Amikor az ember jót cselekszik, ne a földi jutalom reményében tegye, hiszen az Atya úgyis megjutalmaz minket. A világnak nem kell tudnia jótetteinkről, a lényeg, hogy Isten tudja.

Az imádságnál fontos, hogy ne a világ szeme előtt történjen, mert Isten nemcsak akkor lát bennünket, amikor együtt imádkozunk nagy közösségben, hanem akkor is, ha egyedül egy kis szobában.

Jézus nem a nyilvános, közös imádságot helyteleníti, hanem a farizeusok feltünést keltő módjait, melyeknek nem az Isten dicsérete a célja. Az imádság nem az Istent kényszerítgetni próbálás, hanem bizalmas együttlét, beszélgetés, az együttlevés öröme, kitárulkozás, gyengédség, megkérlelés, engesztelés.

Fontos, hogy ne pogány módon imádkozzunk, hogy csak szaporítjuk a szót, hanem a Jézus által tanított módon. Az imádságban nem az én akaratomon, hanem az Atya akaratán van a hangsúly. Amikor imádkozom Jézushoz, a barátommal beszélgetek. Az imádság tartalma, célja, értelme: méltónak kell lennem arra a barátságra, amelyet Jézus felkínált nekem.

A farizeusok böjt idején elváltoztatták arcukat, hogy az emberek észrevegyék böjtjüket. Nekünk azonban úgy kell böjtölnünk, hogy ezt ne vegyék észre rajtunk, hiszen a böjt sem a világnak szól, hanem Istennek, és arra szolgál, hogy lelkileg megtisztuljunk. Mert a böjt önmagában csak fogyókúra, és Jézus is megmondta, hogy az ima és a böjt együtt fontos, mert ha valamilyen célból imádkozunk, ezek együttesen a leghatásosabbak és így van erejük.

Bognár Annamária & Molnár Veronika, Székesfehérvár

Jézust elvetik a vének, a papi fejedelmek és az írástudók. Az „elvetés” sok mindent jelenthet, de valamilyen konfliktust mindenképp.

Nehéz, ha az embert elvetik. De még nehezebb, ha saját hozzátartozói, barátai vetik el. Szerintem azonban a legrosszabb, ha önmagát veti el, veti meg, önmagával kerül konfliktusba. Nagy érték, ha valaki önmagával összhangban van.

Jézus vállalta a konfliktust az írástudókkal, barátaival, tanítványaival, de önmagával soha.

A Szentírás azt írja, hogy „vegyük föl” keresztünket minden nap, és tagadjuk meg magunkat. Ez, hogy nekem meg kell tagadnom önmagam, nagyon ijesztő. Igaz, legalább éjszakára le lehet tenni a keresztet, csak reggel kell újra felvenni. Pihenés jár mindenkinek, hogy azért ne szakadjunk bele a mindennapokba.

Elsőre azt hittem, itt ellentmondás is van, de talán mégsem. Az életünket kell elveszítenünk Jézusért, önmagunkat azonban nem szabad.

Nem az életünkhöz kell ragaszkodni, hanem önmagunkhoz, a személyiségünket kell megtartani, ki kell alakítanunk, hogy kik vagyunk mi. Legyél önmagad, vállald önmagad, tudd, hogy ki vagy!

Tanos András, Székesfehérvár

Jézus szeret. És ez jó nekem. Olyan nagyon szeret, ahogyan Őt szereti az Atya.

Gyermekkoromban nem jártam hittanra, nem kaptam vallásos nevelést, csak egy kis szikrát. Felnőttként, a szikra lángra gyúlt, belső vágyból indultam el Isten felé. Sokáig azt gondoltam, hogy Jézus parancsai megnehezítik az életet, folyton arra kell gondolni, hogy betartsam őket. Próbáltam lázadni, a saját fejem után menni. Nem sikerült. Rájöttem, hogy ezek segítenek eligazodni, hogy értem vannak. Mindnyájunkért. Nem teher, hanem mankó.

A parancsok megtartásával Jézus szeretetében maradok. Ez azt is jelenti, hogy életben tartanak a tanítások, parancsok. Nem a fizikai életre gondolok, hanem a teljes életre. A parancsok betartásához a saját erőm kevés, de hiszek abban, hogy Jézus segít pótolni a hiányosságaimat. E nélkül a hit nélkül nem mernék cselekedni. Önbizalmat ad, hogy nem vagyok egyedül. Ez persze annyiban ellentmondás, hogy nem magamban bízom, hanem Jézusban. Abban, hogy segít majd, ha elakadok. De persze megteszem, ami tőlem telik. A képességeimet is Tőle kaptam. Eszköz vagyok Jézus kezében. Az Ő szándékának eszköze. Feltéve, ha vállalom. Szabadnak érzem magam a döntéseimben. Sokszor éreztem már azt a teljes örömet, amit Jézus megígért.

Bátrabb vagyok, hogy fordulhatok Jézushoz, aki barátságát ajánlotta fel. A barátság pedig számomra azt is jelenti, hogy számíthatunk egymásra. És azt is jelenti, hogy jó együtt lenni. Vágyom a Jézussal eltöltött időre. Jó együtt cselekedni, de csendben lenni, hallgatni is jó. A meditációban, az éneklésben, a liturgikus táncban átélem az együttlét örömét.

Jézus arra hív, hogy szeressük egymást. Jézus barátai egymásnak is barátai. Jó együtt dolgozni, pihenni, imádkozni Jézus mellett elköteleződött emberekkel. Bármely idegen városban járva, ha betérünk egy templomba, elmegyünk egy misére, mindig úgy érzem, hogy van helyem, ismeretlenül is ott lehetek.

Jézus minden ember szeretetére hív. Felemelő érzés egy másik ember arcán Jézus vonásait felfedezni. Jézus tekintetét meglátni egy tiszta gyermeki szempárban, egy bölcs idős ember arcán. Az Isten szépségét felfedezni egy nő finom mozdulataiban, egy férfi mosolyában. Jézus azt parancsolja, hogy szeressük egymást. Parancsra szeretni? Rájöttem, hogyha Jézus szeretetével kezdem, ha az Ő társaságát keresem minden nap, akkor a többi ember iránti szeretet magától értetődő lesz. Nem kötelesség, hanem szükségszerűség. Hogy a mindennapi ima is kell ahhoz, hogy szeretni tudjam azt a sok embert, akikkel naponta találkozom. Számomra a mindennapi szeretetkapcsolat Istennel segíti a mindennapi szeretetkapcsolatot az emberekkel. És a szeretetkapcsolat az emberekkel közelebb visz Istenhez. És jó, hogy Jézus szeretett előbb, mert Tőle tanulhatom a szeretetet.

Tanosné Boda Zsuzsanna, Székesfehérvár

Hamvazószerda után vagyunk, Húsvétra készülünk.

Az olvasmányban Izajás jövendölését olvassuk: „Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.” Milyen igaz! Mintha Jézus mondta volna! Itt is – ugyanúgy, mint Jézus és a gazdag ifjú beszélgetésében – a szeretet különböző fokozatait ismerjük meg, amiből ki-ki a saját szeretetbeli állapota szerint „mazsolázhat” a tennivalók közül.

Akinek a lelkében még megfér az ujjal mutogatás, a gonosz beszéd, mások leigázása, kihasználása; az mielőbb vesse le ezeket a szokásait. Akinek ez már kevés a továbblépéshez, annak ott a következő lépcső: add oda az éhezőnek kenyeredet… Figyeljük meg: a próféta nem azt mondja, hogy „adj egy kicsit a kenyeredből”, hanem hogy „ha odaadod az éhezőnek kenyeredet”… A teljes osztozásról beszél.

Isten jóval többet ad, mint amit kér. Mi korlátok között élünk, Ő túláradóan, a szükséget is meghaladva ad. Ha hajlandók vagyunk az osztozásra, „az Úr… még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha.” Mi magunk leszünk az a vízforrás, amit Jézus a szamáriai asszonynak is említ. (Persze ne legyen szereptévesztésünk: mi vagyunk a kút, de a vizet mi is úgy kapjuk…)

Ne higgyük, hogy ez valami merőben új gondolat. Már Izajás is arra utal, hogy Isten mindig is ezt akarta – és talán volt is olyan kor, ahol ez már megvalósult: „Újra felépíted az ősi romokat, és helyreállítod a régi nemzedékek építette alapfalakat.”

Az Evangéliumban Lévi, a vámos meghívásáról olvasunk. Léviben lassan-lassan érhetett az elhatározás, lassan-lassan csiszolódhatott a lelkiismerete. Foglalkozása, életvitele a zsidó megítélés szerint nem éppen követendő példa, egyenesen megvetendő volt. Lelkiismereti fejlődésében valószínűleg már feszítette ez a helyzet, egyre kellemetlenebbül érezte magát a bőrében. Már csak egy apró dolog hiányzott, mint a szikra, ami berobbantja a motort. És amikor Jézus elhívja, gondolkozás nélkül otthagy mindent és követi Mesterét.

Tanuljunk Lévitől! Vizsgáljuk meg életünkben a Jézustól távoltartó körülményeinket, szokásainkat és hagyjuk el őket Jézus követéséért. Készítsük elő lelkünket a húsvéti feltámadás örömére!

Miklós Tibor, Székesfehérvár

Máté és Lukács evangélista három menetben részletezi, hogyan arat Jézus fényes diadalt negyvennapos fölkészülő böjtje végén a Kísértő fondorlatain. Márk nemcsak a három menetről, de még a diadalról sem számol be. Viszont bemutatja a teljes valóság minden rétegét Jézus körül, mielőtt színre lép az emberek között. A Szellem hajítja ki őt a Jordán melletti teofániája után a puszta kietlenségébe. Az, amelyik ott rászállt és rajta maradt. Hát nem magától, nem önállóan megy? Azt hiszem, a Szent Szellem pont az önállóság szelleme.

A pusztában azután próbára teszi őt a lázadás tutyi-mutyivá süllyesztő tisztátalan szelleme: az Ellenség (= Sátán). A Szent Szellem röpítésének enged. A tisztátalan szellem próbálkozásának, mint Mátétól és Lukácstól tudjuk, nem enged. A puszta gyenge növényzete, és az ott garázdálkodó bestiák vadsága veszi körül. Mit számít majd ezek után a letaposott útfél lelkek közönye és a megkövezésére mindig kész üldözőinek vadsága?

A teremtetlen isteni LÉLEK KÜLDTE őt a pusztába. Hogy nem teli tarisznyával és hordónyi aszúval, azt Márk meg sem említi. De azt sem említi, hogy bármiben hiányt szenvedett volna (vö. Lk 22,35), hiszen, amint írja: KÜLDÖTTEK (= angyali LELKEK) szolgáltak neki.

Nagyböjt első vasárnapján B évben szó sem esik a böjtről. A negyven napról viszont szó esik. És úgy látszik, ez a hangsúlyos. A negyven nap Hamvazószerdától Nagyszombatig 46 ugyan, de a 6 vasárnapot leszámítjuk. Mire való ez a 40 nap? Készületre. Készülünk az ünnepre, a föltámadásra. Az újjászületés pillanat műve, de csak hosszú, gondos előkészület után valósul meg.

A készület állhat mindenféléből. Önképzésből, önfegyelmezésből, szeretetgyakorlásból, a lelki élet különböző egyéni és közösségi gyakorlataiból. Sok mindenből, vagy egy valamiből, de abban aztán keményen és kitartóan, míg már magától nem megy. Lehet ez a böjt nassolásban, evészetben, ivászatban, TV-zésben, internetezésben, telefonálgatásban, vásárolgatásban, lehet szóböjt, fantáziaböjt, szemfékezés, arcizmok féken tartása, került emberek társaságának keresése, büdösségének fintorgás nélküli elviselése, környezetkímélő takarékos szokások, korábban nem gyakorolt vallási gyakorlatok beiktatása életünkbe. És ami csak eszünkbe jut, és hasznosnak tűnik.

Jézusnak, bár nem akármekkora kaliber, kellett negyven nap a felkészülésre az előtt a feladat előtt, amely végül három évbe kellett, hogy beleférjen. Sikerült fölkészülnie. A legtöbb feladat elvégzése ünnep lehet, ha gondosan elő van készítve. (Igaz, a legszebb munkák elvégzésébe is üröm vegyül, ha az előkészület rájuk nem megfelelő.)

Evangéliumi szakaszunk vége Jézus nyilvános fellépésének igen tömör összefoglalása. „Teljessé vált az (előkészülés) ideje. Elérkezett az Isten Királysága. Váltsátok át gondolkodásotokat! Bízzatok a Jóhírben!” Minden lényegeset tartalmaz. Közérthető. A kor nyelvén beszél, és még szép is. Múlt és jövő, tény és feladat, ész és szív, elmélet és gyakorlat, ember és Teremtője – mind benne rezeg. 40 nap készület egy egyperces beköszöntőre képesít. Minél gyengébb a készület, annál terjengősebb és hiányosabb lesz az eredmény. Szóval jó készületet a csodás és teljes ünnepi végeredményre!

Kovács Tádé, Tata

Jézus megmutatta nekünk milyen úton kellene járnunk. Szabadon választhatunk, hogy melyik oldalra szeretnénk kerülni. Lehetünk öklelőző, törtető, irigy, összeférhetetlen, egymásra nem figyelő „kosok”, vagy szelíd, megértő, önfeláldozó, segítőkész másokra is figyelő „juhok”.

Az életben minden segítséget megkaptunk ahhoz, hogy jól tudjunk dönteni lelkiismeretünk által.

Egyedül rajtunk múlik figyelünk-e a lélek hangjára, vagy elfolytjuk magunkban. és a közöny mögé rejtőzünk.

Imádkozzunk azért, hogy legyen helyünk a nekünk készített országban és tegyünk mindent lelkiismeretünk szerint.

Osvald István & Osvaldné Kata, Székesfehérvár

„Uram, taníts meg bennünket imádkozni!

Olyan kérés ez, mely minden kor emberének szól. Minden benne van, amit az Úr Jézus át akar adni apostolainak, és tudja, hogy a világ végéig ezzel fogják ostromolni az emberek a Mennyei Atyát. Pontosan tükrözi az Isteni logosz zsenialitását, mert rövidsége ellenére mindent tudat velünk, amire szükségünk van. Ennek megalkotásához az emberi értelem elégtelen. Ha meggondoljuk, hogy az Úr Jézus hogyan tudta összefoglalni a legfontosabb igazságokat, és egységbe illeszteni a végtelent a végessel, a teremtőt a teremtménnyel, a tiszta szellemet az emberi értelemmel: vagyis az Istent az emberrel, akkor lehet némi sejtésünk arról, hogy milyen ajándékot kaptunk a Miatyánkban.”Láttunk térdre borulva a tisztáson, figyeltük arcod ragyogását. Kivel beszéltél? Mit mondtál neki?”

Azt mondja Jézus, hogy mi mindannyian járjunk Isten kedvében. Ugyanis akkor szenteljük = dicsőítjük = magasztaljuk legjobban az Atyát, ha megtesszük azt, amit kér. A Mennyei Atyát legjobban akkor szentelem meg, ha életemben rend uralkodik. Ö, őskáoszból kozmoszt teremt. Azért van káosz az országban, mert nem az Isten menetrendje szerint él a lakosságnak több mint a fele.

Példát mutató életünkkel tudjuk legjobban megszentelni az Istent. Megmutatni az értékek fontossági sorrendjét, az élet tisztaságát. Ha bennünk lakik Jézus, megszólal a lelkiismeretünk. Mindenkinek döntenie kell, az igen és a nem, a világosság vagy sötétség között.

Jézus országa más, mint az evilági országok.

Nincs határa, de a „belépéshez” kell útlevél, melyet a szeretettel telt életünk „tölthet ki.”

Nem elegendő mondani, kívánni, hogy jöjjön el ennek a különleges országnak a légköre, hanem nagy erőfeszítéseket kell hoznia annak, aki imádkozza, különben üres szavak maradnak. És Jézus ma is a Miatyánkra tanít minket: „Jöjjön el a te országod”! Ez csak akkor valósul meg, ha önmagunkon kezdjük, ha megteszünk mindent, hogy előbb bennem jöjjön el az Atya országa.

Hirdessem az örömhírt, mely az örömről kell, hogy szóljon, a végtelen szeretetről, mely motorja, mozgatója az egész univerzumnak, benne a föld minden lényének, köztük önmagamnak.

A keresztény ember számára ezen áll vagy bukik az Istennel való kapcsolata. A Miatyánk-ban megtudhatjuk, hogy mit kell adnunk Istennek, s mit kapunk tőle. El kell fogadnunk atyánknak, életünkkel meg kell szentelni Őt, hűségesen kell szolgálni országát, vagyis akaratát elfogadni, és szándékait megvalósítani. Ezért Jézus mindennap Önmagával ajándékoz meg minket.

Bódai Ferenc, Székesfehérvár

„Ez a nemzedék gonosz nemzedék: jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás prófétáét.”

Mit is akarhat itt Jézus közölni, tanítani? Egy ilyen kemény kezdés után? Gonosznak mondja a nemzedéket, mert jelet kíván, azaz Istent arra szólítja fel, arra akarja kényszeríteni, hogy igazolja magát, tegyen csodát, mert csak úgy hisznek neki. Természetesen Istennel szemben az alázatos, a gyermeki magatartás a megfelelő, nem a követelődzés. De vajon nem esünk mi is ebbe a hibába, nem követelődzünk mi is sok kérő imánkkal? „Uram, adj jó időt holnapra…, ne feleljek holnap…, csak most ne kapjanak el gyorshajtással…”

Azt hiszem, nekünk fenntartás nélkül kellene hinnünk Istenben, hiszen már annyiszor bizonyította szeretetét.

Miért ígéri Jézus Jónás próféta jelét? Talán mert Jónás csak jött a niniveiekhez, és hirdette Isten üzenetét, akaratát. Ezzel akarta Jézus a tudtunkra hozni, hogy az Ő szavait is el kell fogadjuk, és azokét is, akik az Ő küldetésében ma jönnek, és szólnak hozzánk.

Sőt, mi is fel kell keljünk – mint Jónás –, és el kell menjünk a magunk Ninivéjébe hirdetni azt, amit majd mond nekünk az Úr.

De hogy kerül ide Dél királynője? Példakép a nyitottságra, és arra is, hogy fáradtságot, hiúságot félretéve kell keresni az Isten Országát. A niniveiek pedig a bűnbánatra, a megtérésre tanítanak bennünket, hiszen mindnyájunknak szüksége van a metanoiára.

Istenem, segíts, hogy ez a nagyböjt jó alkalom lehessen számunkra az igazi megtérésre, keressük a Te Országodat, és munkálkodjunk annak földi megvalósulásán. Ámen.

Singer József, Székesfehérvár

„Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak. Mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek ajtó nyílik.”

A Máté evangéliumából vett idézet igen egyszerű, hétköznapi cselekvéssort ír le. Kérések, kérdések és a rájuk adott válaszok tömören, egyértelműen hangzanak el. Megragadnak-e bennünket ezek a felszólítások? Jézus minket szólít fel, hogy habozás, vonakodás nélkül kérjünk, keressünk, zörgessünk, azaz forduljunk az Atya felé. Mi értelme van annak, hogy Jézus minderre felszólít bennünket? Az, hogy az ilyen alapvető, egyszerű cselekvések, a mi megtett lépéseink által növekszik az Isten Országa. Mert a kérések, keresések, zörgetések csak ebből a nézőpontból értelmezhetők. Csak így értelmezhetők az „adnak nektek” – akár „száz annyi” testvért, a „találtok” – akár új barátokat, közösséget, és az „ajtót nyitnak” – perspektívát egy új világra, az Isten Országára. Isten nem a mi földhözragadt vágyainkat akarja kielégíteni, hanem az általa felajánlott „jó” felé akar terelni bennünket. Ezért kínálja fel önmagát a társakban, a közösségben, a köztünk megnyilvánuló szeretetben.

A fenti idézetből is kitűnik, hogy Jézus ismerte emberi természetünket, azt, hogy mindennapi életünkben is sokszor bátortalanok, bizonytalanok vagyunk. Félszegen fordulunk mások felé még akkor is, ha a szeretet cselekedeteit gyakoroljuk. Ezért Jézus a második mondatban még nyomatékosítja is az első mondatban elhangzó felszólításait. Merjünk hát ráhagyatkozóak lenni, merjünk kérni, kapni, adni, elfogadni! Merjünk kilépni bezártságunkból, megnyílni mások felé, gyakoroljuk a szeretet lépéseit!

Deli József, Székesfehérvár

A mai perikópák azt a tapasztalatot támasztják alá, hogy egy gondosan felépített hírnevet, márkát, „imidzset” egy pillanat alatt tönkre lehet tenni egy rossz döntéssel. Ezzel szemben egy jókor meghozott bátor döntéssel egy rossz életet is helyre lehet tenni.

Azt is tudjuk, hogy ilyen alkalom valószínűleg csak egyszer adódik az életben. Azt, hogy ezt a pillanatot el ne hibázzuk, ahhoz egy életen át tartó odafigyelés kell. Ezt szolgálja például ez a mai elmélkedésünk is. Ahhoz, hogy adott esetben nehogy rosszul döntsünk, szinte automatizmusokat kell kialakítanunk. Az adódó határhelyzet úgyis elég zavaró körülményt tartogathat, ne kelljen ezek mellett még latolgatnunk is. A magától értetődő jó melletti döntés készségét kell magunkban kialakítanunk, akkor nem hibázhatunk semmilyen kemény helyzetben, az isteni elvárásnak megfelelően fogunk cselekedni.

Egyre jobban látszik, hogy az „evilágban” mennyire ingoványos az „igazság” fogalma és tartalma, mennyire el tudják relativizálni a bűnt. Alakítsuk ma is tovább az életünket az őseinktől ránk maradt és kortársainktól értelmezett írásoknak megfelelően. Ha jónak véljük az irányt, akkor erősítsük azt. Ha rádöbbenünk valami rosszra, azon változtatni pedig legyen bátorságunk és kitartásunk.

Cserta Gábor, Székesfehérvár

Egész életünket a szabályok, előírások, törvények határozzák meg. A szabadságra vágyódó énünknek nehéz ezt elfogadni, de ez akkor is tény. Az emberiség gondolkozásával, társadalommá alakulásával együtt járt és ma is együtt jár a szabályok alkotása és azok alakítása. Ha teszem azt, ma reggel kimegyünk (vagy már ki is mentünk) az utcára, csak a közlekedéshez mennyi szabály tartozik.

A mai elmélkedésünkhöz használatos könyvek is előírásokkal, utasításokkal vannak teleírva. Minden egymásra épül. Olvassuk az esetleg több ezer éves parancsokat, amik az akkori gondolkozásnak és adott kulturkörnek megfelelően írták elő a társadalom működését biztosító szabályokat. Látható a világ mai állásából, hogy nem mindig helyesen. Ellene vethetjük azonban, hogy ennek ellenére létezik még az emberiség, valami csak jó azokban a törvényekben…

Volt a zsidóknak egy Jézusuk (így aztán nekünk is van), aki meglehetősen drasztikusan átértelmezett és újrafogalmazott bizonyos törvényeket. Meg is lett az eredménye a személyes életére vonatkozóan is, de ugyanakkor az emberiség életére vonatkozóan is. Hiszen mi minden köszönhető az Ő látásmódjának az állandóan alakuló, változó világban…! Nem kerülhetjük meg az elénk adódó eseteket, lehetőségeket, szükségeket. Ezekkel ma is tennünk kell valamit, mégpedig az élethelyzetünknek megfelelően. A tanult, elfogadott és magunkévá tett (csúnyán hangzó) törvényeknek megfelelően. De sose feledjük a legfőbb törvényt!

Cserta Gábor, Székesfehérvár

Jézus valószínűleg az iránta érdeklődést mutatók között is kategóriákat határozott meg a hozzáállásuk, körülményeik alapján. Akik alkalmi jelleggel, érdeklődési szinten hallgatták, azok a szimpatizánsok nagy hallgatói táborát alkották. Akikben nagyobb elköteleződési szándék mutatkozott, és életvitelszerűen voltak mellette, azok a tanítványi kört alkották. Ezen belül is választott 12 tanítványt, akikben az elköteleződés nagyobb szándékát vélte felfedezni, és akikkel még több időt töltött. Az evangélium azonban megemlít a 12 tanítványon belül három személyt, Pétert, Jakabot és Jánost, akiket Jézus egyedi titkokba avat be.

A tanítások, találkozások egyik kiemelt helyszíne a hegy. Olyan hely, amely szimbolikusan az ég és a föld találkozási pontja, a hétköznapi nyüzsgésekből történő kiszakadásnak a helyszíne. Egy kirándulás után, a jó levegőn eltöltött órákat követően kicserélődik, megváltozik az ember. Úgy szokták mondani, hogy „még a színe is más”.

Mennyivel inkább igaz ez akkor, amikor a kirándulás során olyan szellemi és lelki tartalmakkal találkozunk, amely megtölti szívünket-lelkünket. Más színben látjuk a világot, és a világ is más színben lát minket, mert az ég és a föld egymásra talált bennünk. Otthont adtunk Istennek, az Isten otthonra lelt bennünk.

Jézus és tanítványai is ebben az élményszerű megtapasztalásban részesültek ott fenn a hegyen. Ezt az élményt követte Illés és Mózes megjelenése. Érezték, hogy Isten nagy tervének különösen beavatott részeseivé váltak. Figyelhették, hallhatták a beszélgetést, amelynek végén elhangzott az Atya megerősítő kinyilatkoztatása: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”

A beszélgetések a múltból elindulva, a jelenen át, a jövőt kutatva zajlanak. Honnan indultunk, hol tartunk, és hová szeretnénk, illetve hová kell eljutnunk.

Elképzelek egy látomást. A Bokor Képviselete elmegy lelkigyakorlatra, ahol az esti imádság közepette megjelenik Gyurka bácsi, Halász Bandi bácsi és Dombi Feri bácsi. Beszélgetnek. Nemcsak a lerágott csontú múltról, a sikertelen jelenről, hanem az előttünk álló, feladatokkal, kihívásokkal teli jövőről is. Amennyit a jövő feladataiból felismerünk és elvállalunk, annyit teszünk hozzá az üdvtörténet művéhez.

Belőlem is felfakad a tanítványok ajkán megfogalmazódott közösségi élmény: „Mester, jó, hogy itt vagyunk!” De sátorozásra, víkendezésre nem vágyom. Szeretem a tevékeny életet. Szeretném, ha az Atya rólam is úgy beszélne: „Ez az én szeretett gyermekem, akiben kedvemet lelem.” De hogy tényleg így van-e, abban bizonytalan vagyok…

Lipien Mihály & Krémer Ibolya, Budapest

Irgalmasság és megbocsátás

Az Isten szeretetének egyik legátfogóbb megnyilvánulása az emberek felé az irgalom. Maga a Megtestesülés a legfőbb bizonyíték erre. Isten Jézusban Magát adja, hogy tanításával és élete példájával irány adjon nekünk, a szükséget szenvedő emberiségnek, hogy a helyes útra, a Hozzá vezető útra vezesse a megtérni akarókat. Jézus tanítása során gyakran említi az Atya irgalmának, szeretetének megnyil-vánulásait. Néhány példa:

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)

„Fölkelti napját jókra és gonoszakra, esőt ad az igazaknak és a bűnösöknek.” (Mt 5,45)

A tékozló fiú történetében a bűnbánatot tartó, hazatérő fiának megbocsájt és örömében keblére öleli (Lk15,11-32).

Mivel az irgalmasság az a készség, hogy a szükséget szenvedőkön segítsünk, segítségnyújtásunkhoz adott esetben abból merítünk erőt, hogy már megtapasztaltuk Isten irántunk való szeretetét.

Jézus az Őt követés feltétlen feltételének állítja az irgalmasságot. Az ítélet-tablón az irgalmasság cselekedeteit sorolva képet kaphatunk erről, és az érte járó országbeli jutalomról (Mt 25,31-45). Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd is ezt világítja meg (Lk 10,25). Jézus boldognak mondja azokat, akik irgalmasságot gyakorolnak. „Boldogok az irgalmasok, majd nekik is irgalmaznak.” (Mt 5,7).

Nemcsak szükséget szenvedő felebarátinkkal, akik felé jótékonysággal, adással, lelki segítségnyújtással kerülünk kapcsolatba, hanem a nekünk ártókkal, ártani akarókkal is. Feléjük a Jézustól tanult megbocsájtással járunk el helyesen (Lk 17,3). Az isteni és emberi megbocsájtásnak belső összefüggése van. Ezt imádkozzuk a Miatyánkban is (Mt 6,12).

Tudatosítjuk-e magunkban: a földi életünk mikéntje az örök életünk záloga?

Rohonczi Gábor, Budapest

„Összekötöznek súlyos terheket és az emberek vállára rakják, de maguk az ujjukat sem akarják megmozdítani.”

Aki nem aszerint él, ahogy tanít, annak tetteit nem szabad követni. Jézus elmarasztalja azokat, akik csak másokkal szemben támasztanak magas követelményeket, magukkal szemben nem.

Jézus elmarasztalja azokat, akik keresik a feltűnést, az első helyeket, a díszes ruhákat, a megtisztelő címeket.

Nem csak valamilyen elismerésre vágyom?

Tudom-e, hogy szövegeim és tetteim, hogyan viszonyulnak egymáshoz?

Példakép-e az életem mások számára?

Szét tudom-e választani a hirdetett tanítást a hirdető gyengeségétől?

Nem vagyok-e túl kritikus, szigorú másokkal szemben?

Tudok-e közvetlenül és keresetlenül egyszerű lenni az emberi kapcsolataiban?

Bandula Mária, Szigetszentmiklós

Jézus döbbenetes bátorsággal megy elébe az elkerülhetetlennek. A japán kamikázék, vagy a forradalmárok nagy része is bátor volt, ez nem kétséges. De azért áldozták életüket, hogy megöljenek néhány ellenséget, a népüknek jobb legyen, s esetleg majd megbosszulják őket. Jézusnak módja lenne elmenekülni, de nem teszi, ő nem bánt senkit, mert mindenkit – a gyilkosait is – népébe akarja ölelni.

Eközben a Zebedeus fiak édesanyja gyermekei jövőjét egyengetné. Mint minden anya, ő is azt szeretné, ha övéi jól boldogulnának az életben. Hiába tudjuk, hogy az elsőségre törekvés, a másokat háttérbe szorító versengés irigységet, féltékenységet, rossz lelkiismeretet szül, nehezen tudunk kiszakadni ebből a földi perspektívából.

Jézus nem utasítja el a növekedés vágyát az emberben. De felhívja a figyelmet arra, hogy az Ő Országában a legtöbbet szolgálók az igazán nagyok. Nehezen érthették ezt a tanítványok, s lassan formálódik ebbe az irányba a mi tudatunk is.

Mai világunkban kicsi nehezen értelmezhető a „szolga” szó. Régi filmek képkockái ugranak be, ahol a cseléd elveszi a vendégtől a kalapját, sikálja a konyhát, tűri az urak szeszélyeit stb. Ma talán azt mondanánk, a szolgáló ember az, aki folyamatosan figyeli mások testi-lelki szükségleteit, és viszonzást nem várva osztja idejét, mosolyát, pénzét.

Jó irányba „áll-e” a növekedési vágyam?

Hol a határ a protekció-kérés és a „kapcsolati tőke” felhasználása között?

Nem tesz-e önteltté egy-egy jól sikerült szolgálat?

Gyurgyóka közösség, Pécs

A gazdag ember és a szegény Lázár történetét felfoghatjuk társadalmi problémaként. Mindig élnek gazdagok és szegények is. A köztük lévő szakadék szinte áthatolhatatlan, mint a menny és pokol között. Érdekes, hogy a gazdag akkor kezd el gondolkodni életén, amikor elnyerte büntetését, amikor már késő, de gondol a testvéreire, ne hogy úgy járjanak, mint ő, képes másra is gondolni, nem csak magára. S bár kérése nem teljesíthető és a keményszívű ember még akkor sem változik meg, ha a holtak közül tér vissza hozzá valaki, ebben az emberben mégis felbukkan egy nagyon vékony szeretetszál, a testvéreimnek ne kelljen úgy szenvedniük, mint nekem.

