Február																									25	26	27	28
Március	01	02	03	04	05	06	07	08	09	10	11	12	13	14	15	16	17	18	19	20	21	22	23	24	25	26	27	28	29	30	31
Április	01	02	03	04	05	06	07	08	09	10	11	12	13	14	15	16	17	18	19	20	21	22	23	24	25	26	27	28	29	30
Május	01	02	03	04	05	06	07	08	09	10	11	12	13	14	15	16	17	18	19	20	21	22	23	24	25	26	27	28	29	30	31

Február 25., Hamvazószerda – Mt 6,1-6. 16-18

Atyád, Aki a rejtekben lát… De abban a rejtekben én is rejtőzöm, Benne rejtőzöm el, aki egymaga ismer engem, s a legközelebbi hozzátartozóm. Illetve, én akarok véglegesen hozzá tartozni. Amit a rejtekből kijőve hiszek, teszek, az a rejtek gyümölcse. Nem tudok Krisztusról tanúságot tenni, ha nincs Jézussal magánéletem, ha nincs vele közös titkom. Szükségem van Isten rejtekére.

Középütt az imádság: ahogy Vele élek. Ez a legfontosabb, mellette kétoldalt az imaéletem két szárnya: az alamizsna és a böjt. Adni, még többet adni, talán magamat egészen odaadni. Minden szerzés, szükségtelen gyarapodás, fukarság gyógyszere. Adni tudás nélkül nem tudok imádkozni, fals minden istenes szavam vagy gondolatom. Minden az én Uramé: Ő is rejtekben ad, engem is anyám méhének rejtekén formált, nem adhatok magam dicsőségére, csak az Ő dicsőségére. Tapintatosan és szeretettel, ahogyan Ő ad mindent. Fontosat és jót adni, mint ahogy Isten nem ad szükségtelen dolgokat.

Nem akarok fakír lenni. Az is önzés: kicsikarni Guinnes-rekordok könyvébe illő önsanyargatással a természetfölötti adományokat. De az én Uram azt akarja, hogy ura legyek testemnek, kívánságaimnak, szertelenségre hajló természetemnek. Mindennél fontosabb vagy számomra: Inkább semmit, csak egyedül Téged akarjalak! Nem evés-ivás az Isten Országa! És fontosabb a nélkülöző testvérem, mint én magam. Megvonom magamtól, hogy odaadhassam. Megvonom magamat magamtól, hogy neked adhassam. Böjt nélkül se tudok imádkozni: álmos, hájas lélek figyelmetlen mormolása lesz az imádság helyén. Az eltelt testből kiszorul a lélek. A tobzódó lélek nem ismeri fel Lázárt. Egy morzsa erejéig sem.

Uram! Tégy készségessé böjtöd, imádságod, mindent odaadni akarásod fogadására és gyakorlására! Ami ezen kívül esik, az gyúlékony és hamuvá válik.

Podmaniczki Imre, Izsák

Február 26., csütörtök – Lk 9,22-26

„Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énérettem, megmenti azt.”

Jézusnak ezek a szavai azok, amelyeket komolyan fontolóra kell venni. Nap mint nap kísértenek a különböző reklámok, kedvezményes kamatozású banki hitelek: figyelmen kívül tudom őket hagyni? Megelégszem azzal, amim van? Még esetleg megosztom másokkal, rászorulókkal? Le tudok mondani arról, ami eddig esetleg természetes volt, azért, hogy Őt követni tudjam? Tudom, a lemondás nem könnyű, de szükséges ahhoz, hogy Jézus követői lehessünk.

Önzetlenül, szeretetből vállalni a földi élet nehézségeit, áldozatvállalásait, kitartani a hitben, és az Úr majd megajándékoz egy másik élettel, ami semmihez sem hasonlítható.

Jézusról tegyünk tanúságot cselekedeteinkkel, ne a földi dolgokat hajszoljuk, igyekezzünk a jézusi úton járni, és életünk teljességet nyer!

Farkas Ottokárné, Nagyoroszi

Február 27., péntek – Mt 9,14-15

„Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: „Miért van az, hogy mi és a farizeusok gyakran böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek?” Jézus így felelt nekik: „Vajon gyászolhat-e a násznép, amíg velük a vőlegény? Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.”

Mi értelme van a böjtölésnek? – kérdezik manapság az emberek. Igenis, van értelme. Sok mindenről lemondhatunk. Nem csak a húsra, ételre gondolok itt: lehet szó a televízióról, médiáról, számítógépről, szórakozásról. Egy a lényeg: „takarítsuk ki önmagunkat”, váljunk meg minden olyan dologtól, ami felesleges, üresítsük ki szívünket, lelkünket, hogy azt csak Jézus tölthesse ki teljesen. A nagyböjti időszak nagy segítség abban, hogy fegyelmezzük vágyainkat, és még jobban oda tudjunk figyelni Istenre!

Uram! Add meg nekünk, hogy ne lássák rajtunk, mások, hogy böjtölünk, ne csak egy kifelé való képmutatás legyen, hanem valódi feléd fordulás. Kérünk, segíts abban, hogy megtaláljuk, mi az, amire igazán szükségünk van. Add, hogy a böjti időszakot még több imádsággal töltsük ki a fölösleges dolgok helyett, így várjuk, amíg újra köztünk lesz a vőlegény.

Siklósiné Félix Ági, Nagyoroszi

Február 28., szombat – Lk 5, 27-32

„Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek.”

Már itt, a nagyböjt elején válaszút elé állít minket az evangélium. Kivel tartsunk? A vámosokkal és a bűnösökkel egy asztalnál ülő Jézussal, vagy a viselkedésén felháborodó farizeusokkal és írástudókkal? Persze mi, magunkat vallásosnak, sőt mélyen hívőnek mondó emberek egyből megfelelünk erre a látszólag egyszerű kérdésre, válaszunk egyértelmű: Jézust választjuk!

Azért álljunk meg egy pillanatra, ez nem csak valamiféle jól elsajátított automatikus válasz a részünkről?! Valóban Jézussal tartunk? Odamegyünk vele Lévihez, a bűnös vámoshoz, és megszólítjuk, sőt hívjuk, hogy jöjjön velünk? Leülünk vele és a szégyellnivaló barátaival egy asztalhoz? Aztán mikor jönnek mások és megbotránkozva figyelik, hogy mit teszünk, akkor is ott maradunk? Nem, sajnos nem.

Pedig Jézus ezt tette! Amikor odament Lévihez, megszólította, és az első szóra követte, tudta, hogy nem hiába próbálkozott, sőt ebből a vámosból nem is akárki lett, hanem a mi Máté evangélistánk. Nekünk mennyire nehezünkre esik egy általunk bűnösnek tartott emberrel akár csak szóba állni is! Ha pedig meg is tesszük, hamar elbizonytalanodunk, mert mások talán helytelennek tartják tettünket.

Kérjünk hitet, reményt és szeretetet az Istentől, hogy sose legyenek előítéleteink, hogy mindenki felé nyitottak legyünk, és bárkit képesek legyünk megszólítani és az Isten követésére bíztatni sok szeretettel és jó példával! Kérjünk kitartást, erőt a „munkához”, és bízzunk mindig Istenben, hiszen a helyes utat mindig Ő mutatja meg!

Kovács Kinga, Nagyoroszi

Március 1. – Nagyböjt 1. vasárnapja – Mk 1,12-15 – A puszta üzenete

Érdekes hely lehet ez a puszta. Az első két mondatban olvashatjuk, hogy hány szereplője van ennek a negyven napnak. Először is Jézus, akit a Lélek ösztönöz. Aztán itt van a Sátán, itt vannak a vadállatok és az angyalok. Mindenki itt van, akinek valami köze van a transzcendenciához. Mai nyelven úgy mondanánk, hogy a puszta spirituális központ.

Úgy gondolom, hogy az Útnak induláshoz és az Úton maradáshoz elengedhetetlenül fontos lehet ez a hely. Nem véletlen, hogy Jézus életében nagyon fontos és döntő pillanatokban olvashatjuk: felment a hegyre…, elvonult, hogy egyedül legyen… A puszta jelképezi azt a helyet, ahol távol lehetünk a mindennapoktól, ahol leginkább elérhet minket a túlvilág. És ebben bizony benne van a kísértés, a bizonytalanság, az útkeresés minden kínja is.

Gisbert Greshake így ír erről: „Ha az ember nem akar teljesen kiüresedni és belsőleg elnyomorodni, akkor elengedhetetlenül szüksége van a csendre, a magányra. Mindenkinek, aki gyümölcsöt akar teremni, szükségképpen át kell élnie a magányt. Amikor minden teremtményt elfelejtünk, azért, hogy Istennel egyesülve legyünk, ekkor ajándékozza oda magát Isten a hozzá ragaszkodónak.”

A mindennapi rohanásban nagyon kevés esélyünk van arra, hogy megérintsen minket az ég, pedig ahhoz, hogy ne tévedjünk el, elengedhetetlenül fontos megkeresnünk azt a spirituális központot, ahol magasabb szinten tudunk találkozni Istenemmel. Persze nem kell mindenkinek a szó szerinti pusztát keresnie. Ha ismerem magamat (és ez az alapfeltétele mindenfajta növekedésnek), akkor tudom, hogy számomra mi a „puszta”. Lehet egy templom, lehet egy hegytető, lehet egy erdő, de lehet bármi. A lényeg az, hogy szánjak rá időt, figyelmet és elhatározást.

Nagyböjt kezdődik. Nagyon jó, hogy nem minden nap egyforma. Jó, hogy vannak ünnepeink, vannak olyan időszakok, vannak pillanatok, amikor a szívünk jobban nyitott az isteni szóra. A Nagyböjt is ilyen időszak lehet. Érintsen meg minket is a Lélek! Induljunk el a saját pusztánkba, hogy ott válaszokat kapjunk létünk kérdéseire, felmérjük, vajon úton vagyunk-e, vajon jó úton vagyunk-e? Azért, hogy felismerhessük saját kísértéseinket, és azokra meg tudjuk találni a választ. Ismerjük fel és szelídítsük meg a bennünk élő vadállatokat, a bennünk lévő félelmeket, hogy megerősödhessünk! Tapasztaljuk meg az Istennel való kézfogás békességét és örömét, hogy ezt tudjuk sugározni a környezetünkben! Még az is előfordulhat, hogy úgy érezzük: angyalok szolgálnak nekünk…

Schaul Árpád, Sopron

Március 2., hétfő – Mt 25, 31-46

Én csak kis fatornyú templom vagyok,

Nem csúcsíves dóm, égbeszökkenő,

A szellemóriások fénye rámragyog,

De szikra szunnyad bennem is: Erő.

S bár irigykedve holtig bámulom

A dómok súlyos, drága titkait,

Az én szívem is álmok temploma

És Isten minden templomban lakik.

(Reményik Sándor: Templomok)

A mai evangélium szemléletesen szólít fel minket a cselekvő szeretetre, s minden korban és nyelven érthető képekben fogalmazza meg a jézusi tanítás esszenciáját: „…éhes voltam és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam, s ti befogadtatok, ruhátlan voltam, és betakartatok, beteg voltam, és ti fölkerestetek, börtönben voltam és meglátogattatok…”

Jézus teljes mértében azonosul a hátrányos helyzetben élőkkel, a peremre szorultakkal, a kitaszítottakkal. A legkisebbeknek szóló, a mégoly kicsiny testvéri gesztus is krisztus-királyi cselekedet. Jézus ilyen „bíró”, ilyen „király”. Mi pedig a keskeny „királyi úton” Cirenei Simon helyét átvéve hordozatjuk a megváltás eszközét, vagy éppen Veronika kendőjével letörülhetjük a sírók könnyeit.

Közösségfejlesztő gyakorlat szokott lenni, hogy párokat alkotva az egyiknek bekötik a szemét, a társa pedig vezeti. A bekötött szemű megtapasztalja a kiszolgáltatottságát, egyben azt is, hogy rábízza magát a látóra. A jézusi tanítás biztos mankót, útmutatást ad az (időnként elhomályosodó látásunk miatt) bizonytalan útonjárásunkhoz. Ha homályos a szemüvegünk vagy bepárásodik az ablaküveg, szeretnénk letörülni. Így van ez a lelki tisztánlátásunkkal is.

Lehet, már „hetvenszer hétszer” gondolkodtunk a szöveg értelmezésén, életünkre adaptálásán, most mégis az a dolgunk, hogy mérlegeljük, és újra megerősítsük magunkban a pozitív cselekedeteket. Adtam-e ma időt, pénzt, szeretetet? Többet adtam-e mint tegnap?

Mikor szakítok arra időt (pontosan), hogy a környezetemben élő beteget meglátogassam?…

Azon mikor gondolkodtam utoljára, hogy szavaim tükrözik-e gondolataimat, és szavaimat igazolják-e cselekedeteim? Tetteim szabják meg szokásaimat, szokásaim alakítják a jellememet – ügyelek-e rájuk, kontroll alatt tartom-e szokásaimat?

Jellemem szabja meg majd sorsomat: „Jöjjetek Atyám áldottai! Vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” Amen.

Végh Györgyi, Budapest

Március 3., kedd – Mt 6,7-15

Jézus tanítja övéit imádkozni. Újszerű imát mond. Nem kárhoztatja az általuk mondott szokványos szövegért őket, de a maga stílusában – tanításának szellemében – adja szájukba az Atya elé terjesztendő kéréseket. Világossá válik, hogy mik azok a dolgok, amelyekre az embereknek legnagyobb szükségük van, ami lelki növekedésüket leginkább szolgálja. Hangsúlyt helyez a bűnbocsánat kérésére. Összekapcsolja az ember másoknak megbocsátani tudó magatartásával. Megérezteti övéivel, hogy a Mennyei Atya oly nagyon tiszteletben tartja a teremtményeinek adományozott szabad akaratot, hogy elviseli azt, hogy az emberi gyengeség, makacsság, önfejűség korlátot állítson szeretetének áradására…

Kérdések merülnek fel ennek kapcsán bennem. Vizsgáljuk meg magunkat!

1., Tudom-e, hogy rám is vonatkozik az a régi megállapítás: Isten nem tud nélkülem üdvözíteni engem?

2., Gyarlóságaimmal, bűneimmel azokhoz való ragaszkodásommal miben és mennyire nehezítem Isten rám árasztott szeretetének hatását?

3., Mit kell tennem azért, hogy teljesen nyitottá váljak Atyánk szeretetének befogadására?

4., Megszentül-e az Atya neve az én viselkedésem által?

5., Adásaimmal segítem-e, hogy testvéremnek is meglegyen a „mindennapi kenyere”?

Segítsen az Úr úgy élni, hogy növekedjék igyekezetem által is az Ő országa!

Amen

Gyombolainé Éva, Vác

Március 4., szerda – Lk 11,29-32

Jézus bűnösnek mondja kora nemzedékét, nem is kapnak más jelet, hiába várják, mint Jónás próféta jelét. Vagyis milyet? Egy ágrólszakadt, alamizsnából élő lelkes férfi beszédeit Isten Országáról, gondolkodás átalakításáról és a nagy bűnhődésről, ha nem változik meg az életük.

Aztán még fölemlegeti Dél királynőjét (valószínűleg Sába királynőjét), aki hitetlenkedve érkezett Salamon udvarába, de Salamon bölcs beszéde és életének látása megbecsülést, hódolatot váltott ki belőle (őszintén megváltozott a hozzáállása), meg említi még a ninivei embereket, akik hallván a partra vetett rongyos Jónás beszédét, magukba szálltak, hogy kiengeszteljék istenüket ( hogy visszataláljon életük a neki tetsző kerékvágásba).

Mihez kezdjünk mi ezzel?

- Bűnös a nemzedékünk? Nagyon is! (jólét, önző, Istentől és szegényektől elfordult élet, természet-kultúra-emberi kapcsolatok helyett technika-médiák-autó)

- Van-e Jónás-jelünk? Bőven! Konkrét, nekünk szóló aktuális szöveggel, mint Jónásé volt Ninivében, még választhatunk is, melyik a nekünk való: szolgáló élet városon (gyermekekkel, nagycsaládokkal, betegekkel, iszákosokkal stb.), vagy vidéken emberi-faluközösségi összefogásra, környezetbarát életre példát nyújtva, vagy árva-szegénysorsú gyermekekért élve, vagy öregekért, vagy kommunában hogy az egymásrautaltság és összefogott élet sok jóra fölszabadítson és így tovább. Ugye hallod a hívó, élet-átalakításra sarkalló szövegeket?

- Mindegy ki mondja! Egy király, egy rongyos prédikátor, egy ácsfia Jézus, egy Isten Fia, egy… bácsi, atya, néni: Isten megannyi szálon próbálkozik (élet)pályaválasztási tanácsaival, hogy megóvjon a nagy bűnhődéstől.

Ma még nem késő!!!

György Zoli és Gabi, Ajkarendek

Március 5., csütörtök – Mt 7,7-12

„Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatnak nektek….

Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat mennyei Atyátok azoknak, akik kérik tőle.

Amit tehát szeretnétek hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták.”

Óriási felelőssége az embernek, hogy milyen az élete. Nem hibáztathat másokat – szüleit, munkatársait, a kormányt, a világot –, hiszen minden rajta fordul.

Mitől lesz jó a sorsom?

Ha hiszem Istent – de mire? –, hogy tudjak jót cselekedni a hozzám született emberekkel, olyan jót, aminél tudom, hogy nekem is jó és senkinek sem rossz.

Mit keressek mit kell megtalálnom?

Az igazságot, a bölcsességet, a szeretet, azért, hogy tudjam, mi jó nekem és mi jó másnak.

És hova zörgessek, hova nyíljon meg az ajtó, hova akarok bejutni?

Istenhez kell zörgetnem, mert csak ő tudja mi a jó, mi az igazság, a szeretet nekem, – az egész világnak, a mindenségnek. Isten tiszteli az ember szabad akaratát, ezért csak kérésre, kérésére zörgetésére válaszol.

Mit kell tennem, hogy meghalljam Isten szavát?

Elsősorban időszakos csöndeket kell teremtenem, amikor csak őrá figyelek, s hagyom, átjárja teremtett lelkemet, minden sejtemet az ő szevek nélküli isteni lénye, szeretete, bölcsessége, ereje.

Istenem ezt a Rád figyelést és benned létet, követést kérem magam és minden embertársam számára, hogy jó legyen a világ.

Venczelné Varga Éva, Leányvár

Március 6., péntek – Mt 5, 20-26

Az ószövetségi törvény tiltja az élet kioltását. Jézus jól tudja, hogy a tett már végkifejlet, ellene a küzdelmet nem itt kell kezdeni.

A harag, a bűn szívünk mélyén, érzelmeink feszülésében születik és mindaddig veszélyforrás, amíg a megbocsátás ki nem oltja az égető parazsat. Látjuk a világban dúló érzelmi viharokat, szinte kiirtjuk egymást. Jézusarcú Istenünk világmegváltó tanításként, parancsként örökül hagyta nekünk, hogy a lelkünk mélyén kel a szeretetet helyreállítani. Legnagyobb próbatételünk, feladatunk a harag tudatos felszámolása, hiszen az érzelmekben óriási erők feszülnek, azok sikeres megváltoztatása transzcendens kihívás, Jézustól tanulhatjuk, a hogyant.

Amikor Jézus az ellenségszeretetről beszél, parancsához hozzáteszi a megoldás hogyanjaként: „Imádkozzatok értük”, „tegyetek jót azokkal”. Ez a lélektani kulcs, a lényeg, amire nem figyelünk. Jézus csodálatosan ismeri a lélektani helyzeteket: akivel jót teszek, azt beemelem a szívembe, megy tudok néki bocsátani. Jézus érzelemváltozásra tanít.

Másutt: hogyan bocsát meg Jézus a parázna nőnek, akit mér meg akarnak kövezni? Kérdi, kutatja, hogy miért és hogyan élte eddigi prostin életét? Nem. Jézus megszánja a nőt, csodálatos nagyvonalú és irgalmas szeretettel felemeli elesettségéből és elbocsátja?: „én semmi ítéllek el, menj és többé ne vétkezzél.”

Amikor Jézus szinte már alig él a kereszten, akkor is irgalmasan irgalmat esd az Atyától: „Bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit cselekszenek.” Tehát, ha a szeretet légkörét helyre akarjuk állítani, akkor nem a jog, a felelősség, a megbántottság logikája felől kell közelítenünk haragunk tárgyához, hanem a jézusi irgalom szálán, amikor is meglátjuk a másikban a tájékozatlan, tévelygő, esendő, szeretetre szoruló (szorongó) embertestvérünket. Ezen a csodaszemüvegen áttekintve, a jézusi irgalom fog feltörni lelkünkből, és kioltja indulatokat és a ne ölj rémsége közelünkbe sem fog férkőzni. Magam is heves vérmérsékletű ember vagyok és hálát adok Istenem csodaszemüvegének, mert az irgalmas látásmód gyakorlásával segítséget kapok a szeretet egyensúlyának megteremtésében. Persze, nem végleges az egyensúlyom. Egy felkészületlenül ért bántás indulatba hoz, elesek – de akarom, hogy jó tanítványként a szeretet egyensúlyát mindig helyreállítsam magam körül. Azon túl hiszem, sőt legfőbb reménységem, hogy velem is irgalmas lesz az én Atyám, amikor majd megjelenek előtte botladozó tanítványként.

Sági József, Esztergom

Március 7., szombat – Mt 5,43-48

Az ellenség szeretete Jézus egyik legrendkívülibb tanítása. Az ember úgy gondolja, hogy teljes joggal haragudhat azokra, akik bántják őt, amiből aztán létrejön a visszavágás, a bosszú gondolata is. A történelem folyamán oly sok visszavágást láthattunk, még a hazafiasság köntösébe bujtatva is, nem beszélve az erőszakos nemzetek által kikényszerített háborús szövetségekben való részvételről, hogy még azok sem értették Jézus tanítását, akik a követőinek vallották magukat. A szörnyű háborúk a XX.században talán végre ráébresztették az embereket arra, hogy meg kell próbálni elkerülni az erőszakot, mert iszonyú szenvedésekkel jár, és nem is hozza meg az államok vezetői által áhított eredményt. Jézus szavai igazolást nyertek, igaz, hogy csak a keresztények egy részénél. Milyen nehezen fogadtuk el, hogy imádkoznunk kell a gonoszokért, segítenünk kell nekik abban, hogy meg tudjanak változni.

A szeretet-parancs nem enged visszavágni, még haragudni sem, s előttünk van a legmegrendítőbb példa, amit Jézus a keresztfán haldokolva mondott: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!"

Csak a szeretet tudja kicsavarni a kardot a kezünkből, képes megváltoztatni addigi önmagunkat. Uram, meddig botladozunk még, mire teljesen megértjük és éljük tanításodat?

Biró Gézáné Mária, Budapest

Március 8. – Nagyböjt 2. vasárnapja – Mk 9,1-8 – Színeváltozás

A Tábor-hegyi jelenetnek csupán egyetlen mozzanatát szeretném most elmélkedésem középpontjába tenni. Ez pedig nem más, mint magának a színeváltozásnak az értelmezése.. A legtöbb kommentár megmagyarázhatatlan isteni csodaként mutatja be, én más oldalról szeretném megközelíteni ezt az eseményt. Megközelítésem alapja saját élményből fakadó. Jézusnak a Mennyei Atyához való viszonyát olyan mély istenkapcsolatnak tartom, mely önmagán végzett lelki munkát feltételez. Erre utal az a néhány evangéliumi hely, amely a belső magányba elvonult, imádkozó Jézust tárja elénk. Okunk van azt feltételezni, hogy ebben a belső csendben találta meg Istent. A jungi pszichológia ezt úgy fogalmazná meg: saját individuációja során eljutott a pszichés fejlődés végső fázisába, amely a teljes érettség legvégső formája, amely csak keveseknek adatik meg. Ebben az állapotban nem az ego a személyiség irányítója, hanem a Selbst. Ez a lelki újjászületés állapota, melyben az egyén azonosul az önmagában felfedezett Lélekkel, az Isten Lelkével, magával az Istennel.

Egyéni életemben az intenzív lelki munka során, álomban vagy meditációs élményekben éltem át hasonlókat. Ezekben a helyzetekben az ember szerek nélküli módosult tudatállapotba, félig vagy egészen transzállapotba képes kerülni.

A Tábor-hegyen Péter, Jakab és János ilyen állapotban szemlélhették Jézust. Ebben a „más állapotban” ragyogóan fényes lesz az ember arca vagy egész teste. Fényburok veszi körül. A középkori Krisztus-ábrázolásokban és az ikonfestészet remekein gyakran láthatjuk például a trónoló Krisztust olyan helyzetben, amikor testét ellipszis formában fényburok veszi körül. A párizsi Cluny Múzeum kőből faragott, fényburkos Krisztus-ábrázolását gyakran választottam meditációs objektumnak. A meditációban eljuthat az ember arra a fokra, amikor annyira azonosul a meditációs objektummal, hogy maga is hasonló állapotot él át: fényburok veszi körül. Csoportos meditációban pedig a kiterjedt fényburok, mint egy „sátor”, az egész csoportot lefedi. Jelzi az elkülönítettséget, az Istennek lefoglaltságot. Ilyen nagyszerű meditációs élményt élt át Jézus a Tábor-hegyen, s ebbe az élménybe legközelebbi barátait is bevonta. Ennek a csodálatos világnak az elérési lehetősége természetesen mindannyiunk számára adott. Csak el kell kezdeni.

Csizovszki Róbert, Ágfalva

Március 9., hétfő – Lk 6,36-38

Rögtön három dolog jut az eszembe erről a rövid evangéliumi részről.

• A mértéket nekünk Istenhez kell igazítanunk és nem a másik emberhez, nem kifogás, hogy ő úgy, akkor én is úgy, hiszen úgy kell irgalmasnak lenni, ahogy az Atya is irgalmas velünk. Ez néha nagyon nehéz, érthetetlen és rövidtávon nem is biztos, hogy kifizetődő, de ha hiszünk benne, akkor van értelme.
• Vajon meg tudok-e igazán bocsátani a másik botlásaiért? Tényleg szívből bocsátok meg vagy csak mert illemből muszáj? Amellett, hogy megbocsátok neki szóban, nem raktározom-e el a bögyömben, hogy „Te mit csináltál akkor…”?
• „Adni, nagyobb öröm, mint kapni.” „Ha mindenki ad, mindenki kap.” Hányszor hallottuk ezeket és még sok ilyet, hogy adni jó… Vajon tényleg hiszem, tudom-e az adás örömét? Fiatalon is van annyi tapasztalatom, hogy amennyi csokit, könyvet, adományt, bátorítást, szeretetet adok, annyit is kapok vissza. „Mert azzal a mértékkel mérnek néktek, amellyel ti mértek.”

Pálinkás Andris, Budapest

Március 10., kedd – Mt 23,1-12

Ebben a részben Jézus a farizeusokról beszél a népnek. Elmondja, a farizeusok által mondottakat tegyék meg, de cselekedeteikben ne kövessék őket, mert gyakran csak képmutatásból cselekednek. Jézus vádbeszédet mond, leleplezi a farizeusokat. A tanítók sora Mózessel kezdődött, a törvény az ő nevével kapcsolódott össze. Az írástudók az ő nyomdokain haladnak, „Mózes székében ülnek”. De vigyázni kell velük, mert mást mondanak, és mást tesznek.

