zsuzsanna után leskelődő vének, abban bíztak, hogy a felnőttek hajlanak a hamis tanú által keltett látszat alapján ítélni. (A vének nem számítottak az isteni bölcsesség közbelépésére és az életükkel fizettek. A farizeusok nem számoltak Jézus bölcs válaszával és ezért kellett megszégyenülve elhagyni a beszélgetés helyszínét.)

Jézus azt mondta legyünk olyanok, mint a gyermekek (Mt 18,3). Ne úgy közelítsünk valakihez, ahogyan a felnőttek teszik. A kicsi gyermek rácsodálkozó, bizakodó, nyitott és előítéletet nem ismerő pillantását állítja példának elénk.

Váljunk gyerekké, és ne kötözködjünk Jézussal, mint a farizeusok, és ezzel elkerülhetjük, hogy ránk-zúduljon a Mester érv-rendszere, hogy miért is kell Neki hinnünk. Amennyiben a farizeus hallgatók a beszélgetés elején megfontolták volna Jézus szavait, talán meg se próbálták volna eképpen a ravasz támadást: „Most magadról tanúskodsz, ezért a tanúságod nem ér semmit!”

Jézus első szavaiban elmondta: „Aki engem követ, nem a sötétségben él, hanem a világosságban, amely az örök élet.”

Egy gyerek is felmérte volna a Jézussal történt találkozás első percében, hogy a Világ Világosságával kár kötözködni, hisz a belőle áradó fényben látjuk a dolgokat, így ha nem követjük, csak a sötétségben maradunk. A gyerek is tudja, hogy az erősebbel nincs értelme kötözködni. Hát még a legerősebbel!

Arany Ildikó és Sándor Zsolt, Budapest

A rézkígyó története megragadó a gyermeki fantáziának. Csak fel kell nézni a póznára erősített rézkígyóra, és az embernek semmi baja nem lett a kígyómarástól.

Az előzmények milyen sokszor megismétlődtek / megismétlődnek az ószövetség könyveiben, de napjainkban is, körülöttünk is, velünk is:

→ zúgolódunk, megfeledkezünk, elfordulunk Istentől →

→ „istentelenül” képtelenné válunk megbirkózni az életfeladatainkkal →

→ összeomlás, kétségbeesés →

→ odafordulás Istenhez, bűnbánat →

→ a megbocsátás befogadása, megsegítés →

→ tájékozódási pont, új irány →

„…mert ha nem hiszitek, hogy én vagyok - (a Messiás) – meghaltok bűnötökben.” (Jn 8.24)

Ha kihagyjuk az Istenhez odafordulást, kihagyjuk a bűnbánatot, képtelenné válunk az Isten megbocsátását befogadni, képtelenné válunk Jézus tanításából, példájából erőt, energiát meríteni. Állíthatnak nekünk akármilyen rézkígyós póznát, az élet sok-sok ajándékával lehetünk körülvéve vakok, érzéketlenek maradunk irántuk.

Ne így legyen!

Papp Gábor, Budapest

„Nebukadnezár király kérdőre vonta őket: »Igaz-e Sadrak, Mesak és Abednegó, hogy nem tisztelitek isteneimet, és az aranyszobrot sem imádjátok, amelyet állíttattam? Nos, hát készen vagytok-e rá, hogy mihelyt meghalljátok a trombita, fuvola és citera, hárfa és lant, duda és a többi zeneszerszám hangját, leboruljatok és imádjátok a szobrot, amelyet készíttettem? Mert ha nem imádjátok, még ebben az órában tüzes kemencébe vettetlek benneteket. S van-e olyan isten, aki megment titeket a kezemtől?« Sadrak, Mesak és Abednegó így feleltek Nebukadnezár királynak: »Nincs szükség rá, ó király, hogy mi feleljünk parancsodra. Ha a mi Istenünk, akit tisztelünk, meg akar minket menteni, akkor a tüzes kemencéből és a te kezedből is kiszabadít, ó király. De ha nem így történnék is, tudd meg, ó király, hogy isteneidet nem tiszteljük, és az aranyszobrot, amelyet állíttattál, nem imádjuk.« Ekkor Nebukadnezár haragra lobbant, arca lángba borult Sadrak, Mesak és Abednegó miatt, és kiadta a parancsot, hogy a kemencét a szokásosnál hétszerte jobban fűtsék be. Aztán megparancsolta serege legerősebb vitézeinek, hogy kötözzék meg Sadrakot, Mesakot és Abednegót, és vessék őket a tüzes kemencébe… Az Úr angyala pedig leszállt a kemencébe Azarjához és társaihoz, és kiverte a tüzet a lángoló kemencéből. Olyanná tette a kemence belsejét, mintha harmatos szellő fújdogált volna benne. Őket a tűz egyáltalán nem érte, nem sértette és nem háborgatta.”

A történet előzménye, hogy Nebukadnezár királynak látomása volt: hatalmas szobrot látott, melynek feje tiszta aranyból, melle ezüstből, hasa ágyéka bronzból, lábszára vasból, lábfeje pedig félig vasból, félig agyagból volt. A hegyről levált egy kő, eltalálta a szobrot, ami összeomlott, és belőle egy kőhalom lett. Ezután épített az elbizakodott király egy hatalmas aranyszobrot, ami előtt le kellett borulni. Ezt tagadta meg a három előkelő zsidó családból származó ifjú, eredeti nevén Hananja (Irgalmas az Úr), Misael (ki olyan, mint az Isten) és Azarja (Segít az Isten). A babiloni fogságban kapták a Sadrák, Mesak és Abednagó nevet. Három évig képezték őket a királyi szolgálatra. Bölcsek lettek, de hitüket nem tagadták meg. Bíznak Isten segítségében, de készek az életük feláldozására is. Nevükben Abednegó imádkozik: dicsőíti az Istent, áldja, és bűnbánó ima után kéri Isten segítségét, ami nem marad el: Isten angyala olyanná tette a kemencét, mintha harmatos szellő fújdogált volna benne. Ez egyértelmű utalás a Lélekre, aki nincs ott a villámban, a mennydörgésben, a süvítő szélben, csak a lágy szellő fuvallatában. Péter csodálatos szabadulása a börtönből hasonló az ő megmenekülésükhöz. Segítette őket a hitvallásban, hogy hárman voltak. A fogságban is élő volt a hitük, Istenbe vetett bizalmuk.

„Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: »Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.« »Ábrahám utódai vagyunk – felelték –, s nem szolgáltunk soha senkinek. Miért mondod hát, hogy szabadok lesztek?« Jézus így válaszolt: »Bizony, bizony, mondom nektek: Mindenki szolga, aki bűnt követ el. A szolga nem marad ott mindig a házban, a Fiú azonban mindvégig ott marad. Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek. Tudom, hogy Ábrahám utódai vagytok. Mégis az életemre törtök, mert nem fog rajtatok a szavam. Én azt hirdetem nektek, amit Atyámnál láttam, ti azt teszitek, amit atyátoktól tanultatok.« Erre közbevágtak: »A mi atyánk Ábrahám!« Jézus így folytatta: »Ha Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett. De ti az életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek. Ábrahám ezt nem tette. Azt teszitek, amit atyátok tett.« De tovább erősködtek: »Nem házasságtörésből születtünk, egy atyánk van, az Isten.« Jézus ezt válaszolta: »Ha Isten volna az atyátok, akkor szeretnétek engem. Mert az Istentől való vagyok, tőle jöttem. Hisz nem magamtól jöttem, hanem ő küldött.«”

Jézus nyitott volt mindenki felé. Voltak zsidók, akik hittek benne. Reménykedve próbálja őket az igazság megismerése felé vezetni. De megakadnak a szabadság szón. Nem tudnak Jézus gondolkodásmódjába belehelyezkedni. Nem látják be sem próféta gyilkos atyáiknak, sem saját maguknak a bűneit. Jézus látja, hogy gondolkodásmódjuk, a bennük lévő indulat hová vezet: életére törnek. Nem az életét félti, hanem őket. Legújabb szolgálati helyemen az a legszomorúbb, amikor nem tudok meggyőzni megtévedt embereket magatartásuk helytelenségéről. Nincs bennük bánat, változni akarás. Ugyanolyan megkérgesedett a szívük, mint a Jézus korabeli zsidóké. Gondolkodásmódjuk beszűkült, életformájukká vált a bűnözés.

Vajon Jézus tud-e hatni ránk? Nyitottak vagyunk-e tanítása befogadására? Felismerjük-e, hogy a bűn szolgasághoz vezet? Érdekel-e az igazság, vagy csak egyoldalúan a magunk igazát keressük? Szeretjük-e Jézust? Meglátszik-e ez életünkön: a hétköznapjainkon és a vasárnapjainkon? Lelkes emberek vagyunk-e? Tudunk-e másokat lelkesíteni? Akarunk-e szabadulni rossz indulatainktól? Kérjük-e a Szentlélek ajándékait?

Segítsen bennünket Isten Szentlelke, hogy élő hitű tevékeny szeretetben élő emberek lehessünk!

Butsy Lajos, Fertőrákos

„Ámen, ámen, megmondom nektek, ha valaki megtartja a szavam, nem lát halált korszakra szólóan.”

1. Jézus hangos Amennel fejezi be magában elmondott imáját, mielőtt övéihez fordul.
2. Jézusnak fontos övéi élete.
3. Jézus nem mond ki üres szavakat.
4. Érdemes betartani azt, amit Jézus mond.
5. Jézus szavai nemcsak kortársaira vonatkoztak?

1. Mennyire jellemző rám, hogy megimádkozom, mielőtt valami fontosat mondanék?
2. Milyen fontos nekem az enyémek élete?
3. Milyen fontos számomra a jézusi szó? Miért?
4. Milyen fajta életre számítok a jézusi szavak megtartása esetén?
5. Kik számára jelent szerintem igazi életet, s mely jézusi szavak betartása?

Kovács Tádé, Tata

„Én mondtam: Istenek vagytok!” Úgy gondolom, hogy Jézusnak ez a mondata ma is köveket adna nagyon sok ember (hívő ember!) kezébe. Kicsit utána olvastam az Interneten, hogy milyen gondolatokat fogalmaznak meg nálam okosabb emberek ezekről a sorokról, és elkeserített, hogy mennyi mellébeszélést, magyarázkodást találtam. „Azt nem úgy kell érteni…, egy másik fordításban nem így szerepel… stb.”

Pedig, ha belegondolunk, Jézus csak azt mondja, amit az Ószövetség is számos helyen megerősít. Az említett mondatot nem Ő találta ki, hanem a 82. zsoltárból idézte. De említhetnénk a teremtés történetét is, ahol azt olvassuk, hogy Isten az emberbe lehelte az Ő Lelkét.

Mégis miért ez nagy ellenállás? Talán az az oka, hogy Isten és ember viszonyát még mindig Úr és szolga viszonynak gondolják. (Ebbe valóban nem fér bele, hogy a szolga egy legyen urával…) Jézus azonban egészen más képet festett az Istenről: azt tanította, hogy Ő a szerető Atyánk és mindannyian gyermekei vagyunk, Jézusnak pedig a barátai („barátaimnak mondalak titeket”) és testvérei („… az mind testvérem, nővérem és anyám”).

Van azonban feltétele és következménye is annak, ha komolyan gondoljunk, hogy részei vagyunk Istennek. A feltétele egyértelműen kiderül Jézus további szavaiból: Ő azért Isten fia, mert az Atya tetteit viszi végbe. Ezek szerint mi is akkor leszünk Isten gyermekei, akkor leszünk mi magunk is Istenek, ha azt tesszük, amit az Atya ránk bízott, amit a lelkünkbe oltott: úgy szeretjük a másikat, mint saját magunkat!

A következménye pedig a felelősség: rajtunk múlik, hogy az emberek tetteinket látva mit gondolnak az Istenről. Ha hűen tükrözzük az Ő képét, akkor – bár lesznek, akik meg akarnak majd kövezni – talán sokan rádöbbenhetnek arra, hogy Isten nem Úr, hanem végtelenül szerető Atya. Ha nem tükrözzük hűen, akkor – lehet, hogy a kőhajigálóknak megfelelünk – nem fogják megérteni az Atya üzenetét és Jézus tanítását…

Vizsgáljuk meg magunkat: vajon a tetteimet látva mondhatják rólam, hogy bennem az Atya él?!

Schaul Árpád, Sopron

Isten fáradhatatlan. Folyamatosan küzd népéért. Örök optimizmussal van választott népe iránt, az ember iránt. Mit meg nem tesz az emberért. Szakadás, hűtlenség, békétlenség, eltérés törvényeitől, bálványimádás. Állandóan visszatérő mozzanatok ezek, a választott nép életében. Isten nem fárad bele, hogy ezt a népet újra, és újra visszaédesgesse önmagához. Újabb, és újabb ötletekkel jön elő. Ezekiel próféta által megüzeni a választott népnek, hogy velük akar lenni örökre. Szentélyét közöttük állítja fel. Hajléka közöttük lesz.

Ez a folyamatos huzavona Isten, és ember között ma is zajlik. Hol a hűtlenség, hol a hűség kerekedik felül. Ha az érdek úgy kívánja, akkor irány a bálványok. Isten azonban fáradhatatlan. Ma is. Küzd értünk. Az ötletekből nem fogy ki. Szentélyét, hajlékát közöttünk, bennünk akarja fölállítani.

Hajlékát fel is állította bennünk már létbehívásunkkor. Lelkiismeretünk szavával beköltözött szívünkbe.

Annyira közöttünk akar lakozni, hogy egyetlen Fiát is elküldte hozzánk. Isten, az emberek bőrébe bújva mondta el, mi az, ami tetszik neki, mi az, ami nem.

Isten testvéreket adott mellénk, akik Őrá vannak hangolva. Az Istennek tetszeni akaró testvérek kontrolljával szintén megerősíti Isten az ő szentélyét, hajlékát közöttünk, és bennünk.

Isten küzd értünk, küzdjünk mi is érte!

Gyűrű Ferenc, Egyed

A Virágvasárnap liturgiája két tömegdemonstrációról szól. Jézus „királyi” bevonulásán a tömeg „Hozsannát” kiált, Jézus passiójának záróakkordjaként pedig „Feszítsd meg!”- et. Félő, hogy jórészt ugyanaz a tömeg kiált Éljent és Halált ugyanarra az emberre. Ami akkor történt, az gyakran ismétlődik a történelemben.

1. Ami Jézussal történt

A rómaiak által megszállt zsidó nép olyan Messiást várt, aki megszabadítja az országot az elnyomóktól. A názáreti prófétában még a tanítványai is politikai messiást reméltek. Jézus egész személyisége, egész tanítása és apolitikus magatartása ellenére végig ott lappangott bennük is a vágy egy ilyen szabadító után. Még inkább ez mozgatta a népet, amely tömegesen ment utána, hiszen Jézus a gazdagok, a hatalmasok, az erőszakosok ellen prédikált. Nem csoda, ha Jézus utolsó húsvéti zarándoklatán messiáskirályként ünneplik a szamárháton bevonuló Mestert, és pálmaágakat lengetve „Hozsannát” kiáltoznak, követve őt a jeruzsálemi templomtérre. Jézus azonban lázadás helyett erkölcsi prédikációkat tart. A tanítványok közül Júdás csalódásában szakít Jézussal, és el is árulja őt.

A zsidó Főtanácsnak kapóra jön Júdás árulása, mert már elhatározták, hogy az őket lejárató és eretnek tanokat hirdető „prófétát” végleg félre állítják az útból. Jézust letartóztatják Júdás segítségével, Kaifás főpap pedig halálra ítéli mint eretneket. Kivégezni azonban csak a római helytartó, Pilátus parancsára lehet. Ezért őt politikai lázadónak beállítva elérik Pilátusnál, hogy kiadja a kivégzési parancsot. Ebben Pilátus segítségére van a csalódott nép, amely „Feszítsd meg!”-et kiált a nemrég még imádott prófétára.

2. Ami velünk történhet

Számtalan példa van arra, hogy hívő keresztények a vallási és politikai hatalom hatására pillanatok alatt köpönyeget fordítanak. Gondoljunk csak arra, hogy a második világháború előtt milyen tömegek vettek részt a Budapesti Eucharisztikus Világkongresszuson, vagy egy Szent Jobb körmeneten, éltetve Jézust. Aztán a fordulat után szinte ugyanazok vonultak fel óriási tömegben, éltetve a Pártot.

Talán megemlíthetem a saját házunk táján történteket is. A Bokor Közösség az egyház megújulásának reménységeként indult 1945-ben pápai és püspöki támogatással. Aztán fordult a szél. Az államhatalom bebörtönözte a vezetőket, majd később a jézusi ellenségszeretet parancsát követő fiatalokat is, akik megtagadták a katonai szolgálatot. Ebben csak az a szégyenletes, hogy az egyházi hatalom, együttműködve az ateista állammal, ugyanúgy elítélte a közösséget, saját papjait és híveit, és mindmáig gyanakvással fordul feléjük.

A tömeg könnyen irányítható. A tömegben az egyén nehezen tud megmaradni elvei mellett. Csak a tudatos és elkötelezett ember képes az árral szembe úszni, a tömeghatásnak ellenállni.

Kovács László, Budapest

Körmenet – Lk 19,28-40

„Azután, hogy ezt mondta, folytatta útját Jeruzsálem felé. Amikor Betfage és Betánia közelében ahhoz a hegyhez ért, amelyet az Olajfák-hegyének hívnak, elküldte két tanítványát ezzel a megbízatással: »Menjetek el a szemközti faluba. Ahogy odaértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen még nem ült ember. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki megkérdezné tőletek: Miért oldjátok el? –, így feleljetek: Szüksége van rá az Úrnak.« A két tanítvány elment, s úgy talált mindent, ahogy mondta nekik. Amikor eloldották a szamarat, gazdájuk megkérdezte: »Miért oldjátok el a szamarat?« »Szüksége van rá az Úrnak« – válaszolták, és elvezették Jézushoz. Aztán ráterítették ruhájukat a szamárcsikóra, és felültették rá Jézust. Amikor elvonult, ruhájukat az útra terítették előtte. Már közel jártak az Olajfák-hegyének lejtőjéhez. Egyszerre a nagy sereg tanítvány hangosan áldani kezdte örömében az Istent a sok csodáért, amelynek szemtanúja volt: »Áldott az Úr nevében érkező király! – kiáltozták. Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!« A tömegből néhány farizeus azt mondta neki: »Mester, hallgattasd el tanítványaidat!« »Mondom nektek – felelte –, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.«”

Minden évben szembetaláljuk magunkat ezzel a menettel. A dicsőséges bevonulással. Ez még Jézusnak is megadatott. Éljenzés, lelkesedés, dicsőség. A teljes elismerés és elfogadás. Minden happy és halleluja!

Teljes odaadással éli meg az áldást. Fogadja, és átengedi magát annak az érzésnek, ami az áldottsággal együtt jár. Mindenki boldog körülötte attól a valóságtól, hogy létezik az emberi erőn és lehetőségen túlmutató csoda. Isten ereje nyilvánult meg általa a világban. Ezt örömmel és ünnepléssel, éljenzéssel és áldással köszöni meg az ember.

Magamon végignézek, és azokon a pillanatokon, amikor Isten csodája megnyilvánulhatott életemben, földre terítem köpenyem és kiáltom: „Áldott az Úr nevében érkező király!” Amikor:

• férfikönnyeket látok
• váratlan telefonhívást kapok
• jószándékú emberekkel találkozom
• hálát elfogadok
• „Fedél Nélkül” című újságot olvasok
• otthon-illatot érezek egy gyermekotthonban
• görbe karok ölelnek
• segítő szándékú összefogást tapasztalok
• gyertya lángjában elmélyedek
• elmélkedést írok

Csizovszki Zsóka, Ágfalva

Három súlypont, három jellem: Lázár, Mária, Júdás.

Jézus tanítása olyan változást hozott a világba, mely sarkaiból kifordította és jobbá tette azt. Kinyitotta a kaput… és talán Lázár volt az első, aki belépett rajta. Az élete szavak nélkül is bizonyosság volt Isten dicsőségéről. Lelki értelembe véve ugyanezt az utat tesszük meg Jézust követve: feltámadunk a lelki halálból. A mi életünk is ilyen bizonyosság mások számára Istenről, mint Lázáré?

Mária valószínűleg sejtette, hogy kinek a társaságában van. Talán igen. Tettével azt bizonyította, hogy mérhetetlen szeretettel viseltetett Jézus iránt. A legdrágább olajjal kente meg a lábát és hajával ( ami a Nő ékességét jelenti) törölte meg azt. Az „utolsó kényeztetés”- és Jézus engedte, hogy így legyen, engedte, hogy látszólag fölösleges kényeztetéssel halmozzák el.

Ott volt Júdás is, akinek a szeretete nem volt őszinte. Kérdésével szentebbnek akart látszani, mint ami valójában volt, hiszen nem sokkal később elárulta Őt.

