Az ökumeniával kapcsolatosan szimbólumként idézem saját életpályámat: görög katolikus (tehát bizánci liturgiát követő) anyától és kálvinista, református apától születtem görög katolikusnak az első világháború után, 1921-ben, Sárospatakon. Tanulmányaimat is ott kezdtem, benne élve Rákóczi Ferenc, Szent Erzsébet, régi és új nagy nevelők szellemi légkörében, kisugárzásában. Tanulmányaimat római katolikus elemiben, református gimnáziumban, majd a sátoraljaújhelyi piarista gimnáziumban folytattam. Ez utóbbi keltette föl bennem a vágyat, hogy pap-tanár lehessek, s belépve egy latin szerzetbe, automatikusan római rítusú katolikus lettem.
A görög katolikus liturgia, az ikonok színes világa és a protestantizmus „ceremóniátlan”, lényegre törő törekvése között középúton lévőnek tekinthető a római rítus pompája és zenei kultúrája, a gregorián dallamoktól a klasszikus zeneköltők miséjéig. A görög katolikus, tehát a keleti, bizánci liturgia telve van misztikus utalásokkal, a római rítus a praktikus római egyszerűségre törekedett, azonban később egyre jobban átjárta az olaszok és spanyolok pompát és érzelmi effektusokat kereső szellemisége, míg a protestantizmus egyszerűségében a lényegre törekvés fedezhető fel.
A katolikus egyház különösen sokat tett a művészetpártolás, főleg a szobrászat és a festészet terén: alkotásaik ma is csodálat tárgyai, (Michelangelo, Raffaelo, Leonardo da Vinci stb.). A monumentális templomépítés terén (és újabban a modern stílusban is) a protestáns lelkület is egyetértett a katolikus törekvésekkel, s zenéjében a zsoltáréneklés magaslatára jutott. (Bach). A görög katolikusok a keleti ortodox-pravoszláv hagyományokat követve az ikonfestés és a hangszer nélküli közös liturgikus énekekben alkottak nagyot. (Ezt még az ateista vallásüldözés is méltányolta. Mindhárom keresztény irányzat tehát kölcsönösen épülhet egymás művészi alkotásaira és törekvéseire. E téren csak az egyre nagyobb számban felburjánzó szekták (főleg az Amerikai Egyesült Államokban) jelentenek veszélyt, mert azok legtöbbje művészetellenes, és fanatikus egyoldalúságra, csupán érzelmi hatásokra és anyagi vagy karitatív előnyökre törekszik.
A költészet terén jobb a helyzet, hiszen itt a teológiai különbségek könnyebben feloldódnak, hála a költői szabadságnak, amit mindenki elfogad. Ezek a költemények, Kozma László versei azért jelentősek az ökumenikus törekvések vonalán, mert mindhárom keresztény valláscsoport: orthodox – katholikosz – református meríthet belőlük lelki felemelkedést, meditatív elmélyedést, sőt misztikus lángolást. Korunk, mely keresi az „új utakat” a vallásos élmény terén, itt bő lehetőséget talál ezen igényének kielégítésére. Bibliai és filozófiai – modern, de a középkori himnuszok hitét, hangulatát lehelő – és a keleti misztikát érzékeltető költemények gazdag tárházára lel ebben a kötetben az olvasó.
Válságoktól sújtott világunkban újra előtérbe kerül a bizalom, a remény, a hit kérdése, azok az értékek, melyeket a Szentírás hirdet. Az embernek alkalma nyílik rá, hogy meglássa, megértse Isten világban való jelenlétét, a személyesség, a szeretet működését. A kötet első része, a Teremtés harmóniája, az Atya teremtő tevékenységét állítja a középpontba. A második rész Krisztus életével, jelenlétével foglalkozik. A harmadik rész témája a Szentlélek pünkösdi kiáradása, sok írás foglalkozik a magyar nyelvvel és történelmünkkel, kultúránkkal. A költemények és a jelölés nélküli prózai írások szerzője Kozma László. Sok történet szól az erdélyi katolikus és református gyermekotthonok világáról, hiszen Krisztus különös szeretettel és figyelemmel fordult a gyermekek felé. A pünkösdi részben haza, magyarság és istenhit kapcsolódik össze, a kötet a csíksomlyói búcsú bemutatásával zárul. A könyv szerkezetébe illesztve gazdag válogatást találunk filozófusok, teológusok, természettudósok írásaiból is: Krisztus hívására közösen kell válaszolnunk. Ennek a válasznak a kialakítását, megtalálását segítheti ez a könyv.
Dr. Miskolczy Kálmán Sch.P.
A Filozófus – így szól a legenda –
Egyszer kisétált a tengerpartra.
Agyában forgatott ezerféle dolgot
Ilyeneket: hogyan lehet boldog
Az ember, ha parányi léte
Kialszik, mint pernye feketesége.
Hogyan örök, ami széjjelpattan
Mi a lényeg elszálló szavakban.
Létezik-e egyetlen Igazság
Miben állhat az emberi nagyság
A marék por, amely égre törne
Bilincsébe van zárva örökre?
Amely kering a széthulló anyagban
Hogyan lehet a Lélek halhatatlan?
Anyag-ruháját mintegy visszaöltve
A végső Egység a Káoszt legyőzze.
Azt kereste: az Egyetlen Egyet
A semmiből ki világot teremtett.
És legnagyobb titkát a Szeretetnek
A Jóságnak, amely véle egy lett.
S amely végül a világra kiárad
Háromban Egyet, és Egyben a Hármat.
Így ballagott az Óceánnak partján
A lágy habok a sziklát ostromolván:
Apró hullám, s széthullott az Okság
És lábai a homokot taposták.
Egy könnyű szél a nyomait befújta
És csak ment és nem lelt rá az Útra.
És ahogy ment, egyszerre észrevette
Hogy egy gyermek csészével vizet merne
Tenger partján egy apró mélyedésbe
Szétfut a víz, s üres a gödör mélye.
S ahogy nézte, elfogta a részvét
A gyermek újra töltötte a csészét.
Kezét szelíden a vállára tette
És a munka céljáról kérdezgette.
Csengő hangon a gyermek felelte:
– Ez a célom, nem tart kevesebbre
Hogy a zúgó Óceánt kimerjem
E gödörbe, melyet készítettem. –
Gondolkozott: hogyan magyarázza
Hiszen végtelen a tenger árja,
A gyermeknek, hogy a munkája meddő…
De csengő hangon újra megfelelt ő:
– Munkámat én hamarabb bevégzem,
Mint Isten titkát megfejthesd egészen.
Mert elmédbe oltotta a vágyat:
Keresd őt, hogy végül megtaláljad
A szándék, amely megfogan szívedbe
Maga az út, és ő készítette.
Mert önmagát átadta előbb
S úgy teremtett téged, keresőt.
Mert ne feledd: bár célja van az útnak
Ő az Út is, életedben új nap.
És ki vágyat a szívedbe olta:
Nem keresnéd, ha tiéd nem volna.
És egy hullám a homokra görgött
Csapásával megtölté a gödröt.
Azt mondod: ő a menedék
Akihez futsz, ha nagy baj érne.
Csak ez a hitre nem elég
Mert több az Isten teljessége.
Egy kéz érint, ha megfogansz
Ahogyan hív az ember-létbe.
Körülöleli sorsodat
Mert több az Isten teljessége.
Könnyekben csillant örömöt
Szivárványt feszít borús égre
Ível a világok fölött
Mert több az Isten teljessége.
Vihar zúg élet-indulót
Ragyog csillagok televénye.
Fogannak erdei zugok
Mert több az Isten teljessége.
Nincsen kicsiny és nincs nagyobb
Szívedben gyullad ki a mécse.
Utadra napsugarat ont
Mert több az Isten teljessége.
A nyugtalanság, hogy keresd
S hogy rátalálsz, a lelki béke.
Őrizd egyetlen kincsedet
Mert több az Isten teljessége.
A világ csodáiról sokat beszélnek, de keveset az első és legnagyobb csodáról, a Teremtésről. Ritkábban nevezik az Urat így: a Teremtő.
A világ teremtését véges értelmünk alig képes felfogni. Teremteni, létre hozni, alkotni valamit! Az ember ösztönösen követi az Urat, hogy eltanulja Tőle ezt a magasztos munkát. A Szentírás, a Teremtés könyve (Genezis) világos közlés, amely tudatunkat éri el. Michelangelo és Haydn művészete a lélekig hatol. Ők vállalkoztak arra, hogy a megmagyarázhatatlant színekkel, illetve hangokkal lefessék.
Milyen lehetett a teremtő gesztus? Volt-e hangja egyáltalán? – És milyen hangja? Nem inkább a teremtő szellem gondolatának szikrája csattant fel?
Haydn fantáziája is talán az utóbbit feltételezi. Öregkori remekművének, a Teremtés c. oratóriumnak első hangja a legcsodálatosabb teremtő gesztus, amit leírni lehetett. Egy hatalmas C-hang alkot egy világot, amely messze, a végtelenbe nyúlik el. Az Úr azonban nemcsak megalkotja művét, hanem gondját is viseli. Egy hasonló, de már akkorddal kibővített hang talán a Föld teremtése. („Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”)
A megteremtett csoda illusztrálása legalább olyan fontos, mint az alkotó szikra. Haydn zenéje tele van szinte programzenei hangulatfestéssel. A sötétség és az üresség a hangnem-keresés céltalan érzésével ad zseniális káoszt.
„Legyen világosság.” Szinte belevakulunk abba a hatalmas fénybe, amelyet a komponista a zenekar teljes hangerejével exponál. A világosság-teremtés ezen ábrázolása (C-dúr) utat mutat a romantikán keresztül egészen Bartókig.
A vizek elválasztása földtől, a víz teremtése jóval többet ábrázol egy szokványos viharzenénél. Egy hatalmas ütés teremt választóvonalat a két elem közé, és a gerincét vesztett víztömeg iszonyú erővel támad az újonnan teremtett partra.
Égbolt, fény, föld és víz! Az élet azonban csak a harmadik napon szakadt ki a Teremtőből, mint egy fantasztikus kilégzés. Haydn mester tollából örökzöld színt kapnak a hangok. Az élet kap teret; a földből termőföld, a virágból termés lesz. Mennyi azonos tövű szó! Talán a természet és a teremtés nem függ össze egymással?!
Ahogy a vizek elválnak a szárazföldtől, úgy válik el egymástól nappal és éjszaka. Az Úr úgy teremti meg a nappalt, hogy láthatatlan kezével lágy ívben felvonja a Napot egy mennyei D-dúr skála hangjain. (V. ö. Michelangelo: A Nap és a Hold teremtése.)
A megteremtett sötétség, az éjszaka nem félelmetes; a Hold, sejtelmes fényével, nyugalmat és csendet ád. A csendnek a megalkotása a hangok világában abszurditásnak tűnik; belső képzelőerővel a vélt külső hangok kifejezése, úgy látszik, mégsem lehetetlen.
A Földön egyre jobban kiteljesedő élővilág teremtése újabb lehetőséget hoz a zenei ábrázolásban. Míg az univerzum alapjait egyetlen erős gesztus alkotta, az élővilág új kifejezési formát hoz, a mozgást. Mennyire más ez a zenei kép, mint a Teremtés első két napjának illusztrálása! A növények belső életének rejtett légzése folyamatos, lágy mozgást hozott létre a muzsikában. Gyors és folyamatos teremtőerő alkotja az állatvilág mozgásának végtelen lehetőségét. A különböző állatfajták zenei lefényképezése már nem alkotási folyamat, hanem realisztikus kép-hang másolás.
A halakkal kivételes jósággal bánik a Teremtő. Belemagyarázásnak tűnik, de azt sejteti, hogy a hal később a legigazabb vallás, a kereszténység egyik jelképe lesz. Így szól a Biblia: „Isten megáldotta őket, és így szólt: Legyetek termékenyek, szaporodjatok…”. (Genesis 1,22). Ez az áldó mozdulat a zenében a mélyvonósok puha hangjain jön létre.
A hatodik napra hagyta az Úr munkájának betetőzését, az ember teremtését. „Az ember a teremtés koronája”; igaz a szólás; az embereken múlt, hogy ezt a rangot eljátszották vagy helytelenül értelmezték.
Az oratórium muzsikájában Haydn még hozzátesz egy teremtett fogalmat; a szeretetet. Ahogy elindítja a tenor-áriát (No. 24.), szinte tárgyszerűen látni, ahogy az Úr lelket lehel az emberbe, és életre kelti.
A komponista tulajdonképpen csak a Biblia legelső fejezetét nagyítja ki, sokszorosára. De hiába a Teremtés, ha nincs benne az új élet záloga, az Asszony. Tökéletes harmónia és boldogság, ami első kettősükben széttárul a partitúrában, alatta az első emberpár botladozó, de még tiszta lépéseivel.
„Élni, élni, mily édes, mily szép!”
A Teremtés tökéletességének – ha azzal az ember nem él vissza – csak egy dolog adhat méltó keretet: az Örökkévalóság.
Medveczky Ádám
A színpadon ő jár sorba:
A zongorák hangolója.
Hogyha hull a sors ütése,
Billentyűkön zúgjon béke.
Hangjuk úgy csengjen hibátlan,
Bánatban és sűrű gyászban.
Mint aki a sorsát mondja,
Könnyből legyen öröm-óda.
Mint szivárvány szála lenne,
Ezer színnel teljesedve.
Olyan legyen, ha megszólal
Minden hangszer, mint a sóhaj.
Adjon, hangjai peregnek,
Önmagánál nemesebbet.
Visszhangozzék szépre, jóra,
Úgy, ahogyan kigondolta
A hangszerek hangolója.
Hiszem, hogy van egy Isten,
Ki végül egy velem.
Őbenne forr a Minden,
Csillagpont-végtelen.
És vonzásába ő fog,
És bennem ő kering.
A tettemben végső ok,
Szemedből rám tekint.
Hiszem, hogy van egy Isten,
Ki megóv és vezet.
Ki kézen fog szelíden,
S vihara zúgva zeng.
Akiben fénysugár ég,
Ki végső hatalom.
Aki a cél s a szándék
A kereszt-utakon.
Akiben egybeömlik
A bánat és öröm.
Hegyeket rengető hit
És halk virágözön.
Hiszem, hogy van egy Isten,
Egy végső akarat.
A szűk ösvény a szirten
Mely szabadságot ad.
Ki kemény, mint a kőfal,
És aki befogad.
Rigóban rezzenő dal,
És láva-zuhatag.
Akihez sose késő
És fény-ívébe von –
Hiszem, hogy van egy végső
Feloldó hatalom.
Fundamentumúl kell tenni, amit keresztény hitünk tanít: hogy nemcsak mindeneket úgy lát és szemlél Isten, hogy semmi titok fedezve nem lehet előtte, hanem az Isten nagyságának vége nincsen és bizonyos helyek határába nem rekeszkedik; mert ő mérhetetlen és végetlen; az egeket és földet bétölti. És, miképpen a mi testünknek minden részeiben jelen vagyon a lélek, éltet és elevenít minden tagokat: Isten is, felségesb és böcsülletesb móddal, minden teremtett állatiban vagyon. Az egek egei őtet meg nem környékezik, mivel ő az egeknél magasabb, mélyebb a pokolnál, a földnél hosszabb, szélesebb a tengernél. Egy szóval, az egész föld kerekségét teljesen bétölti az Isten, úgy hogy semmi őtőlle üresen nem maradhat.
Pázmány Péter
(Ter 1,1)
Felolvasztja élő lehelet
Ablakodon a fagyot, jeget.
Apró kör, parányi ember-lélek…
Ki leheli csillagát az égnek?
Mint virágzó tavaszi ajándék
Fehér bokor a hajnalfényben áll.
A Teremtésből egy iniciálét
Fellobbantson az első napsugár.
Isten ez volt: a halvány derengés
Az első nap hófehér falán.
Sejtelemből megszülető tett, és
Virág-tenger a lét hajnalán.
Egyetlen bimbó, teljes önmagába
És kitáruló szirmok hármassága.
(Ter 9,14)
Ki teremtett? Kemény kézfogása
Annak, aki végső szeretet.
A hajnalfény első lobbanása,
Mely átjárja a víz-ereket.
Kő-medence csillogva telik fel,
És a forrás önmagára ismer.
Mely körülvesz, ezerféleképp
Suttog, csobog, megérint a lét.