Nem vagyok-e néha én is 'farizeus'? Nem mutatok-e néha mást, mint ami bennem van? Segítek másoknak, vagy csak beszélek a segítségnyújtásról? Nem vagyok néha képmutató? Mi mozgat? Az Istennek tetsző élet és cselekedet, vagy az emberek elismerését kiváltó tett?

Kipke Karolina, Budapest

Március 11., szerda – Mt 20,17-28

Akkor odament hozzá a Zebedeus fiak anyja a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Megkérdezte tőle: "Mit akarsz?" "Intézd úgy – felelte –, hogy két fiam közül az egyik jobbod, a másik balod felől üljön országodban."

A szülő a legjobbat akarja gyermekének. Azt szeretné, hogy egészséges legyen, hogy jól fejlődjön, hogy szeressék őt, elismerjék mások is okosságát, szépségét. Azt szeretné, hogy bekerüljön jó óvodába (!), erős iskolába, tanuljon szakmát, vagy járjon egyetemre. A szülő valójában a gyermekének akar ezzel jót, vagy magának? A szülő akarhatja-e a gyermekének a legjobbat?

A fiúk anyja protekciót kér Jézustól. Nem szép dolog. Hitbeli dolgokban pedig értelmetlen. Az, hogy a szüleim vallásosak (bokrosak), még nem biztosíték arra, hogy én is az leszek. Mindenkinek magának kell kialakítani az Istennel való kapcsolatát, és ápolni azt, illetve hozzá hűen élni. Ezt pedig senki nem tudja elintézni helyettünk.

„Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért."

Miben akarok én nagy/jó lenni? Tudásban? Sportban? Beszédben? Hallgatásban? Másokra figyelésben? Önvizsgálatban? Segítésben?

Kit szolgálok? A családomat vagy a munkahelyemet? A házastársamat, gyermekeimet, vagy a főnökömet? Végzek-e szolgálatot a szűk családon kívül? Közösségben, templomban, vagy valamilyen karitatív tevékenységben, vagy akár teljesen ismeretlenül?

Bajnokné Kiss Gyöngyvér, Budapest

Március 12., csütörtök – Lk 16,19-31

„Volt egy gazdag ember. Bíborban és patyolatban járt, és mindennap nagy lakomát rendezett. Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel. […]

Történt, hogy a koldus meghalt, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag ember is, és eltemették. Amikor a pokolban kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt.

Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! […]

Fiam – felelte Ábrahám –, emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem. […] Akkor arra kérlek, atyám – mondta újra –, küldd el legalább az atyai házba. Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.

Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.

De az erősködött: Nem hallgatnak, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy el valakit, bűnbánatot tartanak.

Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.”

A gazdag ember és a koldus Lázár története legalább három tanulsággal szolgál a mi életünkben is.

Először is: megerősít minket abban a talán már-már elfeledett Bokor-eszményben, hogy boldogok a szegények, övék a mennyek országa (Lk 6,20). Úgy érzem, sokan kezdünk egyre inkább a gazdag emberre hasonlítani, hiszen nekünk is megvan mindenünk, ami a komfortos élethez szükséges, mi is tiszta és „menő” ruhákban járunk, nagyokat eszünk – és szeretjük elfordítani a tekintetünket, ha a világ nyomorával találkozunk. A komfortos élet önmagában persze nem bűn, de a szükséget szenvedő embert magára hagyó közöny már az. Persze olykor nagyon nehéz eldönteni, hogy egy koldus mennyire igazán rászoruló – túl sokat hallottunk csaló koldusmaffiákról, túl sok rossz tapasztalatot gyűjtöttünk már a metrómegállókban a vonatjegyükre ötszáz forintokat kuncsorgó „hazautazók”-ról. Talán erre a problémára vonatkozik a Didakhé intése: „Izzadjon meg az alamizsnád a kezedben!” Az adástörvény alól azonban nem adhat felmentést az, hogy „óh, már a múltkor is átvágtak…”

Másodszor: nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy itt, ebben az életben kell meghallanunk Jézus szavát és megtenni parancsait („Keressétek elsősorban az Isten Országát!”), mert a gazdag ember sorsa mintha azt súgná, hogy a késő bánat nem sokat ér. Ha érezzük és tudjuk, hogy mit vár tőlünk az Isten, akkor nem halogathatjuk megtenni azt.

Harmadszor: nem lehetünk babonásak, nem várhatunk csodajelekre, hogy ezekkel erősítsük meg a hitünket. Nekünk is van Mózesünk (=Jézus), és vannak prófétáink (=Bokros testvérbarátaink). Ha rájuk nem, akkor ugyan kire hallgatnánk? Jézus másutt is igen keserűen nyilatkozott a csodaváró hitről: „ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek (Jn 4,48)”. Higgyük el csodák nélkül is, hogy ha a világ nem akarja tönkretenni önmagát, akkor nagy szüksége van a jézusi üzenetre – akár a mi tolmácsolásunkban,

Bajnok Dániel, Budapest

Március 13., péntek – Mt 21, 33-43.45-46

Az Úr elment (messzire), és ránk hagyta az ő Országát. A mi dolgunk és feladatunk, hogy ezt ápoljuk, építsük, gondozzuk. És majd számot adjunk munkánkról. De azt sem szabad elfelejteni, hogy csak kölcsönbe, munkára kaptuk ezt a Földet, ezt az életet, és azt tovább kell tudnunk adni, legalább úgy, ahogy kaptuk. Vajon mennyire tudatos ez bennünk, hogy életünk ajándék, amit kaptunk, és amit mások is megérdemelnek, ám azt könnyen elvehetjük tőlük, ha önzőségünkben úgy gondoljuk, csak mi kaptuk ez a Földet. Kérlek, Uram, segíts ezt mindig szem előtt tartanom! Ámen.

GM

Március 14., szombat – Lk 15,1-3. 11-32

A tékozló fiú története talán az egyik legismertebb példabeszéd a bibliából. Nyilvánvaló mondanivalója nincsen mélyre rejtve: a megtérő bűnös fölötti Atyai öröm, a megbocsátó szeretet, és az emberi természetből fakadó testvéri elégedetlenség szeretetlen indulatai a bűnös visszafogadásán. De hogyan vonatkozik ez a saját életünkre, és eszünkbe jut-e mindig a kellő időben és helyen, mit kell/kellene tennünk az adott szituációnak megfelelően, akár az atya, akár a testvér, vagy netalán a tékozló fiú szerepében?

Türelmes vagyok-e az élettel, családommal, magammal, vagy én is idő előtt (az apa halála előtt) kikövetelem a jussomat, mert az nekem jár. Mert élvezni kell az életet, amíg fiatalok vagyunk – és ilyenkor örökre azok vagyunk-, és mennyi minden előrébbvaló dolog vár még ránk a (mennyei) atya akaratának teljesítése előtt (helyett). Ismerjem fel adott életszakaszom feladatait, és kontrolláljam vágyaimat a múlandó dolgok iránt.

Van-e bennem indulat, hogy irányítsam szeretteim életét, vagy el tudom engedni őket, akár fejet betörni is, készen a visszafogadásukra? És ha elengedtem magam, vissza tudom-e saját magam fogadni, bízom-e Istenben, hogy szeretete nem ismer megbocsáthatatlant?

Olyan jó lenne, ha mi is felismernénk hibáinkat, és mernénk visszamenni oda, ahova a lelkiismeretünk szava hív, a Mennyei Atyához. Még ha nem is éhezünk, vagy „szeretetéhes” szívünk hangját el is nyomják az élvezetek zajai.

És talán a legnehezebb dolog nem irigynek, lenézőnek lenni. Hogy ha Istenért élőnek ítéljük magunkat, ne vezessen ez egy olyan elitizmushoz, ami az egyént, a közösséget, vagy akár a Bokrot „kiemeli” az emberiség testvéri kötelékéből, mert „mi többet teszünk le az asztalra”. Nem lehetsz több másnál, mert saját magadhoz mérnek, és ha az „Atyának szolgálás” talentumait kaptad, nem szabad más zsebén tartani a szemed. Ha ezt igazságtalannak érezzük, jusson eszünkbe az Atya válasza: „Fiam, te mindig itt vagy velem, és mindenem a tied.” (Lk.15.31), és hagyjuk, hogy felmelegítse szívünket.

dd

Március 15. – Nagyböjt 3. vasárnapja – Jn 2,13-25 – A templom megtisztítása

A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A szinoptikusok ezt az eseményt Jézus nyilvános működésének a végére teszik, János pedig ide, az elejére. János részéről ez már visszatekintés, megkülönbözteti a zsidók húsvétját a keresztényekétől.

Miért van eltérés János és a szinoptikusok között a jelenet idejét illetően?

A negyedik evangéliumban Jézus első húsvétján játszódik le a jelenet, a másik három evangélista ellenben az utolsó húsvéttal kapcsolatban hozza. Mi a különös eljárás oka, és történetileg melyik valószínűbb? Az biztos, hogy az evangélisták igehirdetést adnak, és az eseményekből is elsősorban teológiai következtetéseket vonnak le, tehát nem írnak a mai értelemben vett történelmet. A szinoptikusoknál Jézus működésének színtere majdnem kizárólag Galilea, s csak az utolsó húsvétra vezetik Jézust Jeruzsálembe, ezért a jeruzsálemi eseményeket is erre az utolsó húsvétra sűrítik össze. Szerintük a templom megtisztítása Jézus és a zsidók közötti feszültségnek a végső kicsengése volt, és azért elfogatása után a főtanács előtt is vádként használták fel ellene. Jánosnál a végső törés Lázár feltámasztása után következett be, ő azért teszi a kereskedők kiűzését Jézus működésének az elejére, mert jelezni akarja, hogy a feszültség Jézus és a zsidók között már kezdettől fogva megvolt, mivel Jézus messiási útja eltért a zsidók várakozásától. János szerint ő az Atya előtti tökéletes hódolattal akarta kiengesztelni a világ bűneit, tehát a templomi jelenetben úgy mutatkozott meg, mint a Fiú, és megmutatott valamit dicsőségéből. Olyan meggyőző érveket egyik közlési mód mellett sem lehet felhozni, hogy azok alapján végérvényesen el tudnánk dönteni az időpontot.

Már Órigenész felvetette a kérdést, hogy a templom megtisztításával Jézus nem az ószövetség elégtelenségét és megszüntetését akarta-e jelezni? Ha igen, akkor Jézus már a kánai menyegzőn jelzést adott azzal, hogy a rituális tisztálkodásra szánt vizet borrá változtatta, tehát a régi helyett valami újat hozott. Az evangélista ezt a szempontot kifejezetten nem érzékelteti, de mint kikövetkeztetett értelmet el lehet fogadni, hiszen Jézus valóban új tanítást valósított meg.

János szereti az ellentéteket. Arra hivatkozik, hogy a tanítványok hite Jézus feltámadása után lett szilárd, s ezzel a hittel szembeállítja azt a kezdeti, bizonytalan hitet, amely kialakult az emberekben Jézus első jeruzsálemi tartózkodása idején. Hitüket azok a csodajelek indították el, amelyeket ott művelt. Az evangélista nem nevezi meg, hogy milyen csodákról van szó, de szinte biztosra vehetjük, hogy gyógyításokról. A jeruzsálemiek azért hittek benne, mert „látták a csodákat”. De ennek a motívumnak több értelme lehet attól függően, hogy a csodákat hogyan fogják fel. Az önzésre hajló és szűklátókörű ember csak azt látja, hogy jelen van Isten természetfölötti ereje, s azt szeretné egyéni céljaira felhasználni. Itt a zsidóság nemzeti vágya abba az irányba mutatott, hogy a Messiás szabadítsa meg őket a pogányok uralmától, és állítsa vissza Dávid eszményi országát. Ezért óvatos Jézus, és ezért nem bízik bennük. Nem valami egyéni bizalmatlanságról van szó, hanem inkább arról, hogy még nem tárja fel előttük egész messiási küldetését.

Természetesen a közeledőket sem szabad visszautasítani, hanem arra kell ösztönözni, hogy a hitük tisztuljon, a szó és a tett egységgé váljék az életükben.

Jézus tudásának a forrása nem valami titokzatos képesség, hanem az Atyával való kapcsolat. Ő irányítja lépteit, és Jézus mindent az ő akaratához mér. Ide nem tud befurakodni a szenvedély és a dicsőségvágy, vagy a hatalmi érdek.

Valkó János, Sopron

Március 16., hétfő – Lk 4,24-30

„Senki sem lehet próféta saját hazájában”. Jézus mondata közmondásossá vált. Azon gondolkoztam, hogy vajon szükségszerű-e, hogy így legyen? Bűnösök-e azok, akik nem fogadják el, hogy egy maguk közül való prófétává – azaz egy isteni igazság újszerű hirdetőjévé – emelkedik?

Úgy vélem, a dolognak két oldala van. Egyfelől van az, amit diákkorunkban „skatulyázásnak” hívtunk, és a rossz tanárok egyik legrosszabb tulajdonságának tartottunk, azonban a mindennapi életünkben is gyakran megjelenik. Az emberek nehezen változtatnak egy másik emberről alkotott képükön. Nagyon „feledékenynek” kell lennie annak, aki a másik ember mondanivalóját képes pusztán önmagában, sztereotípiáktól mentesen értékelni. Jó-e ez a feledékenység? Ez sajnos helyzettől függ, nehéz ebben bölcsnek lenni.

A „próféta” oldaláról nézve a dolgot viszont úgy merül fel a kérdés, hogy szabad-e foglalkozni azzal, hogy a hallgatóságban milyen kép alakul ki az emberről? Senki sem hibátlan, mindenkiben lehet olyan tulajdonság, ami rontja a róla alkotott képet. Minél közelebbi az ismeretség, annál több ilyen hiba lehet, és ez gátolhatja a továbbadást. Egy idő után dönteni kell: tisztább lapot akarunk-e kezdeni azzal, hogy elmegyünk és nem a hazánkban, otthonos közegünkben prófétálunk, vagy megpróbálunk szembeszállni a rólunk jól vagy rosszul kialakított képpel. Vagy a legkönnyebb utat választva csöndben maradunk?

Ha valami isteni igazság, akkor annak érvényessége nem függhet attól, hogy ki mondja és kinek. Ez az, amit mindenki mondanivalójában keresnünk kell. Nyitott szív és bizalom kell hozzá. És odafigyelés.

Bajnok Kristóf, Budapest

Március 17., kedd – Mt 18,21-35

„Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?” „Nem mondom: hétszer, hanem hetvenhétszer.”

Megbocsátani olyan egyszerűnek tűnik. A példabeszéd is egyértelmű utasítást ad: ha bocsánatot kérnek tőlünk, meg kell bocsátanunk. A megbocsátásnak nem lehet határa. Annyiszor kell megbocsátani, ahányszor kérik. De mi van, ha nem kérik? Ha csak vétkeznek ellenünk, megbántanak, fájdalmat okoznak, de nem következik utána semmi más, csak a düh, vagy éppen a szomorúság? Akkor mi a teendő? Mi magunknak kell kezdeményezni a békülést? Lehetnek olyan szeretteink, akiknek, ha bántanak is, nagyon könnyű megbocsátanunk. És vannak olyan szeretteink, akiknek nagyon nehéz. Vagy akiktől olyat is bántásként élünk meg, amit nem annak szántak. Vagy akiket mi bántunk rendszeresen, de tudattalanul. Ha másért nem, ezért lehetnénk kezdeményezők, ha békülésről, a szeretet harmóniájának helyreállításáról van szó. Meg kell próbálni félretenni a gőgöt, hátha csak félreértés, hirtelen indulat, vagy nemritkán rosszul sikerült tréfa okozta a bántást, vagy bántódást. Ha már a szeretteinknél is ennyi nehézség adódhat, mi a helyzet a tágabb környezetünkkel vagy az „ellenségeinkkel”?

Elgondolkodtatott, hogy Jézus miért úr és szolga viszonyán mutatja be a megbocsátást, és miért királyemberhez hasonlítja a mennyek országát. Mert az urak gőgösek szoktak lenni? Mert ahhoz, hogy egy úr megbocsásson, végtelen nagylelkűség és könyörület szükséges? Mi zajlik le bennem, amikor megbocsátok? Amikor eldöntöm, hogy a negatív gondolatokkal már nem óhajtok tovább foglalkozni, inkább megpróbálok szeretettel, együttérzéssel gondolni az engem bántóra? Ez talán – általában – magától nem megy, de a sok rágondolás, letisztázás és a megimádkozás átlendíthet a nehezén.

Mindig jólesik, ha bocsánatot kérnek, néha még zavarba is lehet jönni tőle. Főleg, ha előtte már kicsit visszatüzeltünk… Azt hiszem, ilyenkor nem lehet nem megbocsátani. De vannak, akiknek a bocsánatkérés még nehezebben megy. Én előbb leszek dühös a másikra, hogy minek bántódott meg, minthogy magamba nézve megállapítsam: bántóan viselkedtem. Mindannyiunknak ugyanazok az igényei, elvárásai az élettől: az összhang, az egyetértés, a békés, szeretetteljes együttélés, de majdnem mindannyian mástól várjuk ezek megvalósítását.

Legyünk békességteremtők, tegyük félre az állandóan hangoztatott igazunkat, mert sok minden történhet velünk és körülöttünk, ha megtanulunk magunk helyett másokra figyelni!

Bajnokné Vincze Orsolya, Budapest

Március 18., szerda – Mt 5,17-19

Jézus egyértelműen vállalja: megfelel a várt, a megjövendölt messiás-képnek. Ő beteljesítésre jött. Ezzel a szóval helyezi el önmagát a korabeli messiás-jelöltekkel, csodavárókkal, rabbikkal, tanítókkal, hallgatókkal, farizeusokkal, zélótákkal, szadduceusokkal, esszénusokkal stb. való palettán. Tudjuk, hogy a megváltó eljöveteléhez ki ilyen, ki olyan (leginkább politikai), de mindenki nagy reményeket fűzött. Jézus beteljesíti a jövendöléseket, „Messiás-pozícióból” tanít, cselekszik. Ugyanakkor tudja, pontosan tudja, hogy amit mond, nem egyezik a sokak által várt állásponttal. Könnyebb lett volna nem felvállalni ezt a feladatot? Mondandóját így is elprédikálhatta volna, a megsegítettek biztos, hogy hálásak lettek volna érte… Mégis, Jézus egyszerre teljesíti a Messiássá válás feltételeit és megváltoztatja a Megváltó szerepét, fogalmát. Vállalja a kihívást, de egy percig sem idomul a számára elfogadhatatlan, szeretetellenes dogmákhoz.

És mi? Vállaljuk a ránk ruházott feladatokat? Merjük-e a feladatok mögött meglátni az igazi kihívásokat vagy beleejtjük magunkat a ránk erőltetett szerepkörbe? Merjük-e átalakítani a felénk irányuló elvárásokat vagy fuldoklunk alattuk?

Jézus ezzel a szóval közösséget is vállal: a prófétákkal, a törvénnyel, az őt hallgatókkal. Jézus soha nem félt a szeretet útján járni, akkor sem, ha egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ezen az úton esetleg felkaptathat a Golgotára is. Hiba lenne azt feltételezni, hogy Jézus esetleg „nem mer” ellentmondani a törvénynek, vagy hogy nem akarja magára haragítani az embereket. Ha szükségesnek látta, bizony nem félt a konfrontációktól. De nem keres ellenségeket magának. Tudja, hogy azokhoz szólhat, akiknek ismeri a nyelvét. A Messiás nem tetszeleghet egy ember-feletti, múltat eltörlő szerepkörben. A Messiás része a törvénynek, nem felette áll. Tökéletesítője, befejezője, beteljesítője. Ezzel a szóval fejezi ki a folytatólagosságot, jelzi, hogy a fának, ahhoz, hogy új gyümölcsöket teremjen, kell, hogy legyen gyökere is.

Meg kell kérdeznünk magunktól: merünk-e mi is részesei lenni a gyümölcstermésnek? Merünk-e mi is közösséget vállalni Jézussal? Merünk-e építőkövekként tekinteni magunkra, vagy akkor vagyunk elégedettek, ha „mi bizony jól szembemegyünk mindenkivel”? Tudunk-e a saját életformánkat, hitünket szerető tettekké formálva építeni? Merjük-e beteljesíteni az Isten szándékát?

Garay Zsófia, Budapest

Március 19., csütörtök – Mt 1,16.18-21.24a

Nehéz-e lemondani az igazságos, jogos elégtételről, és a szeretet útját járni? Láthatjuk: még Józsefnek sem könnyű. A zsidó törvények szerint aki megcsalja a házastársát (jegyesi szerződés után már annak számított a pár), és bizonyíték van rá (márpedig mi lehetne egyértelműbb bizonyíték, mint egy gömbölyödő pocak), annak joga van elbocsátani, megkövezni, megölni a házasságtörőt, és a benne élő kisgyereket. Láthatjuk tehát, a társadalmat szabályozó mózesi törvények szerint „rendben van” a dolog. A hímoroszlán is elpusztítja a nem tőle származó kölyköket. A társadalom felruházza Józsefet a joggal, hogy biztos lehessen benne: a saját tulajdonságait örökítheti tovább. Ő mégis „forgatja a szívében a gondolatot”, próbálja megoldani a helyzetet, nem akar ítélni, nem akar ölni, nem akarja érvényesíteni a jogait. Hisz abban, hogy szeretni értékesebb dolog, Isten-közeliség, míg hírbe hozni, nyilvánosan elbocsátani, megkövezni valakit méltatlan Istenhez és emberhez egyaránt. És – nem tudom – de talán abban is hisz, hogy „az Isten gyerekbőrbe csomagolja ajándékait” (Böjte Csaba ofm).

Furcsa elgondolni, de az igazságosság a jogrendszerrel változó relatív fogalom: ma Magyarországon szó sem lehet egy „házasságtörő” megkövezéséről. De a lényeget tekintve nincs ez másképpen. Mindenki nagyon jól tudja, hogy mi az, ami jár neki. Már a kisiskolások is roppant komolysággal tudják elskandálni, hogy mi mindent nem szabad ellenük elkövetni, és mi mindent kell biztosítani számukra a tanároknak, a szülőknek. Ma nagyon könnyű az igazságérzet táplálására megfelelő fórumokat találni! Nagyon könnyű elhinni, hogy „nekem ez jár”! Jár az államtól, jár a szomszédtól, jár a gyerekeimtől, jár a házastársamtól. Jár, mert én alapjában véve jó ember vagyok. Remek indokok vannak, a sor végtelen. Sőt, szinte követelés és elvárás, hogy „vegyél elégtételt”, mert ha nem, a rád bízottakkal szemben vagy felelőtlen. Az ember arcpirulósan mulyának érzi magát, ha az ilyen helyzetekben másképp cselekszik. Márpedig vállalni egy feladatot – mint ahogyan azt József is tette – inkább bátorság, erő. Csakhogy… Bátornak vagy mulyának érzem magamat, ha a szeretet útján járok? Mivel tudnám az előző érzést erősíteni, mivel tudnám ezt másokban erősíteni? Ha a jogaim és a szeretet között kell választanom: a döntésem tényleg szívből és elméből fakad, vagy csak a meg-nem-harcolni-vágyás lustaságából? Örülök-e döntésemnek? Meghallom az angyal súgását?

Garay Zsófia, Budapest

Március 20., péntek – Mk 12,28b-34

A mai evangéliumi részt – a főparancsot – sokszor hallottuk már, én 3 gondolatot szeretnék belőle kiemelni.

1. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből.” – Az, hogy szeretünk valakit, az nemcsak érzelem, hanem tudatos döntés is. Néha kifejezetten nehéz dolog a Jóistent szeretni és eszerint élni. Nem elég, hogy a szívünkkel érezzük a szeretetet, ennek tettekben is meg kell nyilvánulnia, amihez sokszor igen nagy erő kell.

2. „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” Ennek számomra kétféle olvasata van: egyrészt szeresd felebarátodat legalább annyira, mint saját magadat (sőt…), másrészt szeresd magadat is annyira, mint a felebarátodat. Önmagunkat is szeretni kell, de nem jobban, mint bárki/bármi mást. Az embernek először saját magát kell elfogadni, ismerni és szeretni ahhoz, hogy mások felé is szeretettel tudjon fordulni.

3. „Nem jársz messze az Isten országától”. Ezek szerint, ha tudjuk teljesíteni a Főparancsot, akkor már egész jól állunk… Uram, adj nekünk erőt a szeretethez!

Csíky Márta, Budapest

Március 21., szombat – Lk 18, 9-14

Manapság igen elterjedt az ujjal mutogatás a másikra. Ha a dolgozat rosszul sikerül, akkor az a tanár hibája, hiszen mi tanultunk. Keményen edzettünk, mégis legyőztek a versenyen a többiek, akik persze doppingoltak. Mi tökéletesek vagyunk, más azonban sajnos nem: ez a mentalitás igen divatos lett.

Templomba járunk, mindennap imádkozunk, és alkalomadtán adakozunk. Ezek nagyon fontos dolgok, főleg, ha komolyan is gondoljuk őket. Ettől függetlenül sokunk kikerüli a hangosan káromkodó hajléktalant, (aki már messziről bűzlik és csak azért nem fagy meg, mert részeg), így nem kell neki pénzt adni.

A legnagyobb baj, hogy ha a farizeushoz hasonlítunk, akkor nem vesszük észre bűneinket. Másokra pedig nem hallgatunk, hisz azok meg sokat vétettek a Tízparancsolat ellen, szavuk mit sem ér! Szerencsére mindig van visszaút. Csak megalázkodni nagyon nehéz. Az ember például táncolni tanul. Egy alkalommal társai megdicsérik: „Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagy! Te táncolsz?„ Erre a válasz általában: „Igen, már tíz éve.„ Senki nem kérdezte, hogy hány éve tanulunk táncolni! Ezt csak azért mondjuk, hogy még nagyobbnak tűnjünk a táncolni nem tudó, kis emberek szemében. De nagyon nehéz csak azt válaszolni, hogy „igen„.

A kis ember. A bűnös. Megigazulva megy haza, hiszen őszintén megbánta bűneit, és Isten megbocsátott neki. És ő boldog, kedves az Atya szemében. Jó neki. A példabeszéd alapján mindenki őrá szeretne hasonlítani. Meg szeretne alázkodni, én is. Legyen úgy, sikerüljön neked is!

Persze ez nem azt jelenti, hogy sokat kell vétkezned, hogy legyen alap a megalázkodás gyakorlására…

Kőszegi Mátyás, Pécs

Március 22. – Nagyböjt 4. vasárnapja – Jn 3,14-21 – Csak a tettek lehetnek gonoszak

A 14., 15.,… 21. vers, azaz mind a nyolc önálló lábakon álló, velőig hatoló mondat! Nyolc különálló elmélkedés tárgya lehetne, a hét minden napjára, vasárnaptól-vasárnapig. E helyett nekem most 3000 leütésben kellene leírnom mindazt, amit itt és most üzen. Amit Te akkor és ott olvasol.