Nézzünk magunkba, hogy melyik jellem erősebb bennem! Júdások vagyunk-e mikor látszat szelídséggel elpazaroljuk az ajándékba kapott időt és lehetőséget, vagy Mária nyomdokán járunk-e és a körülöttünk élőkre „pazaroljuk” a drága időnket, pénzünket, figyelmünket, szeretetünket,mintha Jézussal tennénk? Tehát: a mi életünk is bizonyosság-e mások számára az élő Istenről, mint Lázáré? Éljünk úgy, hogy az legyen!

M. Lajtai Krisztina, Sopron

„E szavak után Jézusnak mélyen megrendült a lelke, s megerősítette: »Bizony, bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul.« Erre a tanítványok egymásra néztek, mert nem tudták, melyikükről mondta. A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki és kérte: »Kérdezd meg, kiről beszél.« Erre Jézus keblére hajolt és megkérdezte: »Uram, ki az?« Jézus így felelt: »Az, akinek a bemártott falatot adom.« Ezzel bemártotta a falatot, fogta és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. A falat után rögvest belészállt a sátán. Jézus csak ennyit mondott neki: »Amit tenni akarsz, tedd meg mielőbb!« De az asztalnál ülők közül senki sem értette, miért mondta neki. Mivel Júdás kezelte a pénzt, némelyek azt gondolták, hogy Jézus megbízta: »Vedd meg, amire az ünnepen szükségünk lesz.« Vagy hogy adjon valamit a szegényeknek. Mihelyt átvette a falatot, Júdás nyomban elment. Éjszaka volt.

Amikor elment, Jézus beszélni kezdett: »Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti. Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek. Keresni fogtok, de amint a zsidóknak mondtam, most nektek is mondom: Ahova megyek, oda ti nem jöhettek.

Simon Péter megkérdezte tőle: »Uram, hová mégy?« »Ahova megyek - válaszolta Jézus -, oda most nem jöhetsz velem, de később követni fogsz.« Péter fogadkozott: »Miért ne követhetnélek már most? Életemet adom érted.« Jézus leintette: »Életedet adod értem? Bizony, bizony, mondom neked: Mire megszólal a kakas, háromszor megtagadsz.«”

Annyira emberi közeg, amennyire csak lehet – ami itt Jézust körülveszi. Barátok, és árulók. Árulók=barátok?

Néztél te már szembe ezzel a lehetőséggel, hogy árulást teszel? Voltál már olyan helyzetben, amikor elárultál valakit, vagy valamit? Tudván tudtad, hogy megteszed, vagy csak megesett? Szállt már beléd a sátán?

Az árulás annyira emberi, hogy legszívesebben eltávolítjuk magunktól, és azt mondjuk – megszállt a sátán! Csak az ember képes elfordulni, hátat fordítani barátnak, eszmének, életmódnak, erénynek. És mivel szégyenletes dolog az árulás, ezért legjobb, ha valami külső okot teszünk felelőssé érte, ami csak úgy belénk száll, akaratunk ellenére.

Te éltél már át árulást? Amikor Téged árultak el. Érezted, ugye? Valami meglebbent köztetek, együtt nyúltatok a tálba, a következő pillanatban meg, már csak a hátát láttad. Vagy ígérgetett hűséget, kitartást, megbonthatatlan szeretet – és amikor kérdezték, még a nevedet sem vallotta ismerősnek.

Jézus vajon csak célt szentesítő eszköznek látta Júdás és Péter árulását? Vagy inkább tudta, hogy nincs senki felvértezve árulástétel ellen?

Csizovszki Zsóka, Ágfalva

„Attól fogva csak a kedvező alkalmat kereste, hogy kiszolgáltassa őt nekik.”
„Bizony mondom nektek, egyiktek elárul engem.”

Júdás, az áruló indíttatását, motivációját többféle módon magyarázhatjuk. Lehet fatalista, az üdvtörténetet beteljesítő, csalódottságát kifejező, gondolkodásmódjából logikusan következő, utolsó reményét megcsillantó tettként is értékelni magatartását. Ebből a szempontból lehet őt elítélni, részben vagy egészben megérteni, talán még felmenteni is.

Megoldási módja azonban nem egyenes. Ez érződik az utolsó vacsorán tanúsított viselkedésén. Míg a többiek felháborodással vegyült kíváncsisággal kérdezik Jézust, Júdás sunnyog. Tudja, hogy ő az áruló, de szinte érzi és megremeg attól, hogy ezt Jézus is tudja.

Mi lett volna a tisztességes megoldás? A szemtől-szembe kiállás, a nyílt, direkt kommunikáció. „Nézd, Mester, én csalódtam benned, meg ebben az Isten Országa dologban, a közösségben, tanításod és életpéldád igazságába és hatékonyságába vetett hitemben. Változtass mindezen, vagy köszönjünk el egymástól és járjuk külön-külön utunkat.”

De nem, Júdás az árulást választja. Szembe még jópofizunk egy csöppet, együtt vacsorázgatunk, de a háttérben már megy a szervezkedés Jézus ellen. Tettének kimenetelét még nem tudja pontosan. Lehet, hogy az elfogatás hatására Jézusból kitör a harcos Messiás? Vagy megmarad erőszakmentesnek, engedve az erőszaknak? Aztán talán mégis leszáll a keresztről? Vagy egyszerűen meghal? A lehetőségek között tehát van olyan, amelyben Júdás szemében Jézus a „győztes” pozíciójába kerül, azonban kikerülhet teljesen „vesztesként” is. Ez utóbbiaknál Júdás eshetőleges szándéka átfogja az emberölés, egykori mestere és barátja teljes fizikai megsemmisítésének lehetőségét is. Később, a következmények ismeretében feltehetően ezért veszíti el eszét s „bérgyilkosként” értékelve önmagát, szórja el fizetségét és menekül a pusztulásba.

Saját életünkben is lehetnek csalódások, reményvesztettségek. Ilyenkor nézzünk szembe önmagunkkal és embertársainkkal. Válasszuk az őszinteséget, próbáljuk kifejezni érzéseinket, gondolatainkat, keressük a megoldásokat önmagunkban, kapcsolatainkban, egyedül és/vagy mások segítségével, Istenhez fordulva.

Pakodi Gábor, Székesfehérvár

Az Ószövetség üzenete: Mutassátok be a véres állat–áldozatot. Ha engedelmeskedtek, és rajtatok a jel, akkor megmenekültök az „Úr átvonulásán”, az igazság óráján. Az emlékezés adjon erőt nektek, hogy Isten népe lehessetek, és parancsai szerint élhessetek.

A Szentlecke tanítása: Új jelet adok nektek. Az áldozat én vagyok: a testem és a vérem. Úgy menekültök meg, hogy szövetségre léptek velem.

Az emlékezés, a kenyér evése, és a bor ivása erősítsen meg benneteket a szövetségben, hogy méltón éljetek és méltón álljatok az Úr elé.

Az Evangélium üzenete: A jel és a parancs: a szeretet, a Jézus által bemutatott Szeretet. Ennek a szeretetnek a gyakorlása egész életünket betöltő program.

Ennek a szeretetnek a gyakorlása közösséget (Egyházat) létrehozó program.

Ennek a szeretetnek a gyakorlása égbe emelő program. A Jézus szeretete erősítsen meg minket abban, hogy mindig tudjuk honnan jöttünk, kikkel együtt küzdünk és hova tartunk!

Rozsics Gábor, Székesfehérvár

Búcsúvacsora – Lk 22,14-23

A búcsúvacsorán elmondott igék megértéséhez két szerző gondolataival szeretnék hozzájárulni.

„Világunk teofániák szövete”. E mondattal Zelnik József „A nagy szertartás” c. művében nem kevesebbet állít, mint azt, hogy világunkban lépten-nyomon megmutatkozik (legalább is meg kíván mutatkozni) az isteni dimenzió. A földi létezés megannyi mozzanatában, jelenségében ott az isteni ujjnyom, csak éles szem, nyílt értelem és elszánt megismerésvágy szükséges ahhoz, hogy a halandó ember észre is vegye, meglássa a köznapiban az istenit. Zelnik szimbólumelemzése szerint az eucharisztiában Krisztus térben és időben jelenvaló lesz. Fellebben a térről és időről való függés fátyla, és láthatóvá lesz az örökkévalóság ígérete. Jézus a szakrális világ legnemesebb anyagi szimbólumait, a kenyeret és a bort használja fel arra, hogy az „átváltozásban” a primordiális rendet, a devalváció nélküli létrendet a lélekben helyreállítsa. Azaz az őseredeti tudást, hagyományrendet a maga teljességében örökítse át és újítsa meg.

Erich Fromm nyomán pedig elmondhatjuk, hogy a szeretetnek, az örömnek, az igazságnak a felismerése nem az időben történik, hanem „itt és most”. Az „itt és most” örökkévalóság, azaz időtelenség. A jelen az a pont, amelyben a múlt és jövő összetalálkozik, határállomás az időben, de minőségileg nem más, mint az a két terület, melyeket összeköt. A múltat életre lehet kelteni. A múlt egy helyzetét éppoly üdeséggel lehet megélni, mintha az „itt és mostban” történnék; azaz a múltat újra lehet teremteni, vissza lehet hívni az életbe (a halottakat fel lehet támasztani - szimbolikusan szólva). Amennyire ez valakinek sikerül, olyannyira a múlt megszűnik múlt lenni, „itt és mosttá” lesz. Ezenkívül a jövőt is meg lehet élni úgy, mintha „itt és most” lenne. Ez akkor történik meg, ha egy jövőbeli állapotot tudatunkban oly tökéletesen vetítünk előre, hogy az tiszta objektív jövővé, azaz külső ténnyé lesz, szemben a szubjektív tapasztalattal. Ez az alapja a valódi hitnek, amelynek nincsen szüksége a külső megvalósulásra a „jövőben” ahhoz, hogy valós tapasztalattá váljon.

Az „itt és most” mindannyiunk életében elérhető-átélhető-megtanulható spirituális tapasztalat. Az eucharisztia így a mi életünkben is a Jézussal való valódi találkozássá válhat. Természetesen ezek az élmények nem helyettesíthetik Jézus elénk élt életének keresztig is elmenő, radikális követését: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre!”

Csizovszki Robi, Ágfalva

Jézus a barátaival kiment a „kertbe”. Egy általa kedvelt helyre, hogy együtt legyen azokkal, akiket szeret. Júdás ezt tudta. Ő is járt ott. Nemegyszer. Vele.

Júdás lázadó gondolkodása a világról, és annak megváltásáról annyira különbözött Jézus és az Atya elképzelésétől, hogy nem tudott higgadtan, elmélyülten, szeretettel gondolkodni. Hirtelen és konok volt. Nem értette azokat a lépéseket, amiket Jézus élt meg előtte.

De én megértem? Tudok higgadtan és elmélyülten gondolkodni a fenyegetettségem, meg – nem - értettségem, más elképzeléseim feltörésekor? Tudom az Atyára bízni magam, hogy vezessen, és az Ő hangját, a szívem vezérlését követni? Vagy az egóm felülírja a belső középpontom parancsait, és én is, mint Júdás átgondolás, beszélgetések és a belső harmónia teljessége nélkül ugrok?

Júdás egy csapattal jött. Azt az erőt engedte eluralkodni magán, amit a Jézust elbuktatni akarók is sugároztak (félelem, bizonytalanság).

Milyen erők, energiák mozognak körülöttem? Mit engedek be magamba, milyen gondolatok forognak bennem? Kik vesznek engem körül? Miben hiszek?

Jézus tudta, miért jött, mit akar, és ehhez sziklaszilárdan ragaszkodott. „ÉN VAGYOK”.

Tudta azt, hogy „ki vagyok, miért vagyok itt, és mit akarok”. Ettől a magabiztosságtól ellenségei térdre hullottak.

Tudom-e én, hogy ki vagyok? Miért vagyok ott, ahol éppen vagyok? Mi a dolgom?

És tudom-e dolgomat úgy tenni, hogy abból a mennyei magabiztosság, és nem az önteltség sugározzon?

Ismerem magam? Kihez állok közelebb?

Káplár-Szentes Ágnes, Székesfehérvár

Isten mindig mellettünk áll, mint ahogy az izraeliták mellett is. Ha nem keményítjük meg szívünket, mint a fáraó, akkor észrevesszük és be is tudjuk fogadni őt a szívünkbe. Ha akkora hitünk van legalább, mint a mustármag, akkor minden lehetséges számunkra, akár a tengeren is átkelni száraz lábbal. Isten kiáll értünk, ha mi is kiállunk érte és magunkért. Ha elfogadjuk magunkat, akkor elfogadunk másokat is, és Istent is.

Önmagunk elfogadása és ismerete nélkül, nem leszünk képesek elfogadni és megismerni másokat sem, de Istent sem. Megérteni meg végképp nem tudjuk őt. Bíznunk kell Istenben, a jóságában és abban, hogy ha megpróbál minket, az csak a javunkra válik, fejlődünk általa, nem büntetésnek szánja. Mindenki annyit kap, amennyit elbír, erre mondják: megvan mindenkinek a maga keresztje. Ha valaki mástól átvállal terheket, akkor halad a szentté válás útján. Lényeg, hogy épüljünk, növekedjünk a terhek alatt a szeretetben, és a hitben, és a rosszat is jóval fizessük meg.

Bognárné Süveges Kinga, Székesfehérvár

A Húsvétnak mi az igazi üzenete? Az-e, ami a Jézus halála után keletkezett, vagy ami életéből és halálából kikövetkeztethető? Vizsgáljuk meg a két üzenetet, és keressük azt, hogy melyik lehet a Jézus szándéka szerinti.

1. A vallási üzenet

A történet egy kivégzésről szól, amely többszereplős. A vallásos húsvét a kivégzés utánról szól, és arról, hogy ki a győztes, és ki a vesztes. Vegyük sorra!

Nagypénteken este Kaifás főpap, a papi fejedelmek, az írástudók és a farizeuspártiak azzal a jóleső érzéssel hajthatták nyugovóra a fejüket, hogy az eretnek kiirtva, az ügy lezárva.

Pilátus római helytartó ugyancsak elégedett lehet, mert az állítólagos lázadó likvidálva, a zsidó Nagytanács kívánsága teljesítve, és örömmel jelentheti a császárnak, hogy a zsidó tartományban helyreállt a rend.

Kaifás és Pilátus, a halálos ellenségek most képletesen egymás kezébe csaphatnak: Győztünk!

Nagypénteken este Jézus tanítványai, anyja és az asszonyok, valamint a Jézusban reménykedő nép félelemmel és rettegéssel állapíthatja meg, hogy vége. Minden remény szétfoszlott, az ács fia, a nagyhatású próféta és az imádott Mester elbukott. Vesztettünk!

Arimateai József a sziklasír tulajdonosa a gyors temetés után még kimegy a sírhoz. És ott akkor valami történik.

Az asszonyok is be akarják fejezni a holttest olajokkal és illatszerekkel való kezelését, és kora hajnalban ők is kimennek a sírhoz. Üresen találják a sírt.

Péter és társai ellenőrzik az asszonybeszédet, és igaznak találják. Majd különös módon többen is találkoznak az élő Jézussal. Ez úgy lehetséges, hogy Jézus a kínzások ellenére sem halt meg, feléledt és él, vagy feltámadt a halálból.

Péter, majd később Pál apostol, akinek csak látomásai voltak Jézusról, megfogalmazza a jó hírt: Isten feltámasztotta Jézust a halálból, és ez a Jézus mégiscsak Győztes, mert halálával és feltámadásával megváltotta a világot!

2. Erkölcsi üzenet

A történet egy életről szól, mely példaértékű a világ és minden ember számára.

A názáreti ács fia valami nagy dologra jött rá, és ezt a felismerést mindenkinek át akarta adni. A gazdagság, hatalom és erőszak világa nem jó. De lehetne a földön új világot teremteni, ha mindenki adna a nála szegényebbnek, ha senki sem uralkodna a másikon, hanem szolgálná a másikat, és ha mindenki elvetné az erőszakot, nem ütne, és nem ütne vissza, és ha mégis, akkor meg tudna bocsátani a másiknak. Ő ezt nevezte szeretetnek, és ezt kezdte hirdetni: „Szeressétek egymást!”, ahogy én elkezdtem. Tudta, mi lesz a sorsa, de azt is tudta, hogy ha élete árán is kitart a szeretet mellett, akkor „aki elveszti életét, megnyeri azt”. Hiszen „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”. A halálig menő szeretet a világon a legnagyobb érték, amit ember adhat embertársainak.

Tanításával és a maga életet is odaadni tudó erőszakmentes szeretetének példájával Jézus erkölcsi forradalmat indított el. Kereszthalálával jobban meggyengítette a római birodalmat, mint ha kardot rántva megöl egy sereg római katonát. Az ókor bitófáján függő Áldozat a gyilkosok, a mindenkori gyilkosok alacsonyrendű etikájának örök ítéletét jelenti, és aligha lehet félretenni azt a történelem országútjáról. Az általános és egyetemes emberi szeretetet állítja minden kor minden embere elé, és felkínálja mindenkinek: Szeress, életed odaadásával is szeress, mert ezzel győzhetsz a gyűlöleten és az erőszakon, és ettől lesz jobbá, megváltottabbá a világ!

Kovács László, Budapest

Jézus feltámadásának híre ebben az evangéliumi részben két szálon kezdett el terjedni, s mint látjuk, az eredménye sem lesz egyforma.

Az asszonyok igyekeznek a tanítványokhoz, míg az őrök a vénekhez futnak. Mindenki tudja, hogy ezt a hírt tovább kell adnia.

Jézus biztatja az asszonyokat, a vének pedig az őrök hallgatását vásárolják meg, bár maguk is érzik, hogy előbb utóbb kiderülnek a történtek.

Számomra a fentiek azt sugallják, hogy a megtapasztalt igazság nem maradhat titokban. Sőt, ami örömforrás, azt másoknak is tovább kell adni, elhallgatása bűn, és csak átmenetileg lehet titokban tartani, valamikor úgyis felszínre tör. Törvényszerű, hogy az örömhír elterjedt, és a mai napokban is hat.

Szükségünk van a Jézussal való találkozásra, mely nemcsak öröm számunkra, hanem erőt is ad, hogy mindennapi nehézségeinkben, kétkedéseinkben, félelmeinkben ne rekedjünk meg. Ebben segítenek emberi kapcsolataink is, melyekben értelmet kapnak azok a jézusi minták, melyet elénk élt.

Jézus örömmel üdvözölte az asszonyokat, és arra buzdította őket, hogy ne féljenek. Higgyünk szavainak, és ismerjük fel azt a számtalan csodát, ami előttünk kínálkozik, hiszen Jézus ma is szembejön velünk az úton, éltünk része szeretne lenni, és ha ez elől nem zárkózunk el, akkor életünkben az öröm jelen lesz.

Cseh András és Szilvi, Székesfehérvár

A mai evangélium főszereplője Mária Magdolna. Mit tudunk róla?

Jézus új élettel ajándékozta meg, amikor lehetőséget adott neki, hogy jobbá váljon. „Elesett”, de volt, aki segítő kezet nyújtott neki. Mária pedig élt ezzel a lehetőséggel. Amikor most ebben a szentírási részben találkozunk vele, ismét nehéz lelkiállapotban van, hiszen az, akit szeretett, aki elfogadta, aki megértette, meghalt. Amikor pedig Jézus testét keresi, még azt sem találja.

Mindannyiunk életében vannak szakaszok, amikor nehézségekkel találjuk szembe magunkat, amelyeket meg kell oldanunk. Talán több szorgalommal, nagyobb akarattal, esetleg lemondással, elengedéssel. Az életkörülményeink megváltozásával, vagy az éveink számának előrehaladtával sem lehet ugyanúgy élni, mint tegnap. Megváltoznak az idők, a lehetőségek és mi is változunk. A változások fájdalommal járnak, de egy magasabb szellemi érettségre készítenek fel.

A feladás, elengedés egy újjászületés is egyben.

Ilyen változás tanúi lehetünk a mai evangéliumi szakaszban. A síró, kétségbeesett, reményvesztett asszonyból a fájdalom tovatűnik, amikor új értelmet kap az élete. A felismerése annak, hogy Jézus él, új cél, új erőforrás lesz az életében.

Istenem! Sokszor elkeseredek, ha valami váratlan, szomorú dolog történik velem, és akkor is, ha tudom, hogy valami, ami engem nagyon megérint, nem kerülhető el. Viaskodik bennem a régihez való ragaszkodás, az élet elkerülhetetlen változásaival szemben.

Imádkozom azért, hogy mindannyian Mária Magdolnához hasonlóan meglássuk, felismerjük a nehézségeink között a jót, az új lehetőséget, a csodát. Ámen.