Hívásod, mint levél-ujj, remeg –
Add, Uram, hogy felismerjelek.
Felém hajolsz arcán a szenvedőnek
És harmatod foszlik szét, mint könnycsepp.
Isten a semmiből megteremti a fényt, a megismerés világosságát, az ember öntudatra ébredésének, szabadságunk felismerésének lehetőségét. A Teremtésben kezdettől fogva jelen van a teljes Szentháromság: a teremtő Isten, a világra Krisztusban kiáradó szeretet, a Szentlélek egyesítő ereje, az értelem fénye.
Mit Tamás zeng, az a himnusz,
Nem lehet, hogy meg nem indulsz,
S el nem indulsz Ővele.
Bármi teher, bármi bú nyom,
Nyomában a keresztúton
Mégis remény tölthet el.
Megváltása dús ígéret,
Koronája tövisének
Érintésén hit fakad.
Földi ésszel meg sem érted,
Érted hal az örök élet,
Bűntelen lesz áldozat.
Csak, amit a szíved sejthet,
Az hoz üdvösséget, enyhet,
Meghajolva elfogadd.
Ő is hajlott a kereszttel,
Váltságát hogy így vehesd el,
Örömébe így fogad.
Hozzá térni sose késő,
S az ítélet, az a végső,
Könnyű lesz, mint hópehely.
Minden bűn, gyarlóság, vétek
Vak fellegként szerteszéled,
Sugarában olvad el.
A világnak szétosztotta
Bor, s kenyérben önmagát.
Mert testévé lesz az ostya,
És a bor vérére vált.
Életét így sokszorozza
Ki legyőzte a halált.
Keresztjén az ember sorsa
Megváltásra így talált.
S mert igéje rendelé így,
Valódi az ostya-test.
Kegyelme a szívben érik,
Gyümölcsöt hoz a kereszt.
Feltámadjon a remény, hit,
S vigasztaló szeretet.
Kehely tükrözi a vérit,
Aki értünk szenvedett.
Szentháromság súlyos titka,
Hogy a Három mégis Egy.
S eggyé fogad – így tanítja,
Ha veszed a kenyeret.
Örök-Egybe térjen vissza,
Ki testével egy lehet.
S borban a kegyelmet issza,
Ki e földön vétkezett.
Mint a perzsa-szövőszéken
Hol egyszerre van jelen
Piros, zöld, kék színnel égjen
Ezer minta lelkeden.
Isten terve, messze fénylő
Száll, mint színarany vetélő.
Kocsiján, mint csillogó napot
Viszi a sok üvegablakot.
Záporcsepp hull rájuk a tavaszból
És a tél majd jégvirágot rajzol.
Tükrözi az égbolt csoda-kékjét
S messze néz a sóhajtó reménység.
Benne hajnal ragyogása nőjön
Félve óvnám: jaj, össze ne törjön.
Olyan kényes, oly könnyen repedhet
Amit kaptál, ablaka a mennynek.
Amennyiben a világ fizikai paramétereinek, jellemzőinek nagysága, mértéke csak egy kicsit is, akár csak pár ezreléknyire különböznének a mostanitól, élet egyáltalán nem alakulhatna ki, és a világegyetem, ha egyáltalán létezhetne, teljesen máshogy nézne ki, mint a mai. Úgy is mondhatjuk, hogy a fizika alapvető paraméterei finoman hangolódtak, akárcsak egy jól beállított hangszer, a világegyetem az élet hordozására éleződött ki. Ez a finomhangoltság tudományos műszóval kifejezve a kozmológia antropikus elvének tartalma.
Végh László
Torlódik az apró áradat
Elönti a sötétzöld mohát.
Nem látszik, a csillogása csak
És a kőről úgy omlik tovább.
S mint a szívdobogás lüktetése
Újra s újra meggyűlik a fénye.
A perc, ha múlik
Harmatcsepp hullik
Minden levélre.
Szirmok, mint csillag
Egyszerre nyílnak
Az öröklétre.
A külön sorsok
Szálából sodrott
Lét szövedéke:
Bánat, öröm gyűl
Egyszerre gördül
Isten elébe.
Indultak a bükkök, százados fák
Azután a gyopár következett.
Gyalogfenyők futották, borókák
Szívós ágak, kúszó gyökerek.
Egy könnyű szélben akkor virágpor szállt
S a csúcsot gyopár hódította meg.
(1Kir 19 11-13)
Ahogy a szél üzenete átfut
Csupa zsongás mozdulatlanságuk.
Megrezzen a lombok sűrű csöndje
S áthajlik a térből az időbe.
Nem a dübörgő viharokban
A halk szellőben az Isten ott van.
Az arcodon is alig érzed
Felüdülnek a messzi rétek.
Szavai gyökerekig szállnak
És harmatot hoz a világnak.
Permetező, szelíd esőket
Hirdesd: a gyöngeség erősebb.
Leszállt a hegyre, szinte egy vele
Mert súly és könnyűség az Úrnak fellege.
Havat, nem olvadót, mert hűsége kitart
Szüntelen szomjat olt, fakaszt forrás-italt.
Figyelj bokorra, fára
Nem érinti az emberi világ
Harsogó változása.
De meghajlik engedelmesen
Teremtője legkisebb szavára.
Csupa zárt kő. Malter sincs. A rések
Tökéletes mestermű-illesztések.
Rajta a fény egyformán pereg
Nincsenek árnyat vető szögletek.
Létezését önmagába zárja
A tiszta tökély ragyogó homálya.
Végh Lászlónak
Az Igazságot keresd. A legnagyobbat.
A választ, melyben
kétségek lobognak.
Emésztő lángjuk téged el nem érhet
A halhatatlan Egyet, az egészet.
A teljes időt, nem egyetlen órát
A Lényeget, a végső axiómát.
Egy titok van, mely a lelkemben áll
Mint a határkő: hogy nincsen határ.
Egy titok: hogy százezer dolog
Virág, fű, lomb: mind-mind én vagyok.
És amire csupán rágondolok
Akár a sókristály, átolvadok.
A te szemedből nézek vissza rám,
S egy fényes szivárványból int hazám.
Vagy éppen abból, mit elvetne más
Mert a világ egyetlen, csodás
Oszthatatlan Isten-látomás.
Sarkkörön túl s dzsungel rejtekén
Nincsen, ami ne lenne enyém.
Tied a dal, Uram
S tied a fájdalom.
A könnyű szél-futam
Mely párájába von.
Amely örömet csendít
És könnycseppet lehel.
Felhabzó réteden nyílt
A vadvirág-kehely.
Járod, járod az utat,
Fény, árnyék fut feléd.
Érzed napfény, borulat
Figyelő szemét.
„Bárhová mégy, mindenütt süt a nap.”
Megkaptak az egyszerű szavak.
Aki örül melegnek, napsütésnek
Hogy az Isten új tavasza ébred
Erdőn, mezőn, szerte mindenütt
És megnyíló ember-szívbe süt.
Mikor Mózes a Hóreb hegyéhez ért, megjelent neki az Úr tűznek lángjában egy csipkebokor közepében, és mikor Mózes a neve iránt tudakozódott, Isten azt mondotta: Vagyok, aki vagyok! Vannak, akik így fordítják ezt az igét: Leszek, aki leszek! Akár vagyok, akár leszek, akár voltam: az első felséges és félelmes Ige, ami Istennel kapcsolatban mellen ragad, az, hogy Ő van. Hogy Isten van, ez a világon a legmegrendítőbb újság. Ez a legnagyobb felfedezés, ez a végső realitás, minden más realitásnak forrása. Ha Isten van, van Atya, van Fiú, van Szentlélek. Akkor ebben a világban van terv, tőlünk független akarat; akkor az, aki egyedül illetékes reá, tudja, hogy mi lesz holnap, és miért van ma minden úgy, ahogy van; akkor van igazság, függetlenül attól, hogy elismerik vagy nem; akkor van jogrend, függetlenül attól, hogy megadják vagy elveszik ezt a jogot az államok; akkor van irgalom, függetlenül attól, hogy mi a véleménye az embereknek, vagy mi a javaslata a papoknak erre vonatkozólag; akkor van szabadság, amelynek alapja és előfeltétele az emberi méltóság, a világ szerkezete; akkor van a világban egy örökkévaló erkölcsi rend, amelyet nem mi csinálunk, amelyet mi csak felismerünk, tisztelünk vagy megtagadunk, de tőlünk éppen olyan független és objektív, mint a csillagos ég. Akár látom, akár nem, a Tejút van, és léte nem tőlem függ. Isten van, Istentől van az erkölcsi világrend, és az Ő világában nincs relativitás.
Ravasz László
Bőség fakad az érintés nyomán
Mert ez az Úr: ha hittel keresed
Forrás indul, mint a szeretet
Bővebben, mint remélni mered
Munkádnak ad dúsabb többletet
S karjára vesz, ha őt követed.
Itt az idő. Nagyobb árnyak esnek
Terád, aki árnyaddal vezetted
A népedet. A vándorbotnak árnya
Kusza ábrát rajzolt a pusztaságba.
A bot, mellyel a sziklát megütötted
És már patak kanyargott előtted.
Az Úr igéje csillogva vezessen
S a pusztaságban gyümölcsöt teremjen.
Az akarata úgy villámlik végig
És egy apró virágban feléd nyit.
Ahogy forgott nappala és éje
Az emberiség bánata, reménye.
Indulj tovább. Nappalba, éjszakába
Mert ismét rád hullt a Teremtő árnya.
Annak lépte, ki előtted járván
Könnyű szellő s kibomló szivárvány.
Annak lépte, akinek fény az árnya
S úgy változik, hogy nincsen változása.
Meg kellene végre születni
Mennydörgő Sinai-hegyen
Mint ki a sorsát újra kezdi
Tiszta lélekkel, bűntelen.
Mert élnek ma is a parancsok
Szívünkbe, kőtáblába vésve
Ne ölj, és ne alázd az embert
Testvérként tekints a testvérre.
Mert élnek ma is a parancsok
Melyeket egyszer számon kérnek.
Emeld a fénybe Isten-arcod
Hiszen tied az örök élet.
Különös érv. Szíven üt a szó:
– A vallás a templomba való!
Az igazat nem vitatom soha:
Egész világ az Isten temploma!
Jól vigyázz, ha formálod szavad
Mert templom vagy te is, te magad.
A fű, a lepke, bársonyos moha:
A teremtés az Isten temploma!
Akkor is, ha lázad, és tagad
Alkotót a szabad akarat.
Képmás, mégis önálló csoda:
Minden ember Isten temploma!
Az embernek a teremtés láttán mindenekelőtt hálát és elismerést kell éreznie: a világ Isten titkához irányít, aki megalkotja és fenntartja azt. Ha az Istenhez való viszonyt felszámoljuk, a természet elveszíti mély értelmét s elszegényedik. Ha ellenben képesek vagyunk felfedezni a természetet a maga teremtett dimenziójában, akkor kommunikatív viszonyt építhetünk vele, megértve önmagán túlmutató, jelképekben gazdag értelmét, így eljuthatunk a misztérium horizontjához, amely megnyitja az ember előtt az Istenhez, és a föld Teremtőjéhez való utat. A világ úgy tárul föl a világ pillantása előtt, mint Isten lábnyoma, mint olyan hely, ahol megmutatkozik Isten teremtő, gondviselő és megváltó ereje.
Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa
Az ökológiában jelentkező szemléletmód-változásnak fontos összetevője, hogy a természet önértékkel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy az ember nem tekintheti a természetet pusztán egyéni kibontakozása eszközének, mivel annak Isten által adott belső rendje és célja van. A Szentírás üzenete szerint az ember azt a feladatot kapta, hogy „uralkodjon” a teremtett világ létezői felett. (vö. Ter 1,28). A Biblia tanítása szerint az uralkodás azonban nem „leigázást” jelent, hanem olyan alkotó tevékenységet, amely a teremtés rendjét tiszteletben tartja. …
Az egyházat, miközben a Jézus Krisztusban fölfedezett igazságot hirdeti minden embernek, az a meggyőződés vezeti, hogy ez az igazság az ember számára kezdettől fogva az Atyától szándékolt rendet hordozza, amit az Atya Krisztusban a Szentlélek teremt újjá az emberek lelkében és az egész teremtett világban.
Az MKPK körlevele a teremtett világ védelméről
Felhő-réteg, felül fény vakít –
Fölmérted-e az Isten céljait?
Szivárványként úgy szűrődik át,
S megfesti a szirtek homlokát.
A síkság, mint egy kinyújtott tenyér
Horizonton az éggel összeér.
Zöld vetésben, csillogó smaragd,
Ringatja az ember-célokat.
Megint más cél. Árnyas hegy alatt
Tiszta tükrű forrásvíz fakad.
Átszeled a felhők rétegét,
Fátyolként int ezer cél feléd.
Foszló ködben kemény akarat –
Ismered-e az Isten-célokat?
Az apokalipszis most nem időszerű, merthogy öt perc múlva következik be. Ne tessék megrémülni, ez az öt perc akár több évtizedet is jelenthet, sőt, ha jók leszünk, az óramutató visszaállítható, és a számlálás hátrébbról kezdődik. 1947-ben, mikor a tudósok kitalálták, hogyan ébreszthetnék rá az emberiséget a Végítélet, a pusztulás és kipusztulás közelségére, a jelképes számláló 23 óra 53 percet jelzett. De 1953-ban például már csak két perc választott el minket az apokalipszistől.
A hidegháború befejeztével viszont már 17 perc! Most öt. Pokolgép, amelynek óráját a józan ész időnként képes visszafordítani, de amely így is monoton ketyeg, s a mutató makacsul rója útját a Végítélet felé. A legnagyobb veszélyt neves tudósok szerint nem is annyira a terrorizmus, az atomfegyverkezés vagy a háború jelenti, hanem az éghajlat változása, a Föld felmelegedése. A szárazság és következményei közvetve vagy közvetlenül több emberéletet követelnek, mint a háborúk.
Cunami vagy bomba, földrengés vagy aknarobbanás, természeti csapás vagy tüzérségi csapás: lassan összemosódik, egyre megy. Ne hangozzék cinikusan, de kisebb, hogy úgy mondjam „helyi” apokalipszis naponta fordul elő bolygónkon. Aki megfagy Európában, éhen hal Afrikában, menekültként az óceánban fuldokol, vagy fölrobban egy bagdadi utcán, öngyilkos lesz New Yorkban, mert elveszítette állását, a kollektív Vég előrehozott „bemutatójának” áldozata.
Azt, hogy az emberiség ön- és közveszélyes, eddig is tudtuk. Ezen változtatni egyhamar senki nem lesz képes, hiszen ez láthatóan még a nálunknál lényegesen nagyobb hatalomnak és erőnek sem sikerült.
A hitre és a szeretetre gondolok.
Szaniszló Ferenc
Miért engedi meg a rosszat,
Miért ád teret a gonosznak?
Mindent hogy örömmel töltsön:
Miért nincs mennyország a földön?
Szabadságod szép ajándék:
Miért nem győz az Isten-szándék
Homály, köd, a borús éjjel
Miért nem hull egyszerre széjjel?
– Mert embernek így teremtett:
Szabadnak és egyetlennek.
Engedi, hogy összetörjed
Isten képét porba lökjed.
Szabad azt is: megtagadjad
És elég légy önmagadnak.
Önzésednek szűk határán
Pénz, hatalom legyen bálvány.
Hogy ami jó, félrevessed:
Kétséged magad teremted.
És ha mindent elrontottál
Megkérdezd: Uram, hol voltál?