Ennek a nyolc versnek minden sora önálló életet él. Sokszor olvastuk, idéztük, fogadtuk be szavait. Méltóságosak, tartalmasak, lényeget megmutatóak. Isten világába engednek bepillantást. A szeretetről, felmagasztalásról, örök életről, üdvözülésről, világosságról és sötétségről szólnak.

Nekem mégis az ütötte meg, szinte szúrta ki a szememet, amiről nem beszélnek e sorok. A szóhasználat a következő: „gonoszat tesz”. Végre! – sóhajtottam fel. Végre, a tettek gonoszságáról van szó, és nem arról, hogy én magam vagy az emberiség jó néhány tagja gonosz. Mert aki gonoszat tesz, az nem maga a gonosz! Aki rosszat tesz, az nem maga a rossz.

Aki már átélte, hogy szerették, az már érezte, és ezáltal tudja, hogy bármilyen csintalanságot követett is el „szeretője” ellen, az továbbra is szerette őt magát, még ha csintalanságát helytelenítette is. A szeretettel ölelés érezteti, hogy a tett lehet csintalan, de maga az ölelt attól még szeretett személy.

Ezek a sorok tehát nem szólnak az emberi gonoszságról, csak az ember gonosz tetteiről. És így már mindjárt más. Mert a tetteket meg lehet bánni, meg lehet javítani, újra lehet próbálkozni. De ha Isten vagy az egyik ember gonosznak tartja a másikat, abba csak bele lehet halni. Az bélyeg, kirekesztés, meghasonlás, magány – egészen addig, mígnem elérkezik a halál.

Ha nem kívánod magad vagy mások halálát, hidd el: Nem vagy gonosz! Csak tetteink azok. Néha.

Csizovszki Zsóka, Ágfalva

Március 23., hétfő – Jn 4,43-54 – Hitre jutni nem is olyan könnyű

Jézus meggyógyította a királyi tisztviselő fiát. A történet látványosan bemutatja, melyek a hitre jutás fázisai. A királyi tisztviselő:

• Megtapasztalta emberi végességét (nem tudott mit kezdeni a betegséggel és halállal).
• Talált olyasvalakit, akiben töretlen volt a bizalma (Jézus).
• Meglátta és átélte a csodát (fia meggyógyult).
• Hitt erősen és megváltoztatta szemléletmódját és életmódját.

Napjaink tapasztalata: többen vesztik el hitüket, mint akik hitre jutnak. Ezért fontos ez a szentírási szakasz, mert elmondja, bemutatja, hogyan jutott hitre családjával együtt egy férfi, aki gyermeke betegsége miatt aggódott.

Ma is léteznek a hitre jutás előbb említett fázisai.

1. Aki hitre akar jutni, meg kell tapasztalnia emberi végességét. 2. A napokban találkoztam egy makacskodó kisgyerekkel. Mosolyogtam magamon: a makacsságánál végetért a tudományom. De ugyanezt érzem, mikor a kamaszokról, templombajárókról leperegnek a szavak. Nincs hatalmunk mások felett.

Milyen jó, hogy nem férhetünk hozzá mások lelkiismeretéhez, meggyőződéséhez, lelkéhez. Fejetetejére állna a világ, ha ezt is lehetne kívülről manipulálni.

A betegség, a halál megmutatja emberi végességünket. Emberi erővel nem tudunk mit tenni ellene. De mindenhol emberi korlátainkba botlunk. A kozmosz rendjét nem tudjuk irányítani (még megérteni sem). Az emberi test, lélek szellem titkai gyakorlatilag megfejtetlenek.

Amikor levetkőzzük emberi gőgünket, amikor szerénységgel párosul a világlátásunk, tudásunk, akkor nyílik meg előttünk egy másfajta élet hatalmas távlata.

3. Aki hitre akar jutni, találni kell olyasvalakit, akiben maradéktalan a bizalma. 4. A kamaszkor vergődése, a fiatalkor eszmélése után nem volt egyszerű eljutni Jézus Krisztusig. Amikor rácsodálkoztam a Szentírásban kibontakozó alakjára, amikor töredékesen ugyan, de megértettem örömhírének lényegét, akkor leomlottak bizalmatlanságom falai.

Amikor elesett voltam csodáltam a magabiztos embereket. Amikor beteg voltam irigykedtem az egészségesekre. Amikor lehangolt voltam, sóvárogva néztem az örömittas embereket. Amikor magányos voltam, vágyakoztam a közösségi emberek közelségére.

A jézusi kisközösségekben azután találtam testvérbarátokat, akikben maradéktalan azóta is a bizalmam.

5. Aki hitre akar jutni, annak meg kell látni, át kell élni a mindennapok csodáit. 6. Több évtizedes érettségi találkozóra mentem. Volt diáktársaimban még mindig a régi osztálytársakat kerestem, a korabeli jellemmel, életvitellel. Meg is dorgáltam magamat, micsoda ostobaságot cselekszem. Azt kell megnézni – azt a csodát – hogy évtizedek alatt ki milyen fokára jutott el az emberségnek, ki milyen magasra jutott a lélek és a szellem dolgaiban.

Látni a lélek, a szellem fejlődését, az emberség, a szeretet kialakulását – ennél nagyobb csoda nincs a Földön.

A mindennapokban rengeteg a gyönyörűség, a csoda, de ezek csak arra lesznek hatással, aki meglátja, átéli őket.

7. Aki hitre jutott, az higgyen erősen, és változtassa meg szemléletmódját, életmódját. 8. Senki nem arra született, hogy a hitetlenség, kételkedés csapdáiban vergődjön.

A királyi tisztviselő fia gyógyulásán túl megkapta a hitre jutás ajándékát.

Hitre jutni nem egyszerű, de mindenkinek lehetséges!

Vincze József, Pér

Március 24., kedd – Jn 5,1-18

Gyógyítás a Betezdában

A szöveg történetisége erősen vitatható. A legtöbb biblikus megegyezik abban, hogy a Vulgátában fellelhető 4. vers – „mert az úr angyala időnként leszállt a tóba, és felkavarta a vizet, s aki a víz felkavarása után először ment bele a tóba, meggyógyult, akármilyen betegségben sínylődött” – feltehetően betoldás. Az azonban tény, hogy ezt a termál jellegű fürdőhelyet betegek keresték fel és gyógyulási szándékkal, vagy annak reményében. A szöveg legfontosabb üzenete számomra az, hogy minden embernek szüksége van a gyógyulásra, megújulásra, megtérésre. Lehetnek olyan élethelyzetek, amelyben az ember egyedül nem boldogul, nem tud előbbre lépni. Olyan élethelyzetek, amikor mindenképpen „segítő emberre” van szüksége. Segítőkre, közvetítőkre, mentorokra, lelkivezetőkre, lelki tanácsadóra, netán lelki terapeutára. Sőt azt gondolom, hogy a klasszikus lelki élet helyett olyan lelki munkára szeretném ráirányítani a figyelmet, amely nem is nagyon működik segítő terapeuta nélkül. Ez a lelki munka belső énünk feltárására, megismerésére, s az ott található erőforrások kiaknázására és befogására törekszik. Ezen az úton csak a mélylélektanban jártas szakember lehet igazán jó segítőnk. Jézus tapasztalt pszichoterapeutaként teszi fel a kérdést a már 30 éve gyógyulásra váró bénának: „akarsz-e meggyógyulni”? Ez a legalapvetőbb és legelső kérdés, amit segítő mentor feltehet. Az erre adott válasz gyakorlatilag eldönti a fejlődés irányát. Az igaz segítő nem vet be semmiféle hókuszpókuszt kliense gyógyulása érdekében, hanem csak hozzásegíti énerőinek felismeréséhez, felszabadításához: lényegében a gyógyulásához. Senkit nem lehet és nem érdemes meggyógyítani saját beleegyezése és akarata nélkül. Aki azonban hajlandó a gyógyulás belső útjára térni, az szívében, lelkében és testében éppé válik, betegségéből felépül, regenerálódik és nyitott lesz az életre. Jézust ezt az utat járja segítőként, s ezzel válik minden segítő szakmát űző ember példaképéve.

Csizovszki Róbert, Ágfalva

Március 25., szerda – Lk 1,26.38

Isten benned is megszülethet (elmélkedés az angyali üzenet lukács által megrajzolt képéről)

Az elmélkedés alapvető mozzanata az önmagunkra vonatkoztatás. Egy középkori ferences szerzőtől származó mű szerint az angyali üdvözlet pillanatában Mária éppen Izajás következő jövendölését olvasta: „Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek.” (Iz 7,14) Immánuel jelentése „Velünk az Úr”. Mária a szöveg olvasásakor saját magára vonatkoztatja e jövendölést, vagyis bizakodva feltételezi, hogy saját életében is az Úr jelenléte valóság. Mária tehát elmélkedik, meditál. Az elmélkedés fázisában a részünkről is az a helyes hozzáállás, hogy az angyali üdvözlet jelenetében lévő igazságot, jó hírt a saját életünkre alkalmazzuk.

Mária tehát valami olyasmit tesz a számunkra láthatóvá, amely bennünk, magunkban is, mint lehetőség adva van. Az a felismerés, hogy megvan bennünk a lehetőség és a képesség, hogy önnön lényünkbe Istent fogadjuk be, érzelmeinket magasabb hullám- hosszra állítja, és egyfajta elköteleződést alakíthatunk ki e lehetőségek valóra váltására. Mária a jövendölés értelmét tehát magára vonatkoztatja és megnyílik az isteni jelenvalóság felé. A belső nyitottságnak és készenlétnek abba az állapotába kerül, ami magához vonzza a Szentlélek megtermékenyítő erejét. Egy nő testének szent középpontja a méhe, ahol új élet fogan és növekszik.

Találkoztam azzal az elképzeléssel is, hogy a nőknek nemcsak testi, hanem spirituális középpontjuk is a méhük, vagyis az nemcsak a testi születés edénye, hanem a szellemi átalakulás szent középpontja is. Mária teste legbelseje, vagyis lelki középpontja felé néz, és egész létével csöndesen ott időzik: egyszerűen jelen van az Isten előtt. Ez a tényleges meditáció vagy a kontempláció szakasza. Az isteni jelenvalósággal való közvetlen, bensőséges találkozás valamiféleképpen tehát a nézéssel függ össze: Mária a befelé nézéssel és a létezésre irányított figyelemmel imádkozik, mindeközben az Úr is nézi őt.

Ezt a képet magunkra vonatkoztatva eljutottunk annak a felismeréséig, hogy az angyali üdvözlet áldása számunkra is elérhető lehetőség. Meditáljunk tehát mi is. Képzeljük el és éljük bele magunkat az angyali üdvözlet-jelenetbe! Ebben a meditálásban saját lelkünk Mária-szerűen nemes, tiszta és befogadó részével azonosítjuk magunkat és személyiségünk teljességével, egyfajta egészleges észleléssel tekintünk a belsővé vált képre. Idézzük magunk elé Gábriel alakját: érezhetjük szerető kisugárzását, kifejezhetjük neki alázatunkat és tiszteletünket, és kérést vagy kérdést intézhetünk hozzá saját lelki növekedésünket illetően. Hiszen ő a közvetítő, aki értelmezi és az intuíció útján hozzáférhetővé teszi számunkra az egyébként szinte felfoghatatlan örömhírt, hogy az Úr a mi életünkben is jelen van és valami fontosat akar véghezvinni bennünk és általunk. Rendkívül felemelő lehet a vele való kapcsolatfelvétel, mert átélhetjük, hogy minden új gyermek születéséhez, életünk minden új kezdetéhez angyali ígéret kapcsolódik: hogy a gyermek, vagy újonnan formálódó Énünk a Magasságbeli gyermeke, akinek fontos feladata van ebben a világban. Lelki utunk abból áll, hogy Isten megszületik bennünk. Ha Isten megszületik bennünk, akkor igazi és eredeti önmagunkkal kerülünk kapcsolatba, akkor életünk ép és egész lesz. Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy az angyali üdvözlet képének a meditációval kapcsolatos legfőbb üzenete: „Rajtad áll, hogy Isten megszülessen benned is, kezdj neki, rólad van szó!”.

S az angyal Rilke szavaival így biztat mindnyájunkat: „Légy üdvöz, lelkem van veled: érett vagy és erős. Hatalmas kapu életed, s megnyílsz hamar, tudom.”

Csizovszki Róbert, Ágfalva

Március 26., csütörtök – Jn 5,31-47

Jelenlét

Akiben jelen van az Isten Lelke, az nem szorul rá arra, hogy mások ezt bizonygassák róla. Jézus tipikusan ebbe a kategóriába esik. S mindannyiunkat erre biztat, minden szavával és cselekedetével. De mit is jelent a jelenlét?

Többet, mint a helyszínen tartózkodást. Isten megtapasztalása tekintetében legalábbis biztosan. De emberi kapcsolatainkban is többet hordoz. Miben?

Ott ültem apám betegágya mellett, aki agyembóliával feküdt a kórházban. Mire a mentő után odaértem, kicsit jobban volt, megismert, de minden vérvétel és vizsgálat után nyomban elaludt. Beszéltem az orvossal, aki elmondta, hogy úgy tűnik, a legenyhébb lefolyással megúszhatjuk az esetet, de néhány nap eltelik, mire valójában kiderül, és persze bármikor megismétlődhet az érbetegség miatt, és akkor jó eséllyel súlyosabb tünetekkel jár majd.

Szóval ültem alvó apám mellett, imádkozgattam, és persze nagy vonalaiban követtem a kórteremben zajló eseményeket. Az egyik, de esetenként mindkét oldalára bénult betegek mellett, látogatási idő lévén többnyire ott állt a közelebbi hozzátartozók egy része. Egyik-másikat etetgették, de a legtöbben kommunikálni sem nagyon tudtak agyvérzést szenvedett, vagy hasonló betegséggel küszködő felmenőjükkel, testvérükkel. Csak álldogáltak, ücsörögtek az ágy mellett. Egymással sem nagyon beszélgettek. Egyszerűen csak ott voltak. Egy nénike rózsafüzért mormolt üveges tekintetű, és gyakorlatilag tagjait mozdítani sem képes férje fülébe. Ott voltak. Nem történt semmi, nem tudtak tenni semmit a gyógyulás érdekében, nem volt csodatétel, az én lelkemet mégis megérintette az összetartozást, közösségvállalást sugárzó jelenlét bűvös légköre. Nem tudtam tenni semmit apám gyógyulásáért, mégis biztos voltam benne, hogy ott van a helyem mellette. S erősítette bennem ezt a meggyőződést az egyszerű öregasszony, a mellette ijedt képpel egyik lábáról a másikra álló fia, megszeppenten csöndes unokái. Odébb a vastag aranyláncos vállalkozó, aki tanácstalanul leste, hogyan dugják apja alá az ágytálat.

Istenről lehet elmélkedni, szép gondolatokat kitalálni, ezeket elmondani, másokat lelkesíteni. De mindettől különbözik az Isten jelenlétét megtapasztalni. Ezt nem lehet bősz küzdelemben szellemi vagy fizikai teljesítmény elérésére törve. Ezt nem lehet vadul magunkat hajtva. Ezt megállva, leülve, letérdelve lehet. Ez az imádság. Ahogyan a szerettei betegágyánál megáll kicsit az idő a legtevékenyebb ember számára is.

Az tapasztalja meg Isten jelenlétét az életében, aki tud csendesen és észrevétlenül jelen lenni mások életében. Próbálkozzunk meg vele a böjti időben! AMEN

Németh György, Sashalom

Március 27., péntek – Jn 7,1-2; 10;25-30

Öntudat vagy pöffeszkedés?

Jn 7,28: Így kiáltott hát fel a Szabadító, amikor a templomban tanított, és ezt mondta: „Engem is ismertek, s azt is tudjátok, honnan való vagyok; aztán én nem önmagamtól jöttem, de aki engem ideküldött, az igazmondó; ti nem ismeritek. (V. ö.: 6,42; 7,14k; 8, 42)

1. Fővárosi honfitársai ismerik Jézust. 2. 3. Fővárosi honfitársai tudják Jézusról, hogy Názáretből jött „föl” hozzájuk. 4. 5. Jézus nem saját szakállára „gerálta magát” a fővárosi urak előtt. 6. 7. Égi Apácskájuk nem azért küld Szabadítót az emberekhez, hogy becsapja őket. 8. 9. Az emberek nemigen ismerték Égi Apácskájukat és szándékait (legalábbis?) Jézus korában. 10. a) Mennyire ismerem Jézust? Honnan? b) c) Mennyire vagyok tudatában annak, hogy honnan jutottam idáig? d) e) Mennyire gerálom magam a társadalmi „elit” színe előtt? Miért? f) g) Mennyire hiszek abban, hogy Égi Apácskánk mindent és mindenkit javunkra működtet? (V.ö. Róm 8,28a) h) i) Mennyire vagyok tisztában vele, hogy Égi Apácskánk mit akar nekem, velem ebben a Lélekváró időszakban, s ezen túl? j) Kovács Tádé, Tata

Március 28., szombat – Jn 7,40-53

„Legyek a drót, min üzenet fut végig…!” (Reményik Sándor)

János evangélista szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és figyelő tekintete jól kifejezi az evangélium sajátosságait. János örömhíre a Fény forrása felé fordul. Rendkívüli módon mutatja be nekünk minden részletében Jézust, az Isten Fiát.

Mai örömhírünkben folytatódik a találgatás: „vajon ki is ez a Jézus?” A régen várt Messiás? Tanakodtak a korabeliek, hiszen a prófécia azt mondja, hogy a Messiás Betlehemből jön, itt meg „ez a Jézus” Galileából jött, de annak már nem néztek utána, hogy Jézus Betlehemben született és nem Galileában.

Vajon ki Jézus? Találgat a tömeg, a farizeusok, találgatnak a zsidók és nem zsidók. Vajon csak egy hozzánk hasonló ember, egy önjelölt próféta vagy ő a Messiás?

És találgatunk mi is! Megosztja az embereket Jézus Krisztus személye ma is.

„Még soha ember úgy nem beszélt, mint ahogy ez az ember szól!” (Jn 7,46.)

A nép lelkesedését akkor is lelohasztották az írástudók és gőgös jeruzsálemiek megjegyzései, éppúgy a mai „Írás-t tudók”, „Írás-t ismerők” meg nem élt hite, hiteltelensége.

A Lélek-várás idején ez az evangéliumi részlet is önvizsgálatra hívja fel a figyelmünket. Nekünk is fel kell tennünk a kérdést: Kicsoda Jézus? Vajon ki nekem Jézus? Ember, Isten, Próféta, Mester, Tanító, Megváltó, vagy mind? Mit hiszek én Róla? Szomjazom-e arra a Valakire, Aki azt mondta: „aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék!” (Jn 7,37)? Hiszen csak a szomjazó keresi a vizet! A víz, amit Jézus ad: megtisztít, Életet ad, s aki ezt birtokolja, ő maga is üdítő, felfrissítő forrássá válik saját maga és környezete számára.

Az én „Írás-t tudásom”, „Írás-t ismeretem” megélt, kipróbált hit már? Hitelesen közvetítem Jézus tanítását?

Választanom kell! Vele vagy nélküle! Arany középút nincs!

Weiszné Sáling Éva, Mosonmagyaróvár

Március 29. – Nagyböjt 5. vasárnapja – Jn 12,20-33 – Nehéz döntések

Az önmagával is küszködő Jézus példabeszédét olvashatjuk a Szentírási idézetben. Az utolsó vacsora előtt Jézus talán utoljára foglalja össze mondanivalóját. Az idézet lényegét a magra vonatkozó példa adja. Jézus korában az emberek többsége mezőgazdasággal foglalkozott, így az innen vett példák, amelyek Jézus tanításában gyakoriak, mindenki számára érthetőek és közeliek lehettek. Elvetése után a mag – ha megfelelő helyre kerül (Mk 4,1-20) – elkezd csírázni, és százszoros termést is hozhat. (Ebben az időszakban a termés mennyiségét az elvetett magok számához viszonyították.) Eközben a mag elpusztul, azaz a termés feltétele a mag pusztulása. Jézus nemcsak a Magvető, hanem ő maga a mag is. A magnak fel kell áldoznia magát a jövő érdekében, így Jézusnak is fel kell áldoznia magát kereszthalálával a Megváltás érdekében. Jézus, az Isten Fia, tudja és elfogadja ezt, de Jézus, az emberi személy küszködik magával: „Most megrendült a lelkem.” Élete legfontosabb döntését kell meghoznia. Már egyértelművé vált küldetésének kimenetele, amelynek végén a Szenvedés vár rá, ez azonban együtt jár a Megdicsőüléssel is. Az első nélkül a második nem következhet be. Az emberekért meg kell tenni, de még neki is nehéz a döntés. Jézus tudja, mi vár rá: „De hiszen ezért jöttem, ezért az óráért.”. Ekkor „támogatást kap” Atyjától. Az atyai szózat elsősorban az embereknek szólt, de talán Jézus döntését is megkönnyítette.

Az ember életében számtalan nehéz döntés van. Tudjuk, mit kellene tenni, de a döntés meghozatala nehéz, mivel a helyes döntések gyakran a szűk, nehezen járható ösvényre vezetnek. A széles út, a könnyű ösvény csábítóbb, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem vezetnek jó irányba. A szűk ösvényt csak nehéz munkával lehet végigjárni, és csak reménykedhetünk benne, hogy az útelágazásoknál jó irányt választottunk. Jézus a legnehezebb választáskor is tudta a jó utat, és önként vállalta azt. Szenvedése nem lesz öncélú, a példabeszéd végén jelzi, hogy mi vár rá: „Ítélet van most e világ felett, most fogják kivetni ennek a világnak a fejedelmét. Én pedig, ha majd felmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.” Tanítványai még nem értik, mit mond nekik Jézus. Napoknak kell még eltelniük, hogy megértsék a beszéd értelmét. S még hosszabb idő kell ahhoz, hogy ők is vállalni tudják majd a jézusi utat. A választás nekünk is nehéz, de ha döntésünk megérik, akkor mi is termővé válunk

Bidló András, Sopron

Március 30., hétfő Jn 8, 1-11

„Az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek!”

A házasságtörő asszony

A farizeusok meg vannak győződve arról, hogy helyesen cselekszenek. A számukra legfontosabbat, a törvényt védik. A legszentebb védelme mindenre feljogosítja őket. Nekünk is fontosak bizonyos erkölcsi értékek, ezekhez viszonyítva ítéljük meg mások vagy magunk tetteit. Ehhez kapcsolódhat a kísértés, hogy az ilyen értékeket farizeusi módon védelmezzük. Ugyan nem a vétkes megkövezésével, hanem egy-egy becsmérlő, lenéző megvetéssel, sértegetéssel vagy más haraggal teli megnyilvánulással. A háttérben kapcsolódhat ehhez az öntelt jóérzés, hogy ilyent én soha nem teszek.

Jézusnál a haragnak semmilyen formája nem nyilvánul meg, ugyanakkor nem felelőtlen közömbösséggel intézi el az ügyet. Szelíden figyelmezteti az asszonyt, és véteknek nevezi tettét.

A kétféle magatartás közötti különbség lényegét az jelenti, hogy a másikat ellenségnek tekintem-e, és ezáltal védekezésre, szembenállásra kényszerítem, vagy elfogadom őt, és így szeretetem utat nyit számára, hogy őszintén szembenézhessen tettével, képes legyen a jó irányú változásra.

Galambos Miklós, Székesfehérvár

Március 31., kedd Jn 8, 21-30

Ennek a résznek a címe: A hitetlenség büntetése. Én mégis inkább úgy fogalmaznék: A Hit jutalma. A hit jutalma nem a hősiesség, a dicsőség. A jót tevés visszahat ránk, és ez a jutalmunk. Ha jót teszünk másokkal, az nekünk is jó.

Mégis hányszor van az, hogy nem értjük meg, rossz helyen keressük, félre értelmezzük az Isten szavát? Isten mindig nyújtja a kezét felénk, de mi sajnos ostobák vagyunk, és sokszor elengedjük ezt a kezet. A mi Istenünk azonban kitartó, keze mindig ott marad, lehetőséget ad nekünk arra, higgyünk és visszatérjünk hozzá. Legyen merszünk nyúlni kezéért, hinni benne, mert az a legjobb irány.

Papp Anna, Székesfehérvár

Április 1., szerda Jn 8, 31-42

Jézus egész élete sok kérdést vet fel. Sok a homályos részlet, az érthetetlen történés. Jézus tanításával és az Egyházzal kapcsolatban nehéz igazán tisztán látni. Sokan megmaradnak a külsőségeknél, sokan nem látják a lényeget. Pedig Jézus nagyon egyszerűen megfogalmazza, ebben a szentírási részben: „Tartsátok meg az igémet!” Jézus igéje, tanításának lényege: „Szeressétek Istent és felebarátotokat, mint önmagatokat.” Milyen egyszerű. Egy egész könyvet, a Bibliát erről írták, pedig a lényeg, az egész könyv legfontosabb mondanivalója a szeretet parancsa.

Jézus egy későbbi mondata: „Aki bűnt cselekszik, az a bűn szolgája.” Ez is nehezen érthető, milyen nagy szavak, kicsit talán már közhelyszerűek, pedig mennyire így van ez. Nem csak a bűnnel, hanem a tévével, számítógéppel kapcsolatban is. Ha valaki egy nap megnéz egy sorozatrészt, holnap megnézi a másik részét is. Ha valaki egy helyzetből kimenti magát egy hazugsággal, a következőt is úgy oldja majd meg.

Aztán később, amikor a hitetlen zsidók Ábrahámra hivatkoznak, és az ő fiainak vallják magukat, Jézus azt mondja: „A ti atyátok az ördög”. Vigyázzunk, ne bújjunk rokonaink, ismerőseink mögé, mert Isten saját magunk, saját érdemeink, saját cselekedeteink után ítél majd meg minket, nem pedig azután, amire hivatkozunk.

Tanos András, Székesfehérvár

Április 2., csütörtök Jn 8, 51-59

„Aki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem”

Ez egy igazán döntő rész. Itt mindenkinek személyesen el kell döntenie, kinek tartja ő személy szerint Jézust. Embernek, prófétának, Isten fiának, a Szentháromság második személyének. A hallgatói embernek, esetleg prófétának nézték Jézust, és ezért – az emberi természetet meghaladó szavait hallva – köveket ragadtak. Nem is tehettek mást. Csak a mai ember olyan közönyös, hogy mindegy neki, hogy ki mit mond vagy hazudik. Az ókori emberek viszont elvárták az igazmondást, főleg hitbeli kérdésekben.

A nekünk szóló nagy kérdés az, hogy mi ismerjük-e Istent, és ha igen, akkor az Ő elvárásai szerint éljük-e az életünket. Jézus tanításából – ha eléggé figyelünk rá – megismerhetjük az Atyát. De ez a megismerés kevés, neki tetsző életet kell éljünk, meg kell tartanunk a tanítását, s így – szavai szerint – halált nem látunk. Ez természetesen nem a földi élet végtelenségét jelenti, az továbbra is véges. Jézus az örök élet lehetőségét ígéri. A jézusi tanítást alaposabban megismerve még az örök élet ígérete nélkül is sokkal jobb így élni, hiszen már itt, ebben a világban megkapja az ember a „százannyit”, s az örök élet a ráadás.