Pappné Márta / Mini, Székesfehérvár

Életünk során gyakran vehetünk észre csodákat, amikről hirtelen nem is feltételezzünk, hogy azok lehetnek. Így történt ebben az evangéliumi részletben is. Isten feltámadt harmadnapon, mely a tanítványok számára is hihetetlennek tűnt, csak akkor ismerték fel, amikor bemutatta a kenyértörést. Másrészről pedig azt is csodának vehetjük, hogy megjelent előttük, bizonyítva azt, hogy él és valóban Ő Isten fia. Jézus számára fontos volt a tanítványokkal való találkozás, hiszen szerette őket, és tudtukra akarta adni, hogy a szeretet országa örök, és amit ígért, az valóság.

A mi mindennapi életünkben is fontosak a Jézussal való találkozások, ami lehet ima, jócselekedet, másokra való figyelés, egy jó szó stb. Mindnyájan tele vagyunk csodákkal és körül is vesznek minket, csak késznek kell lennünk rá, hogy meglássuk/felismerjük azokat. És törekednünk kell arra, hogy mások számára mi is csodák lehessünk.

Cseh Andris, Székesfehérvár

A mai szentírási részből egy másik rövid bibliai idézet jutott eszembe: „Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek”.

Az apostolokkal szemben hátrányból indulunk, hiszen mi nem láthattuk Jézust, nem jött oda hozzánk, éppen ezért nem történt meg velünk a szentírási részletben olvasható esemény sem: „Ekkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat”.

A mi hitünk egészen máshogy alakult ki, mint az apostoloké, hiszen nem a fizikai, hanem a szellemi-lelki tapasztalásokon alapul. Az Apostolok cselekedetei részletben Péter arról beszél, hogy eljön a nagy megújulás ideje. Vajon ha láthatnánk Jézust, hallhatnánk beszélni, megérinthetnénk, a korábbi hitünk megerősödne és elillannának a kétségek, vagy épp az emberekre sokszor jellemző tulajdonságunkhoz híven kevésbé értékelnénk, amit már megkaptunk?

Úgy gondolom, bátran érezhetjük magunkat boldognak, mert képesek vagyunk valami olyanban hinni, amit végső soron soha nem láttunk, és ez a hit nem is csak egy szimpla boldogságérzetet ad, hanem képes az adásra, a szeretetre, a világ jobbá tételére ösztönözni minket.

Így nem is biztos, hogy szükségünk van arra, hogy személyesen leüljünk beszélgetni Jézussal, hiszen ott van a fejünkben, a szívünkben, és sokszor a tetteinkben.

Ha eljönne Jézus, valószínű azok lennének a legboldogabbak, akiket nem hív magához fogadóórára, hiszen tudja, hogy már régóta, és szilárdan bennük él.

Magyar Bálint, Székesfehérvár

„Gyertek, egyetek!” (Jn 21, 12) „Milyen hatalommal vagy kinek a nevében tettétek ezt?” (ApCsel 4, 7)

Magam elé képzelem Simon Péter „életútját”. Amint megszületett és felnőtt a zsidó vallásban. Majd felnőtt fejjel, Jézus hívására mellé szegődött. A három év beavatta őt a lényének testi, szellemi és lelki aspektusával átélt „tudásba”: a sok átélt csoda bizonyságába, a parázson sülő halhoz hívogató szavak melegségébe, az új tömlőbe töltött, új bor ízével felérő szellemi frissességű tanításba, és az abból sugárzó szellemi (lelki) hatalom erejébe.

Ez a tapasztalat számára olyan elsöprő erejű volt, hogy – mint az Apostolok cselekedeteiben olvassuk – Jánossal együtt meg volt róla győződve, hogy Jézus nevének emlegetése már önmagában olyan erőt hordoz, ami a templom kapujában levő férfit meggyógyítja. Ugyanezzel a – tapasztalaton alapuló – meggyőződéssel állítja a főpapoknak, vezetőknek és az egész tömegnek, hogy „más név nem is adatott az embereknek az ég alatt”.

Ezután végiggondolom a saját életemet: beleszülettem a keresztény családomba, kamaszkoromtól bokros közösségbe járok. Vajon mi az, amin KÍVÜL voltam fiatal koromban? Nyerhettem-e BEavatást például a BEavató szentségekkel, ha nem is voltam KÍVÜL? És itt most nem valami ezoterikus beavatásra gondolok. Hogyan tudnék az én helyzetemben szert tenni arra az erőre, bizonyosságra, amire Péter szert tett? Lehet, hogy el kell fogadjam azt, hogy mégis KÍVÜL voltam és vagyok? De akkor hogyan, és hova kerülhetek be? Milyen az a testi, lelki, szellemi tapasztalatszerzés, amely BE vezet valahova?

Tanos Gábor, Székesfehérvár

Péter és János csodatétele és vallomása hihetetlen bátorság volt akkor, amikor a legvadabb üldözés folyt Jézus követői ellen. Ráadásul a főtanács fenyegetése ellenére ismételten, bátran, nyíltan vállalták Jézust!Velünk nem történhet ilyesmi? Mi nem teszünk csodákat? Nem visznek a „főtanács”, a bíróság elé katolikus meggyőződésünkért… Nem kell az életünket félteni hitünkért…

Pedig gyakran kerülünk ilyen helyzetbe! Nekünk is meg kell vallanunk hitünket nap mint nap: Mai világunkat átitatja a kereszténység hitének, életének, alapelveinek tudományos, erkölcsi, „racionális” cáfolata. Ha mosolygunk valakire, ha keresztényi módon, szeretettel fordulunk a környezetünk felé, ha bár ilyen apró esetben megvalljuk hitünket a társadalomban, akkor igenis találkozunk ellenlépésekkel: „Mitévők legyünk ezekkel az emberekkel? Hisz egész Jeruzsálem tudja…” Minden nap, minden olyan megnyilvánulásunkban, amikor Jézushoz méltóan próbálunk cselekedni, találkozunk a nem hívő emberek értetlenségével, csodálkozásával. De egyúttal hitet is teszünk az Úr mellett, és példát mutatunk! Példát, követendő példát. Ha őszinte Jézus felé törekvéssel próbáljuk élni életünket, sokszor megcselekedjük Péter és János tanúságtételét. Mert bár minden ember szeretetre vágyik, és úgy tűnik hazánkban mindenki hallott Jézusról, mégis mindig ránk csodálkoznak nem hívő testvéreink, ha igaz hittel, a szeretet fő parancsa szerint élünk. Tanúságtevők vagyunk!

Ezért keresztényi életünkkel (a mindennapok apró csodáival) mi is hozzájárulhatunk igaz hitünk terjedéséhez és ezzel az egész emberiség üdvösségéhez!

Életünk, ha Jézust követjük, hitvallás tehát… Persze ez nekünk lehetetlen, ez csak Jézus segítségével, az Atya segítségével, a Szentlélek erejével sikerülhet. Még akkor is meg-meg botlunk, elkeseredünk, meginog a hitünk, kételkedünk. Ez megbocsáthatatlan bűn? Mindig, minden esetben lángolnunk kell? Soha meg nem inoghat a hitünk, mert akkor helyrehozhatatlan vétket követünk el?

Igen! Ha nem bánjuk meg őszintén Jézus előtt: ha nem gyónjuk meg! Mert Jézus is a saját tanítványainak többször megjelent halála után, mégsem hitték el még ők sem. Pedig erről tanította őket három évig. Számon is kérte rajtuk! Aztán felismerték tudatlanságukat, hitetlenségüket, megbánták azt, és megbocsátott nekik az Úr olyannyira, hogy ezután megkapták küldetésüket, a Szentlélek adományát, megkezdték az Egyház építését és a kereszténység terjesztését.

Nem szabad tehát, hogy kedvünket szegjék gyengeségeink, gyarlóságaink, vétkeink, hitbeli csüggedéseink. Mindig térjünk vissza újra és újra Jézushoz, bízzuk rá magunkat bátran végtelen megbocsátó szeretetére. Ne féljünk hát a mi Urunkhoz fordulni, ha vétkeztünk, ha meg-meginog hitünk: kell az őszinte bűnbánat, s akkor Jézus segítségével tovább cselekedhetünk a szeretet parancsa szerint. Folytathatjuk az örömhír terjesztését, folytathatjuk az utat embertársaink szeretete felé, az üdvösség felé. Akkor továbbra is fenn marad a remény, hogy egyszer mi is ott lehetünk az Úr mellett, színről színre. De mindezekhez kell az Atya, a Fiú és a Szentlélek segítsége!

Schindele Antal, Székesfehérvár

Nehéz azt mondani, hogy félek. A mai világban ez nem egy jó szó. Erősek vagyunk és bátrak, minden problémát megoldunk. Nem jó dolog a gyöngeség beismerése, mert a gyöngeség védtelenné tesz.

„… félelmükben bezárták az ajtót.” Mi is bezárunk ajtókat; olyan sok ajtót bezárunk, hogy nem is tudjuk már, mit zártunk be.

Kicsi réseket kellene hagynunk, hogy belépjen valaki, csak egy kis lehetőséget, hogy megfogja valaki a kezünket. Nem kellene tágra nyílt ajtónyílás, mert kicsi rés is elég a szeretetnek, sőt a szeretetnek kell a legkisebb rés. Ott van minden mosolyban és érintésben, minden jó szóban, sőt ott van akár az sms-ben vagy email-ben is. Nem, nincs neki akadály. Sőt, a megtagadott kézfogásban, az elutasított ölelésben is ott van. Mert nem lehet mindig tágra nyitni a szívet, a lelket, mert meg kell néha mutatni, hogyha valami nem jó, éreztetni kell a rosszat, mert a csak befogadó szeretet is csal. Azt az arcát mutatja, hogy nem baj, hogy Te milyen vagy, én szeretlek. De nem lehet a bűnt, a rosszat szeretni, ki kell mondani, hogy ez nem jó, szeretni kell a bűnöst, miközben gyűlölni, elutasítani kell a bűnt. Mennyire nehéz néha ez! Mint ahogyan a másik oldalról is nehéz megérteni, hogy nem engem utasítanak el, hanem csak a bennem élő rosszat. És ez kell a fölismeréshez, hogy most valami rossz történik bennem, nem az Isten munkálkodik itt, hanem a Gonosz. Sokáig nem ismertem ezt, nem fogadtam el, hogy létezik. De nem csak magasság van, hanem mélység is. Nemcsak Isten jelenlétét és szeretetét tapasztaljuk meg, hanem néha meg kell tapasztalnunk azt is, ha nem találjuk meg a reményt, ha magunkba nézünk és nem a szerethető embert látjuk, hanem azt, akit már magunk sem tudunk nemhogy szeretni, de elfogadni, vagy elviselni sem.

Félek, hogy az életnek ezeket a mélységeit is megtapasztalom, és bezárom az ajtót. Sőt az ajtókat. Mert sok ajtó vezet az ember lelkéhez és nem jó, ha bezárja az ajtót. A tanítványoknak sem volt jó, persze ők nem tudhatták, hogy az ajtó bezárása nem elég. Egy olyan történelmi pillanatban éltek, amikor nem számított az ajtó bezárása. Nem adatik ez meg mindenkinek. Nem azért mert Ők kivételezettek voltak, egyszerűen ez nem adathatik meg mindenkinek. Mert ez életnek megismételhetetlen pillanatai vannak. Amikor ott lehettem harmadik és ötödik gyermekem születésekor, azok is megismételhetetlen pillanatok voltak, nem mindenkinek adatik meg, nem tudom miért, de nem. És örökre hálás vagyok, hogy megadatott, és nem keresem azt, hogy miért csak akkor és a többinél miért nem. Vannak dolgok, amik vannak, ahogyan vannak. Ezt sem könnyű megérteni fiatal fejjel, de így ötvenen túl, mintha sikerülne.

Szóval bezárjuk az ajtót, vagy ami még rosszabb, bezárjuk az ajtókat. Már egy ajtó bezárása is rossz, de még rosszabb, ha több ajtót zárunk be. Nem egyszerre zárjuk be az ajtókat, hanem sorban. Akár szép lassan, szinte észre sem lehet venni, csak bezárjuk. Aztán már nincs több ajtó. Sötét van, és már a kopogás sem hallatszik, mert azokat az ajtókat is bezártuk, amin nem jön át a hang. Már a hang sem. Igen, a mai világ sok segítséget kínál erre is. Orvos, pszichológus, terápia, gyógyszer. Csak azt felejti el, hogy az Élő Isten, az Isten hangja az egyedüli megoldás. „Békesség nektek!” Ezt kell, kellene meghallani, ha ki akarunk lépni a zárt ajtók mögül. Mert ki lehet lépni, ha meghalljuk Jézus reménységgel teli szavát, amely nem azt mondja, hogy „Békességet hoztam nektek!” és azt sem, hogy „Békességet ajándékozok nektek!”, hanem csak annyit, hogy „Békesség nektek!”. Honnan ez a békesség? Hol lehet megtalálni? Lehet, hogy mindvégig itt volt csak a zárt ajtók mögött nem láttam? Lehet, hogy én magam zártam el magamtól? Lehet, hogy mindvégig itt voltál Szereteteddel, Békességeddel? „Én Uram, és Istenem!”

Botlik Bence, Budapest

Kereszténységünk lényegét mondja el a párbeszéd, mely Jézus és Nikodémus között történt. Jézus világosan, egyértelműen elmondta mit vár Nikodémustól, azaz mit vár tőlem. Ezt az utat akarja Jézus megmutatni Nikodémusnak, s nekünk. Világossá teszi számunkra, hogy Isten megváltó és újjászülő munkája Jézus személyéhez és művéhez van kötve. Jézus Krisztuson kívül ezért nincs üdvösség. Életében, halálában és feltámadásában ismerheti fel a hívő ember az Isten szeretetét.

Jézus hallja Nikodémus ki nem mondott kérdéseit, s az Úr válaszol belső gondolataira. Talán te is kapsz a héten ilyen válaszokat a ki nem mondott kérdéseidre.

Az „újjászületés” görög fordításban felülről való születés, tehát Jézus arra figyelmeztet minket „Felükről kell születnetek”. Nem azt kell elhatároznod, hogy ezentúl többet jársz templomba, többet imádkozol, és bibliát olvasol. Sokkal többről van szó, arról, hogy újjá kell születned! Jézus komoly hangsúllyal mondta: „Bizony, bizony mondom neked” – és egy fontos mondatot fűz hozzá: „ha valaki újra nem születik, nem látja meg az Isten országát”.

Isten Országa közöttünk van, csak nem látod, mert nem születtél újjá. Ha kinyílik majd a szemed, másképp látod a dolgokat Egy új ember új világot lát. Magadat is másnak látod. Látod a bűneidet, érted a bocsánatot, keresztet, Jézust. A hiteddel fogsz majd látni. Isten most itt egy igét ejt bele a szívedbe, s az életre kell. Semmivé teszi az eddigi felfogásodat, elképzelésedet, hitetlenségedet, keménységedet. Ha nincs új életem, ha valóban nem születek újjá, akkor mi lesz velem?

Jézus tudta, hogy nem fog sűrűn találkozni Nikodémussal, ezért egy gyors kurzust tartott neki, és elmondta a keresztény hit summáját, az Ő követésének eszenciáját „aki nem születik vízből és szentlélekből, nem mehet be az Isten országába”.

Nikodémus megmaradt rejtőzködő „kereszténynek”, a maga módján hitt benne, de nem tett semmit érte. Mi milyen keresztények vagyunk, milyen az Istenkövetésünk?

• Szeretjük Jézust, de ne keltsünk nagy feltűnést?
• Követjük Jézust, de ne csináljunk belőle nagy ügyet?
• Hiszünk benne, de alapvetően a saját fejünk után megyünk?
• Igyekszünk beleolvadni a világba, nehogy kilógjunk a sorból?

Ilyen vagyok, vagy felvállalom a kontrasztot a társadalommal szemben, ha szükséges?

Legyünk „Homo Krisztiánuszok”, az újjászületés maradandó termést hozzon életünkben!

Nikodémus elmondta Jánosnak a beszélgetés történetét, mely okulásunkra, milliók okulására szolgál.

Az itt tanított igazságok ma éppoly fontosak, mint annak idején!

Bódai Ferenc, Székesfehérvár

Valóban Lélekváró gondolatok olvashatók János evangéliumából. Jó néhány elgondolkodtató üzenet az újjászületésről, a Lélekből születésről, a tanúskodásról, a mennyei dolgokról, a felemelkedésről és arról, hogy – aki hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen!

Az ember születésétől fogva úton van. Kinek, kinek mi jutott… – mondják. Együttérző bólogatás helyett inkább hozzáteszem:… milyen utat választott?!

Nos, úgy vélem, aki újjászületett, vagyis a Lélektől született, az bizony választott úton jár. Olyan keskeny úton. Olyan úton, melyen a keresztjét is magára kell vennie. És olyan úton, ahol Társa is akad, akiben, ha hisz nem veszhet el… sőt!

Ily egyszerű lenne? Csupán hinni kell? Az egyszerűségről bizonyára megoszlanak a vélemények, de arról talán nem, hogy egyszerűen hinni kell Jézusban, és halandó emberi vágyainkat beteljesítő ígéretében.

Akármilyen is az utunk, melyen oly sokan botladozva járunk, azért (ha akarunk) tudunk tanúságot tenni, és (ha akarunk) végig tudunk menni azon az úton, hogy aztán felemelkedjünk, és velünk teljesedjenek be azok a mennyei dolgok… Hiszen újjászületésünk óta hív, aki nekünk is tanúságot tett az Atyáról, aki hisz bennünk, s aki vár, hogy vele örökké éljünk.

Habos Laci, Érd

Jézus Nikodémussal beszélget. A párbeszéd végén már csak Szent János magyarázó kifejtését, csak magát a jézusi tanítást, az Ő monológját olvashatjuk. Nemcsak a farizeusok szektájához tartozó Nikodémusnak, de még nekünk is kissé ködös, nehezen érthetők lehetnek ezek a mondatok, pedig mi már tudjuk milyen „újra születésről” és megváltásról beszélt Jézus. De az akkori zsidóság inkább az elnyomásból való politikai megszabadító megváltót, egy újabb Dávidot, forradalmárt várt, nem lelkit, ezért legtöbbször félreértik.

Nikodémus földi, emberi módon gondolkodik, Jézus pedig nyilván nem evilági örök életről, és születésről beszél.

Mi, felülemelkedve az akkori zsidóság helyzetén, és jól ismerve a későbbi történteket, könnyebben érthetjük a példabeszédeket, de azért itt mégis mit olvasunk? „nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot…” és ugyanakkor mégis ítéletről beszél: „Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára…”

Valamit, amit nem teszünk, mégis ítélet alá kerülünk. Ki által? Magunk által, hitetlenségünk és gonosz tetteink által ítélhetjük magunkat a sötétségre, mert szabad az akaratunk, és aki ezt választja, az magának okozza sorsát, mert „gyűlöli a világosságot”, mert ott kiderülhetnek tettei. Már itt a földi életben elítéli magát az, aki a hitetlenséget és a becstelen utat választja, mert félelemben kell éljen attól, hogy rossz tettei miatt szégyenben marad. Ha szabad a választás, akkor melyik nekünk a jobb út? Ez, vagy az a világosság, ahol a földi mulandó javakon túl, az égi kincseket szaporítva válhatunk az isteni terv büszke alkotóivá?

Jézus utal arra, nem arról van szó, hogy az Isten ítélete miatti félelemből kéne hinnünk, mert Ő nem ítélkezni jött, hanem mert a hit által többek lehetünk, egyszerűen szebb lehet az életünk a világosságban, olyannyira, hogy mondja is, a mennyek országa köztetek lehet már itt a földön, ha megtanulunk szeretni. A hitnek támogató ereje van nemcsak életünkben, de fénye van a halál árnyékában is, mert ilyenkor sokszor az addig hitetlen is fohászkodni kezd. A hitünk által önmagunkat is megváltjuk, talán meggyógyíthatjuk, hiszen jól tudjuk, mindnyájunknak üzeni: „hited meggyógyított téged!”

Király Robi, Érd

„Akit az Isten küldött, az az Isten beszédeit szólja…”

Olyan a szó, mint a kés. Lehet vele sebezni, fenyegetni, ölni. Lehet vele alkotni, faragni, étkezni. Lehet vele életet menteni, műteni…

„A szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen.” - emlékezhetünk a rock oratórium szövegére.

De arra is emlékezhetünk, amikor sebeket kaptunk, támadások értek, és éles nyelvek vágtak belénk.

Joggal, jogtalanul? A seb mindenképpen fáj. Amiket viszont magunk adtunk, az másoknak is ugyanígy fájt, mint nekünk fájtak az elszenvedett szavak.