Édesanyám sokszor elmesélt egy történetet. Gyermekkoromban, valamikor az ötvenes években a környékünkön nyílt egy tejbolt, de nem akármilyen üzlet. Akkoriban a friss tejet még alumínium kannákból mérték, azonban már feldolgozás után, a szeparátorból került az üzletekbe. Itt azonban fölözetlenül adták, teljes zsírtartalommal, ráadásul nagyon olcsón. Édesanyám értett ahhoz, hogyan kell tejfölt, túrót, tejszínt előállítani, ezért megörült a lehetőségnek, hiszen így minden abszolút frissen kerülhetett a család asztalára. Egy feltétele azonban volt a vásárlásnak: csak nagyobb tételt szolgáltak ki, meg kellett venni legalább tíz litert, ennyi pedig nekünk túl sok lett volna. Anyám lelkesen közölte a kereskedővel, hogy ő majd megszervezi a szétosztást, hiszen a társaságban sok jó háziasszony van, akik hetente amúgy is megveszik a tejtermékeket. Az elárusító, egy idősebb, őszes férfi, mosolyogva és talán némi szomorúsággal válaszolta: „Asszonyom, nem tudja megszervezni.” Anyám csodálkozva nézett rá, mit képzel, hiszen egyebet is megszervezett már, ha valamire pult alól szükség volt, mindig neki szóltak, hazaviharzott, és telefonálásba kezdett. Az első barátnő óvatosan nyilatkozott: – Hát… esetleg egy fél litert, aztán majd meglátjuk… – De hát te kitűnő háziasszony vagy, rendszeresen veszed a tejszínt, az egyebeket, ha nem tudod, én megtanítalak, még túrót, tejfölt is tudsz készíteni. A válasz gyanakvó hallgatás volt. Anyám a negyedik telefonnál adta fel, mikor a legjobb barátnője megkérdezte: – És neked mi a hasznod ebből?
Lehajtott fejjel ment vissza a kereskedőhöz, beszámolt a kudarcáról. Az csak bólintott, és búcsúképpen kiszolgált egy kisebb mennyiséget. Nemsokára be is zárt a bolt, amelyből csak akkor lehetett volna vásárolni, ha az emberek összefognak.
Lesz az Istennek egy boltja,
Ahol minden kapható majd.
Szeretet és színes játék,
Kék üveggömb, tiszta szándék.
Ajándékát feltornyozza,
Csupa csengés, csupa nóta.
Vigaszt hoz a bánatokra –
Ilyen lesz az Isten boltja.
Cukorkát majd onnan vesznek,
Akármennyit, nemcsak egyet.
Úgy méri majd dús marokra,
Csillagát a pultra szórja.
Jól vigyázz, mert neked mérik,
Tetteidet becserélik.
Mindent megad, hogyha jó vagy,
Bősége az Isten-boltnak.
Ennyi kell csupán: hogy kérjed
Nagy hitével a reménynek.
Millió polc roskadozva:
Téged vár az Isten boltja.
Csengettyűje az ajtónak
Eltöröl majd minden sóhajt.
Ahogy sarokig kitárja
Ő maga, az Ég Királya.
A tárgyi világ dús ikonosztáza
Felragyog a Lét bizonyossága
Mely elrejti mégis a Valót
Amely egyszer teljesedni fog.
Tükreként, a felénk fordult hátlap
Képét adja túlsó ragyogásnak
Mely ezüstjét átizzítja szinte:
Látni fogunk majdan, színről színre.
Energia, fémek párája csak:
Távolabbra suhan az anyag.
Elérheted végső lényegét?
Széjjelfoszlik, ha érintenéd.
Mi mozgatja? Egy végső akarat?
Gyémántkemény, és tovább nem hasad.
Az életünk tűnő árny csupán,
Elfutó rajz homályos burán.
Öröm, bánat száll és kavarog
Ki őrzi meg a pillanatot?
Míg sugárzik a fényen túli fény,
A Szeretet a világ üvegén.
A kereszténység mai értelmezése szempontjából döntő probléma: hogy hogyan lehet Isten valóban Isten, és nem egyszerűen a világ mozzanata, és hogy hogyan kell őt ennek ellenére mégis úgy elgondolnunk, mégpedig épp a világhoz való vallási viszonyunkban, mint aki nem a világon kívül van.
Karl Rahner: A hit alapjai
A világ, mint színes
Selyem
Hajlik virágon és
Levelen.
Szélben lobog, mint a
Pántlikák
Összefogod, mégsem
A világ.
Szárnyán a szellőnek
Ellebeg
Széles vászna kéklő
Tengerek.
Nem találod, bárhol
Keresed
Csak egy szálat, nem a
Szövetet.
Ki gyújtja az égbolt
Csillagát?
Ruháján egy ránc csak
A világ.
A felfoghatatlanság igazi isteni misztérium: Isten felülmúlja az embert, jelenléte mégis boldogító valóság, mert a teljességet adja meg.
Bolberitz Pál: A színelátás
A művész elővette hegedűjét, és játszani kezdett. Öltözéke az utcai zenészek megszokott farmernadrágja, hozzá színes pamuting, viseltes cipő. Körülötte egyik washingtoni metróállomás január reggeli nyüzsgése, munkába vagy egyéb dolguk után siető járókelők. Hétköznapi jelenet, csakhogy a zenész most igazából a művészet álruhás hercege vagy inkább császára, Joshua Bell hegedűművész, a hangversenytermek sztárja. Előadásaira hetekkel előbb elfogynak a méregdrága jegyek, játékáról a kritikusok felsőfokon értekeznek. Hangszere egy több millió dollárt érő Stradivari, a megszólaltatott darabok Bach és mások legigényesebb játékot, legbravúrosabb technikát igénylő művei. Saját mondavilágunkat idézve, mintha Mátyás király vegyülne a nép közé, ezúttal hegedűvonóval írna titkos jelet, adná tudtára az elsietőknek jelenlétét. Lesz-e, aki felismeri, vagy aki magáért a művészetért, a felhangzó csodálatos dallamokért szakítja meg rohanását, áll meg legalább pár percre?
A művész által vállalt kísérlet ezekre a kérdésekre próbált választ keresni. Észrevesszük-e a szépséget, törőünk-e vele önmagáért, ha egyszerű módon szembejön az utcán, ha nem hitelesíti valami felsőbbrendűnek gondolt protokoll vagy média-divat, ha a szemünkbe nevet, belénk karol és hétköznapi életünk részévé akar válni? A kísérlet szociológus résztvevője, aki hanyagul egyik oszlopnak dőlve figyelte az eseményeket, a 45 perces koncert alatt mindössze huszonhét adományt regisztrált, az emberek nagy része inkább megszokásból dobott pár dollárt a földre helyezett sapkába, mindössze hatan szakították meg útjukat rövid időre, hogy belehallgassanak a produkcióba. A művész a csaknem órás műsorával egyetlen koncertjegy árát sem tudta összehozni.
Egy három év körüli kisfiú azonban földbe gyökerezett lábbal állt meg, édesanyja alig bírta továbbvonszolni. Pillantása találkozott a művészével, összemosolyogtak. Értették egymást.
A jelképek és a szimbólumok
A réteken szélfújta ábrák.
A pillanat, melyben eső zuhog
És amely csillogással jár át.
Kavicsoddal játszó gyermek
Add, Uram, hogy az lehessek.
Vizek tükrén elhajítsam,
Kincset lássak a kavicsban.
Úgy enyém, ha messze szökve
Mélység titka lesz örökre.
Röpülhessek, fényes csillag
Melyet a kezed hajíthat.
Egy szivárvány, fényes és remek
Ez történt: az úttestre esett.
Úgy csillant meg ott, mint zebra-csík
Lassítottak suhanó kocsik.
Rajta siettek át az emberek
Ki díszített ragyogó eget.
Nem is látták sugarát, szelíd
Permetező hétszín cseppjeit.
De kezét összecsapta egy gyerek:
A szivárvány a szemébe nevetett.
Ima megpróbáltatásban, 102. zsoltár
Fölöttünk a napfény ragyog,
Mint teremtő pillanatod.
Amikor a kezdetek
Fényéből szállt a meleg.
Őrzi termő szavaid
Mély titkát az antracit.
Az az örök, mi egyre fogy,
Ezüst-palást csökkenve nő.
Felragyognak a csillagok
Ahogy gazdagul az idő.
Bár azt hiszed, hogy elveszett,
Homorú tükrébe hull.
Összegyűjti a perceket,
Fókuszán egyszer mind kigyúl.
Az „idő kezdete” kifejezés felfoghatatlan misztérium, feltételez valami olyat, amivel magár az időt lehetne mérni. Emberi tudatunk ahhoz van szokva, hogy minden az időben játszódik, születik, keletkezik és elmúlik. Az öröklét azonban túl van az időn, meghaladja és magába foglalja azt. Mint amikor egy hegycsúcsról visszatekintünk, feloldódnak a nap történései, és egyszerre látjuk a megtett utat, egy pillanatban átélve valamennyi mozzanatát.
(Ter 1,6)
Mint a patak, egyszerre szétárad
Ezer cseppje lélek sugarának.
Ami futott, mélységet telítve
szivárogjon. Kőről-kőre szinte.
Aranyfénye átjárja az ércet,
Apró szálán csillan a gyökérnek.
A kezdet ez volt. Egy cseppnyi szivárvány
Legördült a létezés határán,
Ragyogott a horizont fölött,
Míg különvált az égbolt és a föld.
Hogy éljen a vágy, amely összekapcsol,
És átível törékeny pillanatból:
A teljességgel ami összeköt.
Bizonyosság, csillogó, könnyű pára:
Az Ígéret örök szivárványa.
A filozófia és a művészet a legrégibb időktől kezdve csodálattal tekintett az égitestek harmonikus mozgására, a teremtett világ összhangjára. A francia Philippe de Champaigne 1633 körül keletkezett festményén egyszerre jelenik meg a festészet és a zene harmóniája. A kép címe: Az Úr megteremti az anyagi világot, de a kép témáját a nagyon összetett gondolati tartalom miatt nehéz szavakkal megfogalmazni, a korábbi cím, az Angyali hangverseny a világmindenség mozgató erőinek harmóniájára utal. A harmónia viszont időbeliséget is jelent, tehát az anyagi teremtés időben történő, harmonikus kibontakozását. A kép felső részén az Úr alakja, kinyújtott jobb keze a teremtés aktusát idézi, balja a kék színű földgolyón, az anyagi világmindenség jelképén nyugszik. Az előtér alakjait, az angyali hangverseny szereplőit, a zeneszerszámokat egy fentről érkező, éles fény világítja meg, az Úr alakja szórt fényben látszik. Nem is lehet másként, hiszen a fényt, a világosságot Isten teremti, tehát őt külső fényforrás nem világíthatja meg. A fény nem is belőle indul ki, hanem fentről hullik a világmindenség harmóniáját kifejező angyalokra: arra utal ez az ábrázolásmód, hogy Isten kézmozdulatával mintegy létrehozza a fényt, de ő maga meghaladja az anyagi világot. A színek finom harmóniája, a szereplők mozdulatinak összhangja a teremtés harmóniáját tükrözi. A fény forrása ismeretlen, ez is a teremtés misztériumára utal. A festő bemutatja az Úr alakját, akaratának forrása azonban mégis rejtett marad. A zene már mozgalmasságot jelöl, periódusokat, a történések lehetőségét, az idő kezdetét. A ritmika, az arány, a harmónia közös a zenében és a festészetben, az ábrázolt cselekvés, a muzsikálás anyagi módon, a mozdulatok, a színek harmóniájában jelenik meg, a művész a festészet eszközeivel így valóban képes a teremtés mozzanatát érzékeltetni.
Az életünk szivárvány-határ csak
A perceid ahogy múlttá válnak.
Tenger-mélység, égbolt magassága
Elválasztja láthatatlan hártya.
Csillanása futó pillanatnak –
Évmilliók, vagy egy percig tarthat?
Kéznyújtásnyira van bár, el nem éred
Patak tükrén, árnyán tengermélynek.
Pillanatnyi távol sem sekélyebb,
Évmilliárd mélysége se mélyebb.
Cseppje hosszú ezüst szálból,
Mert fonál és csepp a zápor.
Köd is, fény is elperegve,
Fény-tükörré gyűlik egyre.
Mint szilánk a szivárványból,
Minden cseppben égbolt lángol.
Sugár festi elmerengve,
Lánc, de ki fűzheti egybe?
S ha ragyog a fényes ékszer
Miért omlik újra széjjel?
A zápor szála egyszerre folyamatos és szakadozott, akár életünk pillanatai. Az elmúlt perc éppoly távol van és éppoly visszahozhatatlan, mint az évmillió előtti, életünk mégis összegződik, nem múlik el nyomtalanul.
Termő fájukról leoldva
Szirmok szállnak valahonnan.
Mint egy titkos tavasz-ágról
Egy még nagyobb virágzásból.
Mint ki titkos tervet váratlan előtár
Apró hóvirágját mutatja a föld már.
Halvány szára indul ezer gondolatnak
A párás mezőkön források fakadnak.
Meghajlik a bimbó, harmatcseppel telve
A kéklő égboltnak kipattan a kelyhe.
A teremtésben az elvont eszme anyagi valósággá válik, a sűrűség, a bőség képzetéből eső-szálak erednek, melyek nyomán a földből fölfelé indul a füvek sűrűsége, a teremtés gazdagsága. Isten elgondolásából létrejön az anyagi világ bősége.
A tó szirma ezerré hasadna
Mint az idő ezer pillanatra.
S amely futó hullámnál fehérebb
Virág-tavon játszanak a fények.
Sűrű eső, hogy kikeljen végre
Virágok és füvek sűrűsége.
Ahogy a ködön átragyognak
Színeket, összeolvadókat.
A barnaság halványzöldet árnyal
S elsuhanó fényfolt a madárdal.
Zöldülő mező. Dús, csodás folt
S a rügyekben a duzzadások.
Mert a létező titkon érlel
Lombok, virágok erejével.
Mert ami van, az nem látszik
De ablakot a rianás nyit.
A rügyek héja szertepattan,
Fény-szirmok gyúlnak a tavakban.
A Teremtés himnusza, 104. zsoltár
Patak, aki visszatükrözöd
A virágot fényes fű között
Napsugarat, égbolt fellegét
Zúgásodban fenyőlomb neszét.
Alattad van és fölötted
Harmat pereg s felissza könnyed.
És látható és láthatatlan
Kibomlik virágzás-alakban.
S mely szirmot fodroz, ő a szél is
Csipkebokrának lángja érint.
Mint a harmatcsepp érintése
Ahogy lehull a levél felszínére
Érintése esőnek és a szélnek
Mely áthullámzik, melegnek és a fénynek
Ahogy arcodra hullik súlytalan
És összefut és tenger-súlya van.
Zsolt 19,2-5
Mint csillanó folyómederben
Követném a léptedet, Uram.
Az életem hogy beteljesedjen,
Virágzásod előttem suhan.
Ezer hajtás újra frissen
Hajlik, mint jóhír a szívben.
Jég hártyája és fakéreg
Csupa zöld rügy, csupa élet.
Tó színén légbuborékok
Hirdetik: az Élet él ott.
Vizek mélyén, száz alakban
Hogy megindult láthatatlan.
Halványságra, alig sejted,
Fehér szirmon méz pereghet.
Ami szétszórt, ami rejtett
Virágzássá teljesedhet.
Halljad a hangszer hangját
Az egész világ jajját.
Megérinted, s megérted
Csak lelkedben zenélhet.
Hogy kezeden kimondja
Mi volt bánata, gondja.
Az ereiddel járd át
Éleszd az arany hárfát.
Olyan vagy, Uram, mint a sűrű zápor,
Vagy csillag-rengeteggel int a távol.
Mint mezőn a fűszál, olyan vagy,
Mely egyszerre harmatot ragyogtat.
Nap tüzén és erdeid árnyékán
Mindenünnen körülveszel némán.
Te ragyogsz a földön és az égen,
Lélek tükrén és a falevélen.
Dicséretedre himnuszok teremnek,
S karcsú ágat hajlítasz, a csendet.
Szellő-szavad üzenete ring.
Nyílik örök törvényed szerint,
Ezer szirom egyetlen virág:
A kegyelem úgy ragyogja át.
A zsendülő tavasz-réten
Szemléld Isten tetteit.
Szivárvány gyúl fellegében,
S virág-szőnyeget terít.
Foszló ködből napsugárként
Kilobbanó akarat.
Szívedbe érjen a szándék,
S tetteidben megfakad.
Te is tudhatsz, gyönge ember,
Isten-arcként fényleni.
Ha erőt ád a kereszt-jel,
S ujjad sebét érheti.
Érintésedre hull a fáról
Mint könnyű köd, a dús virágpor.
Hogy beragyogjon csillogása
Mint a keringő csillag árja.
A kéklő űrben így teremjen
Ezernyi fény, és mind egyetlen.
Ezernyi termő lehetőség
Hordozza új világnak hősét.
Napok, keringő apró bolygók
És felszikrázó fényes foltok.
Hogy minden lüktetés lehessen
A felébredő természetben.