Az Isten olyan, mint egy adótorony, küldi a jeleket az emberhez, történetekkel, prófétákkal és szentekkel. Megtalálhatjuk a természetben, a város zajában, a csendben és a tömegben. Üzen nekünk mindennel, ami körülvesz, jó és rossz. Kérdés, hogy meg akarjuk-e hallani a hangját, meg akarjuk-e ismerni a jóságát, meg akarjuk-e tartani a parancsait, amik minden üzenetben benne vannak?! Vigyázzunk, nehogy késő legyen! Ne akkor ébredjünk, amikor már nem tehetünk semmit!

Figyeljünk a világra, a történésekre, az emberekre, és figyeljünk a belső hangra, hogy jó úton járjunk. Életünket kísérje áldás, és sok gyümölcsöt teremjünk, jó talajban gyökerezzünk, hogy ne legyünk kitéve semmiféle szélnek, ami lesodor az egyenes útról.

Fityusné Zsuzsa, Pécel

Meglepő ez a szentírási szakasz. A hálátlan szőlőmunkások megölik a gazda egyszülött fiát is, aki erre bejelenti, hogy a „gonoszokat a gonoszok sorsára juttatja”. Kicsit olyan, mintha az ó- és az újszövetségi istenkép összekuszálódott volna. Egyrészről a végletekig értünk élő Isten, aki saját Fiát sem kíméli, másrészről a büntető Isten, aki megfizet kinek-kinek tettei szerint.

Maga a szöveg és a bibliamagyarázatok is arra utalnak, hogy a zsidó néptől elvétetik az előjog, s a pogányoknak adatik.

De mit mondhat ez a példabeszéd nekünk itt és most?

Sajnos az emberi összetevő nagyon ismerős: nem elég a kialkudott bér, ha van rá mód, akkor többet akar, akár becstelenség árán is. A vagyon ördöge ma is ilyen: sosincs elég.

Az isteni hozzáállást azonban feltehetően sosem fogjuk megszokni. Isten néha homlok egyenesen másképpen gondolkodik, mint mi. A tények ellenére is végtelenül bízik az emberben! Zavarba ejtő ez az „esztelen szeretet”.

Pedig saját tapasztalatból is tudjuk, hogy az ember csak a szeretet hatására képes megváltozni. Van, mikor még akkor sem sikerül, de az biztos, hogy ez az egyetlen esély saját magunk és mások jobbá levésére.

Add Uram, hogy befogadói és továbbtükrözői lehessünk végtelen szeretetednek!

Gyurgyóka közösség, Pécs

„Még távol voltak, amikor meglátta őt atyja, és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, a nyakába borult és megcsókolta.”

Az Atya a Tőle távol lévőket is figyeli és szereti, elébe megy a megtérőnek. Az Atya nem haragszik a bűn miatt, nem tesz szemrehányást. Az Atya sajnálja a bűnei miatt szerencsétlen embert. Az Atya megkülönböztetett szeretettel várja a megtérő bűnöst. Az Atya nagyobb jelentőséget tulajdonít a bűnös megtérésének, mint az igaz megmaradásának. A szentségben tetszelgő helyteleníti az Atya irgalmát és elítéli a bűnöst.

Milyen volt az életem, míg távol voltam Istentől. Mivel mutatta ki szeretetét irántam? Szeretetem-e a bűnösöket? Hogyan jött felém szerető Atyám? Hogyan is tértem meg? Kinek a megtérését segítem? Szoktam-e kioktatni a bűnösöket, hibázókat? Bűneim mélyén átéltem-e már az Atya utánam nyúló szeretetét? Átéltem-e már a bűnből megtért örömét?

Bűnösöket vadászok, vagy a szenteket akarom még szentebbé tenni?

Nem képzelem magam szentebbnek másnál csak azért, mert én éppen azt a bűnt nem követtem el?

Mlecsenkov Angel, Halásztelek

A mai vasárnap evangéliuma a jeruzsálemi templom megtisztításáról szól. A zsidó nép, miután a nép befejezte vándorlását, megállapodott és letelepedett. A környező népek mintájára olyan templomra vágytak, ahol az Úr jelenvalóvá válik számukra. Hosszú időn keresztül elegendő volt számukra az, hogy Isten jelenlétét, közöttük élését a választott nép történelmi eseményeiben, de legfőképpen a család és közösség körében, annak szertartásaiban élték meg. Nem volt szükség hatalmas szakrális templomra. Megélték, hogy Jahve, az Úr közöttük élő Isten, aki velük van.

Amikor egy vallás elérkezik abba a „fejlődési” szakaszba, hogy megkezdik templomok és kultikus helyek építését, akkor már Istent is igyekeznek életükön kívülre helyezni. Itt vagyunk mi, itt lakunk, itt élünk, Isten pedig ott lakik, ott él a templomban, ahol rendszeresen vagy rendszertelenül találkozhatunk Vele.

A templom a zsidók életében is új istenkapcsolatot alakított ki. Évente egy alkalommal a vallási előírás kötelezettségeinek eleget téve elmentek a megépített jeruzsálemi templomba. Ott vagyoni helyzettől, vagy éppen a bűn terhétől függően választhattak áldozati állatot, amelynek a feláldozása lelki megnyugvást adott a népnek. Az embernek belső élménye lett, hogy adott valamit Istennek, és kapott valamit Istentől. Majd az év többi napjain élhette Istennek tetsző, vagy Istennek kevésbé tetsző hétköznapjait.

Jézus ezt az Istennek már nem tetsző külsőséget szeretné megszűntetni. Kiűzni a vallási életből a nyerészkedést, haszonlesést, a templomi életből a zsibvásár jelleget. Istennel ne a pótcselekedetek által akarjunk találkozni. Istent ne zárjuk be a Neki épített falak közé. Istennek közöttünk kell élnie, nem szigetelhetjük el, és nem szigetelődhetünk el Tőle.

A jeruzsálemi templom 46 évig épült, Jézus három nap alatt új templomot épít fel. Ez a mi feladatunk. Felépíteni magunkban Isten templomát. Devizahitel felvétele és árfolyamkockázat veszélye nélkül. Magunknak kell két lábon járó, mobil templommá válnunk. De veszélyek ebben a templomban is leselkednek ránk. Csakhogy ebből a templomból már magunk is kiűzhetjük mindazt, ami nem oda való, ami nem Istennek tetsző.

A kislányunk osztályában minden hétfőn megkérdezi a tanító néni, hogy vasárnap ki volt templomban. Ritkán tud igennel felelni. Mennénk vele, de semmi nem vonzza, számára teljesen idegen, szinte végigszenvedi az egész szertartást. Nem az ő világa, nem az ő szintje.

De amit két éve a Bokor bodajki nagytáborának záró miséjén megélt, azt gyakorta emlegeti. Az már nagyon közel állt hozzá. Ahol a forma és a tartalom, a test és a lélek harmonikusan egymásra talál, ott Istennek tetsző templom épül. A nagyböjti időszak mindannyiunknak jó lehetőség, hogy rendet tegyünk saját énünk templomában. Kiszórjunk belőle, ami nem odavaló, és beengedjünk oda mindent, ami Istennek tetsző.

Lipien Mihály & Krémer Ibolya, Budapest

„Bizony, mondom nektek, egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában.”

Az evangéliumi részt olvasva az jut eszembe, hogy én vajon milyen próféta vagyok. Hogy valamilyen, az biztos, hiszen cselekedeteimmel, beszédemmel nem tudok nem közvetíteni. De kedves vagyok valaki számára? És kedves vagyok a magam számára? Olyan könnyű a távolba beszélni, elkövetkező eseményekről töprengeni, filozofálni, jósolni, akár tanácsot is adni másokkal. Noha máskor a legkisebb bajom is figyelmetlenné tesz mások iránt, amikor prófétálásról van szó, olyan könnyű túlnézni magamon, a mindennapokon, a környezetem, családom, közösségem mindennapjain, gondjain. Vajon nem ezekben és nem most lenne inkább szükség prófétára?

„Ma teljesedett be ez az írás a fületek hallatára.” (Lk 4,21), mondta Jézus, miután a názáreti zsinagógában felolvasott az Írásból. Nem kell várnunk az Istenre ahhoz, hogy igaz és kedves prófétákká legyünk. Talán csak megérteni kell, hogy ő már bennünk él, a kezdetektől fogva.

Garay Dorka, Dunakeszi

Hányszor kell megbocsátani? Hetvenszer hétszer. De nem szükségszerű, hogy a megbocsátás valami szörnyű nagy áldozat legyen, hiszen lehet ez teljesen természetes magatartás is. Egy édesanyának valószínűleg akkor kellene megerőszakolnia magát, ha nem akarna megbocsátani a gyermekének. „…mért nem tudja látni egymást / a sok ember, a sok-sok királyfi / úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni”? Tényleg, miért nem? Mi lehet az, ami megakadályozza, hogy azonnal, egyetlen mosollyal elnézzük az egymás ellen elkövetett dolgokat?

Talán a legfontosabb ok a ragaszkodás az evilági dolgokhoz, és emiatt félelem a veszteségtől. Ragaszkodunk a pénzünkhöz, tárgyainkhoz, az elért eredményeinkhez, a jó presztízsünkhöz, a hozzánk közelállókhoz és végső soron az életünkhöz. Ha ezek bármelyikét veszély fenyegeti, előjöhet belőlünk az állat, ösztönlény.

A másik ilyen ok az önközpontúság. Amikor semmi más nem érdekel, csak az, ami az enyém. Az én fájdalmam, az én elveim, az én veszteségem. Ez korlátot szab a megértésnek és az empátiának, és nagyon könnyen ítéletet hozunk: bosszút állunk.

Sokaknak túl erős a „bosszú” kifejezés, ők inkább azt mondják: megleckéztetni, hadd tanuljon belőle a másik. De milyen tanulsága lehet a leckéztetésnek, ha a fenti félelemből és önközpontúságból indul ki? Ki tud ebből a leckéből tanulni? Az, akiben erős az empátia, és a negatív tetteink mögött is megérzi a valódi mozgatórugót. De őt minek leckéztetni? És akiben nincs empátia, annak úgysem segít, csak a támadást érzékeli belőle, ami viszont-erőszakot szül.

Hacsak valami fontosat ki nem hagytam a fentiekből, akkor nyilvánvaló, hogy az Isten miért nem haragudhat ránk és miért nem kérdés az, hogy megbocsát-e nekünk. És ez nekem nagy megnyugvást jelent. Ő olyan, mint mi akkor, amikor az alvó kisgyermekünket átöleljük. A mozdulatban nincsen vád, nincsen félelem, csak a teljes, feltétel nélküli szeretet. Így szeret bennünket az Isten.

Bajnok Kristóf, Budapest

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat.”

Az Emberfia azért jött, hogy betöltse a törvényt és a próféták tanítását. – Aki betölti a törvényt és a próféták tanítását, az az Emberfia.

Mi és mennyi az a feladat, az a tanítás, az a szeretetmennyiség, az a jóság, az a „törvény”, amit egy ember, aki Istennel él, betölthet egy élet alatt? Mi az a feladat, tanítás, az a szeretetmennyiség, jóság, az a „törvény”, amit én betölthetek az életem során?

Ez a rész számomra egyértelmű jelzés: Jézus kijelöli a saját útját. Teszi ezt a múltnak, a hagyományoknak a tudatában, melyek egyenes folytatásaként határozza meg önmaga szerepét, és teszi ezt annak tudatában, hogy a feladat, amit ezzel a kijelentéssel egyértelműsít, egyben korlátozza is: Isten üzenetének hordozóját nem feltétlenül fogja keblére ölelni a hatalom. Azt hiszem, ez a mi feladatunk is: kijelölni a saját utunkat s elfogadni ennek az útnak a rögeit és kátyúit is, csak így lehetnek a cselekedeteink hatékonyak, aktívak, sokszoros termést hozóak. Mi az a „törvény”, amit én töltök be, ami az én helyem, szerepem, Isten Nagy Mintázatában? Mi az a vágy, ami nem reális? Meg tudok-e elégedni néhány kulcsdöntéssel és tudom-e az életemet ezekre építeni, ezekért élni, ezekért adni? Jézus tudta. Vállalta. Vállalta, hogy milyen élete nem lesz, mi mindent nem érhet el, hány ajtó, lehetőség fog bezárulni előtte, ha az Isten szerint él. Szilárdan állt a kijelentése mellett és eköré rendezte az életét. Meg tudok-e elégedni a saját döntéseimmel? El tudom-e engedni a többi lehetőséget, be tudom-e csukni én magam a többi ajtót? Ó, ma szeretik úgy mondani, hogy az embernek rengeteg lehetősége van, hogy minden nyitva áll, felrepülhet az űrbe, lebukhat a tenger mélyére, lehetne gazdag, híres és szép, ha szeretne, csak rajta múlik. Tényleg ez a cél? Vágyni felfelé, borzongani a mélységeken?

Inkább azt kérdezem magamtól, nap mint nap, ahogy felkelek reggel és kenyeret kenek a kisfiunknak a konyhaasztalnál: Tudok-e fejlődni a vállalt úton, a vállalt korlátokkal? Az ezekkel való megelégedés hozza magával az új, a megtalált lehetőségeket, társakat, házastársat, családtagokat, közösséget, jóbarátokat. Az ezekkel való megelégedés segít fel a kaptatón, visz céljaimhoz. Az ezekkel való megelégedés adja a felfelé, az Isten felé növekvés lehetőségét. És a Feladat az, ami húz felfelé.

Istenem, nem kevesebbet szeretnék, mint „betölteni a törvényt” én is. Persze, nem úgy, mint egy Messiás. Hanem, mint egy egyszerű ember lánya-fia. A saját, Istenbe kapaszkodó, személyes, nekem szóló, élethosszig tartó törvényemet. És nem is vágyom többre igazából. Hallgass meg, segíts meg, Istenem! Ámen.

Garay Zsófia, Budapest

Az alábbi kávészemekről szóló történetet nemrég hallottam. Azóta se tudom eldönteni, melyik vagyok én. Hogyan viselem a nehézségeket? Látom-e a problémákban a lehetőséget?

Miközben ezeket kérdezem, itt szuszog a kislányom a mellkasomon. De ha ránézek, csupa lehetőséget, boldog pillanatot látok, amik megtestesítik számomra az erőt és a teljességet. Remélem, hárman együtt, boldog családként egész évben sugározhatjuk magunkból, hogy a nehéznek tűnő körülmények a legjobbat hozták ki belőlünk.

Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.

Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük. Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:

– Kedvesem, mit látsz itt?

– Tojást, sárgarépát és kávét – válaszolta.

Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:

– Mit jelentenek mindezek, apám?

Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe. Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre: A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált. A tojások erősen megkeményedtek. Ellenben a kávé megváltoztatta a vizet.

– Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? – kérdezte lányától az apa.

Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?

Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?

A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?

Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet. Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Emelkedj a sorsod fölé, és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd „édes kávé zamatodat”, amely a sajátod, amit kizárólag csak Te sugározhatsz!

Melyik vagy Te? Melyik szeretnél lenni?

Bajnokné Vincze Orsolya, Budapest

Azt hiszem, éppen a Nagyböjt felénél járunk, ami jó lehetőség arra, hogy mérleget vonjunk eddigi „munkánkról”, és az evangélium üzenete által megerősítve menjünk neki a második félidőnek. A Nagyböjt jó alkalom arra, hogy közelebb kerüljünk az Isten országához, de tudunk-e úgy válaszolni, választani és élni, hogy Jézus megveregesse a vállunkat?

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből” – hangzik a jól ismert válasz az írástudó kérdésére. De hogyan tudjuk az Istent szeretni? Már gyermekként megtanultuk talán, hogy Őt az embertársainkon keresztül szerethetjük igazán. De mit jelent „teljes szívből, teljes lélekből, teljes elméből és minden erőből” szeretni?

Teljes szívből szeretni számomra azt a képességet jelenti, hogy tudom a másik embert feltétel nélkül, származásra, nemzetiségre, felekezetre való tekintet nélkül szeretni. Képes vagyok félretenni az előítéleteimet, és Isten arcát látni minden ember arcában.

Akkor szeretek valakit teljes lélekből, tehát Jézus bennem rejlő Lelkével, ha képes vagyok a tőle tanult módon áldozatot hozni a másikért. A Lélek az, ami megsúgja nekem a hogyant, sőt megadja a kezdő lökést a cselekvésre, hogy mind jobban és jobban akarjam, tudjam szeretni a másikat.

Ha teljes elméből, vagyis okosan, ésszel szeretem a másikat, akkor figyelek a szeretetem kifejezésének megfelelő módjára is. Olyan sokszor adódik békétlenség, összetűzés, vita a buta félreértésekből, tapintatlanságokból, amik pusztán abból adódnak, hogy nem figyelek eléggé, hogy mi jó a társamnak!

Minden erőből szeretni pedig azt jelenti számomra, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy akarjam szeretni a másikat. Úgy gondolom, ez sokszor tudatos döntés. Ha szeretni akarok, akkor nem hagyom cserben, és nem hagyom el a másikat.

Mindez egyszerre persze emberfelettinek tűnik, de ha Istenre hangolódunk, semmi sem lehetetlen előttünk. Hogyan szeressük hát embertársainkat, szüntelen imádkozással, vagy cselekedetekkel és értük éléssel? Természetesen a helyes arányt megtalálva, a kettőt együtt kell művelni, melyet kimondani egyszerűbb, mint végrehajtani. Mégis, minden nap talán mindannyian azon igyekszünk, hogy ebben is előrelépjünk.

A böjti időszakban változik-e az ima életem, többet teszek-e, gondolok-e a körülöttem állókra? A családomra, a munka-/iskolatársaimra, vagy éppen a vidéki szegényekre, akik még itt a tavasz elején is fáznak otthonaikban. Tudok-e rájuk úgy gondolni, hogy meglátom bennük Jézus arcát?

Talán ez az egyik feladata a Nagyböjtnek, hogy fejlődjünk az Isten országa építésében, és megerősítsük hitünket most a HIT évében. És akkor tán minket is megdicsérnek majd az Égiek: „Nem jársz messze Isten országától”.

Pálinkás Tamás & Pálinkás-Bajnok Júlia, Budapest

„Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik,
aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.”

Jézus példázatában két emberről beszél. A farizeusról, aki dicséri magát, és a vámszedőről, aki anélkül, hogy bármit szólna saját érdemeiről, csupán Isten irgalmát kéri, az Isteni Kegyelmet.

Miért is dicsérjük önmagunkat mások előtt? Természetesen azért, hogy mások is tudjanak érdemeinkről és elismerjék azokat.

A mai világban gyakran halljuk, hogy szükség van ön-manage-elésre ahhoz, hogy megálljuk a helyünket a világban, és előrébb jussunk. Ez így is van. A „manage” szó angolul azt jelenti „kezel, vezet, igazgat valamit.” Szükséges és fontos vezetnünk, igazgatnunk életünket. Ki más is tudhatná jobban, hogy mire van szükségünk, merre akarunk tovább haladni, mint saját magunk? Azonban az, hogy irányítjuk az életünket, nem jelenti azt, hogy önmagunkat kéne dicsérnünk, pláne mások ellenében, ahogy azt a farizeus teszi. Sokkal inkább arról szólna, hogy tisztába jöjjünk céljainkkal, és kövessük azokat; felismerjük, hogy mi fontos nekünk és képesek legyünk tenni érte. Mindehhez csupán Ránk van szükség és az Isteni Kegyelemre.

Kiss Anna, Budapest

Az ószövetségi szentírásban feljegyzett jelképes történeti részletre hivatkozik Jézus a mai evangéliumi részlet elején. A Számok könyve 21,4-9 részlet írja le azt az eseményt, amikor a zsidók, belefáradva a véget nem érő pusztai vándorlásba, zúgolódni kezdtek. Türelmetlenségük büntetéseként élték meg a pusztában meghúzódó kígyók marásait.

Évekkel ezelőtt egy hajnali rádióműsorban mesélte el a riporter azt a történetet, amely egy tibeti kolostorban történt meg. A világ különböző részeiről jöttek össze a részvevők erre a lelkigyakorlatra. Az elmélkedések után mindenki mehetett a kolostor környékére sétálni, hogy a hallottakról elmélkedjen. Az egyik Nyugat-Európából érkezett vendégnek botot adtak a kezébe, hogy amikor kígyó közeledik feléje, akkor azzal zavarja el. A vendég csodálkozott, hogy mások bot nélkül sétálnak. Az esti étkezésnél meg is kérdezte, hogy mások miért nem kaptak botot a kígyók miatt. Azért – feleltek neki –, mert önben jelenleg még nagyon erős a negatív kisugárzás, amely ingerlően hat a környezetében élőkre, de főleg a kígyókra.

El tudom képzelni, hogy a pusztában vándorló zsidók közül is azokat érte e kígyómarás, akik türelmetlenek, elégedetlenek voltak, és a környezetük megérezte feszültségüket, idegességüket. A kígyó megmarta őket, de a rézkígyó, amelyet Mózes póznára tett, már a puszta látványával képes volt meggyógyítani őket. A városi gyógyszertárak is gyakran használják cégtáblájukon ezt a szimbólumot, legfeljebb az emberek nem ismerik a jelkép jelentését, értelmét.

Az Újszövetség póznára tett rézkígyója, aki az emberiség számára gyógyulást hoz, maga Jézus. A gyógyító szó pedig, amelyet már a világ valamennyi nyelvére lefordítottak így hangzik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Nem elítélni akar minket az Atya, hanem Jézus által meggyógyítani.

Aki rosszat tesz, az sötétben jár, és másokra is káros hatást fejt ki. Aki ezzel szemben jótettekben bővelkedik, az világosságban jár, és a környezete számára is jó példát ad, gyógyítóan hat. Ránk is gyógyítóan hat az olyan ember, aki a bennünk felgyülemlett feszültséget türelemmel, megértéssel veszi tudomásul. Aki nem visszatámad, hanem megért és elfogad minket.

Nekünk is ugyanezt kell tennünk, ha olyan embertársunkkal kerülünk kapcsolatba, akiben hatalmas a feszültség, és meg nem szűnő a panaszáradat. Segítséget adni vagy kapni azt tud, aki az Újszövetség rézkígyójára, Jézusra tekint, az Ő útját járva talál rá a szeretet útjára.

Lipien Mihály & Krémer Ibolya, Budapest

József „igaz” ember volt. Mit jelent igaznak lenni? A biblia tanítása szerint szellemi és erkölcsi tisztaságot, nyitottságot. József hitt az angyal szavának. Ahogy Mária hitt az angyali üdvözletben, úgy József sem kérdőjelezte meg a történteket.

Racionális világunkban a hit hiánya meghozta a maga gyümölcsét. Nem csak Istenben nem hisznek, hanem egymásban sem. A sok válás, családok felbomlása, gyermekek szülő nélküli növekedése ide vezethető vissza.

Voltak, vannak igaz hitű emberek, akik példaképeink lehetnének. Szent József ilyen ember volt.

Dombi János, Bánya

„Fogd ágyadat” – hogy ebből milyen bonyodalom támadt?!

Nem gondolom, hogy Jézus szándékosan szúrt volna ki azzal, akit az imént mentett meg harmincnyolc évi bénaságból.

Találgatni lehet csak, miért volt fontos, hogy ne hagyja ott a fekhelyét, hordágyát.

Talán ez volt egyetlen vagyonkája, amit pénzzé tehet most már.

Esetleg Jézus azokra gondolt, akik vakon keresik a szabad utat a vízhez. A zsúfolt hely egy darabkáját át lehet adni más várakozó betegnek. Vagy mindez egyszerre.

A meggyógyult sem ártó szándékkal szaladt elmondani, hogy ki gyógyította meg.

Számára tekintély volt a vezető papság, írástudók. Kötelességének érezhette, hogy tudassa velük a jó hírt, ők is ismerjék meg azt, aki ilyen csodára képes.

Segítsen minket Urunk, hogy ne kelljen ártanunk magunknak, ha mással jót cselekszünk!

Segítő jó szándékunk pedig bölcsességgel párosuljon!

Dombi Zsuzsi, Bánya

A próféták, közöttük Izajás is, az Isten (= Lélek) nevében szóló, író emberek voltak. Az eljövendő Megváltóról és Országról beszéltek. Így tartották fenn Isten eljövendő uralmának reményét. Ez tartalmazta a szegények megszabadulását, ételben-italban bővelkedését. Megígérte, hogy – szemben az emberi szeretetlenséggel – nem feledkezik meg népéről az Úr.

Jézus az Atya Lelkével betelve kezdte meg nyilvános működését. A názáreti zsinagógában benne beteljesültnek mondta Izajás sorait (vö. Lk 4, 16-19). A jeruzsálemi Beteszda-fürdőnél történt szombati gyógyítását megkérdőjelezőknek bátran megvallotta Istent Atyjának. Ellenségeit arra tanította, hogy sem Atyja, sem ő nem függesztheti fel szeretetét a törvény betűje kedvéért. A Jézusban cselekvő Isten szombaton is embere kíván lenni a segítségre szorulóknak. Ha az előírásoktól megkötözöttek – emiatt – meg tudnak feledkezni a szükséget szenvedőről, Ő ezt nem teheti meg, mert a Fiúnak összhangban kell lenni Atyjával.

Sőt többet is fog tenni a beteggyógyításoknál, ördögüzéseknél, mert benne és általa az Atyaisten cselekszik: Halottakat támaszt fel, ítéletet tart, örök életet fog adni. Ő a Dániel prófétától megjövendölt Emberfia, aki az Ősöreg küldötteként megalapítja Isten Országát a földön (vö. Dán 7, 13-14).

Megígéri, hogy aki Őt követi a szüntelen munkálkodásban=jócselekedetek végzésében, azt elhozza majd sírjából, és feltámasztja az örök életre. Aki befogadja Istent az életébe, az már lelkileg feltámadottként élhet, mert a hallhatatlan Isten mennyei világához tartozik. Jézus tanítása „lélek és élet” (Jn 6,63), aki hisz benne, és követi magatartását, az joggal remélheti, hogy a Szentlélek elvezeti a teljes igazságra (vö. Jn 16,13).

Várnai Laci, Balatonboglár

„…Nagyobb tanúságtétel szól mellettem a Jánosénál. Azok a munkák, amelyeket az Atya nekem adott, hogy véghezvigyem őket, azok a munkák, amelyeket teszek, tanúskodnak mellettem, hogy az Atya küldött engem.”

Jóllehet a fenti idézet, ill. az evangéliumi rész is az Atyától induló tanúságtételéről szól, számunkra hasznosabb János tanúságtételével foglakozni, mert nekünk is tanúságtévőkké kell válnunk.

Mitől igazi (valódi, hiteles, érvényes) egy tanúságtétel?

• A tanúságtévővé személyétől. Csak aki tanúságtévővé vált, az képes tanúságot (tanúbizonyságot) tenni /magyarázat később/. János tanúságot tehetett Jézusról, mert előzőleg tanúságtévővé vált. Aki nem vált tanúságtévővé, annak beszéde – bár lehet, hogy csodálatos és megrázó szavakat mond Jézusról – nem tanúságtétel, csupán hatásos beszéd Jézusról.
• A tanúságtévővé ismereteitől. Attól, hogy a tanúságtévő, azt a személyt, akiről tanúságot tesz, a lehető legjobban ismeri. Akiről tanúságot akarunk tenni, azt a lehető legjobban kell ismernünk. Ezért érthetjük Jézus állítását, mikor János tanúságtételét értékeli, hisz a legtökéletesebb tanúságtévő az, aki legjobban ismer bennünket, azaz menyei Atyánk.

Mitől válhatunk tanúságtévőkké?

• Vizsgáljuk meg kicsit alaposabban Jánost. Amikor érdeklődnek kiléte felől, azt válaszolja (minden kételyt elosztóan): „Nem én vagyok a Krisztus”. Ezzel a válaszával ráirányítja kérdezői figyelmét arra, akiről tanúságot akart tenni. Nem magáról, küldetéséről, céljáról beszél, azaz válaszával nem magára mutatott rá, hanem JÉZUSRA. Csak a 4. kérdésre mondja el, ki is ő, de még akkor is csak azzal kapcsolatban való teendőiről beszél, akiről tanúságot akar tenni (Jn 1-19-23).

  A tanúságtévő első ismérve tehát így fogalmazható meg: Tanúságtévő az, aki ha bármit is kérdeznek tőle az Igazság felől nem magára (gondolataira, tájékozottságára, felismeréseire…) mutat, hanem arra, akiről tanúságot akar tenni (Istenre, Jézusra). Mondhatná valaki, hogy hiszen bennünk van az Isten! Igaz. Ezért hát a lépcsők: az emberiességben egyre növekvő kis én, a lényegi (Isten lényegű) nagy Én, és maga az Isten. Amikor válaszommal a nagy Énre mutatok, az én legigazibb (Istennel megosztott) lényemre, a kérdés az, hogy rá tudok-e mutatni az általam sem teljesen ismert, számomra is olykor meglepő tulajdonságokkal rendelkező Istenre. Vagyok-e olyan szabad, és nyitott, hogy képes vagyok az ismeretlent is tartalmazóra rámutatni?

• Mitől vált János tanúságtévővé? Nem attól, hogy tanúságot tett Jézusról, hanem már előtte azzá vált. Kereste, elfogadta és hagyta, hogy Isten eszközévé, a „pusztába kiáltónak szavává”, az Úr útjának egyengetőjévé, előkészítőjévé váljon, és maradjon. Tudatosan vállalta a második helyet!

A tanúságtévő második ismérve tehát így fogalmazható meg: Tanúságtévő az, aki hagyja, hogy hasson rá az Isten, és kifejtse benne a hatását, amelynek következményei tetteiben nyilvánulnak meg. (az Atya, ki bennem marad, végzi a maga munkáit (Jn 14,10). Ha képesek vagyunk Önmagunkban megőrizni Istent, a vele való egységet, akkor mi is elmondhatjuk Jézussal: „azok a munkák, amelyeket teszek, tanúskodnak mellettem,…”, de vigyázat, csak azok a tettek képesek tanúskodni mellettem, amelyekben az Istent hagyom munkálkodni bennem, amelyeknek irányítását (belső irányítottságom mellet is /legalább részben/) átadom Istennek! Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy élettörténetemnek ne mindig én, vagy talán a nagy Énem legyen a középpontja, hanem át tudjam engedni időnként (döntésemmel tudatosságomat erősítve, annak ellenére) a középpontot az engem legjobban ismerő ismeretlennek.

Bóta Tibor & Havasy Mónika, Budapest

„Leskelődjünk az igazra, mert terhünkre van. Szembeszáll tetteinkkel: bepanaszol bennünket törvényszegésért, és szemünkre hányja, hogy vétünk a tisztesség ellen. Dicsekszik, hogy ismeri az Istent, és az Úr gyermekének mondja magát. Vádol bennünket, amiért így gondolkodunk, még ránézni sem jó. Mert az életmódja elüt másokétól, és szokatlanok az útjai. Hamis pénznek néz bennünket, és mint szemetet, kerüli az útjainkat. Az igazak végső sorsát meg boldognak hirdeti, és pöffeszkedve atyjának nevezi az Istent. Lássuk hát, igazak-e a beszédei. Figyeljük meg, mi végre jut! Mert ha az igaz az Isten gyermeke, akkor az Isten pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből. Tegyük próbára, gúnyoljuk és bántalmazzuk, hogy megismerjük szelídségét és kipróbáljuk türelmét! Ítéljük gyalázatos halálra, mert – saját szava szerint – Isten oltalmában részesül! Így gondolkodnak, de tévednek, mert gonoszságuk vakká tette őket. Nem ismerik Isten titkos szándékait. Ezért sem az erény jutalmát nem remélik, sem a tiszta lelkek díját nem tudják becsülni.”

Intencionális gondolkodás: „Tudom, hogy mit gondolsz rólam… S ha te tudod, hogy én tudom, hogy ő úgy tudja, hogy… stb., akkor…”

A mai példabeszédünk egy ilyen intencionális gondolatfüzér. Megismerjük az író-farizeus gondolkodás- és viselkedésmódját (bepanaszol törvényszegésért, dicsekszik, hamis pénznek és szemétnek néz). És viszont NEM tudjuk meg a gonoszok gondolatait. Ezek valószínűleg sokkal egyszerűbbek („Kapsz egy pofont, elteszed, azt' otthon majd rájössz, miért kaptad”). Helyette egy egész vád- és védőbeszéd van a gonosz-ellenség szájába, sőt fejébe adva: „Vádol bennünket; lássuk pártjára áll-e az Isten; nosza, tegyük próbára az igazat, gúnyoljuk és bántalmazzuk, meddig bírja?”