Szavaink arra is használhatóak, hogy elrejtsék azt, amit rejteni akarunk, ezt fecsegésnek is mondjuk. Szavainkkal megtéveszteni is tudunk, hamis képet, rész igazságot szólva. Félrevezető elringatásokat is hordozhatnak szavaink, mikor súlytalan szóvirágokkal takarjuk el a fontos, lényegi elemeket. A látványosan agresszív, bántó szavak azok, melyek az emberi kapcsolatokat csírájukban ölik meg.

Mennyei Atyánk küldte Jézust, küldi Józsit, Pistit, Marit, Évát…engem is, Téged is. Az Isten beszédének szólására küld. Ezért kell folyton szem előtt tartani a jézusi tájékozódásunkat, hogy tudjuk, minél jobban tudjuk, fejlődőképesen tudjuk azt, amit szólnunk kell. A saját gondolatainkkal felettébb tele vagyunk, kérdés, hogy ez mennyire van fedésben Atyánk gondolataival? Gyümölcseink mutatják fánk minőségét.

Jézustól tanulhatjuk a vallomás szavait. Az Atyával harmóniát kereső vallomások megnyilatkozásait. Kitárulkozások ezek, melyek bepillantást engednek a személyiség „szentek-szentjébe”, istenkapcsolatába. Másokat oda vonzani akaró, másokkal mélyebb közösségben levésre hívó szavak ezek: Jézus Atyja, a mi Atyánk is, az ő szava legyen a mi szavunk is. Jézustól eltanulhatjuk a tartalmakat, mélységeket, értékszemléletet kifejező szavakat is. Az elmondott, írott és sokféle módon ábrázolt gondolatok környezetünk megszólításai. Objektiválódott szellemiségünk bizony jó lenne, ha követni tudná a teremtésben felismerhető rendezettséget, célirányosságot, törvényszerűséget… hogy ami megjelenik általunk, az jókor és jót sugározva jelenjék meg…hogy amit elhallgatunk, azzal is megtévesztés helyett a szerető védelmet és a bölcs, személyre szabott segítséget mutassuk meg.

Én az emberiség magyarul beszélő kultúrájához tartozom. Így tudok a leginkább szólni, a leginkább indulatot kifejezni… és imádkozni is. Az én anyanyelvemnek is addig van létjogosultsága a Teremtő tervében, amíg lesznek ezen a nyelven is megszólaltatói az Atya gondolatainak. Ugye valahol ebben is egy húron pendülünk…?

Király Ignácz / Náci, Érd

Ha csodákról olvasok, víz borrá változtatása, vagy épp a mai kenyérszaporítás, egy kicsit elbizonytalanodok. Hiszen a mai ember nem hisz az ilyesfajta csodákban. Én másfajta csodákban hiszek, és ha ilyenekről olvasok vagy hallok a mai viszonylatban, nem akaródzik elhinnem. De itt mégis ezt olvashatjuk, hogy Jézus rengeteg embernek ad enni. Mit szólnánk, ha ezt hallanánk ma a tv-ben? Nem hiszem, hogy egy csapásra megváltoznék, és hinnék a tv-nek. Nem, biztosan nem. Azt mondanám; népbutítás.

Nagyon nehéz hát nekem ez a szentírási rész, hiszen felmerül a kérdés: vajon hová tűntek ezek a csodálatos csodák? Azt hiszem, tudom a választ. Pont azért tűntek el ezek a rendkívüli események, mert sokan vannak úgy a csodákkal, mint én; még ha igazat szólna is a tv, nem hinnénk el, vagy ha saját szemünkkel látnánk, akkor meg becsapva éreznénk magunkat.

Ott, az akkori emberek azonnal elhitték, és rögtön meg akarták koronázni Jézust. Ezzel szemben a mai ember akkor tér meg, ha nagy veszély éri. Addig csak csóválja a fejét a hétköznapi csodákra is, de ha baj van, akkor rögtön imára kulcsolja a kezeit. Ez szerintem a szeretet és a bizalom hiánya. Nem bízunk egymásban, nem hiszünk a szemünknek, hiszen már annyiszor átvertek minket („a festék alatt mindig hazug volt a kép” - Ismerős Arcok).

Kérjük az Istent, hogy meglássuk, és higgyünk a valódi, arra érdemes csodákban! Hiszen annyira racionális minden, mindennek van ok és okozati része. Szerintem nem ártana, ha egy kicsit elrugaszkodva a földtől az egek felé engednénk lelkünket azzal, hogy befogadjuk és el hisszük a csodákat. Hiszen másképp hitelt veszít a mondat, ami számomra a legtöbb reményt sugározza, miszerint: „Istennél semmi sem lehetetlen”!

Király Mátyás, Érd

„… válasszatok ki magatok közül hét jóhírben álló, bölcs és Szentlélekkel eltelt férfit, akiket megbízhatunk ezzel a feladattal.” (Apcsel 6, 3)

Nem tudjuk, valóban elhanyagolták-e a görögök özvegyeit, vagy csak a népcsoportok közötti különbözőség eredményezte a feszültséget, de elég valószínű, volt reális alapja a méltatlankodásnak, ha a vezetők is a megoldáson törték a fejüket. A tizenkét apostol - nagyon bölcsen – nem foglalkozott utólagos igazságtétellel, hanem előre tekintett. Hogyan lehetne az alamizsna-osztást mindenki számára megnyugtató, igazságos módon megszervezni?

- Több időt, figyelmet kell fordítani az adományok szétosztására, hogy ne legyenek méltatlan aránytalanságok.

- Akkor pedig az igehirdetés és imádkozás idejéből kell lefaragnunk, pedig így is alig győzzük, hiszen napról, napra növekszik a gyülekezet. Nem volna rendjén, hogy az asztalnál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét.

- Ezért testvérek, a gyülekezet válasszon ki maga közül hét jóhírben álló, bölcs és Szentlélekkel eltelt férfit, akiket megbízhatunk ezzel a föladattal. Mi pedig majd az imádságnak és az ige szolgálatának szenteljük magunkat.

Több szempontból is példamutató, ma is követhető ez a megoldás. Világosan látszik, hogy az apostolok a legfontosabb feladatnak az ige szolgálatát, azaz a jézusi tanítás továbbadását tekintették és ehhez szorosan hozzátartozott a Jóistennel való intenzív kapcsolattartás az imádkozásban. Mondhatnánk úgy is, a Főnökkel naponta kell egyeztetni.

A másik szempont, ami tetszik, nem mondták, hogy mi majd felülről kijelöljük a megfelelő embereket, mi tudunk mindent legjobban, majd a magunk embereit pozícióba helyezzük. Rábízták a gyülekezetre: „Válasszatok ti magatok közül hét jóhírben álló, bölcs, Szentlélekkel eltelt férfit. Ha benneteket is bevonunk a döntésbe, jobban átérzitek a felelősséget és a közösség ügyeibe való beleszólás is erősíti az összetartozást.”

Lám, már kétezer évvel ezelőtt is feltalálták az egyházi szolgálatban a munkamegosztást. Az alamizsna-osztást, karitászt rábízták olyan emberekre, akik bírták a közösség bizalmát, teljesebb odafigyeléssel tudtak ezzel a feladattal foglalkozni, de valami ok miatt még nem az igehirdetésre voltak a legalkalmasabbak.

A bölcs plébános ma is igyekszik az egyházközség elkötelezett tagjait aktivizálni. Munkatársakat nevel, „kineveli a maga tizenkettőjét,” felosztja a feladatokat, az egyszemélyes „egyházi szentség-kiszolgáltató manufaktúra” helyett élő, kifele is sugárzó, vonzó közösséget teremt maga körül.

De jó is lenne, ha minden egyházközség élén egy apostoli lelkületű, bölcs plébános állna! Sokan álmodoznak erről, és sokan már nem is álmodoznak, mert esetleg reménytelennek látják az egyházközség, vagy akár az egész egyház helyzetét.

Te hogy látod a magad környezetében? Megtalálod a lehetőségeket a jézusi értékrend továbbadására? Megbeszéled ezeket a problémákat a mennyei Főnökkel?

Balogh Laci, Debrecen

A keresztre feszítés és a föltámadás utáni különös találkozások egyikének – a harmadik találkozásnak – részletes elbeszélése a mai evangéliumi szakasz. A tanítványok ismét együtt vannak, és némi tanácstalanság után kenyérkereső foglalkozásuk, a halászat újrakezdése mellett döntenek. A történetet János evangélista csodával is, és apró részletek leírásával is nyomatékosítja: kudarcos halászat után Jézus tanácsára újra kivetett háló, ezután sok, százötvenhárom kifogott hal. A csodás részletek dacára nyilvánvaló, hogy a történet lényege nem a váratlanul sikeressé váló halászat felidézése.

Mint minden feltámadás utáni találkozásnál, úgy itt is Jézus lényegre törő kérdései és utasításai a meghatározóak.

A Jézus és Péter közötti párbeszéd alapján nyilvánvaló, hogy Jézust az elmúlt három esztendő tanításának jövője aggasztja. Péter Getszemáni-kerti forrófejűsége, majd háromszori tagadása nagyon is érthetővé teszi Jézus aggodalmát. Tudni szeretné, hogy Simon hite és szeretete valóban kőszikla erősségű-e még.

Az őt háromszor megtagadó Pétert háromszor kérdezi meg szeretete erejéről. A legtöbb magyar bibliafordítás nem tesz különbséget, és a kérdésben és a válaszban egyaránt a szeretni igét alkalmazza. Pedig az eredeti görög szövegben Jézus más szeretet-igét alkalmaz az első két kérdésben, mint amivel Péter válaszol neki. (v.ö.: Csia Lajos Újszövetség fordítása: Puszta létnél többet) Jézus Péter szeretetét kérdezi, Péter pedig a szeretetnél gyengébb kedves vagy nekem kifejezéssel válaszol. Harmadszorra Jézus elfogadja Péter kicsit talán megrendült, összezavarodott érzelmét, és már ő is csak a kedves vagyok neked kérdést teszi föl. És Péter bár szomorúan, de becsületesen válaszol: „Uram, te mindent tudsz. Te tudod, hogy kedves vagy nekem.” Jézus pedig mindhárom válasz után a Péterré választott Simont, a felelős vezetőt szólítja meg, és arra kéri, ne hagyja szétszéledni az egybegyűjtött nyájat. Mert most mindennél fontosabb ez: „Kövess engem!” és „Legeltesd a juhaimat!”

Nekünk is felelnünk kell Jézus kérdéseire! A mi feladatunk is ugyanaz, mint Péteré! Rajtunk is múlik Jézus tanításának jövője!

Bajnokné Benyhe Judit, Budapest

„…ettetek a kenyérből és jóllaktatok.”

A földhözragadt ember a hasánál fogva természetesen megfogható. Kellő időben, elegendő mennyiségű étel magunkhoz vételével testünket jó fizikumban tarthatjuk. Mi ebben a rossz? Hiszen az evés örömforrás is lehet.

Mosolygok, ha egyik sógorom eszembe jut, aki feszült és ideges, ha éhes, de ha evett, készséges, kedves, mosolygós.

Éhes ember koncentrálni sem tud.

Kicsit úgy érzem, Jézus sokat kér a földi halandótól. Miért nem vette el tőlünk akkor eme örömforrás lehetőségét? Hedonista világunkban táplálkozhatnánk kevésbé élvezetes és egysíkúbb módon is. De nem, megkapjuk ezt az örömöt is, de nem szabad, hogy csak ez mozgassa életünket.

„De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre.”

Milyen jó is lenne, ha háziasszonyként nem kéne munka után azon agyalni, hova menjek vásárolni, mennyi pénzt és időt kell ráfordítanom, mit tegyek a család elé ebédre, vacsorára. Helyette foglalkozhatnék mással is (mondjuk magammal, szellemi táplálékként olvasással:). De akkor hol van itt a szolgálat, az adás, a lemondás (ha a vacsiból már nem jut nekem)?

Szerintem ne degradáljuk le az evést, a jóllakást, a „romlandó ételt”, hiszen Jézus is azzal kezdte, hogy megetette a tömeget (és biztosan örömet okozott neki). Igenis kell a fizikai táplálék, hogy a szellemire is legyen energiánk. Csak az arányokra kell odafigyelnünk. A mértékletességre, a ”legyen elég”-re, a ”jusson a másiknak is”-ra, a „ne pocsékoljunk”-ra.

„…ha hisztek abban, akit küldött.”

Amiben hiszünk, azt nem kérdőjelezzük meg, abban nem kételkedünk, azzal nem berzenkedünk, azt nem tesszük próbára. Elfogadjuk.

Merjünk hinni! Őszintén!

Király Cili, Budapest

Istenem!

Hányszor fordulunk hozzád imáinkkal. Imáinkra visszajelzést várva, ha lehet azonnal. Mint a gyerekek. Kérek és várok. Türelmetlenül, hogy azonnal adj.

Jézus azt mondja: Én vagyok az életnek ama kenyere, aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és a ki hisz bennem, meg nem szomjazik soha. Mennyire bízom ebben? Mit jelent ez nekem?

Éhség és szomjúság. Két alapvető szükséglet. Pár napig lehet bírni étel és ital nélkül. Jézus nélkül meddig bírom?

Mennyire alapvető szükséglet nekem Jézus? Csak akkor fordulok hozzá, ha baj van, vagy az életemnek, a mindennapjaimnak része? Minden nap éhezem és szomjazom a közelségét?

Uram! Add, hogy a Te igédre naponta vágyakozzam, ez töltsön el engem, és ne éhezzem és szomjazzam másra!

Vágóné Ottilia, Érd

Állítólag aki nem volt lelkiismereti válságban, az bajban van. De aki lelkiismereti válságban van, az is bajban van. Még nagyobb bajban van, ha nem tud róla. Ezek szerint mindenki bajban van?

Egyik kedvenc helyem az, amikor a korai izraeliták királyt akarnak választani maguknak. A prófétákon keresztül megüzenik JHVH-nak az igényüket. Visszaüzen nekik, hogy a prófétákon keresztül itt vagyok nektek én.

Az kevés, mert más népek a királyaikkal óriási sikereket érnek el. JHVH válasza: ezeket a sikereket úgy érik el, hogy a népet szolgasorba taszítják és háborúztatják őket.

Igen, de a meccs érdekében nekik ez az áldozat megéri. Adjál nekünk „Királyt”. JHVH kitárja a lelkét, felsóhajt. – Ha, királyt akartok magatok fölé emelni, akkor megkapjátok, és majd megtapasztaljátok.

Mivel ez a gondolat rögzítésre került a Tórában, ezért lennie kellett egy olyan prófétai csoportnak, akik erős szellemi tudattal éltek, és köztiszteletnek örvendtek. A szellemiségük még a királyok korának beköszönte után is élt. Hiába szüntették meg a próféta-közösségeket, úgy hogy lemészárolták őket.

Az akkori korok persze nem voltak piskóták, hiszen könnyen hullottak az életek. Királyokkal vagy anélkül, általában karddal tudtak hatékonyan érvelni.

Jézus és tanítványi köre hasonlít a prófétai közösségekre.

Szenvedélyes küldetéstudata, hogy népét felszabadítsa

De amit ezért az embernek meg kell tenni, az már félelmetes kiközösítéssel, életvesztéssel jár a papok és királyok korában.

Ő is csak azért mondja, mert feladatul kapta, olyan Valakitől, aki lenyűgözte a tanításával. Testen kívüli élményre van szüksége annak, aki ennyire magabiztosan beszél a fizikai haláltól való félelem ellen. Bele akar meríteni abba a tudatállapotba amibe Ő is belemerült. Hogy mi az? Feltárása folyamatos feladatunk. Több segítséget is kaptunk hozzá.

Tábori Lelkészek figyelmébe ajánlva!

A Jn 6,35-40 egyéb tartalommal megtöltve alkalmas arra, hogy jogos vagy jogtalan háborúk csatái előtt erősítsék a harci szellemet, elűzzék a halálfélelmet. Csata után pedig megnyugtassák a közvéleményt, hogy az önként vállalt hősi halált haltakat, tettükért tárt karokkal várják az örök hazában.

Magyarázat:A lelkiismeret válsága a tudat válsága.

Ujvári József, Érd

„Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak.”

Az élet receptjei:

A konyhafőnök ajánlata:

A Nagyfőnök ajánlata:

• Fontos-e, hogy milyen táplálékot veszek magamhoz?
• Részese vagyok-e a szentmisének, vagy csak jelen vagyok?
• Hiszek-e az Oltáriszentségben?
• Elfogadom-e a Nagyfőnök ajánlatát, vagy megelégszem a napi menüvel?

Habos Gábor, Érd

Bizony azt tudhatjuk az életünkből, ha nem eszünk és iszunk, vagyis nem táplálkozunk, akkor rövid időn belül meghalunk.

Jézusunk nem véletlenül mondta ezeket a szavakat: „Bizony, bizony mondom nektek,ha nem eszitek az emberfia testét, és nem isszátok az Ő vérét nem lesz élet bennetek.”

Nekünk, hívő embereknek szükséges, hogy ne csak a fizikai lényünket tápláljuk, hanem a lelkünket is. Ezt csak úgy tudjuk megtenni, ha olvassuk a szentírást, imádkozunk, vagyis tápláljuk a lelkünket. Részt veszünk a szentmisében, és ott részesülhetünk abban a csodában, amit a szentáldozás nyújt nekünk.

Az ApCsel 9.1-20-ban olvashatjuk Saul történetét. Ebben Saul Damaszkusz felé haladva, ahova az elfogott keresztényeket viszi, meghallja az Úr szavát, és életét átgondolva megtér.

Nekem milyenek a hétköznapjaim? Meg tudok állni és figyelni Isten hangjára?

Mennyire tartom fontosnak, hogy részesüljek az emberfia testéből, és véréből?

Habos Tomi, Érd

„Ti is el akartok menni?”

Az előzmények: a kenyérszaporítás csodája után Jézust erőszakkal királlyá akarták tenni, mire ő elmenekült. Másnap Kafarnaumban a zsinagógában ismét rátalálnak. Jézus azonban nem az elvárt messiási választ (ingyen kenyér) adja, hanem az „élet kenyeréről” kezd beszélni. Erre a népben zúgolódás, majd megbotránkozás támadt: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogy adhatja ez a testét eledelül?” Jézus azonban köti az ebet a karóhoz: „aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” Na, ez már több volt a soknál: „Kemény beszéd ez. Ki hallgathatja?” János tudósítása szerint még a tanítványok közül is sokan megbotránkoztak és elmaradoztak.

Drámai fordulópont ez Jézus életében, hiszen ha a közvetlen tanítványok is elfordulnak, nem hisznek neki, akkor aligha volt bármi értelme az eddigi fáradozásoknak. Ti is el akartok menni? – kérdezi. A rangidős Péter válasza mai stílusban talán így hangozna: „hát ööö izé… hova (kihez) mennénk? Vissza a hálóhoz, szégyenszemre?” Azaz nem a meggyőződés miatt, hanem „jobb híján” maradnak. Ha már ennyi energiát beleöltek ebbe a projektbe – hátha mégis van valamicske esély (a miniszterkedésre?). Még egy kis önigazolást ad Péter szájába a kánon: „örök élet beszédei vannak nálad… hisszük és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje”.

Gyarló az ember, tudjuk, mit ért végül a Getszemáni kertben az „öri-bari” akárhány korábbi megvallása. Mégis, az Istennek úgy tetszik, hogy – akkor Péterrel, ma velünk – ilyen-olyan gyarló emberekből építi az ő országát. Építene ő csupa assisi Ferencből, meg Bulányi Györgyből, de hát azokból valahogy kevés kerül. Az ő dolga – vagy a mi dolgunk? A történet szerencsére nem akkor ért véget, és Péter később mégis felnőtt a feladatához. Akkor hát nekünk is van még esélyünk! Soha sem késő jónak lenni!

Bajnok László, Budapest

Első olvasásra csak felsóhajt az ember: de jó lenne mindig ilyen tudattal, sőt: ilyen életérzéssel élni! Hogy nem történhet semmi baj, hogy nem kell félni, hogy minden jóra fordul… Akár a mesében!

Egy józan, felnőtt ember nem gondolkodhat így!

Csak egy kisgyerek: amikor még nem is tudja! És mi, felnőttek irigyeljük tőle az ősbizalom állapotát.

Esetleg egy „elvarázsolt” szerelmes érezhet így: számára (akkor éppen!) magától értetődő a „rózsaszín szemüveg”, amivel hibátlannak látja a kedvesét, és semmibeveszi az esetleges figyelmeztetéseket, vagy fenyegető veszélyeket; a külvilág irigységének véli az összes előrevetített csalódást vagy nehézséget.

Aztán újraolvasom a mondatot: „nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből”

Nem ragadhat el senki és semmi, mondja a Pásztor-Jézus. Ez jó. Biztonságos és kényelmes.

De mi van akkor, ha én „kódorgok” el a nyájból? Ha én „veszítem – veszejtem – el” magamat?