Az emberek ma is – csakúgy mint a zsidók hajdanán – a saját vágyaikat képzelik el Isten akarataként. Ezzel találkozhatunk úton-útfélen, még a környezetünkben élők között, sőt sokszor az egyház tanítása is ezt sugallja. Pedig Jézus egyértelműen kimondja, hogy csak a szerető Isten útján járva, Őt hirdetve, és az irgalmasság cselekedeteit gyakorolva tetszhetünk az Atyának.

Singer József, Székesfehérvár

Április 3., péntek Jn 10, 31-42

A zsidók meg akarják kövezni Jézust

…mert azt mondja „én és az Atya egy vagyunk”. (Az őrültek háza tele van olyanokkal, akik Jézusnak, Istennek, Keresztelő Jánosnak hiszik magukat, és milyen sokan lehetnek, akik szabadlábon gondolják ezt, némileg több önkontrollal.) A gondolatmenet tiszta és hibátlan.

Jézus Isten Fia. > Isten gyermeke. > Mi is Isten gyermekei vagyunk.> Isten vagyunk…

Biztos, hogy olyan nagyot tévednek?

A megszokott alázat helyett nem kellene időnként felemelni a fejünket, kihúzni magunkat, és boldog-büszkén kiáltani a világba: Isten gyermeke vagyok! Isten szentje vagyok! Isten temploma vagyok!?

Hiszen Isten által létezünk, Ő teremtett, és bennünk él. Ha neki adtuk magunkat, általunk Isten cselekszik, és mi az Ő akaratát tesszük. A lelkiismeretünk, az ima által belülről Ő szól hozzánk. Hogyan is tudnánk Isten nélkül létezni? Mi és az Isten egy vagyunk. Hiszen kívüle nem lehetünk. (Őrültség?)

Ha már miénk az öröm, hozzáfoghatunk egy olyan Istengyermek élet megvalósításához, amiben csak jó tettek szerepelnek és semmi más, amiért meg lehetne minket kövezni.

(Zsolt 82,6 Én mondottam: Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan)

Bitterné Gyöngyi, Mór

Április 4., szombat Jn 11, 45-57

Lázár feltámasztása után, annak hírére is sok zsidó ment Máriához és Mártához. Látták, ami történt és hitték is, mivel hinni is akarták, hogy eljön a Messiás és beteljesíti vágyaikat, meggyógyítja a betegeket és feltámasztja a halottakat. Azok a néhányak, akik a szemtanúk közül a farizeusokhoz mentek hírt vinni, valószínűleg inkább Jézus mellett akartak tanúságot tenni és a farizeusok szemét is felnyitni. Ezek a farizeusok pedig valószínűleg nem annyira a Jézus cselekedetei miatti római reakciótól tartottak, mint inkább nem akartak változni. Nem akarták átalakítani gondolkodásukat, nem akartak megtérni. Folytatni akarták addigi életüket, járni azt az utat, amit ők alkottak és erőltettek a zsidó társadalomra. Ezt pedig csak Jézus elhallgattatásával tehették.

A hivatalos állami és egyházi vezetés ma is a maga által elképzelt és egyedüli „üdvözítő” utat járja, követi, miközben nem hallgat senkire. Pedig vannak figyelmeztető, segítő példák. Az emberek egymás iránti szeretete, segítése „csodás” megoldásokat mutatnak ma is. Mégsem ez a magatartás lesz az új, az uralkodó irány, hanem a régi, a „törvényes”, a hatalom által kitalált. Sőt a jó példákat ma is elhallgattatják, vagy kivételes, egyedi jelenségnek állítják be.

Milyen jó lenne, ha mindannyian a saját életünkben bekövetkező apró csodákról tudnánk tanúságot tenni, örömhírt vinni, hátha egyszer ez lenne a hangosabb a hatalom butaságánál. Hátha elhinnék az emberek, hogy nem a pénz, a siker adja a békét és a biztonságot, hanem a szeretet, az egymásra figyelés.

Magyar László, Székesfehérvár

Április 5. – Virágvasárnap – Mk 11,1-10 és 14,1-15,47 – Találtok, találkoztok!

A váratlan események, meglepetések színessé teszik életünket. A megszokások rutinjából felemelnek az izgalmas, kiszámíthatatlan történések. Valljuk, hogy Isten ismeri minden lehetőségünket és lépésünket, de meghagyja nekünk szabad akarati döntésünket. Mégis, úgy tűnik, hogy időnként „besegít” az Ő akaratának felismerésébe és megtevésébe. A szülők és nevelők hasonlóképpen irányítják, inspirálják gyermekeiket a jó meglátására és cselekvésére. A virágvasárnapi liturgiában két ilyen jelre figyeltem föl Jézus és „fiacskái”, a Mester és tanítványai kapcsolatában.

A barkaszentelési evangéliumban olvassuk, hogy Jézus elküldi két tanítványát a Jeruzsálem előtti faluba, ahol találnak egy szamárcsikót, amelyet elköthetnek számára a bevonulásához. Máskor is kettesével küldi apostolait, mert két tanú egybehangzó véleménye hitelesíti a küldöttek igazságát. A szamárcsikó gazdája enged nekik, mert egyöntetűen vallják, hogy az Úrnak, vagyis a Messiás Királynak lesz rá szüksége. Neki pedig „életükön és vérükön” kívül még a szamarukat és zabjukat is készek voltak odaadni a szabadulás után áhítozó júdeaiak. A Jézusban hívő tanítványok tehát megtapasztalhatták Mesterük szavainak igazságát, mikor rátaláltak a bevonulás állatára, és odavihették számára. Ettől a beteljesüléstől fellelkesülve is kiálthattak hozsannát az éljenző tömeggel együtt Dávid elérkező királysága képviselőjének: Jézusnak. Úgy tűnik, azon már nem gondolkodtak el, hogy egy szelíd szamárcsikót, nem pedig egy harcias lovat találtak Uruk számára.

Jézus szavát komolyan véve, a Szentírás igéitől megérintve és a Szentlélek vezetésével voltak már hasonló találataim?

A passió hasonló eseményt rögzít. A tanítványok kérdésére, hogy hol készítsék el számára a húsvéti vacsorát, a Mester ismét meglepetéssel áll elő. Megintcsak két apostolt szólít fel: „Menjetek a városba. Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel.” Mivel hisznek Neki, elindulnak, és úgy történik minden, ahogy Jézus mondta. Valóban ott volt a vizeskorsót vivő ember, aki után menve megtalálták a vacsora termét.

Jézus mellett nincs helye az aggodalmaskodásnak, a kétségeknek. Ha reá hallgatunk, csupa meglepetés lesz az életünk. Izgalmas kaland a Mester követségében. Olyan találkozások sorozata, amelyeknek fényében még a Golgota is értelmet nyer. A hamis tanúk lelepleződnek, mert Jézus nem a jeruzsálemi templom lerombolásáról beszélt a templom megtisztításakor, hanem testének golgotai lerontásáról. A főpapok is csak hazugsággal foghatják rá, hogy le tudja rombolni, és három nap alatt fel fogja építeni a templomot, mert ezzel szemben feltámadását jövendöli meg. Velük szemben a pogány százados Isten Fiát látja meg agóniájában, az asszonyok pedig harmadnap üres sírt találnak, és a feltámadás tanújával találkoznak.

Várnai László, Balatonboglár

Április 6., Nagyhétfő Jn 12, 1-11

Ezt a vacsorát és a vele kapcsolatos megkenést elbeszéli Máté és Márk is.

Efraim városkában Jézus csak pár napig tartózkodott, innen indult Jerikón keresztül Betániába. Itt hat nappal húsvét előtt, tehát szombaton egy hívő, akit Szent János nem nevez meg, de Szent Máté és Márk szerint a bélpoklos Simon volt, vacsorát adott Jézus tiszteletére.

A lakomán jelen volt a feltámasztott Lázár is. Márta a vendégek ellátásában szorgoskodott, Mária pedig megkente az Úr lábát drága olajjal, amelynek súlya egy font, azaz kb. 300 gramm volt. Értékét az áruló Júdás 300 dénárra becsülte, ami 300 napszám árának felelt meg. Ebben az elbeszélésben a kulcsmondat különben Jézustól származik a 7. versben: „Hadd tegye, hiszen temetésem napjára teszi.” A kenet nem illatszer; nem egyszerűen előkészület a halálra; ez a temetési kenet, mely ugyanazzal az illattal tölti meg a házat, mint a sírt a temetési olajok. Szent János azt is megjegyzi, hogy Júdás tolvaj volt. Mária öntudatlanul azt az irgalmassági cselekedetet viszi végbe az Úr Jézus testén, amit nem tehettek meg hat nappal később a jámbor asszonyok a péntek este kezdődő szombati munkaszünet miatt: megkente az Urat a temetés előtt. Közben a papi fejedelmek gonoszsága egészen hihetetlen és szinte nevetséges formát ölt: meg akarják ölni Lázárt, hogy ne legyen bizonyítéka Jézus isteni hatalmának. Ez a kenés, mely Betániában történt, különbözik attól, melyet Szent Lukács ír le, amikor is egy bűnös asszony kente meg Jézus lábait. Mária, Lázár testvére, Mária Magdolna és a meg nem nevezett bűnös asszony három különböző személy, ezt tanúsítja a Szentírás, s a szenthagyomány is különböző személyeknek tartotta őket a legrégibb időktől fogva. A 9. verssel a „nagy tömeg” bevonul a színpadra. Végig ott marad, de csak a kellő pillanatban lép elő. De még Lázár áll a figyelem középpontjában. A tisztségviselők tervei szerint ő is, mint oly sok későbbi tanítvány, Jézus sorsára jut. Már létezése is túl erős bizonyítéka Jézus életadó szavának.

Jézus is barátai, szerettei között érezte jól magát. Én is, ha lehet, ezt választom.

A nárduszi olaj alapgondolat kapcsolatán – ami egy éves jövedelmünknek felelhet meg – mi mennyit áldozunk a szegények és rászorulók részére?

A szegények mindig köztünk vannak, észre veszem-e őket?

Megteszem-e a tőlem telhető legtöbbet értük-velük?

Aki nem az árral együtt megy (új dolgot hoz) általában megtapasztalja, hogy falnak ütközik„,betörik a fejét”. Jézus és Lázár is ezt a sorsot élte meg.

Feketéné Zsuzsa, Székesfehérvár

Április 7., Nagykedd – Jn 13, 21-33.36-38

Az utolsó vacsora termében vagyunk. A bensőséges vacsora a végéhez közeledik, a tanítványokat eltölti a csendes pihenés jóleső érzése. És ekkor Jézus berobban a csendbe a bejelentésével: „közületek egy el fog engem árulni”. Megindul a találgatás, és Jézus a falat átadásával egyértelműen jelzi, hogy kire gondolt. Ugyanazt a gesztust használja, mint később a vacsora után, amikor testét és vérét adja tanítványainak eledelül. A Szeretet feltétel nélkül átadja magát – és az már a másik félen, a fogadó félen múlik, hogy mit kezd a kapott ajándékkal. Most, a falat átadásával Júdásnak is azt mondja, amit később a vacsora végén a többi apostolnak: „a tied vagyok, átadom magam neked, fogadj magadba, hasznosítsd ezt az egyesülést képességeid szerint.” De Júdás bensőjében már nincs hely a feltétlen Szeretet számára. Kitöltik a hagyomány alapján a győzelmes harcos Messiást várás, a várt győzelem utáni hatalmi törekvések. A Szeretet ilyen fokú közeledése határtalan lelki fájdalommal feszíti szét a megcsontosodott bensőt, ezt már nem tudja elviselni, távoznia kell.

Ekkor jelenti ki Jézus: „Most dicsőült meg az embernek Fia.” Miben nyilvánul meg ez a megdicsőülés? Véleményem szerint abban, hogy tudta képviselni az önmagát feltétel nélkül, mérték és személyválogatás nélkül adó Szeretetet a világban. Függetlenül az előre kiszámítható következményektől, az önátadás mellett tudott dönteni.

Jézus figyelmezteti Pétert: „Ahová megyek, oda most nem követhetsz, de utólag követni fogsz.” Minden találkozásra fel kell készülni. A felkészületlen diák nem tud előrelépni a Szeretet iskolájában. Péter akkor és ott még nem volt képes saját lelki erejét felmérni. Kellett a kakasszó hatására a fájdalmas felismerés, hogy kevésbé elkötelezett, mint korábban gondolta. És át kellett mennie a következő napok és évek megpróbáltatásain, hogy élete végén érett lélekkel találkozzon az Úrral.

Számomra is lelkiismeret vizsgálati kérdés lehet, hogy mit kezdek a Szeretet szüntelen, túláradó önátadásával. Van-e helyem a befogadására? Mennyire töltenek el más értékek? Rugalmas vagyok-e, vagy úgy érzem, hogy szétfeszít Isten közeledése? Ha már befogadtam, tudom-e én is túláradóan továbbadni? Melyek azok a tetteim, amelyekben megnyilvánul ez a továbbadás?

Miklós Tibor, Székesfehérvár

Április 8., Nagyszerda Mt 26, 14-25

Júdás. Ez a név összeforrt az árulással, talán még a pokolra jutással is.

E mellett a név mellett elhalványul számunkra az a tény, hogy a többi tanítványban is teljes a keveredés a húsvéti (utolsó) vacsorára. A Lukács Evangélium szerint ketten kardot hoznak magukkal, biztos, ami biztos. Sokan azt sem tudják eldönteni közülük magukról, hogy árulók-e, vagy sem. De hogy melyikük a nagyobb, azon újra összevitatkoznak.

Ennél mennyivel súlyosabb hiba, hogy Júdás menteni akarta magát az árulással?

Sokszor azt érezzük mi is egy-egy emberrel kapcsolatban, hogy nagyon szüksége van a szeretetre, az elfogadásra. Aztán később válik világossá, hogy akármennyi energiát fordítunk rá, ez az éhség benne csillapíthatatlan marad.

Számomra Júdás egy ilyenfajta valamikori kisiklásnak az áldozata, ennek a jelképe – szemben az Evangéliumok mindvégig hatalmas és megátalkodott szereplőivel.

„Te mondtad.” – válaszolja Jézus Júdásnak arra a kérdésre, hogy ő-e az áruló. Pilátus ugyanezt a választ kapja Jézustól, amikor király volta felől kérdezi őt. Mert aki kérdez, abban benne motoszkál a bizonytalanság, a félelem. Hogy hátha mégis igaz, amit kérdez.

Tanos Gábor, Székesfehérvár

Április 9., Nagycsütörtök Jn 13, 1-15

A zsidóknál a Húsvét az Egyiptomból szabadulás emléke volt. Kovásztalan kenyér ünnepének is nevezték, mert hét napig kovásztalan kenyeret kellett enniük.

A három első evangélista a kovásztalan kenyér ünnepéről beszél, János pedig Húsvétról, amit Jézus tanítványai körében akart megülni, hiszen ez volt az ő családi közössége. Jézus vágyódott arra, hogy tanítványaival töltse ezt a lakomát, mert több húsvéti bárányt már nem eszik velük, s nem iszik velük többet a szőlő terméséből. Érzi, hogy halála közel van.

János így vezeti be a történetet: „Jézus tudta, hogy eljött az óra, mikor a világból vissza kell térnie az Atyához. Ekkor adta övéinek, akiket mindvégig szeretett és a világban hagyott, szeretetének legnagyobb jelét.”

Jézus tisztában van azzal, hogy földi működése lezárult. A hátralévő időt arra használja, hogy kimutassa övéi iránti szeretetét. Jézus a szeretet törvényét követi. Már tud Júdás árulásáról, ezt azonban félreteszi, és a szeretet útján akar bizalmat és elismerést szerezni.

A lábmosást a keleti szokás szerint végzi el. Azokat ülteti asztalához, akiknek lábáról lemosta az út porát, s a szolgálat elvállalásával kinyilvánítja irántuk a tiszteletét. Péter fogja fel leginkább tettének értelmét, tiltakozik. Jézus azonban figyelmezteti, hogy tettében olyan tanítás van, amit csak ő is később fog megérteni. Vagyis az, hogy az ő országában az elsőséget a szeretetből fakadó szolgálattal kell kifejezni. Figyelmezteti Pétert: Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem. Itt az asztal közössége már az élet megosztása, amit testének és vérének vétele hozott létre. Az evangélista a görög „meros” szót, azaz sorsközösséget használja. A víz azonban csak jelképes, a belső tisztulást a hit adja. A jelképes tettet a tanítás követi. „Én, az Úr és a Mester megmosom lábatokat, ti is ugyanezt tegyétek egymásnak. Példát adtam nektek, hogyan kell szeretni egymást.” A szavaknak azért van különös erejük, mert minden közösség megéli, hogy a baj, a nehézség az egységnek a legnagyobb próbatétele. Jézus a veszély órájában is övéinek javát keresi. A lábmosás mint társadalmi szokás megszűnt, de őrzi a benne levő jelképet. Aki megbízást kapott, az adjon példát a szerénységre, az alázatra és a szeretetre.

Bennünk is megvannak a péteri és júdási vonások, hiszen mi is tudunk jót és rosszat tenni. Hitünk is lehet erősebb és gyengébb, de célunk, hogy egyre jobbak legyünk, s életünkben meg kell találnunk azokat a „lábmosási szokásokat”, melyek közelebb visznek az Isten országának építéséhez, a szeretet gyakorlásához.

Cseh Orsi, Székesfehérvár

Április 10., Nagypéntek Jn 18, 1-19, 42

Az emberi létünk egyik alapvető kérdésére is választ kaphatunk Jézustól a keresztúton.

Mi a szenvedés? Miért kell szenvedni testi, lelki, szellemi szenvedéssel?

Az evangéliumban milyen megoldást kínál a kereszten szenvedő Jézus Krisztus?

Három dologra azonnal felfigyelhetünk.

• Tökéletesen más megoldást kínál a világ minden megoldási kísérletével szemben (mohamedán, buddhista, stb…)
• Döbbenetes, hogy milyen kevesen értették meg Jézust későbbi követői közül.
• Jézus realista.

Jézus elfogadja a szenvedés tényét! Nem filozofál fölötte, nem magyarázgatja körül elméletekkel.

Tényekkel igazolja, hogy elfogadja az Atya akaratát, – a küldetését – így egészen új arcát mutatja a szenvedésnek is.

Az, hogy Jézus reálisan elfogadja a szenvedés tényét, a követőit is reálisan szembesíti a szenvedéssel.

Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy aki Őt követi, az nem vonogathatja cinikusan a vállát, ha szenved, és nem fonogathat töviskoronát saját feje köré. Nem csak azért él, mert élnie kell. Nem menekül a halálba, hogy ne kelljen szenvednie, de indus módon nem is fordít hátat a szenvedésnek, hanem:

• elfogadja realista módon a szenvedés tényét.
• beépíti életébe, sőt élet-tervébe.
• de nem csak beépíti, hanem fel is használja, nehogy a világ ereje lehúzza.
• Sőt, Jézus még ennél többre tanít: át is alakítja pozitív erőkké, tényekké.
• Átalakítható a megaláztatás, a szegénység, a rágalom, az üldözés, a testi szenvedés, stb…

S míg a szívünk alkimista kohójában minden átalakul: mi is átalakulunk az Ő képére, hasonlatosságára, így állítódik vissza a teremtésbeli rend.

• Égni kell, hogy a Nagy Alkotó kezében acélkemény szerszámmá legyünk.
• Aki menekül, a szenvedés elől – azt utoléri a tűz és belevész.
• Aki elébe megy és beleveti magát – azt megedzi és átformálja.

„Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt.”

Bódai Ferenc, Székesfehérvár

Április 11., Nagyszombat Mk 16, 1-8

„Szombat elmúltával Mária Magdolna, Mária Jakab anyja és Szalóme illatszereket vásároltak és elmentek, hogy megkenjék.”

Szombat a nyugalom, az istentisztelet napja volt Izraelben. A csend, a várakozás ideje. A keresztre feszítés utáni szombat a megrendült, félelemmel teli tanítványoknak lehetőség az átgondolásra: mi, miért és hogyan történt. Mesterük, Jézus, akihez szegődtek, akiért lelkesedtek, megcsúfolva, keresztre feszítve szenvedett tegnap. Mára minden lecsendesült. Az emberek hazamentek otthonaikba, nyilván beszélgettek a történtekről. De miről gondolkodhattak a tanítványok? Arról, hogy mit tanított a mesterük a megtérésről, az új emberről, a mindent adásról, az önfeláldozásról, a szeretetről, Isten Országáról. Amíg a férfiak elvonulva, bezárkózva a lehetőségeket keresik, hogy mit is tegyenek, mihez is kezdjenek a történtek után, addig az asszonyok már a következő napot készítik elő, teszik a dolgukat. Megkívánja ezt tőlük az évezredek óta beléjük ivódott gyakorlat. Kimennek a sírhoz, hogy elvégezzék a szokásoknak megfelelő megkenést, hogy megtörténhessen a végső nyugalomba helyezés.

Mit teszek én a szombat csendjében? Teszem a begyakorolt „évezredes” tennivalókat? Ezek megtartanak, vagy megkötnek? Gondolkodom-e az igazságról? Mit jelent számomra önmagam odaadása? Rádöbbenek-e, hogy csak a szeretetben való odaadásnak van értelme? Megújítom-e a szövetséget? Erősödöm-e a közösségben? Átalakul-e a gondolkodásom? Megtérek-e újra és újra? Megtapasztalom-e az új élet örömét?

Deli József, Székesfehérvár

Április 12. – Húsvétvasárnap – Jn 20,1-9 – Elvitték az Urat a sírból!

Az emberi lét legsúlyosabb terhe a végessége, a halál tapasztalata. Ha van egy kis empátia a sírásóban vagy a temető papban, nem képes megrendülés nélkül végezni munkáját. Nem lehet megszokni, mert mindenki sorra kerül, még a búcsúztatót mondó is. Mivel az élet élni akar, olyan teher a halál, mint Jézus sírja előtt az a nagy kő.

Úgy tűnik, hogy Jézus hiába beszélt előre férfitanítványainak a harmadnapról. Az ő messiási reményüket véglegesen lezárta a sírkő. Számukra kétszer-kettő igazság volt, hogy a halál ellen nincs orvosság. Az értelem kapitulált.

De a nőtanítványok, mindenekelőtt Mária Magdolna, nem adták fel a reményt. A szeretet érzelme utat talál ott is, ahol az ész megáll. Titkon reménykedtek valamiféle folytatásban. Ezért siettek a sírhoz. Ám amikor Magdolna meglátja az elhengerült követ, első logikus következtetése, hogy elvitték a holttestet a sírból. Számára az a nagyobb tragédia, hogy nincs meg a test, a szeretet tárgya.

Az asszonyok a Katyn című filmben is mindaddig reméltek férjük, fiúk hazatérésében, amíg elő nem került a holttestük, vagy valamilyen személyes tárgyuk a közös sírból.

A kő nem azért került el a sír bejáratától, hogy Jézus előjöhessen, hiszen neki nem akadály a zárt ajtón belépés sem, hanem hogy a tanítványok bemehessenek oda. Az ember számára létezik az elhengeríthetetlen nehéz kő, amely végleg lezárja reményét. Isten számára azonban nincs lehetetlen: az Ő számára a sírkő nem végleges pecsét az életen.

Az üres sír és a leplek helyzetének látványa elég volt Péternek és Jánosnak, hogy megszülessen bennük a húsvéti hit. Nekik már nem probléma, hogy hová került Jézus teste. Mária Magdolna meggyőződését az őt néven szólító, az élő Jézust megtapasztaló találkozás juttatja el a bizonyossághoz.

Testvérem, nővérem, te hol tartasz a húsvéti hit útján?

Ha Jézussal zárkózom életem sírjába, ha vele temetkezem el, akkor életem földbe hulló magként elhal ugyan, de új életre támad. Eltemetkezni vele, hogy feltámadjak vele: nem az életem végén esedékes faladat, hanem mindennapi teendőm. De legalábbis minden húsvétünnepi lehetőségem.

Nagy Miklós költeményével vallom:

Várnai László, Balatonboglár

Április 13., hétfő – Mt 28,8-15

A szentírási részt olvasva egy gondolat jár a fejemben, a félelem.

Ne féljetek! – mondja az előző részben az angyal az asszonyoknak és mondja itt Jézus ugyanezt.

Sokat gondolkodtam a félelmeimen. A félelem alapvetően nem baj. Az a baj, ha nem tudok úrrá lenni rajta, vagy ha legyőzéséhez rossz megoldásokat választok.

Húsvét előtt gondolkodjunk el:

• Milyen félelmeim vannak?
• Valós, vagy irreális félelmek ezek?
• Hogyan próbálom legyőzni őket?
• Jó helyre fordulok-e segítségért?

Vágóné Ottilia, Érd

Április 14., kedd – Jn 20,11-18

Jézus megjelenik Mária Magdolnának

„Ezekkel a szavakkal hátratekintett és észrevette, hogy ott áll Jézus, de nem tudta, hogy Jézus az.”

Az életben sokszor – különösen, ha nehéz, esetleg fájdalmas helyzetbe kerülünk – keresni kezdjük a miérteket és a hogyanokat. „Hogyan történhetett ez meg velem? Miért éppen velem történt ez meg?” Azután elkeseredünk, sírunk, s igyekszünk valami kézzelfogható, számunkra érthető magyarázatot találni. Mária Magdolna is így tett. S annyira ragaszkodott ahhoz az elgondoláshoz, hogy elvitték az Urat, hogy ettől nem vette észre, hogy Ő áll ott mellette.

Azt hiszem, mi is sokszor így vagyunk ezzel. Annyira elfoglalnak a saját elképzeléseink, hogy nem vesszük észre az igazi megoldást, a helyes választ. Törjük a fejünket a miérteken, dühösek vagyunk, sírunk és ebben ki is merülnek tartalékjaink. Talán helyesebb volna egy kicsit elcsendesedni, időt adni magunknak, hogy meghalljuk az Úr szavát és figyelni tudjunk rá. Ha a csendben le tudjuk tenni Elé az elgondolásainkat, terveinket, vágyainkat, s el is tudjuk engedni azokat, akkor meghalljuk az igazi választ.

Mária Magdolna aztán mégis megismerte Jézust. Elég volt egy szó és ő már tudott és értett mindent.

Adok egy kis időt magamnak, hogy meghalljam Jézus szavát? Ha meghallom, meg is értem?

Ha megértem, próbálom életemet ennek alapján élni?

Frank Gabi és Tibor, Érd

Április 15., szerda – Lk 24, 13-35

„A sötét szomorúságtól a lángoló szívekig” – ez is lehetne a rövid, tömör összefoglalása az emmauszi úton történteknek.

Ez az út a megbizonyosodás, a megvilágosodás útja, ami kinek-kinek élete útját is példázhatja.

Lukács evangélista írásában az ellentétpárokkal is arra mutat rá, azt erősíti meg bennünk, hogy milyen, ha Jézust fogadjuk magunk mellé útitársul. A két tanítvány kettesben, de mégis magányosan, sötét, szomorú arccal ballag (bizonyára) hazafelé, a lehanyatló nappal, a vaksi estébe,… de közben lelkük napja felvirrad, szemük (és eszük) megnyílik, és égni, lángolni kezd szívük!