Szívedhez ki ér? Mint a zápor
Hullik a vers, arany virágpor.
Ma az jutott eszembe, hogy mikor én születtem, már este volt. Csillagos augusztusi este. Az én lelkem lámpásába, a törékeny, romlandó üveg- vagy cserépedénybe világító testnek egy csillag hullhatott akkor. Azóta járok a világban, s a lámpámban egy csillag világít. Nem olaj, nem zsír, nem szurok, nem kanóc, nem gyertyabél, nem is elektromos áram, hanem csillag. Azt mondják, mikor a gyermek születik: világra jön. Én akkor szálltam alá a sötétségbe. Valami nagy-nagy világosságból leszálltam egy homályos barlangba. De a lámpásomban magammal vittem azt a csillagot és azzal világítottam meg a barlang falait, a nyüzsgő fantomokat, árnyakat, rémeket, s a szembejövők arcát.
Reményik Sándor naplója
Ki csiholta ezt a ligetet
A foszforeszkáló rügyeket.
Hogy mind, egyszerre lobban lángra
Bíbor, lila és aranysárga.
Egyedül, s mindenkivel együtt
Uram, veled vagyok.
Nem magány ez. A távolság eltűnt
Kereszted egybefog.
Mert egy az Isten. Fűben és levélben
Százezerré válva s egy-egészben.
Mint milliónyi kristálya a hónak
A folyam kéklő, nagy vizébe olvad.
S láthatatlan peregnek a könnyek
Tavába a megváltó örömnek.
(Ter 1, 9)
Úgy teremtesz, mint az aranyércet,
Melyben a ragyogás szerteszéled.
Egy-egy pontban meggyűlik a cseppje
Átolvad sugárzó tengeredbe.
Megosztva az egyetlen jelenlét,
Hogy ne nyomja a virágok kelyhét.
Harmatcsepp a tenger súlya, pára,
Tükröződjék könnyű szivárványa.
Csillanásán az apró levélnek
Teljessége ott van erejének.
A teremtés roppant súlya megoszlik, de Isten teljessége mindenben jelen van.
Mely önmagából fakaszt karcsú ágat,
Horizontja zöldellő koronának.
Az évek során ahogy egyre tágul
Halk ritmusán gyümölcs és virág hull.
Ez az Isten. Az élet-sugárban
Állandóság és megújulás van.
A létezést szüntelen teremti,
Szálló párát esőcseppben ejti.
Gondol a fa minden levelére,
Megújul az emberszív reménye.
Bizalmad fénylik, Istenem,
Mint tavaszi füvek.
Mert megújítod szüntelen
Zöld levelüket.
A fagyos kérget áttöröd,
Eloszlatsz homályt és ködöt,
Szétosztod tüzed.
Sötétlő víz csak
Múlt álmodója.
Szél zúg a csöndes
Szent Anna-tóra.
Csupa ezüst lesz
Fénye mosolynak
Vagy ahogy könnyek
Egymásba folynak.
S úgy érzed: egyre
Szívedbe nőnek –
Ezüst árnyéka
Sötét fenyőnek.
Eláll a szél majd
S hull a világra
Ezüst fenyőnek
Fekete árnya.
De a szerelmünk
Ez lesz örökre:
Csillogó hullám
Ezüstös gyöngye.
A hegyekből hozzak-e neked
Fehér álmot, havasi gyopárt?
A sziklák között nyílik rengeteg.
A messze ködben kéklő csúcsokon
Fehér álom-felhő száll tovább
És napsugár-csók remeg búcsúzón.
És tüzes, fehér bimbók bomlanak
Szél hozza a mesék illatát
És illat-tornyok földre omlanak.
Az égig érő, villogó mesék
Közül hoztam havasi gyopárt
Fönn, a csúcson voltam versemért.
És zuhogtak a bűvös lavinák
A papírra. Dübörgő sorok.
Verset hoztam. Havasi gyopárt.
Az emberi kapcsolatokban kifejeződik a teremtett világ személyessége.
Istenem, mint felhőt
Ringass térdeden.
Küldjél könnyű szellőt
És mesélj nekem.
Nagy békédbe olvad,
Csillapíts vihart
Meséld, mint folyónak
Csillagaidat.
Nemcsak a tiszta fény: az átmenet
Hajnal színében az a szürke
Az eltűnő félhold ezüstje
Az őszbe hűlő nyármeleg.
A sejtésnyi, még neve-sincs lét
S mely szétfoszlik alkonyi színként.
(Oxyrynchoszi papirusz – III. Sz.)
(Ter 1,11)
Legyél, mint mag a földben, gyökere indul számtalan
Hajtás, alig sejlik zöldje, de célja a határtalan.
Csak állsz, és meghatottan nézed, hajlékony íve hogy feszül
Az ágon csöndben ring egy fészek, árnya az arcodra vetül.
Emelkedik a csupa-sűrű:
Tavaszi vetés, zöldellő fű.
Hűvös tavakról mint a köd száll
Magból indul a zsendülő szár.
És a hajnali fény-titokban
A vizek tükrén végiglobban.
Napsugár és hajnali harmat
Dicsérete a rigódalnak.
Friss bimbók, mozaik-kockák
Csillanó patak-pillanatból
Kavicson futó rím-szavakból
Összeállsz, örökkévalóság.
Zápor omlik az ághegyre, a csúcsra
S aztán tovább, más cseppé alakulva.
Úgy hullik a gyökerek felé
Más ütem már. A fenyő-életé.
Mást kérek én most. Hogy a szót
Kimondjak torok-szorítót.
Csengő patakként tedd, Balázs:
Szólaljon meg a hallgatás.
Ráhajló virág érti meg:
Tükrözzek csillagfényt, hitet.
Hatalomnak mondják létezésed
De Te a fű bánatát megérzed.
Nem, mint kiben fölsőbb hatalom van
Szíved forrás-lüktetésbe dobban.
Remegését úgy küldi tovább
Tükrözteti fényeid sokát.
Hatalmaként igaznak és a jónak,
Mely a végső szeretetbe olvad.
Te mindennek a lényegét adod,
Így teljesül az akaratod.
Magára tör, ki téged öl, tagad:
Mert lényege a Lényedből fakad.
Gyors ecsetét bíborszínbe mártja
Félredobja. Immár aranysárga.
S a horizont szétfoszló fellegének
Fátylára kever kevés halványkéket.
Nézd a ház előtt a
Csöpp fenyőt
Ahol ág a törzsön
Körbenőtt.
Pontját, hol a szándék
Megered
Fakaszt zöld sugárként
Életet.
Ihletet ad dúsabb
Pillanat
Rügyén a teremtés
Titka hajt.
A keresztény teizmus (vö. theosz, görög) szerint Isten személyes és transzcendens lény, aki a világ teremtője és fenntartója, s így nemcsak „külső”, hanem „belső” kapcsolatban is van a világgal.
Bolberitz Pál: Teizmus
A Teremtés himnusza, 104. zsoltár
Mezőkön át és dombokon át
Hallod ezt a halk suhogást?
Nem tudod még: zápor vagy patak,
Vagy szél hajlít meg fenyő-sudarat.
Mint ki minden terhét levetette,
Fut a patak, s ballagok mellette.
Nem cseveg, csak egyet-egyet csobban,
Ez a hang is elenyészik nyomban.
Hajnalsugár
Kicsap felleg-bokorból.
Rigó hangja száll
Ahogy tavaszra hangol.
Valaki terve ez
Fény hull az évszakokból.
Szél indul, könnyű nesz
Szivárvány permetez
És mindent egybekapcsol.
A hűvösség a záporok után
Virágillat, akár az újrakezdés
Szellő indul, mint halk sejtelem
Harmat pereg a szőlőlevelen.
Váratlanul megnyíló kapuk
Egy friss hajtás, mely a fényre fut.
Lelkében a tavaszi varázs
Egy elámult rigó fuvoláz.
Más most a hang. Bűvös, puha-lágy
Egy elámult rigó fuvoláz.
Dalára nap süt, mint a fényre fény
Ringatózik saját énekén.
Búzavirág, katáng, encián –
Kékjüket az égbolt rejti tán?
Hol összefut minden árnyalat
Melyből külön virágzás fakad.
S mint a pára, mely kéken kering
Szétáradnak létezéseink.
(Jób 38,24)
Fenyő-tobozra hullott egy sugárka
S megfestette. De vajon ki látta?
Kinek nyílik a tisztás virága
Kinek szól a forrás csobogása?
Csupa kérdés. És mint halk jelenlét
Szél járja át a fenyőerdő csendjét.
A Nézés, mely szétszórva van,
Köveken csillan boldogan.
Felragyog virágkehelyben,
Lepkeszárnyon tovalebben.
Szálló madárban tör utat,
S egyszerre lát az öntudat.
Mint amikor a kockacukornak
Csendje a tea csendjébe olvad
Úgy olvadsz át csendedből a csendbe
A nagyobb titkú fenyő-rengetegbe.
Hegyekben hold korongja száll
Gongjából fehér hó szitál.
Pilinkézik a csenden át,
Ragyogtatja a hold szavát.
Akár vízcsepp, az ágon
A friss bimbó telik
Ahogy a tavasz-zápor
Zúgatja ereit.
Végigcsobog a törzsön
Az aprócska patak.
S mélyben, a gyökér-csöndön
Fiók-hajtás fakad.
Bíbor, mondod. S felvillan az égre
A szavaid másik jelentése.
Zöld: ajkadon már a remény zöldje
Barna, ami megmarad örökre.
Nézd a felhő-patakot
Kéklő medre hogy ragyog
Kavicsok a csillagok.
Felzúg hűvös szellő sodra
Békülj, úgy akarj nagyot –
Hasonlíts a csillagokra.
Ki megfakasztasz apró rügyeket
Vagy pálmaágad lengeted
Gondod van rá – magadhoz emeled
A nagyokat s a legkisebbeket.
Mint fügevirág szelíd csöndje nyit
S már meg is hozza a gyümölcseit.
Egyhelyben áll. De benne nedv kering,
Napfény, szellő üzenete ring.
És önmagát egészen adja át
Annak, ami gyümölcs és virág.
Mert mindenkihez van szava
Virág színe, fű illata.
A halk szellőben ő beszél
Mint páfrányhoz, szívedhez ér.
S amely sugarat átbocsát
Ingatja fenyő-ág sokát.
Zöldülő ág, még alig-tavasz
De íme, már barka sugaraz.
Levél, virág, finom körvonal
Mi sejtelem volt, halk szellő-sóhaj.
S mint legyezőn, ezernyi szín forog
Kipattannak tavaszi ritmusok.
Ha az ember rendszeresen múzeumba jár, vagy zenét hallgat, akkor egy idő múlva felismeri Munkácsy, Benczúr vagy az impresszionisták képeit, Kodály, Bartók Liszt vagy Mozart muzsikáját. Látja, hallja rajta a mester keze nyomát és közben gyönyörűség tölti el. Hosszú időn keresztül tudtam, tudom nézni az „Ecce Homo”-t Debrecenben, vagy hallgatni Liszt rapszódiáit, és közben eltűnődöm azon, hogy tudott a mester ilyet alkotni? De ilyen emelkedett és boldog érzés tölt el, amikor kimegyek a természetbe, amit szakmámból eredően elég gyakran teszek meg. Amikor belépek egy öreg bükkösbe vagy egy kárpáti lucosba, mindig az az érzésem, hogy egy katedrálisban vagyok, ahol a Bach által komponált orgonamuzsikát a madarak dala, a szél zúgása, a levelek susogása adja. Tanítványaimat is mindig arra oktattam, hogy hallják meg ezt a zenét és lássák meg azt a csodát, ami a természetben körülöleli őket, mert ha veszik a fáradságot és lehajolnak hozzá, akkor megláthatják itt is a „Mester” keze nyomát. Meglátni azt a hallatlan rendet és célszerűséget, ami itt uralkodik, hacsak mi el nem rontjuk. Ha ránézünk egy öreg, gircses-görcsös tölgyfára, elgyönyörködünk benne, hogy milyen szép, milyen érdekes alakja van. Pedig a fa lényege nem ez, hanem az, ahogy él, ahogy működik. Ahogy felveszi a talajból és a levegőből az élethez szükséges anyagokat, ahogy abból élő anyagot készít, ahogy évente lehullatja a leveleit és tavasszal újra rügyezik, ahogy otthont és táplálékot ad a madaraknak és árnyékot a megfáradt embernek. És az ehhez hasonló csodát, az életet és annak megnyilvánulásait a természet minden egyes élőlényénél megfigyelhetjük. Ezért is mondjuk mindig tanítványainknak, hogy a természetben nyitott szemmel és füllel, a szépségekre fogékony lélekkel járj! Tanuld meg befogadni szépségét és titkait!
Legány András
A gyergyószárhegyi festőiskolának
Fess meg egy hársfatörzset
A kéket, barnát, zöldet.
Vagy törzsét egy platánnak
Kérgét a fenyőfának.
Vagy fessed meg a tölgyet
Tavaszi ága zöldebb.
Akác virágját fessed
Fűz barkáját keressed
A langyos szél ürügy lett
Pattanását a rügynek.
A belül megfogamzót
A tiszta és igaz szót.
Mi nyílik, azt keressed
A bontakozó testet.
Lágy köd, nem körvonal még
Születés, s rögtön emlék.
Örök kristályba metszett:
A pillanatot fessed.
Hogy a Teremtés csendjén
Átvérezzen a festmény.
Vagy alkossad szobornak
Mely vulkán-tűzbe olvad.
(Károly Jánosnak)
Széthulló perceinket
Mi fogja egybe mindet?
Míg sorsod szétbarangol,
Faragni egy darabból.
Egymásba kulcsolódva
Mint rejtené fa odva.
Kifaragni a láncot
Amely a szélben sírt még
Fenyőfák, bükkök ívét.
Amit a kérgük rejtett
Feszülő, hű szerelmet
A kemény élet titkát
Szellős madár-kalitkát
Mert lombjából repülnek
És visszatérve gyűlnek.
Viszi, hogy bontja szárnyát
Az erdő suhogását.
S a zöld lombok megóják
Az aprócska fiókát.
S amely a csöndjén termett
Faragni történelmet.
A szárnyaló meséket
Ami sors volt és végzet.
Kemény földet hasítva
Virágozzon a szikla.
Faragjon búzaszárat
Forrást, mely zúgva árad.
Esőcseppből szivárványt
Könnyből a néped álmát.
Úgy keresd Istent, mint a fák
Tágulva élik a csodát.
Mint sóhajtása könnyű szélnek
Az egész erdőn szerteszéled.
Erdőben járunk. Fák mögé bújt a nap,
Csak néha csillan teljes sugarad.
De Uram, a tisztásodra érve
Fogadjon be ragyogásod végre.
Ki rajzolta az első lovat,
Barlang-falra a bölénybikát?
Ki tervezte a kőlapokat,
S mit őriznek, az apró csigát?
Kié a páfrány művészi rajza
Mely ráhajlik az ősi Halra?
Sziklát farag, s márvány-szobrot később –
Ki tartja a szelet és a vésőt?
Festő-vázlat vagy mintás fakéreg:
A teremtésben örök-egy a lélek.
Mint a vízcsepp a tavaszi ágon
Vándor vagy csak ezen a világon.
Ez az utad: ezer változáson
Megcsillanni levélen, virágon.
Nem zendül még, de ág hegyére száll
A dal-szándék, a hallgató madár.
Körülötte csupa készület
Bimbók csillantják harmat-fényüket.
Finom ívű, tarka foglalat –
Azért feszül, hogy kimondja a dalt.
Isten ez: a virágzás az ágon
Vizek tükrén csillag-ragyogás.
Harmatcsepp a piros rózsaszálon
Bánat könnye és vigasztalás.
Bizonyosság s mindig őt keressem
Lelkemben ég és hív a kereszten.
Anyámnak
Hajadból a fenyő
Tű pereg,
A nyári illatok
Hűtlenek.
Frissen kaszált fű és
Vadvirág,
Méz-cseppjével sűrű
Gyanta-ág.
Körül hó van, minden
Hófehér,
Virágos meződ be
Fogja dér.
De a fenyő-illat
Itt lebeg,
Őrzi az elillant
Kincseket.
Miből áll a fácska?
Érzed illatát
Ahogy általjárja
Teljes a világ.