Ilyen drámai ellenpont csak Gyurka bácsi és vallató tisztje között feszülhetett a cigarettafüstös kihallgatás N plusz egyedik napján. A többi nap csak egyszerűen megjáratták a gumibotokat.

Egy ennyire bonyolult, tényleg talányos szövegösszefüggésből kellene kihámoznunk egyetlen mondatot Jézus Krisztusra és egyetlen tanulságot a magunk küzdelmes életére vonatkoztatva:

Jézusra a következő idézeteket szokták rutinszerűen alkalmazni: „Az Úr gyermeke, atyjának nevezi Istent; gúny, és bántalmazás az osztályrésze, halálra ítélik, de Isten kiszabadítja ellenségei kezéből; boldognak hirdeti az igazak végső sorsát.” A kérdés: Vajon ezek tényleg prófétai jövendölések a megkínzott Megváltóról, vagy egy vakbuzgó, ókori farizeus önigazoló képzelgései? Ha ugyanis az egészet Jézus szájába adnánk, rákenve több évszázad hithű farizeusainak morgolódásait, akkor egy nagyon összetett, sokszínű képet kapnánk Jézusról, beleértve a feketét, fehéret és tarkát is.

Ha pedig a magunk életére keresünk egy mondatot, idézetet (ami Jézusra is gond nélkül vonatkoztatható), akkor talán ez lenne: „Mert életmódja elüt másokétól és szokatlanok az ő útjai.” Csakhogy ezt meg ki KELL egészíteni. Mert nem a másság és a különösség a kitűzött cél. Nem mindenféle fura utakon akarunk járni, és nem mindenki másnak az életmódjától szeretnénk jócskán különbözni. Jézus milyen irányban üt el mások életmódjától? A szegénység és egyszerűség irányában. Milyen utakon járt Jézus, ahol őt szeretnénk követni is? A szeretet útján járt.

Lebontva: én cseppet sem szeretnék életmódomban különbözni a keresztény-falusi Mariska nénitől, pedig ő nem farizeus és nem is a Megváltó: csak békés, és csendes, és idős, és segítő. Hozzá hasonlóan nem szeretnék külön utakon járni mindenkitől, hanem együtt a közösségi testvérekkel, és együtt a barátokkal, és együtt a falubeliekkel, és együtt a jó rokonokkal,…veletek. Úgy legyen!

Dőry Pista, Egyházasfalu

„Jézus ezután bejárja Galileát, Júdeába nem akart menni, mert a zsidók az életére törtek. Közeledett a zsidók ünnepe, a sátoros ünnep. De azután, hogy testvérei fölmentek az ünnepre, őmaga is fölment, csak nem nyilvánosan, hanem titokban. A jeruzsálemiek közül néhányan megjegyezték: „Ugye, ez az, akit halálra keresnek? S mégis teljesen nyíltan beszél, s nem szólnak rá semmit. Csak nem győződtek meg róla az elöljárók, hogy ő a Messiás? Róla tudjuk, honnét származik, a Messiásról azonban, ha eljön, senki sem fogja tudni, honnan való.”

Jézus a templomban tanítva ezt felelte rá: „Igen, ismertek, és azt is tudjátok, honnan való vagyok, noha nem magamtól jöttem, hanem az Igaz küldött, akit ti nem ismertek. Én azonban ismerem, mert tőle vagyok és ő küldött.”

Erre el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet, mert még nem érkezett el az órája.”

Jézus jeruzsálemi fellépése megosztja a népet, de főképp a vezetőség és a tömeg ellentétes véleményét hozza felszínre. A népnek ugyan sem önálló véleménye, sem mélyebb hite nincs, de a vezetők viselkedését úgy magyarázza, hogy még nem történt döntés Jézus sorsáról. Azonban a nép is a maga előítéletei alapján alkot véleményt. Ahogy a törvénymagyarázók gyanúval kevert csodálattal néznek az írásokat ismerő, de senkik „iskolájához” nem tartozó vidéki (galileai) jöttmentre, a nép is úgy gondolja: ha a Messiás valóba eljön, annak eredete majd úgy nyilvánul meg, hogy emberi eredetét homály fedi – nincs családja, származása, szülőfaluja, rokonsága.

Ezek a megjegyzések hűséggel ábrázolják a Jézus-korabeli zsidóság egyes csoportjainak elképzeléseit. Az a felfogás, hogy a Messiás meglepetésszerűen fog „megjelenni”, vagy egy ideig rejtve, ismeretlenül tartózkodik a nép között, és teljesen ismeretlen személyként fog fellépni, az első század apokaliptikus irodalmában is kifejezésre jut. Ezen kívül János saját kora hitvitáit ugyanúgy szem előtt tartja (Az az elképzelés, hogy Jézus isteni származása emberi születésével összeegyeztethetetlen – divatos gnosztikus, doketista nézet).

Ezzel a felfogással szemben mutatja be Jézus valóságos embervoltát, amelyen azonban a hit túlemelkedik, amikor elfogadja és megérti Isteni származását és küldetését is.

Jézus személyes fellépése ismét hitet vált ki. Ez egyrészt a történet drámai feszültségét fokozza: Jézus hatása az emberekre nem szűnt meg, s ez nyugtalanítja a vezetőséget. Ugyanakkor látjuk: a tömeg hite felszínes és rendkívül tökéletlen. Jézus továbbra is, mint félreértett és meg nem értett isteni küldött áll népe között. Külső sikere csak arra jó, hogy a hatóságokból féltékenységet váltson ki és ezzel cselekvésre ösztönözze őket.

Csizovszki Robi, Ágfalva

„Az Úr tudatta velem, és megtudtam. Akkor megmutattad nekem tetteiket. Én pedig olyan vagyok, mint egy kezes bárány, melyet levágni visznek; és nem tudtam, hogy ilyen terveket szőttek ellenem: 'Pusztítsuk el a fát gyümölcsével együtt, és vágjuk ki az élők földjéből, hogy nevére se emlékezzenek többé!' Seregek Ura, igazságos bíró, vesék és szívek vizsgálója, hadd lássam bosszúdat rajtuk, mert eléd tártam ügyemet!”

Ez a rész Jeremiás „vallomásaihoz” tartozik. Jeremiás könyvében elszórtan találunk olyan megnyilatkozásokat, amelyekben a próféta – Isten előtt imádságban kitárva lelkét – a küldetése betöltéséért őt ért támadások miatt való lelki vívódásairól vall. Ezeket a részeket a magyarázók többsége „Jeremiás vallomásai” néven emlegeti. Vannak viszont, akik „Jeremiás monológjairól” beszélnek. Valójában nagyobb joggal nevezhetjük ezeket az igeszakaszokat „dialógusoknak”, a próféta és Jahve párbeszédének, hiszen Jeremiás előterjesztett panaszaira mindig kap feleletet Istentől, és ez teszi képessé az emberileg kilátástalannak látszó küldetése további betöltésére.

A 18-23-ban leírtak szerint Jeremiás először tapasztal halálos gyűlölettől fűtött ellenségeskedést honfitársai részéről, mégpedig – mint később Jézus – éppen szülővárosa lakóitól, élükön saját rokonaival. A magyarázók többségével egyetérthetünk azzal, hogy a 12,6-ot, amely ott nem illik az összefüggésbe, a 11,18 után kell olvasnunk. Ebből a versből tudjuk meg ugyanis, mit közölt Jahve Jeremiással: „Bizony még a te atyádfiai és a te atyádnak házanépe is: ők is hűtlenül bánnak veled… Ne higgy nékik, még ha szépen beszélgetnek is veled!” Az életét fenyegető veszélyt a próféta – a Jahvétól vett közlésig – még csak nem is sejtette. Rokonai addig még – legalábbis szemtől szembe –barátságos magatartást tanúsítottak iránta. „Olyan valék, mint a vágóhídra hurcolt szelíd bárány” – mondja Jeremiás. Ez a hasonlat itt a próféta gyanútlanságára utal.

A szöveg nem ad felvilágosítást arra nézve, hogy mi az indítéka az anatótiak Jeremiás iránti ellenségeskedésének. Így csak találgatásokra vagyunk utalva. Nem lehetetlen, hogy Jeremiás a jósiási reformáció idején kifejtett igehirdetői tevékenységével vonta magára rokonsága haragját. A próféta papi családból származott. A jósiási reformáció kultusz-centralizációja megszüntette a vidéki kultuszhelyeket, ami érzékenyen érintette azok papságát, amely megélhetését látta veszélyeztetve.

Jeremiás Isten elé tárja ügyét. A szíveket vizsgáló Bíró tanúsíthatja, hogy személyes magatartásával nem adott okot az ellenségeskedésre, a méltatlan támadások küldetése miatt érik. A 20. vers után olvasandó a 12,3b: „Szakítsd külön őket, mint a mészárszékre való juhokat, és készítsd fel őket a megölésnek napjára.”

Az anatótiakat sújtó büntetés megfelel bűneiknek:

1. a vágóhídra hurcolt gyanútlan bárány sorsára akarták juttatni a prófétát, de Isten az ő számukra tartja fenn ezt a büntetést;
2. a házasságot nem kötött és így gyermektelen prófétát (16,2) meg akarták ölni, hogy utódok nélkül maradván még a neve is vesszen ki, de a Seregek Ura visszafordítja rájuk gonosz tervüket: „ifjaik fegyver által halnak meg, fiaik és leányaik pedig meghalnak éhen”. Ámos is ítéletes próféciát hirdetett Jahve megbízásából Amáziás bétheli főpapnak, aki őt küldetése betöltésében akadályozta.

Gyakran hangzik el az az állítás, hogy az ellenségeire Isten ítéletét kérő Jeremiás nem üti meg az Újszövetség etikai mértékét. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagynunk, hogy egyfelől nem egyéni sérelemért kér bosszúállást, másfelől nem is gondol arra, hogy személyesen vegyen elégtételt, hanem – Jézus Krisztushoz hasonlóan – „az igazságosan ítélőre” bízza ügyét.

Valkó János, Sopron

E szavak hallatára a népből némelyek így beszéltek: „Valóban ez a Próféta!” Mások meg: „Ő a Messiás!” De voltak, akik így vélekedtek: „Hát jöhet a Messiás Galileából? Az Írás szerint Dávid családjából s Betlehem városából kell a Messiásnak jönnie.” Így szakadás támadt miatta a nép közt. Némelyek már el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet. A szolgák is visszatértek a papokhoz és a farizeusokhoz. Ezek kérdőre vonták őket: „Miért nem hoztátok magatokkal?” A szolgák mentegetőztek: „Még soha sem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél.” Erre a farizeusok megkérdezték tőlük: „Csak nem vezetett titeket is félre? Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvényből.” Egyikük azonban, Nikodémus, aki egy alkalommal fölkereste (Jézust), azt mondta nekik: „Elítél törvényünk valakit is anélkül, hogy először meghallgatták s meggyőződtek volna róla, hogy mit tett?” De azt mondták neki: „Csak nem vagy te is galileai? Nézz utána s megbizonyosodsz, hogy Galileából nem támad próféta.” Ezután mindnyájan hazamentek.

Jézus szavainak igen nagy hatása van az ünneplő emberekre. Sokan vannak, akik a prófétát látják benne, akinek a megjelenése a történelem utolsó nagy korszakának a beköszöntését jelenti, az eszkhatológikus kor kezdetét. Jézus Messiás voltát. Ezzel szemben ő ünnepélyesen kijelenti, meghatározás egyenértékű azzal, amit mások mondtak, ti. hogy ő a Messiás. Mindkét meghatározás az eszkhatológikus üdvösség ajándékozójának a jelölésére szolgált. Voltak, akik meglátták Jézusban azt, aki valóban volt: a Krisztust. Mások állásfoglalását az zavarta, hogy a próféciák szerint a Messiásnak Dávid házából, az ő családjából és Betlehemből kell származnia. Jézusról viszont az ment át a köztudatba, hogy Názáretből származott. Személye körül folyt a vita egészen odáig, hogy míg némelyek világossá tették, hogy mellette foglalnak állást, mások ellene léptek fel és le akarták tartóztatni, el akarták fogni. Ez azonban nem sikerült. Senki sem vetette rá a kezét. Jézus ellenfelei tehetetlenek vele szemben. Jézus ereje féken tartja az ellenség erejét, és leszereli az ellene irányuló akciót. Az ellenséges akaratból nem lesz tett.

A nép körében bekövetkezett szakadás a Krisztus személye körüli vitában a hatósági kiküldöttekre is hatott. A Nagytanács emberei, a templomszolgák eredménytelenül tértek vissza a főpapokhoz és a farizeusokhoz. Így igazolják magukat: „Sohasem beszélt még így egyetlen ember sem, ahogyan ez szólt”. Jézus szava olyan hatalom, amely lefegyverzi még azokat a szolgákat is, akiket azért küldtek, hogy őt elővezessék. Az ő beszéde megkötözi a sötétség hatalmát és felszabadítja a hatása alá került embert. A Mester azoknak, akik hallgatták, páratlan, új, rendkívüli élményt nyújtott. A főpapok és a farizeusok becsmérlő megvetéssel válaszoltak a szolgák beszámolójára. A nép félrevezetőjét látják benne. Elvakultságuk akadályozza őket a helyes látásban. Éppen azok szenvednek vakságban, akik az ország rendezett életéért felelősek. Szerintük a vezetők vagy a farizeusok közül senki sem hitt benne, a nép véleménye pedig nem irányadó. A népet megvetették, felsőbbrendűségük tudatában éltek. A tömeg, a föld népe semmit sem számított nekik. Jézust akarják kisebbíteni azzal, hogy követőit vele együtt mélységesen lenézik. – Nikodémus azonban, aki közülük való volt, aki közelebbi, személyes tapasztalattal rendelkezett Jézusról, a törvényes rend megtartására eszmélteti azt a kört, amelyhez maga is tartozott. Senkivel szemben nincs joguk ítéletet hozni azelőtt, amíg ki nem hallgatják, és meg nem győződnek arról, hogy mit csinál. Az ótestamentumi törvény szerint ez alapvető joga minden embernek.

Nikodémus védelmébe veszi Jézust és vele együtt a törvényt, az igazságot. Igyekszik józanságra eszméltetni népe vezetőit, kegyeseit. Megszólalása azért lényeges, mert jelzi, hogy azért közülük is van, aki nem osztja velük a Jézusról alkotott véleményüket, ami azt jelenti, hogy a nép vezető köreiben is vannak, akik Jézus mellé álltak. Nikodémus meri a többség véleményével szemben a maga meggyőződését képviselni, az igazságnak hangot adni akkor is, ha ez nem a többség hangja. Tárgyilagos megállapítására azonban személyeskedő választ kap, és olyan általános érvényű igazság idézése hangzik el a vezetők részéről, amely egyrészt megkérdőjelezhető, másrészt, akik idézik, látszat szerint ítélnek, anélkül, hogy tisztában volnának az igazsággal. Jézusra vonatkozó ismereteik hiányosak, illetve tévesek. A hiányos ismeret, rossz információ, amely gőggel, túlságosan nagy öntudattal párosul, a hit akadálya. Jézus ellenfeleinek magatartása inkorrekt, Írás ismeretük felszínes, a fülük süket, a szívük kemény. Nem a kijelentést megszólaltató názáreti prófétával van baj, hanem azokkal, akik szántszándékkal ragaszkodnak a maguk hiányos ismereteihez és rossz információjukhoz vele kapcsolatban. Akit nem az igazság érdekel, hanem a maga igazának bizonyítása, az nem tud tárgyilagos lenni Krisztus megítélésében.

Valkó János, Sopron

Érdekes felvezetése van a mai evangéliumi részletnek. Megjelenik néhány görög (más fordítás szerint pogány), akik zarándoklatra érkeztek Jeruzsálembe. Biztosra vehető, hogy közel állt hozzájuk, vonzó volt számukra a zsidó vallás, a zsidók Istene és a szent helyük, a jeruzsálemi templom.

Emlékszem még szeminarista koromban minden könyvemet pénzzé tettem volna, hogy eljuthassak a Szentföldre. Ma már nincsenek ilyen vágyaim, pedig meg tudnám fizetni. Már nem vonz a hely szelleme, csak az az ember, akiben Isten lakik.

A görög zarándokok ott Jeruzsálemben arról is tudomást szereztek, hogy a húsvéti ünnepekre az a Jézus is megérkezik, akikről az emberek sokfélét beszélnek. Ők is szeretnének közel kerülni hozzá, megismerni a híres prófétát. Ebben a szövegrészben már nem a színeváltozáskor kiválasztott Péter, Jakab és János kerül előtérbe, hanem először a galileai Betszaidából származó Fülöp, akinek a görögök elmondják kérésüket: „Látni szeretnénk Jézust!” Kérésüknek nincs indoklása. Nem derül ki, hogy miért szeretnék Jézust látni.

A köznapi emberekben valami belső késztetés van, hogy híres emberekkel, médiasztárokkal, politikai közszereplőkkel ismerkedjenek meg, szólhassanak hozzájuk, beszélgethessenek velük. Úgy érzik, hogy ezáltal ők is részeseivé válnak annak a hírnévnek, amelyet a sztár birtokol. Azután eltelik néhány hónap vagy év, és a sztár helyére más kerül, a politikus lelepleződik, a megbukott médiaszereplő véget vet az életének, mert véget ért életének látványkorszaka, és egyszerűen csak lecserélték. Jópofa „művészeink” meglopják a közös vagyont, elmulasztják megfizetni, ami jár a császárnak, vagy önfegyelem híján éppen mások életét veszélyeztetik. Nem is érdemes leírni neveket, mert mire ez az írás nyomtatásban megjelenik, legtöbbre már nem is emlékeznek rájuk az emberek. Sztárok és sztárcsinálók veszélyeztetik az igazi látásunkat. Annyi hamis látványt tolnak elénk, amelyektől nem látjuk meg a valódi értékeket.

Fülöp apostol pedig megörülvén az újabb rajongóknak, szólt tanítványtársának, Andrásnak. Ezután mindketten odamennek Jézushoz, hogy a görögök számára audienciát, magánkihallgatást kérjenek a Mestertől. Jézus válaszol nekik, de egészen másról beszél. Elmondja, hogy a búzaszem akkor hoz sok termést, ha földbe hull, és elhal. Aki ragaszkodik evilági életéhez, el fogja veszíteni azt. Aki pedig nem ragad le ennél a világnál, az előtt egy új élet fog kitárulni. Aki neki akar szolgálni, kövesse Őt.

Elég a külső szemlélgetésből, a messziről csodálgatásból, a látszatkapcsolatból. Döntést vár tőlünk Jézus! Megrendülve fogalmazza meg a mondatokat. Tudja, hogy rövid időn belül ítélet születik fölötte. Halálos ítélet! A megrendültség és az elszántság együtt van benne, miközben sztárnézők és értetlen tanítványok ostromolják kérésükkel. A tanítványok nem értik, miért nem örül Jézus az érdeklődő görögöknek, Jézus pedig szomorúan látja, hogy a tanítványok nem fogják fel, rövid időn belül mi fog történni körülöttük és velük.

Látni vagy követni? Ez a mai vasárnap legfontosabb kérdése. A kérdésre mindenkinek felelnie kell. Ne hitegessük, és ne csapjuk be magunkat! Ez a vasárnap nem a sztárcsinálásról, de nem is az önbecsapásról szól. Jézus ma hiteles választ vár tőlünk.

Lipien Mihály & Krémer Ibolya, Budapest

Szólt továbbá az Úr Ácházhoz, e szavakkal: „Kérj magadnak jelet az Úrtól, a te Istenedtől, akár az alvilág mélyéből, akár fentről, a magasból!” De Ácház azt mondta: „Nem kérek, és nem kísértem az Urat.”

Első pillanatban, azt gondoltam, milyen derék ember lehetett ez a király, ő jelek nélkül is jól megvan, nincs szüksége holmi csodákra. Aztán utána olvasgattam kicsit. Kiderült, hogy nagyonis szüksége van jelekre, de – mint a fentiek mutatják – nem olyanokra, mint amit az Úr ad neki. (Pedig még tukmálja is az Úr!)

Ez az ember végtelen mennyiségű energiát fektetett bele abba, hogy más isteneknek áldozzon. Még az ellenség istenének is áldozatot mutatott be, mondván, ha az ellensége ennek segítségével legyőzte őt, akkor ha ő többet áldoz neki, az ő oldalán lesz a győzelem is.

Tévedett, és csúful elbukott.

Nincs-e túlontúl nagy hasonlóság köztünk és e király között?

Nem csupaszítjuk-e le a saját Istenünket észérvekkel, racionalitásunkkal annyira, hogy minden titokzatosságát elvesztíti, és kezünk között a puszta semmi marad? Amit már nyugodt szívvel el lehet vetni?

Ugyanakkor közben nem igyekszünk-e jó sokat tenni a másik oldalra, hogy mi is olyanok lehessünk, mint amazok? Mi is elérhessük azt a sok pénzt, rangot, sikert, hatalmat…

Szoktunk-e figyelni a jelekre? Észrevesszük-e Isten ujját az életünkben? Hiszünk-e a véletlenekben? (Mint Isten szempillantásában… – Gyurkovics Tibor gondolata szerint.) Hiszünk-e még abban, hogy vezet minket?

Hogy velünk van, akkor is, ha nem látjuk… Akkor is, ha nincs prófétánk…

És lássuk, milyen nagylelkű az Isten: – mindezek ellenére (hitetlenség, kudarc, vereség: mit sem számít! – vagy épp azért!) – ez a király kapta meg a Messiást megjövendölő jelet!

Kis Vidám Csapat

„A nép azonban unni kezdte az utat meg a fáradságot és Isten és Mózes ellen lázadt: »Miért hoztál ki minket Egyiptomból, hogy meghaljunk a pusztában? Nincsen kenyér, nincsen víz, undorodik már a lelkünk ettől a felette sovány eledeltől.« Rábocsátotta ezért az Úr a népre a tüzes kígyókat, s azok sokat halálra martak közülük.”

Mennyire nem ismeri az ember az Isten útjait!

A maga kis szűk látókörében mennyire csak emberi ésszel tud gondolkodni!

Természetesen később megmutatja nekik a gyógyulás újtát is, abban a bizonyos kereszten függő rézkígyó képében. De mennyivel különb már az az ember, aki a kígyómarásból felépült!

Mi lett volna ezzel a néppel, ha Isten történetesen mennyei lakomákat bocsátott volna le az égből? Hogyan is bírták vona ki az a negyven esztendőt, amit el kellett tölteniük a pusztában vándorolva? Bizonyos, hogy akkor semmi se maradt volna belőlük. Nemhogy honfoglaló nép!

A magunk kis világában oly sokszor véljük tudni, hogy mi lenne nekünk a legjobb!

Hányszor nyavalygunk sorsunk miatt, és ostromoljuk az egeket, hogy változzanak meg a dolgok! Lehetséges, hogy még Istenben is csalatkozunk, ha nem úgy történik, ahogy szeretnénk.

Azt gondoljuk, milyen jó lenne, ha minden problémánk egy csapásra megoldódna!

De ha Isten sajnálata miatt nem mennék keresztül a ránk váró nehézségeken, akkor tudnánk-e olyan erősekké, érettekké válni, hogy utána még nagyobb, nemesebb terheket, feladatokat is elbírjunk vagy még mélyebben rejlő igazságokat meglássunk?

„Az északi szél teremtette a vikingeket.” – mondják a skandinávok. Valóban nem lettek volna, ha nem állják meg a helyüket azok között a mostoha körülmények között, amelyek alakították ezt a kemény népet.

Ha nehéz helyzetünkben valami még borzasztóbb szakad ránk, tudjuk-e bevallani a zsidókkal együtt, hogy: messzire kerültünk tőled Uram a zúgolódásunk miatt, és fel tudunk-e tekinteni a keresztre?

Tudjuk-e felemelni a fejünket, hogy messzebbre lássunk kis mai magunknál?

Hogy minél többször megláthassunk abból a gyönyörű szőttesből egy darabot, ami Isten sző az életünkből!

Kis Vidám Csapat

„az igazság szabaddá tesz benneteket”

Jézus korábban azt mondta magáról, hogy ő az Út, az Igazság és az Élet.

Egyedül az Igazság megismerése, Krisztus megismerése az, ami segít nekünk a földi életben a jó úton járni és segít legyőzni a halált, hogy eljussunk Atyánkhoz, az örök életre. Aki felismeri ezt az igazságot, az szabaddá válik a bűn és a halál hatalmától.

Törekednünk kell arra, hogy Krisztus tanítása szerint éljünk. Még akkor is, ha ez nem mindig egyszerű. De Jézus is azt mondja: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek…” Legyünk kitartóak, még ha erőfeszítéseket is kell tennünk! És ne feledjük, hogy Istentől nagy segítséget kaptunk! Elküldte a fiát, hogy példát mutasson nekünk és tanítson minket. („nem magamtól jöttem, hanem Ő küldött”)

• Tudatában vagyok annak, hogy milyen bűnök tartanak engem fogságban? Hogyan tudok tenni ellenük?
• Mennyire vagyok kitartó? Vagy inkább az a jellemző, hogy hamar elcsüggedek, ha valami nem úgy sikerül, ahogy én elterveztem?
• Tisztában vagyunk azzal, hogy mekkora ajándékot, kegyelmet kaptunk Istentől, amikor elküldte hozzánk a fiát?

Szikszai (Csiky) Mártus, Budapest

„aki megtartja tanításomat, az nem lát halált mindörökké”

Természetesen a korabeli zsidók nem értik, s kiforgatják Jézus szavait. A halott prófétákkal és Ábrahámmal példálóznak, nem ér el hozzájuk az örök élet ígérete. Nem is volt könnyű dolguk: miért lettek volna fogékonyak egy, az akkori felfogás határait bőven túllépő gondolatra? Nekünk azóta feltámadt Krisztus, és összegyűjtve olvashatjuk tanításait. Ez a helyzeti előny azonban némileg kötelez. Értenünk kell, mit akar mondani Jézus. Értjük? Értelmezéseink sosem földhöz ragadtak, vagy esetleg elferdítettek? A tanítás világos, életünk minden percében megéljük, azaz egyenes úton menetelünk az angyalokkal szegélyezett lépcsősor felé? Azt hiszem, keveseknek adatik meg a teljesen nyugodt lelkiismeret. A „van hova fejlődnöm” mindenkiben motoszkál.

Semmi se olyan ingyen adott és egyben követelményeket állító, mint Jézus szeretete. A lehetőség mindenkinek megadatik, de ha erre az útra lépünk, igencsak meg kell izzadnunk, hogy az Úr szavának nyomán járjunk. Persze ez nem analóg a „ha szépen kitakarítod a szobád, kapsz csokit”, dolgozzál meg a jutalomért pedagógiájával. A tanítás megtartsa a mi érdekünk. Isten nem saját dicsőségét fémjelző, talpnyaló alattvalóinak, hanem boldog gyermekekeinek akar tudni minket. Azért küldte Jézust, hogy segítsen nekünk megérteni, miben áll az egykoron Ábrahámmal kötött szövetség lényege. Jézus megtette a magáét. Most rajtunk a sor.

Kőszegi Júlia, Budapest

A zsidók meg akarják kövezni Jézust, hiába tett velük annyi jót. Mégis véget akarnak vetni életének, hiszen istenkáromlónak titulálják. Jézus így szól a felbőszült tömeghez; ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, akkor ne higgyetek nekem, ha pedig azokat cselekszem, ha nem is nekem, hát a tetteimnek higgyetek!!

De a zsidók ismét megpróbálják lefogni, és ekkor Jézus – látva, hogy szavai nem jutottak el a gyűlölködőkhöz –, otthagyja őket.

Az embereket nem érdekelték a csodák, a gyógyítások, a jó cselekedetek, csak az istenkáromlás bűnét látták maguk előtt, ami persze az akkori ember szemével nézve egyértelműen hatalmas bűnnek számított. De ugyanakkor milyen furcsa, hogy meg sem fordult a fejükben az a sok jó tett, a megmagyarázhatatlan csodák.

Nem hisznek a tetteknek sem. Olyan tetteknek, amik hihetetlenek, amikből csak jó származik. Hát ez nem elég? A zsidók még mondják is: nem azért akarunk megkövezni, mert sok jót tettél, hanem mert istenkáromló voltál. Magyarul: elfogadjuk a sok jót, meg minden, köszi szépen, de az hogy magadat isten fiának titulálod, az nekünk egy kicsit magas. Ergo: megkövezünk.

Kétkedés, hitetlenkedés, és már csak egy indok kell (jelen esetben az istenkáromlás).

A fenti példa nagyon durva és kegyetlen. De ha ezt lezsugorítjuk a mi mindennapjainkra, mi mennyire vagyunk hálásak a kapott jó dolgokért? Hányszor „kövezünk” meg valakit úgy, hogy csak az aktuális bűnét nézzük, és nem látjuk a mögötte megbúvó jót? Az akkori ember nem értette Jézus szavait, de mi már értjük valamelyest, és mégsem vagyunk fikarcnyit sem jobbak, mint a felbőszült tömeg. Tele vagyunk előítélettel, háládatlansággal, és nem hiszünk a tetteknek sem.

Kérlek, Uram, adj a lelkünknek gyógyulást, s ezáltal nemzetünknek megújulást!

Király Mátyás, Érd

Lázár feltámasztása után a főtanács Kajafás rásegítésével egyértelműen határozott Jézus ügyében: „…jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon.”

Jól rábeszélte őket a dologra, mert utána kihirdetik a nép körében, hogy aki tudja, hol tartózkodik Jézus, az jelentse fel, hogy elfoghassák. A nép érdekében, a hit érdekében, az általuk helyesnek ítélt rendszer érdekében.

Minderről eszembe jutott egy jól ismert mondás: Tévedni emberi dolog, másra kenni még emberibb. A főpapok félelme indítja el Jézust a Golgotán. S ha belegondolunk, abban a korban „megszokott” volt a vérontás, pl. a megkövezés. Társadalmilag elfogadott dolog volt, sőt, ingyen cirkusz, hiszen végre történik valami, s a saját bűnöket az adott bűnbakra remekül át lehet hárítani. Jézusra is remekül áthárítják a problémákat. Ha meghal, hatalmuk töretlen marad, és a rómaiak nem gondolják majd őket lázítóknak. Fenn akarták tartani az együttműködés látszatát. Jézusra jól ráolvasnak mindent, aztán kihajtják a városon kívülre meghalni.

A másik, ami a részlettel kapcsolatban beugrott: A cél szentesíti az eszközt.

Az emberi célok olyan szépek, és magasztosak tudnak lenni, és csak a megfelelő magyarázgatás és szemlélet kérdése, és mindent a fonákjára tudunk állítani. Az eszközök pedig sokszor köszönő viszonyban sincsenek az eredeti célokkal. Az eszközök megválogatása által is besorolhatóvá válik az ember.

Vajon számításba veszek-e minden eszközt, ami jézusi, vagy a könnyebbik, szélesebbik úton járok?

Számon tudnám-e tartani saját gyengeségeim, vagy jobban szeretem a másik botlásait strigulázni?

Folyamodok-e néha olyan eszközökhöz, amikkel bántok másokat, csak hogy a saját malmomra hajtsam a vizet?

Istenem, remélem, hogy az én népem, családom, környezetem nevében nem teszek olyat, ami nem méltó a Te nevedhez!

Király Márta, Érd

A virágvasárnap két bibliai története: a diadalmas bevonulás és a passió, számomra az emberi gyengeségről, befolyásolhatóságról, megkísérthetőségről, kétarcúságról szól. Arról, hogy rövid idő alatt milyen óriási változások tudnak végbemenni az emberekben. Ezek a hullámzások mindig megdöbbentettek. Igaz, hogy a határhelyzetekben, ahol élet-halálról van szó, mutatkozik meg, hogy mit érünk!

Bizonyára sokan voltak Pilátus udvarában azok közül, akik néhány nappal korábban, Jézus ünnepélyes bevonulásakor pálmaágakat lengettek, virágokat szórtak, lelkesen hozsannáztak. Ennek ellenére Barabás szabadon bocsátását követelik, s kiabálásukkal Jézus kereszthalálára szavaznak. Ilyen labilis a tömegember! Ennyit jelent a tömegpszichózis, a beolvadni, a tömegből kilógni nem akarás.