És azonnal visszafordulnak a fárasztó gyaloglás után, újra megtenni az utat, hogy az örömhírt, az újabb tanúbizonyságot társaiknak megvigyék.

Az ember elcsüggedhet mélységesen, kiábrándulhat legszebb reményeiből, mint ez a két, Jeruzsálemet, csalódásuk városát odahagyó tanítvány…, de az Úr akkor sem hagy magunkra bennünket, ha talán első látásra nem is vesszük észre, hogy Ő van ott velünk az úton.

Ha hagyjuk, hogy mellénk szegődjön, társunk legyen az úton, ha igazán figyelünk szavára, még ha olykor keményen korhol is bennünket („Óh, míly értelmetlenek és rest szívűek vagytok…”), akkor téves gondolataink kiigazíttatnak, lelkünk megtisztul…

Jézus hajlandó akár újra és újra, a „kályhától elindulva” is magyarázni, türelemmel lenni hozzánk, hogy „buta fejünkkel” végre megértsük Őt………..”az egyetlen idegent Jeruzsálemből”…

Hamar József

Április 16., csütörtök – Lk 24,36-48

„Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások?”

– Jézus alapvető emberi hozzáállásunkra tapint rá: egyből keressük az ésszerű, logikus, objektív magyarázatokat, amint számunkra szokatlannal van dolgunk. Olyan jó lenne néha, ha ráhagyatkoznánk, és hagynánk, hadd vezessen a maga eszközei szerint.

A legkedvesebb számomra ebben a részben, hogy Krisztus megéhezik, és a tanítványoktól enni kér. Ez még a megtapintott hús-vér testnél is jobban szemlélteti számomra, hogy visszatért, és nem fénycsóvák által körbevett szellemalakkal van dolgunk.

Igen a szó szoros értelmében dolgunk van vele, hiszen feladattal, tennivalóval lát el.

Nem varázsolni akart a feltámadással, hanem bizonyságot adni, erőt, és útmutatást a továbbiakra:

„Ti vagytok pedig ezeknek bizonyságai.”

– Feladta a leckét, nem csak azon szerencséseknek, akik ott lehettek akkor vele a megtestesülésekor, eljöveteleikor, hanem nekünk is. Belegondolok: mennyivel egyszerűbb dolguk volt az akkori kortárs követőknek: ott volt velük, hallhatták, láthatták, érezhették jelenlétét, feltámadt nekik, bátorította őket…

Vajon mindez csak ott és akkor volt aktuális??? Csak nekik támadt fel???

Attól válhatok hívővé, ha ezt a kérdést nem teszem fel, hanem a feladatot adottnak veszem, és eszerint próbálok élni.

Király Lilla, Érd

Április 17., péntek – Jn 21,1-14

Hétköznapi mégis szép és letisztult jelenet. Halászok, akik a mindennapi ennivalóért dolgoznak, komoly erőfeszítésük ellenére mégsem hoz eredményt a munka.

Mi hányszor érezzük ezt? Túlhajszoltan esünk haza, már legszívesebben nem is szólnánk senkihez a kimerültségtől, és ennek a hajtásnak mégsem mindig érezzük a termését.

Jézus „besegít” a tanítványoknak: vessék csak ki azt a hálót újra. Megtehették volna, hogy azt mondják: –Késő van már, ha eddig nem fogtunk semmit, akkor most se fogunk. Minek hát az egész?

De hallgatnak Jézusra, s az eredmény– temérdek ennivaló.

Felleljük-e azt, mikor nekünk segít Jézus? Csak azt vesszük számításba, mennyi imát mormolunk el, hogy valami sikerüljön? S ha valami nem jön össze, azt rögtön felrójuk? Miért nem vesszük észre, amikor segítséget kapunk? Olyan természetesnek vesszük azt, ha segítenek, hogy elfelejtjük megköszönni. Megfeledkezünk arról, hogy mi is forrásai lehetünk Jézusnak: rajtunk keresztül is üzenhet másoknak: persze csak akkor, ha hagyjuk.

Ehhez a szeretet- áramoltatáshoz próbáljunk meg nyitottabbá válni: olyan tiszta ablakként éljünk, melyen ha bekukkant valaki, akkor lássa odaát Őt, Akit kezdetben nem ismert fel.

Király Lilla, Érd

Április 18., szombat – Mk 16,9-15

Jézus megjelenik övéinek

Jézus a feltámadása után először megjelent Mária Magdolnának, majd az emmauszi két tanítványnak, de a többi tanítvány egyikkőjüknek sem hitt.

Miért nem hittek? Nem bíztak a hírvivőkben?

Dehogynem bíztak. Bíztak egy bizonyos mértékig. Milyen mértékig? Mondjuk az ésszerűség, a józan ész határáig. Egy ember feltámadása viszont messze meghaladja a józan ész, a tapasztalható valóság határát. Ha tegyük fel azzal a hírrel jön Mária Magdolna, hogy a katonák házról-házra járva keresik Jézus tanítványait, azt biztosan elhiszik. Kételkedés nélkül elhiszik és rögvest a tetteikkel is bizonyítják, mert habozás nélkül mentik az irhájukat. Belefér az általuk – és általunk is – ismert világ működési rendjébe, hogy a nagyhatalmúak a fegyveres katonaságot is igénybe véve felkutassák és elpusztítsák a számukra nemkívánatos elemeket. Ez belefér a képbe. De a feltámadás nem!

Bármennyire is bíznak Mária Magdolnában, bármennyire is szeretik az emmauszi társaikat, a feltámadás akkor sem hihető. A feltámadás eseménye nem illik bele – sem akkor, sem ma – a világról szerzett ismereteink rendjébe, nem illik bele a természet rendjébe. Természetfölötti esemény!

Ilyen nem szokott történni. Több mint rendkívüli. Rendkívüli, ha például egy anyának négyes, vagy ötös ikrei születnek. De nem lehetetlen, mert rendkívül ritkán előfordul. Nem ellenkezik a természet rendjével. Jézus feltámadása viszont átlép a Teremtő által alkotott – és az ember által napjainkig megismert – anyagi világ rendjén, átlép a tér és az idő korlátain, átlép az élet és a halál törvényein és mindenki megdöbbenésére visszatáncol az életbe.

Ezzel a mozdulatával szavak nélkül is üzenetet hoz. A földi halandó számára felfoghatatlan világból, a létezés más dimenzióiból üzeni, hogy van élet, a halál után. Mivel pedig szóból ért az ember – vagy rosszabb esetben abból sem – elmondja a feladatot: „…hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.”

Tökéletesen érthető, hogy a tanítványok nem hitték el a feltámadást, csak a Jézussal való személyes találkozás győzte meg őket. A személyes találkozás után viszont nem kételkedtek tovább, az életüket áldozták az evangélium terjesztéséért.

Nekem nincs lehetőségem találkozni a feltámadt Jézussal a maga testi valóságában. Kiben, kikben bízok? Milyen örömhírben hiszek? Meghatározza az életem alakítását az evangélium, vagy csak vallási máz?

Balogh Laci, Debrecen

Április 19. – Húsvét 2. vasárnapja – Jn 20,19-31 – Belépett hozzájuk!

„Az emberek gépek lettek, és üzemanyagválság van”, írta búcsúlevelében a nyolcvanas évek közepén egy öngyilkosságra készülő leány. Azóta csak rosszabbodott a világ, mert még inkább elgépiesedtek a kapcsolatok. Az új gépekhez regisztráció, ügyfélkapu, jelszó stb. szükséges. Ahelyett, hogy megkönnyítenék az emberi kapcsolatokat, az ügyintézéseket, azok inkább bonyolultabbá váltak.

Nosztalgiával gondolunk a régi szép időkre, így a Biblia korára is, amikor személytől személyig alakultak a kapcsolatok. Jézus megszólította az embereket. Követésére hívta tanítványait. Kijelentette: „Aki hozzám jön, nem utasítom el” (Jn 6,37). Húsvét után pedig egyszerűen csak belépett övéi közé. Csatlakozott az emmauszi zarándokokhoz. Megkereste, és reggelivel várta az emberhalászatot elszabotáló apostolait.

A mai evangéliumban kétszer is hallunk arról, hogy Jézus a zárt ajtón át belép hozzájuk. Nemcsak a félelmet kifejező zárt ajtó nem akadály neki, hanem a nagypénteki csalódásba, reménytelenségbe bezárkózott tanítványai sem, akiknek elhozza békéjét. Beléphet az életükbe is, mert befogadták újjáteremtő leheletét, a Szentlelket, bocsánatát és a küldetést. De még pünkösd előtt vannak, ezért nem képesek másokkal, akár a hiányzó Tamással is elfogadtatni az élő Jézus valóságát. Míg velük van a Mester, képtelenek az önállóságra. Majd csak a mennybe távozása után állnak saját lábukra, a pünkösdi élmény segítségével.

Füle Lajos református költő Tamás és a feltámadás című versében olvassuk:

A találkozás nyomán nemcsak Tamás Jézussal való kapcsolata gyógyult meg, hanem a baráti közösséghez fűződő kapcsolata is. A Mester amellett, hagy megnyerte őt magának, a többi apostolnak is visszaadta. Sőt nekünk is fontossá tette, mert miatta hangzott el az örömhír: „Boldogok, akik nem láttak és mégis hittek. Erre a „mégis” hitre éppen a közösség tanúságtétele, és a benne megtapasztalható jézusi jelenlét élménye juttat el. Nem az egyre bonyolultabb gépek világa, hanem a kapcsolatok Lelke hitelesíti tanúságtételünket.

Várnai László, Balatonboglár

Április 20., hétfő – Jn 3,1-8

Nikodémus éjnek idején fölkeresi Jézust

Újjá kell születnetek!

Jézus tanítása, tevékenysége egyre több ember érdeklődését, figyelmét keltette fel. Közvetlen környezetén, követőin kívül érdeklődéssel figyelték a farizeusok és írástudók is.

Egy kereső lélek, Nikodémus éjnek idején hozzáment, bővebben szeretett volna hallani tanításáról, többet szeretett volna tudni róla. Lelkileg megérintette Jézus munkálkodása.

Jézus hozzá intézett tanítása, szavai nemcsak neki szólnak, hanem mindenkinek.

Újjá kell születnetek. Újjászületés nélkül nem lehet bejutni Isten Országába.

Újjászületés. Nem a régi élet toldozásáról-foltozásáról van szó, hanem egészen új életet nyerhetünk Isten kegyelméből.

Nikodémus szerint lelkileg csak úgy válhatna mássá az ember, ha még egyszer elölről kezdhetné az életét. Lehetetlenségnek látszana levetni az esztendők és évtizedek ránk rakódott nyomát és úgy kezdeni új életet, mintha tiszta lapra írhatnánk a jövőt.

Újjá kell születnünk – ez önmagunknak lehetetlenség – az újjászületés Isten lelkének a műve. Előtte nincs lehetetlenség. Engednem kell, hogy a Lélek munkálkodjék bennem.

A Szentlélekből született ember olyan új életben részesül, amilyen tőle sehogyan sem tellett volna. A Lélek új szívet, új lelket ad.

Az újjászületést nem megérteni, hanem elfogadni kell. Elég annyit tudnunk, hogy újjászületés nélkül elveszünk, de Isten kegyelme megadja nekünk a Lelket. Hogyan? Bízzuk őrá! A Lélekből való újjászületés után a Lélek vezeti az embert, élhet Isten gyermekeinek szabadságában.

• Van-e igényem Jézussal megbeszélni a dolgokat?
• Keresem-e a Vele való találkozás alkalmait?
• Nyitott vagyok-e a Lélek befogadására?
• Engedem-e magam vezetni a Lélek által?

Rozika néni /Bősze Rozália, Mór

Április 21., kedd – Jn 3,7b-15

Ap.Csel. 4,32-37: Az apostolok cselekedetei a Jézus mennybe menetele utáni kezdeti időkről szól, amikor a „hívők sokaságának egy volt a szíve-lelke és mindent megosztottak…” A Bokor is effelé hajlott. Gyurka bácsi álma a kommuna volt; aztán, ahogy telt-múlt az idő, generációk jöttek, generációk mentek, ez egyre távolibb lett. Az emberek szétszéledtek, s lassan mindenki a saját egzisztenciáját építette. Így volt ez az első gyülekezetben, és így van ez napjainkban is.

Jn 3,7b-15: János evangéliuma pedig Nikodémus éjszakai látogatásáról szól: ”A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy…”

Jézus elmagyarázta látogatójának, Nikodémusnak, hogy az embernek újjá kell születnie ahhoz, hogy megláthassa Isten Országát. Nem újra születni, hanem ú j j á!

Az, aki teremtette őt, újra teremti, és a Krisztusban levő emberré teszi. S az így újjá született ember Krisztushoz lesz hasonlóvá: kereszténnyé, Krisztus-féle emberré lesz.(Gyökössy: Kézf.37)

1. Hogyan juthatok hozzá? A Szentlélek kimelengeti a benned levő, Istentől kapott csírát, és így megtörténhet az újonnan való születés.

2. Miről ismerhető fel a kétszer született ember? „A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.” „Szelek szárnyán suhannak.” Ők a szárnyas, repülő lelkek. A szárnyas ember a kétszer született ember, suhan felfelé, a csúcs felé, ami Isten Országa: lehet rajta látni az Élet, az igazi Élet szárnycsapásait. (Gyökössy)

Fucskuné Márta, Budapest

Április 22., szerda – Jn 3,16-21

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn.3.16.)

A fogalmaink szerint szeretetnek fokozatai vannak: kicsit, nagyon, határtalanul, odaadóan, önfeláldozóan stb. szeretni. Ezek a jelzők ténylegesen utalnak a szeretet fokára. A szentírásban és a mindennapi szóhasználatban egyéb jelzőkkel is találkozunk: ellenség szeretet, felebaráti szeretet, baráti szeretet, szülői szeretet, amelyek ugyancsak utalnak a szeretet hőfokára, de egyben a szeretet kapcsolat szereplőire is. Válogathatunk belőlük kedvünkre, ha a szeretetet megjelenését akarjuk bemutatni. A fenti szentírási részben János szokatlan jelzőt talál az Atyai szeretet megnyilvánulására. Olyat, ami az ő fogalmai szerint a legjobban kifejezi, azt, hogy mennyire szeret minket a teremtő Atya. A szeretet felső foka (leg…leg…leg): a szülő az egyetlen fiát kéri meg a halálos küldetésre. Miért teszi ezt a szülő, az Atya, amikor a természetes alapállása egy szülőnek, hogy „anyatigrisként” védelmezi a gyermekét, nemhogy halálos küldetést bízzon rá. Azért teszi, mert az általa teremtett világban is vannak gyermekei, akiket (tékozló magatartásuk ellenére is ) visszavár a szülői házba. Ezeket a gyermekeit is szereti, olyannyira, hogy a szentháromságos szeretetdimenzióból küld segítséget számukra: Őt, akit mi FIÚNAK szólítunk. Jézus küldetése a tapasztalat alapján (és néhány példabeszéd szerint is) aligha végződhetett másképpen, mint ahogy végződött. Az Őt elkötelezetten követők is számolhatnak ezzel, ti. a farkasok között bárányként megjelenni és tevékenykedni. De most inkább arról az oldalról tekintsünk az Atyának erre a felsőfokú szeretet megnyilvánulására és a Fiúnak a küldetés vállalására, hogy miként kell fogadnunk ezt az Isteni tettet?! Hogyan kell reagálni az Atya indító-megmentő-hazaváró szeretetére?

Az elméleti válasz egyszerű, akinek már néhány tekervény van az agyában, az megértheti: Hinni az Atya küldöttjében és hinni az Ő tanításában = igaznak tartani és hűségesnek lenni ehhez a meglátott igazsághoz! Még akkor is hinni, ha ezt az egész szentháromság képletet nem nagyon tudom felfogni és a megváltás sokféle magyarázata is keveredik a fejemben. Hinni és tenni! Hinni még hitetlenül is, mert nincs más választásunk rövid életünk boldog kibontakoztatására! De Ady Endre ezt szebben mondja: „Hiszek hitetlenül Istenben, mert hinni akarok, / mert sosem volt így rászorulva sem élő, sem halott!”

Kívánom Neked kedves Tesóm, aki a fenti sorokat olvastad, hogy a hited, az elkötelezettséged életeden át fejlődjön és az ennek erejében bontakozó szereteted tegye boldoggá az életed és segítsen másokat is ehhez a boldogságohoz. Légy a Világosság fia!

Miklovicz László, Nőtincs

Április 23., csütörtök – Jn 3,31-36

„Aki felülről jön, mindenkit fölülmúl. Aki a földből való, az földies, és a földiekről beszél. Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél. Arról tanúskodik, amit látott és hallott, de a tanúságát senki sem fogadja el. Aki elfogadja tanúságát, az igazolja, hogy Isten igazmondó…. Aki a Fiúban hisz, annak örök élete van, aki pedig nem hisz a Fiúban, nem látja meg az életet…”

Keresztelő János tanúságot tesz Krisztusról: „Ő az Isten Fia” (Jn.1:34).

Magát megalacsonyítva emeli föl Krisztus alakját: „neki növekednie kell, nekem kisebbednem” (Jn.3:30). Hiszen ő csak előfutár, útkészítő, a vőlegény barátja, aki már betöltötte a szerepét. Tanúságot tett, legjobb tanítványait (magát János apostolt is!) elküldte ahhoz, aki nagyobb nála. Nagyobb, mert Ő az, és csak Ő az, aki felülről jön. Aki arról tanúskodik, amit odafönt látott és hallott. Annak, aki a földből való. Azért, hogy meghívja oda, ahonnan Ő jött. Mégpedig azért jött, hogy hidat építsen a két világ: az égi és a földi közé.

Krisztus az égi világhoz tartozik. De hova tartozik az ember? Az Isten-képű ember? Nem lehet csak a földből való, mert akkor fel se tudná fogni, hogy van egy égi világ is a földin kívül. Weöres Sándor így fogalmaz: alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Az ember az a különleges teremtmény a földön, aki mind a két világba beletartozik: fizikai teste révén a földi világba, Istenképű szelleme révén pedig az égi világba. Hogy elsősorban melyik világba tartozik, azt az irányultsága dönti el. Ha elmerül a földi világ örömeiben, szenvedéseiben, feladataiban… akkor elsősorban a földi világhoz tartozik, mert a gondolkodása földies. De ha a benne lévő létrán felfelé kapaszkodik, az igazi hazája már az égi világ. Ő az, aki „kétszer született”.

Aki a testi születés által megszületik, annak számára megkezdődik a földi élet, a földből való élet. Aki pedig elindul a benne lévő létrán felfelé, azzal megtörténhet az, amit Jézus Nikodémusnak tanított: újjászületik a hit által. Ez a szellemi születés az ember „második születése”, mely nem a földi élet számára történik, hanem a szellemben való életre, a szellemi életre, az örök életre szól. Megszületik az égi világ számára is.

Ki az, aki elindul a benne lévő létrán felfelé? Az, aki elfogadja annak tanúságát, aki felülről jött. Röviden: az, aki a Fiúban hisz. Kicsit hosszabban:

- Aki értelmével elfogadja, vagyis igaznak tartja mindazt, amit Krisztus tanított, tanúsított az égi világról, ahonnan ő jött. De ez még nem elég. - - Szükséges az is, hogy a szívével, vagyis az érzelmeivel is elfogadja mindazt – ezt nevezhetjük bizalomnak, odaadottságnak, ráhagyatkozásnak. - - Végül, de nem utolsósorban akaratával is melléáll és hűségesen meg is teszi mindazt, amit igaznak meglátott - Aki a maga emberségének a teljességével (értelmével, érzelmével és akaratával) hisz annak, akit az Atya küldött, annak örök élete van már itt a földön. Pünkösdre készülve gondoljuk át:

- Melyik területen szorul megerősítésre a hitem: az igaznak tartás, a bizalom vagy a hűség területén? - - Mit kellene tennem, hogy a következő lépésemet megtegyem a bennem lévő létrán fölfelé? - - A földi születésnapodat már sokszor megünnepelted. Van-e égi születésnapod? Megünnepled? -

Mikloviczné Panni, Nőtincs

Április 24., péntek – Jn 6,1-15

A csodálatos kenyérszaporítás

Jézusom!

Az emberek többsége a csodákat csak akkor fogadja be és hiszi el, ha közvetlen közelről látja, tapasztalja. Ilyen esetekben persze hogy tódulnak az emberek Hozzád. Sokan szerettek volna részeseivé válni csodáidnak.

Nem volt véletlen az sem, hogy a Tibériás taván átkelve mintegy ötezer ember követett és kivárta a csodatetteidet.

Nem is tudtál, de valószínű, nem is akartál kitérni a tömeg megetetése elől. De vajon a tömeg mindebből mit érzékelt? Csak azt, hogy most itt jóllakunk és ez majd máskor is így lesz? Vagy tudatára ébredtek, hogy Te vagy a próféta, akit ők vártak, s akit majd királlyá kiáltanak ki? Vajon a tömegből hányan lehettek azok, akik rájöttek, hogy nemcsak kapni jó, hanem adni is? Maga Fülöp is kételkedik abban, hogy ezt a nagy tömeget hogyan tudják megvendégelni. Nem volt véletlen, hogy próbára tetted őt. De András maga sem hitt abban, hogy az öt árpakenyér és két hal elegendő lesz a sokaság megetetésére.

Ha a tanítványok nem hittek – annak ellenére, hogy folyamatosan Veled voltak –, akkor mi várható a tömegtől?

És vajon hányan gondoltak arra, hogy Te vagy az élő Isten Fia, az a próféta, akiben hinni kell, aki az Atya által adott élő kenyeret nyújtja a világnak?

Hát igen. Akkor és ott talán nem ilyen kérdések foglalkoztatták az embereket, hanem inkább az, hogyan tudnának jóllakni. Miután a kenyérszaporítás megtörtént, akkor már mindannyian követni akartak, mert látták, Benned a prófétát, akit királlyá kell kiáltani.

Nem azt a Jézus látták Benned, aki az élő kenyeret adja nekik, hanem azt, aki csodákkal rendet csinál, aki majd elrendezi a dolgokat.

Az eucharisztikus beszéd után már megkérdetek Téged, hogy milyen Istennek tetsző dolgot cselekedjenek. Addigra már leesett valamennyire is a tantusz, hogy hogyan is vannak a dolgok. S Te megadod a választ.

- Higgyetek az Ő küldöttjében! Az Atyától kapjátok az igazi kenyeret.

- Az Isten kenyere életet ad a világnak.

Miután megkapják a választ, megfogalmazódik bennük is az igény, hogy kérik ezt az”igazi” kenyeret.

Jézusom! Add meg nekünk nap, mint nap ezt az „igazi” kenyeret, hogy élő táplálék legyen számunkra is. Amen.

Aczél Márti és Géza, Halásztelek

Április 25., szombat – Mk 16,15-20

„Azok pedig szétszéledtek, és mindenütt hirdették az igét.”

Jézus már nem csupán Izrael elveszett fiaihoz küldi tanítványait. Már nem szabja meg nekik, hogy kettesével menjenek, nem ír elő különféle szabályokat. Menjenek és hirdessék az örömhírt! Nem nagyon értem, hogy mit láthatott Jézus a félő tanítványokban? Igaz még hátra volt Pünkösd! Ez a magyarázata, hogy végül is eljutottak az ekkor ismert „egész világra”.

De mi történt a 2000év alatt? Meglátszana a globalizált világon a keresztény tanítás? Vagy tán a kereszténység bölcsője Európa elől jár a Jézus-követésben? Talán Szent István által Máriának felajánlott Magyarország keresztény?…a világ népet erre tanította csak a keresztény hit?

Igaz Jézus a hívőket kísérő jelekről is beszélt. Talán e jelek lehettek, illetve lennének ma is azok, amelyek eljuttathatnák a jézusi útra a népeket.

Egy-két ilyen jelet jó lenne produkálni:„nézzétek, hogy szeretik egymást”, „úgy tudtak imádkozni, hogy megrendült a hely, ahol tartózkodtak”, „egy volt a szívük lelkük”, „mindenük közös volt, nem akadt közöttük szűkölködő”, nagy hatással tettek tanúságot.

Az egyháztörténete soron újra meg újra támadtak valóban elkötelezett emberek, akiknek életében szinte ugyanazok a jelek tűntek fel, mint az első tanítványokéban. Talán mégis bennünk a hiba?

Uram! Nem valahová messze akarok menni, hogy hirdesselek, hanem itt, a legszűkebb környezetemben: a családban, a közösségemben, a munkahelyemen, a szomszédok körében, azok között az emberek között akarlak képviselni, akikkel éppen találkozom.

Ellenállok a világ csábításának (most azonnal megfogalmazom, hogy számomra mi az?), minden körülmények közt a szeret nyelvén szólalok meg, nem ijedek meg a bántásoktól, itt és most megkeresem: hogyan lehetek tanújeled a világban?

Horváth József, Tata

Április 26. – Húsvét 3. vasárnapja – Lk 24,35-48 – Az érzékek és értelem útja.

Egy elképzelhetetlen és váratlan esemény zavarba hozza a kiszámíthatóságot kedvelő embert. Jézust már a vízen járásakor kísértetnek gondolták tanítványai. Megrémültek a rendkívüli látványtól. Jézus akkor a szavaival próbálta megnyugtatni őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” Péternek ez nem volt elég, bizonyosságként ő is járni kívánt a vízen. Amikor merülni kezdett, Jézus kicsinyhitűnek és kételkedőnek nevezte.

Hasonló jelenettel találkozunk húsvét estéjén is. Az apostolok az asszonyi szóbeszédből értesültek az üres sírról. Némelyek már látták is azt, de Jézust magát nem látták. Miközben az Emmauszból visszatért tanítványok megosztották velük élményüket, megjelent közöttük az élő Jézus. Megint csak szellemnek, kísértetnek vélték. Jézus először az érzékek útján győzködi övéit:

Szavaival: Köszönti őket: „Békesség nektek!” Rákérdez nyugtalanságuk okára és kételyükre. Ezzel megérinti békétlen és félénk szívüket.

Felhívja figyelmüket a nézésre: Átszegezett kezét és lábát mutatja nekik. Sebeinek látványa igazolja valóságát.

A tapintás bizonyossága olyan, mint Péter vízen való járása. Ez főleg Tamás meggyőzéséhez kellett.

Végül az evés érzékével rontja le bennük az a tévedést, hogy csupán szellemet, kísértetet látnak. Péter apostol később tanításában is hivatkozik erre a tényre: „…vele együtt ettünk és ittunk a halálból való feltámadása után” (ApCsel 10,41).

Az érzéki tapasztalatok előkészítették az utat az értelmi megértéshez. Szentírás-magyarázatával világossá tette előttük, hogy csak a szenvedés útján érhette el célját, és ennek jutalmát: feltámadását.

Azért győzködte ennyire alaposan apostolait, hogy mint mesterek majd ők is hasonló elszánással tanúsítsák örömhírüket leendő tanítványaik számára.