Erre vonatkozóan nincs semmiféle garancia az ígéretben! Könnyűszerrel megtehetem. És se a Fiú, se az Atyja nem fog a galléromnál fogva visszaráncigálni, hiszen ezzel a szabadságomtól fosztana meg: a döntéstől, a felelősségtől…

Ha „kalitkába zárnának” (még ha aranykalitkába is), hogy vigyázzanak rám, akkor már nem is örülnék a biztonságnak. Rabságnak élném meg. Mint a kamasz, akit – féltésből – nem engedtek el ide vagy oda.

… senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.

Az Istenhez tartozom, amíg csak akarom. Amíg a Pásztor hangjára hallgatok, amíg az ő nyomában járok. Ez rajtam múlik. Akár éjjel van, akár nappal; akár süt a nap, akár szakad a zápor; akár bőven meg van rakva a vályú, akár éppen ínséges napok járnak.

Nem lehet elragadni, mert nincs honnan. Ahol én vagyok, ott lesz Ő is. Mindenhol, mindenkor, mindenkiben. Csak én szakíthatom ki magam ebből az összetartozásból – Ő nem képes rá! Viszont csak én „kerülhetek meg”, térhetek vissza – Ő nem tud visszaráncigálni!

Mekkora felelősségem van! Mennyi lehetőség! Rajtam fordul, hogy Jézus jóslata beteljesedik-e?!

Az Isten az ember kezébe – életébe, sorsába – helyezi magát. Ez az igazi emberi méltóság!

Schanda Bea, Budapest

„Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségesen legyen.”

Jézus azt mondja, hogy az üdvösségre vezető út csak rajta keresztül vezet, minden más út a pusztulásba visz. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy egyedül Jézus tanítása üdvözít, boldogít, minden másféle tanítás öl, pusztít. Kemény szavak ezek, de annyi ál- és hamis próféta, világmegváltó tan és vezér, küldetéstudatos politikus – Jézus szavai szerint tolvajok és rablók – láttán, igazat kell adnom Jézusnak: csak az általa megismert szeretet-tanítás mentheti meg és teheti boldoggá az embereket, minden más hazugság.

Csak az adás tehet gazdaggá bennünket – bár hirdetik hamis próféták, hogy szerzéssel legyünk gazdagok és boldogok.

Csak másokat szolgálva növekedhetünk naggyá lelkiekben – bár hirdetik hamis próféták, hogy győzz le másokat.

Csak szelíden és erőszakmentesen élhetünk békében, bár hirdetik hamis próféták a harc szükségességét.

Belátjuk-e, hogy Jézus a Jó Pásztor, aki életet ad nekünk, vagy néha még elhisszük a hamis próféták szövegeit?

Kovácsné Kosztolányi Mari, Karancsalja

„Én és az Atya egy vagyunk”

Jézus egy az Atyával, hiszen az ő küldetését teljesíti, képviseli az Atya tanítását az emberek között. A házastársakról, akik nagyon szeretik egymást, szokták mondani, egy test, egy lélek. A szeretet az, ami eggyé tesz, minden más szétválaszt. Jézus azt szerette volna, hogy tanítványai is egyek legyenek, egyek a szeretetben, ezért imádkozott. Sokszor nagyon nehéz az egységet megvalósítani, hiszen annyira mások vagyunk, nagyon sok mindenben különbözünk, de szeretni és szeretve lenne mindenki akar. Akik a szeretet közös nevezőjében keresik az egységet, azok Jézus juhai, ők hinni akarnak ebben, hogy ez lehetséges.

Mi, a Bokorban, hiszünk-e még a közös nevező egységet teremtő erejében, és felül tudunk-e emelkedni különbözöségeinken?

Kovács Zoltán, Karancsalja

„Aki engem lát, azt látja, aki küldött engem…” Ezt mondja Jézus.

Vajon mi is nyilatkozhatunk hasonlóan? Az emberek, ha velünk találkoznak, azt látják, aki küldött minket? Vagy nagyon is fontosnak tartjuk a saját személyünket, és szeretjük, ha mi vagyunk a központban, ha elismernek, ha megsüvegelnek? Ha mi nyomhatjuk a szöveget, ha hirdethetjük fennhangon megfellebbezhetetlen igazságainkat? Ahogy mindenki teszi? Esetleg még a másikat alaposan bele is döngöljük a földbe? Tagadhatatlan, hogy manapság az egyén, az egyéniség rendkívül fontossá vált. A csapból is az ömlik, hogy valósítsd meg magadat, megérdemled, mert te vagy a fontos. Te, te, te…

Hiányzik belőlünk a régmúlt korok alázata. Lehet úgy is tekinteni saját magunkra, az életünkre, hogy egy üzenet vagyunk. Ezt az üzenetet az Isten belesúgta az első ember fülébe, azzal a felszólítással, hogy add tovább! A történelem folyamán voltak, akik tisztábban hallották ezt a hangot, és tisztábban is közvetítették. A mi dolgunk, hogy füleljünk a bennünk lévő Istenre meg a többi emberre, és mondjuk az üzenetet, s tegyük azt, ami ebben az üzenetben megfogalmazódik. Hogy ki a végállomás, hol a végállomás? Nem tudom. De hiszem, hogy az embert, ez az üzenet emelte ki az állatvilágból. Hogy – noha a változás talán csak évezredekben mérhető – ettől lesz emberebb ember, s talán egy nap még Istenhez is hasonlatossá válik. Túlságosan optimista vagyok? Meglehet. De nem feltételezem, nem feltételezhetem, hogy az Isten teljesen dilettáns lenne, aki elfuserálta a teremtést. A teremtés nem zárult le, és ebben a munkában az Istennek társak kellenek. Leszel az üzenet?

Kissné Kosztolányi Klára, Pilisborosjenő

Jézus megjelent a tanítványoknak még utoljára, mert nagyon fontos bejelentenivalója volt: „Munkára fel!”

A tanítványokat téríteni küldte. Az együtt töltött évek beteljesítése volt ez a küldés. A tanítványok „felnőtté válásának” pillanata, a feladatok átadásának ideje. A Tizenegy részéről Jézus kezének elengedése. Többé már nem lesz velük úgy, mint azelőtt. A „szükséges veszteség” volt a mennybemenetel, Jézus végleges eltávozása, ami lehetőséget nyitott a saját küldetés élésére, önállóan. Jézus ezentúl már csak a Tanításban lesz köztük, és ők már csak a Tanítás által élhetnek Jézussal, és önmagukkal harmóniában.

Az evangélium hirdetésével egy új világrend kezdődik, amit Márk a csodálatos jelek felsorolásával fejez ki. Nem hétköznapi történések kezdődnek, nem hétköznapi módon.

„Aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül, aki nem hisz, az elkárhozik”.

Fenyegetően hangzik, mint egy átok. Vagy azt teszed, amit mondok, vagy véged! Vagy beállsz közénk, vagy elkárhozol! Hol marad a szabad akarat?

Súlyos mondat. A teremtett világ egyik természetére hívja fel a figyelmet. Lehet hit nélkül élni, de annak következményei lesznek. A hit erőt ad, a hit Életet ad. A hit nélküli élet kárhozathoz vezet. Csak körül kell nézni!

A mi küldetésünk mikor kezdődik? Vagy már elkezdődött?

Hol maradnak életünkből a megerősítő Jelek? Vagy csak ki kéne nyitni a szemünket?

Kiss Gábor, Pilisborosjenő

„Fiam vagy, ma adtam neked életet” (ApCsel 13,33)
„Magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok” (Jn 14,3)

Ezekben a versekben Jézus halála előtt arra az időre készíti az apostolokat, amikor már nem lesz velük. Még sok fontos dolgot el akar mondani nekik, meg akarja erősíteni őket hitükben, fel akarja tölteni őket szeretettel, hogy el tudják viselni azt, ami következik. Akkor az apostolok még nem tudták, milyen próbatételt kell kiállnia a hitüknek.

Jézus úgy beszél velük, mint a gondos szülő, akinek el kell menni egy időre, magára kell hagynia a gyermekeit, és szeretné minél jobban felkészíteni őket arra a nehéz időszakra, amit egyedül kell tölteniük.

Bízzatok bennem! Jót akarok nektek! Nem megyek el örökre! Csodálatos helyet készítek nektek, sokkal jobbat, mint ez a mostani. Visszajövök, nem feledkezem meg rólatok! Soha ne gondoljátok, hogy megfeledkeztem rólatok! „Magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek ahol én vagyok”, mert szeretlek titeket, és fabatkát sem ér a világ nélkületek – mondja a „gondos szülő”.

Nem titkoltam előletek semmit, ti is ismeritek azt az utat, amelyen elindulok.

Az ÚT a szeretet, a békesség, a megbocsájtás útja, amely az isteni IGAZSÁG megismerésén keresztül a valódi (örök) ÉLET-hez vezet. Ez az én utam. Utánam jöhettek, ha akartok. Megtehetitek. De tudnotok kell, hogy együtt is mehetünk! Mert megígértem, hogy visszajövök értetek!

Bitterné Gyöngyi, Mór

„Aki engem lát, az látja az Atyát.”
„Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom:az Atya, aki énbennem lakik, énáltalam viszi véghez az ő cselekedeteit.”
„én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van;”
„aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz.”
„ha valamit kértek az én nevemben, én teljesítem azt.”

Jézusnak ezen szavai nemcsak az akkori tanítványainak jelentettek fogódzókat, hanem a mi számunkra is legyenek azok. Úgy gondolom, hogy az Atya felé vezető úton ezek olyan kapaszkodók, amelyek bizonyságot, hitet, erőt, segítséget adnak a mindennapok rohanásában, zűrzavarában. Arra késztetnek, hogy olvassam többet a Szentírást, gondolkodjak többet Jézus tetteiről, példabeszédeiről. Így kapok segítséget, útmutatást, igazodási pontokat tetteim helyességének megítélésében.

Törekedjünk arra, hogy hitünk erősítse, a jézusi szeretet pedig irányítsa és hassa át cselekedeteinket.

Tudjuk kéréseinket úgy megfogalmazni az Atya felé, hogy az tükrözze irányába feltétlen bizalmunkat, álhatatosságunkat. Reményünket abban, hogy kéréseink helyesek és beteljesülhetnek.

Tóth Andrea, salgótarjáni csoport

Mi emberek, szoktuk mondani, hogy „a madarat tolláról, az embert barátjáról ismerni meg.”

Jézus más helyen, a Szentírásban, barátainak nevez minket:

Jézusra ki ismer rá általam, azok közül, akik megismernek engem? Elveszem vagy felkeltem, a kedvet az Ő követésére?

Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretet lesz bennetek egymás iránt.

Szeretni igyekszem, szeretek, többször sikerül is, de ÚGY kellene, ahogyan Jézusunk tette. Félelem, aggódás, kicsinyhitűség, belefáradás nélkül, teljes odaadással, örömmel és bűntelenül. Nekem nem megy. Látom én, csak így, ahogy tudom. Pedig csak egy szóban sűrűsödik, amit Jézus vár tőlem: - Szeress! Oly egyszerű és oly zavaróan nagy a szakadék, az ismert eszmény és a megélt, a látható gyakorlatom között. Olyan nyamvadt néhány gyümölcs a termés. Időm véges és ki tudja mennyi új tavasz adatik az újra kezdésre, a rügyfakasztásra, az élet megújításra, további gyümölcseim érlelésére.

Ez a felvállalt barátság kötelez. Felismerhetővé kell tennem a Krisztust, a hamis krisztusok erdejében.

Segíts égnem a Te szeretetlángoddal Jézusom, adj nekem éber, bölcs látást, hogy mindig tudjam, mikor szóljak Rólad, mikor és mit tegyek Érted, mikor segítelek hallgatásommal. Amen

Csontos Barnabás, Budapest

Az apostolok hirdetik az evangéliumot. Hallatára a város lakossága megoszlott. A pogányok és zsidók támadásának előjelére szétszélednek, más városokba mennek, és még lelkesebben hirdetik tovább Jézus tanítását.

Olyan bizalmuk volt a hallgatóság egyes köreiben, hogy gyógyítani tudtak. Pál egy bénalábú embert gyógyított meg, mivel látta, hogy hisz a gyógyulásában. Ez a tett elragadtatta a tömeget, isteneknek nevezték Pált és Barnabást. A pap pedig állati áldozatot akart bemutatni. Az apostolok erre így kiáltottak: „Férfiak, miért teszitek ezt? Mi is hozzátok hasonló halandó emberek vagyunk, s éppen azt hirdetjük nektek, hogy ezektől a hiábavaló dolgoktól térjetek meg az élő Istenhez, aki az eget és a földet teremtette, a tengert és mindazt, ami bennünk van. A letűnt időkben megengedte minden pogánynak, hogy a saját útján járjon, de önmagát sem hagyta tanúságtétel nélkül, mert jót cselekedett az égből: esőt, termékeny időket adott, betöltötte szívünket eledellel és örömmel.”

Van-e bizalom irántunk a hallgatóságunk körében? Akár a családban, akár a nagyvilágban.

Megérezzük-e, meglátjuk-e, hogy a másik gyógyulásra vágyik, vagy azt, hogy valamilyen területen biztatásra, segítségre szorul?

Van-e bizalmunk abban, hogy Isten betöltötte szívünket eledellel és örömmel?

Zárt templom, a szeretet háza vagy, azt teheted, amit jónak látsz.

A nap felkelt, menj Te is az utadon és átvilágít rajtad a Szeretet ragyogása.

Rauscherné Németh Ágnes, Budapest

„Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne is szorongjon!”

Munkahelyi stressz, vagy éppen a munkanélküliek szorongása, kialvatlanság, rohanás, feszültség, konfliktusok, feladatok, elvégzetlen házimunka, síró gyerek.

Békesség kell nekünk! Egy kis csend, nyugalom, békesség. Isten békéje bennünk lakozik, nekünk kell megtalálnunk. Lelassítanunk, megállnunk, magunkba néznünk. Egy kis békesség. Nem úgy, ahogy a világ reklámozza, ajánlja.

Nekünk kell megtalálnunk a békét a saját lelkünkben. Megnyugodnunk, hogy jók vagyunk, jól csináljuk, és holnap még jobban fogjuk, ma ennyire volt erőnk, de holnap többre leszünk képesek. Meg kell ölelnünk azokat, akiket szeretünk, bocsánatot kérni, ha megbántottuk őket. Karunkba venni a síró gyereket, megsimogatni, magunkhoz szorítani szorosan. Elhinni, hogy ami ma probléma, annak megoldása holnap talán gyerekjáték.

Szükségünk van erre a békére. Magunkkal, egymással. Ez a béke a legbiztosabb alapja annak, hogy boldogan induljon a napunk, és boldog legyen az életünk. És ha békesség van a szívünkben, már nem nyugtalankodik többé.

Bálintné Kovács Flóra, Budapest

Az igazi szőlőtő

Jézus az Isteni világ és az anyagi lét összefonódását, szerkezetét kiválóan jeleníti meg a szőlőtő példázatával. A szőlőt régtől fogva a legnemesebb gyümölcsként tartják számon, a nedűjét, a bort pedig a legnemesebb italként. A szőlősgazdának a nagy gondossággal termelt gyümölcs, a borásznak a nemes bor okoz dicsőséget. Jézus ilyen szőlősgazdának nevezi Atyját, akit életünk gyümölcsei dicsőítenek.

Érdekes, hogy a példázatban az Atya nem a föld, vagy a szőlő gyökerének képében jelenik meg, hanem valami teljesen más minőség formájában.

Jézussal, az emberi létben való közösségünk szimbólumaként, egy növényként létezünk, egy elszakíthatatlan kötelékben, a szeretetben egybefonódva. Különlétünk ezért elképzelhetetlen és értelmetlen is nélküle. Jézus megismerésével, tanításának befogadásával és tettekbe fordításával tisztulunk és erősödünk meg igazán.

A szőlőtő képe még nagyon szép megfogalmazása az Atya és a Fiú képének is. Habár a szőlőt gyümölcse alapján ítéljük meg, a termés nemessége valójában a szőlőtő nemességében gyökerezik, ami által ez válik a gazda legnagyobb kincsévé. Az Atya az anyagi létbe ültette a számára legkedvesebbet, a Fiát, akiről mi, kis szőlővesszőkként fakadhatunk. A Vele való élő kapcsolat gondoskodik tetteink minőségéről, tisztaságáról, a mennyiség pedig csak rajtunk áll.

Az Isten a földi létben csak rajunk keresztül képes cselekedni, és csodát hozni a világba, ahogy a gazda önmaga képtelen szőlőt teremni. Az ő gondoskodása azonban nélkülözhetetlen a szőlőtő és a szőlővesszők fennmaradásához. Szeretetéről biztosít minket, arról, hogy minden szükségünkben mellettünk áll. Ahogy Jézus tagjává válunk, úgy leszünk képesek Isten szeretetét a világba hozni.

Varga Boglárka, Budapest

Az első apostoli zsinat

Már ez az elnevezés is milyen intézményes: zsinat… felsejlik az összes ez utáni… mégis: itt, az elsőn valami nagyon igaz megegyezés születik. Hogyan?

Pál régi vesszőparipája éles vitában kerül elő: „miért akarjátok a tanítványok nyakára rakni az igát, amelyet sem atyáink, sem mi nem bírtunk elviselni?” - és meghallgatják. Biztos jó vehemensen adta elő, ami ugye nem a megegyezés elősegítője… Mégis éppen Jakab, a hűséges zsidó mondja ki a következtetést: „nem kell terhet rakni azokra, akik a pogányságból tértek meg az Istenhez”. Csupán néhány szabály marad: tartózkodjanak a bálványoktól, a paráznaságtól, a fojtott állattól, és a vértől. Ennyi! Micsoda rugalmasság!

Bennem is van ebből legalább szemernyi…? Milyen szívesen idézem: „Szeress, és tégy, amit akarsz!” És közben elítélem, de legalább felsőbbségesen megmosolygom azt, aki csak picit is másként látja az életet, mint én. Sőt: veszélyesebbnek tartom azt, aki csak picit gondolja másként, mint én… Hát akkor ki is építi az intézményt…? Jézus mást vár tőlem: „Maradjatok meg szeretetemben.”

Almássy Mara, Budapest

„… ahová én megyek, az utat tudjátok. Ezt mondta neki Tamás: Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan tudhatnánk az utat? Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az út és a való(igaz)ság¹ és az élet², senki sem jut az Atyához csak rajtam keresztül (általam).” (Jn 14,4-6) /Vida ford./

¹ a görögben a ἀλήθεια (áléteia, valóság) szó szerepel itt, és nem a δίκαιος(igazlelkűség)
² a görögben a ζωή (dzoé, örökélet) szó szerepel itt.

Interjú a Mesterrel

Mester, Te nagyon jól ismered az embert. Tudod, hogy minden jó szándékú ember tartalmas, Istennek-tetsző életre, és annak végén egy elfogadó, békés, szép átmenetre, eutéliára vágyik. Most mi is feltesszük azt a kérdést, amit egykor Tamás tett fel Neked. Mi az útja ennek? Az akkori beszélgetés során Fülöp úgy vélte, ha látják a célt, az garantálja az úton járást. Ezért mondta: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és ez elég nekünk”. Te értetlenül válaszoltál neki. „…nem ismersz engem Fülöp? Aki látott engem, látta az Atyát, hogy mondhatod: mutasd meg nekünk az Atyát?” Talán tévesen gondolnánk, hogy a cél teljesebb látása jobban képes az úton tartani?

Nagyon is jól gondoljátok. Csakhogy tudjátok-e mi a cél? Az Atya látása? A földi élet utáni transzcendens színről-színre látás? Vagy ez csak következmény? Hallottátok, mit mondtam tanítványaimnak: én vagyok az út, a valóság és az örökélet. Az Atyához eljutni csak általam, azaz a szeretet útját járva, a látszat valóság mögötti Valóságra figyelve, és az örökéletet itt és most megszerezve lehet. Ahhoz, hogy valaki láthassa az Atyát, kell, hogy legyen „szeme a látásra” és „füle a hallásra”. Csak az láthatja meg az Atyát, aki már itt a jelenben meglátja bennem, benned és minden úton-járóban az Atyát, aki képessé válik „látni” és „hallani”!.

Kezdem érteni. A cél tehát az, hogy az úton-járás közben megtanuljunk ÚGY szeretni, hogy ezáltal a Szeretet belénk költözhessen, és így már itt és most birtokolhassuk (döntéseinkkel újból is újból megszerezhessük) az örökéletetet. Ez lenne hát az üdvözülés megtapasztalása, már itt a jelenben?