Tavasz virágzása
Bontja színeit
Méhek halványsárga
Mézét keresik.
És kipattan zölden
Napra a levél.
– Hajnalod köszöntsem! –
Szélben zsong, mesél.
Mégis több a fácska
Nemcsak színe ég
Nemcsak illat árja
Áramlik feléd.
Úgy bomlik a kertben
Halvány sejtelem
Ígéret, mely csendben
Gyümölcsöt terem.
Hogy kiteljesedjen
Törekvés a lét.
Őrzöd a szívedben
Fák ígéretét.
Égő jel a fácska
Mert nemcsak virág
S Istent megtalálja
Kibomló imád.
Bolyhos rügyek és alvó bibék
Ülnek az ágon, mint a hópihék.
Téli ködben kék tollú cinke száll
A könnyű dér mint virágpor szitál.
Sziklák között cikázó fecskepár
Lüktető pont a parányi fészek
Mint a moha, megtapad az élet
Négy-öt apró tojással telve már
Csőr koccan, és hártyáján a mésznek
Végigfutnak apró repedések.
Magasban fészkelj, mint a madarak
Ne érjenek ragadozó vadak.
Álmodat, a halványkék erest
Színes tojások jövőjébe mentsd.
A szívdobbanás alig hallható,
De tojás mélyén kopogtat a szó.
És fölszárnyal csillagokon át
A szabadság, mely kimondja magát.
(Ter 1,20)
Élnek a futó, ezüstfalú létben
Tükör-hártyája nékik a határ.
Patakok perdülő kristályvizében,
Melyben láthatatlan örvény tánca jár.
Ami az elemük, szertehull gyönggyé
Vízesésben porlik az idő.
Mégis megújul, csobban örökké
Elapad, árad, nincs és egyre nő.
Gyors rebbenésük finom uszony-fátyol
A suhanásuk oly árnyéktalan.
Előcsillannak szürke homályból,
Sötét testüknek csak árnyéka van.
Megérinted a vizek felszínét
S feléd zsong az élet, mert tiéd.
Szivárvány-hal, színes uszonyok,
Mint lüktető, csupasz szív dobog.
Amikor egy számos és számtalan
Horizonton a határ elmosódik
A gondolat röpül csak szárnytalan
Forrás mélyén csillan az álmodó szirt.
Amikor egy lesz magasság és mélység
A tárgyak is hogy magukban szemléljék
Ami túl van rajtuk, a legnagyobbat:
Égboltját a fényes csillagoknak.
Hogy felragyogjon kétely és sötétség
Éppen abból, ami pillanatnyi
Kell az örök szobrot megfaragni
Amelyben a Teremtés csöndje él még.
Ebben a teljesen elanyagiasodott világban gyakran hallani azt a kifejezést, hogy ugyan kérem, ma már nincsenek csodák! Pedig dehogynem! Hiszen nap, mint nap találkozhatunk velük, csak meg kell állni, le kell hajolni és észre kell venni őket. Az élet nem maga a csoda? Nézzük például a lepkék fejlődését, a teljes átalakulást. Előttünk az úton szedi a lábait egy szőrös hernyó. Mi erre az emberek többségének reakciója? Fuj, rusnya dög, de gusztustalan, taposd el fiam! Pedig csak le kellene hajolni és megnézni közelről ezt a „rusnya dögöt” és meglepve látnánk, hogy milyen harmónikusan színes, milyen célszerű az egész állat. Fő feladata a táplálkozás. Minél többet, mert akkor szebb és nagyobb lesz a belőle fejlődő lepke. Az egész szervezete erre van berendezve. Rendelkezik egy tökéletes emésztő szervrendszerrel, érzékeléssel, kiválasztással, légzéssel, szóval mindazzal, ami szükséges a fennmaradására. Aztán egyszer csak abbamarad a nagy zabálás, a hernyó búvóhelyet keres és bebábozódik. Egy barna kitintok veszi körül, amelyben ha kibontanánk, fehér, tejszínszerű folyadék van. Nyoma sincs a hernyó korábbi szerveinek. Se rágó, se láb, se emésztőrendszer, semmi. Ebben a fehér anyagban szerveződési központok – organizációs centrumok – alakulnak ki, és lassan-lassan egy új élőlény szervei bontakoznak ki, amely már egészen más külsejű, más életmódot folytató élőlény lesz. Ebből a fehér folyadékból, amelyben nincsenek színanyagok, egy színpompás lepke alakul ki. A barna kitin tok felreped és a szemünk láttára bújik ki belőle egy varázslatos lény, mely kis idő múlva libbenő repüléssel száll virágról virágra. Mintha csak azért született volna erre a világra, hogy szépségével nekünk örömet szerezzen.
Legány András
– Szeretnék valamit csinálni
Szólt a kő – ami én vagyok.
És így született meg a forrás,
A forrás, melyben fény ragyog.
– Szeretnék valamit csinálni
A forrás szól – mi én vagyok.
És virág borítja a földet,
Mint fehér szirmú csillagok.
– Szeretnék valamit csinálni
Szólt a virág – mi én vagyok.
S libbenő szárnnyal szállt a lepke,
Mezők álmából felcsapott.
Ki olt vágyat az emberekbe,
Egyszerre cél és akarat.
Szivárvány-szárny borul szemedre,
Lelkedben virágszál fakad.
És arra törne mind e földön
Kő, virág: véle több legyen,
És ember-szívet is betöltsön
Sugárzó Isten-szerelem.
Páncélja nélkül a csigát,
Ahogy megérint a világ.
S lelked is, rezzenő ideg
Válaszként úgy érinti meg.
Csupa csillogás, csupa szem,
Csupa érzékeny érzelem.
És üzenet a fény, a hő,
A rezdülés, a levegő.
Erdőt borzol, ha elsuhan
A láthatatlan szél-futam.
S a végtelen csendjébe nő
A fű, az alig rezdülő.
Kérdés, mely rögtön válaszol,
Ahogyan egymásba hatol.
Kérdéseim, mint gyökerek
Úgy szövik át a csöndedet.
Fény-gömbök apró ágain
S bimbózik fenn a drága szín.
Hallgatom virágok neszét,
Mint csupa titkos párbeszéd.
Távolból megindul a sóhaj
S mint csillogást, magába foglal.
Ahogy a harmat cseppje gyűl,
A párákból jegecesül.
Mi láthatatlan, hirtelen
Megfakad, világít, terem.
Tudod-e, honnan ért ide
A léted apró fény-íve?
És világokon hajlik át
A csupa-érzékeny világ.
Mint gömb, hol meggörbül a tér,
És önmagába visszatér.
Lebeg, lebeg medúzaként,
Csillogva ússza át a mélyt.
Tenger zöldellő bársonyán
Ezer-ágú erdő-korall.
És színes, rebbenő halak
Feszítnek uszony-szárnyakat.
Kúp, henger, fénylő vonalak,
Tisztán lebegő gondolat.
Áttetsző, fénylő forma csak
Mely korall-ágon megfakad?
Csiga-vázat vagy fény-ruhát
Mi keres, mi suhan tovább?
Milyen tartalom váltja itt
A forma szivárványait?
Megszülve az élet-csodát,
Hullámzó geometriát.
Egymásba mi fut, mi rohan
Oly könnyedén és súlyosan.
Míg a magasból mélybe hull,
És máris mássá alakul.
Mi lesz a végső forma-test,
Mely felragyog, és élni kezd.
Mert változás, s örök szabály
Ahogy kering az árapály.
S a lélek önmagába tér,
Mint gömb, hol meggörbül a tér.
Biológus vagyok, állatrendszertant tanítok biológia szakos tanárjelöltek számára. E tárgy keretében szó esik az evolúcióról, az élővilág fokozatos és folyamatos fejlődés útján történő létrejöttéről. Annál is inkább, mert az élővilág és benne az állatok rendszerezése is a leszármazás, a rokonság alapján történik, amit anatómiai, élettani genetikai, őslénytani stb. bélyegek alapján állapítanak meg.
Több alkalommal is előfordult, hogy tanítványaim megkérdezték tőlem, mi a véleményem arról, hogy az élővilág teremtés vagy evolúció során alakult ki. Ilyenkor mindig kíváncsi és olykor kaján tekintetek néztek rám, na most hogy mászok ki a csávából? Pedig a kérdésfeltevés a rossz! Ugyanis ha elfogadjuk azt, hogy van egy teremtő szellem, amely képes volt ezt a színes világot létrehozni, megteremteni, miért nem lehet elfogadni azt, hogy ez a teremtő szellem egy olyan anyagot produkált, amely magában hordja a folyamatos tökéletesedés lehetőségét. Az evolúció tehát nem a materializmust jelenti, hanem csupán egy folyamatot, amely elindulhatott a Teremtő által – vagy önmagától. De ez utóbbit már a materializmus vallja, és itt van a tulajdonképpeni választóvonal! Nem kell félni tehát a fejlődés, az örök változás elfogadásától, hiszen maga a Teremtő is örök.
Hadd fejezzem be gondolatsoromat a tudományos evolúció megalapítójának, Charles Darwinnak egy gondolatával: „Éppen az kényszerít Isten elfogadására, hogy nem tudom elhinni: ez a csodálatos világ véletlenül keletkezett.”
Legány András
Micsoda semmi alkatrészek
Letépett fű, pár ág, fakéreg
És máris elkészült a fészek.
Ahogy elnézem meghatottan
Két nap alatt az ablakomba
Az apró rigó összehordta.
Micsoda semmi alkatrészek
Pár könnycsepp, bánat, nevetések
S egyszerre összeáll az élet.
De rakhatok-e olyan fészket
Tojás-kiköltő melegének
Mélyéből felszárnyal az ének?
A sikerek és csalódások
Percei, pettyezett tojások
Elmondani: a Te csodád volt…
Micsoda semmi alkatrészek
Melyekben mégis ott a lényeg:
A megszülető madárfészek.
Mérnöki módon körberakta
És kapcsolódik a darabka
A haszontalan hasznosabbra.
Lehet-e létem célja ennyi
Zöldellő reménnyel teremni,
S egyszer egy madárfészek lenni?
Az égbolton a madár-ékek
Akár a levél-lebbenések.
Levelei egy roppant fának
A suhogó tavasznak, nyárnak.
S míg a csapat felhőbe olvad
Utadra ejt egy madártollat.
Betű-ékkel, mely róluk hírt ad
A fehér papírt teleírjad.
Fehér márványból, szürke kőből
Szobrot faragj az eltűnőről.
Vagy lehet: ők szállnak örökké
S a szobrod porlik barna röggé?
Arcod, mely töpreng és tűnődik
Örök felhőben tükröződik.
Szerelmed, mely egy mozdulat csak
Szárnyalásán madár-csapatnak?
Szemhéjad, a sűrű ködöt
Lehunyod a világ fölött.
Csak az ezüst csend világít:
Deres fenyő-szempilláid.
Úgy ültök ott, borzas verebek
A sötét gallyon, mint kottafejek.
A téli fa dallamba öltözött
A csupasz ágak széles hangközök.
Hallgatod a csattogó rigót
Metszéspontban sötét origót.
Dala ahogy szertesugaraz
Fényes vonal, indul a tavasz.
A természet minden évben lezajló különleges jelensége a madárvonulás. Kialakulását a jégkorszakokkal, az évszakok változásával magyarázzák. Egyszóval az időjárásnak komoly befolyása van erre a nagy madármozgásra. Vannak azonban olyan kérdések ezzel a jelenséggel kapcsolatban, amelyet még ma sem ismerünk teljes biztonsággal. Ilyen például a madarak tájékozódása. Több ezer kilométeres út megtétele után a fecske pontosan visszatalál ahhoz a tanyához, ahol a fészkét felépítette. Számos elmélet született ennek megfejtésére, ahol a Napot, a csillagokat, legutóbb pedig a jellegzetes szagokat tekintették tájékozódást segítő tényezőnek. De honnan tudják a madarak, hogy milyen útvonalon és hova kell vonulni?
Erre az első és legkézenfekvőbb elmélet az volt, hogy az öreg madarak mutatják az utat a fiataloknak, amelyek így tanulják meg a helyes útirányt. Igen ám, csak hogy a kakukk, amely nem is ismeri a szüleit, egyedül vonul és mindig oda, ahová évezredekkel előbb az ősei is tették. De ezt más madaraknál is tapasztalhatjuk. – Ekkor született a másik igen logikusnak tűnő elmélet, hogy a vonulással kapcsolatos feladatok genetikailag kódoltak, a fiatal madár örökli és születésétől kezdve „tudja”, hogy hova és milyen úton kell menni. Ennek ellenőrzésére is elvégeztek egy kísérletet. Megfigyelték ugyanis, hogy nagyjából a Rajna vonalától nyugatra fészkelő gólyák Gibraltárnál hagyják el Európát, és Nyugat-Afrikán keresztül érik el telelő területeiket. A Rajna vonalától keletre fészkelők pedig dél-kelet irányba indulnak el és a Boszporusznál távoznak Európából. Ezek a madarak Kis-Ázsián Afrika keleti részén jutnak el egészen Dél-Afrikáig.
Miután ez a jelenség ismertté vált, adott volt egy kísérlet lehetősége. Mindkét területen befogták a fiatal – még soha nem vonuló – gólyákat és megvárták, amíg az öregek mind elmennek. Ezt követően szabadon engedték a fiatalokat, amelyek habozás nélkül a már ismert irányokba indultak el. Igaz tehát az elmélet, hogy a madaraknál genetikailag kódolt a vonulási útvonal. Nem volt szükség az öregek ismeretére és tapasztalatára. Csakhogy legközelebb a kísérletet megismételték, de már oly módon, hogy a keleti részen kelt gólya fiakat nyugaton, a nyugatiakat pedig keleten engedték szabadon. Az eredmény meglepő volt. A nyugaton kelt gólyák felköröztek és szép szabályosan elindultak a Boszporusz felé és sikeresen meg is tették az utat. A keleten napvilágot látott madarak pedig annak rendje és módja szerint Gibraltár irányában távoztak. Na most akkor mi van? Sem az öregek tanítása, sem pedig a génkódolás nem látszik igazolódni.
A madarak azonban évről-évre jönnek és mennek, hozzák a tavaszt. Mi pedig csodáljuk teljesítményüket és próbáljuk titkaikat kifürkészni, miközben úgy érezzük, hogy ez által a természet mélyebb titkaihoz is közelebb kerülünk valamennyire.
Legány András
A kerti asztalon maradt
Dobozfedél, műanyagdarab.
A mi számunkra már haszontalan
Szemét csupán, amely útban van.
De egy zápor vízzel tölti meg
S mellette már rigó-szárny libeg.
Ezüst gyöngyöt, szedi a vizet
A fedélből, mely nem kellett senkinek.
Jár az ember, és úgy szórja szét
Élet során a fölöslegét.
S mit félrevetett, valami kacat
Ér tán egykor fényes aranyat.
Mert megérintette egy rigó csőre
És az Ég harmatát itta belőle.
Apró rugó, érzi a nedvességet
És kirepül magja, a tömérdek.
Elég ennyi. Eső és fény legyen,
És átjárja egy felsőbb értelem.
Viszi még, viszi még
Szalmaszálban a hitét.
Hogy hiába zúg a tél
Új rügy fakad, új levél.
Elég csak egy lehelet,
Megindulnak a vizek.
Záporcsepp hull, pici kék
És kizöldül a vidék.
Dalra zendít. Szokatlan most az ének.
Egy ágra száll. – Látom már. Ott a fészked.
Apró tojás csillan a lomb között
Neki szól hát ujjongó örömöd.
Infúziót, dús cseppel adod
A jóságot, mint a harmatot.
Fehér kötés, ködfolt lengi át –
Fogadja-e a beteg világ?
Minket csak néha-néha érint
Az Üzenet, mint sodró dallam
De rigók, ti ott éltek a dalban
S a füttyötökben csillagfény ring.
Nem az a zápor, az erdőket verő
Hanem a szelídebb, a lombról csepegő.
Úgy csordul a levélen, mint szélén a pohárnak
Mit a teljességből a kelyhe tovább ad.
Isten ennyi: egyetlen szál virág
S a virágban végtelen mező.
Isten ennyi: Egy simogatás
Melyben vigaszt lel a szenvedő.
Ahogy a füvek hajlanak
Csillagot őriz mindegyik.
Mezei utak harmatát
Amelytől nedvesül a láb.