Napjainkban hasonlóképpen cselekednek a világ fiai, menedzserei a termékbemutatókon. Reklámjuk hangoztatásával megpróbálnak rábeszélni a fogyasztásra. Árujuk előnyös oldalát láttatják. Megmutatják használat közben, és kipróbálásra ösztönöznek. Ha ehető az áru, ingyenes kóstolót rendeznek, ha nem, akkor árukapcsolással jön a „beetetés”. Végül következik a rábeszélés, az értelem meggyőzése: ha ezt megvásárolod, több leszel, boldogabb és elismertebb.

Lehet, hogy Jézus módszeréből tanultak a világ fiai. Ha a világosság fiai már „letudták” Jézus és az őskeresztények tanúságtételét, akkor ismét tanulhatunk a világ fiai okosságából. A küldetés Szentlelke mindenesetre ilyen vargabetűk nélkül, egyértelműen Jézus és első tanítványai útját tanítja: az érzékek tapasztalata után „megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. Így a Lélek erejével tanúskodhatunk a velünk együtt működő és tanításunkat hitelesítő ÉLŐ JÉZUSRÓL.

Várnai László (Balatonboglár)

Április 27., hétfő – Jn 6,22-29

Másnap a tó túlsó partján maradt népnek eszébe jutott, hogy csak egy bárka volt ott. Tudták, hogy Jézus nem szállt a bárkába tanítványaival… Kafarnaumba mentek, hogy megkeressék Jézust…

„Bizony, bizony, mondom nektek: kerestek engem, de nem azért, mert csodát láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. Ne fáradozzatok veszendő eledelért, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre, amit az Emberfia ad majd nektek: őt igazolja az Atyaisten.”

„Mit tegyünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?”

„Istennek tetsző cselekedet az, felelte Jézus, hogy higgyetek az ő küldöttjében.”

Furcsa jelenet, furcsa beszélgetés.

Egy része egészen reális, akár film-forgatókönyv alapja is lehetne: tópart, bárkák, és a nép (fia), aki gondolkodik, megbeszél, megszervez, cselekszik stb.

Jézus viszont (legalább) három különböző síkról beszél:

1. a leginkább „földhözragadt” az, hogy hallgatói (az őt most ismét megkeresők) ettek és jóllaktak – hát persze!

2. a második – és mintha ezt azért elvárná a bámész néptől – a csodalátás: legalább eltátanák a szájukat, legalább eltöprengenének!

3. és végül: az örök élet eledele, az Atyaisten igazolása, az Isten küldötte… – micsoda absztrakt gondolatok, ki érti ezt?

Az evilágiak dolga evilági: a jövés-menés, a bendő megtöltése.

A túlvilágiak dolga, azaz a Szentháromság belső élete szintén rendezett, a saját szabályai szerint működő: a Fiú az Atya kedve szerint cselekszik, az Atya jóváhagyja, amit tesz.

A dolog érdekessé akkor válik, amikor a két világ találkozik, vagy legalábbis érintkezésbe lép egymással: amikor Jézus ad valamit (valami istenit) az evilági embernek, és amikor az evilági ember szeretne Isten kedvében járni.

Jézus Isten küldötte, de ezt várja tőlünk is: hogy az Isten küldötteiként legyünk jelen a világban, hogy a hitünk magatartás-azonosságban nyilvánuljon meg!

Én mit tudok adni embertársaimnak, ami megmarad az örök életre?

Mit teszek, adok, amire azt érezhetem: igen, ezt igazolja az Atyaisten?

Támad-e, növekszik-e valakiben a Szeretet-Istenbe vetett hit, ha engem lát és hall?

Önvizsgálatom jó pontjaiért legyek hálás és bizakodó: igen, képes vagyok küldöttként jelen lenni a világban!

A rossz pontokért pedig tartsak bűnbánatot, belátva, hogy még van javítani-valóm – de van rá lehetőségem is!

Amen

Schanda Bea, Budapest

Április 28., kedd – Jn 6,30-35

Akkoriban a kenyér a túlélést, az életet jelentette. Jézus arra bíztatta az embereket, hogy kövessék Őt, higgyenek benne, nem lesz gondjuk a „napi betevőre”. Ha ugrunk szűk 2000 évet, valószínű az áhított teli kosár kenyeret helyettesíthetnénk egy nagy zsák pénzzel… Jézus valószínűleg ezúttal is ugyanazt sugallná. Az anyagi javak hajszolása helyett inkább koncentráljunk a „lényegre”, lássunk tovább az orrunknál!

Kaszap Gábor, Pécel

Április 29., szerda – Mt 11,25-36

Jézus, mint ahogy sokszor, ebben a beszédében is szétválasztó, kategorikus. Semmi de…, vagy kivéve, ha…, vagy egyesek mégis…

Imában dicsőíti Atyját. A dicséret oka, hogy Isten az ő igéit csak a gyerekeknek számára fedi fel, csak a gyerekek értik meg.

Nem mondja, hogy a gyerekek jobban értik, vagy a hallgatóság közül egyesek, akiknek gondolkodása közelít a gyerekekéhez, hanem kizárólag a gyerekek előtt nyilvánvalók Isten igéi.

És, ha azt gondolnák, hogy ez csak Jézus pillanatnyi vélekedése Istenről, azok számára következnek az előbbi kijelentést támogató, még keményebb szavak: az Atyát ugyanis igazán csak ő ismeri, csak ő tudja a szándékát, csak ő tudja a gondolatait.

Hallgatói között többen lehettek olyanok, akik bölcsnek, okosnak hitték magukat, vagy annak számítottak a többiek előtt. És akik nem, azok valószínűleg irigyelték az előbbieket társadalmi helyzetük, elismertségük, vagy gazdagságuk miatt. Jézus szerint viszont előttük el van rejtve Isten gondolatvilága.

Mi olyan követésre méltó a gyerekek gondolkodásában?

Miben mások a gyerekek, mint a felnőttek, az okosak és a bölcsek? Miben voltunk mások gyerekként?

Például abban, hogy a gyereknek először az anyjához, majd apjához, testvéreihez, aztán a barátaihoz fűződő szeretetkapcsolat a legfontosabb. Szigorú, és minden gyereknél azonos értékrend jellemzi. A biztonságos, meleg családi körben jól érzi magát, nem vágyik máshova. Akinek ez nem adatik meg, betölthetetlen hiánytól szenved. A gyermek ezt ki is nyilvánítja, nem tagadja le, nem hiszi, hogy ez mással pótolható. A gyermeket a barátság feltétlen osztozásra indítja, egy 4 – 5 éves gyerek a barátainak gondolkodás nélkül odaadja azt, ami az övé…

A Jézust körülállók számára, és számunkra is nehéz elfogadni a Jézus által kínált – bár boldogító – igát és könnyű terhet, ami a gyermeki gondolkodással jár.

Mi imponálóbb nekünk, az evilági okosság, bölcsesség, vagy a gyermeki egyértelmű szeretetközpontúság?

Polinger Ágnes, Budapest

Április 30., csütörtök – Jn 6,44-52

Isteni öntudat

Jézus a kafarnaumi beszédben megígéri az Oltáriszentséget, az utolsó vacsorán pedig beteljesíti ígéretét: a kenyér és bor színében adja testét és vérét… Így tanultam.

Azóta jobban megismertem Jézust. Nem hiszem, hogy Jézus vallási pótcselekvésekkel gondolta volna felépíteni a földön az Isten Országát. Nem hiszem, hogy attól lesz szeretet világ a földön, ha valaki elhiszi, hogy Ő az Isten Fia, vagy az Eucharisztia az ő teste és vére. Nem hiszem, hogy bármiféle vallásos hit és szertartás elég volna a földi és örök boldogság eléréséhez.

Azt hiszem, János beszámolójából az olvasható ki, hogy Jézus ráébredt isteni eredetére, hogy Jézus felismerte a szeretetben (adásban) az Isten lényegét, hogy Jézus az Atya akarata szerint megosztotta a kenyerét másokkal a pusztában is.

Azt hiszem, hogy a kenyeret „kapókat” arra akarta rávenni, hogy ők is „adjanak”: osszák meg kenyerüket másokkal. Azt hiszem, hogy a kafarnaumi zsinagógába Jézus után özönlő tömeg nem azon botránkozott meg, hogy Jézus kannibalizmust kíván tőlük, hogy falják fel őt (mert ezt később megtették), hanem az volt a kemény beszéd, hogy nincs ingyen kenyér, hogy nekik Jézus példáját követve másokat kell etetniük.

Mindezeket átgondolva az a kérdés, hogy én mire ébredhetek rá? Én mit ismerhetek fel? Nekem mit kell tennem?

Mécs László verse jut eszembe:

„Amikor születtem, nem jeleztek nagyot

Messiás-mutató különös csillagok,

Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok…” (A királyfi három bánata)

Rá kellene ébrednem, és minden embernek rá kellene ébrednie nem királyi, de isteni eredetére! Fel kellene ismernem újra és újra, és fel kellene ismernie mindenkinek az „Atya akaratát”! És jó lenne Jézussal együtt elmondani az Atyától kapott ételről, az élő és éltető kenyérről: „Az én eledelem az, hogy Atyám akaratát cselekedjem” (Jn. 4, 34).

Kovács Laci, Budapest

Május 1., péntek – Mt 13,54-58

„Sehol sincs a prófétának kevesebb becsülete, mint saját hazájában és házában.”

Keserű megjegyzés! Jézusnak keserű tapasztalata a fenti mondat.

És mi, hogy vagyunk ezzel? Észrevesszük-e a közelünkben élő prófétákat? Komolyan vesszük-e szavaikat? Vagy úgy vagyunk vele, mint a názáretiek: ugyan mit is okoskodik, honnan is tudná jobban, mint mi. Nem szeretjük a sorból kilógó embereket, azokat, akik szembesítenek elveinkkel, gyakorlatunkkal és megmondják a kemény igazságot. Kellemetlen emberek ezek a próféták.

Vagy nézzük az érem másik oldalát: Közvetlen környezetünkben – család, munkahely, szomszédok – betöltjük-e prófétai szerepkörünket? Sok a kudarcunk? Eltántorít-e ez?

Jó lenne, ha meg tudnánk becsülni a ma is köztünk élő prófétákat, még akkor is, ha néha kellemetlen az, amit mondanak.

Szűkebb környezetünk a legnagyobb kritikusunk. Próbáljunk meg úgy élni, hogy életünk hitelesítse szavainkat.

Kovácsné Kosztolányi Mari, Karancsalja

Május 2., szombat – Jn 6,60-69

„Csak nem akartok ti is elmenni?”

Megfordult már a fejemben, Uram! Kemény dolog ez a Te szeretet-etikád: adás, szolgálat, erőszakmentesség. Mennyivel könnyebben él az, mennyivel sikeresebb az életben, akinek a vevés-szerzés, mások fölött való uralkodás, a jogos önvédelem nem okoznak lelkiismeretbeli gondokat. Én meg csak frusztrált vagyok, mert úgy érzem, nem jutok egyről a kettőre Isten Ország építésében. Kis eredmények ugyan vannak: az adás még mindig életem része (talán adhatnék többet is, ha lejjebb adnám igényeimet), nem tartozom a politikai és gazdasági elithez, így tehát nem uralkodom és nem is erőszakoskodom senki felett, gyerekeimet is megpróbálom erőszakmentesen nevelni, ha alkalmam adódik, segítek másokon és felemelem szavamat minden erőszak ellen. Ezek azonban kicsiségek, valami igazi nagy tett kellene, radikális! Vagy mégsem? Mégsem ezt várod? Csak annyit, hogy ne menjünk el? Mert mégiscsak az adás, a szolgálat és a szelídség az, ami boldoggá teheti az életünket és a környezetünket, akkor is, ha minden nap meg kell érte küzdeni önmagammal, ha soha nem lehetek is elégedett, de ez az elégedetlenség hajt előre. Talán sok kis eredményből, lesz végül nagy tett is. Hiszen nem tehetek mást: „Neked örök életet adó igéid vannak.”

Kovácsné Kosztolányi Mari, Karancsalja

Május 3. – Húsvét 4. vasárnapja – Jn 10,11-18 – Ismerjük?

A Jó Pásztor ismeri övéit, és övéi ismerik őt. Idilli kép: teljes harmóniában él és működik a Pásztor az Ő bárányaival. Mindenki tudja a dolgát és tudja a helyét. Tudja és teszi.

Ne ringassuk el magunkat kegyes hangulatban, mert a valóság mást mutat. Hangolódjunk rá erre a valóságra a jobbulásunk reményében…

A pásztorkodásból élő népeknél csak a tehetős, nagy nyájjal rendelkező gazda fogadott alkalmazottakat az őrzésre, gondozásra. A kevés jószággal rendelkező maga őrizte állományát, vagy a család valamelyik tagja tette ezt. A béres sem felelőtlenkedhetett a rábízott értékkel, mert az elveszett, elpusztult állatokért kártérítést kellett fizetnie, például levonták a nyereségéből (pl. 2Móz 22,9-12; 1Móz 31,39). Az Ószövetségben Jahve úgy bánik népével, mint a pásztor a nyájával: vezeti, gondozza, óvja. Izrael királyait azonban nem nevezik pásztornak, ezt a címet messiási címnek tartják meg (Ezekiel 34,23; Zakariás 10,3). Jézus ajkára adottan Máténál, Márknál és Jánosnál is szerepel Jézus mint népe pásztora. Messiási bizonyítás részei ezek a helyek is. Az ősegyház is átveszi ezt a szemléletes képet, és a közösségek vezetőit, élükön Péterrel, mint Jézus példáját követni hivatott elöljárókat pásztornak tekintik (Jn 21,16; Ef 4,11; 1Pét 5,1; ApCsel 20,28).

A keresztény, Jézusra hivatkozó emberiség nem úgy néz ki, mint aki ismeri Pásztora hangját. Gyümölcseiről megismerhető a fa. Ha valaki önvédelemből ezt reflexszerűen támadó hangnak venné, azt is inkább áthívom a másik irányba, az önvizsgálat irányába. Nyugalom, kedves sorstársak, az igazi határvonalak „az emberi szívekben vannak” (Exupéry), és mi mindnyájan Jézusunk szívhangjára szeretnénk hangolódni. Nem a bajokon való kesergés és vita tesz ugyanis jobbá bennünket, hanem ismereteink fejlesztése, és ebből fakadó önnevelésünk mindennapos megvalósítása.A tudatformálást (metanoia) olyan fontosnak tartó Jézus meg akarta találni velünk a közös hangot: az Istennek tetszés közös hangját. Értékszemléletet kínált, és ebben az egy nyelvet beszélésre biztatott. Pontosabban a Vele való egy nyelvet beszélésre. Hiába értünk egyet abban mi, emberek, hogy gyarlók vagyunk, és vigasztalgatjuk egymást nagy megértéssel, ha ebből nem fakad Istennek tetsző megtérés és úton járás, Jézus hangjának megfelelően.

Mi végett vagyunk a világon? Hogy Istent megismerjük és megismertessük, megszeressük és megszerettessük, és ezáltal az üdvösség csillámpora megjelenhessen itt a földön is. A hívő magabiztosságot szerencsésebb lenne lecserélni a szerény istenkeresés hangjára. „Van Isten? Az már nem a mi gondunk” (Babits), hanem a hitetleneké. A mi gondunk már az, hogy az Ő akaratát ismerjük meg, nem keverve azt a magunk vágy-akaratával. A keresztény tévedhetetlenséget szerencsésebb lenne lecserélni a Jézushoz fejlődőképesen felzárkózni akaró ráhallgatás hangjára. „Minden beszédnek hallgatással és meghallgatással kell kezdődnie” (Babits). Tanulni, de azt, ami Őt jobban megismertetheti, imádkozni, de a már megismert jézusi értékszemlélet hangján. Hol tartok? Megmutatja, ha megnézem, mit tanulok (tanulok egyáltalán?), és miről és hogyan imádkozom. Mert lehet tanulás címén elringatózni, mert lehet ima címén munkaköri leírásokat gyártani a Jóistennek. „A fejlődés a hívő növekedése a hitben, és nem a hité a hívőben” (Nagy Szt. Albert).

Elöl megy a Jó Pásztor, és utána a bárányok. A bárányok pásztoruk ismerős hangját követő része igyekszik felzárkózni, a többi nyájszellemben sodródik a jobb legelő reményében, mások pedig elcsatangolnak… Merre járok?

Király Ignác, Érd

Május 4., hétfő – Jn 10,1-10

„Bizony, bizony mondom nektek: Aki nem a kapun megy be a juhok aklába, hanem máshonnan hatol be, az tolvaj és rabló. Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora. Az őr kinyit neki, a juhok pedig megismerik a hangját. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti őket. Amikor mindegyiket kivezeti, elindul előttük, s a juhok követik, mert ismerik a hangját.” Ezt a példabeszédet mondta nekik Jézus, de nem értették, mit akart vele mondani.

Jézus folytatta: „Bizony, bizony mondom nektek: Én vagyok a juhok számára a kapu. Azok, akik előttem jöttek, tolvajok és rablók. Nem is hallgattak rájuk a juhok. Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-bejár és legelőt talál. A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.”

Isten népe számára maga Jézus a kapu, azaz a jézusi tanítás megismerése és elfogadása alapvető feltétele annak, hogy az emberek Isten népévé váljanak. De Isten népe ki van téve annak, hogy – juhok aklához hasonlított – közösségébe rossz szándékkal behatolhassanak. A példabeszéd tolvajnak és rablónak tartja azt, aki nem a jézusi úton közelít a juhokhoz.

Jézus ugyan azt állítja, hogy a juhok megismerik pásztoruk hangját és követik őt, de számol vele, hogy a tolvajok és rablók hangja megtévesztheti a juhokat. A juhakol 21. századi rejtett, álcázott bejáratai a tömegkommunikációs eszközök. Ezeken a „bejáratokon” keresztül érkezhet az életünkbe a tolvajok és rablók megtévesztő üzenete.

Isten népének juhok módjára össze kell bújnia, és időről időre meg kell vizsgálnia önmagát és eszményeit.

Szavaimmal és tetteimmel az Életet szolgálom-e? A világ zaját mennyire engedem be a mindennapjaimba? Vannak-e gyümölcsei az életemnek, melyek hitelesíthetik munkálkodásomat?

Bajnokné Benyhe Judit, Budapest

Május 5., kedd – Jn 10, 22-30

Hajlamos az ember rá, hogy megtévesztődjön és a kérdezők tudásbiztonságának őszinte vágyát vélje felfedezni a kérdés mögött: – „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Mondd meg nekünk te vagy-e a Messiás?”

Jézus ugyan mondhatná, kinek igen, kinek nem. Minden csak nézőpont kérdése, de nem veszem el tőle az igazi választ, mely így hangzik: „Mondtam már, de nem hiszitek. Cselekedeteim tanúságot tesznek rólam, de nem hiszitek, mert nem vagytok a juhaim közül valók….Az enyémek hallgatnak szavamra és én ismerem őket.”

Jézus megvallja az övéit, akiknek örök életet ígér. Végül kijelenti: „Az Atya és én egy vagyunk.” Más helyen ezt úgy mondja Jézusunk: „Aki engem lát, látja az Atyát.”

Akinek ez nem elég, annak semmi sem lesz elég. Az érteni és hinni nem akarás ellen nincs orvosság. Az már nem Jézuson fordul. Ő azt adja, amit adhat, teljes önmagát. A Jóisten valóságos és teljes szeretetét, tiszta forrásból.

Hiányérzetetek maradt? Ez még nem elég? Tegye még világosabbá, még érthetőbbé? Bizonyíték kell, nem ígéret? Talán majd idővel, de nem mindent old- és ad meg az idő, a tapasztalat sem. Figyeljetek jobban és arra, amire kell?

Jézus tisztázza a kapcsolatát az Atyával, számunkra és a kapcsolatát az emberekkel. Van, aki az övé és van, aki sosem lesz képes az övé lenni, de sosem azért nem, mert Jézus nem akarja.

Lépek-e Jézus nyomába vagy sem? Lelkem és gondolataim egy utat járnak-e vele, ugyanarra tartanak-e? Kell Ő vagy nem? Azért nem, mert nem érted, vagy azért nem, mert nagyon is érted Őt és azt amit mondd, amit vár?

A kérdezők bizonytalanságát nem gondolom őszintének, ők igen is jól megérthették Jézus szándékát. Az zavarta őket, amit nagyon világosan megértettek Jézusból, mert az számukra elfogadhatatlan, eltaszítandó, eltaposandó. Ami Jézusé, az nem az övék, ezért aztán ők sem lehetnek Jézusé.

Én nem vagyok képes mindig Jézusé lenni, de nagyon akarok.

Akarom látni, érezni, tapasztalni. Akarom, hogy vezessen, óvjon, tanítson, vonzzon, és elveszni ne hagyjon. Igénylem, hogy megbékítsen, vigasztaljon, adjon reményt, tisztítson meg és tápláljon szeretetével. Jó tudnom, hogy haragra képtelen, de átölelésre mindig kész és életet ad a földi létszakaszomra és azon túl. Szeretete meg nem szűnő és nem kedv, szeszély, érdemesség alapján adagolja azt. Választottaihoz minden körülmény között ragaszkodik és minden bajban megtart. A halhatatlan Isten halálosan szeret minket.

Ismersz engem Uram….és így is ismerj magadénak! A cselekedeteim ne tartsanak téged Jézusom bizonytalanságban, hogy tied vagyok-e még! Én értve akarlak.

Csontos Barnabás, Budapest

Május 6., szerda – Jn 12, 44-50

Jézusnak könnyű dolga volt. Amit hirdetett, az Igazság volt, forrása egyenesen az Atyától eredt. A biztos tudás birtokában – bár megtehette volna – nem feladata a számonkérés, az ítélkezés.

Elgondolkodom. Nem a „nagy jézusi igazságokon”, hanem a mi kis hétköznapi „biztos tudásainkon”.

Vajon mi vesz rá bennünket arra, hogy a sokkal gyengébb alapokon nyugvó igazságainkat ráerőltetjük a másikra? Fel tudjuk-e ismerni, hogy igazságaink viszonylagosak, a másik ember szemszögéből nézve talán már nem is helytállóak? Tudunk-e annyira őszinték lenni magunkhoz, hogy belássuk, igazságaink egy jó részének alappillére az önzés vagy a kényelmesség? Szabad-e tűzzel-vassal hirdetni a meggyőződéseinket? Miért választjuk a konfliktust a megegyezés helyett? Miért osztunk parancsokat kérések helyett? Honnan vesszük a bátorságot, hogy ítélkezzünk?

Rauscher Attila, Budapest

Május 7., csütörtök – Jn 13,16-20

Mit mondott Jézus akkor?

1. „Nem nagyobb a…küldött annál, aki küldte”

2. „Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek”

3. „…be kell teljesednie az Irásnak:Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem”

4. „Előre megmondom,…hogy amikor (ez) bekövetkezik, higyjétek, hogy én vagyok”

5. „Aki befogadja azt, akit küldök (a Szentlelket), engem fogad be,..(s azt is) aki engem küldött”(az Atyát)

Mit mond nekünk Jézus most?

1. Mi sem (mint küldöttek) vagyunk nagyobbak Jézusnál (a küldőnél).

2. Meg kell értenünk, hogy mi sem kaphatjuk meg olcsón azt, amiért Jézusnak drága árat kellett fizetnie… Meg kell értenünk azt is, hogy ha Jézus sorsa a földön egyes estekben üldözés volt, nekünk is az lehet… Ettől azonban nem kell félnünk, mert bennünk akkor egy belső béke, nyugalom, boldogság lesz. Jézusnak sem állt rendelkezésére az akkori zsidó főpapság tekintélye, mert nem zsidó főpap gyermekeként született a világra…

3. Az írásnak be kellett teljesednie. Tehát szükségszerű volt az, hogy Jézus olyan apostolt is válasszon, akiről előre tudta, hogy elárulja őt. Tehát a mi időnk közösségeiben is létezhet olyan közösségi tag, aki az ügyet el fogja árulni… Jézus nem tagadta ki, hanem szembe nézett vele, és vállalta a megmérettetést… azt is meg kell vizsgálnom, hogy nem én vagyok-e júdás…?

4. Jézus az önmagával kapcsolatos eseményeket előre megmondja és az apostolok számára ellenőrzött tapasztalattá válik a jövendölés beigazolódása…Attól ez igaz, hogy abban az időben nem hirdetik ezt ki. Napjainkban is történhetnek hasonló bizonyosságok, amiket nem mondanak be a rádióban és TV-ben…

5. A Szentlélek „befogadása” csak akkor jöhet létre az életemben, ha a „küldőt” ill. Jézus Krisztust tisztázom, hogy ki is ő? S ha megismertem, életem szerepeiben el kell tudjam őt úgy helyezni, hogy mindig az első helyen legyen. Meg kell lenni bennem az elfogadásnak, hogy a Jézus által küldött Szentlélek eszköze lehessek. Jézus a Szentlelket küldi, s ezzel mireánk küldetést bíz: a Jézus szerinti értékrend példamutatását, ezzel minket a jelen szöveg szerint a lábmosásra és nem a fejmosásra tanítva

Legyen ez a részlet mindnyájunk okulására!

Viharsarki KIO közösség, Békéscsaba

Május 8., péntek – Jn14,1-6

Azóta tanítványok ezrei járták végig az utat, és az ismeret lassan megkopni látszik. A szövevényes úthálózatok közt nehéz eligazodni. Az úton járás néha kilátástalan, reménytelen, ezért az ember nyugtalan lesz. Vajon az úton járok-e még, megtettem-e mindent azért, hogy ne tévedjek el. És mi van akkor, ha már eltévedtem? A világ tele van tévtanítókkal, tévutakkal. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha több út lenne, több tanítóval? Nehézségekbe ütközik olykor kiválasztani az egyetlent, sok milliószor millióból. Jézus, mint ember végig járta az utat. Az út nem járhatatlan, nem könnyű, és azaz igazság, hogy sokunknak még egy jó része hátra van. Azt kéri tőlünk csak, hogy higgyünk benne, az Ő útjában. Aki hisz benne, az nem lesz nyugtalan. A nyugtalanság befészkeli magát a szívünkbe, ha nem hiszünk, eluralkodik rajtunk, és erőszakot szül. Megragadhatunk sok anyagi jót, sőt hatalmasok is lehetünk, de ahová Ő megy oda ezeket, nem vihetjük. A tudást, ami az út végigjárásához szükséges, mind megtanította nekünk. A hely, amit készített nekünk, bőségesen elegendő lesz. Az Atya házában sok hely van, ezért tanítsunk, ahogy Ő tanított minket. Vigyünk magunkkal tanítványokat, mindenben példát adott nekünk. Ott aztán együtt leszünk a szeretetben.

Deli Gyula, Budapest

Május 9., szombat – Jn 14,7-14

Milyen szemrehányó és keserű Jézus: „Ha engem megismertetek volna…..”