Péter és a többiek fogadkozása az utolsó vacsora csodálatos hangulatában, szöges ellentétben áll a pár órával később bekövetkező tagadással, a tanítványok menekülésével. Péter, a többiekkel együtt, hevesen tiltakozik Jézus jövendölése miatt, erősnek hiszi magát. S egy nap sem telik el, elég egy szolga vagy szolgáló megjegyzése, a Jézushoz hasonló sorsra jutás réme, s átkozódva esküdözik: „nem ismerem ezt az embert”. Ennyit tesz a félelem, a magunk életének, szabadságának féltése!

Azonban a legnagyobb meglepetés talán Jézus láttán érhet bennünket. Ő is megmutatja emberi oldalát, majdnem feladja küldetését, vért izzadva, hosszasan küszködik önmagával, míg ki tudja mondani az önfeláldozó mondatot: „Legyen meg a Te akaratod!” Pedig a nyilvános működés évei alatt mindig erősnek mutatkozott!

Az ember sajnos gyenge, hajlamos a könnyebb utat választani, ahogy Jézus mondja az Olajfák hegyén: „A lélek ugyan kész, de a test erőtlen”. Akaratunk, érzelmeink talán vinnének előre bennünket, de félünk a szenvedéstől, a haláltól, sőt még mások ítéletétől is. Mondhatnám azt is, hogy sose legyek biztos magamban, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

Feltehetjük a kérdést: hogyan tudnék erős maradni, hajlíthatatlan, aki kiállja a próbát?

Péternek és a többieknek Jézus felrója, hogy nem tudnak egy órát sem virrasztani vele. Ő órákig, keservesen kínlódva imádkozott, hogy legyőzze a kísértést. Éberségemet megőrizve, nap, mint nap kell nekem is a jó Isten elé vinnem dolgaimat, keresve a helyes, jó döntések megfelelő motivációit, erősítve odaadottságomat, mind szorosabbra fűzve a vele való kapcsolatot. Ez nem is olyan könnyű: a tanítványok szeme is elnehezült, még mentegetni sem voltak képesek magukat. Mégis újra és újra próbálkozni kell, ez menthet meg bennünket.

Az imádság mellett a jó példa is erőt adhat. Itt nem csupán Jézusra gondolok, hanem azokra a testvéreimre is, akik előttem, vagy mellettem járják a helyes utat, hozzák meg naponta a jó döntéseket, és szinte húzzák az embert felfelé. Persze magam is lehetnék ilyen húzóerő mások számára.

Ha mégis elbukunk, az lehet vigaszunk és reményünk, hogy Jézus ismeri az embert, ő maga is átélte gyengeségeinket, s mint Péternek, nekünk is megbocsát. Nem juthatunk olyan mélyre, nem tehetünk olyan szörnyű dolgot, nem tagadhatjuk úgy meg mesterünket, hogy ne maradna meg a bűnbánat és általa a megbocsátás esélye. Sőt, aki már rászorult erre az irgalomra, maga is megértőbb lesz másokhoz.

Ugye nem keseredem el végletesen, ha megtapasztalom az esetleges tagadásban, árulásban megmutatkozó gyengeségemet, hanem tudok Jézus szemébe nézni, s kiolvasni belőle a bíztatást?

Csíky Lajos, Budapest

„A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön.”„

A fájdalmas és véres nagyhét első napjához rendelt ószövetségi részlet Isten végtelen szeretetéről és gondoskodásáról szól.

Olyan támaszt küldött nekünk az Atya, akire minden nyomorúságunkban számíthatunk, mondja Izaiás. Ahogy az eget és a földet megteremtette úgy gondoskodott a megváltásunkról is.

Nem hagyott magunkra minket soha.

Jézus tanítása, és példája olyan változást hozott a világba, ami jobbá tette azt. Lehetőséget adott a jobbá levésre kinyitotta a kaput. Talán Lázár volt az első, aki belépett rajta. Talán ezért volt Ő Jézus számára olyan fontos, hogy a csendes elvonulás után, még Húsvét előtt el kellett hozzá mennie és hagyni, hogy kényeztessék, fölöslegesnek és érdemtelennek látszó kedvességekkel halmozzák el. Engedte, és örömmel fogadta ezeket. Mint egy utolsó kényeztetést, szeretgetést.

Erre sajnos nincs lehetőségünk, de megtehetjük azt, hogy a körülöttünk élőket szeretjük kicsit jobban, feleslegesnek, érdemtelennek tűnő kedveskedésekkel – mintha Jézussal tennénk.

A Húsvét Isten szeretetének talán legnagyobb kifejezője, hiszen a megváltást kaptuk ajándékba.

A bűnbánatban megtisztult, feltöltődött lelkünket fordítsuk a többiek felé, hogy ők is részesei lehessenek a Húsvéti ajándékozásnak!

Bitterné Gyöngyi, Mór

A mai napra rendelt írásokban két jövendölést olvashatunk: „Nézd, a nemzetek világosságává tettelek, hogy üdvösségem eljusson a föld határáig.” jövendöli Izaiás a Messiásról. „Bizony, bizony, mondom nektek: Egyikőtök elárul.” jövendöli meg Jézus Júdás árulását az utolsó vacsorán.

Jézus reálisan látta, hogy a végkifejlet elkerülhetetlen. Ismerte övéit, tudta ki az a tanítványok közül, aki leginkább mást várt a megígért Messiástól, aki a legszenvedélyesebben várta Izrael népének a Felszabadítót. Izrael népe politikai Messiást várt. Jézus pedig elérkezettnek látta az időt, hogy nemzete és a tanítványai értésére adja: az Atya világában minden egészen másképpen van, mint ahogyan ők képzelik. Megrendítő a halálra készülő Jézus hagyatkozása: „Új parancsot adok nektek: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.”

Életre szóló feladatot adott. Több mint kétezer éve küszködünk a megvalósítással.

Grüllné Erzsi, Mór

„Ekkor a tizenkettő közül az egyik, akit Júdásnak, a karióti férfinak neveznek, elment a főpapokhoz és így szólt: 'Mit szándékoztok nekem adni? Én átadom őt nektek.' Azok harminc ezüstöt rendeltek neki.

Akkortól kezdve kereste a kedvező alkalmat, hogy átadhassa őt.”

– Júdás: Mit kapok azért, sikerdíjként, ha Jézust a kezetekre adom?

– Főpapok: 30 ezüstöt.

Aki pénzt keres, az mást nem is fog találni. Júdás fejében már megvan az akcióterv. Az árulás ekkorra már stratégiailag kidolgozott, Júdás fejében előkészített. Csak ki kell várni a kedvező alkalmat. Még mindig visszaléphetett volna, de egy bevállalt megbízást visszatolni, az nagy blamázs és rossz referencia a jövőre nézve. Jézus, meghívott tanítványaival megünnepli a közös pászkaünnepet. Ekkor mindannyian együtt és egyedül lesznek. Jézus mondja: Időm közel.

Küldetése véres beteljesedéséhez Jézus rászorult volna Júdás gyengeségére?

Biztosan voltak már korábban is Jézus és Júdás között kritikát megfogalmazó szóváltások, Jézus messiási küldetésére vonatkozóan. Júdás, elfogadhatatlanul hajlíthatatlannak, kompromisszumokra képtelennek látta Jézust, aki ezzel önmagát és társaságukat is a szakadékba viszi. Valahogyan meg kell állítani ezt a Jézust ebben az önpusztító szeretetgyakorlatában. Ha jó szóval nem megy, hát erővel. Ha pedig erőszakoskodás, akkor azt profikra kell bízni, és egyébként is: ne Júdásnak kelljen vérrel beszennyeznie a kezét. Ha igaz a mondás, hogy „cipőt, a cipőboltból” akkor a főpapok őrségét kell az ilyen dolgokra igénybe venni, mert nekik van meg ehhez a szakértelmük, az eszközük, a felhatalmazásuk és a logisztikai hátterük. Régi ellenlábasai Jézusnak a főpapok, akik már régen vadásznak rá, és egy kis „ártatlan információ átadás” még némi hasznot is hoz a konyhára.

Mit nyertek a főpapok Jézus elárultatásával? Mit nyert egy-kétezer évvel később pl. az ÁÉH, a hitvallókat üldöző állami szervezet, egy-egy utód Krisztus-követő elárultatásával, a hatalmasoknak kiszolgáltatásával?

A közösségben eláradó bizalmatlanságot, az egymásra gyanakvást, a növekvő félelmet, a szavahihetőség és tanúságtétel hitelességének megbillenését, a hirdetett igazság tisztaságának bekormozódását. Kiábrándult, hitehagyott, küldetésüktől eltérő hívőket. Elbizonytalanodott, egymás ellen forduló hitvallókat. Megszakadt, megmérgezett barátságokat.

Jézus tényként jelenti be elárulását és azt, hogy az áruló köztük van. Nagy elszomorodást váltott ki az apostolokból és egyenként kezdték tőle: „Csak nem én?” Önmagukban sem voltak biztosak? Ilyenre már mindegyikük gondolt? Irtóztak attól a gondolattól, annak lehetőségétől, hogy ők is képesek lennének árulóvá lenni, adott esetben?

Júdás is belemegy a játékba: „Csak nem én?” és így talán „ártatlanul terepszínű maradhat” az apostolok között és egyben tesztelheti is Jézust, mennyit tudhat, sejthet arról, ami ellene készül? Jézus tudja, visszaigazolja, hogy Júdás saját fejére mondott vádat. Ekkor már világos Júdásnak, hogy lelkiismereti szempontból nem lehet jól kijönni ebből a történetből. Ez már a megsemmisülés.

Csontos Barna, Budapest

„Ti így hívtok engem: Mester, és Uram, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát megmostam a ti lábatokat, én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.”

Egy rég-elmúlt bokorünnepre emlékszek vissza, amikor is Gyurka bácsi, a színpadon megmosta többünk lábát, akár Jézus a tizenkettőnek.

Jézus példát mutatott a tanítványainak, hogy hogyan is kell szolgálni egymást, hogyan legyünk alázatosak embertársainkkal szemben és megmutatta, hogy egyik ember sem különb a másiknál, még akkor sem, ha ő a „Mester”.

Nem könnyű valaki elé odakuporodni és megtisztítani a lábát! Ha magunkba szállunk és elgondolkodunk azon, hogy mi vajon hány embernek lennénk képesek lábat mosni…..azt gondolom, mindnyájan elszégyellnénk magunkat.

Ez a példa kell, hogy erkölcsi iránymutatást adjon ebben világban, hogy erre gondoljunk, amikor mi többnek, jobbnak, kiváltságosabbnak érezzük magunkat embertársunknál. A szolgálat szelleme kell, hogy lángoljon bennünk, még akkor is, ha az bizony kényelmetlen, kellemetlen vagy épp' fárasztó, mert ez teszi többé és jobbá a lelket, ez tesz naggyá minket: a kicsiség.

Halászné Kovács Zsófia, Budapest

A nagypénteki szenvedéstörténet megrendítő, egyben nagyon tanulságos olvasmány. Mély és örökérvényű mondanivalója van az emberről, az emberi természetről, a hatalomról, félelemről, gyengeségről és a hősiességről.

Az egész elbeszélésben feltűnő Jézus határozottsága és félelem-nélkülisége a hatalommal szemben. Ő nem ijed meg, és ezzel elbizonytalanítja az erőszakkal fellépő katonákat, szilárdan kitart az erőszakmentesség mellett. Ugyanígy határozottan és félelem nélkül, igaza tudatában beszél Kaifással és Pilátussal is. Ezen mindketten megdöbbennek. Jézus bátor ember volt, igazi hős.

Péter azonban félt: először kardot rántott, aztán megtagadta Mesterét.

Júdás is félt, elárulta a barátját.

Pilátus is félt a néptől, – a hatalom birtokosa is félhet –, elsősorban attól, hogy elveszíti a hatalmát, a félelem pedig arra kényszeríti, hogy jobb belátása ellenére, igazságtalanul cselekedjen.

Féltek a főpapok is, mert az igaz embertől és az igazságtól minden hatalom fél. Meg akartak szabadulni Jézustól, bármi áron, akár a pogány és elnyomó hatalmat képviselő Pilátussal összefogva is. A félelem kényszerítette őket arra, hogy elárulják mindazt, ami szent volt nekik, vallásukat, hazájukat.

A félelem nagy úr, sok mindent és sok mindenkit a félelem igazgat, a hatalom és az erőszak azonban csak azt tudja legyőzni, aki fél. Nincs hatalma afölött, aki nem fél, azzal szemben tehetetlen. Jézus sokszor elhangzott felszólítása: „Ne féljetek!” Legyetek bátrak, legyetek hősök!

Én félek-e, mitől és kitől? Van-e bennem szilárd, félelem nélküli elhatározottság az igazság mellett? Kiállok-e a barátaimért, mások igazáért?

Kovácsné Kosztolányi Mária, Karancsalja

A halál után

„Szombat elmúltával Mária Magdolna, Mária Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak és elmentek, hogy megkenjék Jézust…”

A nagynéni Karácsony előtt került a kórházba és újév első hetében halt meg. Az örökösen panaszkodó, de egyébként mindig vidám családtalan nagynéninek fogalma sem volt arról, hogy rosszindulatú daganatok lepték el egész bensőjét. Kisebb panaszok miatt került kivizsgálásra, majd megműtötték és összevarrták. Naponta látogattuk a vidéki kórházban. Álmatlan éjszakákat nem csak a rokon halálának bekövetkezte utáni teendők okoztak, sokkal inkább a halállal való szembesülés, az ő halálán keresztül a saját halálunkkal. Nagyon igaz, hogy a hozzátartozók halál utáni lelkiállapotát csak az értheti meg, aki már elveszített valakit szerettei közül.

Most, mikor írom ezt az elmélkedést, az életem során annyi ilyen szembesülést felfrissítő élmény után könnyen meg tudom érteni Mária Magdolnáék lelkiállapotát. Ők is szembesültek a nem is akármilyen halállal, Jézus halálával. Az erőszakos halál megrendítőbb mindennél. Látták, érintették a holtestet, melyet nagy gyorsasággal kellett pénteken eltemetni. Két álmatlan éjszaka után még éjjel nekivágnak az útnak, hogy felkeressék újból a sírt. Megrendülésüket tetézte a félelem, hiszen ők egy üldözöttel és kivégzettel vállalnak közösséget. A halottjuk iránt érzett szeretet azonban bátorsággal töltötte el őket. A hajnali órán érnek a sírhoz, „amikor a nap éppen felkelt”. Viszik az illatszereket, hogy bekenjék vele a holtestet.

Nagyszombat a liturgiában a „sírban nyugvás ideje”, a vigasztalan sírban nyugvásé. A holtest láttán és a sír szélén azt éli meg az ember, hogy vége, mindennek vége. Az élet elszállt, a holtest bomlásnak indul. Mit tehetünk? Legalább balzsamozzuk be, legalább illatosítsuk és virágokkal borítsuk a sírt. Csakhogy a sírban nyugvásba nem lehet belenyugodni. A halálba, a végpusztulásba nem lehet belenyugodni.

Erről szól a húsvéti történet. Az üres sír és a fehér ruhás ifjú szava, hogy „Ne féljetek!”, annak az örök reménynek foglalata, amely képessé teszi az embert, hogy a halál biztos tudatában is élni tudjon. A Jézus feltámadásáról szóló történet annak az ősi tudatnak megerősítése, hogy nem a halálé az utolsó szó. Az utolsó szó az Életé kell, hogy legyen! Az én életemé is…

Kovács László, Budapest

A Húsvét vasárnap felolvasott evangéliumban érdekes módon Jézus nem is szerepel. Csak az üres sírról hallunk, a nyomozó és hírvivő Mária Magdolnáról, meg a két tanítványról, akikben a hit fénye kezd felderengeni. Döbbenetes, hogy a férfiak milyen hamar leírták Jézust, a kereszt alá egyedül János merészkedik közülük, egyébként csak nők állnak ott. Míg a tanítványok többsége apátiába süllyedt, ügyet sem vetett Mária Magdolnára, sőt hisztérikusnak tartották, addig ő keres, kutat, fut, próbálja őket aktivizálni. Nagy szeretete, női megérzése hajtja. Példát vehetünk róla!

A húsvét hajnaláról az első benyomás az, hogy a sírhoz menők reménysége összeomlik a sírnál, mert ez az egyetlen érzékelhető valóság. Keresik Jézus jelenlétét, s fájdalmasan állapítják meg hiányát. Ennek ellenére, a Feltámadottban való hitük ezen a megállapításon nyugszik: a sír üres, senki sincs ott. Valószínűleg mindnyájunknak, életünk folyamán talán nem is egyszer, végig kell mennünk ezen az úton. Vannak pillanatok, vagy órák, esetleg hosszabb időszakok, amikor Isten arca fokozatosan szétfoszlik előttünk. Megfogalmazott hitünknek, felépített eszméinknek át kell esniük az üres sír próbáján. Mária Magdolna és Péter is az üres sírnál eszmélt lassan új hitre, az átgondolás, az átlátás, a megértés útján. Ezt mi sem spórolhatjuk meg.

A feltámadás után elhangzó evangéliumi részletekben állandóan visszatér az Írásra hivatkozás. Ma is ezt olvassuk: „Eddig ugyanis még nem értették meg az Írást”. Az emmauszi úton is ezt magyarázza Jézus, az utolsó találkozáskor is a róla szóló jövendölések beteljesedéséről beszél.

Miért nem értették az apostolok az Írásokat? Talán azért, mert mást vártak! Aki pedig egészen mást várt, mint ami megtörtént, az a megtörténttel nem tud mit kezdeni. Pedig hányszor beszélt majdani szenvedéséről, haláláról, feltámadásáról. De ők ezt elengedték a fülük mellett, mert nem esett egybe vágyaikkal, elképzeléseikkel.

Az apostolok, mint általában kortársaik, mennyből alászálló, dicsőséges királyt vártak messiásként. Ebbe a szemléletbe sehogyan sem fért bele Jézus letartóztatása, szenvedése. Ettől fogva nem tekintették messiásnak. Jézus feltámadása kapcsán kellett rádöbbenniük arra, hogy a Szentírást ne saját szűkkeblűségük, hanem Isten távlatából értelmezzék. Meg kellett világosodnia számukra, hogy az isteni, végtelen szeretet világából érkező, azt életével bemutató Messiás, ha hű akar maradni ehhez a szeretethez, akkor kiszolgáltatott a gonosznak, s el kell viselnie a bántást, akár a halált is, s majd csak feltámadása fogja igazolni őt. Ezzel együtt az is egyértelművé vált, hogy szenvedés, önfeláldozás, s vértanúság nélkül nem lehet Jézushoz tartozni. Pedig a tanítványok inkább azt szerették volna, hogy egyénileg a földi hatalom, nagyság, gazdagság megszerzésében, Izrael vonatkozásában pedig, a megszálló hatalomtól való megszabadulásban hozzon megoldást a Messiás. Meg kellett érteniük, hogy Jézus emberiség méretekben gondolkozik, és a földi boldogulást a szeretetben való kiteljesedés hozza meg.

Az Írás tanulmányozása, egyéni és közösségi átgondolása, nekünk is segíthet akkor, amikor hitünk meginog. Főleg, ha őszintén, saját elvárásainkat, elképzeléseinket félretéve, Jézus szavainak és tetteinek fényében vizsgáljuk. Ez életünk végéig tartó folyamat marad, és talán az idei Húsvét átélt öröméhez is hozzásegíthet. Tudjuk ilyen hozzáállással venni kézbe a Bibliát?

Csíky Lajos, Budapest

Az angyal és Jézus is azt mondja az asszonyoknak, akik üresen találják a sírt, hogy ne féljenek, menjenek és vigyék hírül másoknak is az örömhírt.

A főpapok megpróbálnak hazudni és magyarázkodni, eltussolni a dolgot, lefizetni az őrt álló katonákat; ők még most is félnek Jézustól és az igazságtól. Félnek attól az igazságtól, hogy a szeretet mégiscsak legyőzi az erőszakot, hogy hatalmuk nem terjed ki mindenre.

Jézus bátor, húsvéti örömhírt vivőknek akar bennünket látni, a gyávaság nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy kimondjuk és hirdessük, amit igaznak tartunk.

Dr. Kovács Zoltán, Karancsalja

Egy jelentéktelennek látszó mozzanat ragadta meg figyelmemet ebből a szetírási szakaszból:

„ s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus.

„Jézus most nevén szólította: Mária! Erre megfordult, s csak annyit mondott: Rabboni, ami annyit jelent, mint Mester.”

Mária Magdolnáról van szó. Nem ismerte meg Jézust, pedig annak előtte csókjaival borította. Hogy lehetséges ez? Egy lehetséges magyarázat, hogy Mária nem „ismerthette” fel Jézust, hiszen tudja, hogy halott, tehát nem állhat mellette, bármennyire is mást tapasztal a „látás”. Meghalt emberrel találkozni csak álomban lehetséges, ébren ez nem fordulhat elő. Az agyunk formálja képpé, hogy mit látunk, mit láthatunk.

A következő pillanatban azonban minden megváltozik annak hatására, hogy Máriát a nevén szólítja meg az „idegen”. Talán az ismerős hangszín, talán a saját név hallatán a személyesség érintése – ledönti a korlátot. Mária felismeri a Mestert, a szeretett személyt – bármit is érzett az előző percben.

Amikor az embert a nevén szólítják, felkapja a fejét és felfüggeszti addigi tevékenységét. Megszólítottá válik. Egy levél is attól válik személyessé, hogy megszólítással kezdődik. A megszólítottságot nem lehet kikerülni, ez speciálisan nekem szól, nem csak úgy általában elhangzott kijelentés. Az ember az arcával, esetleg teljes személyével, személyiségével a szóló felé fordul. Figyel és próbál nyitott lenni.

Érezted már, hogy neveden szólított a Mester? Tudtál feléje fordulni? Készen állsz arra, hogy megszólított legyél? Hányszor próbáltál kitérni a Szeretet személyes hangja elől?

Kiss Gábor, Pilisborosjenő

Péter meggyógyít egy sánta koldust

Mondják, a hit hegyeket mozgat. A sánta koldus története pedig azért érdekes, mert tisztán kimerevíti azt a pillanatot, amelyben a hit, a felismerés, a bizonyosság megszületik. Nézzük csak, mi is történik: Péter és János a forgalmas Ékes-kapunál igyekeznek bejutni a templomba. Egy rendszeresen ott kolduló férfi alamizsnáért könyörög. Péter és János rátekintenek, majd megkérik, hogy ő is nézzen rájuk. Péter közli vele, hogy nem tud pénzt adni neki, majd így szól: „A Názáreti Jézus nevében kelj fel és járj!” Felsegíti a koldust, akit hirtelen megszállt az erő, járkál, sőt ugrándozik és a templom közössége előtt dicsőíti Istent.

A történet kulcsmondanivalója számomra nem az, hogy vannak csodák. Sokkal inkább az, hogy a hitet, a változtatás képességében való bizonyosságot leginkább (kizárólag?) egy másik ember tudja felébreszteni bennünk. Ha pedig ez a kulcsüzenet, akkor a kulcspillanat a tekintetek összekapcsolódása. A koldus nem teremt szemkontaktust az elhaladó tanítványokkal: valószínűleg sokan járnak ki és be a kapun, számára az a fontos, hogy őt lássák, nem pedig az, hogy ő lásson. Talán fáradt, talán szégyenkezik, mindenesetre hozzá van szokva a megaláztatáshoz, és valószínűleg azzal is tisztában van, hogy az adakozók nem igénylik a párbeszédet. Lehet, hogy adnak, talán csak elhaladnak mellette, de semmiképpen sem kíváncsiak rá. A koldusnak nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy ő tulajdonképpen csak egy megtűrt kellék a templom bejáratánál. Ezt a bejáratott és bevált rendszert, az emberi test totális tárgyiasítását rúgja fel Péter és János azzal, hogy nem csupán ránéznek a koldusra, de arra kérik, hogy ő is nézzen vissza rájuk. A csoda tulajdonképpen ekkor történik, abban a pillanatban, amikor a két tekintet összefonódik. Ez a magamhoz emelés, egyenjogúsítás, odafordulás az, ami képessé teszi a koldust egy újfajta paradigmában való gondolkodásra. Hogy fizikailag mi történik vele? Azt hiszem, másodlagos, a történet tanulsága szempontjából.

Mondják, a hit hegyeket mozgat. Hát keressük tudatosan a másik tekintetét, aztán talán megjönnek majd a csodák is!

Végh Vera, Budapest

Sajnos a hitetlenkedés nem Jézus-korabeli emberi tulajdonság. Szinte minden napunkat „féreg” rágja, melynek neve: Hitetlenkedés.

Reggel fölkelünk és azzal kezdődik a nap, hogy kételkedünk. Ma el fogom tudni végezni a munkámat? Be tudom osztani az időmet? Meg tudom csinálni az ezer feladatom mindegyikét? Valóban képes vagyok megcsinálni ezt vagy azt?

Ajaj, csak annyit érzünk, hogy nagy a baj. Kicsit olyan káoszos minden, nincs semmi a helyén. Rosszkedvűek vagyunk. Aztán csak elmúlik valahogy nap-nap után. Görgetjük a gondjainkat, feladatainkat… de hát majdcsak lesz valahogy.

Aztán biztosan van mindenkinek olyan napja, amikor minden úgy összejön. Minden klappol! Valahogy úgy tele vagyunk energiával, mindenhez van türelmünk. Talán kicsit úgy érezzük, most részese vagyunk az isteni életnek/szeretetnek. Lehet, hogy ezeken a napokon valahogy kicsit jobban hiszünk mindenben? És ha ezeken a napokon csak egy kicsit hiszünk jobban, mi lenne, ha sokkal, de sokkal nagyobb lenne a hitünk?

Hát erről szól a mai olvasmány. A többség sajnos hitetlenkedik, míg az aki hisz, meggyógyul, boldog emberré válik, másokat boldoggá tesz mondhatjuk, hogy hegyeket mozdít meg. Vagyis részesévé válhatunk az Isteni szeretetnek.

Az Apostolok a rájuk ruházott feladat beteljesítése reményében figyelmeztetnek mindenkit a Jézusban való hit megerősítésére. És ha manapság nem is az Apostolok figyelmeztetnek bennünket élő szóval, de ha más nem, ezek a boldog napok emlékeztetnek minket arra, hogy ha hittel éljük az életünket, valami sokkal jobb és szebb dolog születik.

Hiszünk a szeretetben? Hiszünk egy boldogabb életben?

Vígh Lívia (Kaszapné), Budapest

Péter és a többi tanítvány elindult halászni, de most segítség nélkül semmire nem mentek. „Mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn 15,5), és valóban, Jézus nélkül nem tudtak halat fogni, úgy, hogy ők döntötték el, hogy hol, mikor és milyen módon fognak halat. Nem csak megadatik nekik, amit kerestek, hanem előbb megmondta, hogy hol és hogyan keressék, útmutatás alapján. Éreztünk-e már hasonlót, hogy valami nem sikerült, és aztán Isten „megsegített” minket? Vagy nem csak ölünkbe pottyant a siker, hanem az Ő segítségével dolgozhattunk meg a sikerért?

Amikor Jézus már ott állt a parton, nem ismerték fel a tanítványai, nem tudták, hogy ott van. Annyira lefoglalta őket a tevékenységük, a sikertelenség? Ez velünk is megtörténhet, hogy mellettünk áll, mégsem veszünk tudomást róla, nem ismerjük fel.

Amikor Jézus kérdez, pl.: „van-e ennivalótok?”, mindig tudja a választ. A kérdések késztetnek gondolkodásra, cselekedetekre. Tőlünk várja, hogy ki merjük mondani, felismerjük, és felvállaljuk a válaszokat. Ez/ezzel tud rajtunk segíteni, ha beismerjük, hogy szükségünk van a segítségre, szükségünk van rá, és figyelünk rá.

A ma embere gyakran kételkedik… A tanítványok bizonyosságot éreztek afelől, hogy Jézus az, és ez a bizonyosság akkor is, és ma is nagy kincs! A megkérdőjelezések között szükségünk van a bizonyosságra. A tanítványok nem bizonytalanodtak el a hitükben.

Vajon mi hogy állunk a bizonyossággal? Bennünk mennyire lehetnek biztosak a ránk számítók és a ránk bízottak, a szolgálatunkra utaltak? Szolgálni egymást, feltételek és banki kisbetűs részek nélkül csak akkor lehet, ha belefonjuk a mindennapokba a többi a szeretetszállal együtt, nem csak ünnepekkor, hanem minden percben az életünkben.

Czizmadia Gábor, Nagykovácsi

Próbálom megérteni, hogy miért gyógyított Péter, miért volt fontos számára a nyilvánosság, a béna miért nem beszél, az írástudók miért nem örülnek a szent erőnek, a gyógyítónak, a tanításnak? Oly sok minden zajlik és történik, és csupán csak néhány mondat.

Nem megy. Ez az első reakció – szinte minden feladatnál, amit el kellene végeznem itt a Bokorban. De tudom, hogy várjátok, hogy kapjatok valami újat, amitől felfrissülhet a lelketek, amitől újra gondolhatjátok az élet menetét, s ha kell, változzon valami.

Péter és János apostolok Jézus Krisztus nevében meggyógyítanak egy 40 körüli, béna embert. A főúri osztály tagjai előállítják és kihallgatják őket. Bátor, szókimondó magatartásuk meglepi az írástudókat. El akarják hallgattatni őket, mert a nép körében népszerűek lesznek. A tanítványok azonban erre is megfelelnek: Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk.

A Márk evangélium a feltámadást követő napokról szól. Jézus visszatér és találkozik Mária Magdolnával, két tanítvánnyal és a tizeneggyel is. Akik látják, azok hisznek. Akiknek mesélik, egyszer, kétszer, azok nem hisznek, Jézus szerint kemény a szívük.

Miért? Joggal kételkedtek a hírben, hiszen nem tapasztalták még. Vagy a testvérem szavát ne kérdőjelezzem meg sohasem? Mikor vagyunk jó szívűek, lágy szívűek? Attól, ha hiszünk a lehetetlenben? Ha hisszük azt, hogy az ember szeretetének mértéke határtalan, ha bízik Isten szeretetében?

A betegség szinte minden esetben együtt jár valamilyen fajta bénasággal. A gyógyulás pedig – még ha nem is hirtelen, egyik pillanatról a másikra történik, – mindig örömet, jó érzést, új erőt ad.

Volt alkalmam úgy 40 éves korom után hirtelen történt betegségből meggyógyulni. S talán én is részesedtem abban a boldogságban, amiben az ismeretlen, gyógyulást átélt béna.

Ma, jó néhány évvel az esemény után azt kérdezem, miért kell a betegség, a halál félelme ahhoz, hogy belássuk: egyetlen reményünk a szeretet. Egyetlen reményünk, hogy lépésről lépésre elkezdjük a változást. Mert csodák csak egyszer-egyszer vannak, de a hétköznapokban is jól kell érezni magunkat. Az pedig csak úgy lehet, ha elégedettek vagyunk magunkkal, ha a mindennapokban vállalt céljainkkal azonosulni tudunk, és amit eltervezünk ésszel azt a szívünkkel megvalósítjuk.

Nemrég került kezembe Elliot Aronson: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk) Az önigazolás lélektana című könyve. Ebből ollóztam ezt a pár sort.

„A változáshoz és a jobbításhoz vezető megoldások keresésében az első lépés a jelenségek megértése. Az életünk tele lehet disszonanciával. Az elme az önigazolás balzsamával akar védekezni a disszonancia fájdalma ellen; a lélek azonban gyónni akar.

A disszonancia elméletének talán legnagyobb tanulsága: nem várhatjuk el az emberektől, hogy erkölcsi fordulatot tegyenek, hogy más személyiséget ültessenek magukba, hogy szöges ellentétbe kerüljenek saját meggyőződésükkel, vagy, hogy egyszer csak valami sugallatra beismerjék és jóvátegyék a tévedésüket. És bármilyen ügyesek és tapintatosak vagyunk, még szeretteink sem fognak örülni, ha szembesítjük a szívüknek legkedvesebb énvédő emlékét….a tényekkel. A bennünket, halandókat sújtó csőlátás ellenszere a nagyobb világosság. Mivel a legtöbben képtelenek vagyunk az önkorrekcióra, és mivel vakfoltjaink megakadályozzák, hogy tudjuk, milyennek kellene lennünk, külső eszközökre van szükség, ha helyre kívánjuk hozni az emberek által óhatatlanul elkövetett tévedéseket, és csökkenteni szeretnénk a jövőbeni hibalehetőségeket.Ha minket, emberi lényeket, óhatatlanul sújt a csőlátás, legyen üvegből az a cső, mert akkor tévedéseink csökkenthetőek vagy könnyebben helyrehozhatóak.”