Csöndes és dús legyen szavad,
Ahogy a füvek hajlanak.
Kérdés perdül sziromlevélen
Mikor van a virágzás készen?
Amelyből méz csordul csepegve
Mikor lesz a mű befejezve?
Felel az ág, a szélben ringó:
Mindig nyílik egy újabb bimbó.
Gyümölcsöt érlel, ha leszárad
Magját az újabb virágzásnak.
Nyílnak ezer meg ezer évig
Amíg a Kertet el nem érik.
Kék szirom bomlik, öröm-sóhaj
Minden tavaszt magába foglal.
A darázs, ahogy tölcsérré sodorja
A tavaszi ágak levelét
Körülöttük zöld égbolt horizontja
És kikelnek az apró peték.
Mi tartja meg a virágszálat?
Az apró porzó és bibe
Míg átrezdül a semmibe
Szirmáról virágpor szitálhat.
És mint egy felsőbb értelem
Szinte maga a tér terem
Telítve fénnyel és homállyal
Csillagok virágporával.
Kié vagy, szél? – Az erdőé vagyok!
Nem érzed a virágillatot?
– Vízeséseid robajlanak…
– Forrás küldött! – zúgja a patak.
S mint láthatatlan kapcsolat, remeg
Ember-szívben az Isten-szeretet.
„Várva várni, sajnálva sajnálni…” – A cseresznyevirágról kell ezt érteni. A japán „Hana o macu, hana o osimu” szó szerint ez lenne: várni a virágot, sajnálni a virágot. Alig tudjuk kivárni (legalábbis itt, Japánban), hogy nyíljon a cseresznyevirág. Valóságos izgalom ez sok japán ember számára. Nem egyszer hallottam már, mikor japánok (főleg férfiak) így jellemzik magukat: a japán lélek, vagyis a cseresznyevirág… Szép is a virágba borult fa, ahogy vakító fehéren, vagy szűzi pirulással, rózsaszínben mutatja magát a langyos tavaszi szélben. S mindennek az égi pompának néhány nap alatt vége. Még jó, ha természetes sziromhullással múlik el ez a gazdag dicsőség, nem pedig zimankós, durva szél vagy hideg eső veri sárba a selymes fogású virágokat. A japán szemnek szinte fáj a virághullás. Milyen kár! Ezt fejezi ki az „osimu” (sajnál) szóval.
De a cseresznyevirág jelkép is egyúttal. Mindannak néma szimbóluma, ami szép, ami igaz, ami tiszta. Megszentelt jelképe minden olyan valóságnak, amire érdemes várni, amit érdemes sajnálni.
A szentírásban is találkozunk hasonló kifejezésekkel a várakozással kapcsolatban. Csakhogy ott nem cseresznyevirágról van szó, hanem Isten várásáról. Várjuk Isten ígéreteinek beteljesedését, várjuk az üdvösséget, várjuk Isten országának eljövetelét, a kegyelem érkezését, Isten békéjét, segítségét, az igazság végső győzelmét.
Béky Gellért
A hónapot
Kinyitod, mint egy legyezőt.
Most hó ragyog
Aztán tavaszi zöld.
Kis hóvirág
A fehér, fényes selymen.
Nyíló lilák
Hogy ibolya teremjen.
Kinyílott a váratlan virágzás
Az árnyékban, hol nem sejtette senki.
Talán a szél sodort pár magot
Vagy egy madár-csőr földre ejti
És egyszerre megcsodálhatod
Az ismeretlen szándékot a kertben
A mégis-győztes érc-akaratot
Hogy lelkedben is virágzás teremjen.
Ahogy a magasságból esnek
Parányian az esőcseppek.
Nyomukban magvak teljesednek,
Lombja zúg erdő-rengetegnek.
A kegyelem, ahogy a maghoz ér
Akár áttetsző vízcsepp szól: – Legyél!
A létezéshez cseppnyi többletet
Szellő-sóhaj, harmat-könny teremt.
A dermedt földre álom sugaraz
S virágba borul a lélek-tavasz.
Magától-értetődő könnyedén
Csírát bont a mélyben csöpp remény.
Ennyi kellett: egy sugárnyi nap
Mely nemcsak hő: teremtő indulat.
A tűz-viharból, mely szívében ég
Ez a gyöngéd sugárka elég.
Mert óvatosan, úgy fordul feléd
Arcodon érzed termő tenyerét.
(Ter 1,26)
A hetedik napon megpihent -
Így mondják. De élet-teli csend
Zúgott föl a rengetegből akkor,
Fények cikáztak forgó csillagokból,
S a réteket betölti szava,
Mint születő virágok illata.
E bőség végül önmagára ébred,
Rámutasson pontjára a Középnek.
Legyen látás, amely visszahajlik,
Fül, mely felfog szellőt, egy sóhajnyit.
Különválik érdes és a sima,
Szikla pattan, ha az ujj tapintja.
Megnyílik a szomjazó ajak,
Amelynek az ízek vallanak.
A lélekbe beoltja a vágyat:
Add, Uram, hogy halljalak és lássak.
Ter. 2,8
Az emberiség koporsója
A föld, köreit egyre rója.
A néma csillagok között
Száguldnak véle kék ködök.
Úgy terjednek szét a gyökerek
Mint a Tér a legelső napon.
E növekvés életet jelent –
S a te műved? Robbanó atom?
Nőhet ezer virággal a kerted
Hogyha helye nincs a szeretetnek
Ezer szála már annyit sem ér
Mint ama Kertben egy apró levél.
Fáid ezer gyümölcsöt teremnek
Ezer zamat és fűszeres illat
De ha íze nincs a szeretetnek
Kiszáradt törzs, melyet tűzre vetnek.
Egyik oldalon napsugár
A másikon köd gomolyog.
A hegygerinc sötét határ
Úgy szeli ketté a valót.
Az egyik oldal csupa kéklő
Kitáruló messzeség.
A másikon a sötétség nő,
S mélybe hull az emberiség
Zöld szökőkút. Egyre keresed
A forrását, hogy honnan ered.
- A szél hozott egy szárnyas magot erre
S megfakad a friss hajtás egyszerre.
- S a magocska honnan jött, honnan van?
Virágpor szállt egy régi tavaszban.
Virágszirom tárult ki a fényre –
S mint a porszem, ráhullt a bibére.
Véletlen szél viszi akaratlan
S e porszemben mégis akarat van.
- De honnan szállt e mákszemnyi virágpor?
- Más sziromból, egy másik virágból.
- S az első virág szirmát hogy nyitotta?
- Kitárult a legnagyobb Titokra.
Legyél, mint feslő ágak
Vagy ahogy eső árad.
Előbb csak egyetlen csepp
És elönti a kertet.
A dallamot hóvirág kezdte meg
Őt követték a kikericsek.
Azután a tulipán ragyog
Nárcisz csendít felső szólamot.
És bíboran patakzik a rózsa
Tavaszi kert búgó concertója.
Amely a Tervet őrzi:
Csíra a magból nő ki.
Úgy él, odatapadva
Ember egy pillanatba.
Mely elgondolta egyszer
Végtelen szeretettel.
A madarak egyszerre repülnek,
Téli ágon felenged a fagy.
Néma könnyek a szemedbe gyűlnek,
És virágzik az egész tavasz.
Ahogy a virágot a föld színén
Átjárja a teremtő oxigén
S a könnyű levél életet cserél –
Olyan a vers, mely lelkedben él.
Kék egeden néma hold jár
Hajnalodban fény a zsoltár.
Alig érinti meg szinte,
Szellő szárnya hull a vízre.
Rorátéra halk harang szól,
Ember-szívet egybekapcsol.
A fénynél könnyebben lebeg
Az Úr Lelke a víz felett.
Belőle gyúló gyertyaláng
Megsokszorozza önmagát.
Oltár előtt, mely véle egy
Ragyogtasd ember-fényedet.
A nyolcvanas években jelent meg az a kifejezés, hogy a „második kopernikuszi fordulat” korát éljük. Ennek eredményeként a föld, az ember visszakerül arra a helyre, melyet az első kopernikuszi fordulat – a heliocentrikus, azaz Nap-központú világkép bevezetése – óta látszólag elvesztett. Természetesen, nem pont azért és úgy vagyunk kitüntetett helyzetben, ahogyan azt a középkori gondolkodás feltételezte. De létezésünk sokkal nagyobb jelentőségű, mint ahogy korábban elképzelhettük. A második kopernikuszi fordulat alapozásául a természettudományok viharos fejlődése szolgál. Kialakult az egységes természettudományos világkép. A kezdetek kezdetétől, az ősrobbanástól mostanáig terjedő időszakot a tudomány lenyűgöző egységben képes feltárni, magyarázni, láttatni és érzékeltetni. Ez a fordulat tehát természettudományos és világnézeti is egyben. Lehetünk szerényebbek – a világ nem körülöttünk forog –, de hitünk öntudatával megőrizhetjük a Teremtő által belénk oltott méltóságunkat is. Erre a modern természettudományok fejlődése kellő alapot nyújt.
Végh László
Ennyi volt. Egy-két szívdobbanás
Fény-gondolat, mely a titokba ás.
Fölragyogtak a sötét vizek
S a köd derengett, mint rózsaliget.
Isten, vonal két pont között
Fényes, örök dimenzió.
Nyugalom és hullám-körök
Mert összefogja, ami jó.
Sebesség, mely határtalan
Mert mindenben egyszerre van.
A gömb, amelyben sűrűsödnek
Bolygói csillogó ködöknek.
Magát úgy osztja rejtve széjjel
Mint csillag-palást, telve fénnyel.
Felizzó anyag árja forr
Ahol sugara áthatol.
Ami belül volt, felszín, héj lett
És egybeolvad test és lélek.
Lelkedben fénylik, s bőrödön
Megérint csillogó öröm.
Szabad, korlátra nem talál
S törvénye mindörökre áll.
Titok, nem látja senki meg
És magadban felismered.
Michelangelo 1508-ban írta alá a szerződést, melyben vállalta, hogy II. Gyula pápa kívánságának megfelelően kifesti a a Sixtus-kápolnát. Érdekes magának a megbízásnak az alakulása, ahogyan a művész kezdetben vonakodva, majd egyre nagyobb lendülettel veti bele magát a munkába, felfedezve a művészeti lehetőségeket. Így a freskó ábrázolja a művész magára találását, a műalkotás belső folyamatát is, a végeredmény pedig a Teremtés monumentális, a festészet és a szobrászat határán álló megjelenítése. A reneszánsz teológiának megfelelően, Michelangelo alkotásában a világ teremtése központi helyet foglal el. A jelenetek színezése, dinamikája, maga a felhasznált földfesték is tökéletes összhangban ábrázolja a teremtés lendületét, melyben Isten egy-egy mozdulata az elgondolás és a tett egységét, egyben a művészi megformálás lendületét, személyességét mutatja.
A víz és föld szétválasztásának ábrázolásakor Isten alakját Michelangelo szokatlan rövidülésben ábrázolja, ezzel magának a térnek a megteremtését érzékelteti. Isten a mozdulatlan, sík víztükör fölött tűnik föl, megjelenése a tér létrejötte, ami szellemi dimenzió is. Michelangelo építészként, várostervezőként is kiváló, az építészet pedig a tér alakításának a művészete. A nap, a hold és a növények megteremtése dinamikus jelenet, Isten mozdulata a bolygók körpályáját, a világmindenség törvényeit idézi. A világosság és a sötétség szétválasztása a világosságot gomolygó felhőként, anyagszerűen ábrázolja, a mai szemlélő számára a modern fizika eredményeit is felidézve. A jeleneteknek teológiai értelme van, a napkorong például Krisztusra utal. Ádám teremtése egyszerre gyöngéd és monumentális, Isten Ádám ujjának érintésével hozza létre az emberi életet. Michelangelo a szimbolikus, többértelmű ábrázolással a világ rendező elveit, a teret, az időt mint filozófiai kategóriákat is ábrázolni tudta, ilyen módon minden korszak hozzáfűzheti a maga magyarázatát ehhez a halhatatlan műalkotáshoz, mely a művészi teremtés eszközeivel, a személyes hitvallás erejével idézi fel Isten teremtő működését.
A szobrodat Isten-kéz faragta
De íme, egy apró hiba rajta.
Fájdalomtól megsiklott a véső
Lássuk: ember, csupa szenvedés ő.
A hegyoldal egy ölelés
És csók a málna rajta.
Tövis-bokor a szenvedés,
Valaki így akarta.
Valaki megálmodta egyszer
Az óriás-hegyet.
Megálmodta a csúcsot
A fellegek felett.
Akár egy csillogó folyam,
Melyben minden egyszerre van.
Cseppje még nem válik külön,
Csillanjon virágon, füvön.
Múltat, jövőt egyszerre gördít
És napot lobbant, mint örömhírt.
Visszanéztem félutamból c. könyvére
Félúton. De lehet-e egész?
Mit alkotunk, mindig csak felerész.
És a szobor mindig torzó marad
Befejezésre vár a gondolat.
Nem teljességen: hiányokon át
Lesz teljessé végül a világ.
Fény zendíti a hajnal-kürtöket:
Ablakánál ott áll a Süket.
Látja, ahogy aprócska bokorban
Hang születik, csengő, tiszta szólam.
Rigó torkán a finom feszülést,
Látja a ritmust, levél-rezdülést
Ahogy mindent átjár az a dallam
Kín és öröm, mely már hallhatatlan.
Úgy hisszük: halljuk a tiszta szépet
De csak vágy az, könnyező ígéret.
A korlátot egy törheti át:
A belső hang, a szimfóniád.
Az esztétikai élményben tudatosan, sejtelemszerűen vagy öntudatlanul, de mindig van valami „ismeretlen után” való vágy, - valami más, valami sosemlátott, sosemhallott világ, valami tökéletesebb valóság után. A stilizálás és eszményítés legmélyebb értelme ez az „önmagánál szebb, dicsőbb természet”, a valónak ez „égi mása” utáni sóvárgás…. Mindez, felemelt kéz módjára mutat az esztétikum végső – immár határán kívül fekvő – elve, az esztétikai Abszholútum felé.
Sík Sándor Sch.P.: Az esztétikai abszolútum
Életünkben ragyognak csodáid
És az Igéd virágok során nyit.
Egy-egy sziromra rácsodálkozunk
S aztán tovább járjuk az utunk.
Pedig jelkép, s azért ragyog a részlet
Hogy meglássuk végre az Egészet.
Kanti alkony. Bíboros lilák
Fény-keretben a kategóriák.
Sötét ködön áttörjön a lényeg
Fátyol-felleg szivárványa fénylett.
Ezernyi csepp, mely széthull és pereg
De tükrözi a végső lényeget.
Mint egy prizmán, hasad a világ
De örökek a kategóriák.
S formát ölt a képlékeny anyag
A kelyhedben, kristály akarat.
Csillagfénnyel, míg feléje indulsz
Felszikrázzon az Imperatívusz.
A napfényben rétek fölött szállván,
Egyetlen hit megcsillanó szálán –
Hová vezet? Vajon hol a vége?
Kapcsolódik a végtelen égbe.
Úgy indultok bátran, bizalommal,
Az apró szál lebeg, mint a sóhaj.
Úgy úsztok át a zöldellő réten,
Mint ki célját követi a szélben.
Emberi lét. Ki teremti,
Hogyan vezet át a
Pillanatból az ezernyi
Véletlennek szála?
Hogy mindig a lét a győztes,
Sosem pusztulása.
Csillog, mint egy roppant szőttes,
Az Isten ruhája.
A tudomány vizsgálati módszereivel az isteni beavatkozás nem tárható fel, hiszen a véletlenek összhangban vannak a természeti törvényekkel. Csak éppen a döntő pillanatokban a kedvező, az életet támogató véletlen történik meg. Azzal, hogy éppen egy lehetséges, ám rendkívül ritka esemény ment végbe, nem sérül egyetlen természeti törvény, elv sem. A hitetlen számára mindez a vak véletlen műve. A hívő ember viszont megérti, hogy Isten ilyen módon is jelen lehet a világban.
Végh László: A véletlen
Ívek, küllők, apró osztatok
A pókháló kifeszítve áll.
Nem is háló: maga a szabály
Két ág között ahogy fölragyog.
A Létezés titkos mértanát
Megcsillanva jeleníti meg.
Homályból a fénybe hajlik át
Ahogy felfog harmatcseppeket.