Ott volt a tanítványokkal évekig, minden nap. Együtt voltak nagyon sok élethelyzetben; hallották tanítását, látták gyógyításait. Voltak „magánbeszélgetéseik” és mindez nem volt elég arra, hogy megismerjék? Úgy tűnik nem. Bizton állíthatjuk: tanítványai soha senkivel nem tévesztették volna össze, vagy nem hittek volna el róla hazug/hamis állításokat. Mégis: lelki szemeik zárva voltak: nem voltak képesek tettei és szavai alapján a benne élő, munkálkodó Atyát látni. Ragaszkodtak Jézushoz, vonzotta őket különlegessége, titokzatos ereje.

Telnek az évek, sőt évezredek, és nem változik semmi. Vonzódunk Jézushoz, hallgatjuk tanítását, feldobban a szívünkmamikor találkozunk, de ismerjük-e Őt? Tudjuk-e mit bízott ránk? Olyan jó most ezt dúdolni:

Megkötöm magamat Isten kötelével,

megtöltöm szívemet Ország igéjével,

szabadságom, Uram, Néked visszaadom,

csak a szeretetre formáld át tudatom!

Jézus, aki az Atyában vagy és az Atya tebenned add, hogy így legyen! Amen

Szebeny Piroska, Érd

Május 10. – Húsvét 5. vasárnapja – Jn 15,1-6 – Szőlőtő és szőlővesszők

Az ószövetségi hagyományban ismert és kedvelt kép ez az evangéliumi rész: Jahve a szőlősgazda, és Izrael az ő szőlőskertje. Másutt Izrael az a szőlőtő, amelyet Jahve Egyiptomból átültetett az ígéret földjére (Zsolt 80,9-12). Itt Jézus saját magát mondja szőlőtőnek, nem Izraelt, nem mást.

A kertes gazdák és földközeli életű emberek általában tudják, hogy az éves nagy metszés mellett van évközi tisztogatás is. Olyan új és veszélyes kórokozók támadnak, hogy amiben az idén hatékony voltam, az jövőre már aligha lesz ugyanilyen hatékony. Az ember nem ülhet hátradőlve, hogy ezt elvégeztem. A metszést, tisztogatást folyamatos éberséggel kell végezni – ha kell, radikális beavatkozással, mint a monília fertőzés esetén, ahol az egészségesnek látszó ágból is le kell metszeni a csak belül látható fertőzött szakaszt. A mai szentírási rész a mindennapos tapasztalatra építve akarja belénk vésni: mennyei Atyánk szüntelenül munkálkodik, szőlőtő-Jézusunk szüntelenül adja éltető erejét – szőlővessző-én vajon mit csinálok a termésért?

Az ösztön-hangsúlyú lényeket jutalmazással és büntetéssel szoktuk terelgetni. Mennyei Atyánk is így terelget? A szeretet rendjébe nem fér bele a félrevezető magatartás: a gyümölcstelenség elkendőzése – tehát kell a büntetés? A szeretet rendjébe az sem fér bele, hogy apokaliptikus dörgedelmekkel, félelemtől reszkető embereket tuszkoljon be a Jóisten a mennyországba – tehát kell a jutalmazás? Akit odavonzani nem tud a szeretet, azt odarugdosni sem érdemes. Isten szeret, mindenkit szeret, elbitangolt gyerekét is szereti (Mt 5,45). Személyes fájdalma lehet az, hogy senkit nem tud akarata ellenére üdvözíteni. Isten szeretete azonban értékőrző szeretet: elkenés, mentegetés, eltakarás, kegyes ködösítés helyett biztató és rávezető szeretet. Jónak lenni érték, jóvá lenni értékes fáradozás. Még fájdalom árán is érdemes ezen fáradozni. A metszés, a megtisztítás fájdalma olyan, mint a szülésé, az új élet öröme feledteti a vajúdás óráit, a gyümölcstermés élménye hasonlóan hat. Súlyos rendellenesség lenne, ha a beteg haragudna a sebészre, aki bár fájdalom árán, de megszabadította életveszélyesen beteg tagjától. Sajnos vagy nem sajnos, de egyikünk sem spórolhatja meg, hogy át ne vegye a szüntelenül munkálkodó Gazda munkálkodását, és maga is ne fáradozzon a maga gyümölcshozása érdekében.

A teremtés rendjében meglévő „műtéti” metszések mit sem érnek, ha az éltető nedvkeringés nincs rendben. Ez a szép allegória a tőről és vesszőről azt hivatott kifejezni, hogy milyen mértékű közösségben kell/kellene lennünk Jézussal. A szüntelenül munkálkodó szőlőtő-Jézus felkínálja éltető erejét, azt akarja, hogy életünk legyen, és az bőségben legyen. Helyettünk azonban nem tud áramoltatni. Máshonnan is felvenni akaró törekvéseinket nem tudja ellensúlyozni. Az ide is, oda is tartozni akarókkal nem tud mit kezdeni. Nem szolgálhatunk két úrnak, nem tekingethetünk másfelé. A szőlővessző elhajolva és talajtakarásban önálló gyökeret ereszt (bujtatás), és leválik az eredeti tőről. Sajnos, amíg ő megőrzi fajtája tulajdonságait, addig az ember, ha leválik a jézusi tőről, mindent elveszít, ami Jézustól való.

Gyümölcsért vagyunk, nem a lombért. Valamennyi lombra szükség van a gyümölcstermés segítésére. A dísznövények szép, látványos lombozat létrehozásra használják az éltető erőt. Az ember haszonnövény a Jóisten kertjében: ízes, éltető erőforrás a szeretet Országában. Ez nem kevés, de nem is lehetetlen küldetés.

Király Ignác, Érd

Május 11., hétfő – Jn 14, 21-26

„Aki ismeri és megtartja parancsaimat, az szeret engem…”

Mindannyiunkkal előfordul néha, hogy azt hisszük magunkról, hogy mi aztán jól ismerjük Jézus tanításait, és nyilván szeretjük is Őt. Vajon elég-e az ismeret, a tudás? Ismerni valamit és be is tartani azt, nem ugyanaz. Jézus világosan fogalmaz: „Aki ismeri és megtartja parancsolataimat, az szeret engem.”

Amit tudunk és megértettünk, azt be is kell tartanunk egytől-egyig. Nem kiválogatva, ami nekem jobban megy, azt elfogadom, ami nem megy, affölött pedig lelkiismeretfurdalás nélkül átlépek. Ez a hamis szeretet nem tetszhet az Úrnak. Jézust szeretni parancsainak megtartásával lehet.

Ő mondta! Ezzel egyértelműen az Atya szeretetét is elnyerhetjük. Benne leszünk, és Ő mi bennünk.

A vígasztaló Lélektől lassan-lassan megtanuljuk, hogy miben is áll ez az eggyé levés. Ebben a kegyelmi állapotban nem marad el a kinyilatkoztatott viszontszeretés megtapasztalása sem. Sok ilyen pünkösdi megtapasztalást kívánok mindannyiunk számára!

Közben kérdezzük meg magunktól, hányszor mondhattuk el életünk során: „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem?” A tiszta gondolataim, szavaim és a tetteim harmóniában vannak-e gondozott testemmel, hogy az a Szentlélek temploma lehessen?

Széplaki Istvánné, Pécel

Május 12., kedd – Jn 14,27-31a

Szinte kivétel nélkül minden ember békében, békességben szeretne élni. A világ békéje azonban sokféle tud lenni. Béke van két szomszéd között, ha éppen nem fojtogatják egymást, béke van férj és feleség között, ha éppen nem veszekszenek. Béke lehet két ellenséges ország között is, ha éppen tűzszünetet kötöttek, csak éppen mindkettő ezalatt a további harcra készül. Érezzük, hogy ezek nem igazi békék. Bármikor borulhat a bili, kitörhet a háborúskodás.

Jézus békéje nem ilyen. Jézus békéje szereteten alapul. Szereteten és feladat-teljesítésen, a szeretett személy akaratának megtevésén alapul. Ha igazán szeretem a szomszédot, a házastársamat, s őszintén az ő javát akarom; ha a másik ország népét is szeretem és neki is jót akarok, ez lehet az igazi béke alapja.

Az igazi béke nem csak ütés-mentesség, veszekedés-mentesség, fegyvernyugvás. Az igazi béke fogalma elválaszthatatlan a szeretet fogalmától. Jézus az Atya iránti szeretetből teszi az Atya akaratát, és ezt kínálja fel nekünk is. Akkor lesz békénk, ha Jézus és az Atya iránti szeretetből tesszük azt, amit lelkiismeretünk alapján az Atya akaratának ismertünk meg és fel.

Fogadjuk el a Jézus-felkínálta békét, és akkor nem kell nyugtalankodnunk. Kedvenc helyem a Szentírásban a Jn 14.2., ahol Jézus vígasztal: „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Atyám házában sok hely van.” Ha sok hely van, akkor nyilván jut majd nekem is egy hely – szoktam nyugtatgatni magam. Viszont most itt a figyelmeztetés: a sok hely nem jelent automatikus bejutást. Feltétel van, mégpedig ez: Véghezvinni, amivel az Atya megbízott. Vagyis a kötelességteljesítés. Kötelességteljesítés evilági dolgaimban, és kötelességteljesítés Országbeli dolgaimban. Kötelességeimet, feladatomat viszont állandóan kutatnom, felülvizsgálnom kell, a lelkiismeret szűrőjén újra és újra átengednem kell. A jelen 14. fejezet egymásra épülő kulcsfogalmai: Ismeret – Parancs-megtartás – Hit – Szeretet – Békesség. Az első négy nélkül nincs békesség, vagy csak igen gyenge, igen borulékony, világi békesség. Ha a Jézus –kínálta békességre vágyom, nem hagyható ki az első négy lépcsőfok.

Kérdések magamtól magamnak:

- Őszintén vágyom-e a Jézus-kínálta békére, vagy megelégszem a világ-nyújtotta olcsó békességgel? - - Csak kívánom a békét, vagy hajlandó vagyok áldozni is érte? - - Törekszem-e evilági és Országbeli feladataimat napról napra felülvizsgálni és egyre jobban végezni? - Gyulai Zsolt, Budapest

Május 13., szerda – Jn 15,1-8

„Én vagyok a szőlőtő, s Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, mely nem hoz gyümölcsöt, lemetsz rólam, azt pedig, amely terem, megtisztítja, hogy még többet teremjen. Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek. Maradjatok hát bennem, ahogy én is bennetek maradok. Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek. Aki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt és elszárad. Összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjétek és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg az Atyám, hogy bő termést hoztok, és a tanítványaim lesztek.”

38 éve is van már annak, hogy Gyurka bácsi vezetésével, Dombi Feri bácsi plébániáján Aczél Mártiékkal, Ferenczi Piroskáékkal, Öcsivel, Márczi Imre, Jenő, Ildi társaságában ennek a szentírási résznek az elemzését végeztük Halásztelken, egy pannonhalmi lelkigyakorlat előkészítéseképpen. Nagyon örültem annak, hogy ismét megtaláltak ezek a sorok.

A kétezer esztendővel ezelőtti társadalomban, a munka világában élő ember mindennapjaihoz, hozzátartozott a szőlőtőke, a szőlőművelő, és a munka végeredménye, a termés. Ez volt a földművelés, a fizikai munka, a szaktudás értelme és sikere. A közvetlen termelésben, termelésből élő ember bizonyára nem csodálkozott a mindennapi életből merített képen.

Igen ám, de szólnak-e ezek a szavak, és ha igen, mit mondanak a ma emberének?

A 21. század infokommunikációs társadalmainak fogyasztásra berendezkedett szingli városi gyermekei a médiák által uralt virtuális terekből testi szükségleteik kielégítése céljából egyszer-egyszer kilépve, a plázáig vezető úton nem találkoznak a valóságnak azon elemeivel, melyek Jézus korában valamikor, és a valódi értéket előállítók mindennapjaiban ma is a realitást jelentették, jelentik. Ha kortársaink a példabeszédbeli kép értelmét, a gyümölcstermés szükségszerűségét érzékelve esetleg magukba néznének, sokan akkor sem fedeznének fel olyan erőt, olyan inspirációt, mely gyümölcstermésre indítja őket. A világ ólmosan nyomasztó hangsúlya a felélésre irányul, a többiektől való elkülönülésre, szeparálódásra, az értékteremtés megkérdőjelezésére. Toleranciát hirdet, elnézést tanúsít sekélyességet látva, sőt piedesztálra emeli az önmagába forduló terméketlent.

Ez magatartás a közvetlen értékteremtő tevékenységekben elképzelhetetlen: a munka jutalma a termés, a jó munkáé a bő termés. Alkotni, létrehozni valamit öröm is és szükségszerűség is egyben. Talán ezt a szoros összefüggést sem igazán értjük, vagy nem éljük át ma már a mindennapok során. Még sem ez ennek a példabeszédnek a legsúlyosabb mondanivalója.

Ami megdöbbenthette a korabeli hallgatóságot, és hozzájuk hasonlóan a mait is, a Jézus által felrajzolt szerep- és feladatmegosztás. Tetten érhetjük itt a teremtésnek egy titkát: Isten mindenhatóságának maga által szabott korlátja van, az Atya nem tud gyümölcsöt teremni, a gyümölcsöt a vesszők hozzák. Felfoghatatlan számunkra emberi lehetőségeink tágassága, nagyszerűsége, mert a termést, a bő termést csakis mi hozzuk, mi hozhatjuk.

Isten minden feltételt megteremt számunkra azzal, hogy létrehozza, gondozza a szőlőt, műveli azt, ápolja és tisztítja. A példabeszéd szerint ez azonban még nem elegendő ahhoz, hogy a szőlővessző termést hozzon: éspedig nem silányat, hanem jót és bőségeset.

„Amint a szőlővessző nem teremhet maga, csak ha a szőlőtőn marad, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.”

Sokan, sokféleképpen dolgoznak kitartóan azon, hogy leválasszanak minket a szőlőtőkéről. Vagy azon, hogy „magunktól” váljunk le. Időhiány, munkahely, sok gond és teher nyomja a vesszőket, bontja meg az egységüket a szőlőtőkével, kétségeket ébresztő termést eredményezve.

A termővé válás kritériuma a folyamatosság. A példabeszéd szerint nem bizonyul elégségesnek a szakaszos, bár rendszeres kapcsolódás Jézushoz. Boldognak ismerhetjük fel magunkat, hogy termőnek bizonyultunk Isten előtt. Hallhattuk Jézus tanítását, ami megtisztított minket. Az éltető, minket létrehozó és életben tartó igéket napi rendszeres és folyamatos keringésben kell áramoltatnunk lelkünkben, hasonlóan a légzés, vagy a szívműködés folyamatossághoz.

A jó és bő termésnek azonban még vannak feltételei.

Kérdés, hogy akarunk-e teremni? Elégségesnek gondoljuk-e az Atya gondoskodását, hálát adva érte naponta, vagy pedig minden mondatunkat így kezdjük: „csak az a baj”….Hogy vagyunk az idő-, pénz-, és szeretet-elszámolásunkkal? Hogy állunk a folyamatos, szoros Istenkapcsolattal és tanítás-kapcsolattal?

A lélekváró időszakban átéljük és átérezzük Jézus szavait: „Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senkisem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15,12-13).

Vinczéné Géczy Gabriella, Budapest

Május 14., csütörtök – Jn 15,9-11

Szeretet – rend – öröm

A tüzeslelkű szent Bernát mondja: Csak melegíteni – kevés;

csak világítani – kevés…

Melegíteni és világítani: ez minden.

Jaj nekünk, ha csak ragyogtunk.

A mai ember fél meggyulladni, egy szeretettől izzó ember közelébe menni, nehogy lángrakapjon.

Pedig csak ez a szeretet tud kibillenteni (nem kiborítani!) egyensúlyunkból, ennek fénye/melege világítja meg homályainkat és szembesít igazi valónkkal. Nem elkeseríteni akar, de még csak megpirongatni sem… Meleget ad, ha fázom magányomtól (nincs ki szeressen – nincs kit szeressek) és világít, hogy rendbe tudjam szedni elkallódott kacatjaimat, összegubancolódott kapcsolataimat. Hogy kinek mi a rendje (mert sajátja van mindenkinek), Polcz Alainetől tudjuk. Tisztelni kell tudnunk más rendjét. A jezsuita Őrsy Az Úttalan Útak Úrában elmélkedik (buta amerikaiaknak) arról, hogy miért nem passzentosak-szabályosak az erdők. Miért nincsenek benne elvágólag ültetve a fák. Ugyanis Isten rendje is sokszor meglepően más, mint amit (el)várunk

Ha rend van, megtaláljuk a másikhoz (Istenhez/magunkhoz) kulcsunkat. Megnyitjuk/kinyitjuk egymást – megnyílunk/kinyílunk egymásnak. Öröm tölti el szívünket, mert tudjuk csak szabadon, kézen fogva társainkkal tudunk besétálni abba a terembe, amelyben Jézus vár egy vidám társaságban… És ott (Jörg Zink szerint) Jézus két dolgot nem fog tenni: nem faggat: hát te hogy kerültél ide? – és nem fog bölcs teológiai igazságokkal traktálni.

A rend a parancsok megtartásában gyökeredzik Jézus életében is (ezt a küldetést és így vállalja, hogy bemenjen és megmaradjon az Atya szeretetében). Ez a 'hozzáállása' teljesíti be küldetését.

Aki rendet tud tartani életében és maga körül, az már az égi asztalközösségbe kóstol bele itt a földön: barátokat szerez és tart meg, és velük együtt épít egy egyre szebb világot…

Öröm

Az öröm imádság, az öröm erő. Az öröm háló, amellyel lelkeket foghatunk. Isten szereti az örvendező imádságot. A legjobb módja, hogy Istennek hálát adjunk: ha dolgunkat örömmel tesszük.

A szerető szív vidám szív. Ne engedd, hogy a gondok úgy hatalmukba kerítsenek; hogy miattuk elfelejtsz örülni a feltámadt Krisztusnak.

Mindnyájan Istenhez vágyódunk, a mennyországba, de hatalmunkban áll, hogy már most és itt nála legyünk a mennyben, s minden pillanatban boldogságban részesüljünk. Ez azt jelenti: szeressünk úgy, ahogyan ő szeret, segítsünk, ahogyan ő segít, adjunk, ahogyan ő ad, szolgáljunk, ahogy ő szolgál, mentsük meg az embert, ahogyan ő megment minket, huszonnégy órán át vele legyünk, és a legnyomorúságosabb öltözékben is felismerjük.

( Kalkuttai Teréz anya )

Szegheő József, Szeged

Május 15., péntek – Jn 15,12-7

„Szeressétek egymást”…. „Nem mondalak titeket többé szolgáknak”'… „Nem ti választottatok engem”

Ha ezzel próbálták volna annak idején rámtukmálni feleségem/férjem, hogy „Nem te választottad, hanem én neked” – recsegve-ropogva tört volna össze a szabad választás lehetőségébe vetett, csírázó hitem. Most hát én döntök-e, vagy sem?

Noha jól tudjuk, hogy a mondás szerint a párválasztás során a férfi választja ki azt a nőt, aki már kiválasztotta őt. S ez ellen a férfiak egyáltalán nem tiltakoznak, sőt! Örülnek, hogy megszületik a döntés. (Más kérdés, hogy bevallják-e? Azaz merik-e nyíltan vállalni a szerelmet, a szeretetet? )

Mi a gond tehát ezzel a „szeretetre kiválasztás”-sal? Úgynevezett demokratikus érzelmeim lázadoznak, ahelyett, hogy örülnék a döntésnek?

Zsombok György, Budapest

Május 16., szombat – Jn,15,18-21

Jézus folytatja búcsúbeszédét tanítványaihoz egy másik érzelem, vagyis a szeretet ellentétének a magyarázatával. Ez pedig a gyűlölet. Vajon miért gyűlöl bennünket, mint Jézus tanítványait a világ?! Őt előbb gyűlölte, de tudjuk, hogy nekünk is ugyanaz a sorsunk, mint neki. A tanítványok és mi is, mások vagyunk, mint a világ és ezt nem tűri a világ. Csak a hozzá hasonlókat, vagyis a világiakat szereti. A sorsazonosság érvényes az üldöztetésre is, és mindez Jézus miatt van és azért, mert nem ismerik Jézus küldőjét, az Atyát.

Viszont ha Jézus beszédét megtartja valaki, akkor talán a miénket is, ha jézusian beszélünk. Ez nagy felelősség! Tudunk jézusian beszélni? Mikor beszélünk jézusian?

Nekünk nem azzal kell törődnünk, hogy gyűlöl a világ, bár néha ez nagyon fáj, hanem azzal, hogy (lehetőleg) mindig jézusian beszéljünk, és ebből következően szolgáljunk, és jót tegyünk. Ez a szolgálat ne legyen személytelen, hanem személyes és személyre szóló. Éppen ettől a személyességtől rettenünk vissza néha, mert inkább havonkénti pénzátutalási megbízást adunk bankunknak, minthogy személyesen szolgálnánk valaki rászorulót.

Lelkiismeretvizsgálatot segítő kérdések:

1. Mennyire zavar, hogy gyűlöl engem a világ? Teszek valamit ellene, vagy elviselem? 2. Tapasztaltam már, hogy megtartják beszédemet, ha jézusian beszélek? 3. Nehéz helyzetekben megnyugtat-e a Jézusban való hit? 4. Rá tudom-e bízni magam teljesen Jézusra? 5. Mennyit „okoskodom” a hitről, és mennyit „élem” a hitet?

Kramm Mária, Törökbálint

Május 17. – Húsvét 6. vasárnapja – Jn 15,9-17 – Amint az Atya szeret…

A szeretet láncolatáról elmélkedjünk: az Atya valahogyan szereti Jézust, Jézus valahogyan szereti övéit, mi valahogyan szeretjük mieinket… „Szeretettel mérik a világ hosszát…” (Nyírő).

Hogyan szereti Jézust az ő Atyja? Ha semmi más nem tűnne fel Jézus életalakításában, csak az, hogy hihetetlen bizonyossággal kötődik mennyei Atyjához, ez is elég lenne arra, hogy keresni kezdjük: Mire alapozza Jézus ezt a bizonyosságát? Gyermekkori kereső irányulása (például 12 évesen a templomban), megtisztító bemerítkezési élménye a Keresztelőnél a Jordán folyóban, nyilvános imaházi bemutatkozása felnőttsége kezdetén („ő kent fel engem”) nagyon erős személyes kapcsolati élményt feltételeznek. Amikor beszél Atyjáról, a legédesapaibb, legédesanyaibb képekkel szól (tékozló fiú atyja), úgy szól, mint aki ismeri azt, akiről beszél (pl. Jn 6,46; 7,29; Mt 11,27; Lk 10,22…). Jézus úgy éli meg, hogy az ő istenkapcsolatában az ismeretből szeretet születik: szükségszerűen születik, nem lehet nem szeretnie Atyját, ha megismerte (Jn 17,26). Számára az Atya az egyedül igazán jó, ő az egyedül igaz („senki sem jó csak az Isten”, „én igaz Atyám…”). A tökéletesség mintája („legyetek tökéletesek, mint a mennyei Atya tökéletes”), feltételekhez nem kötötten szeret („esőt ad jókra és gonoszakra”). Sorolhatnánk tovább a szeretet számtalan jelét, de most állapítsuk meg a meghökkentő végkifejletet: úgy szerette Jézust az ő Atyja, hogy hagyta kivégeztetni… Nem csoda, hogy az ezt megragadni akaró ember megváltástant dolgoz ki, misztikumba menekül, hiszen megáll az emberi ész. Miért nem éli meg ezt szeretetlenségnek Jézus? Elhagyottságnak megéli, szenvedi, de fel nem lázad. Van olyan normális édesapa és édesanya, aki ha teheti, ne mentené gyermekét, még az elcsavargót is, hát még a nekik tetszőt?! Lehetséges, hogy aki tökéletesen tud szeretni, az a szeretet elleni bűnnel nem tudja, nem akarja megvédeni szeretteit? Lehetséges, hogy a földi élet azért annyit nem ér, hogy meghasonlás legyen a szeretetben (vértanúk példája)?

Hogyan szereti Jézus az övéit? Kezdi azzal, hogy megtapasztalható, átlátható életvitelt él, ködösítés, titokzatosságokba bújás nélkül. Személyiségével, egyediségével emberközelbe hozza az embert felemelni akaró új értékszemléletét. Magabiztossággal és nyitottsággal (pl. a Keresztelő felé), határozott iránytartással és módosítani tudó rugalmassággal (tömegpasztorációról átáll a kisközösségre), nagyszívű segítőkészséggel (gyógyítások) és időben visszahúzódó lényegre átállással (jótettei hírzárlatának elrendelésével) jelzi, hogy mennyire Mestere („az vagyok”), Tanítója („egy a ti tanítótok”), Barátja („barátaimnak mondalak titeket”) övéinek. Keményen elvárja, hogy a hozzá csatlakozó ne oldalogjon másfelé is, ne tekintgessen hátrafelé is, ne biztosítgassa be magát családi hagyományaiknak megfelelni akarással is („hagy temessem el előbb…”), ne lavírozzanak más úrnak is szolgálgatva. Jézus úgy szereti övéit, hogy ünnepeikben (kenyér és bor lakoma) és mindennapjaikban („én vagyok az ajtó, a fény, a pásztor…”) jelen akar lenni. De nem érzelgősködik ebben a kapcsolatban: ha nem vállalják az ő értékszemléletét, tanítását, akkor el is mehetnek, és ő szomorúan utánuk fog nézni, mint tette ezt a gazdag ifjú távozásakor és az eucharisztikus beszéd után eloldalgó tanítványok esetében.

Hogyan szeressük mi a mieinket? Ahogyan a fenti példák mutatják…

Király Ignác, Érd

Május 18., hétfő – Jn 15,26-16,4

„Amikor pedig eljön a Vigasztaló,…..ő majd tanúságot tesz rólam.”

A tanú az az ember, aki jelen volt egy eseménynél, aki hitelesen tanúsíthatja, hogy mi az igazság. De az igazságot megtalálhatjuk úgy is, hogy nem vagyunk jelen. Hiteles források, következtetések útján is eljuthatunk az igazsághoz, amit aztán képviselnünk kötelesség.

Aki tanúságot tesz, könnyen kirekesztődik, mert mások nem látják azt az igazságot, aminek ő a birtokában van. A tanúságtevés lehet cselekedet, de lehet beszéd is. Aki megtalálja az igazságot, minden erejével törekszik arra, hogy az élete tanúságtevés legyen emellett az igazság mellett. Szavakkal és cselekedetekkel, egész élet-odahelyezéssel kell kiállnunk az igazság mellett.

A feladat nem könnyű, könnyen a nem-kívánatos személyek közé kerülhet az ember, végső esetben a kereszt sem kerülhető el.

De! Nekünk van egy nagy segítségünk, az Atya által küldött Vigasztaló, a Szentlélek, aki mellettünk áll a nehéz időkben, támogat és erőt ad.

Mennyei Atya! Küldd nekünk Lelkedet, hogy életünk, tetteink és szavaink tanúságtevés legyen melletted!

Birtokomban van az az igazság, amelyért az életemet is fel tudom áldozni?

Látják rajtam az emberek, hogy az én értékrendem nem a pénz körül forog, hanem az adásban csúcsosodik?

Kérem-e a Lélek támogatását, hogy az életem tanúságtevő legyen?