Szeretettel kívánok Nektek jó lélekvárást, betegség nélküli gyógyulást, szomorúság helyett örömet, remény-telenség helyett bizalmat, bizakodást!

Rauscherné Németh Ági, Budapest

Amikor Istenről, feltámadásról, túlvilágról beszélünk, sokan hiszékenységgel, vakhittel jellemeznek bennünket. Olyannak gondolnak bennünket, akik nem vizsgálják a tényeket, a tudomány megfogható eredményeit, és légvárakat építenénk. Felületesen nézve talán az apostolok is ilyennek tűnnek az idő távlatából.

Pedig az apostolok, s különösen a mai evangéliumban főszereplő Tamás, pont az ellenkezőjét tanúsítják. Egyáltalán nem olyan könnyű legyőzniük hitetlenségüket, tenyeres talpas módon a tapasztalatukban bíznak. A tanítványok is kézzel akarják érinteni Jézus, megtapogatni, Tamás meg végképp, aki a többieknek sem hitt, csak a saját tapasztalatának. Ha elfogadta volna a többiek tanúságát, később talán elbizonytalaníthatták volna. De így Tamás határozottan kiállhat: magam tapasztaltam, bizonyosságom van róla.

De mi van a ma emberével, a kései Tamásokkal? Sokan azt hiszik, hogy Jézus a hiszékenységet dicséri, amikor a később élő, s őt nem látó, tapintó emberek hitéről beszél. Ellenkezőleg, akik érzékeikkel nem tapasztalhatják meg Jézust, azoknak még inkább össze kell szedniük az eszüket, a bizonyítékokat, hogy olyan meggyőződésre tegyenek szert, amire rátehetik az életüket. Mindenkinek a saját korában, a saját életében kell eljutnia arra a bizonyosságra, ami meghozza belső békéjét és biztonságát.

Jézus nem követel olyan hitet, amely félretolja az értelem használatát. Mindig érvelt, magyarázott, és életpéldájával bizonyított is. Amikor tanítványai hitetlenségét egy alkalommal felrója, akkor is így fogalmaz: „még mindig nem értitek?” A sok magyarázat és bizonyíték után már érteniük kellett volna. A megértett, belátott igazságokat kellett elfogadniuk.

Valószínűleg Isten többre megy a kételkedőkkel, mint a hiszékenyekkel. Persze olyanokkal, akik nem azért kételkednek, mert hitetlenek szeretnének lenni, hanem azért, hogy lássák, összerakhassák a bizonyítékokat, megérthessék az összefüggéseket, s így megalapozottan lehessenek hívők.

Mindannyiunk életében újra és újra felmerülnek kételyek, megkísért bennünket a hitetlenség szelleme. Ez nem baj. Sokszor megpróbálja az ember a szőnyeg alá söpörni ezeket a gondolatokat, s gyerekkori, örökölt, vagy másoktól átvett hitébe, bizonyítékaiba kapaszkodni. Ez nem megoldás, újra és újra, józan eszünket használva, módszeresen végiggondolva, megimádkozva kell hitünket átgondolni, megtalálni a bizonyítékokat. A hitemnek, a bizonyosságomnak olyan erősnek kell lennie, hogy rá merjem tenni az életemet, sőt másoknak is tudjak érvelni, tanúságot tenni. A beleszületett vallásosság, a problémátlan, megalapozatlan naiv hit hamar összeomolhat. A kételkedés sohasem bűn, inkább az, ha nem megyünk utána a felmerült kérdéseknek, nem foglalkozunk velük.

Ez a bizonyosság szerzés, erős hitre rátalálás vezethet el bennünket a megrendüléshez, ahhoz, hogy Tamással együtt elmondhassuk: „Én Uram, én Istenem!”

Jó, ha olyan közösséghez tartozhat az ember, ahol akár még azt is megkérdőjelezik, hogy Isten létezik, ahol adott esetben úgy kell egy lelkigyakorlatra készülni, hogy saját hitvallásom újrafogalmazása a feladat. Persze ez csak akkor igaz, ha a testvéri közösségben, az őszinte, következetes keresés és megbeszélés után, egymás bizonyítékaim és hitén épülve tudunk Isten elé borulni, és életünket újra rátenni a meglátott útra.

Csíky Lajos, Budapest

„Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újra kell születnetek.”

Nikodémus nem értette Jézus beszédét, mert földhöz ragadt módon gondolkodott. Pedig ő a jobbik fajtából való farizeusok közé tartozott. Ő nem tőrbe akarja csalni Jézust a kérdésével, mint tették azt oly sokan előtte is, utána is. Nikodémus őszinte érdeklődő, kereső, bár ezt nyíltan nem meri vállalni: csak éjnek idején, titokban meri felkeresni Jézust.

Újra kell születni? Hogyan? Az ember csak egyszer születhetik, amikor csecsemőként a világra jön. No de hogyan születhetik valaki, mikor már öreg?

Nikodémus nem értette. Én ma már, öregként – még éppen ötös számjeggyel kezdődik az életkorom, de már nem sokáig! – érteni vélem. Számomra az „újra kell születnetek” parancs egyszerűen azt jelenti, hogy nem elégedhetek meg tegnapi önmagammal. Jobb emberré kell ma válnom, mint tegnap voltam. Minden reggel megköszönhetem a mai napot, a mai lehetőséget, a mai feladatot, és elhatározhatom, hogy ma jobb ember akarok lenni. Vagy ha nagyobb szavakat akarok használni: igyekeznem kell szentnek lenni. Legalábbis szentebbnek, mint tegnap sikerült. Tapasztalhatjuk nap mint nap, hogy ez nehéz, hogy nem nagyon sikerül. Nehéz jó kereszténynek, sőt még csak jó embernek is lenni, nemhogy szentnek, mégsem adhatjuk alább. Önerőből ez nem is sikerülhet, de ha a Szentlelket hívjuk segítségül, az Ő segítségével sikerülhet. Így válhatunk Szentlélektől, Szentlélekben újjászületett emberekké!

Gyulai Zsolt, Budapest

„Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. Nikodémus megkérdezte tőle: „Hogyan történhet meg mindez?”

Mindig megilletődöm, amikor a születésről van szó. Amikor valami új dolog van születőben, akik mellette bábáskodtak, és sok munkát fektettek bele, örömmel és várakozással tekintenek az alkotásukra. Valami, ami eddig nem volt, most lett, valami, ami eddig hiányzott, az létezik.

A legnagyobb változás mégis az, amikor egyszer csak a nemlétből a létbe érkezünk. Ha az ember megfogan, és növekszik, nincs visszaút, ha érett, meg kell születnie. De micsoda változás! Minőségben, fényben, tágasságban, kapcsolatokban, lehetőségekben!

Nehéz árat fizettünk érte. Nem egyszerű az ismeretlenbe indulni az anyaméhből, a hormonok kényszere, az idő betelte mind abba az irányba űz, ahová nem vágyunk, sőt, amitől tartunk. Mégis szükséges. Ugyanígy vagyunk a halálunkkal is. Nem egyszerű éretté válni valamire, ismét elhagyni valamit, amit ismerünk, biztonságos, megszokott. Bizalommal, törvényszerűségek hatása alatt átmenni egy másik világba, egy másik életbe. „Égi születésnap ez” – mondja a katolikus temetési szertatás-könyv. Nehéz árat fizetünk érte.

„Valósággal újjászületett” – mondjuk azokra, akik nem hasonlítanak korábbi önmagukra, nagyot változtattak az életükön maguk elhatározásából, vagy súlyos körülmények kényszere alatt. Hányszor születünk akkor? Hányszor születünk újjá? Hányszor és miért kell újjá születnünk? A kell és a szükséges amúgy sem a magát szabadnak képzelő és vélő mai ember kedvenc szava, amit örömmel használ, ha magáról beszél. Amit „kell” más fordításban ami „szükséges”, az bizony nem tartozik a szabadon választható kategóriába. Mi is csodálkoznánk, ahogy a szentírási részben az írástudó, ha valaki azt mondaná nekünk mostanában valamelyik nap egy baráti beszélgetésben: neked újjá kell születned!

A gondterhelt mindennapok vonszolódásában, vergődésében élő, a napi rutinba belefáradt és belebetegedett ember erre gondolna az ember legkevésbé. Hagyjuk, engedjük, hogy a valamikori gyermek látásmódját, őszinteségét, nyitottságát a világ koptassa, reszelje, teleszemetelje. Közben vágyva vágyunk arra, Nikodémussal és sokakkal együtt, hogy velünk legyen az Isten már itt a földön, vele járni, kelni, nagy tetteket végbevinni, lelki békét találni, részesülni Isten országának életében.

Jézus minden erre vágyónak mondja: újonnan kell születnetek. Ez csakis egy módon lehetséges, a mélybe húzó ballaszttól meg kell megszabadulni. Isten Lelke képes arra, hogy átszellőztesse, kifújja mindazt, ami gátol abban az életben, amit az Úr készített számodra. Ez az a feltétel, amit vállalni kell annak, aki élni akar. Ez a feltétele annak, hogy valami, ami eddig nem volt, most legyen; valami, ami eddig hiányzott, az létezzen. Akik léteznek, azokat találja az Emberfia hitben, és fölemeli őket, hogy örök életük legyen őbenne. Micsoda változás! Minőségben, fényben, tágasságban, kapcsolatokban, lehetőségekben!

Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest

Az apostolokat újabb üldözés éri

„… a főpap és akik vele voltak, azaz a szadduceusok felekezete, elteltek irigységgel, és elfogván az apostolokat, tömlöcbe vetették őket. Hanem az Úrnak angyala éjszaka megnyitotta a börtön ajtaját és kihozta őket, mondván: Menjetek el és hirdessétek a templomban a népnek ez életnek teljes beszédét!”

A tapasztalat akkor is és ma is azt mutatja, hogy az Egyház növekedésével párhuzamosan föllép a féltékeny ellenakció is. Ahol a Lélek hathatósan munkálkodik, ott a „másik cég is beindul”. Jelen esetben letartóztatás, nyilvános börtönbe vetés eszközeit alkalmazza. Az Úr itt kézzel foghatóan megmutatja erejét (nem hallhat meg az Egyház mielőtt elterjedt volna). Ezért egyik angyalát küldi el éjszaka a kiszabadításukra. Az angyal feladattal küldi el őket: „menjetek, álljatok ki a templomba a nép elé és hirdessétek ennek az életnek igazágait!” Ők szót fogadtak és hirdették Jézus örömhírét a templomban a következő elfogatásukig. A Szentlélekkel eltelve örömmel hirdették mindvégig az igét nem számolva a következményekkel.

Halász Bandi bácsi egyik lelkigyakorlatán mondta: „Odáig kell eljutnunk az életszentségben, hogy méltóvá váljunk a gyalázatra.”

Hol tartok én ezen az úton?

Félelemből nem lépek rá a Lélek vezette útra?

Vagy már hordozom annak áldását és minden terhét?

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz aki benne hisz el ne vesszen, hanem örökké éljen. (Jn. 3, 16)

Aki pedig nem hisz benne az már ítéletet mond magára. Mára már nem válik el a gonosz a jótól. Összemosódott-kevert világunkban nehéz eligazodni annak, akinek nem Jézus az igazodási pontja. Ezért Éberen őrködjünk a jó felett! Tartsuk tisztán a szívünket, hogy ne tévesszenek meg a csillogó jelmezt viselő „fényhozók”. Vagy épp az alkony ködét választó „na és akkor mi van?” emberei.

Széplakiné Erzsi, Pécel

„tanúságát nem fogadja el senki”

Súlyos mondat, erősen rímel egy korábbira: „övéi nem fogadták be” (Jn 1,11).

És mi elfogadjuk a tanúságát?

Igaznak ismerjük-e tanítását? Elég-e vallani, amikor alkalmas, vagy vallani kell akkor is, amikor kényelmetlen, sőt kockázatos? És elég-e vallani, nem sokkal fontosabb-e, hogy a tanítása szerint éljünk?

Nem vagyunk-e a csak szóval vallott, de nem hitelesen megélt kereszténységünkkel elrontói a Fiú tanúságtételének?

És mi befogadjuk őt?

Felismerjük-e a beosztottunkban, a kéregetőben, a cigányban, a hajléktalanban – a legkisebbekben, akikkel azonosította magát? Milyen formáját választjuk annak, hogy időt, pénzt, szeretetet nyújtsunk nekik?

Fogunk-e örökké élni a Fiúban való hitünk által? Mire van erőnk ebben a hitben?

Fiers Márta, Budapest

Az Evangélium a farizeusokat meglehetősen éles kritikával illeti, a viperafajzat kifejezés állandó jelzőként tapad az írástudó és törvénytisztelő, de a létrontásban élenjárókra; ám van két farizeus – Nikodémus és Gamáliel –, akik kivételek. „A kivétel erősíti a szabályt” mondja a magyar szólás, de a szabályerősítés mellett nem szabad, hogy elkerülje figyelmünket az a szimbolikus jelentéstartalom sem, hogy minden negatív erőben kell lennie pozitívnak is. Van két ember, akik farizeus létükre felismernek valamit a jézusi tartalmakból. Nikodémus megsejti a jézusi tanítás jelentőségét, Gamáliel pedig segíti az apostolokat. Bölcsessége azon a belátáson alapul, hogy nem érdemes a keresztény hitet üldözni és tiltani. Ha a kereszténység nem Istentől származik, meg fog szűnni magától. Ha Isten támogatását élvezi, akkor viszont az üldözés sem képes felszámolni.

Gamáliel tehát úgy gondolta, hagyni kell az egészet, az idő eldönti mennyire életképes szerveződés az apostolok által megélt hit. Gamáliel rabbi után kétezer esztendővel vajon mondhatjuk-e, hogy a kereszténység mégiscsak Istentől származott, mert nem szűnt meg magától? Úgy gondolom, mondhatjuk, de gyorsan azt is hozzá kell tennünk: ez még nem egy végső állapot, az Istentől való származást nap, mint nap, generációról generációra bizonyítani kell. Lévén, hogy ez nem egy tudományos tantétel, amit egyszer megállapítottak és az örökké fenn fog állni.

Gamáliel tézise még nem bizonyítódott és nem is cáfolódott. Vannak bizonyítók és vannak cáfolók. A bizonyítókat testi-lelki táplálékkal látja el a Gondviselés, kenyeret, halat szaporít, így eteti meg a bizonyosságtevőket; a cáfolók rögeszméjükbe zárva hadakoznak, jószerivel önmaguk ellen. Ők olyan királyt akarnak, aki felül a trónjára és igazságot osztogat pallosával, háborúkat kezdeményez hatalmi ösztönével. De, mint látjuk Jézus nem ilyen király, Ő nem ül a trónusára, hanem visszamegy egyedül a hegyre…

Faragó Ferenc & Bircsák Márta, Budapest

„Nem helyes, hogy mi az Isten igéjét elhagyjuk és az asztalok körül szolgáljunk.”

Elárasztanak a feladatok, a tennivaló, meg kellene állni és szelektálni. Meg kellene beszélni valakivel a helyzetet. Ehelyett azonban egyre gyorsabban 'pörgünk'…. Következmények:

– Fáradtan és ingerülten rámorgok társamra: Nem érti meg a szerencsétlen, hogy teljesen leamortizáltam magam Isten Országa-beli tevékenységemben!…..

– Tanításomat, tanúságtételemet éppen otthon, a gyerekeimnek, unokáimnak, társamnak nem mondom el, mert nincs időm erre – akár a közösségből-közösségbe rohanás miatt…

– Nem megyek misére, istentiszteletre, mert egyéb, sürgős 'szeretet-tevékenységet' programoztam be éppen…

– Megetetem és megitatom a vendégeimet, de meghallgatásukra már nem jut időnk….

– Meglátogatom a magányosakat, feleségem-férjem pedig vár rám otthon. Aztán elálmosodva, egyedül fekszik le… – vagy a látogatásokból kihagyom magányos apósomat-anyósomat, apámat-anyámat, testvéremet, gyerekemet, rokonomat.

– Hullafáradtan készülök lefekvéshez (ima?) – esetleg éppen a napi jótett-halom végrehajtása után;

– Etetem az éhezőket, az otthoniaknak gyorsan egy-egy zsíroskenyeret kenek….

– Templomot építek, a belejárók gyűjtéséről 'elfeledkezem'…. – mert az épület úgy építhető, ahogy akarjuk a fizikai törvényein belül maradva – embertársaim azonban ennél 'többre képesek';

– Struktúrát, szervezetet tervezek, álmokat szövögetek: megállítom a fejemnél-eszemnél Isten igéjét, s nem engedem a szívemig hatolni.

Folytasd, testvér…. van ugye, saját példád is?

Teréz anya nővérei hajnalban megkezdik szolgálatukat, de délután ötkor becsukják a kapukat: a regulájuk szerint be kell csukniuk. És imádkozni, enni-inni, tisztálkodni, olvasni-kikapcsolódni kezdenek – aznapra véget vetnek az éhezők etetésének.

Ments meg Uram minket:
pót- és tévcselekvéseinktől,
aránytalan mértékű igyekezeteinktől,
a segítőtársak kiválasztása súlyos feladatának elhanyagolásától,
az önmegvalósítástól – akaratod megvalósítása helyett.

Zsombok Magdi & Gyuri, Budapest

Jézus feltámadása óta minden szentmise húsvét, ahol a keresztények összejönnek, és Krisztus megjelenik köztük. Annakidején az apostolok mélyen átélték halálát, láthatták átlyuggatott kezét és oldalát, mi is ezt hirdetjük minden alkalommal. És Jézus ma is felénk nyújtja testét, hogy az Eukarisztiában megtapinthassuk.

Érdekes, hogy a tanítványoknak még a tapintás élménye sem volt elegendő, Jézus az együtt étkezés élményével teszi teljessé a bizonyságát. Jellemző, hogy akár az emmauszi úton, akár a tóparti megjelenéskor, de itt is ez a gesztus az, ez az élmény az, ami eléri a szívüket. A testvéri közösségben, Jézussal elköltött vacsora forró légköre és családias bensősége minden kételyt eloszlat. Nyilván hozzájárul ehhez az utolsó vacsora bensőséges élményének emléke is.

Jézus megjelenése, békét sugárzása túláradó örömmel tölti el az apostolok szívét. Megtapasztalják jelenlétét, miközben Jézus azt mondja: „amikor még veletek voltam…” (mintha már valamiképpen nem lenne köztük, de mégis…). Nem véletlenül köszönti a pap a jelenlévőket a szentmisében úgy: „Az Úr legyen veletek!” Örömmel élhetjük át jelenlétét, miközben nem is látjuk Őt.

Jézus magyarázza az Írásokat, ezek beteljesedésével érvel barátainak. Szava ma is jelen van a felolvasott evangéliumban, amely után egy jó igehirdetés, vagy közös elmélkedés új és időszerű értelmet adhat a régi szentírási szövegeknek.

Végül Jézus tanúknak nevezi apostolait, akiknek küldetésük van. Tanúságot kell tenniük a vele való találkozásról, arról, hogy meghalt és feltámadt. Jelzi, hogy elmegy, a helyébe kell lépni. Olyan ez, mint amikor a váltófutásnál egymásnak adják a versenyzők a stafétabotot. Nem világraszóló látomásként, hanem világraszóló feladatként fogalmazódik meg, hogy az egész világon, és minden időben. Folytatni kell a művet, s mindig érezhetik, hogy titkon ott van velük, mintha bólintana, vagy a fejét csóválná egy-egy szavuk, tettük kapcsán. Az útravaló, a hirdetnivaló nem bonyolult: megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni.

Megtérés: mint az ember feladata, hogy átállítsa életét a szeretet útjára. (Ennek szimbóluma a halál és a feltámadás, a sírba szállás, és a felemelkedés: meghalni a bűnnek, a szeretetlenségnek, s feltámadni egy új életre, a szeretet életére. Ez a mi, minden évben átélendő húsvétunk!). Megbocsátás: mint az Isten válasza: a megbánt bűnt megbocsátani. A megtérő bűnöst a szívére ölelni. És a kettő együtt nem más, mint Isten és ember egymásra találása, ami Jézus által valósul meg. Követőinek az a feladata, hogy ezt az Isten és ember egymásra találását mindenki számára valóságossá tegye.

Amikor elindulunk haza a szentmiséről, ott visszhangzik a fülünkben Jézus szava: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”. Ez a mondat nem csupán az utolsó vacsora megismétlésére vonatkozik, hanem sokkal többet jelent, s mindnyájunkra vonatkozik. Tanúságot kell tennünk az Atya, Jézus életáldozatában megmutatkozó, halálig menő, megbocsátó szeretetéről. Úgy kell élnünk, hogy amint ételként, italként kínálja magát nekünk, úgy adjuk mi is életünket, időnket, erőnket, szeretetünket a rászorulók számára. Ahogyan Jézus tapinthatóvá tette magát apostolai számára, életünk minden mozzanata tegye megfoghatóvá, érezhetővé Jézus jelenlétét.

Hogyan tudnánk minden szentmisét ilyen lélekkel átélni, és annak erejéből fakadóan ilyen életre váltani?

Csíky Lajos, Budapest

1. Égben találkozó párhuzam(os)ok – Mintha újra játszanánk Jézus utolsó napjait. Gonosz vádaskodás és végül halál… János „az egész hatodik fejezetben, de különösen a kenyérről szóló részben, felfelé íveli a gondolatmenetet, amelynek kiindulási és végpontja a már most kezdődő „örök élet” gondolata (6,27.58). – Akinek ez nem fontos, annak számára a kenyérről szóló beszéd tanítása sem válhat jelentőssé.” (B. Schwank) Ez a kenyér (és bor) több mint egyszerű testi táplálék. Ettől és ezért lehet feláldozódni…

2. Nézéseink – A farizeusok gyanakodva nézték Istvánt.

Kínai tanmese: Egyszer egy ember kiment a fészerbe fát vágni. Nem találta a fejszét. Meglátta szomszédját: „Éppen úgy járkál, mint egy fejszetolvaj” – vélte. De aztán megpillantotta szerszámát a sarokban. Ismét a szomszédra pillantva megállapította: „Ez egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy fejszetolvaj”…

Van rosszindulatú tekintet is. A gyilkolni is kész zsidók jövőjüket féltették, ezt érezhette Jézus is, István is vádlói szemében. Pedig ők azok jövőjéért is áldozták életüket…

És van bizakodó tekintet: túllát a jelenen és ezért át tud lépni akadályokon is – ha kell.

3. Éhségeink – Válogatós, finnyás vagy még az se: csak a szeme kívánja. Csak a veszendő eledelért (kenyérért, borért) tülekedünk és nem haljuk meg, mit üzen nekünk ez a Táplálék?

Szervezetünk biológiai csoda: amit élettelenül magunkhoz vettünk, élővé asszimiláljuk! De most másról van szó: azt szeretnénk, ha ez a Kenyér (és bor) krisztusivá alakítana bennünket…

Szegheő József, Totya, a pesti

„Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik soha.”

Mivel emberek vagyunk, szükségünk van az életünk fenntartásához bizonyos mennyiségű nyersanyagra: ételre és italra. A nyersanyagok mennyisége és minősége egyénileg nagyon változó lehet, de mindenképpen meg kellene fontolni, hogy az étkezés eszköz, és nem cél. Különösen mai világunkban kell átgondolnunk étkezési szokásainkat és egy kicsit szerényebben használni földi javainkból. Nagyon fontos a javak megosztása másokkal, kevésbé tehetősekkel és igényeink időbeli eltolása, vagyis egy kicsit mindig késleltethetjük éhségünk vagy szomjúságunk kielégítését.

A kenyérnek azonban van Jézusnál egy szimbolikus értelme is, és ez a tanítása, az Igéje, az életmódja. Amilyen mértékben táplálkozunk vele, belőle, általa, olyan mértékben leszünk hozzá hasonlóvá, válunk vele eggyé, azonosulunk vele, és így a mi életünk is lassan hozzáidomul, az ő életéhez kezd hasonlítani. Mennyire jó lenne nem éhezni többé! Megtörténhet ez velünk? Jézus ígérete szerint igen, de ehhez nagyon kellene Benne bízni!

Kérlek, Jézusom, hogy a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és csak annyit, amennyire szükségünk van! Próbáljunk meg abban osztozni is! Hallgassuk tanításodat és próbáljuk valóra váltani! Amen.

Kramm Hampel Mária, Törökbálint

„Menjetek az egész világra, és hirdessétek az Evangéliumot minden teremtménynek.”

Mind a négy evangélista beszél arról, hogy a Jézus feltámadás utáni megjelenésekor küldetést adott apostolainak (Mt 28,16-20; Mk 16,14-20; Lk 24,44-49; Jn 20,19-23).

Isten akarata: „Aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2-4)

Isten parancsa: „Menjetek el szerte a világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15)

Isten példája: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19,10)

Kötelességünk tanúságot tenni, és ez a kötelesség közvetlenül a hitünkből fakad. Nem tehetjük meg azt, hogy megünnepeljük Jézus Krisztus felmagasztalását, és közben életünkben nem kötelezzük el magunkat mellette, nem veszünk tudomást utolsó, legfontosabb parancsáról. A mennybemenetel emlékeztet minket: annak, hogy Jézus már nem volt többé tanítványai körében és figyelmük központjában, megvolt az a célja, hogy teljesen átadta nekik a terepet. Ha vállaljuk mi is a tanítványságot, akkor a küldetés parancsát is teljesítenünk kell!

Nem véletlenül történt, hogy az Apostolok Cselekedetei szerint röviddel ezután beköszönt a Pünkösd a Szentlélek ajándékával, aki elindította az Egyház hittérítésének történetét.

Urunk! A mai napon adtad nekünk a parancsot: hirdessük az egész világnak az örömhíredet. Hirdessük mindenkinek életedet, tanításodat, hűséges szeretetedet, kereszthalálodat és dicsőséges feltámadásodat, amellyel legyőzted a bűnt, a halált és megnyitottad előttünk a mennyország kapuját. Istenünk, ha néha sikerül igazán átéreznünk mindazt, amit tettél értünk, olyan boldogság árad szét bennünk, amelyet nem tarthatunk magunkban! Szeretnénk megosztani másokkal is.

Segíts, hogy tanításod továbbadásával, tanúságtétellel és pusztán az élethez való hozzáállásunk személyes példájával szolgálnunk.

Tölts el Urunk bölcsességeddel és segítsd munkánkat Szentlelked erejével.

Vágujhelyi Pál, Budakeszi

„Fülöp beszélni kezdett, és az Írásnak ebből a helyéből kiindulva hirdette neki Jézust.”

Hirdetni kell. Jézust kell hirdetni. Az Írásból kiindulva kell Jézust hirdetni. Az Írásnak abból a helyéből kiindulva kell Jézust hirdetni, ami a másik embert foglalkoztatja. Ami felől kérdez.

Ugye milyen egyszerű? Csak éppen; van-e még ember, aki az Írás felől kérdez? Talán van – leginkább a templomok „holdudvarában”; biblia-körökben, vagy hasonlókban. Néha sikerül is ott mondanom ezt-azt, de sokszor csak hallgatok. („Túl indulatos vagyok!” „Csak megbotránkoztatnám őket!” – hajtogatom magamban.)

Add Uram, hogy Lélekkel eltelve tudjak Rólad szólni, mint Fülöp! Segíts, hogy mindnyájan Istentől tanítottá váljunk az általad megerősített Ígéret szerint! (Jn 6,45) Amen.

Horváthné Bajai Éva, Paks

Saul zsidó értelemben igaz ember volt. Elkötelezetten élte hitét. Farizeus volt, aki törekedett a törvény írott betűjének minél pontosabb betartására. Féltette az igazságot. Aztán a Damaszkuszi úton szinte villámcsapásszerűen átélte a feltámadt Jézussal való találkozást. Nagy fényesség borította be és elvesztette a szeme világát. Ő, aki azelőtt a világosság ismerőjének vallotta magát, egyszeriben sötétségbe került. Át kellett értékelnie mindent, amit addig igaznak gondolt.

Úgy gondolom, hogy az ilyen fényességes találkozások belül történnek és nagy küzdelmek előzik meg. Nem hiszem, hogy egy lelkileg kiegyensúlyozott, Istennel harmóniában élő ember élete ilyen 180 fokos fordulatot vehet. Ezt meg kell, hogy előzze rengeteg – akár be sem vallott – gyötrődés, rágódás, lázadás, elutasítás, keresés… Amikor mindezeken végigkínlódjuk magunkat, akkor történik egyik pillanatról a másikra az, hogy úgy érezzük „felrobbant körülöttünk a világ”, az addigi összeomlott és más fajta fényesség vesz körül. A kétségbeesett keresés helyett a rátalálás öröme, a dühös ámokfutás helyett a megbékélés melegsége, a régi célok helyett új feladatok…

Szerintem így zajlik ez a nagy, katartikus megtérések esetében is és „kis” mindennapi küzdelmeinkben, kereséseinkben is. Akkor van baj, ha már nem akarunk keresni, ha már nem feszítenek belső erők, ha bezárulunk…

Jó Atyánk segítsen minket abban, hogy legyen elég erőnk, nyitottságunk és kitartásunk ahhoz, hogy nap mint nap meg tudjunk térni!

„Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.”

Ha őszintén magamba nézek, nem szeretem ezeket a mondatokat. Az elmúlt 2000 év alatt ez a szellemiség teljesen elfedte Jézus igazi tanítását. Az Eucharistia mindenek fölé emelése – szerintem – nagyon sokat ártott az Isten országának. Pedig lehet ezeket a mondatokat jól is érteni…

Jézusból kell táplálkoznunk és akkor Ő bennünk lesz és mi Őbenne, sőt az Atyában élünk. Ha elvonatkoztatunk a fizikai síktól, akkor nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon felemelő igazság ez.

Ha a lelkünket tápláljuk, mégpedig Isten igéjével, Jézus tanításával, ha gyakran vesszük magunkhoz ezt a táplálékot, akkor egyre inkább átjár minket, átjárja a lelkünket, ezáltal a gondolatainkat, tetteinket, szavainkat. Ahogy az idézett rész fogalmaz: „élni fog általam”. Élővé lesz, ami azt jelenti, hogy növekedik, fejlődik, jobbá lesz. És egyre inkább eggyé lesz azzal aki táplálja…

A régiek azt mondták, hogy „az vagy, amit megeszel.” Talán lelki értelemben még inkább igaz ez a mondás. Azzá válunk, olyanná leszünk, amilyen a lelkünk tápláléka. Ha Jézus tanításával táplálkozunk, ha a csendes percekben Istennel találkozunk, akkor átélhetjük azt a fantasztikus érzést, hogy én benne vagyok, ő bennem van, egyek vagyunk, barátok vagyunk…

A mai anyagias világban rá kell döbbennünk arra, hogy a lelkünknek is táplálékra van szüksége. Istenünk adjon erőt, hogy ne feledkezzünk el erről! […és ezen a téren nem kell félni az elhízástól, a léleknek kifejezetten jót tesz, minél nagyobb:-)]

Schaul Árpád, Sopron

„(Péter) Talált ott egy Éneász nevű embert, aki nyolc év óta ágyban feküdt, mert béna volt. Péter így szólt hozzá:„Éneász, Jézus Krisztus meggyógyít téged! Kelj föl, vesd be ágyadat!' Erre ő azonnal fölkelt. Lidda és Száron lakói mind látták őt, és megtértek az Úrhoz.”

„Péter azonban mindnyájukat kiparancsolta, azután térdre borulva imádkozott, majd a holttesthez fordulva így szólt:„Tabíta, kelj föl!' Erre az kinyitotta a szemét, meglátta Pétert, és felült. Ő pedig odanyújtotta neki a kezét és felsegítette. Azután odahívta a szenteket és az özvegyeket, és megmutatta nekik őt, hogy él. Híre ment ennek egész Joppéban, és sokan hittek az Úrban.”

Csodák. Kell ennél több? Gyógyulás, feltámadás.