Az apró lénybe ki írta a Tervet
Amelyen dolgozik szüntelen?
Mi adja a végtelen türelmet
Hogy a belső parancsból Mű legyen?
Pókháló-mű, az aprócska Semmi
Melyen átfúj szellő és vihar.
De a Létet fogságába ejti
Benne verdes már szárnyaival.
Az új törvények megfogalmazásának fontos útmutatója egy olyan tényező, amely összefoglalója a természettudományos és az esztétikai oldal felől való közelítésnek: ez pedig az egyenletek szépsége, harmóniája és az egyszerűség. Az elmélet szépsége azt jelenti, hogy a jelenséget leíró egyenletek minél szebb formájúak, szimmetrikusabbak legyenek.
Végh László: A szimmetriák
Légy, mint a lámpafény
De nem, amely lecsavarva ég.
A Lényeget add teljes sugárral
Magasfeszültség áramával.
Sziklán gomolygó ősi köd
Ember, parányi fény-köröd
Meddig hatol, s kiválik-e végre
Testedből a teremtés igéje?
Tudom, hogy van Isten. Ezzel a mondattal azt szeretném kifejezni, hogy a tudós a hitében nem valami homályos sejtésre támaszkodik, hanem éppen tudományos pályája szolgál bizonyítékként, éppen a természettudomány területén elért eredményei szilárdítják meg hitét.
Aki hisz, tudja, hogy van egy időtlenség, egy teremtés, és aki teremtett, az az Isten volt. A materiális világ tehát az időben létezik, de mégis, van egy időtlenség is: a kettő együttesét elképzelni szinte lehetetlen. Mindig csak azt tudjuk elképzelni, mert az ember erre van teremtve, hogy mi az, ami véges. A hitnek mi a tartalma? A hit nagyon egyszerűen az, hogy hiszünk abban, hogy van egy teremtőnk, van egy Isten, aki igazából megteremtette a lehetőséget a számunkra, például egy tudós számára, hogy próbálja a természet titkait egy kicsit jobban kikutatni, megteremtette a lehetőséget, hogy használja az agyát, ami teremtett dolog, arra, amire egyébként való.
Hámori József
Néhány vízcsepp. Fodrozódik a kékje.
Apró forrás. Ablak a mindenségre.
Fakadó rügy, zöldülő levélke
Mohaszőnyeg csillag-sűrűsége.
Karcolásnyi sebe vagy a létnek
A roppant törzs melyet körbe-nőtt.
Gyanta-csepp lesz vágyad, szenvedésed
És kibontja virágját a csönd.
Ez a zsinat összegezve és ünnepélyes módon megismételve azt a tanítást, amelyet a rendes pápai tanítóhivatal állandóan a hívek elé terjesztett, világosan kijelentette, mennyire elválaszthatatlanok és egyben lefokozhatatlanok az Isten természetes ismerete és a kinyilatkoztatás, az értelem és a hit. A zsinat abból az alapvető követelményből indul ki, amelyet maga a kinyilatkoztatás is eleve feltételez: Istennek, minden dolog kezdetének és végcéljának léte a természetes értelemmel felismerhető.
II. János Pál pápa: Fides et ratio
A cáfolat? A létezés maga
A nap egyetlen aranysugara.
Megérinti az apró bibét
Virágpor hull, csillag-hópihék.
Mi az, ami lelkedben fakad
Ércekbe zárt kristály-akarat.
Mi töri fel vak héját a létnek
S pillantásod öntudatra ébred.
Mily mélyen kellett hinnie Keplernek és Newtonnak a világépítmény értelmében, és mily vágy élt bennük a világban megnyilvánuló értelem legcsekélyebb csillanásának megragadására, hogy az ég szerkezetének gépezetét hosszú évek munkája során kibogozniuk sikerült! Aki a tudományos kutatást elsősorban csak gyakorlati következményei révén ismeri, az könnyen helytelenül ítéli meg azoknak az embereknek szellemi állapotát, akik Föld országaiban és az évszázadokban szétszórva – szkeptikus kortársaktól körülvéve – a velük hasonló szelleműeknek a helyes utat mutatták meg. Csak az, aki életét maga is hasonló céloknak szenteli, csak az tudja elképzelni, hogy mi lelkesítette ezeket az embereket, mi adott nekik erőt, hogy a sok sikertelenség ellenére a célhoz hívek maradjanak…
Egy kortárs azt mondotta, hogy a mai – általánosságban materialista beállítódású – korszak valóban komoly kutatói az igazi mélyen vallásos emberek.
Albert Einstein
Szélzúgás, a sóhaj senkié
De meghajlik az erdőben a szálfa.
Szivárvány gyúl, a színe senkié
De lepkeként leszáll egy virágra.
Elrejtőztél, Isten, mégis rád találok
Illatozol, mint az erdei tisztások.
Úgy csendülsz meg, ahogy forrás szava éled,
Elrejtőztél, Isten, de mégis elérlek.
Fedeles szárnyát hogy bontja a bogárka
Szétnyílik, s kifeszül láthatatlan hártya.
Tetteinknek mélyén a szándékod éljen
Minden halk sóhajon, titkos rebbenésen.
Csillanó harmata a zöldellő fűnek
Hajolva fogadja, Isten, mert Te küldted.
Zúgását hallgatom apró víz-ereknek
S a föld barna foltján virágzás ered meg.
A létező dolgoknak és a megismerő értelemnek az egybecsengése mindkettőnek a teremtett jellegére, létbeli összehangoltságára utal. Enélkül nincs magyarázat arra, hogy miért ismerhető meg a világ.
Gál Ferenc: A megismerés
Ne kérj többet. Ennyi épp elég
A virág levelén a cseppnyi fényt
Hogy a mezők zöldellő füvét
Mint szőnyeget, gördítem eléd.
Nem folyó már
De még nem tenger.
Mihez kezdesz a
Közbülső végtelennel?
Melynek nincs partja, de
Melyet két part határol.
Magánynak szigete
Melyben felzúg a távol.
A fizikai kutatásokból vitathatatlanul kiderül, hogy a világ elemi építőkövei nem mindenféle összetartó erő nélkül, külön-külön csomókban hevernek egymás mellett, hanem egy egységes terv szerint mind össze vannak kapcsolva; más szóval, hogy minden természeti eseményt egyetemes törvények uralnak, amelyek bizonyos pontig számunkra is megismerhetőek. Mi sem tiltja tehát, sőt egységes világfelfogásra törekvő intellektusunk meg is követeli, hogy e törvények között felismerjük azt a két hatóerőt, amely csupa titok, de mindent áthat: a rendet, amelyről a tudomány, s Istent, amelyről a vallások beszélnek.
Max Planck: A világ rendje
Mint magházból röpülnek a magvak
Egy percedből százezer fakadhat.
És körülvesz, mintha csillag égne
Egyszerre az élet teljessége.
Test és lélek együtt hajlik feléd
Mert madárszárny a szálló gondolat
És szándékodból forrás-fény fogant
Mert átcsillan az anyagon a Lét.
Szél hajtja az eső fellegét
S mint szomorúság, köd gomolyog hosszan
Tavasz-öröm gyúl a hajnalokban
Mert átcsillan az anyagon a Lét.
S a jelenség, mint a könnyű fátyol
Gyümölcs fakad hulló virágzásból.
Megérleli végső lényegét
Mert átcsillan az anyagon a Lét.
Ütődött volt, falu bolondja
Számára csillanó titok
Mit mások szemétnek gondoltak
És gyűjtött színes kavicsot.
Míg kínnal mostak aranyat
A többiek, ő kacagott:
– A szitán csak porszem marad!
Szedjetek inkább kavicsot.
Körülöttetek számtalan
Virágra hull a kegyelem.
Lássátok meg hát, ami van
Az erdő, rét nekem terem.
Nézzétek: csupa drágakő
Úgy csillognak a fenyvesek…
Legyintettek rá: A bolond!
Amikor harmatot szedett.
Ezt láttuk: keres valamit,
Váratlanul titokra lelt.
Mutatott egy-egy furcsa ágat,
Fényesen csillanó követ.
Azt hittük, mindet összegyűjti –
Elszórta, s újat keresett.
Fakéreg írását betűzi,
Forgat egy piros levelet.
Egyszerre ösvény nyílt előtte,
Befogadta a rengeteg.
A végső titok keresője,
Ő is az erdő titka lett.
A mai kor gyakran felvetődő kérdése a hit és a babona viszonya. Nem új ez a kérdés, gyökerei a történelem mélységébe nyúlnak. Az ókori ember környezetéhez való viszonyára a babonás hiedelmek voltak a jellemzőek, félt az égitestektől. Azt hitte, hogy ezek istenek, s ha valaki nem imádja őket, ártanak neki. A babonás hit istenekkel, szellemekkel népesítette be a világmindenséget, és megteremtette az ókor mitikus világképét.
A mai modern ember legyint, mikor az ókori ember világképéről hall, okkultnak és avultnak tekinti, és valósággal kérkedik azzal, hogy az ő világképe egészen más. Tudományos.
Létezik-e egyáltalán tudományos világkép? – kérdezhetjük. Minden kor tudományosnak nevezi a maga világképét, és nem veszi észre, hogy az utána következő kor éppannyira tudománytalannak fogja tekinteni, mint amennyire ő tudománytalannak tekinti az előző korét. A hangsúly azonban nem is a tudományosságon van, de még nem is a tudományosság racionalizmusán, hanem a tudományosság okkultizmusán. Ilyesmi is van. A mai tudományos világképbe is belefér az égitestektől való félelem, a rettegés, a létbizonytalanság, amit az égitestek, csillagképek, üstökösök, naprendszerek idéznek elő. És itt gondoljunk a napilapokban is előszeretettel közölt horoszkópokra és az egyre terjedő keleti misztikára. A mai modern ember a tudomány bástyáitól körülvéve is éppúgy fél az égitestektől, miként a hajdani ember. Ezt pedig sem tudományosan, sem tudománytalanul nem lehet letagadni.
A nyolcadik zsoltárban Dávid és majd a későbbi évszázadokban a zsoltárt éneklő gyülekezet hittel, bizakodva és reménykedve mer és tud ránézni az égitestekre. Másoknak ezek istenek, a hívő embernek azonban nem.
Molnár János
Mi fér el a térben?
Ág és csöpp levél
És az apró fészek
Az is belefér.
És a legsűrűbbe
Marad hely elég.
Mert a madár füttye
Mégis belefért.
Agyadat és szíved
Érzés, gondolat
Úgy tölti meg, mint egy
Kristály-poharat.
Hol lehet az Isten?
Roppant szeretet –
Apró tetteidben
Mégis megleled.
Csillagok az égen,
Fákon a levél –
Isten tenyerében
Minden összefér.
„Isten halott! Isten meghalt! És mi öltük meg őt!”
Friedrich Nietzsche
Halott az Isten! Szólt a filozófus
Tetteivel kihullott életünkből.
Te büszke ember! Nem vagy többé koldus
A szellemed, mint hajnalfény, dereng föl.
Leigázod a természetet –
S biztatásként szólt sok egyebet.
Harmat szitált, s megnyíltak az egek
Könnyű szél kavart egy maroknyi port
Sóhajtásként szállt a felelet
– Képmásom lehetett
Az ember – halott.
S hullámával megdördült a tenger
Partra dobott egy apró kavicsot
Csiga-héj a kiürült titok
Mire jut az üres értelemmel?
Az ember – halott.
A világot, mint termőföldet adtam
Neki nyílt a mező lankadatlan
Fényes szárnyát, a hitet összetörte
S a gőgös szellem visszahullt a földre.
Nem teremtett, csak sivatagot –
Az ember – halott.
Kincset adtam és ez lett a sorsa
Holt javakért hogy egymást tapossa.
Vesztegeti a talentumot
Az ember – halott.
A pusztulást hogy önmagából szője
Tudománya lett a szemfedője
Gyűlöletet robbant, atomot
Az ember – halott.
Könnyű porszem, széthullt akarat
A roppant űrben egyedül marad.
Csillag-rosta szitálja a port
Az ember – halott.
A teremtést aki elveted
Gőgös ember! Mi menti életed?
A világra kiárad a hit,
Felleg bontja bíbor szárnyait.
Tudást kaptál, s a kételyt hirdeted
Társa lehetsz, s tagadod Istened.
Ami jó volt, visszafordítod,
Fegyver lesz a megfejtett titok.
De nincsen fegyver annál gyilkosabb,
Mint ha értelmed önmagára csap.
A hitetlen ember, bármennyire megállapodottnak látszik is az élete, menekülő ember. Menekül Istentől. Minél távolabb akar kerülni tőle. De nem csak a hitetlen ember menekülő ember. Sokszor a hívő ember is az, kiváltképp, ha hite még nem eléggé kiforrt, ha még vannak olyan gyökerei, amelyek visszarántják régi életébe. Sokszor terhünkre van az Isten előtt való állás, kell az életben valami változatosság is, szoktuk mondani. Szívesen menekül a mai ember is. Sokan a munkába. A vasárnapunkat is munkanappá tesszük, de jó elrejtőzni, amikor épp a másik emberre kéne egy kis időt, egy kis figyelmet szentelni. De vannak olyanok, akik az italba menekülnek, mások a magányba. Sokan az énközpontú élet falait választják menedéknek, de bőven vannak olyanok is, akik határokon túlra menekülnek.
Háborús filmekben, híradókban sokszor látunk otthonaikból menekülésre kényszerített csoportokat. Látásukra szinte kellemetlenül érezzük magunkat meleg lakásunkban és terített asztalunk mellett.
Igen, rettenetes. De éppilyen rettenetes látvány az Isten elől menekülő ember vagy emberek egész serege. A különbség csak az, hogy míg a háború vagy valamilyen más csapás miatt menekülő emberek tudják, hogy ők menekülők, az Istentől menekülő ember ezt nem akarja beismerni. Ellenkezőleg. Az egyén szabadságával, az emberi jogokkal, az ember nagykorúságával és felvilágosultságával magyarázza tettét. Igazolja önmagát.
Te lemondhatsz Istenről. Menekülhetsz tőle és előle. Ő viszont nem mond le rólad. A kegyelmi időben – Augustinus szavaival élve – menekülésed a kegyelmes Atya kezében zajlik.
Molnár János
Futok előled, Istenem
De éppen így kereslek.
És azért nehéz a szívem
Mert eldobtam kereszted.
Mint a hold, ha egyre nő a fénye
Terjed benned Isten dicsősége.
Ami kétely és kínzó sötétség
Ragyogása betölthesse végképp.
– Igen, ha én is ott lehettem volna…
S elaludtam a getszemáni kertben
És futottam én is a többiekkel
S ezerszer is megtagadtalak.
S az utadon még jaj, annyit se tettem
Hol fölsegítsem a keresztedet.
Sziromzápor ahogy vízbe omlik
Tükörképre ejtve a valódit.
És a kettő egybekapcsolódik,
Apró csónak, végtelen tavon ring.
A szél csak ennyi: a levegő
Egyenetlen fölmelegedése.
A virágillat: részecskék csupán
Szüntelenül szóródva a térbe.
De amikor összerendezed
Titkos útján az érzékelésnek
Önmagánál minden több lehet
Isten felé emeli a lélek.
Szellőt érzel, tavasz-leheletet,
És szívedben szétárad a béke.
Az egyik legnagyobb tragédiát azzal követte el az ember, hogy önmagát is az anyag létezési formájának kezdte tekinteni, vagyis teljesen eltagadta a személyhez kapcsolt misztériumot, azt, hogy az ember Isten képmására alkottatott meg. Az állatoknak és az emberi egyednek a fajba sorolásával pedig eltüntetett mindent, ami a létező világnak minőségi különbséget hordozó, lényeges, szignifikáns pontja. Az ember ilyen gondolkodásmóddal voltaképpen menekül a felelősség elől, és nem éli meg, de nem is élheti meg szabadságát.
Kellermayer Miklós
Tudod már: a titkok
Benned virítanak.
És nincsen más, ha elhull
Benned a gondolat.
Kudarcod, győzedelmed
Nem egyedül tiéd.
Mert célra törve, benned
Él az emberiség.
Egy virágot, vagy egy kavicsot –
Végül már csak ezzel tanított.
Mert egészen átjárja a lényeg
Mit szemlélsz, a tárgyi jelenséget.