Részben. Ez az Atya közelsége-ízének megtapasztalása, és végső látásának előfeltétele is. Mert a színről színre látás csak, és csakis azt képes leírhatatlan boldogító érzéssel eltölteni, aki itt már megtapasztalta annak elő-ízét, az adás-szolgálat-kicsiség cselekedeteinek valódi boldogságát. A földi lét során azonban olykor átélhettétek azokat a belső és külső akadályokat is, amelyek átmenetileg képesek elhomályosítani az úton-járás igazi boldogságának érzését. A színről-színre látás tisztánlátása során eltűnik majd minden korlát és akadály, és ettől váltok igazán szabaddá a leírhatatlan boldogság érzése számára.

Szabaddá válunk? De mi van a Te megváltásoddal, megszabadításoddal, kereszthaláloddal?

Én a Szeretet életét tanítottam nektek, és éltem elétek. Az erőszakos halálom okozói azok voltak, akiknek nem volt füle a hallásra, ill. azok, akik szándékosan tették magukat süketté. Én csak hűséges voltam „a gonosszal nem szembeszálló”, „a magát erőszakkal megvédeni nem akaró” - Atyámtól kapott- tanításomhoz. Mindent megtettem és megteszek értetek, de helyettetek semmit sem tehetek. A szabadságra való képességet Atyámtól kaptátok, mert szeretni csak szabadon lehet. De szabadságotokat megszerezni, és megtartani csak ti magatok vagytok képesek. Senki nem tehet szabaddá benneteket, csak ti magatokat.

De hisz ez az önmegváltás, azaz önmagunk szabaddá tevése! Tehát Te is mikor vállaltad a kereszthalált, nem a halált választottad, hanem a SZERETET mellett döntöttél. Nagyon nagy árat fizettél érte, de számunka ez egy soha el nem múló bátorítás arra, hogy van kiút, a valódi SZERETET számára nincs lehetetlen, mert határtalan. Köszönjük, hogy értünk is döntöttél a SZERETET mellett.

Bóta Tibor, Budapest

Figyelemre méltó az a bizalom, ahogyan az apostol, és kísérője függött Istenünk vezetésén.

Ahhoz, hogy meghallják, észrevegyék, mi is a feladatuk, elsősorban erős figyelemre volt szükségük. Nem volt a számukra kérdéses, honnan jön a vezetés, ki az, aki ilyen-olyan módon kinyilvánítja akaratát.

Nekünk is meg kéne tanulni ezt a figyelmet, ezt a bizalmat. Annál is inkább, mert e nélkül nehéz abban a mostoha körülménybe eligazodni, amivel Jézus a mai igében szembesít. Nem csak eligazodni nehéz, de felvállalni, elviselni is nehéz e nélkül a bizalom és figyelem nélkül azt a kitaszítottságot, megnemértést, amit Jézus tanításának képviselete, megvalósítása eredményez az életünkben.

Nincs középút. Tartozhatunk a harcoló, taposó, gyűlölködő, vezethető, becsapható tömeg közé, és akkor számíthatunk a barátságukra, előmenetelre, jutalomra az emberek részéről. De csak addig, míg az érdek úgy kívánja. Egy perccel sem tovább! Vagy ide tartozunk Jézushoz, és akkor, mint a világ számára haszontalan, sőt káros elemeket, kivetnek maguk közül, de számolhatunk Isten mindennemű támogatására ebben az életvitelben, vezetésre, ami nyugalmat, békét ad, testvérekre, akik miatt biztonságban érezhetjük magunkat. Nem azért teszi ezt Istenünk, mert az érdeke úgy kívánja, hanem azért, mert szeret.

Dombi Zsuzsa, Bánya

1. A szeretet igazi mércéje a tanítás megtartása

Jézus tanításának félre nem magyarázható mondata: „Aki szeret engem, megtartja tanításomat.”

Sokan vannak, akik magyarázkodnak, kifogásokat keresnek, amikor bizonyítani akarják, hogy Istenhez tartoznak:

De senkitől nem hallottam még: Hívő vagyok, mert megtartom a jézusi parancsokat.

Egy kisgyerek pontosan tudja, akkor és úgy szereti szüleit, ha megtartja, amit mondanak neki, ami kérnek tőle.

Nem csupán az általunk kiválogatott, könnyűnek tartott parancsokról van szó. Jegyesekkel beszélgetve sokszor elhangzik ez a mondat: Lehetetlen megtartani az ellenségszeretet parancsát, a megbocsátás tanítását, a mindenkihez lehajló szolgálatot, a mérték nélküli adást.

Aki el akarja mondani magáról, hogy szereti Jézus Krisztust és az őt küldő mennyei Atyát, egyet kell tennie: megtartani a parancsokat, magyarázkodás és kibúvó nélkül.

2. Isten legméltóbb lakhelye a Földön az emberi szív

Aki megtartja a parancsokat, ezzel bizonyítva szeretetét, abban benne lakik az Isten.

Isten lakhelye lehet a Földön minden: templom, természet, otthon, rászoruló embertárs, hívő közösség. Igazán méltó helye az emberi szív.

Hosszú út vezetett addig a saját tapasztalatomig, hogy nem kívülről kell várni, keresni, megtalálni a Mindenhatót, hanem felülről és belülről.

Az egyik középkori inkvizítorról írták: mindenhol kereste az ördögöt, csak ott nem, ahol valóban volt, a saját hátán.

Ha Istent keressük, a lelkünk mélyére kell indulni, de nem egyedül, hanem lélektestvéreink segítségével. Kell a magány az Isten-kapcsolathoz, de nem a magányosság. Aminek nincs közösségi mozzanata, az nagyon hiányos értéknek bizonyul. A spiritualitást hirdető könyvek, eszmék nagy része megmarad annál a felhívásnál, hogy valósítsd meg önmagad, legyél jóvá, lelki emberré. Pedig ennek a valóságos menetrendje az, amit egy Isten-kereső mondott: „Kerestem Istent, nem találtam. Kerestem önmagamat, nem találtam. Kerestem embertársamat, és megtaláltam mind a hármat.”

Ha szívünkben vett lakást az ég, annak biztos jele a jóság, az egyenesség, a céltudatosság, a másokért élés.

3. Jézus Krisztus hagyatéka az igazi békesség

Hosszú ideje tanulgatom Jézus hagyatékát. Sokáig összetévesztettem a gondtalansággal. Amikor minden rendben megy, nincs betegség, zavaró körülmény, nehézség – azt hittem, ez a jézusi békesség.

Amikor imádságban megtapasztaltam a lélek békéjét, örültem, hogy megtaláltam a jézusi örökséget. De akkor jöttek a nehézségek, rosszindulat, támadások, kritikák, és gyorsan eltűnt a lelkem békéje.

Ma már egy kicsivel többet tudok a „felülről” jövő segítség által: nem mérgezem magam indulatokkal, hátsó gondolatokkal, értelmetlen kritikával, felesleges harcokkal, sértődöttséggel, önsajnálattal. Azóta több bennem a békesség. Ez valóban más, mint a világ békéje.

Jézus Krisztus elment, de minden nap visszajön hozzánk. Ha akarjuk.

Vincze József, Pér

Pünkösd előtt 13 nappal, a Lélek kiáradásának, látogatásának, fogadásának ünnepe előtt olvassuk e sorokat. Jézus róla beszél, őt ismerteti. Megnevezi, mint Segítőt, Bátorítót: aki bizonyságot tesz rólam – mondja Jézus.

Ez, amiben részesedtünk, ami nagyszerű, igazi érték.

Általa lett Jézus személyes. Barát, partner, mikor mi, vagy kinek mi éppen.

Mondhatjuk, nekünk bemutatkozott Isten. Valóság, tudunk róla.

Feladatunk is van, olvassuk a 27. versben. Aztán a következő versekben a tanúságtevés következményeit is ismerteti Jézus, kendőzetlenül, egyértelműen. Ezt is miattunk, hogy tudomásunk legyen róla, ne érjen készületlenül, váratlanul.

Kívánom, hogy meg tudjon erősíteni, ajándékozni a Lélek, pl. bátorsággal, vagy éppen aminek híjával vagy, kedves Tesó!

Tölösi Magdi, Bánya

Az Apcsel 16-os fejezetben olvashattuk Pál útját egészen Filippiig, ahol is történt Pállal, hogy egy jósoló szellemtől megszállott lányból kiűzte a szellemet. Ezért Pált és Szilást a piacon bírák elé állították. A bírák megvesszőztették őket, majd szigorú őrizetű börtönbe vettették őket. A legbelső tömlöcbe, kalodába, bilincsbe kerültek. Ők éjféltájban imádkozva dicsérték Istent a foglyok füle halltára. Ekkor földrengés támadt, az ajtók kinyíltak, a bilincsek lehullottak. A börtönőr azt hitte, hogy a foglyok kiszabadultak, ezért meg akarta ölni magát. Pál azonban fennhangon szólt, hogy ők ott vannak, ne tegyen magában kárt. Erre a börtönőr remegve borult Pál és Szilás lábaihoz. Megkérdezte, hogy mit kell tennie azért, hogy üdvözüljön. Az volt a válaszuk: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülni fogsz, te és házad népe.” A börtönőr ezek után hazavitte Pált és Szilást, megmosta sebeiket, ők meg rögtön elkezdték hirdetni az Úr igéit, majd megkeresztelték a börtönőrt és egész háza népét.

Az imának, az Isten dicsőítésének olyan ereje van, hogy még a föld is beleremeg. A bilincsek lehullanak, az ajtók kinyílnak. A börtönőrből „szabadító” lesz. Hirdettetik az Örömhír. Az egy megtérőből sok megtérő lesz, mert a börtönőr egész háza népe hallgatja az Örömhírt.

• Tudtad-e már dicsőíteni Istent olyankor, amikor igen nagy bajban voltál?
• Tapasztaltad-e már az ima erejét?
• Rendültél-e már meg Isten szabadító erejétől annyira, hogy lehullottak „bilincseid”, kinyíltak „kapuid”?

János 16. fejezetében Jézus előkészíti tanítványait arra, hogy elmegy Ahhoz, Aki küldte Őt, - vagyis az Atyához. Azt is mondja nekik, hogy szomorúak lesznek, de csak így tudja elküldeni a Vigasztalót. A Vigasztaló fogja meggyőzni a világot a BŰNRŐL, az IGAZSÁGRÓL és az ÍTÉLETRŐL. A BŰN az, hogy nem hisznek Jézusban, az IGAZSÁG az, hogy Ő az Atyához megy, és az ÍTÉLET, hogy ennek a világnak a fejedelme megítéltetett.

A búcsúzás, a szeretett személy eltávozása szomorúvá teszi az embert. Még akkor is, ha tudjuk, hogy sokkal jobb „helyre” megy, mint amilyen helye itt volt. Jézus nem akárhová megy. Jézus szeretett Atyjához megy.

• Tudok-e örülni annak, ami a szeretett személynek jó akkor is, ha nekem nem tűnik jónak az eltávozása?
• Van-e bennem akkora bizalom, hogy higgyem azt, hogy lemondásomból vigasz születik?
• Megtapasztaltam-e már Isten vigasztaló szeretetét nagy bánatomban?
• A Szentlelket várva bízzuk magunkat Isten gondviselő szeretetére szomorúságunk idején. Nem fogjuk hiába várni a Vigasztalót! Ámen

Debreczeni Zsuzsa, Budapest

Jézus tapintatos. Meggondoltan beszél. Hallgatni is tud. Tapintatos, amikor példabeszédeket mond utasítások, kioktatás helyett. Nem „prédikál”. Aki hallgatja, elgondolkozhat. Megértheti mondanivalóját – ha akarja. Eszembe jut erről Newton gondolata: Isten nem nyilatkoztatta ki annyira magát, hogy mindenki kénytelen legyen hinni benne, de nem rejtőzött el annyira, hogy aki keresi, meg ne találja.

Jézus most nem példabeszédet mond. Szinte provokál: Mondanék még többet is, de nem vagytok hozzá elég erősek. Már kérlelném is (Na, légy szí', mondd el!), ám ő ismeri az emberi lelket, s ezt nem várja be (lehet, hogy csak lankadó figyelmű hallgatóságát akarta felélénkíteni), már folytatja is: „Amikor eljön az igazság lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra”.

Kíváncsiságom máris a jövőre irányul, hiúságom örvend, hogy a teljes igazságra jutok majd.

Ó Uram, add, hogy sose képzeljem az igazság birtokosának magam, ám jó tudnom, hogy vezetsz, ha megragadom kinyújtott kezed, jó tudni, hogy figyelemmel kísérsz az úton, és rajtam tartod szemed. Add, hogy mindig a jelenléted tudatában hozzak apró és komolyabb döntéseket. Már tudom, hogy még bátorság sem kell, csak elhatározni, aztán már leshetem is ezer felől érkező segítségedet. Add, hogy tudjak szólni és hallgatni, találjam meg a kellő szavakat, hogy keresselek és megtaláljalak embertársaimban Téged. Add, hogy tevékenységemmel, tetteim hogyanjával Téged képviseljelek, szavaimmal Téged hirdesselek, felismerjem a kellő időt az odafigyelésre, a meghallgatásra, hallgatásra és szólásra. Megtaláljam az éppen alkalmas szavakat, humort és tapintatot, hogy általam is világos legyen az örömhír: van egy okos, humoros, tapintatos, mélységesen megértő barátunk; nem vagyunk egyedül.

Isten, aki a világot alkotta, és benne mindent, nem lakik kézzel épített templomokban. Egyik testvérünk unokája Amerikában született, ott cseperedik. Amikor hazajöttek a nagymamához, itt is elmentek vasárnap a templomba. Egy idő után a kisgyerek sírva fakadt, megijedt a rítus, az énekek hangulatától, ki kellett vinni. Unokatestvérem néha elhozza gyerekeit a házi gyülibe, ahol kedves szavakat hall, felőle is érdeklődnek, nagy tudású, alázatos bibliamagyarázat után a többieké a szó. Időnként én is elviszem unokámat a felekezetek közötti alkalomra – nem templom, de épített, barátságos nagyterme egy óvodának – Istent dicsérni gitárszóval, énekkel, daltanulással, igével, beszélgetéssel, végül egy kis agapéval. A gyerekek játszhatnak, bibliai történeteket színezhetnek, rajzolhatnak, gyertyát gyújthatnak a felnőttek egymás felé irányuló szeretetének, tiszteletének légkörében. Megkérdezik a gyerekeket is, és odafigyelnek rájuk. Onnan tele szívvel jövünk el, magunkkal visszük a lelket, az örömöt, benne élünk, mozgunk és vagyunk – s amivel tele a szívünk, arról beszél a szánk.

Adjunk hálát mindezért! Adjunk hálát mindenért!

Marlok Bori, Pilisszentiván

„… mindenki szomorúsága örömre fog változni, hogy ember született a világra!”

Jézus egész életével az Atyát akarta kinyilatkoztatni. A tanítványokkal való utolsó találkozásoknál is az egész világfelettiséget, szentséget, mindenhatóságot tükrözi.

Az apostolok mindent tőle vártak, és a valós történések után nem igazán értik még ezeket az idősíkokat. „Egy kis idő nem láttok, egy kis idő újra láttok.” Jézus látja az apostolok bizonytalanságát, bátorítja őket, hogy jobb nekik, ha eltávozik. Amíg Ő itt van, addig a Szentlélek nem jöhet el hozzájuk. Nem arról van szó, hogy Jézus messiási feladata csődöt mondott, hanem még hiányzik a Szentlélek eljövetele. A Szentlélekkel lesz világos és érthető, amit az Atya örök szeretetében megfogalmazott. Amíg Jézus testileg itt van, addig nem lehet őt lelki szempontok szerint felismerni, s így a Szentlélek sem fejtheti ki működését. Az idő egy interrvallum, aminél előtte- és utána létezik. Az apostolok csak akkor értik meg a „megváltás” teljes tervét, ha Ő meghalt, feltámadt, és emberségében mutatja be mi az üdvösség.

Az időnek mindig is különös jelentősége volt. Mióta Ádám és Éva elkövette az első bűnt, kitárult a tér, elindult az idő. Múltról, jövőről beszélhetünk, viszonyítunk. Az idő fontos részévé vált az embernek. És mikor elmélkedünk, megpróbálunk kilépni az idősíkból, és egészben nézni a eseményeket. És mikor kilépünk az idősíkból, megszűnik a múlt és jövő, és egy szellemi egység van, ahol nem a test, hanem a szellemi fejlődésünk előrehaladása a legfontosabb szempont. Ezen az idősíkon próbáljuk megkeresni Jézust, az Atyát, és megtalálni belső gondolatainkat.

Az apostoloknak is hiányzik még az elkövetkezendő „idő”. Amikor a jövő eseményeivel és történéseivel együtt lehet megérteni a múlt dolgait. Még hiányzik az apostoloknak a Jézusi történet végkifejlete. Ebben az időpontban, mikor beszél nekik Jézus, még teljes a tanácstalanságuk. Később, az Igazság Lelke vezeti őket a teljes igazságra, és az Ő segítségével lesznek elég erősek, hogy megértsék a történéseket.

Vargáné Peresztegi Ibolya, Budapest

„Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul.”

Gyakori visszatérő élményem, hogy a papok a prédikációikban imádnak félelmet kelteni. Sűrűn beszélnek olyanokról, hogyha nem térünk meg, akkor az egyébként „jó” Isten meg fog büntetni bennünket, vagy legalább is nem fogad be semmiképpen az országába. Az örömhírt „rémhírként” próbálják ilyenkor eladni. Pedig az Isten itt azt mondja Pálnak: „Ne félj, csak beszélj és ne hallgass, mert én veled vagyok. Senki sem fog hozzád nyúlni, hogy ártson neked, mert sok népem van nekem ebben a városban.”

Vagyis az Isten azt ígéri, hogyha övéi között vagyunk nincs okunk félni. Vajon napjaink templomaiban nem az Isten övéi között vagyunk? Van okunk félni a papjaink „rémes” nyilatkozatai után? Pár éve Pannonhalmán, egy civil konferencián voltam, és ott Várszegi Asztrik főapát is előadott. Mondanivalóját azzal kezdte, hogy megkért mindenkit, hogy ne féljen tőle, higgyük el, hogy jó-szándékkal viseltetik minden jelenlevő iránt. Visszaemlékezve ez volt a legfontosabb mondat számomra, amit ott hallottam.

Istenünk, az Jóisten. Minden egyes, még bűnös embertársunkat is magához akarja vonzani, de nem erőszakkal, hanem óvó, gondoskodó, átölelő szeretettel. Örömhírt hoz közénk, segíteni akar nekünk, nem fordítja el a tekintetét tőlünk. Az evangéliumban már egyenesen azt ígéri, hogy szomorúságunk is örömre fordul.

Mit kell ezért a kegyért tennem? Meg kell ragadni az életemet, és a bennünk lakozó isteni lélekkel harmóniába kell kerülnünk, meg kell valósítani az életünket, ki kell használni a lehetőségeinket, képességeinket, hogy aztán ezek birtokában mi is felfedezhessük embertársaink sokszor rejtett kiválóságait, ami után mi is óvó, gondoskodó, átölelő szertettel fordulhatunk feléjük, megvigasztalhatjuk őket, hogy szomorúságuk örömre fordulhasson.

Honnan lesz ehhez erőnk és energiánk ebben a válságos emberi erőt próbáló időben? „Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek.”

Áts András, Budapest

„De eljön az óra, mikor többé nem szólok nektek példaszóval, hanem teljes nyíltsággal adok nektek tudósítást az Atya felől.”

Elolvasva a szentírási részt úgy éreztem, érthetetlenek Jézus szavai. Azt gondolom, Jézusnak sem volt könnyű dolga, amikor szavakba próbálta önteni mondanivalóját, ezért beszélt példabeszédekben. De még sokszor a példabeszédek sem világosak, illetve előfordul, igazságtalannak tűnnek és nem mindig érthető, mit is akart vele mondani.

Nehéz dolga volt Jézusnak, mert olyan Igazságról akart beszélni, amit, ha szavakba öntünk, elferdülnek. Mert az Igazság nem elmondható, mert ha szavakba öntjük már nem igazság többé. Azt tudjuk elmondani, hogy mi nem az Igazság. De, hogy mi az, azt csak megérteni tudjuk.

Azt gondolom a Jézusi gondolatokat olvasva is annyit tudunk befogadni, amennyit képesek vagyunk felfogni, amennyit a bensőnk, ha úgy tetszik a szívünk képes megérteni. De még itt is hibákat tudunk elkövetni, hiszen amikor meglátunk valamit, és ezt tudatosítjuk magunkba, az csak egy benyomás, amihez aztán, ha ragaszkodunk, csak akadályoz minket abban, hogy „valóban lássunk”. Amikor elemezgetünk, vizsgálgatunk valamit, az is csak információ, önmagában nem nyújt segítséget a megértéshez. Az idők folyamán hány gondolat, törvényszerűség került a süllyesztőbe, vagy újrafogalmaztuk, mert elment felette az idő.

Azt gondolom, hogy ha azt mondjuk, hogy igen én tudom milyen az Isten, akkor lehet, hogy ez a tudás akadálya lesz annak, hogy valóban lássam az Istent, pedig ő körül vesz engem.