Amikor 2011. április 18-án hírét vettük Orsi lányunk kórházba kerülésének és szülése megindulásának, még nem tudtam, hogy vannak csodák. De amikor nagyszombaton haza indultam Ágfalvára Budapestről, már tudtam. A közben eltelt néhány napban megmutatta magát, és azt, hogyan is tapasztalható meg.

Három napon át ültem, hol az intenzív szülészeti kórteremben, egy szívdobogást hallgatva, és Orsinak segítve gyermeke világrahozatalában, hol a folyosón, rokoni körben ülve, koraszülöttekről szóló jó történeteket hallgatva, és egymást bíztatva. Közben 2 alkalommal hagyta el a szülész orvos száját, az „Imádkozzanak a csodáért!” felszólítása. Egyik, a csak szívhangjáról ismert unoka életéért, a másik elsőszülött gyermekem életéért szólt. Kétségbeejtő ezt a mondatot hallani! Mert érződik benne, hogy az ember tudása, és képességei, a legjobb felkészültség és felszereltség mellett is, végesek. Így valóban nem marad más, mint hívni az Ég és a Föld összes jóindulatú erőit segítségül…

…és azok jönnek! Ott és akkor, megmutatták magukat, és azt hogy mire képesek! Életet adni, életet megmenteni!

Így tehát a Csizovszki és Kovács-Gombos család életében megadatott az a csoda, hogy megtapasztalhattuk a CSODÁT! Aminek számunkra a neve, Kovács-Gombos Domonkos.

Csizovszki Zsóka, Ágfalva

„Tanítványai közül, akik ezeket hallották, többen azt mondták: „Kemény beszéd. Ki hallgatja?” Jézus tudta, hogy tanítványai méltatlankodtak miatta, azért így szólt hozzájuk: „Botránkoztok rajta? Hátha majd azt látjátok, hogy az Emberfia fölmegy oda, ahol azelőtt volt! A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet, de vannak közöttetek, akik nem hisznek.” Jézus ugyanis kezdettől fogva tudta, kik nem hisznek, és ki fogja elárulni. Aztán így folytatta: „Azért mondtam nektek, hogy senki sem jöhet hozzám, ha az Atya meg nem adja neki.”

Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele. Jézus azért a tizenkettőhöz fordult: „Ti is el akartok menni?” Simon Péter felelt neki: „Uram, kihez mennénk? Tiéd az örök életet adó tanítás. Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.”

Jézus eucharisztikus beszédének fogadtatásáról számol be Szent János ebben az evangéliumi részben. Bár Jézus a beszédben kifejezetten jelezte, hogy tanítványai legyenek vele egy közösségben, a hallottak után sokan elhagyják Őt. Itt nem kifejezetten csak a Jézusi és az azt követő időkre kell gondolnunk, hanem általánosságban is érvényes, hogy aki manapság is megismerkedik a tanításával érti és felfogja, hogy mit vár el tőle Jézus követése, az inkább egy másik utat választ. Valójában nem tudjuk meg, hogy miért tartják „kemény beszédnek” az Úr szavait az elpártolók, az viszont egyértelmű, hogy nem akarnak közösséget vállalni vele. Jézus arról is beszélt, hogy csak azok fognak hinni benne, akik képesek az egyenes de „meredek” utak bejárására, ami ugye jóval nehezebb, viszont sokkal szebb is! Ennek igazságát szemlélteti, hogy egyesek továbbra is vele maradnak, mások viszont elhagyják Őt. Számomra is ez a két lehetőség áll fenn. Döntésemet az jelzi, hogy magamhoz veszem-e az élet kenyerét. Tudok e választani az egyetlen normális választási lehetőségből vagy homokba dugom a fejem? Egyfajta megkötözöttséget érzek, hogy nincs más választásom, mint veled Uram, de közel sem egy kényszerpálya, csak a szívem és az eszem kényszerít…

Németh László, Sopron

Amikor Jézus önmagáról, mint a jó pásztorról beszél, tükröt tart minden ember elé, aki a hívő népnek lelkipásztora, kisebb nagyobb közösségének vezetője lett. Ő a legfőbb, az egyetlen pásztorunk, tőle kell ellesnünk azokat a tulajdonságokat, magatartásformákat, amiket mutatott, ő a példakép, a minta.

Jézus életét adja a juhokért. Az Isten életét, a szeretet életét hozta közénk, s ezért a testi életet feláldozza, ha kell. Semmilyen áldozatot nem sajnál értük. Nem béres, aki csak a fizetséget, a hasznot nézi, s veszély esetén elszalad, nem vállalja a fenyegetettséget. Nem hagyja magára övéit. Nem engedi szétkergetni őket. Szembeszáll a Farkassal, a Sátánnal, aki bomlasztani, szétszórni akarja a közösséget. Sajátjainak tekinti a juhokat, akiket külön-külön is ismer. Nevükön szólítja őket, egyenként is fontosak neki. Törődik velük, mindent megtesz értük: gazdag legelőre vezeti őket, táplálékukról gondoskodik. Ha valamelyik elkóborol, utána megy, megkeresi, és nagy örömmel viszi haza. Olyan a szava, hogy hallgatnak rá a bárányok, tud utat, irányt mutatni. S végül, ami talán a legfontosabb, egy nyájban szeretné látni övéit. Az „akol” az Isten országát jelenti: ide szeretné összegyűjteni a zsidókat és a pogányokat, valójában az egész emberiséget.

Minden közösségvezető, minden lelkipásztor nyilván próbálja magát Jézushoz mérni, és felnőni feladatához. De minden kereszténynek is, aki a nyájhoz tartozónak vallja magát, hasonlóvá kell válnia a Jézus által emlegetett bárányokhoz: olyanná, aki ismeri Pásztorát, minden szavára figyel, megy utána, s együtt marad a többiekkel, az egységet szolgálja.

A keresztények mindnyájan Jézust tartják legfőbb pásztoruknak, de az „egy akol” látomása még nem valósult meg. A történelem folyamán nagyon korán megkezdődött a bomlás. A szakadások az egyháztörténelem talán legnagyobb botrányát jelentik. Mára sok-sok felekezet, „egyház” jelent meg, egy-egy faluban néha 4-5 vallási közösség is hirdeti az igét, tartja magát Jézus kis nyájának. Mindez nyilvánvalóan hiteltelenné teszi Jézus ügyét. Sokan nem is érzik jól magukat az adott közösségben, akár újat is alapítanának.

A Sátán neve a görögben: Diabolosz, azaz „Szétdobáló”, az egység ellensége. A legnagyobb eredmény a számára talán az, ha ilyen marad ez a szétdarabolódott nyáj. Világosan kell látnunk, hogy az egyházak, a közösségek megújulásának, hitelessé válásának alapja és meghatározó része az egymással való egység keresése. Ez nem csupán teológiai tárgyalásokat, látványos közös programokat jelent, hanem elsősorban az egy Pásztor szavára történő mélyebb odafigyelést, a közös alap, közös nevező meghatározását, és leginkább a kizárólagosságról való lemondást. Talán a legutóbbi a legnehezebb: a hatalom-féltés és a hitetlenség legyőzése szükséges hozzá.

Mit tehet az egyszerű ember, de a kisebb-nagyobb közösség vezetője is: Saját hagyományaink és értékeink megőrzése és értékelése mellett nagy nyitottsággal nézni, értékelni és elfogadni más közösségek kincseit, gyakorlatát. Miközben igyekszünk „otthon lenni” saját közösségünkben (mert valahol otthon kell lennünk!), annak hibáit szeretettel próbáljuk javítani, nem mondunk le megújításáról, nem otthagyva, vagy új felekezetet alapítva. A legfontosabb, hogy a más közösséghez tartozóban meglássuk a testvért, akivel együtt lehet munkálkodni, szeretetszolgálatot végezni, Jézusról tanúságot tenni, levetve minden szűkkeblűséget, önző szempontot.

Én mit teszek ezért?

Csíky Lajos, Budapest

„Aki ellenben az ajtón megy be, az a juhok pásztora.”

Az ember, amikor Isten szerint kezd élni, megváltozik, más lesz, elkülönül a többi embertől: ha úgy tetszik, juhhá válik. Az eklézsia szó gyöke is azt jelenti: aki elkülönült, aki valahonnan kihívatott. S ahogy minden emberért megy a befolyásolás a világban, a jézusi emberekért is. Befolyásolni akarja a média, a politika, a reklámok világa és mindent megtesz, hogy többé ne juh legyél. Legyél más, olyan, mint a többi ember, különböző szempontok szerint befolyásolható.

A juhokat egy ajtó különíti el a világtól, ez a jézusi lelkiismeret. Ezt az ajtót, azaz a jézusi érzékenységet kell mindannyiunknak felépíteni magában. Hogy a személyiségünkhöz, igazi valónkhoz (juh voltunkhoz) való hozzáférés – számítógépes hasonlattal szólva – tűzfala a jézusi szemlélet legyen. Így lesz Jézus az ajtó a mi életünkben.

Minden, ami átjut ezen a tűzfalon, az csak elvesz tőlünk valamit, az tolvaj. És minden, amit átenged ez a tűzfal, az nekünk való, azáltal gazdagodunk. Az a jó legelő számunkra. A feladat ezt a tűzfalat, ajtót erőssé tenni. Ahogy az ostromlott váraknál is minden védelmi erőt ide koncentrálnak, nekünk is – egymás által is – erőssé kell tennünk a belsőnkhöz vezető ajtókat.

A Jézus által vágyott új ember, új teremtmény is ez. Az, aki úgy él, olyanná válik, ahogy Isten vágyaiban él.

Jézus ezt a képet használja a hallgatóihoz alkalmazkodva. Talán ma nem túl szerencsés, mert bár az ember szelíd, mégsem olyan, akit csak terelgetni lehet. A jézusi ember felnőtt, életöröme van. Vágyik a legelőre. Ahogy Péter is a történetben. Az ő tűzfalán fennakadt a körülmetélés, a tisztátalanság fontosságának és kizárólagosságának üzenete. Sőt ennek ellenkezőjét engedte át. Átengedte, mert tudta, hogy Isten nem tartozik sem a zsidóhoz, sem a pogányhoz. Isten az emberhez tartozik, akit a nevén szólít, akit meg kell tanítani, meg kell erősíteni, hogy merjen önmaga lenni. Önmaga, aki az Isten képmására és hasonlatosságára teremtetett: azaz szeretetre képes, és a szeretet által boldog. És akkor életünk és bőségünk lesz. Most már csak azt kell kitalálnunk, hogyan kell ezt itt és most 2012-ben megélnünk.

„Ez a mi munkánk és nem is kevés!” (József Attila: A Dunánál )

Garay Bandi, Dunakeszi

„Honnan van ennek a bölcsessége?… Nem az ács fia ez?”

„Ön, Uram, igazi amatőr” – mondta felcsillanó szemmel az árus a párizsi bolhapiacon. Látta ugyanis, hogy a vele szemben álló ember jól ismeri a témát, oda nem illett a vevő vagy gyűjtő kifejezés használata. Többről volt szó: mindketten szerették is a csere tárgyát és ettől az adás-vétel eseménye egy más, szellemi sikra került, ahol nem a pénz és a birtoklás volt előtérben, hanem két ember kölcsönös vonzalma a cserében szereplő érték iránt. Piaci példa a mindennapi életből. A jelenetért nem kell külföldre menni: tessék megfigyelni egy lépcsőn ülő, hajléktalannak tűnő eladó és egy értelmiségi kinézetű ember parázs vitáját. A lelküket teszik ki a beszélgetésben. Egyenrangúak.

„Magának ki adott engedélyt arra, hogy lelkigyakorlatot tartson?” – kérdezte a plébánián megjelent egyházi ellenőr a baráti közösség elmélyedését vezető, mérnöki képzettségű fiatal férfitől. „Jézus Krisztus” – hangzott az amatőr válasz. Caritas Christi urget nos – Krisztus szeretete hajt minket – mondhatta volna hagyományos formában Az informális kapcsolatban szereplő értékeket, amelyeket valaki adott és amiket valakik kaptak elsősorban ismét a tárgy kölcsönös szeretete határozta meg. Nem jött számításba a csereérték, az érzület és bizalom számított, amivel valaki odafordult másokhoz, és amivel a többiek elfogadták az ő megnyilvánulását. A Lélek és a beszélgetés tartalma volt központban, nem a hivatali felhatalmazás. Pillanatfelvétel a hetvenes-nyolcvanas évekből.

„Ki ez a kisiparos, aki veszi a bátorságot, hogy a zsinagógában teljes öntudattal beszéljen Isten Országáról és annak igazságáról?” Az ács fia az Ország kereséséről beszélt és életének valóra váltására szólította fel a gyülekezetet. Megosztotta hallgatóit. Amatőr teológus jelent meg, aki nem tartozott egyetlen vallási irányzathoz sem, állása, rangja nem volt de Lelke nyitva állt az Atyjától hallott szavakra. Kép időszámitásunk harmadik évtizedéből.

A felületes ember nem szereti az amatőröket. A felületes ember nem tud túljutni az előitéletein. A felületes ember nem szeret gondolkodni. A felületes embernek szüksége van a hivatali tekintély támaszára. Igy törekszik biztonságra, ha kell hatalomra, uralkodásra. Az amatőrökön viszont nem lahet uralkodni. Azok szabad emberek. Képesek a lépcsőn ülni. Az amatőr más, mint a többiek. Rá érdemes figyelni. Az első jelenet kapcsán Stefan Zweig szép novellájából idézhetek: „A gyűjtők boldog emberek.” A két másik jelenethez átalakitom a mondatot: A Lélek emberei boldog emberek.

Magamat kérdezem. Kinek, minek a szeretetéért teszem a dolgaimat? Amatőr vagyok? Boldog vagyok?

Merza József, Budapest

„… nem azért jöttem, hogy elitéljem a világot, hanem hogy megváltsam…”

Az ember szereti jellemezni az embertársait anélkül, hogy ismerné a való igazságot. Ítél, bírál, mérlegel, becsmérel, elmarasztal avagy éppen elismer, dicsér, magasztal és követni akarja példáját.

Jézus ismeri az embert, de nem azért jött, hogy ítélkezzen felette, mert „megvan annak a bírája…”. Mindenki az Atyától kapta a talentumokat életviteléhez, az egyénre szabott feladatokat a teremtés folyamatában. Ő ismeri teremtménye testi-lelki tulajdonságait, élete körülményeit, sorsa kínpadát.

Jézus is tudja, miért kell napjában hétszer, vagy hetvenszer hétszer is megbocsátani. Tanítja, amit az Atya parancsol, utat mutatva az örök életre. Az Ő szava és példája tettekben megnyilvánuló. Isten- és emberszeretete az a keskeny, egyenes, de göröngyös, olykor tövisekkel, máskor virágszirmokkal hintett út az Isten Országa felé.

S. Wolcsánszky Erzsébet, Budapest

„Én vagyok az út, az igazság és az élet…”

A tanítványok azt mondták Neki: nem ismerjük sem az utat, sem az Apukádat, akiről beszélsz, hogyan követhetnénk Téged akkor?

Jézus így válaszolt: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Majd hozzátette: Ti vagytok a világ világossága, ti vagytok a föld sója, akik erről az útról és Apukátokról tanúságot tesztek.

Semmi vagyok Uram – mondtam Neki –, mert a józan eszem ezt már elárulta nekem.

Mi van a józan ész felett? – kérdezett rá.

Te vagy Uram, és az Apukád – feleltem.

Nem! – válaszolta határozottan. – Te, aki vagy, az Van a józan eszed felett. Ő az Apukád. Az, aki a „semmi vagyok”-on keresztül képes megnyilvánítani az utat, ami az élettől, a valóságtól visszavezet az igazságig. A „semmi” lehet az a híd, ami összeköti a két világot, ha alkalmassá válik erre a feladatra. Ezért vagy itt. Ezért vagy. Becsüld meg, ismerd meg ezt a semmit!

Uram – kértem most már türelmetlenül –, add, hogy legyek!

Meddig vágyakozol még? Nyisd már ki a szemedet és láss! Minden mozdulatod, minden szavad, minden lélegzetvételed erről szólhat, ha hagyod lenni, hagyod hatni az igazságot az életben. Ha te vagy, akkor lesz út az igazság és az élet között – mondta neheztelő hangon, amiért – ennyi idő után – még mindig nem értem. Aztán rámmosolygott és látva tanácstalanságomat hozzátette: hagyd a halottaknak, hogy eltemessék az ő halottaikat. Te legyél, ami vagy!

Aztán lassan elfordult tőlünk és elindult Jeruzsálem felé.

Farkas István, Budapest

„Igaz, Jeruzsálem lakói és elöljárói nem ismerték fel el őt, ítéletükkel azonban csak beteljesítették a próféták szavát, amelyet minden szombaton olvasnak; mert bár semmi halálbüntetésre méltót nem találtak benne, Pilátustól mégis kivégeztetését követelték.

… Isten atyáinknak tett ígéretét nekünk, az ő gyermekeiknek teljesítette azáltal, hogy föltámasztotta Jézust. Ez van megírva a második zsoltárban: Az én fiam vagy, Én ma szültelek.”

„Ne nyugtalankodjék szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van, ha nem úgy volna, megmondtam volna, hiszen azért megyek, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmentem és elkészítettem a helyet, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hiszen ismeritek az utat oda, ahová megyek.”

A gonosz tett, amit Jézus ellen elkövettek, azzal magyarázható, hogy ezáltal teljesítették be az Írást.

Isten az atyáknak tett ígéretét azzal teljesítette, hogy föltámasztotta Jézust.

Miért magyarázzuk az emberi gonoszságot írásbeteljesítéssel?

Be jó lenne, ha olyan lenne az Írás, hogy a szeretet tetteivel lehetne/kellene beteljesíteni!

Miért magyarázzuk a feltámadást, az isteni létrendből fakadó tényt, embereknek tett ígéret valóra váltásával?

Be jó lenne úgy élni a szeretetet, hogy tapasztalataink lehessenek a Szentháromságban lüktető szeretet-áram árnyékaként megjelenő földi történések értelméről!

Nyugtalankodunk, ha nem vagyunk együtt azokkal, akiket szeretünk. Jézus érti ezt, megnyugtatásnak szánja, hogy majd együtt lehetünk Vele. Ahhoz, hogy oda mehessünk, ahol Ő van, az kell, hogy elkészítse nekünk a helyet, és eljöjjön értünk, és odavigyen minket.

Ismernünk kell az oda vezető utat. Jézus maga az út, az igazság és az élet. Tudnunk kell azt is, hogy honnan indulunk. Ismernünk kell magunkat, a helyünket, az irányunkat. Igaz ismerettel az igazság fényében és igazat kell tennünk. De hogyan lehetünk képesek erre?

Ahogy Jézus tudta, hogy honnan jött, hová megy és hová visz minket, úgy nekünk is tudnunk kell/kellene magunkról, hogy honnan jöttünk, hová tartunk és mit/kit viszünk magunkkal. Azt hiszem, e nélkül az Élet által sem juthatunk az életre.

Pantó Eszter, Budapest

„Először nektek kellett hirdetni Isten igéjét, mivel azonban ti visszautasítjátok azt, s nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme a pogányokhoz fordulunk, mert így parancsolta nekünk az Úr.”

Jézus fontosnak tartja, hogy saját népének hirdesse először az evangéliumot. Tanítványait is előbb népéhez küldi. Ez akár figyelmeztetés is lehet számunkra. Közvetlen környezetünkben – ahol a beszéd és a tett ellentétét is észreveszik –, itt kell előbb hirdetnünk Isten igéjét. Itt nagyobb pofonokat kaphatunk és azonnal szembesíthetnek is bennünket, hogy bort iszunk és vizet prédikálunk. Környezetünkkel csak akkor szabad felhagynunk, ha nyílt elutasításban van részünk. Nem lehetne rokonainkat, ismerőseinket, munkatársainkat leírni, régi tapasztalatok vagy vélemények alapján. Az ember, a körülmények változnak és Isten a szívekben is munkálkodik, ezt sohasem szabad figyelmen kívül hagyni.

„Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem Fülöp? Aki engem látott, az Atyát látta.”

Milyen érdekes. János evangéliuma szerint a tanítványok keresik fel Jézust, egyedül Fülöpöt hívja Jézus a tanítványok közé. S most épp ez a Fülöp értetlenkedik. Jézus többször is beszélt tanítványainak az Atya, a Fiú és a Lélek egységéről. Arról, hogy aki látja Jézust, az látja az Atyát. A Fiú és az Atya egy. Időt is adott nekik, hogy kérdezzenek, emésztgessék, de amikor ismételten visszatér a témához, teljes értetlenség fogadja. A tanítványoknak is nehéz volt felfogni a hármasság egységét, de sokszor mi is így vagyunk. Van, amikor egész közel kerülünk a titok lényegéhez, s van, amikor kételyek gyötörnek, hogy mégis hogyan és miként.

A Lélek eljövetelétől várjuk, hogy Isten titkait minél mélyebben megértsük, és a megértés arra ösztökéljen, hogy átgondoltabb, mélyebb cselekedetekben valósuljon meg, amely nem szalmaláng életű.

Pünkösd megváltoztatta a tanítványok addigi életét.

Kérjük mi is a Szentlelket, hogy hatékony tettekre indítson bennünket!

Bene Éva, Budapest-Pécel

Sokat gondolkodtam ezen a szentírási részen. Az egyszerű és közvetlen értelmezhetőségen túl szerettem volna kiolvasni a sorok mögött megbúvó rejtettebb üzenetet. Többszöri nekifutásra sem sikerült azonban egységes végkövetkeztetésre jutnom, ezért csupán pontokba szedem felmerült gondolataimat – abban bízva, hogy lesz majd, akit további elmélkedésre ösztönöznek.

1. A gyümölcsöt nem hozó szőlővesszőt lemetszik és eldobják, a terméketlen fügefát elpusztítják. Nehéz ezt elfogadnom, mert az Élet működésének, szépségének, az életformák sokszínűségének a varázsa kicsi gyermekkorom óta végtelen csodálattal, sokszor extatikus örömmel tölt el. Ezért nehéz szembesülnöm azzal a ténnyel, hogy az élet, illetve az életformák nem önmagukért vannak. Az élet nem végcél, hanem inkább eszköz és lehetőség.

Egyszer egy ismerősöm mesélte, hogy elajándékozta egy dédelgetett szobanövényét, és ez a növény, amely nála csak bokrosodott, de sohasem virágzott, az új tulajdonosnál csodálatos virágot hozott, miután az alaposan megmetszette túlburjánzott oldalágait.

Lehet, hogy mi is vagyunk így. Szívjuk az éltető nedveket, de csak terjeszkedünk széltében, csak horizontális, e világi létünk lesz egyre sűrűbb és átláthatatlanabb, s a biztonságos vegetáláson kívül nincs egyéb eredménye a létezésünknek. A nedvekkel felszívott Élet tudatos felfelé irányítás híján szétaprózódik életünk oldalágaiban, testi-lelki biztonságunkra és az ellenőrzés birtoklására irányuló törekvéseinkben. A virág és gyümölcs nélküli növény talán az e világban való megrekedésünknek a szimbóluma.

2. A szőlővesszőkről szóló példabeszéddel a távozásra készülő Jézus tanít. Tudja, hogy nehéz lesz tanítványainak, amikor már nem lesz velük, és nem láthatják őt. Mert a Mester közelségének erőtere van. Tudatossága láthatatlan rádióhullámként hangolja a közelében tartózkodókat, a rá figyelőket. Minden lelki működés felerősödik. A jellemhibák láthatóbbá válnak, az erények hatékonyabban működnek. A jóra való belső késztetés is hangosabbá válik. A belátási készség fokozódik. Továbbá a Mester tudja, mi lakik az emberben. Azokban a helyzetekben, amelyek a tanítványokkal való együttlét során spontán kialakulnak, megragad minden érdemes pillanatot, hogy rámutasson azokra a gondolkodás- és cselekvésbeli tévutakra, amelyek elidegenítenek Isten Országától. Magát az Országot pedig tanításaiban úgy mutatja be, hogy abban az ember a lelke mélyén rejtőzködő Igazságra ismer. Továbbá önzetlen, mindent átfogó figyelmében valami olyan mély törődést és elfogadást tapasztalnak meg tanítványai, ami túlmutat megszokott, ragaszkodás alapú emberi kapcsolataik szeretetmegélésén, és így érzelmileg is teljes odaadásra készteti őket.

Nos, valahogy így fest az a támogató-segítő „egységcsomag”, amelyet a tanítványoknak nélkülözniük kell majd Jézus távozásával. Hirtelen fel kellene nőniük, és mindazt, amit eddig tanultak, most már tudniuk kellene alkalmazni is. Ekkor szól a tanács: „Maradjatok meg énbennem” – vagyis abban a kapcsolatban, amely az együtt járás során kialakult közöttük. Úgy tűnik, a tanítványok későbbi életének történései ennek a kialakult és belül tovább élő kapcsolatnak, illetve a tudatukban elültetett tanításoknak a fényében kapnak új, sajátos értelmezést. Például Péter fogadkozik, hogy semmilyen körülmények között sem tagadja meg Mesterét. Elbizakodottságának ténye csak akkor tudatosodik benne, amikor tagadásának bekövetkezte után eszébe jutnak Jézus szavai, és a köztük felépült kapcsolat tiszta fényében most már ő is meglátva magát, keserves sírásra fakad.

3. A harmadik izgalmas kérdéskör a „ti már tiszták vagytok a tőlem kapott tanítás hatására” kijelentés körül alakul. Ide kínálkozik számomra az a történet, amikor Jézus megmossa tanítványai lábát. Péter nem érti, miért csak a lábát, mire Jézus azt válaszolja, hogy aki tiszta, annak elég a lábmosás. Lehet, hogy a Mesterrel való kapcsolat és a nyitott szívvel fogadott tanítások képesek megtisztítani, helyére rakni a tudatunkat. Hogy alapvetően tudjuk, hová tartozunk, mi az életünk igazi mértéke. Az viszont előfordulhat, hogy jártunkban-keltünkben elbizonytalanodunk ebben. Áldott érzékenységű tudatunkra sok minden rátapadhat, mint ahogyan a sokat járó lábat is beszennyezi az út pora. Fontos azonban tudnunk, hogy alapvetően minden rendben van, és ha megmaradunk a Mesterrel való kapcsolatban, akkor az Élet áramlása folyamatos lesz bennünk, minden beszennyeződést megtisztulás követhet, amíg vándorutunk végére nem érünk.

Orbán Ágnes, Felsőzsolca

„Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Szeretni fogom őt én is, és kinyilatkoztatom magamat neki. Atyám is szeretni fogja őt: hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”

A Jézust szeretés egyértelmű feltétele: parancsainak teljesítése. Tehát az Őt szeretés: cselekvő szeretet. Ez nem zárja ki, de nem is írja elő kizárólagosan az érzelmi alapú szeretetet. Ez a szeretet felfogható hármas egységűnek:

1. Ismernem kell Jézus parancsait.

2. Meg kell őket tartanom.

3. Az érzelmi kötődés megkönnyítheti a megismerést és a teljesítést.

Aki Jézust a fenti módon szereti, annál a Mester az Atyával együtt foglal lakást.

Igyekeznünk kell tehát megismerni, átgondolni és szívünkbe vésni Jézus parancsait. Ez után pedig megélni azt, amit Jézus az Atyától kapott, és – élete árán is – teljesített.

Segíts tehát, Uram, megismerni, megélni és testvéreinknek továbbadni azt a szeretetet, amelyet kaptunk és kapunk Tőled, és igyekszünk testvéri egységben továbbítani a magunk „tizenkettőjének”, azaz közösségünk tagjainak!

Gyombolai Márton, Vác

„Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne féljen!”

Jézus ismerte övéit. Tudta, hogy biztatásra, erősítésre szorulnak. Tisztában volt vele, hogy a félelem, a nyugtalanság nem kerüli el őket, ha magukra maradnak. Ezért békét ígér nekik. Nem a beletörődés, a visszahúzódás, a passzivitás békéjét, amit – ha „nyugton maradnak” – a világ megad nekik. Másfajta, jézusi békével ajándékozza meg őket.

A Mesterrel eltöltött idő alatt magukba szívhatták a jézusi tananyagot: az Istennek élés fontosságát, elsődlegességét. A küldetés áldozatos teljesítése nyugodt, tiszta lelkiismeretet eredményez. Ráhagyatkozást az Atyára, a bizalom megnövekedését a lélekben. Így jöhet létre az a harmónia, amely jellemzője a jézusi békének.

Mi az aktualitása ennek az evangéliumi szövegnek? Bizony mi is, ma is rászorulunk Jézus biztatására, erősítésére.

Kérdezzük meg magunktól: Tudatosan törekszem-e arra, hogy életem középpontjában személyes küldetésem álljon? Mennyire tar fogva az evilág ezernyi gondja? Hagyom-e, hogy beszűrődjék lelkembe a „válságok” sora? Mértéktartó, szolid életvitelemmel lehetetlenítem-e a hitelek szorongató voltát? Nyugodt-e lelkiismeretem saját küldetésem teljesítésében? Segítek-e nehéz sorsú testvéreimen?

Atyám! Megköszönöm Szent Fiad tanítását, és kérlek, add Szent Lelked erejét, hogy hűséges követője legyek Jézusnak!

Gyombolainé Éva, Vác

„Eközben néhányan azok közül, akik lejöttek Júdeából, így tanították a testvéreket:„Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek.' Mivel pedig Pál és Barnabás nagyon felháborodtak ezen, elhatározták, hogy Pál, Barnabás és még néhányan a többiek közül menjenek fel Jeruzsálembe az apostolokhoz és a presbiterekhez ennek a kérdésnek az ügyében. Az egyház elkísérte őket, ők pedig átmentek Fönícián és Szamarián. Elbeszélték a pogányok megtérését, nagy örömet szerezve az összes testvérnek. Amikor megérkeztek Jeruzsálembe, az egyház, az apostolok és a presbiterek fogadták őket, ők pedig elbeszélték, hogy milyen nagy dolgokat művelt velük az Isten. De egyesek, akik a farizeusok felekezetéből lettek hívők, előálltak, és azt mondták, hogy azoknak is körül kell metélkedniük, és nekik is meg kell parancsolni, hogy tartsák meg Mózes törvényét. Emiatt az apostolok és a presbiterek összegyűltek, hogy megvizsgálják ezt a kérdést.”

Az Apostolok Cselekedete ebben a részben Isten akaratának egyik igen fontos kérdését tárgyalja. Kinek szólt Jézus küldetése, csak a zsidóknak, vagy a pogányoknak is?

A zsidó nép óriási küldetéstudattal rendelkezett, ők Isten kiválasztott népe, Jézus Dávid leszármazottja, a zsidó nép „Megváltója”.

Jézus azonban nem csak nekik, hanem mindenkinek kívánt szólni. Magához engedette a bűnösöket, a kitaszítottakat, a gyerekeket és mindenkit, akit kora társadalma nem fogadott be. Ennek megfelelően, tanítása az egész emberiségnek szólt.

Ha a vita nem a „pogányok javára” dőlt volna el, Jézus küldetése megmaradt volna egy szűk körben, hozzánk sem jutott volna el Isten szava. Az, hogy Isten Jézus elküldésével mindenkihez kívánt szólni, azt is kifejezte, hogy számára minden ember egyenlő, nincsenek kiválasztottak, nincsenek kitüntettek, amit Jézus tanítása alatt is igazolt, hiszen olyanokhoz is fordult, akik az akkori társadalom kivetettjei voltak. A kivetettek, a „kicsik” gyakran jobban megértik Jézus tanítását, mint a „hatalmasak”, így volt ez kétezer éve, és így van ez ma is.

Bár az évezredek során kialakult egyházi szervezetek (nem csak a katolikus), általában a sorba beállókat kívánja befogadni, akik elfogadják az adott egyház tanítását és megfelelnek az elvárásoknak, az eredeti tanítás néha-néha feltűnik, és egy-egy közösség kinyít a kitaszítottak felé és megpróbálja őket is befogadni.

Nekünk is ilyen nyitott befogadónak kell lennünk. Nem csak azokat kell elfogadnunk és befogadnunk, akik megfelelnek az elvárásainknak, hanem azokat is, akik eddig kerestek és nem találtak. Az ilyen emberek elfogadása persze egyikünknek sem egyszerű, de ez a jézusi feladat.

Bidló András, Sopron

„Én vagyok az igazi szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, s akkor én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, ha elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.”