Fityusné Zsuzsa, Pécel

Május 19., kedd – Jn 16,5-11

„Most elmegyek ahhoz, aki küldött.”

Egyszerű bejelentés, tömör, lényegre törő. Jézus várná az érdeklődést az apostolok részéről. Várja a természetes emberi reakciót – a kérdések özönét: Miért mész el? Hogyan mész el? Mikor indulsz? Ki az, aki küldött? Miért küldött? A bejelentést mégis néma csend fogadja. Nincsenek kérdések. Pedig itt van a lehetőség, hogy az utolsó percekben egy beszélgetés keretében mondhassa el, hogy honnan és miért jött, hogy hogyan és hová megy. De nincs beszélgetés, csak csend. Így Jézus nem tehet mást, mint a Szentlélekre és az utókorra bízza ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását. Az utókor pedig e kérdések megválaszolása közben gyújtott máglyákat, indított háborúkat, taszított ki embereket vagy embercsoportokat közösségéből. Hogy miért e csend? Látja Jézus és érti is. „Inkább szomorúság tölti el szíveteket, amiért ezt mondtam.” Mi is értjük. Hogyne értenénk! Hiszen csak magunkba kell nézni, milyen könnyű és kényelmes dolog átengedni magunkat a minket ért veszteség fájdalmának. A megbántottságunk miatti önsajnálatnak. Ahelyett, hogy magunkban csöndet teremtve odaállnánk Istenünk elé, és megkérdeznénk: Uram, most hogyan tovább? Mik a Te szándékaid? Mik a Te megoldásaid? Mert Isten szavát meghallva és meghallgatva tudunk csak továbblépni azon az úton, amely utat Jézus jelölt ki számunkra.

Dévai Zoltán, Pécel

Május 20., szerda – Jn 16,12-15

„…még sok mondanivalóm volna, de….nem vagytok elég erősek hozzá…. eljön az igazság Lelke…”

Jézus három év intenzív együttlét – képzés – után a búcsú pillanatában mondja tanítványainak, hogy nem mondott el mindent, amit akart, mert ők még ennyi idő után is értetlenek, nem elég felkészültek, nem elég okosak, nem készek a jézusi mondanivaló befogadására.

Maradhatott volna még, hogy jobban elmagyarázza, világosabbá tegye az Isten Országa építésének lényegét!? Nem gondolom, hogy ezáltal hatékonyabb lett volna. Ő megtette amiért jött, tanításával és cselekedeteivel élet-példát adott, melyet a vallási és politikai hatalmonlévők tehetetlen haragjukban és pozíció-féltésükben a kereszthalállal megsemmisíteni igyekeztek.

A tanítványokon múlt a többi!

Most pedig rajtunk múlik!

Nem az a fontos, hogy még 100 kérdést föltegyünk, hogy rávilágítsunk részletekre, melyeket még nem értünk! Nem attól leszünk felkészültebbek, okosabbak, ha a tanítást hallgatva mindenre magyarázatot kapunk!

Vagy beletörődünk – Igen, Uram! Erőtlen vagyok!…. és elmúlik az élet, elmegy minden lehetőség, mellyel a szeretet tanítását továbbadhattam volna!

Ne a tökéletességet várjuk, hanem a Lelket, aki vezet minket!

Induljunk, lépjünk tovább, tegyük, amit már megértettünk. Bizzuk magunkat a Lélek vezetésére!

Jézus Szeretet Lelke, adj erőt ehhez nekem és mindenkinek, akinek szüksége van az erődre!

Amen.

Szekeresné Ági, Pécel

Május 21., csütörtök – Jn 16,16-20

„Rövid idő és már nem láttok engem, ismét rövid idő és viszontláttok engem.”

János evangéliuma háromszor ismétli meg a fenti mondatot. Valami fontosról lehet szó, s az apostolok mégis nehezen értik az isteni szót, akárcsak mi. Ha csak a három napi sírban létre gondol Jézus, akkor valóban kibírható rövidségű időről van szó, de mit szóljunk mi, akik nem láttuk és nem is érezzük rövidnek azt az időt, amíg végre színről-színre találkozhatunk Vele. Az idő viszonylagos. Ha bizakodva várunk, akkor hamar telik, ha félelemmel telve, akkor ugyanaz az idő szörnyen hosszúnak tűnik.

Úgy véljük, talán ez lehet ma számunkra a fenti mondatok üzenete:

„Ne szomorkodjatok! Minden bajotokban Veletek vagyok, ne ragadjatok bele aggódásaitokba, a „hogyan is lesz” bizonytalanságába! Éljétek meg ajándéknak a pillanatot, lehetőségnek, amikor jót tehettek, mosolyoghattok, vigasztalhattok! A többi időt pedig tegyétek bizalommal az én kezembe, s nem fogtok csalódni!”

Gyurgyóka közösség, Pécs

Május 22., péntek – Jn 16, 20-23a

„…majd viszontlátlak titeket: akkor örülni fog szívetek és örömötöket senki sem veszi el többé tőletek”.

Vajúdás, befektetett energia nélkül nem születik érték. A viszontlátás szépsége és öröme csak önmagunk odaadása árán érhető el. De mi is jut eszünkbe első hallásra az „odaátról”?

• Nem is merek arra gondolni, hogy nem oda jutunk. Végtelen harmóniát, aranyló mezőket képzelek, mint amilyenek a püspökszentlászlói dombok. Együtt leszünk végre mindannyian. (Andrea)
• Nem foglalkoztat a túlvilág. Csak az érdekel, hogy most úgy élek-e, ahogyan kell. Sosem gondoltam azt, hogy valaki is pokolra jut. (Márti)
• Mindenkim meghalt. Sokat vagyok velük, főleg novemberben. Bárányfelhős tompa fényt, halk, szép zenét képzelek. Két férjem halt meg, néha töprengek, hogy hogyan lesz is ez majd, de tudom, hogy békében leszünk együtt mindhárman. Azt érzem, hogy ha én imádkozom értük, akkor ők is imádkoznak értem. Ha le is áll a szívünk, a sok jó érzés, szépség biztosan velünk jön, az nem múlhat el. (Bogi)
• Csodálatos világ lesz, amit el sem tudunk képzelni. Talán valami olyan, mint egy régi osztálytársakkal való összejövetel: öröm, találkozás újból, még azokkal is, akiket már elfelejtettünk. Harmóniában leszünk és Istent egyre teljesebben megismerjük. Talán repülünk is össze-vissza. (Laci)
• Szép tó mellett tespedünk majd virágok között. Nem lesz semmi zavaró tényező, csak nagy szeretet lesz bennünk, még azok iránt is, akikkel most egymás idegeire megyünk. (Magdi)
• A túlvilág kép olyan ellentmondásos (hogyan lesz ez a test-lélek kérdés stb.), semmi biztosat nem tudunk, nem érdemes gondolkozni rajta. Nem hiszem, hogy a földi lét a siralomvölgy, amin gyorsan túl kell esni, hogy odajussunk. Nem véletlen ez a 60-80 év! Az a lényeg, ami itt van a Földön. Néha azért eltöprengek, hogy vajon elment apám lát-e és hogy milyen kár, hogy már nem tud tanácsot adni. (Nándi)
• Valami beteljesült állapot. Lehet, hogy a Nirvána szó is ezt takarja. Boldogság érzés, szférák-angyalok zenéje. (Erzsi)
• Felhős, puha, fehér, meleg. Személyesen fogadnak és örülnek nekem. Olyan, mint férjhez menéskor a bevonulás a hosszú szőnyegen. Ülünk az Isten lábainál, boldog lebegésben. Azt nem tudom, hogy hogyan oldódik meg, hogy ne legyen „nyomulás”, amikor percenként millióan halnak meg. Azt gondolom, hogy lesz pokol is, gyomorszorító, rossz érzéssel. (Kinga)
• Itt vannak közöttünk a meghaltak, s ha meghalunk, mi is itt leszünk köztük. Nagymama is itt lesz, vele álmodtam is halála után. Már nem volt hajlott, öreg, hanem fitt. Nem egy külön világot képzelek más díszletekkel, én csak ide tudom képzelni a mennyországot is. Ez meg is nyugtat. (Judit)
• Nemigen gondolkozom az odaátról, abban sem vagyok biztos, hogy van. Úgy vélem, ez nem tartozik hitünk leglényegesebb tanításai közé. Ha odajutunk, akkor biztosan az lesz a legfontosabb, hogy mindazokkal találkozhatunk, akiket szerettünk. (S. Tamás)
• Olyannak képzelem, mint az igazán mély közösségi imáinkat, amikre mindannyian még évek múlva is emlékezünk, mert Isten foghatóan jelen volt köztünk. Azt gondolom, hogy édesapám és magzatként hazatért kisbabánk fog várni kézenfogva. Velük gyakran beszélgetek. Izgat, hogy hogyan van „megcsinálva” a mennyország, hogy mindenki boldog ott, mikor az embereket néha homlokegyenest ellentétes dolgok boldogítják. Abban biztos vagyok, hogy nem „láblógatós”, hanem aktív életet fogunk élni, hiszen a Lélek itt a Földön is állandóan noszogat. (Melinda)

Gyurgyóka közösség, Pécs

Május 23., szombat – Jn 16, 23b-28

„…Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben.”

Valami nagy titok lehet ebben „az én nevemben” fordulatban. Ismerünk gyülekezeteket, ahol az imádság végén mindig elhangzik, hogy „Jézus nevében kérünk Téged”, de nem valószínű, hogy ez a szófordulat a lényeges. Sajnos mi gyakran azt gondoljuk, hogy nélküled is megoldjuk az életünket. Főleg amíg fiatalok és egészségesek vagyunk, úgy véljük, nem szorulunk senkire. Aki kér, az elismeri gyengeségét, hiányát, ugyanakkor bízik abban a Valakiben, akihez odafordul. Elfogadni azonban legalább olyan nehéz, mint adni.

A kimondott kéréssel magamat gyógyítom: önismeretre nevelődöm, Istenbe kapaszkodásra szoktatom magam. Jézus nevében pedig nem kérhetek olyat, ami ellenkezik a szeretet parancsával, csak olyat, ami mindenkinek a javára válik. Eddig rendben is volnánk. De a kérésre adott választ is el kell tudnunk fogadni, és ez bizony nem mindig van az ínyünkre. Gyakran szeretnénk meggyőzni az Urat, hogy nem jól értette a dolgot, nem az Ő ötlete a helyes, mégiscsak én látom jól. S csak a sokszori belebukás után kezdjük tanulgatni azt, hogy jobban tesszük, ha Rá hallgatunk.

A legfontosabb, hogy éljen a „forró drót”! Ne szűnjünk meg beszélgetni egymással! Istennek életem minden perce fontos, szabad „zavarni” a legapróbb dolgokkal is! És jó lenne, ha be tudnánk fogadni szüntelen áradó szeretetét, hogy mi is nagyvonalúak lehessünk a továbbadásban! Ha másért imádkozunk, nemcsak a bennünk lévő szeretet növekszik az illető iránt, hanem valami láthatatlan, de érezhető és tapasztalható, ima – védőburok vonódik a másik köré. A tettek mellett egymás imaburkának erősítése is a felelősségünk!

Gyurgyóka közösség, Pécs

Május 24. – Mennybemenetel – Mk – 16,15-20 – Feszülés a tapasztalás és a hinni valók között

Az ember kérdezni tudó lény, aki válaszokat is próbál fogalmazni. A mai ünnep ősegyházi testvéreink hitvallásának része, krisztológiai beszámoló. Jézus a maga teljességében fölment a mennybe, megdicsőült. Nem szemtanúi beszámolót olvasunk, hanem közösségi meggyőződést. Maga a leírás sokféleképpen maradt ránk. Mintegy szemtanúi beszámolót egyedül Lukács ad, de evangéliuma csodamentes távozást ír le (24,51), míg az Apostolok Cselekedeteiben már másként ír erről (1,9-11). Ezen kívül minden írásos hagyomány hitvallás, mely részleteiben nagy eltéréseket mutat. Csak a 4. századra nyugszik le a sokféleség bizonytalansága, és kerül elfogadásra az Apostolok Cselekedetei szövege (Haag: Bibliai lexikon, 1228. o.).

A szemita gondolkodás számára természetes, hogy a kivégzés után ismét élve megjelenő Jézus földi életére dicsőséges záradék kerüljön. Ha hisszük feltámadását, akkor eltávozását is úgy kell hinnünk, hogy az kifejezze: Isten a testet is eredeti ép, tökéletes állapotában felemeli magához a mennybe (Illés tüzes szekéren). A bűnt és a halált legyőző Jézusba vetett hit égbe emeli a nagyon-nagyon szeretett és tisztelt Mestert.

Azt tapasztalom, hogy a test elporlad, vagy magunk elhamvasztatjuk. Visszakerül a természet körforgásába. A betegségek nagyon is rádöbbentenek, hogy az anyag átalakul, elkopik, ideig-óráig képes csak hordozni a személyiséget. Ugyanakkor a földi élet szeretet-megnyilvánulásaiban nagyon jelentős közvetítő szerepe van a „testbeszédben”. A földi élet lét- és fajfenntartásának is nélkülözhetetlen eszköze, a földi élethez tartozó tényező. Az örök élethez is tartozó tényező? A keresztény hit igent mond erre a kérdésre, mikor a test feltámadását, Jézus mennybemenetelét, Mária testestül-lelkestül való mennybevitelét vallja. Így van ez még akkor is, ha egy dogma kihirdetésének sokféle oka között szerepel a világ kihívására adott válasz: az ateista materializmus kihívására hangsúlyozni kellett az Egyház anyagot (matériát) értékelő hitét Mária mennybevitelének dogmájával. Szeretet az Isten, a Szeretet örök… Miért ne lenne valamiképpen örök a szeretet eszközeinek köre, a test is? Megdicsőült testről beszél a hit. Szamár-testvérről (Szent Ferenc) beszél az emberi tapasztalat.

Feszülünk a föld és a menny között. Közelíteni akarván a mennyet, feljárunk a hegyre, mint Jézus a Tábor, az Olajfák hegyére: pihenni, gyötrődve imádkozni, mennybe menni… Eltávozott szeretteinket ott hisszük a Szeretet Országában, miként Jézusunkat is. Ha magunkat is oda álmodjuk, akkor nem kerülhetjük ki az oda vezető úton való járást, a Jézus-követést. A szeretet égbe emeli szeretteit, és égbe kell segítenie a még itt és most küszködő szeretetteket. Felhő takarja el, tükör által homályosan látszik, vagy csak látni véljük? A lényeg: jézusian élni akkor is érdemes és emberhez méltó, ha kérdőjelek rajzolódnak az égre.

Nem a menny veszett el,

A világ tágasabb

A menny itt van közel,

Magadban kutasd!

(Tóth A.: Karcolat)

Király Ignác, Érd

Május 25., hétfő – Jn 16,29-33

Most értjük. Most hisszük. Most tudjuk.

Most értjük, mit akarsz velünk, tőlünk. Most hisszük, hogy igaz, amit állítasz, amit ígérsz, amit kijelentesz. Most tudjuk, honnan jöttél, hogy ezért érdemes vállalni azt, ami vár ránk.

De, mi lesz később? Mi lesz, ha szétszóródunk? Ha ki-ki elvonul kuckójába? Ha ki-ki beleburkolódzik saját gondjaiba? Ha nem érdekel már minket a világ fájdalma? Ha magadra hagyunk a megoldandó feladatokkal? S mi lesz velünk, ha ezek után eljön az idő?

Uram! Mi sem szeretnénk egyedül maradni! Azt szeretnénk, ha felismernénk az időt, a jelen lévő időt! Ha felismernénk a feladatot, és együtt vállalnánk azokat, s ha ezért szorongattatások jönnek, egymásban tudnánk kapaszkodni! Így, csak és kizárólag így, békességünk lesz Benned. Mi lehet ennél nagyobb „jólét”, mint birtokolni ezt a fajta békességet?

Segíts nekünk. Hiszünk, Uram, de segíts hitetlenségünkön! Ámen.

Dombi Zsuzsa,Bánya

Május 26., kedd – Jn 17,1-11a

Jézus a leghitelesebben mutatja meg az emberek számára az Atyát. Az Ő tanításán keresztül ismerhetjük meg Istent.

Ez az istenismeret teszi számunkra lehetővé, hogy lelkiismeretünket helyes irányba állítsuk.

Jézus teljesítette feladatát. A folytatás a tanítványok dolga ebben a világban.

Jézus a mindenkori hozzátartozóiért imádkozik az Atyához. Rajtam múlik, hogy benne vagyok-e ebben az imacsokorban, Jézushoz tartozásom által. Ámen.

Dombi János, Bánya

Május 27., szerda – Jn 17,11b-19

Komor, panaszos, depresszióra hajló világunkban nagyon is aktuális az öröm kínálása.

De nem úgy, mint a világ, ajzószereket alkalmazva, ami által ideig-óráig érzik jól magukat.

Milyen jó, hogy mi tudjuk kihez, hova menjünk, ki az, aki ajánlja.

Kívánom, hogy Jézustól elfogadva, ne csak „használjuk”, hanem mások felé is továbbítani tudjuk az örömöt!

Most, a pünkösdi ünnepek előtt, még azt is kívánom, hogy a Lélek által, a szentté válás igényét ne adjuk alább!

Tölösi Magdolna, Bánya

Május 28., csütörtök – Jn 17,20-26

Jézus imája értünk

Jézus bízott abban, hogy Országa az apostolok korában tovább fog épülni. De látta a szakadások veszélyét is. Hiszen már a 12 tele volt emberi konfliktusokkal. Az Ő személyes tekintélye és egységre felhívó tanítása tartotta össze közösségét. Megígérte, hogy mennybemenetele után a Szentlélek mindörökké tanítványaival marad. De ehhez a követőinek is ragaszkodni kell a Lélekhez, és oda kell figyelni a többiekben megnyilvánuló isteni jelenléthez. Ezért Jézus mindenekelőtt követői egységét kérte Atyjától. Olyan egységért imádkozott, mint amilyen a Szentháromságban megvalósul. A tökéletes egység hitelesíti a jövendő egyház tanúságtételét. A szeretet egysége nélkül a világ nem ismerheti meg teljesen a Szeretet-Istent.

A történelemben bekövetkezett szakadások kárát megszenvedi a misszió. Az egység Lelke napjainkban sürgeti a felekezeti különbségek felszámolását.

Mit tehetünk, hogy Jézus kérése mielőbb teljesüljön?

1. Higgyünk a szeretet és szolgálat összetartó erejében.

2. Imádkozzunk mi is a Krisztus hívők egységéért.

3. Közösen cselekedjünk a testi-lelki nyomorúság felszámolásáért.

4. Rendszeresen találkozzunk a Szentírás körül, hogy a Lélek vezethessen a közös igazságra.

5. Ápoljuk a békességet, kérjünk és adjunk bocsánatot a múlt sebeiért.

Jézus azt is akarja, hogy követői a mennyben Vele legyenek és lássák meg dicsőségét. De hogyan érezhetnék magukat jól, szeretetben ott azok, akik itt nem képesek egyek lenni?

Várnai László, Balatonboglár

Május 29., péntek – Jn 21,15-19

A főhatalom átadása Péternek

Nem előzmény nélküli Péter kiválasztása:

„Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” – kérdezte Jézus Fülöp Cezáriában tanítványaitól. Simon Péter megvallotta: „Te vagy Krisztus az élő Isten Fia!”: Jézus ekkor sziklának nevezte Őt, akire egyházát építi. Mt 16,13-20)

A tanítványok versengése során azzal zárta le a vitát, hogy Péterért külön is imádkozott, azért hogy egykor megtérve megerősítse testvéreit. (Lk 22,31-33). A heves vérmérsékletű Pétert egyben figyelmezteti is gyarló emberi voltára, és adott esetben ebből következő gyengeségére.

Miután a megjövendölt háromszori tagadás bekövetkezett, Péter keserves sírásra fakadt. (Mt 26.69-75). Ez az a bűnbánat, ami szükséges a megbocsátáshoz, az újrakezdéshez.

Jézus ebben a részben háromszori lehetőséget ad Simon Péternek, hogy megerősítse iránta érzett szeretetét. (A háromszori megtagadásra is utalva.) Azt kívánja tőle, hogy jobban szeresse őt, mint a többi tanítvány, mert akire alkalmasságánál fogva többet bíznak, attól többet is várnak el. Péter válaszát ígéretesnek tartja a jövőre nézve, és ez után rábízza bárányait és juhait. Őt találja legalkalmasabbnak arra a tisztségre, hogy Isten szolgáinak szolgája legyen. Ezért mondja neki: Te csak kövess engem!

Csak a Jézust követő ember lehet országot építő ember.

Tudok-e bűnbánatot tartani?.

Mennyire vagyok tudatában milyen sokat kaptam Istentől?

Mennyire vagyok tudatában annak, hogy milyen sok adóságom van Isten ügyének szolgálatában, az ország építésében?

Rohonczi Gábor, Budapest

Május 30., szombat – Jn 21,20-25

Jézus megjövendöli Péter kereszthalálát, ezt követően szólítja fel a János 21.22-ben: „Te kövess engem!”

Jézus felszólítása mindannyiunknak szól. Nekünk is követnünk kell Őt, függetlenül jelen és jövőbeli körülményeinktől.

Mások sorsára vonatkozó kérdésünkre, legyen az testvérünk, barátunk, vagy akár a családtagunk, egy szóval: a „másik”,Jézus válasza:” mi gondod vele?” Ahogyan Péternek is ezt mondta János sorsára vonatkozóan.

Nincs itt valami tévedés? A szerető Isten mondhat olyat, hogy mi gondunk vele?

Mondhat, mert tőlünk függetlenül, időtlenül szereti a „másikat”. Nekünk is segíteni, támogatni, szeretni kell, de gondban nem lehetünk a „másik” miatt. A gondban levés, aggodalmaskodás megbénítja az embert.

Minket Jézus, az Őt követésére, az életünk odaadásáig menő hűségre hívott. Ez csak előre tekintve valósítható meg, a végtelen bizalom talaján.

Válaszoltam már Jézus hívására?

Vannak látható jelei életemben Jézust követésemnek?

Mennyire vagyok gondban enyéim miatt?

Megvan-e bennem a feltétlen bizalom Isten iránt?

Bandula Mária, Szigetszentmiklós

Május 31. – Pünkösd – Jn 20,19-23 – Meghökkentő történések…

Erre senki nem számított. A megvert, elítélt Pásztor sorsa sokkolóan hatott a tanítványokra: életveszélyben érezték magukat. Bujkáltak, bezárkóztak. Vitáztak, emlékeztek, imádkoztak. Terveztek-e valamit? A túlélésen kívül terveztek-e valamit? A „hogyan tovább” alapvető kérdés kellett, hogy legyen. A Jézussal töltött évek meg kellett, hogy határozzák gondolkodási irányukat, hiszen „sülve-főve” együtt voltak. Elszokhattak a korábbi életüktől, a halászattól, a kisipartól, a földműveléstől, az állattartástól. Mindez háttérbe szorult és betöltötte életüket a Mester példája, tanítása, egyénisége – és a környezet ezekre adott reakciója. Nem szakadtak ki a mindennapok életkereteiből, de átalakultak. Nem szakadtak ki népi, vallási környezetükből, de valamiféle radikalizmussal átérezhették azt a másságot, amit Jézus képviselt, és ezáltal ők is igyekeztek képviselni.

A Pünkösd kiemelt régi ünnep volt az életükben. Zarándokünnep, amelyen illett minden izraelitának Jahve színe előtt megjelennie (5 Móz 16,16). A sokféle ősi tartalom letisztult és Jézus idejére a sínai szövetségkötésre emlékező „hetek ünnepe” lett. A Törvény kihirdetésének emléknapjaként nagy zarándok tömeg ment Jeruzsálembe. Mindenki ismerte a hagyományt, mely szerint (2Móz 19) ehhez az ünnephez lángnyelvek, hangjelenségek, tűz és nagy beszédek kapcsolódnak (Hénoch 14,8-15). A Sínai Haggada szerint Isten hangja a hegyen 70 nyelvre (értsd: szájszerv) oszlott szét a világ népeinek akkor tartott számának megfelelően. Ilyen légkörbe kell elhelyeznünk a mi Pünkösdünk leírásait. Fellépő ősegyházi testvéreinket olyan keretben írja le az írásos hagyomány, hogy világossá tegye: a tanítványok Isten igaz emberei, folytatói a szent hagyománynak, beteljesítői a Törvénynek.

„Isten nem kockajátékos” – írta Einstein. Nem épít a véletlenre. Amit eltervez, az megvalósul, úgy, hogyan azt eltervezte. Vajon Pünkösddel kapcsolatban ezt és így tervezte? Ugyanis ezen az ünnepen az Egyház születésnapját ünnepeljük, melyhez Loisy abbé hozzáfűzte: „Jézus Isten Országát akarta, és jött helyette az Egyház.” Senki nem tagadhatja, hogy Jézus ügye torzul az emberi kezekben. Mindannyian tudjuk, hogy Jézus nem rendalapító, aki szervezeti és működési, írásosan rögzített szabályzattal bocsátotta útjukra övéit. Isten iránti ősbizalma kihatott az ember iránti bizalmára is: felülről és belülről vezérelten tudni fogjuk tartani az irányt. Már az első önálló lépések toporgásra sikerültek. Diadalnak látszó emberi építkezés indul el Jézusra hivatkozó nagy-nagy lelkesedéssel és jó szándékkal.

Jézus kisközösséget csinált, a kezdeti tömegpasztorációt lecserélte a személyes kapcsolati formára. A tanítványok ott folytatják, ahol Jézusuk is kezdte, a tömegpasztorációnál, és nem ott, ahová a Mester felfejlesztette az emberek Istenhez felzárkóztatásának szolgálatát, a személyes kapcsolatra építésnél. Jézus kritikusan, de használta vallása eszköztárát, és nem alapított új felekezetet. A tanítványok megőrizve az ünnep hagyományát, azt felhasználva elkezdik az új vallás alapjainak lerakását a bemerítés/megkeresztelés kultikus gyakorlatával, ráadásul gyorsított és nem megérlelt eljárással. Tömeges megtéréssel lehetett dicsekedni, de tudat átalakító (metanoiás) jézusi közösségépítéssel aligha. Ma már tudjuk, hogy nagy veszélyeket hordoz az elit és a tömeg kettősségének kialakulása: „A minőség ne egy elit kiváltsága maradjon!” – írja Náray-Szabó Gábor kémikus.

Ünnepeljünk! Van esélyünk az Isten Országa kisközösségi, személyes testvérbarátságokra épülő formájának megvalósítására. Át kell vennünk a tanítványok bátor lelkesedését, és ugyanakkor bízni kell abban, hogy a Jézustól eltanulható személyesség a hatékony, a kicsi a szép. Jézus Istene nem kockajátékos: biztos abban, hogy jót adott és ad számunkra Jézusban. Nekünk sem szabad kockajátékosként próba-szerencse alapon elkísérletezgetnünk életünket mindenféle utak próbálgatásával. A követhető mintához kell, hogy igazítsuk a megélhető szintézisre való törekvésünket.

Király Ignác, Érd