De talán, ha nyitott vagyok, és felszámoltam minden akadályt, gátat, megváltam minden feleslegesen cipelt holmitól és eleven frissességgel üdén megélem a jelen pillanatot - akkor talán lehetőségem van magamba tekinteni, és olyan „AHA” élményre jutni, ami segít felfogni és megérteni, hogy Ki vagyok én most?

Átsné Kovács Erika, Budapest

1. Jézus még elmenetelekor is ajándékoz, a mindenre megtanító Lelket ígéri

Lassanként értjük meg Isten Országának igazságait. Mindig megvilágosodik valami. Bennem is felmerültek azok a gondolatok, amelyek sokakban: Miért ment el közülünk Jézus? Személye mennyi szellemi-lelki vakvágánytól menthetett volna meg minket. De legalább egy könyvet írhatott volna, hogy tanítása egészen világosan maradjon ránk.

Jézus Krisztus ügyelt arra, hogy a földi lét szabályait betartsa. Számára nem az a fontos, hogy könyvből megtanuljunk valamit, hanem képesek legyünk az önálló gondolkodásra, következtetésre. Ő nem akar közvetlenül irányítani, kivárja, amíg megérik bennünk a gondolat, a cselekedet. Szabadon választhatunk módszert, irányt, utat, társakat, barátokat.

Jézus mennybemenetele segítette a tanítványokat abban, hogy önálló, autonóm személyiségek legyenek. Mások árnyékában, bűvkörében nem alakul ki az önálló személyiség. Ennek a kialakulásához kell Isten Szentlelke, aki segít az igazságok, az életutak felismerésében.

2. A szeretet lényeges része az elengedés tudománya

Elbűvölt, amikor megismertem a jézusi szeretetparancs különböző részeit. Először az elfogadó szeretet gondolata fogott meg. „Kevés szeretet mindenütt sok hibát talál.” Nem azt jelenti, hogy mindent el kell nézni, el kell fogadni. „Aki mindent elnéz a másiknak, erkölcsi szörnyeteggé teszi” (Gyökössy Endre). Az elfogadás nem elnézést, cinkosságot jelent, hanem mások tiszteletét akkor is, ha nézeteink különböznek. Ezt csak akkor lehet megtenni, ha senki nem akarja rám erőszakolni látásmódját, gondolatait. Jézus így fogadta el Péter apostolt sziklaalapnak (Mt 16,18-19).

Megismerhettem a szeretet további formáit az evangéliumokból:

• megbocsátó szeretet (Mt 9,1-8 – a béna meggyógyítása);
• gyógyító szeretet (Mt 9,27-31 – két vak visszanyeri látását);
• irgalmas szeretet (Lk 10,25-37 – az irgalmas szamaritánus);
• figyelő szeretet (Lk 10,38-42 – Márta és Mária).
• elengedő, visszaváró, visszafogadó, megtartó szeretet (Lk 15,11-32 – A tékozló fiú)

Jézus mennybemenetele az elengedő szeretetről szól.

3. Mindenki visszakapja azt, akit elenged

Az elengedést gyakorolnia kell a házastársnak, a szülőnek, a tanárnak, a barátnak, a munkatársnak, a közösségvezetőnek. Szinte mindenkinek. A végső elengedés a sír mellett történik. Megdöbbentő, hogy milyen sokan vannak, akik foggal-körömmel kapaszkodnak azokba, akiknek a Szellemhazába kell menniük. Maguk is beleroppannak ebbe, és rosszat tesznek a hazatérőnek is. A birtoklási vágy, a fontossági tudat vagy a majomszeretet megakadályozhatja az elengedést.

Jézus mennybemenetelekor kinek lehetett nehezebb: a tanítványoknak, vagy a Mesternek?

A tanítványokban biztosan felmerült, mi lesz most ővelük? Ki fog tanítani? Ki tesz csodát? Ki vitázik a vallási elöljárókkal? Elégséges-e a tudományuk, tapasztalatuk Jézus művének folytatására? Jézus szellemi-lelki-emberi nagysága után mit ér az ő kicsiségük? Az biztos, Jézus elengedése nem lehetett számukra könnyű.

Jézus fejében milyen gondolatok járhattak? Mi lesz az ő életművéből? A tanítványok képesek lesznek-e torzításmentesen átadni gondolatait, tanításait? Megállják-e helyüket a kísértés, üldözés idején? Meg tudják-e őrizni a tanítást a korszellemtől, eszmevilágától? A Lélekkel megvilágosodva tudják-e az idők végezetéig tanúsítani az örömhírt? Képesek lesznek-e generációról generációra torzításmentesen továbbadni a jóhírt? Ellent tudnak-e állni az evilág és a Sátán kísértéseinek?

Jézusnak sem lehetett könnyű a tanítványok elengedése, de jó lélekkel megtette.

Vincze József, Pér

„Ti Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni”

Jézus feltámadása után még negyven napig együtt van a tanítványokkal. Küldetése már a végéhez közeledik, átadta az Atyától kapott tanítást, és hamarosan visszatér Hozzá. Még mennybemenetele előtt is tanítja, bátorítja a rábízottakat. Szükségük van rá, hiszen ott éget bennük a megválaszolatlan kérdés: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” Messiás-várásuknak még mindig ez a fő motiválója. Jézus világosan válaszol nekik: ez nem az ő feladata, az Atya tudja mindezeket. A politikai Megváltó szerepét elutasítja. Ti Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni - mondja nekik.

A Szentlélek kiteljesíti, teljessé teszi a jézusi tanítást a szívekben. Mit jelent ez a Szentlélekkel való keresztség?

1. Erő tölti el őket, ennek a Léleknek az ereje.
2. Jézus tanúi lesznek a föld végső határáig, tanúi az örömhír hirdetésnek, a szenvedésének, halálának majd feltámadásának.

Ez a Lélek inspirál, buzdít az örömhír továbbadására, gondolkodásunk átalakítására, megtérésre.

Ezt a Szentlelket várjuk mi is, az Atya és a Fiú lelkét.

Egyedül Ő gyújthat világosságot bennünk és adhat bölcsességet, hogy felismerjük Isten gyermekeiként felelősségünket egymásért és a környezetünkért.

Általa értjük meg, hogy milyen reményre hívott meg minket Isten, hogy egyedül az Isten Országát kell keresnünk, és a többi mind hozzá adatik.

Bisztrai Évi, Budapest

Jézus, a sárkányölő

A bölcsességéről ismert egyszerű nép már meséivel is sejteti a lényeget. A három királyfi közül az

ELSŐ: a vagyon, a méltóság örököse.
MÁSODIK: a hatalom, a furfang, az ügyeskedéssel szerzett előbbre-jutás mestere.
HARMADIK: a kereső. Elindul a világba, ismeretet, barátokat gyűjt, segít ahol tud, és legyőzi a Hétfejű Sárkányt.

„Azért mondtam ezeket nektek, hogy békességetek legyen bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, én legyőztem a VILÁGOT”

Hányadik királyfi vagyok? A vagyon, a világ általi megbecsültség bűvöletében élek? Tisztességes emberként eljárok misére, adakozom, szeretetteljes vagyok mindenkivel. A fél város előre köszön, de ha megbántanak, vagy fel merik borítani kis tisztességes életemet, sértve visszavonulok és nyalogatom sebeimet.

Minden törekvésem, hogy legyek valaki! Ezért dolgozom éjjel-nappal. E szerint válogatom társaságomat. Szeretem, ha látják, milyen rátermett vagyok vezetői posztra. Használható beosztott, jópofa munkatárs vagyok. „Jó” tulajdonságaimról igazán csak a családom beszélhetne. Otthon már fáradt, érdektelen, önző, talán még durva is vagyok.

Az igazi Fiú, aki azért jött e világba, hogy megmutassa annak hamisságát, megmutassa, hogyan lehet a világban nem a világnak élni, hatástalanná tette a maga számára a világot. Ezáltal megmutatta nekünk a harmadik fiú útját. A magunk sárkányát, a saját világhoz kötődésünket kell legyőznünk, hogy békességünk legyen Őbenne.

Induljunk már most… és most… és most életünk végéig ezen az úton. Ha az első, vagy a második, vagy akárhányadik úton jártunk is eddig, Ő VÁR és adja békességét. Hát váltsunk irányt most… és most… és most Felé! Evvel a naponta megújuló irányváltással érhetünk HOZZÁ, a BÉKESSÉGHEZ.

Uram, légy útitársam! Nélküled nem megy!

Rihmer Cika, Budapest

A főpapi ima – jelentés

Katonaságon belül szokásos gyakorlat, hogy feladatának elvégzése után a feladatot végrehajtó jelentést tesz felettesének. Beszámol esetleg még a kivitelezés részleteiről is. Valami hasonló történt itt, ebben a nagy életmű-lezáró imában – persze sokkal nagyobb távlatokban.

Jézus beteljesített mindent, amit földi életében végre kellett hajtania, ezzel dicsőítette meg az Atyát: bemutatta nekünk, milyen is valójában az igaz Isten. Elindított a Földön egy önzéssel, erőszakkal ellentétes folyamatot. Azt a szeretet-életet fogalmazta és mutatta be, amit az Atyánál tapasztalt. Mindazokat a hallatlan erőket, amelyeket az Atyától kap, ihletéseket és tanításokat, tüstént továbbadta. Amikor úgy érzi, fel kell töltekeznie, hogy legyen mit továbbadnia, egész lényével ismét az Atyára figyel. Ez kell(ene) legyen a mi, tanítványi életritmusunk is. Bármelyik fele hiányzik, életünk felemássá válik.

Isten dicsősége maga a Szeretet. Jézus utolsó imájában azt kéri, hogy még a kereszten is tükrözhesse az Atya dicsőségét. Ezt szinte lehetetlen, sőt illetlenség is magunkra vonatkoztatni. Mégis fel kell tennünk a kérdést: akad-e életünknek néhány tiszta pillanata, amikor megdicsőül Isten az életünkben, azaz föl tudunk valamit ragyogtatni, ami az embereket valamiképpen Istenre vagy Jézusra emlékezteti?

Isten előtt felelősek vagyunk magunkért és mindazokért, akik a mi segítségünkre szorulnak. Életem sikerei és kudarcai nagymértékben tőlem függnek, a döntéseimért, irányultságomért egyedül én vagyok felelős.

Jézus részéről nem volt semmilyen kifogás, Ő tökéletesen elvégezte küldetését. Pedig lett volna mire hivatkoznia emberileg. Gondolkodjunk csak el azon, mi milyen kifogásokat találtunk volna! Elképesztő arra gondolnom, hogy Jézus küldetéséhez képest mérhetetlenül kis feladatok is mennyi kifogást szülnek bennem. A dolgok nagyon sokféleképpen mehetnek félre, de ha Isten van az első helyen életünkben, akkor megtalálhatjuk az egyensúlyt életünk minden területén. Megfelelő helyre kerül a család, a munka, a szolgálat.

Jézus „jelentését” még egyszer fogjuk tőle hallani, a kereszt kínjai között egyetlen szóba tömörítve: „Elvégeztetett”. Ez nem egyszerű ténymegállapítás Jézus részéről, hanem egy hitbeli kijelentés: Én megtettem a részemet, betöltöttem küldetésemet. Most biztos vagyok abban, hogy Te is bevégzed, amit elkezdtél, Atyám!

Mennyei Atyám! Köszönöm a hűségedet, irgalmadat életemben. Köszönöm, hogy Te befejezed azt, amit elkezdtél bennem. Bízom Benned! Nem lehet nagyobb kérésem, mint arra kérjelek, segíts Szentlelkeddel, hogy amikor elérkezik életem vége, elmondhassam: elvégeztem azt, amit ezen a földön reám bíztál!

Rihmer Karcsi, Budapest

Arra születtünk, hogy…

Sokan vannak, akik menekülnének ebből a világból, mert a nehézségek, a gondok, az állandó kudarcok egyre jobban kiveszik erejüket, reményüket. Mai világunkban szétnézve semmi „jó” nem várható. Nem csak a nélkülözők körében, hanem azok között is, akiknek nem a mindennapi kenyér és fedél a fő gond, szinte körülménytől függetlenül.

Mert bárhol is él az ember, szegénységben, vagy gazdagságban, ugyanúgy küzdenie kell, hogy felismerje, hogy nem a világtól kell várni azt a bizonyos jót.

Megvan mindannyiunknak a maga kis világa, benne a sajátos látásmódunk, gondolkozásunk, elképzelésünk arról, hogy mi a jó, milyen az Isten, milyen az Ő országa.

Eljött annak idején Jézus, megmutatta számunkra az Isten világát, és remélte, hogy megértjük. A történelmet nézve úgy tűnik, hogy még hosszú idő kell, hogy valami átalakuljon.

Nem elég, hogy Isten ma is kopogtat lelkünk ajtaján, ha mi valami teljesen mást várunk Isten országa címen. Zárt világunkat, elképzeléseink szabta korlátainkat próbálta és próbálja megnyitni, de hiába, ha csak az anyagi világban remélünk felemelkedést.

Biztonság-érzésre törekszünk, amelyet megkaphatunk a világunktól, anyagiaktól, családunktól, barátainktól, de ezek nem pótolják magát a biztonságot, amit az Istennel való találkozás ad.

„Keressétek előbb az Isten országát, a többi mindet majd hozzákapjátok” – mondta Jézus. A kérdés, hogy a „többi mind” miatt keresi az ember az Istent, vagy azért mert tudja, hogy ha Őt meglelte, akkor szinte másodlagos a többi?

Itt van a mi világunk, úgy alakítjuk, ahogy akarjuk, megkaptunk mindent, amire szükségünk lehet ahhoz, hogy rátaláljunk az Isten világára. Ahhoz, hogy felismerjük, talán tényleg nem kell más, csak bátorság és nyitottság. Bátorság hogy merjünk kilépni korlátoltságainkból, biztonság-érzeteinkhez való ragaszkodásunkból, és nyitottság az Isten világára, ami jóval tágabb lehet, mint gondolnánk.

„… arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk, akkor is ha fáj, akkor is ha fáj.”

Bory Zsuzsi, Budapest

„Legyenek mindnyájan egyek!”

Uram, Jézusom, a legfontosabb dologhoz kéred az Atya segítségét. Már a tanítványokon is láttad, milyen nehéz szeretet-egységben élni! Hiszen ők is különféle temperamentummal és előélettel bírtak. Mi 2000 évvel később, rengeteg világi hatásnak kitéve, botorkálva, sokszor magányosan keressük az Utadat. Egységre, együttgondolkozásra, cselekvésre nagy szükség van. Széthulló világunkban Te vagy a Remény! Megmondtad, szükség van az imára, az Atya segítségére.

Uram, Jézusom, példádra tekintve most újra átgondolom:

• imádkozom-e naponta a szeretet egységéért,
• családomnak, gyerekeimnek jól közvetítettem-e a jézusi szeretettörvényt,
• közösségeimben mi az, ami egységes, és mi az egyedi,
• lakóközösségemben látják-e, hogy az Atya küldöttje, örömhír-vivője vagyok?

„Én igaz Atyám!” Segíts, hogy igaz, tisztaszívű, Téged megdicsőítő hírvivőd legyek!

Szuly Lászlóné, Dunaalmás

A szeretet mércéje

„Simon, János fia, jobban szeretsz, mint ezek?” (Jn 21, 15.) Ez a mondat eszembe juttat egy másik esetet, amit Lukács evangéliumában olvashatunk. Egy bűnös asszony könnyeivel öntözte Jézus lábát, majd hajával megtörölte, végül illatos olajjal megkente. Mindez egy farizeus házában történt. Jézus egy példázattal magyarázta meg a házigazdának a lényeget: az az adós szereti jobban a hitelezőjét, akinek több adósságát engedte el. (Lk 7, 36-43.)

Simon Péter is bátran állíthatja, hogy jobban szereti Jézust, mint a többi apostol. Azok csak egyszerűen elfutottak a Getszemáni kertben, Péter azonban háromszor le is tagadta, hogy ismeri őt.

Jézus mindezt megbocsátotta neki, nem hánytorgatta fel. Mindössze a háromszori rákérdezés emlékeztet a háromszoros tagadásra. Aztán nagy feladatot bízott rá, hogy be is bizonyíthassa, valóban jobban szereti őt a többieknél.

Ha úgy érzem, hogy engem is feladattal bízott meg, akkor ezt vehetem úgy, hogy egyúttal meg is bocsátotta minden „elfutásomat” és „megtagadásomat”. Most már rajtam a sor, hogy bizonyítsam, jobban szeretem őt akárkinél, mert nekem sokkal többet bocsátott meg.

Szuly László, Dunaalmás

Péter akar – János tapasztal

Miután Jézus finoman utal rá, hogy Péter kitárt karral végzi, ő féltékeny-kiváncsian tudakolja, hogy Jánossal, akit úgy szeret a Mester, a kedvenccel mi lesz?

Jézus, mint már sokszor, határozottan helyre teszi Pétert. Mi közöd hozzá? Törődj a magad dolgával. Te kövess engem!

Péter és János útja-dolga különböző.

Péter egyszerű, tanulatlan halász, aki rendre vehemensen bizonygatja, hogy mennyire szereti Jézust, ám többször kiderül, hogy nem igazán érti őt. Hűsége is megbicsaklik, de akarja követni Jézust. Péter útja a sokak útja.

János művelt írástudó tanítvány, aki intim, bensőséges viszonyban van Mesterével. Mélyen érti és szereti Jézust. Egyedül ő van jelen a tanítványok közül a Golgotánál. Övé a legszellemibb evangélium. János tapasztalatból tesz tanúságot arról, hogy az Isten szeretet. János útja a kevesek útja.

Nem hasonlíthatók össze utak, életfeladatok, sorsok, halálok. Egyik sem jobb vagy rosszabb, hanem éppen olyan amilyennek lennie kell. Csak fel kell ismernünk, el kell fogadnunk, meg kell élnünk a magunkét.

János úgy fejezi be evangéliumát, hogy az ő tanúságtétele igaz. Aki Istentől szeretve érzi magát, annak az élete – szava hiteles.

Az-e az alapélményem, hogy engem nagyon szeret az Isten?

Márczi Ancsa, Budapest

1. A pünkösd a mennyei Atya válasza Jézus megölésére

A pünkösd ünnepe a bizonyíték arra, hogy Isten mindent átölelő szeretete a válasz Jézus meggyilkolására. Tűzben és viharban nem pusztulás jött, hanem megújulás. Büntetés helyett ajándék. Megtorlás helyett segítség. Sértődés helyett irgalom.

Jézus világosan fogalmazott: csak kétfajta lélek van, a Szentlélek, vagy a gonosz lélek. Isten Szentlelke segít, felemel, megújít, tanít, lelkesít, ösztönöz. A gonosz lélek gáncsol, becsap, félrevezet, rosszra indít.

Isten Szentlelke töltötte be: Máriát (Lk 1,35), Erzsébetet (Lk 1,15), Simeont (Lk 2,25), Jézust (Lk 3,22), a tanítványokat (ApCsel 2,4), az első keresztény közösségeket (ApCsel 10,44-48).

Jézus biztos tanítása, hogy újjá kell születnünk Isten Szentlelkéből, másként nem mehetünk be Isten Országába (Jn 3,5).

2. Sokat mondanak a Szentlélek jelképei

Forrás – „Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökő vízforrás lesz benne” (Jn 4,15).

A forrás:

• mélyről jön, mélyből fakad;
• rejtve van, meg kell keresni;
• vize felüdít, mert télen meleg, nyáron hideg;
• tiszta, nem szennyezett;
• nem apad el, tartós;
• élteti a környezetét;
• valóságos, nem mesterséges.

Szél – „Ami lélekből születik, az lélek… Újra kell születnetek… A szél ott fúj, ahol akar, nem tudod, honnan jön és hová megy. Ez áll mindazokra, akik Lélekből születtek” (Jn 3,6-8).

A szél:

• állandó mozgásban van;
• nagy ereje van;
• kisöpri a szennyezett levegőt;
• esőt hoz, tereli a felhőket;
• mozgásban tartja a tenger vizét, különben posvány lenne;
• ereje felhasználható, hasznos;
• beporozza a fákat, gyümölcsérlelő;
• felszárítja a földet;
• oxigénnel dúsítja a levegőt.

Tűz – „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a Földön, mennyire szeretném, ha már föllobbanna” (Lk 12,49). – „Szétoszló, tüzes nyelvek lobbantak fel előttük és leereszkedtek mindegyikükre” (ApCsel 2,3).

A tűz:

• fényt és meleget ad;
• felemészti önmagát, állandóan lobog;
• megolvasztja az ércet, elválasztja a salakanyagot a lényegtől;
• nagy ereje van;
• gyorsan terjed.

Galamb – „Láttam a Lelket, amint galamb képében leszállt az égből és rajta maradt” (Jn 1,32).