Ez a szakasz Jézus búcsúbeszédéből való, ami számomra a Szentírás legszebb részei közé tartozik. Fiatalkoromban sorra aláhúztam a szövegben azokat a mondatokat, amik különösen megtetszettek, sőt, a margóra felkiáltójeleket, ritkábban kérdőjeleket is rajzoltam. Ezt a részt szinte végig aláhúztam (talán megbocsátható, gyerek voltam még!), és sűrűn dekoráltam felkiáltójelekkel is. Szóval nagy esély volt rá, hogy most végre olyan csodálatosan szép és fontos mondatokról elmélkedhetek, mint a „békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek” vagy mint az „Ez az én parancsom: szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket.” Ehelyett megkaptam azt a szakaszt, amiben arról van szó, hogyha a szőlővessző nem hoz gyümölcsöt, akkor bizony kíméletlenül lemetszik, és a tűzre hajítják. Ez pech, vélhetném, ha a múltkor is nem valami ehhez hasonló jutott volna nekem.

Nem igazán vagyok az a típus, aki a problémái megoldására, vagy egyszerűen csak kihívást keresve találomra felüti a Szentírást (már csak azért sem, mert az persze sohasem ott nyílik ki, ahol szeretném…). Most mégis az a határozott érzés kerít hatalmába, hogy a Könyv üzen nekem. Személyesen nekem. Mintha valahol, valaki nem lenne megelégedve a gyümölcseimmel (a gyümölcstelenségemmel), és szelíden, de egyre határozottabban terelgetné erre a figyelmem. És a bajnak ezzel még nincs vége, mert ez a valaki belőlem szól, a saját lelkiismeretemen keresztül.

Muszáj teremni. Enélkül a szőlő élete értelmetlen. Dísznövénynek nála szebbeket is találhatunk, neki nem marad más hátra, mint hogy teremjen. Mégpedig valódi termést, nem olyan vicik-vacak, termésnek látszó izéket. Kemény beszéd ez, nem szalonkeresztényeknek való, és nem könnyű elfogadni. Úgy érzem, hogy korlátozza a szabadságomat, amire pedig annyira érzékeny vagyok. Mert vajon miféle választás az, ahol az egyik lehetőség a termés, a másik pedig a lemetsződés és az elégés?

De egyszersmind lelkesítő beszéd is, merthogy: az Atya a szőlőműves, Jézus a szőlőtő, én pedig az egyik szőlővessző. És ez határozott reménységgel tölt el – jó kezekben vagyok, velük meg tudom csinálni.

Szabó András, Sopron

„Mivel azonban nagy vitatkozás támadt, Péter felállt, és így szólt hozzájuk: »Férfiak, testvérek! Tudjátok, hogy Isten a régmúlt napoktól fogva kiválasztott engem közülünk, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium igéjét és hívők legyenek. És Isten, aki ismeri a szíveket, tanúságot tett, mert nekik éppúgy megadta a Szentlelket, mint nekünk. Nem tett semmi különbséget köztünk és közöttük, amikor a hit által megtisztította szívüket. Most tehát miért kísértitek Istent azzal, hogy azt az igát rakjátok a tanítványok nyakára, amelyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elviselni? Ellenkezőleg, mi hisszük, hogy Jézus Krisztus kegyelme által üdvözülünk, amint ők is.« Erre az egész sokaság elhallgatott, aztán meghallgatta Barnabást és Pált, akik elbeszélték, milyen nagy jeleket és csodatetteket művelt Isten a pogányok között általuk. Miután ők elhallgattak, Jakab szólalt meg: »Férfiak, testvérek, hallgassatok meg engem! Simon elbeszélte, hogyan és mi módon történt Isten látogatása első ízben azért, hogy a pogányok közül támasszon népet az ő nevének. Ezzel egyeznek a próféták mondásai is, amint meg van írva: 'Ezután majd visszatérek, és felállítom Dávidnak leomlott hajlékát, kijavítom falainak repedéseit, és ami romba dőlt, megújítom, hogy keresse az Urat a többi ember és minden nép, amely segítségül hívta nevemet – így szól az Úr, és meg is teszi azt, ami ismert volt öröktől fogva.' – Ennélfogva úgy gondolom, hogy nem kell háborgatni azokat, akik a pogányok közül megtérnek Istenhez, hanem meg kell írni nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak, a paráznaságtól, a fojtott állatoktól és a vértől.«”

Nagy engedmény kis megszorításokkal.

Szereplők: A jeruzsálemi zsinat résztvevői 49-ben, név szerint is Péter, Pál, Barnabás, Jakab, Barzabás és Szilás.

Probléma: Mennyit kell behajtani a Tóra 613 parancsából azokon, akik a nem zsidók közül akarnak a Názáreti Mester követői lenni?

Vannak, akik mind a 613-at behajtanák, s vannak, akik kíváncsiak lennének komoly engedmények megideologizálhatóságára?

Péter abból indul ki, hogy a zsidóknak sem sikerül mind a 613.

Pálék abból, hogy a pogányok közt is épp' olyan komolyan működik az igaz Isten ereje, mint a választott nép körében.

Jakab bibliai idézetet keres Adonáj nagylelkűségére mind saját népe, mind más nemzetek irányában; és kiemel a 613-ból négyet, amelyeket azért jó lenne megtartani a botránkozások elkerülése céljából.

(Pál később lehordja Pétert, aki a pogányok közt szabadelvűen, zsidók megérkezésekor konzervatívan viselkedik az étkezésnél, de még később Korintusban maga is relativizál már.)

A zsinat elfogadja Pálék nyitását szabályosnak, s a Jakab-klauzulákkal együtt körlevelet intéz az érintett közösségekhez, sőt interpretátorokat is küld Pálék és a levél mellé. A vallásháború tehát elmarad. Győz a szeretet. Egyetértés van és béke.

Kérdések

1. Milyen bátran vetek föl elvi vagy gyakorlati problémát a közösségben?
2. Mennyire keresem a megoldás lehetőségeit a felmerülő problémákra?
3. Milyen érveket sorakoztatok fel a magam vagy mások megoldási javaslatai mellett?
4. Mennyire tudom, próbálom tartani magam ahhoz, amiben megegyeztünk?
5. Mennyire sikerül rögzíteni, majd jó szellemben magyarázni azt, amire jutottunk?

Kovács Tádé, Tata

Teljes öröm!

„Amiként engem szeretett Atyám, én is úgy megszerettelek titeket, maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsolataimat megőrzitek majd, megmaradtok szeretetemben, miként én is, ki Atyám parancsolatait megőriztem, meg fogok maradni az ő szeretetében.

Ezeket beszéltem el nektek, hogy az én örömöm bennetek legyen, s így örömötök teljessé legyen.”

Jézus búcsúzik. A tanítványok sok mindent nem értenek: még csak el sem tudják képzelni, hogy mi vár szeretett Mesterükre és rájuk az elkövetkező napokban. Elbizonytalanodtak, szomorúak, talán szoronganak. Jézus az utolsó este sok mindent el akar mondani, amit fontosnak tart. Ismeri jól az embert, ilyen egyensúlyvesztett, összezavarodott érzelmi és lelkiállapotban nem úgy fog az agy, nem úgy rögzít a memória, mint az együtt töltött hétköznapokon.

Mint oly sokszor, most is képekben beszél, a szívükhöz szól, de most a saját érzéseit, az Atyával való kapcsolatát és a tanítványaihoz kötődő érzéseit egyaránt feltárja. A hallgatóság zaklatottságának oldását szolgálhatja az a biztos tudat, hogy akármi történik is, megmaradhatnak abban a szeretetben, amit 3 éven át tapasztaltak Jézustól. A megmaradás feltétele a parancsok megtartása. Mindezeket nem azért mondja el, hogy ezekben a nehéz órákban egy újabb elvárás-csomaggal terhelje meg őket és minket, hanem, azért beszéli el, hogy örüljünk! Nemcsak a szeretetben lubickolás öröm, hanem a parancsteljesítés is! Mindaz, amit Jézus elmondott, azért hangzott el, hogy az Ő öröme legyen bennünk és örömünk általa legyen teljes!

Hány napunk telik el a megszokott rutinban, vagy rohanásban öröm nélkül? Hányszor foszlanak szét apró örömök, mert nincs időnk megállni, elmélyülni, vagy lelkünket felemelni?

Isten elé emelve, hálát adva megkapná azt a vertikális síkot az örömünk, amivel teljessé válhatna.

Kérdések:

1. Meg tudom-e fogalmazni érzéseimet? KÉPes vagyok-e körülírni KÉPekben?
2. Mennyire tudom megosztani érzéseimet és örömeimet a hozzám közelállókkal?
3. Tudok-e Jézusra figyelmi, amikor érzelmileg felfokozott állapotban vagyok?
4. Átéltem-e már a teljes örömöt állapotszerűen a mindennapokban?

Bensó Bea, Tata

„Szeressétek egymást!”

A szentleckében arról olvashatunk, hogy az apostolok elküldik Júdást és Szilást Barnabással és Pállal Antióchiába, hogy az ott élő pogányságból megtért keresztényeknek hirdessék Jézus Krisztust. Vajon hogyan mutathatták be ezek az élő hitű tanítványok Jézust a pogányoknak, hogy megnyílt a szívük, és hittek Krisztusban?

Talán elég lehetett, ha elmondták nekik Jézusnak azokat a szavait, amelyeket János a mai evangéliumban elénk tár. Mit akar Jézus, mi a parancsa? „Szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket!” Borzasztóan egyszerű a képlet: Nem kell mást tennünk, csak szeretnünk. Szeretnünk a névtelen férfit, aki koszosan, büdösen kéreget az utcán; szeretni az őrült gyilkost, aki kivégezte a családját; szeretni a betegeket, árvákat, haldoklókat. Szeretnünk kell azokat is, akik közel vannak hozzánk, akikkel együtt élünk, dolgozunk. Sokszor milyen nehéz ez! Megéri? Mi lesz a jutalmunk? Krisztus válaszol: „Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok.” Kellhet-e ennél több, mint hogy Isten barátainak mondhatjuk magunkat? És bizony nem mi választottuk őt, hanem minket ért a megtiszteltetés, hogy barátai lehetünk a végtelenül szerető, jóságos és irgalmas Istennek.

„Arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt.” Mindannyian tudjuk, hogy a legnagyobb jó szeretni. Még ha sokszor nehéz és fájdalmas is, végül százszoros termést terem. Kérjük hát Isten segítségét, hogy a kísértések, a mindennapi gondok, a világban lévő szeretetlenség ellenére is minél jobban megvalósíthassuk a főparancsot, amin az egész jézusi tanítás nyugszik: „Szeressétek egymást!”.

Tóthné Kovács Kinga, Nagyoroszi

„…kiválasztottalak titeket a világból.”

Amikor kézhez kaptam a megfogalmazandó elmélkedésem alapjául szolgáló szentírási helyeket, és kinyitottam a Bibliámat a jelzett résznél, megdöbbenéssel vettem észre, hogy ez a János-evangéliumból vett idézet végig alá van húzva. Ezek szerint ezek a sorok már 1973-ban is fontosak voltak számomra. Nem kell őket magyarázni: egyértelműek. Nem lehet egyszerre a világnak is, és Istennek is eleget tenni. Azóta is igyekszem ennek megfelelően élni az életemet.

A felszólítás pedig néhány sorral lejjebb a Jn 15,27-ben: „Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem vagytok!” – bátorítás, bizalom Isten részéről, amely mindig a szemem előtt lebeg.

Köszönöm, Uram, hogy még mindig szeretsz engem!

Ádám Bernadett, Nagyoroszi

Nem tudom, beszéltek-e valaha annyit a szeretetről, mint manapság, s hiányzott-e valaha jobban a szeretet, mint manapság. Amerikai film nem képzelhető el anélkül, hogy valamilyen szituációban el ne hangozzék a szereplők között: Szeretlek. Sőt, el sem kell már, hogy hangozzék, az „I ♥” egyetemes jelévé válva a „szeretlek” bármivel kiegészíthető: I ♥ Budapest, I ♥ Magyarország, I ♥ Kitty. Mindent szeretünk, még a facebook-bejegyzéseket is, s minden szeret minket, a Tesco és a L'Oreal legalábbis. S persze a keresztény szeretet is divatba jött: Pál első levele a korinthusiakhoz Szeretet-himnuszként popularizálódott, több ezer internetes blog, könnyűzenei feldolgozás terjeszti világszerte édesbús melódiáját. A szeretet inflációjának korában élünk, a szeretet szava üres marketing-szlogen, s mint minden giccsipari termék, könnyen hasznosítható. Mégis – vagy épp ezért –, legtöbbet a szeretethiánytól szenvedünk, kapcsolatainkat a szeretet kultúrájának elcsökevényesedése teszi tönkre, azaz egyre kevésbé tudjuk adni és elfogadni a szeretetet. (Nem véletlen, hogy a szeretetbetegségként számon tartott cukorbaj korunk vezető kórképe.) S hol van akkor még a szeretet teológiája, amely Isten vonatkozásában gondoltatja el velünk a szeretetet, illetve a szeretet vonatkozásában gondoltatja el velünk Istent! Bár meglehet: épp mivel a szeretet teológiájával állunk hadilábon, állunk rosszul a szeretet kultúrájával is.

Ez a helyzet – mondatnánk: korunk szeretet-szindrómája – adja János evangéliumának és leveleinek kiemelt aktualitását, azokét a szakaszokét különösen, amelyeknek központi szava a szeretet: Jn 13,1–17,26 (a búcsúbeszédek) és 1Jn 4,7-8.

Számomra János Isten-felfogásának legfőbb – s leginkább megszívlelendő – vonása, hogy Istent nemcsak a szeretettel mint tulajdonsággal, mint megnyilvánulással jellemzi, hanem teljes azonosságként, megfordítható tükörképként állítja elénk Isten és a szeretet viszonyát. „Az Isten szeretet” (1Jn 4,8) és a szeretet Isten – „mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent” (1Jn 4,7). A szeretet parancsa, amelyet Isten Jézus közvetítésével állít az ember elé, így nemcsak azért újítás, mert magában foglal valamennyi (mózesi) parancsolatot, hanem azért is, mert benne voltaképp Isten áll elénk parancsolatként. Ezért aki szeret, részesedik Istenben, „benne lakozik”. Az emberi szeretet megnyilvánulása ugyanakkor csak a felebaráti szeretet (az ember mint társ szeretete) lehet – Istent is csak ezáltal lehet szeretni. S fordítva is: Isten szeretetéből, Istenből mint szeretetből csak az embertárs szeretete révén lehet részesülni. Amint Jézus továbbadja az Atya szeretetét az embernek, az embernek tovább kell adnia Jézus szeretetét embertársainak. A szeretet továbbörökítése vezet el Istenhez, pontosabban: tart meg Istenben, és tartja meg Istent bennem. A szeretet így olyan végtelen lánc, amely minden pontján kapcsolatban áll e lánc eredetével: Istennel.

Fontos részlete számomra az evangéliumi szakasznak az a kitétele, amely szerint a szeretet „szolgából” „baráttá” tesz, mert ez (is) azt jelenti, hogy a szeretet szabaddá és nagykorúvá tesz. Vagyis a szeretet nemcsak valamilyen rítus gondolattalan ismétlése, hanem szabad akaratomból mondhatok igent (vagy nemet) Jézus parancsára, építhetem tovább, vagy szakíthatom meg a láncot, avagy – az evangélium szavaival – mulaszthatom el, késhetem le azt a választást (vagy mondhatok rá nemet), amely nem más, mint Isten.

S így jutunk el a halandóságot legyőző szeretet gondolatához. Az ember halandó ugyan, de szeretete – vagyis az, hogy akar és képes szeretni, sőt: Istenben lakozva és Istennek önmagában „lakást” adva törvényszerűen szeretni is fog, ez a szeretet – halhatatlan. Amit Jézus feltámadása szimbolizál – vagyis, hogy a szeretet erősebb, mint a halál – az embernek mint szerető léleknek is osztályrésze lehet. Vagyis az ember a szeretet dimenziójában legyőzheti a mulandóságot. Pontosabban: az ember a mulandóságot a szeretet dimenziójában győzheti le.

Olyan sugallat ez János evangéliumában, mely számomra értelmet adott a mottóként idézett József Attila-töredéknek is.

Berta Erzsébet, Debrecen

„… Makedóniában töltöttünk néhány napot, kimentünk a kapun kívül a folyóvízhez;… és szóltunk az asszonyokhoz, akik összegyűltek. A hallgatóságban volt egy Lídia nevű istenfélő bíborárus asszony…, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy hallgasson mindarra, amit Pál mondott. Miután ő és háza népe megkeresztelkedett, így könyörgött: 'Ha úgy ítéltek meg, hogy hűséges vagyok az Úrhoz, térjetek be házamba és maradjatok nálam.' És erővel rá is vett minket.”

Az apostolok eltanulták Jézus igehirdetésének fogásait. Ő sem a társadalom krémjéhez dörgölödzött, és tanítványai is a mindennapi emberek társaságát keresték. Minden tettük a túláradó Isten-szeretetről szólt – egyszerűen nem tudtak másról beszélni. Úton-útfélen hirdették a jó hírt. Nem válogattak még csak nemek szerint sem… pedig a zsidók a nőket lekicsinyelték. Jézus azonban ráérzett, hogy az asszonyok érzékenyebb lelkisége gyakran felismeri az istenit, fogékonyabbak a hitre. Lukácsék is az asszonyokkal elegyedtek szóba Filippiben. Majd aztán ha csődület támadt, jöttek a férfiak is.

Vannak előítéleteim az emberekkel kapcsolatban? Mennyi esélyt adok nekik, hogy szót értsek velük, szellemi dolgokat, erkölcsi kérdéseket szóba hozok-e?

Bízom magamban és az emberekben is annyira, hogy el tudom gondolkoztathatni őket? Azoknak is tanúságot kellene tennem, akik magabiztosnak tűnnek. Nem jön rögtön az eredmény, mint a bíborárus asszonynál.

Saját mércémmel minősítem az embereket – kinek lehet megmutatni a kincseimet? Kéretlenül és mérlegelés nélkül kellene továbbadni a jó hírt. Az én feladatom az átadás – a fogadásban a Lélek majd működni fog.

Minden alkalmat megragadok, hogy értékrendünket szelíden, de határozottan hangoztassam?

Miért nem szólalok meg, amikor eltér a véleményem a környezetemtől? Nem elég tüzes a hitem? Nincs tele a lelkem az igazsággal? A sarkos véleményt sem szabad véka alá rejteni. Az eredmény a másik emberen áll, az az ő felelőssége – de én nem hallgathatok.

Nem biztos, hogy igaz a mondás: a szél ott fúj, ahol akar. A szél mindenütt fú! Ezért mindenütt próbálkoznom kell, ahol csak megfordulok.

Benyhe Zsuzsa, Budapest

„Nem hagylak árván benneteket!…”

A virágvasárnapot követő napokban Jézus nagyon sok időt töltött a tanítványokkal. A tizenkettő, akik már három éve hallgatták a tanítását, tisztelték, felnéztek rá, bíztak benne, erősnek, igaznak tartották, összeroppanni látszanak arra a hírre, hogy már csak rövid ideig van velük.

Jézus folyamatosan vigasztalja, erősíti őket: „Ne legyen nyugtalan a szívetek…Atyám házában sok hely van…azért megyek, hogy helyet készítsek nektek….aztán újra eljövök, és magammal viszlek benneteket….nem hagylak árván benneteket!..”

Ahogy múlik az idő, a szorongás erősödik a tizenkettőben. Érzik, hogy itt valami megfordíthatatlan történik.

„Uram, elég, ha megmutatod nekünk az Atyát!…” kérlelte Fülöp.

De hiszen „nem is ismerjük az utat, nem tudjuk hova mész..” – mondta Tamás.

Péter fogadkozik: „Én most követlek! Életemet adom érted!…”

Jézus szánja őket. Látja, hogy minden erőfeszítése ellenére a tanítványokban erősödik a szomorúság és a félelem.

És akkor megígéri a Szentlelket: „Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm!”

A liturgikus naptár szerint húsvét ünnepe után 5 héttel, pünkösd ünnepét előkészítendő, az apostolokkal együtt ismét végigéljük azt az emberi gyötrődést, amit a Jézus kínszenvedését és kereszthalálát megelőző időkben a tanítványok átéltek.

A szeretve tisztelt tanító elvesztésétől rettegnek, emberi módon próbálják azt kitörölni a tudatukból, és megakadályozni megtörténését. Hisznek Jézus szavaiban, bíznak benne, de nem értik, nem érzik mit jelent a „Vigasztaló”.

Uram! Ember vagyok én is, tanítványaid között sokszor a leggyarlóbb, legkételkedőbb.

Velük együtt félek attól, hogy elveszítelek, hogy gyáva, gyenge leszek. Eszemmel értem, de olyan ritkán élem át a Vigasztaló erejét!

Most kitárom a lelkemet és várom az eljövetelét! Küldd el számunkra, ahogy ígérted, a Szentlelket!

Kéthelyi Mária, Budapest

„Még sok mondanivalóm volna…”

Emberileg nézve, nehéz lehetett Jézusnak szembesülnie azzal, hogy az általa látott, tudott igazságokból, a Szeretet Isten világáról, a követendő útról, a végső célról csak annyit tudott átadni, amennyire lehetősége volt. A dogmatika szerint a kinyilatkoztatás Jézussal lezárult, de ebből a mondatából: „még sok mondanivalóm volna”, egyértelműnek látszik, hogy Isten önközlése egy folyamat, melynek Jézus földi életének befejezésével még nincs vége. Nem volt rá elég ideje, kevés volt rá a három esztendő. A tanítványok befogadóképessége nagyon korlátozott volt. S talán nem is befejezhető a kinyilatkoztatás, hiszen minden korszak, az ember fejlődő tudata, az új kérdések igénylik a teljes igazság mélyebb megismerését.

Amikor a Bibliát becsukjuk, Isten szava továbbra is fülünkbe cseng. Nem holt betű, hanem folytonosan továbbélő valóság. A középkorban, a gazdag egyháziak gyakran hallották: „boldogok a szegények!”, ez azonban halott szó maradt, míg testet nem öltött Szent Ferencben. Vagy a múlt században Martin Luther King tanúságtételére volt szükség ahhoz, hogy megértsük az egyetemes testvéri szeretet parancsát. Ha Gyurka bácsi nem gondolja végig olyan radikálisan, egyértelműen Jézus szavait, nem próbál meg életében is felzárkózni hozzá, bizonyára sokan nem értenénk ma sem a szeretetparancs hármas eszményét.

Mindannyiunk feladata, hogy a Lélek segítségével keressük azt a mának szóló választ, ami kiegészíti, világosabbá teszi a Jézus által, annak idején elhangzottakat. Meg az is, hogy ezt életem maga is visszhangozza!

Átérezzük ennek a fontosságát? Nem hisszük, hogy már teljes egészében ismerjük Jézus tanítását? Egész életünk szócső, mely hirdeti az evangéliumot nem ismerő embernek is az Isten üzenetét?

Csikyné Edit, Budapest

„Még egy kis idő, és már nem láttok engem, majd ismét egy kis idő, és látni fogtok engem.”

Áldozócsütörtök, (Ascensio Domini) Húsvét után a 40. nap, ekkor ünnepeljük Krisztus mennybemenetelét.

Tíz nap múlva már Pünkösd, rövid az idő…

A fenti szavakat a búcsúzó és bátorító Jézus mondja értetlenkedő tanítványainak. Mintha egy szülő búcsúzna kicsi gyermekétől, akinek fontos, megnyugtató, biztonságot adó a szülő jelenléte, „láthatósága”. A tanítványok értetlenkednek. „Mit mond?” Még a feltámadás után is hitetlenkednek: „hacsak nem látom… nem hiszem.” Szükségük volt még a 3 év után egy póttanfolyamra, hogy Pünkösdkor képesek legyenek befogadni a Szent Szellem erejét és megtenni azt, amire a Mester küldte őket.

A fenti szavak szólhatnak nekünk, késői tanítványoknak is. Mi már Pünkösd után vagyunk, de a mi életünkben is vannak időszakok, mikor „nem látjuk” Őt, nem érezzük jelenlétét az életünkben, vagy amikor az életünk nem teszi láthatóvá Őt mások számára. Amikor a fejünkkel akarunk mindent megérteni, a szemünkkel látni, a kezünkkel tapintani. Pedig „jól csak a szívével lát az ember…”

Vajon mi – késői tanítványok – mi már mindent értünk? Értjük, mit jelent a „kis idő” az időtlen világ küldöttének szájából? Értjük mit jelent a viszontlátás? Készülünk rá? Bízunk abban, hogy a mi szomorúságunk is örömre fordul? Mi (a feltámadás biztos tudatában) mi miatt szomorkodunk?

Drága Jézusom! Hiszem azt, hogy bátorító szavaid nekünk is szólnak. Hiszem azt, hogy nekünk is „kis idő” áll rendelkezésünkre, hogy bizonyítsuk Feléd hűségünket. Segíts minket ébernek lennünk, jelen lennünk, mert csak a „most pillanata” köthet össze minket Azzal, Aki időtlen. Hiszem, hogy a Veled való találkozás – rajtunk múlik. Segíts, hogy az ünnepre a szívünk is ünneplőbe öltözzön és megláthasson Téged.

Mikloviczné Panni, Nőtincs

Elválás és vigasztalás

Jézus felkészíti a tanítványait az elválás tényére. Tudja, hogy már mindent megtett; már nem fokozható több jótettel, tanítással, csodával a küldetése, csak azzal, ha elmegy. Ez által válnak majd tanítványai éretté.

Az elválás ténye mindig szomorúsággal tölti el az embert. Az a nagyon szoros szellemi és fizikai együttlét, amely az Ő és tanítványai három évig tartó kapcsolatát jellemezte, most szertefoszlónak tűnik, mert véget kell majd érnie.

A lelki hiány még borzasztóbb, mint a fizikai kín. Ezt próbálja Jézus feloldani azzal a legemberibb, szép képpel, amit mindenki át tud érezni; a nő fájdalmát szüléskor, és örömét az új élet felett. Minden nagy és hasznos dolog létrejötte erőfeszítéssel, szenvedéssel jár. Ennek elviselése csak akkor felemelő, ha az öröm valahol, még ha távol is, de jelen van.

Jézus nem keni el a szenvedés nagyságát, borzalmát, csak azt mondja, hogy megéri.

A vigasztalásban elmegy a legvégső határig, ami elviselhetővé teszi az elválást, és ez a viszontlátás ténye, az öröm lehetősége, amikor már minden világos lesz, amikor már nem kérdezünk, csak vagyunk, Ő és én. De ez a határon túli állapot még távol van, addig viszont azzal vigasztal, hogy lélekben velünk van, és kapcsolatban lehetünk Vele.

Királyné Zsike, Érd

„Bármit kértek majd nevemben az Atyától, megadja nektek.”

Tulajdonképpen itt Jézus meghatalmazást ad a tanítványoknak: A nevemben tehettek valamit, mintha én tenném. Ráadásul egy korlátlan felhatalmazást: bármit kérhetnek.

Rendkívül nagyfokú bizalom jele a meghatalmazó részéről. Van olyan személy, akinek én mernék ehhez hasonló korlátlan meghatalmazást adni? Van akiben bízok annyira, hogy azt mondjam: „Bármit kérhetsz a nevemben.”

Hogyan működik a meghatalmazás a mai „civil” életben? Kinek a nevében kérhetek, vagy nyilatkozhatok? Leginkább a kiskorú gyermekem nevében, érdekében. Ahogy növekszik értelemben, önállóságban, hamar megkapom: „Apa, te csak ne kérj, nyilatkozz, az én nevemben!” Ha felnőtt ember (házastárs, munkatárs) nevében kell valami hivatalos ügyet intézni, írásos meghatalmazás szükséges két tanúval aláíratva, sőt egyes esetekben még közjegyzővel is kell hitelesíttetni. A mi meghatalmazásaink egy-egy konkrét tárgyra, ügyre vonatkoznak, bizonyos időkorlátokon belül. Persze ismerjük még a mondást, hogy úriemberek között a kimondott szó is kötelez, nem szükséges írás és tanúk, de sajnos manapság csak igen korlátozottan működik.

Miért bízik Jézus ilyen határtalanul a tanítványokban? Miért lehet nekik ekkora nagy hitele az Atyánál? Megindokolja: „Az Atya ugyanis szeret titeket, mivel ti szerettek engem és hittétek, hogy Istentől jöttem.” Nem volt felelőtlenség Jézus részéről a korlátlan felhatalmazás? Valószínűleg a három év tapasztalata alapján méltónak találta őket a bizalomra, s megtanulták, hogy a legtöbb és legjobb, amit Istentől kérhetünk, a „Jöjjön el a Te Országod és legyen meg a Te akaratod!”

Vajon képes vagyok életem kritikus helyzeteiben, akár élet-halál kérdésében is így kérni a Teremtőt: „Legyen meg a Te akaratod!”?

Balogh Laci, Debrecen

Végigolvasom Márk evangéliumát. Igazi „hollywoodi” történet. Van egy szegény legény, aki erős küldetéstudattal meghódítja országát, környezetének leghíresebb emberévé válik. Rajongókat vonz maga köré. Sok-sok megpróbáltatás, kaland után eljut szinte a teljes megsemmisülésig, de egy váratlan fordulattal a történet teljes „happy and”-del zárul.

És milyen jól hangzik a történet „utóélete” is. A szegény fiú, aki megharcolta harcát, Apja – Családja – Nemzete elismert hőse, példaképe lesz, és az adott minta; a bemutatott élet és tanítás új korszellemet szülve ragadóssá válik.

A történetet 2000 év után is átélhetjük olyan katarzissal, amely jobbá, boldogabbá, „üdvözültté” tehet minket, de a jézusi tanítás szeretet parancsát félrelökve könnyen eljuthatunk a teljes kárhozatba.

Kis Imre, Tokaj

„Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél. Jézus így felelt. Most hiszitek?”

Ha elolvassuk a János által leírtakat Jézus utolsó napjairól, óráiról, akkor bennünk is csodálatos gondolatokat ébresztenek ezek a részek.

A kiragadott részben döbbenten vesszük tudomásul, hogy a tanítványok a Jézussal együtt töltött évek után már nem kételkednek, hanem egyértelműen megvilágosodik bennük, hogy olyan vezetőjük van, aki egészen biztosan az Isten küldötte.

Ennek ellenére még Jézusban is kérdőjelesen fogalmazódik meg a gondolat, hogy „most hiszitek?” Hisz Jézus előre tudja, hogy az óra eljövetelekor a tanítványok szétszélednek, s magára hagyják őt. Azt is elmondja a tanítványoknak, hogy elmenetele után üldözésben lesz részük. De ahhoz, hogy tovább hirdessék Jézus tanítását, ahhoz erőt kapnak, s meg sem állnak a vértanúságig. Ehhez azonban még sokat kell tenniük, sok-sok szenvedés árán.

Vajon mi már régen megbizonyosodtunk Jézus Isteni voltáról?

Mennyire vagyunk már erősek ahhoz, hogy ha kell, az életünket is odaadjuk, feláldozzuk érte?

Aczél Géza, Halásztelek

„Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent,…”

Vajon milyen lehet az örök élet? Nagyon kevés fogalmunk van róla. Ezért különösen értékesek Jézus azon szavai, amikor az örök életről, túlvilágról szól. Valószínű őt is korlátozták az információk átadásában az emberi észlelés, felfogóképesség határai. Itt tömören megfogalmazza az örök élet lényegét: ismerni az egyedül igaz Istent. Ez teljesen hihetően hangzik. Csodálatos lehet ismerni Őt!

Ismerem az egyedül igaz Istent? Nem merném állítani. Vannak fogalmaim Róla. Talán tapasztalásaim is, de az ismeréséig hosszú az út. Azok a kis tapasztalások mindenesetre bíztatóak. Egy-egy lelkigyakorlat istenközeli csendje, vagy a szülő, házastárs, testvérbarát feltétel nélküli szeretetének biztonsága, vagy a tavaszi virágos, madárdalos rét Teremtőt ünneplő illata, vagy több százezer ember egymást átölelő, könnyes éneke a Kossuth téren, mind az isten-tapasztalásnak egy-egy kis villanása a lélekben.

Természetesen minden vallás azt állítja, az ő Istene az egyedül igazi. Napjainkban viszont egyre többen úgy gondolják, a különböző vallások Istene ugyanaz, csak más megközelítésben, más kultúrákba, hagyományokba, mondavilágokba ágyazva. Tudjuk, Istenre hivatkozva nem csak a mi egyházunk, de más vallások, felekezetek képviselői is sok tévedést tanítanak, sok gazemberséget elkövetnek, melyekhez Istennek semmi köze.

Nem spórolhatom meg a magam küszködését, keresését, hogy megtaláljam az én egyedül igaz Istenemet. A feladatom pedig, az általam megtalált, s Jézus által is bemutatott „egyedül igaz Istent” a legjobb lelkiismeretem szerint követni, életemmel szolgálni.

Balogh Laci, Debrecen

„Ők is szentek legyenek…!”

Jézus apostolaiért imádkozik, de érezzük, hogy ez minden követőjére, tanítványára vonatkozik. Kéri az Atya oltalmazó gondoskodását, hogy hűségesek maradjanak hozzá, és egymáshoz. A világban ugyanis küzdelmes az élet, a keresztények is az emberek hétköznapi gondjaiban osztoznak. Ebben a küzdelmes életben azonban lehet az Atyához hűségesnek maradni: belső békességgel és reménységgel, odaadó szeretetben élni. Lehet a fáradságos munkához erőt, a küzdelemhez kitartást nyerni. A világhoz nem szükségszerű hasonulni, a világot az Atya számára kell megnyerni! E világban élve, de mégis az Atyától függve, hozzá tartozva. Azaz a jó tanítvány nem a világból való (s itt a világ szinte azonos a gonosszal), aki Krisztushoz tartozik, gazdát cserélt, kikerült az ellenség uralmi köréből. És ez csak azoknak sikerülhet, akik igazi közösségben maradnak egymással.

A „Szenteld meg őket!” fohász eredeti értelmében az Isten szolgálatára való elkülönítésre utal. Ezt alkalmazza Jézus magára, és tanítványaira is. Persze ez az elkülönítés, az ezzel összhangban lévő tiszta, igaz, jó, egyszóval a Jézus igényeinek megfelelő gondolkodásmódot, érzületet és életformát is jelenti. Aki Istennek szolgál, annak az ő jóságát, bölcsességét, szeretetét kell elnyernie. A megszentelés kéréséhez természetszerűen adódik a küldetés is, mely Jézus küldetéséhez kapcsolódik. Jézus az Isten Szentje, aki értük, s mindnyájunkért szentelte magát. A szentté levés, a megszentelés fogalmához hozzá tartozik az áldozathozatal, illetve az erre való készség. Az őskeresztények szóhasználatában a „szent” kifejezés a testvér szó szinonimája volt, nem féltek használni a közösség tagjaira.

Ellen tudok állni a világ csábításainak, tudok keveretlen maradni?

Teljesen a világban élve tudok Istené maradni, a szeretet világát építeni?

Nem adom alább annál, hogy „szent” legyek?

Csiky Lajcsi, Budapest

Egységünk

Szívem szerint lecserélném a „Lélekváró” imádkozásunkat „Lélekjelenítő” imádkozásra. Várni az eljövendőt, az ismét megjövőt kell. A Lélek vagy itt van, vagy nincs. Ha nincs, az nem Rajta fordul. Ha itt van, de nem bennem, velem, akkor össze kell szedjem magam, hogy jelen lehessen az én életemben is, a Bokor életében is. Lélekjelenlétnek mondjuk, mikor higgadtságot, tárgyilagosságot, cselekvő képességet akarunk kifejezni kritikus helyzetben. „Nehéz időkben javulnak a Jóisten esélyei.” – írja Remarque. Adni akarok esélyt Neki és magamnak…

Nehéz idő, az van. Kritikus helyzet, az van. Egység tekintetében is kritikus a helyzet. Egyediségnek kedvez ez a „modern” világ. Ezt mi önzésnek, önközpontúságnak szoktuk mondani. Vagyis bűnnek. Az egység elvi és gyakorlati közösséget jelent lényeges dolgokban. A számomra és a velem egységben lévők számára is lényeges dolgokban.

Egység az elveinkben? A jézusi tájékozódás számomra azt jelenti, hogy az evangéliumok Jézusa a tájékozódási pont. Akik szintén így gondolják, azokkal e tekintetben egységben vagyok. Akiknek Jézus csak egy a többi nagy személyiségek között, azokkal nem, vagy csak részben vagyok közösségben. Igazodási pont és tájékozódási pont az, amiről a mai evangélium is beszél: amint az Atya és Jézus, úgy mi is, velük és egymással… Nem csupán olyan formán, afféleképpen, hanem ÚGY. A legenda szó olvasni valót jelent. Az elvi egység nem nélkülözheti a közös olvasni-tanulni valót és a közös vélemény ütköztetést. Akikkel közös szellemi életet élek a jézusi tájékozódás jegyében, azokkal egységben vagyok. Akik intelligens szellemi életigényük kielégítése céljából művelődnek és ütköztetnek véleményt, azokkal nem, vagy alig vagyok a lényeg szerint egységben. Az élet túl rövid ahhoz, hogy elringassam magam a vallások, filozófiák, irányzatok ma kiemelten bőséges hullámain. A nemzetért aggódó Tompa Mihály írta: „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” A Bokorért aggódó hang is megfogalmazhatja ezt pozitív hangsúllyal: Kévénket jézusi kötelékeink tarthatják meg!

Egység a tettekben? Minden normális ember egyet érthet abban, hogy jónak kell lenni. Nekem is, neked is. A Jézusi tájékozódású ember nem normális. Több, mint normális. Meghatározza azt is, hogy mi a mennyei Atya szerinti jó. Az emberek szerint annyiféle jó van, ahány ember: a fakírnak jó a szöges deszka, az emberevőnek jó, hogy ellensége ereje belé költözik, ha elfogyasztja… a katolikusnak jó, ha a többiek legalább a pápa primátusát elismerik, az ezoterikusnak jó, hogy újra megszületve esélyt kapnak a jobbá levésre…

Az agenda szó tennivalókat jelent. A jézusi agenda az ennek megfelelő szeretet rendjének tennivalóit jelenti. A normális ember igyekszik mindenkivel jó kapcsolatot fenntartani. Minél kevesebb összeütközést, konfliktust. A Jézusban hívő nem normális, több annál. Ő ugyanis nem az ütközésektől fél, hanem hűtlenné válástól. Az izgága hívő üldöztetése alapján értékeli tevékenységét. A fegyelmezett hívő cselekvése (agendája) alapján értékeli magát. A következmények lehetnek üldözetések, de esetleg méltatások is. A lényeg az Atyától eredeztetett és Jézus által elmondott és bemutatott tettek megvalósítása.

Egység a Bokorban? Reményem szerint ez „elpídia”, vagyis megvalósítható realitás, és nem „utópia”, vagyis megvalósíthatatlan álom. Erősítse reményünket, hogy közösen igyekszünk jézusi irányba tájékozódni és közös szeretet tetteket valósítani. Legyen Lélekjelenlét a legendánkban és az agendánkban. Amen.

Király Náci, Érd

A (világi) hatalom és az igazság

A hatalom embere nem az igazság embere.

Porciusz Fesztusz 60-62-ig volt Júdea helytartója. Már uralkodásának első napjaiban foglalkoznia kellett a fogoly Pál apostollal.

Törvényesnek akart mutatkozni, ezért nem szolgáltatta ki Pált ellenségeinek. Kihallgatása során meggyőződött arról, hogy a Pál ellen hozott vádak alaptalanok. De a felmentő ítéletet nem mondta ki, mert a vádló zsidók kegyeit is meg akarta nyerni.

Fesztusz álláspontja a hatalomgyakorlók minden ellentmondását magán hordozza:

• mindenkinek a kedvébe akart járni
• tudta, népszerű csak úgy lehet, ha nem igazságos, hanem megosztott igazságot hirdet (ide is – oda is)
• milyen hatalom az, amit félteni kell a népharagtól?
• a hatalomgyakorló igazi érdeke a saját érdeke (nem a közjóé), amit nem áldoz fel semmiért
• ha a hatalomgyakorló gerinces és igazságos, el kell búcsúznia hivatalától
• a hatalomgyakorlóknak mindig megszabják az irányt, vagy a feletteseik, vagy az alattvalóik.

Pál apostol egyedül veszi fel a harcot az áskálódó hatalmasokkal, és a felette ítéletet tartó nagyúrral. Ő csak a lelkiismeretére és az igazságára (meggyőződésére) támaszkodhat.

Ebben a harcban Pál a nyugodt és erős fél, mert neki az igazsága és a lelkiismerete Istentől megjellegzett

Fesztusz helytartó jól foglalta össze Agrippa királynak Pál álláspontját: azt állította Jézusról, hogy él. Bűnös dolog ez? Jézus gyilkosai nem tűrhették az ilyen beszédet. Sokszor még korunkban sem tűrik ezt az állítást: Jézus él.

Pál ügyében azért nem lehetett igazságos döntést hozni, mert vádlóit nem az igazság, hanem a gyűlölet vezette.

Agrippa király szerepe is szánalmas. Jogilag Dávid király utódja, de ő maga „meghívott szakértővé,” egyszerű nézővé alacsonyította le magát.

Pál apostol ügyében a király dönthetett volna, de nem akart és nem is tudott. Nem állt a szellem és a lélek magaslatán.

Fesztusz helytartó nem mert, Agrippa király pedig nem tudott dönteni a vitás kérdésről. Szánalmas e „hatalomgyakorlók” embersége is, felkészültsége is.

Pál apostol igazsága talán egy kicsit befészkelt a gondolataikba: Jézus Krisztus él!

Vincze József, Pér

Jézus kérdé: „Simon, János fia jobban szeretsz engem, mint ezek?” A görög fordításban a szeretetre itt két minőségileg különböző szóval talákozhatunk. Az egyik az agape, mely a legmagasabb rendű, személyek közötti szeretetet jelöli, a másik a filia, ami inkább azt fejezi ki, ha valamit vagy valakit kedvelünk. Jézus első két alkalommal az agape szóval teszi fel a kérdést, majd harmadszorra, mikor látta, hogy Péter filia minőségben szereti, filiával kérdez. Péter elszomorodásának valószínűleg az az oka, hogy nem szereti Jézust különb, nagyobb szeretettel társainál.

Vajon ha Jézus nekünk tenné fel a kérdést, mi mit válaszolnánk? Milyen szeretettel szeretnénk? Legmagasabb rendű vagy feltételes szeretettel?

A mai világban sokan nem ismerik Jézust, és akit nem ismerünk, azt nehezebb szeretnünk. Vannak jópáran, akik azt mondják, ismerik Jézust, mégsem tudják szeretni. Jézust először meg kell ismernünk, hogy igazán szeretni tudjuk. Közelednünk kell felé, meg kell tenni az első lépést, és Ő százat lép felénk. Vágyódnunk kell, érdeklődőnek kell lennünk, hogy megismerjük tanítását, értékrendjét, gondolkodását, melyet nyitott, hű szívvel és értelemmel fogadva kell átültetnünk életünkbe. Sokszor Jézust csak értelemmel fogadják, és akkor így járhatnak: Uram, te azt mondád, ha megdobnak kővel… én visszadobtam kenyérrel, mely jó 3 kilós volt…és most nézd, kaptam cserébe egy kisebb sziklát, mely lábam törte… „Jól csak a szívével lát az ember.” Ezt sose feledjük. Sajnos a mai rohanó világban nem olyan egyszerű kapcsolatot tartani emberekkel, Jézussal, Jóistennel. Figyeljünk arra, hogy ne záruljunk be, ne legyünk ridegek, közömbösek, ne csak egy megszokássá váljon ez a kapcsolat. És ha a SZER, az isteni rend, erő eltölt, ha a SZER-etet, éltet minket, akkor tudjuk Jézust valóban szeretni és követni.

Jézus még két fontos dolgot mondott: „Legeltesd juhaimat!”, „Kövess engem!”

Jézus kéri, kövessük; és feladatot is ad nekünk, de ehhez a feladathoz megkaptunk, megkapunk minden tálentumot, erőt, segítséget, amire csak szükségünk van. Tudjunk hát élni a lehetőségekkel, tálentumokkal, kinek-kinek képességei szerint. „A Fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle.”

Ne csak éljünk, éljük is az életet! Teréz anya mondá:

És ha már tudunk élni, akkor ne feledjünk ne csak hálát adni, megköszönni, hanem felajánlani. Felajánlani életünket, munkánkat, örömünket, felajánlani a Jóistennek. És rájövünk, megtapasztalhatjuk, hogy a gondviselés mennyire „testet” ölt életünkben. Mindehhez kívánok néktek sok erőt, és kitartó munkát.

A Jóisten áldása kísérjen benneteket!

Budai Sanyi, Mezőörs

Pál apostol személyében egy mélységesen elkötelezett, Isten akaratát kereső embert ismerhetünk meg, aki nehéz körülmények között, saját véreinek Jézus evangéliumát, Isten Országa örömhírét hirdeti. Pál, mint fogoly érkezik Rómába. A kísérő százados átadja a táborparancsnoknak, írja le Lukács evangélista. Az akkori birodalmi rendőrség feje, a nemes Burrus. A császár után a leghatalmasabb személyiség. E férfi előtt kell felelnie Pálnak. Az elégium (Festus helytartó kísérő irata), és a százados szóbeli jelentése oly kedvezően hat Burrusra, hogy kiadta a parancsot: Pállal, mint előkelő császári fogollyal a legemberségesebben bánjanak. Az első tíz nap a parancsnoki őrszobán marad. Ezután a fogság legenyhébb válfaját rótták ki rá: custodia libera, vagyis házi őrizet. Egy lakást bérel a táboron kívül, és egy katona őrzi éjjel-nappal. Bár a legemberségesebb bánásmódot kapja, mégis csak fogoly maradt, nem szabad ember.

Megvan-e a lelkesedés bennem Isten dolgai iránt? A nehézségek nem tántorítanak-e el Isten ügyétől? Nehézségek között mondom-e, élem-e Isten Országa örömhírét? Vagy már a jólétben sem?

A zsidóknak, már Kr. előtt a II. században erőteljes kolóniájuk volt Rómában. Számuk mintegy 20-30 ezerre rúgott. Nagy befolyásuk volt Rómában, karjuk elért egészen a császár szobájáig. Fogsága harmadik napján máris maga elé kérette Pál a zsidók elöljáróit. Mint kiváló szónok hatásosan rámutathatott láncaira, és mondhatta, hogy népe legnemesebb kincséért, a messiási remény miatt „rakták rá ezeket a láncokat”. A vita reggeltől estig tartott. Ha egy kicsit tovább olvassuk a szöveget, akkor az derül ki, egyesek hittek neki, mások pedig nem.

Sokszor nehéz a hozzánk közel állóknak mondani Isten Országa örömhírét. Még nehezebb élni azt, hiszen közvetlen közelről látják életünket. Mondom-e, élem-e az örömhírt azok előtt, akik hozzám a legközelebb állnak? A sikertelenség nem kedvetlenít-e el?

Gyűrű Ferenc, Egyed

„Péter hátrafordult, s látta, hogy az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, s aki a vacsorán a keblére hajolt és megkérdezte tőle: „Uram, ki árul el?” – az követi. Amikor meglátta, Péter Jézushoz fordult: „Hát vele mi lesz, Uram?” Jézus így válaszolt: „Ha azt akarom, hogy maradjon, míg el nem jövök, mi gondod vele? Te kövess engem! … Ez az a tanítvány, aki ezekről tanúságot tett és megírta ezeket.”

Valami zűr van itt az érzelmekkel. Péter, János, Jézus – különös érzelmi helyzet. Mondhatnék szerelmi háromszöget is, ha nem félnék ennek a kifejezésnek pejoratív voltától. Pedig a lényeg valószínű ez. Amikor egy személy körül több ember is ődöng, azok akarva, akaratlanul méregetik egymást. Figyelik, kihez-, mikor- és mit szól vagy mond, a centrum ember. Így volt ez Jézus tanítványi körében is.

Jézus azonban rendre utasító. Nem hagyja Pétert a féltékenység sötét kútjában dagonyázni. „…mit törődsz vele?” Elég nyers, de mindenképpen hasznos mondat. Aki ilyet hall, elszégyellheti magát, mert szemtől szemben megvilágosodik saját kisszerűsége láttán. Aztán a kijózanodás után sem hagy időt Jézus Péternek, mert azonnal hozzáteszi, „Te kövess engem!” – Na bumm! Erre nem nagyon van mit reagálni.

De a féltékenység mellett még a tanítványok pletyós természetéről is tudósítást kapunk, magától Jánostól. Mert, hogy róla és körülötte terjeng a pletyka. Ki lehetne hát illetékesebb annak eloszlatásában, mint ő maga. Meg is teszi ezt. Mi csak remélhetjük, hogy hitelesen, pontosan és részrehajlás nélkül idézi Jézus mondatát „Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg eljövök…”

De hogy hol és miben és meddig maradjon, arra azóta is keressük a választ, és csak remélni tudjuk, hogy a Mennyek Országában, Jézus szeretetében és örökké maradóan létezik az a személy, aki igaznak hitte tanúságát.

Csizovszki Zsóka, Ágfalva

Pünkösd. A harmadik isteni személy, a Szentlélek eljövetelének napja. A nagy keresztény ünnepek közül talán ezt értik legkevésbé a nem hívő emberek. Az még valamennyire érthető, hogy a Fiú közénk jött. Kisjézus, jászol, Mária és József, születés és erőszakos halál. Érthető szavak minden ember számára. Van, akinek a kétezer éves legenda kellékei, van, akinek életet formáló valóság, de a világ minden táján ismerős történet. Jézus születésnapja előtt még a keresztény kultúrától távol álló Japánban is karácsonyi vásárt tartanak. Tudjuk, az ilyen megemlékezéshez semmi köze a mi Názáretinknek. Sajnos, a legnagyobb keresztény ünnep tárgyiasult.

A Szentlélek eljövetelének ünnepét még nem falták fel a külsőségek, nem gyúrta át a fogyasztói szemléletű világ a saját értékrendje és ízlése szerint. Leginkább közömbös. No és mit kezdünk vele mi, keresztények? Számunkra mit jelent? Nekünk milyen a kapcsolatunk a Szentlélekkel? Van vele kapcsolatunk?

János evangéliuma szerint még a feltámadás napján, azaz a hét első napján, estefelé jelent meg Jézus a tanítványok között, s rájuk lehelt: „Vegyétek a Szentlelket!” Az Apostolok cselekedetei szerint Jézus mennybemenetele utáni napokban, pünkösd napján, tüzes nyelvek formájában ereszkedett a tanítványokra a Szentlélek. Tehát van egy kis bizonytalanság a mikor, és a hogyan tekintetében. A Lélek hatása, működése azonban tapasztalható. A tanítványokból apostolok lettek, a tizenegy egyszerű ember – saját életét sem kímélve – elindította a jézusi értékrend elterjedését a világon. Akiben működik a Lélek – aki engedi, hogy működjön –, abban lelki, szellemi, testi energiákat szabadít fel, s a Lélek által vezérelt ember félelmet és fáradságot alig ismerve tesz tanúságot az egy igaz Istenről, s építi az Ő országát.

Imádkozzunk Pünkösd vasárnapján, hogy Isten Szent Lelke töltsön el bennünket!

Balogh Laci, Debrecen

„Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”

Kevés emberrel találkozhatunk, aki ne szeretne egy jobb és szebb életet élni a földi élete befejezését követőn, elnyerni az örök életet. Márk evangélista szerint Jézus megadja ennek a lehetőségét. Igaz nem automatikusan, hanem feltétel teljesítésével:

„Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!”

Az idézett Márk evangéliumi részből tudjuk, hogy a kérdező gazdag volt, és ifjú. Nem tudjuk, hogy családos volt-e, vagy sem.

Akármilyen státuszú, fiatal vagy idős, házas vagy egyedül álló embernek is bicskatörő lehet megfelelni az ilyen követelményeknek. Eladni mindent, amink csak van és szétosztani a szegényeknek. Ettől egy fokkal talán könnyebb mindenünket megosztani a velünk egy gyékényen árulókkal (életközösség), de erre az életformára sincs nagy tolongás. Ez persze nem jogosít fel egyikünket sem arra, hogy ne adjunk folyamatosan mindent, amink csak van, aminek eredménye lehet a szegényedésünk.

A másik feltétel, a Jézus-követés, a mindent és mindenkit hátrahagyás és Jézus evangéliumának hirdetése. Nehezen tudjuk elfogadni, hogy Jézus az igehirdetést mindannyinktól elvárja; Nála ismeretlen a pap és civil megkülönböztetés. Minden Jézust követőnek kötelessége a jó hír továbbadása, ha alkalmasak, ha nem alkalmasak a körülmények.

Ha nem tudjuk hősies szinten teljesíteni az elvárásokat, akkor legalább kezdjük el/folytassuk akármilyen kis lépésekben is a teljesítést. Naponta kérjük számon magunktól az előrehaladást. Keressünk/tartsuk meg (a) személyes edzőt, lelkivezetőt, aki átgondolt edzésterv alapján válogatott szintre (a jézusi 12) emelhet minket. Keressünk/tartsuk meg (a) barátokat, akikkel könnyebb az árral szemben úszni, mint egyedül. A teljesítésben kellő szívósság, kitartás aztán eredményezheti a jutalmat: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk nézett, és folytatta: „Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges.”

Kaszap István, Pécel

„Sokan lesznek elsőkből utolsók, és utolsókból elsők.”

Általános emberi tulajdonság, hogy amit jól csinál az ember, azért várja az elismerést, a jutalmat. A tanítványok a Jézust követés érdekében otthagyták családjaikat, rokonaikat. Felfüggesztették foglalkozásukat, pénzkereső tevékenységüket. Jogosan kérdezik Jézustól, hogy ki és hogy fogja ezt értékelni, esetleg jutalmazni. Jézus megnyugtatja őket. Százannyit fognak kapni ahhoz képest, amit ők adtak. Itt a földi létben testvéreitek, barátaitok lesznek. A túlvilágon pedig örök életetek lesz.

Vajon gondoltak-e arra, hogy fogják ezekkel az ígéretekkel napi gondjaikat, megoldani? Vagy nagycsalád szinten önellátók voltak, és könnyedén tudták a rokonok helyettesíteni egy férfi kiszakadását a családból?

A kialakult helyzetet Jézus alkalmasnak tartja arra, hogy kijelentse: „Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők”. Tehát azokról, akikről úgy gondoljuk, hogy elsőként szakítják el a célszalagot, azokat az Isten hátra fogja sorolni. Azokat, akiket mi hátul kullogónak gondolunk, azokat pedig pozitív példaként ki fogja emelni az Úr.

Ezek után nyugodtan levonhatjuk a következtetést, hogy az általános emberi értékrend nem azonos a jézusi értékrenddel. Lehet olyan kincset gyűjteni, amit a moly, a rozsda elemészt és lehet olyat gyűjteni, aminek semmi nem árthat. Tevékenykedhetünk mi olyan módon, hogy megszerezzük az emberek elismerését és tevékenykedhetünk úgy is, hogy az emberek megvetnek, utolsó helyre sorolnak.

Látod-e, hogy hol van a határa szerénységnek és szerénytelenségnek? Tudod-e, hogy mely tevékenységeddel gyűjtöd a földi kincset és melyekkel a maradandót, az értékállót? Hogy értékeled a jelenlegi társadalmi pozíciódat: az élmezőnyhöz tartozol vagy a hátul kullogókhoz?

Kaszap Márti, Pécel

„Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán.”

Péter apostol, több – szórványban élő – Krisztus-követőnek írja ezt a levelét. Levelének első része Isten magasztalásáról, Isten üdvösségtervéről és a beteljesítéséről szól. Az első levél 13. versétől pedig a Hozzá, azaz Jézushoz tartozni akarók elvárható magatartásáról ír. „Szentek legyetek, mert én szent vagyok!” – emlékeztet Péter apostol a Szentírás szavaira.

Nem ezüstön, aranyon, hanem Jézus drága vére árán van üdvösségünk. A megváltás misztériumát emberi elme nem tudja fölfogni, csak hitben a Szentlélek által érzékeljük a csodát, a megváltó kegyelmet.

Jézus Krisztus a végtelen szeretet. Ő a Teremtő, Igazságos Isten, aki gyűlöli a bűnt. Egyedül a szeretet képes legyőzni a bűnt, a Szentlélek ereje által.

Hiszem, hogy Isten üdvtörténetében, Jézus Krisztus drága, hibátlan és szeplőtelen véráldozata meg tud szabadítani bűneimtől! Hozzá akarok tartozni, Őt akarom követni. Az Ő világosságában akarok járni.

Lehetünk-e szentek?

Tudjuk-e jövevénységünk idejét nemcsak veszendő dolgokkal, hiábavalósággal tölteni?

Isten Szentlelke adjon hozzá erőt mindannyinknak! Amen.

Horváth Anna, Pécel

„Jézus megkérdezte: Mit tegyek veled?

Mester, – kérte a vak – hogy lássak.”

A jerikói vak gyógyulásánál is, mint Jézus minden más gyógyításánál van egy elmaradhatatlan körülmény: a gyógyulandó hite. E hit nélkül Jézus nem tud gyógyítani. Minden ilyen esetben elmondja: „Menj, hited meggyógyított téged”.

Ennek a hitnek a megszerzése egy út, amelynek során számos hátráltató tényezőt kell leküzdenem, de nagyon sok segítséget is igénybe vehetek.

Az úton történő elinduláshoz szükséges annak belátása, hogy „vak vagyok”.

A haladást akadályozzák többek között hiányosságaim, hibáim, a gőg, hogy nekem nincs szükségem orvosra. Segítenek az erőrejutásban a haladásban a családom, barátaim-testvéreim, a közösségem, akik megtartanak az úton és azok a hiteles emberek, akik életük példájával mutatják a helyes irányt.

Mindannyiunknak szüksége van a gyógyulásra.

Ha a jerikói vak hitével, bizalmával, kitartásával tudjuk mondani „Jézus Dávid fia könyörülj rajtam”, akkor igaz lesz ránk a mai olvasmányban Péter apostol által írt mondat, mely szerint:

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságra hívott titeket”.

Széplaki Pál, Pécel

„…amikor elmentek a fügefa mellett, észrevették, hogy az gyökerestől kiszáradt. Péter visszaemlékezve így szólt hozzá: „Mester, nézd: a fügefa, amelyet megátkoztál, kiszáradt.” Jézus így válaszolt nekik: „Higgyetek Istenben!”

Ilyen egyszerű… Csak igazán hinni kéne… Nem csak úgy imádkozgatni, ahogy én szoktam. Elmondom kicsinyes kis vágyaimat, és ugyanazokért a gyarlóságokért kérek megbocsátást, és erőt évek óta. Hisz Isten jobban ismer engem, mint én magam. Csak össze kéne szedni magamat és komolyan venni Őt. Hinni, hogy megvalósul az, amit kérek; hogy Ő segít, ha én megteszem a magamét. Belátni, hogy bennem van a gát. Nemcsak abban, hogy nem akarom eléggé, amit szeretnék. De nem is hiszem igazán, hogy megadja nekem, képessé tesz rá. Pedig ha valóban hinnék, akkor az hatna. Nem topognék egy helyben, lehetnék jel, és hatni is tudnék másokra – teremnének az igazi gyümölcsök.

Ehhez sokkal komolyabban kéne vennem Istent. És akkor megválogathatom, hogy mit is akarjak elérni. Az már felelős gyümölcshozás, termés az örök életre.

Benyhe Zsuzsa, Budapest

Honnan van Jézus hatalma?

A szöveg elolvasása után az első gondolatom a közmondás: Aki másnak vermet ás…..

A továbbiak, kérdések: Milyen ember él a farizeusok bőrében?

Milyen tulajdonságok teszik lehetetlenné Isten felismerését?

Művelt, sokat tanult és erre büszke is, sőt rátarti.

Nem áll szóba azzal, hogy mindent „csak” kapott. mert oda született, ahova. Abba a törzsbe, abba a családba.

Tehetősként (hallod a szóban:? megteheti!)

Ezért aztán védi azt, ami „jár” neki.

Elvárja, hogy felnézzenek rá!

Elvárja, hogy megkalapolják!

Kérjék ki a véleményét!

Tiszteljék!

Ne történjen semmi a tudta nélkül!

Ő meg nagyokat imádkozik, böjtöl és adakozik.

Cserébe Ő jó ember. („Az ember és a jóember között annyi a különbség, mint a madár és jómadár között!” Dombi Feri bácsi után szabadon)

ÉS baromi rosszul tűri, ha olyanra talál, aki önálló elképzeléssel bír; teszi, amit gondol és mond.

– Honnan jött ez? Mit képzel? – gondolja.

– El kell hallgattatni!

– Okoskodjuk ki, hogyan csaljuk kelepcébe!

– De nem jött be….így hát

– Meg kell semmisíteni! De nem nyíltan, mert a mártír veszélyes!

Folytasd a jellemzést, Testvérem!

Magam hosszan elgondolkodtam azon, melyik tulajdonsággal bírok az általam negatívnak találtak közül.

Te is tedd meg testvérem, hátha szebb lesz általunk a Föld!

Aczél Márti, Halásztelek

Június 3. – Szentháromság ünnepe – Mt 28,16-20 – „Előzőleg kételkedtek”

„Amint meglátták, leborultak előtte, bár néhányan előzőleg kételkedtek.”

Olyan becsületes ez a beszámoló! Elénk állítja, hogy bizony a látvány, az érzékszervi tapasztalat nagyobb hatással és meggyőző erővel bír, mint a szó és a gondolat. Igényünk van a tapasztalásra!

Azt is rejti, hogy ugyanazok a tények – a Jézussal együtt töltött évek, a sok-sok közösen hallott tanítás, átélt élmény, a jeruzsálemi események, az asszonyok hírhozása stb. – különböző reakciókat váltottak ki a tanítványokból: akadt, aki hitt; és akadt, aki kételkedett.

Mert nem vagyunk egyformák!

Nem csupán kémia és fizika vagyunk, ahol a reakciók állandóak, hanem érző és gondolkodó emberek, akik mind-mind egyediek.

Arról is beszámol ez a mondat, hogy a nyitott, rugalmas ember hajlandó változtatni a gondolkodásán, ha új tényekkel találkozik, ha új élményeket él át. Nem csökönyös, nem merev.

Se Jézus, se az evangelista nem dorgálja meg a (korábban) kételkedőket. Bizalmat szavaz nekik: bizonyára legjobb megfontolásod alapján gondoltad úgy… – most új tények-élmények kerültek elő, gondold újra, formáld át a véleményedet, aztán menj tovább!

Az ilyen emberre érdemes feladatot bízni, mert várhatóan minden további helyzetben is nyitott és rugalmas lesz. Tapasztalata van már arról, hogy ez lehetséges és jó. Egy gondolatrendszer alapot jelent, de nem jelent kényszer a jövőre, a továbbgondolásra vonatkozóan.

Jézus tanítványaként az ilyen ember meglátja a célt és érti a feladatot: mindenkit egybe kell(ene) szeretni, mindenkinek meg kell(ene) tanítani a szeretet tanítását.

Hogy hogyan kell mindezt megtenni? Nincs rá merev szabály.

Ezért szükséges, hogy nyitott és rugalmas legyen, és az is maradjon. Mert csak akkor fog tudni szót érteni az emberekkel, akkor tud szót érteni különféleképpen gondolkodó emberekkel, csak akkor tudja meggyőzően átadni nekik az örömhírt, csak akkor tud majd lelkesíteni, csak akkor fog szívből örülni mások önálló, jó gondolatainak és cselekedeteinek. Ő nem „lebunkózni” fogja a maga igazságával a többieket, hanem elbeszélgetni fog velük, és így hallgatói, barátai számára is élményszerűvé és életalakítóvá válik az igazság felfedezése.

Vajon én mennyire tudok rugalmas lenni a saját gondolkodásomban? Hajlandó vagyok szóbaállni új tényekkel, befogadni új élményeket, vagy csak hajtogatom a magam – jószándékú! – meggyőződését?

Mennyire tudom segíteni a környezetemben élőket, hogy ők is élményszerű saját felfedezésként találkozzanak a Szeretet-Isten tanításával, és az ebből fakadó parancsokkal?

Schanda Bea, Budapest