A galamb:

• képes repülni, legyőzi a gravitációt, a Föld vonzerejét;
• párja mellett életre szólóan megmarad;
• kihasználja a légmozgást repülés közben (ideális erőbeosztás);
• keveretlen, nincs benne gonoszság;
• remekül tájékozódik, mindig hazatalál;
• megkeresi táplálékát, és gondoskodik utódairól;
• a ragadozók elől elbújik.

E jelképek sokat mondanak el Isten Szentlelkéről és a saját feladatainkról.

Vincze József, Pér

A Szentlélek válaszol Neked. (graffiti)
De mi volt a kérdés? (alá festett válasz-graffiti)

„Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.” (Jn 1,23)

Ezekkel a szavakkal hív a Keresztelő arra a „kalandra”, ami Adventtel kezdődik, és a Pünkösdben nyer végső értelmet. A világ alapvető kérdéseire, az általunk válaszként elfogadott – felfogott – kinyilatkoztatás sem ad feleletet minden esetben. Ellenkezőleg: egy sor kérdésünkre nem kapunk választ. Az első bűnnel szakadék nyílt Isten és ember, majd Ádám és Éva – ember és ember – között, kitárult a tér, indult az idő, a kiűzetés pedig távolságot rótt ránk, minden létezővel szemben térben és időben.

Azóta ha az Istennel akarunk kapcsolatot létesíteni, a teret és az időt kell legyőznünk. Keresztelő János a pusztából látja, hogy nem végleges pusztába vonulásra van szükségünk. Arra hív, hogy a pusztából visszatérve, válasszal a tarsolyunkban éljük az életet a világban. A pusztába azért megyünk, hogy érzékeljük a mérhetetlen teret és időt, a távolságot és az idő szétesését és az utak hiányát. Hamvas Béla írja: „Aki sokat van a tájban, az látja csak, milyen kevés az út.”

Ebből fakad a vágyunk, hogy utakat építsünk Isten, ember, önmagunk felé – és ez tulajdonképpen a bűnbánat lényege: tegyük viszonyainkat átláthatóvá, egyszerűvé, működővé. Az út (a viszonyok) építése már magában legyőzi a távolságot; aki helyes viszonyulásokat keres és talál, felfedezi, hogy nem magányosan teszi azt, az út másik végén (mint minden más létező) az Isten is ugyanazt teszi.

A pusztában-levés feltárja az utak hiányát. A hiányt megmutató állapotból visszatérve próbálunk utat készíteni önmagunk és mások felé, azzal a mély meggyőződéssel, hogy az Isten útja az ember útja. Már az is nehéz, hogy önmagunkra találjunk, az egy-másra találás azonban még bonyodalmasabb, hiszen ezt az utat a nyelv segítségével, botladozva építgetjük.

A találkozásokhoz két kérdésre kellene válaszolni (legalább megközelítőleg): „Ki vagyok Én?” és „Ki vagy Te?”. A válaszok hiányában esélytelen a Te és Én találkozása. Amikor e kérdésekről nem tudunk semmit, vagy rossz válaszok rögzültek bennünk, vagy rossz nyelvet használunk. Így nemhogy az emberen túlra, de még az emberig sem jutunk el. Hiányzik a tökéletes, közös nyelv. A köznyelv nem ilyen – noha sajátunk, nem egyetemes. Az igazi anyanyelvet kellene (újra) megtalálnunk. Azt a nyelvet melyen Ádám szólt, mikor a paradicsomban köszöntötte Istent, vagy melyen Mózes kommunikált a hegyen. Az a nyelv végre átvilágíthatná a dolgokat, átjárhatóvá tenné a távolságokat ember és ember, ember és Isten között. Ám ez az ősnyelv a kiűzetéssel feledésbe merült, Bábel után pedig elveszett: ezért ordítunk, mondja Dante, mikor világra születünk: siratjuk az elvesztett nyelvet.

Tér és idő. Létünk folyamatos tapasztalata.

Karácsonykor arra emlékeztünk, hogy az Isten kilép a maga tökéletességéből, utat épít a teremtmény felé, a tér-idő pusztaságába kiálltja szavát.

Húsvétkor arra emlékeztünk, hogy a pusztába kiáltott szó meghallgatásra és befogadásra talált, Jézus pedig beteljesítette annak hívását, működő viszonyokat alakítva ki ember és ember, ember és Isten között utakat épített. Az Isten és az ember legyőzve a teret és az időt befogadta egymást. Isten belépett a tér-időlétezésbe, az ember pedig kilépett az Isten belépése által onnan.

A Pünkösd mindezt beteljesíti. Az Isten a Lélek által, Isten és ember számára megadja a lehetőséget a találkozásra, még láthatóbbá teszi az általa épített útkezdeményeket. A Lélek visszaadja az elveszett közös nyelvet, hogy Isten és ember, ember és ember újra tökéletesen (meg) értse egymást. Az Isten - a Lélek által - azóta is építi útjait felénk, rajtunk múlik építünk-e felé utat, hogy találkozhassunk. Rajtunk múlik megértjük-e a Teremtő folyamatosan pusztába kiáltott szavát. Rajtunk múlik, hogy a pusztába kiáltott szó befogadása feloldja a teret és az időt, csatlakoztatva utunkat az Isten által épített úthoz felemelkedjünk az Isten szellemi létezésének csodájába, és megszülessen bennünk a Pünkösd „csodája”.

A Szentlélek válaszol Neked. (graffiti)
De mi volt a kérdés? (alá festett válasz-graffiti)

A kérdés ott van a pusztában…

Varga Attila, Budapest

Jézus a három kiválasztott tanítványával, a Tábor-hegyről lejöve, a kilencet vitában találja az írástudókkal, egyre növekvő néptömeg közepén. A vitára az adott okot, hogy nem tudtak meggyógyítani egy holdkóros /epilepsziás/, és egyben a tisztátalan lélektől megszállt gyermeket. (Az epilepsziát a hold befolyásának tulajdonították a régiek.) A Jézustól kapott hatalmuk csődöt mondott, az írástudók szeme láttára. Ez jó ürügyet szolgált az írástudóknak, hogy távollétében támadják Őt.

Ennek láttán, hallatán Jézus keserűen kifakadt: ”Hitetlen nemzedék, meddig maradjak még veletek? Meddig tűrjelek titeket?” Ez szólt az ott lévők közül mindenkinek, még a tanítványoknak is. Ők sem tudták magukat teljesen rábízni Jézusra, hinni abban, hogy bármi lehetséges, ha igazán akarjuk, és mindent meg is teszünk érte.

Jézus így szólt: ”Hozzátok ide hozzám!” Az apa már kezdte elveszteni a hitét, reményét a tanítványok sikertelen próbálkozásai láttán. Jézus erre kérdez rá, utalva arra, hogy akiben nagyon él a gyógyulás reménye, magáért vagy másokért, annál minden lehetséges. Az apa hinni akar. Hinni abban, hogy Jézus képes meggyógyítani a gyermekét, és reméli, hogy ez be fog következni. Az apa nagy hitét látva, Jézus meggyógyította a gyermeket, kiűzte belőle a tisztátalan lelket, s ezzel lezárta a vitát. Mikor magukra maradtak a tanítványok Jézussal, megkérdezték Őt: ”Mi miért nem tudtuk kiűzni?” Jézus folytatja tanítványai nevelését:: ”Ez a fajzat nem űzhető ki másképp, csak imádsággal és böjttel.” A hit, az imádság és a böjt a feltöltődés útja, a Szeretetre való ráhagyatkozás ideje..

Vajon gondolunk-e arra, hogy a mi felsüléseinknek is az ima és a böjt hiánya az oka? Ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy terveztük, ha valakit megbántunk, ha nem segítünk, amikor lenne rá mód, ha örök elégedetlenségben vergődünk, nem kellene-e Jézus felé fordulni, rábízni a problémáinkat, a bajainkat, az életünket? Hinni abban, hogy Jézussal semmi sem lehetetlen, és elfogadni az általa adott megoldást! Hiszek Uram, segíts hitetlenségemen!

Rohonczi Gábor, Budapest

A magasság útja a mélység, a nagyságé a kicsiség, a hatalomé pedig a szolgálat.

A nagyság keresése épp' úgy része természetünknek, mint a jó vagy a szép utáni vágyakozás. Jézus tanítja az apostolokat és minket is. A nagyságra törekvést nem ítéli el, hanem megmutatja a törekvés helyes irányát: „aki első akar lenni, legyen mindenki szolgája”. Az apostolok Jézus kérdésére „miről beszélgettetek az úton?”, csenddel válaszolnak. A Mesterükkel együtt eltöltött idő következménye, hogy érzik: az elsőségről, nagyságról történt beszélgetés-vitatkozás rossz irányt vett. Talán ott legbelül ők is sejtik, hogy méltatlan az emberhez az Istennél kevesebbre vágyódás vagy annak keresése, ami kevesebb, mint az Isten.

A gyermek példaképként állítása azt is jelenti, akarjunk kíváncsi szemmel rácsodálkozni a világra. Akarjuk megismerni azt. A gyermek szíve még nincs tele földi gazdagsággal, élvezetekkel. Az én szívemet is ezektől mentessé kell tennem, hogy helyt tudjak adni benne Istennek. Jézus nem csak példaként állította elénk a gyermeket, hanem megmutatta gyöngédségét a gyermeki lelkület képviselője, maga a gyermek iránt: „magához ölelte, ölébe ültette”. Nem csak a gyermeki lelkületet kell hát szeretnünk, hanem ennek a lelkületnek a hordozóját, magát a gyermeket is. Jézus hihetetlen ígéretet tesz: maga az Isten vesz lakást annál, aki egy gyermeket befogad. Egyre fogyó nemzetünk tudatába bele kellene égnie ennek a jézusi ígéretnek, különben nem lesz se Istenünk, se hazánk.

Dévai Zoltán, Pécel

A bölcsesség… Milyen megfoghatatlan, mennyire, csak az eredményét tudja leírni a szentíró! Csodálatos, ahogy leírja, milyen jó annak, aki él a bölcsességgel! Számomra az életben többnyire utólag derül ki, hogy bölcsen cselekedtem-e vagy sem. Mostanában azt a taktikát próbálom élni, hogy megkérdezem, vajon ebben a helyzetben Jézus mit tenne? S amikor van türelmem magamban meghallani a választ, akkor utólag is megállapíthatom, hogy helyesen cselekedtem-e?

Az életemben most talán a fenyítés, a sanyarú sors kipróbálása van soron, s remélem, hogy elnyerem a nehézségek közepette is a bizalmát! Kaptam egy e-mailt, melyben kér valaki Istentől egy virágot és egy pillangót, kap egy kaktuszt és egy pókmacskát! Elszomorodik, hogy ő nem erre gondolt. De néhány hónap múltán eszébe jut, s megnézi Isten ajándékát, amely gyönyörű virágot hozott és a pókmacska is pillangóvá vált! Szeretném, ha mindenki számára a nehézségek megoldandó feladatokként jelentkeznének, ha úgy tudnánk ezt fogadni, mint Istentől kapott lehetőséget a kifejlődésre, a növekedésre, a tökéletesedésre.

Ehhez kell bennünk a bölcsességnek lakhelyet találnia. Ha sikerül elfogadnom, hogy Isten mindent a javamra tud változtatni, akkor boldog lesz az életem.

Számomra ebben a rövid néhány sorban Jézus hihetetlen tisztasága, egyszerűsége, a rivalizálástól való távolsága mutatkozik meg. Csak az eredmény a fontos! Mindegy, hogy ki végzi a munkát, csak az számít, hogy Isten elképzeléséhez mennyire van közel a cselekedet!

Én tudok-e ilyen hiúság-mentesen élni, viselkedni? Mennyire számít mások véleménye? Mennyire igazodom az elvárásokhoz, vagy csak a mennyeiekhez mérem magam? Számít-e a közösség véleménye? A megtartó erő? Az Isten kötelével megkötözöttség?

Halásztelki közösség

Sirák könyvét olvasva sok bölcsességet vehetünk észre benne, akár mindennapjainkra is érvényesek lehetnének. Az akkori emberek sem voltak jobbak a maiaknál. Ne hagyatkozzunk a vagyonunkra! De sokan bízunk a bankkártyánkon levő pénzben, inkább, mint az Isten gondviselő szeretetében! Ami nem azt jelenti, hogy várnunk kellene, hogy a sült galamb berepüljön az ablakunkon.

Sok elbizakodott, öntelt ember volt Sirák idejében, talán ma is találunk ilyeneket. Az öntelt ember ostoba, felfuvalkodott. Magában bízik. Ami ma érték, talán holnapra elenyészik. Egy örök és változatlan van, az ISTEN. Aki rá építkezik, nem csalódik. Jöhetnek pusztító viharok, áradások, az az ember áll szilárd talajon, akinek a házalapja Isten. Gyurka bácsitól tanultam legyünk „egy-ügyűek”. Egy úton járjunk, az Isten kedves útján.

Márk evangélista idéz Jézus beszédéből: ha Jézus tanítványainak, e kicsinyeknek csak egy pohár vizet is ad valaki, bizony az Isten megjutalmazza. Viszont nem volt rest Jézus, hogy figyelmeztessen bennünket, mint kései tanítványait, jobb fél szemmel bemenni az üdvösségre, mint két szemmel a kárhozatra kerülni. Jézus radikális, ha üdvösségről van szó. A megbotránkoztató szemet akár ki is vájhatom, nem számított nála öncsonkításnak. Miért ilyen radikális Jézus? Ez elgondolkodtatott. Biztos nagyon lényeges dologról van szó. Bizony az örök életet nem érdemes elcserélni egy tál lencséért, mint ahogy elcserélte az elsőszülöttségét Ézsau. Mondhatnám, nem babra megy a játék. Az életem a tét.

Rajtunk fordul, hogy sírunk vagy örülünk halálunk óráján. Csak Jézus szerinti értelmesen felhasznált élet ment meg a kárhozattól. Az idő szalad, a vonat halad. Életünk percei, mint homokszemek peregnek az órában, csak a jelen áll rendelkezésünkre. Használjuk fel okosan a perceket, órákat, napokat, hogy együtt örülhessünk azokkal, akik már tökéletesen célba érkeztek és együtt vannak a végtelen Szeretettel.

Gyertyaláng közösség, Budapest

Isten arra vágyik, hogy élethosszig tartó házasságban éljünk, hűségben és boldogan.

Erre akkor van esély, ha

• kellő önismeret birtokában elviselhető egyénné kalapáltuk magunkat még házasság előtt
• alapos megfontolás, célok, értékek, lehetőségek, vágyak egyeztetése után, szerelemből választunk társat
• hazulról hoztunk, vagy megtanultunk konfliktuskezelő technikákat
• hajlandóak vagyunk egy életen át erőfeszítéseket tenni a kapcsolatunkért
• nem bilincs a házasság, nem fojtjuk meg egymást, merjük szabadnak hagyni a másikat
• tiszteljük egymást, becsüljük egymás kincseit
• minden nap hagyunk időt egymásra
• nem csak funkcionális kérdésekről beszélgetünk
• a nézeteltéréseket nem söpörjük szőnyeg alá, hanem a megfelelő időpontot kiválasztva megbeszéljük
• vannak közös élményeink, de van saját terünk is, aminek a szépségeit megosztjuk egymással
• sok apró, napi kedvesség segítségével nem hagyjuk kihűlni szerelmünket
• nem csinálunk olyat, amit szégyellenénk, ha a párunk látná
• akarunk egyénileg és együtt is folyamatosan fejlődni
• kapcsolatunkban sok a játékosság és a humor
• tudunk együtt csendben is lenni
• a terheket arányosan osztjuk meg
• tapintatosak vagyunk, sosem adjuk ki a párunkat
• értékeljük a másik munkáját, érdeklődési körét
• gyakran dicsérjük a másikat szóval, simogatással, stb.
• tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani
• elfogadjuk egymás családját is
• tudunk alkalmazkodni, szükség esetén lemondani
• ha a kisegérből nem csinálunk elefántot

és persze még sok más is fontos egy tartós és boldog házassághoz.

Gyurgyóka közösség, Pécs

Úgy kell fogadnunk Isten országát, mint egy gyermek!

A püspökszentlászlói arborétumban van egy gyönyörű fakereszt, amelynek két vízszintes szára előre hajlik. Ez az „Ölelő Krisztus” című alkotás mindig nagy hatással volt rám. Az a játék jut róla mindig eszembe, amikor a szülő leguggolva – a gyerek szintjére lemenve – kitárja karját, és azt mondja: „Ki jön az én házamba?”, s a kisgyerekek bukdácsolva, erejüket összeszedve és kacagva rohannak szülőjük biztonságot jelentő karjába. Ez az ősbizalom! Ezt várná tőlünk Istenünk, aki a mi szellemi szintünkre leszállva elmesélte, hogy mitől is leszünk boldogok, s mitől lesz nem csak élhető, hanem örömben szárnyaló az életünk.

Az eszemmel tudom, hogy ott van igazán jó helyem, Istenem karjaiban, vele járva mindennapjaimat! A szívem is átérzi, amikor már Hozzá érkezem, tapasztalja, hogy most van a helyén a mindenség.

Mégis gyakran keresek külön utakat, próbálva megmagyarázni az én Ölelő Uramnak, hogy nem jól gondolja a dolgokat. Az, amit rosszul csináltam, az nem is olyan nagy baj, érthető, más se tette volna jobban stb. Az, amire engem indít, az most nem aktuális, nem fontos, nem nekem kell lépnem stb. Hát ilyenek után nem érzem helyén magamat a világban, mindaddig, amíg a tőlem telhető módon jóvá nem teszem, be nem pótolom a hiányokat.

Istenem, mennyei Atyám! Szeretném mindig hallani hívó szavad, s nem figyelve az akadályokat, futni védelmet adó karjaidba, amely szükség esetén elrejt, máskor meg küld arra a csodaszép munkára, amit ránk bíztál!

Kőszeginé Melinda, Pécs

1. Isten belső élete nem titkos

Teológiai tanulmányaim alatt, amikor tanultuk a Szentháromság igazságait, nagyon megijedtem. E témában több mint tíz elképzelést vázoltak fel teológiai tanáraink, egyik bonyolultabb volt, mint a másik. Arra gondoltam, soha nem fogom megérteni a Szentháromság titkát. De kisközösségi lelkigyakorlatokon, beszélgetéseink után megértettem. Az Isten szeretetközösség, minden közösség ősmintája.

A mennyei Atya a szeretet létrehozója, minden tőle ered, tőle indul. Jézus a szeretet hirdetője, bemutatója, tanítója; tőle tudjuk, hogyan kell igazán szeretni. A Szentlélek a szeretet megvalósítója.

Aki Isten szeretetközösségéhez csatlakozik, csak úgy teheti, ha embertársaival is közösségben van.

2. A Krisztus-követő nemcsak tanítvánnyá lesz, hanem tanítvánnyá is tesz

Minden keresztény feladata a tanítványgyűjtés. Aki bármely okból kibújik a missziós parancs alól, a kereszténység lényegét szabotálja. Aki viszont gyakorolja a tanítványgyűjtés parancsát, az maga is gazdagodik, nem is akárhogyan.

A tanítványgyűjtés fokozatai:

• Becsületes, elkötelezett tanítványság. Aki tanítványnak nem jó, abból nem lesz tanító.
• Jó közösségben jó közösségi taggá válni. Aki ad, az kap igazán.
• Tanúságtevő élet. Ha nem vagyunk különbek a világ fiainál, nem tettünk semmit.
• A tanítványok közösségbe gyűjtése. A jó közösség túlél minden nehézséget (üldözés, válság, jóléti társadalom negatív hatása).

3. „Merítsétek be őket az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe!”

Ez a missziós parancs nem egyenlő a vízkeresztséggel, hanem annál jóval több.

Aki bemerítkezik az Atyába:

• szomjazza és éhezi az igazságot;
• vágyakozik arra, hogy élete értelmes, tartalmas legyen;
• minden nap fejlődni akar;
• törekszik az életszentségre.

Aki bemerítkezik Jézus Krisztusba:

• tudni akarja a lélek titkait;
• ismerni akarja a szellem mélységeit;
• mélységes vágy hajtja Jézus tanításának megismerésére;
• tisztán akar látni a világ dolgaiban;
• ismerni akarja a szeretet-parancs értelmét és mélységeit.

Aki bemerítkezik a Szentlélekbe:

• életreszólóan dönt Jézus Krisztus tanítása, követése mellett;
• nagy lelki élményként éli meg Isten Országának munkájához való csatlakozást;
• erőt kap felülről;
• elmúlnak a félelmei, kisebbrendűségi komplexusai;
• határozottan és erővel járja élete útját.

Istennel közösségben lenni, Országát kisközösségben építeni – ennél nagyobb cél és élmény nincs.

Vincze József, Pér