S a csipkebokor szirmain kicsap
Elnémít a nagyobb áhitat.
És hagyod, hogy Ő, az Úr beszéljen
Az ember léte ennyi: hogy megértsen.
Szabadságod hogy őbenne éljen
A legnagyobb kiteljesedésben.
Az ember páratlan lény a föld színén, mert egyedül ő tudja, hogy tud valamit. A másik még különlegesebb jellegzetessége az embernek, hogy egyedül ő képes a megismerésnél is felsőbbrendű tevékenységre, a csodálatra.
J. Lejeune orvosgenetikus
Boldog az az ember, aki csodálkozni tud. Már Arisztotelész mondta, hogy minden emberi ismeret kiindulópontja a csodálkozás. A kisgyermekek csodálkoznak el mindenen. Ezért tudnak olyan bámulatos gyorsasággal magukévá tenni óriási ismeretanyagot. Minden erőfeszítés nélkül megtanulják anyanyelvük fortélyait, ismerik meg a világot. Vannak emberek, akik életük végéig megőrzik ezt a csodálkozó lelkületet. Einstein mondta, hogy a világmindenségben az a legérthetetlenebb, hogy érthető. Persze ez a „megértés” még a legnagyobb tudós esetében is rendkívül korlátolt, és mindenütt a nemtudás tengere veszi körül. Az anyag elemi részecskéinek titka, a csillagködök forgása, az emberi agy működése, a tudat jelensége mindmegannyi misztérium, amely csodálattal tölti el szemlélőjét. Már az, hogy valami „van”, megdöbbentő csoda. Ezért „vannak” akkora intenzitással például Van Gogh képein a fák és a napraforgók, Cézanne képein a cipők és a székek. Ha már az érzékeinkkel tapasztalható közvetlen környezetünkben is ennyi a csodálnivaló, természetes, hogy az Isten valósága és cselekedetei még csodálatosabbak. A korai középkor nagy elméje, Ioannes Eriugena írta le e mély értelmű szavakat: „Minden emberi tudás és értés a felfoghatatlan felfogása, a rejtőzködő megjelenése, a megközelíthetetlen megközelítése, a láthatatlan meglátása, a kimondhatatlan kimondása.” Talán azért olyan csodálatos minden, mert mindenben ott „jelenti magát” a rejtőzködő, kimondhatatlan Ősvalóság, akit Istennek nevezünk
Nemeshegyi Péter
– Hol láthatom, s hogy hangzik szava?
– A látás ő, s a hallás maga.
Mellyel felfoghatod, az értelem
Hogy magad légy úrrá a kételyen.
És látod őt, ha látod a világot
És meghallod, ha madárhang kiáltott.
A gondolatban már elérheted
Percnyi létben az örök végtelent.
Azt képzelted: garasra váltja át
A csillagot, a roppant fény-csodát.
Mit várnál még, milyen bizonyítékot
Hogy megteremtett, hitedre elég ok.
Nézem az anyukát:
Jegyzetel.
Babája szavamtól
Szunnyad el.
Esztétika? Ennyit
Ér a szó,
Hogy a kisbabának
Altató.
És hogy kettejükhöz
Van közöm
Szótalan szavakkal
Köszönöm.
Látom, már egy oldalt
Teleírt,
Kisfia hangommal
Álmodik.
Álma csupa fény és
Csupa csönd
És most hárman írjuk
A jövőt.
Jövőt, ami arany
Gondolat
Melyben szó és álom
Sorsot ad.
Az anyuka szeme
Mint a nap,
Felragyog a kéklő
Irkalap.
Az őszi szél, akár a zsoltár. És csengve szállnak hangjai
Az esőcseppek, körben.
Kórus zuhog már, a patakjai
S megpillantod arcod e tükörben.
Kerítésen a kertemig
Apró rigó settenkedik.
Felülről nézem: mit keres
Földön az apró énekes?
Magasba röppen, úgy viszen
Pár fűszálat a csőriben.
Visz, mint egy néma dallamot
Csomónyi fészekre-valót.
Pár fűszál, ami összeköt
Veletek, múltak, temetők.
Csak falevelek, illatok
Amiből fészket rakhatok.
Hogy megcsillanjon versemen
Harmatként a történelem.
Az utadon harmat csillogott
Ezüst nyomok
Valaki itt járt és biztatott.
Hűvös szellő, mint egy simogatás
Mézízű, csodás
Felzúgott a hárs.
Érezted illatát
Annak, ami láthatatlan
Mert a világot lélek járja át.
Illatban, lágy szavakban
Átadja önmagát.
A megismerés misztikus útja a legbiztosabb út. Én úgy mondom, hogy a szív szívébe vezet, oda, ahol az abszolút immanencia és az abszolút transzcendencia egyesülnek, és minden ellentmondás feloldódik az egyetlen isteni jelenlétben, mely mindent átjár és betölt.
Henri Boulad S.J.: A megismerés
Tudom, ha fában nedv kering
Levél s virág-rügy egybering.
A rejtett kincset meglelem
Mi ember-szívben sejtelem.
A költészet valami más volt,
Valami tétova remény.
Hajolj a tiszta forráshoz:
Ez a költemény.
Hogy ami elpereg szerte,
Az legyen drága kincsed.
Égi és földi egyszerre,
Felhő-rajz, fény-tekintet.
Hogy ami széjjel foszlott,
Patakvíz, harmat cseppje,
A sötétlő égboltot
Szivárvánnyá teremtse.
S ami világot jár át
A magányos kereszten:
A szeretet csodáját
Add, hogy megénekeljem.
Téged, Isten, dicsérünk,
Jóságodnak hálát adunk.
Te vagy ég és föld ura,
Előtted porszem vagyunk.
A palástodról fény pereg,
A mérhetetlent mérheted.
Erőt sugárzó akarat,
Szívünknek is mértéke vagy.
Kétségen, ezer bajon át
V essed a hitnek horgonyát.
A végtelennel összeköt
Fény-húrként feszülő erőd.
Hatalmas Isten, Aki Vagy,
Harmatban mutatod magad.
Szétosztva, hogy a gyöngeség
Megértse karod erejét.
A létünket táplálhatod,
És fellegek szárnyán ragyog,
S a csöppnyi lepkét festi meg
Szivárványban ezer színed
Az embernek Istentől kapott önálló feladata van a világban. A világot uralma alá hajtó tevékenysége lényegéhez tartozik. Az emberi kultúra és civilizáció tehát nem az istenek szolgálata, és nem is valami tőlük eltulajdonított képesség és ismeret eredménye, mint az ókori mitológia tanítja, és nem is Isten-ellenes felnőtté válás, mint azt a modern ember gondolja.
Rózsa Huba: Őstörténet
Összegyűjtjük, szálanként szedve.
A sok szál mikor lesz csokor?
– Egy is az, ha az életedre
Akár a szeretet, hajol.
Tücsök perget halkan
Éneket
Mint ahogy a gyöngyvirág
Pereg.
Eső cseppje, apró
Dallamok
S a rét fölött szivárvány
Ragyog.
Aki úr a percnyi
Lét felett
Dallammá fűz ember
Életet.
Mit gyűjtöttél, apró kő-medence
Ennyi volt?
Csak a forrás néhány hűvös cseppje,
Nem tenger-titok.
De reggel egy rigó fürdött benne,
Tükrödből ivott.
A harmatok közt volt egy könnycsepp,
Melyet az Úr a földre ejtett.
Erőt adott egy apró rögnek,
Amelyből hatalmas fa termett.
Hatalmas fa, mely égig érhet
Vándorló madarak tanyája.
Befogadja a mindenséget
Mert az a fa a kereszt fája.
Amely az Úr könnyéből sarjad,
És ezért kegyelmére várhat.
A büszkeség, gőg elhervadnak
De égre borul az alázat.
Isten felé csak Istentől indulhatunk el. Ha elérjük őt egy logikai folyamat végén, ez csak azért lehetséges, mivel már jelen volt a kezdeténél. Jelen, de még nem felismert. Őáltala létezem mint gondolkodó lény…. Így mikor egy ragyogó sugárnyaláb áttöri az ólomszürke eget, világossá válik számomra, hogy mindazt, amit láttam volna, mielőtt a napot láttam volna, e nap fényében láttam. A napfénytelen nap is csak a Nap által nappal.
Francois Varillon SJ: Isten alázata és szenvedése
Várjátok őt, és legyetek ébren
A kegyelem felkészülve érjen.
Mert úgy jön el, mint hirtelen zápor
Felsugárzik kettős szivárványból
Akkor érted csak, ha megtaláltad
Mily közel volt mindig is az Úr.
Az ő keze érintette vállad
S árnyékként a léptedbe simul.
Hogyha hívod, ne hidd, hogy megelőzted
Szomjadra hull, mint perdülő esőcsepp
S elborítja kitáruló lelked
Napsugárként, vagy mint sűrű felleg.
Sziklakatlan. Örvénylő patak
Azt mondják: víznyelő.
A túlsó völgyben szilajul kicsap,
Forrásként zúg a titkos erő.
Az ember-sors, mely csillogott merészen
Hová foszlik, hová fut a létben?
Sziklán szűrve, megtisztulva majd
Szikráztasson lélek-sugarat.
Mire a beteg a műtőasztalra került, halott volt: leállt a szívműködése, lélegeztetni kellett, semmilyen életjelet nem mutatott. A szívet nem tudtuk újraindítani. Izzadtan és kudarcosan rohantam ki, és akkor megcsörrent a telefon. Fölvettem és közölték velem, hogy megvan a műtéthez szükséges vér. Elfogott a méreg, beleordítottam, hogy a beteg meghalt, és éktelenül káromkodni kezdtem. Istent szidtam. Ennek az asszonynak két kicsiny gyermeke volt, kiskorúak, egyedül nevelte őket, hát miért nem adtad meg neki, Istenem, az esélyt?! És ekkor a szívműködést jelző monitoron mintha valamit megláttam volna. Pillanatnyi őrület volt? Sem előtte, sem utána semmit nem láttam; csupán egyetlen pillanatra rémlett fel, mintha a monitoron moccant volna valami. A lélegeztetőgép már 5-6 perce nem működött… Őrült tempóban szervezkedni kezdtem, s a lényeg, hogy körülbelül háromnegyed óra múlva elértem a szívhez. Eltávolítottam az egyik billentyűt, a másikat megtisztítottam, és hat óra múlva – beszéltem a hölggyel… Szinte soha nem hagy nyugton a kétkedés: hányszor követtem el azt a hibát, hogy nem mentem vissza a műtőbe? S egyáltalán: mi volt ez az egész, nem jogos-e a kételkedés az anyagi világban? Vajon én voltam-e az, aki megmentettem ennek az asszonynak az életét? Azóta nem perlekedem Istennel. Hát milyen bizonyítékok kellenek még? Tudván tudom, hogy Isten van. Segítőnek érzem, ő az, aki mindent ad nekem. Azt például, hogy én is segíthetek.
Papp Lajos
Arra kérünk, Isten, hogy lobbanva járd át
Azt is, ami átok, s szentelő imádság.
Azt is, ami jótett, azt is, ami vétek
Azt is, ha káromlás hívna mégis Téged
Türelmetlen: hol vagy? Istenem, nem látod,
Hogy vet a tagadás az emberre jármot?
Hogy aki elfutna, csak Hozzád menekszik
Önmagára sújt, ha ellened cselekszik.
Aki ellenszegül, s az is, aki térdel
Mindenhogyan, Isten, csak Tehozzád ér el.
Hitvesünk mosolyát, gyermekeink álmát
Tavaszi szellővel, Istenem, Te járd át.
Ötvözzed a lelkem viharok tüzében
Legyél velem nappal és a sűrű éjben.
Öröm-kacagásban, hulló könnyben itt vagy.
Nemcsak bajban, gyászban: szüntelenül hívlak.
Hogyha a csontjaink egyesülnek,
És a földnek egy-színébe porlad
Ezer-színű tánca a valónak,
Megőrzöd-e színét a derűnek,
És a könnynek, emberi mosolynak?
Amely kering ezer változatban
Lesz-e létünk benned változatlan?
Az ember-lét mert változó, csodás,
Ezer-színű lélek-ragyogás.
De a lényeg egyetlen, örök -
Lehet-e több mint porladó rögök?
Az egyetlen hitből újra hajtva
Megérint-e a végtelen fuvalma?
A Lét, amelyből bimbói erednek
Az ezer színnel nyíló szeretetnek.
Az Isten-lét, amelyből részesülhet
E kéklő bolygón vándora az űrnek.
Ember, szikla vagy virág-alakban,
És változó és örök változatlan.
Mert nem lehet, hogy létünk az anyag
Szerteporló változata csak.
És megcsillan, mint mélyebb lazúr,
Örök fénnyel átragyog az Úr.
Mint arany-ér, átjárja a Létet:
A látszat porlik, de örök a Lényeg.
Templomában mozaik ragyog:
Az ember-sors, tűnő pillanatod.
Mulandó pillanataink nem vesznek el, megőrződnek, örök mozaikként ragyognak föl Isten templomában.
(Magdeburg)
Alszik. Álmát nem zavarja semmi.
De nyugalma a város fölé árad.
S lélek-szavát a lelkünk visszazengi
Mint megdördülő komoly tercinákat.
Mit élünk a föld felszínén, héj csak
Palástja egy roppant buboréknak.
Mint a szappan könnyű gömbje, szállván
Ezerszínű, csalóka szivárvány.
Gondtalanul ereget a gyermek
S csillaga gyúl sötét végtelennek.
A csillogás így fonódik össze
Azzal, mi a végtelennek csöndje.
Ami játszik százezer alakban
Mi marad, ha létünk szertepattan?
Megteremti kristálygömbünk újra
Egy vihar a semmiségbe fújva?
Isten-sóhaj, felemelve végképp
Földi sárból szikrázó reménység.
S a létezés könnyű szövetének
Mélységében kiterjed a lélek.
Semmiből lett, de nem lehet semmi
Mert megőrzi, aki megteremti.
S ember-sorsunk, mint suhanó álom
Halhatatlan ragyog a halálon.
Valaki jár, hogy összeszedje
Az őszi erdő levelét.
Valaki vigyáz életedre
Hogy ne peregjen szerteszét.
A földi létből egyszer kiszakadva
Átforgunk-e másféle anyagba.
Kéklő bolygók törvénye szerint
Örök formával létünk egybering.
Kiben fogansz? Csak alszol-e a nemlét
Nagy erdejében, akár a rügyek.
Egy szellő érintésén a teremtést
Várják, hogy hívja a levelüket.
Érezve a mindenség áramát,
A létezésbe virágoznak át.
Ki hordozza az ezernyi csírát,
És ha nem vagy, gyümölcsként ki lát?
Ki tartja számon, hogyha elenyészik
Ezernyi arcod, amely őfelé nyit.
A sodródó pitypang-pelyheket
De nem szakad ki belőled: teljesebb.
Mert a létből nem veszhet el semmi,
A legkisebb is nevedet jelenti.
A születő csírák melege
Amely felel a melegnek, a fénynek.
Szívdobbanásod érzem kezeden
Ahogy felel egy belső lüktetésnek.
A kisgyerek, aki csak néha szólal
Nem tudni még, hogy kivel beszélget
Szivárvánnyal, esővel és a hóval
És visszhangot ver benne rigóének.
Nyíló bimbó, a világnak felelget
Mint virágok, ahogyan színnel telnek.
Egy napon a sok beteg között egy fehér hajú, apró termetű, idős asszony ült elém a rendelőben. Feltettem a szokásos kérdést: „Mondja, kedves, mi a panasza?”
Nézett rám csendes mosollyal, és csak annyit válaszolt: „SEMMI”.
Meglepődtem. Újra megkérdeztem.
A felelet ismét csak: „SEMMI”.
Elbizonytalanodtam: „Akkor miért várakozott ennyit, mi okból jött hozzám?”
„Csak egy jó szóért” – felelte.
Szíven ütött a válasza.
Csendben nézett rám. Vajon mit mondjak most?
Meghatódva, s ahogy tőlem telhető volt, bensőséges, rövid beszélgetést folytattunk. A sok beteg miatt sajnos sietni kellett, de az asszony azért örült és szívélyes mosollyal távozott. Törékeny alakjáról nem tudtam levenni szememet, amikor eltűnt az ajtó nyílásában, a várakozó betegek tömegében.
Azóta újból és újból megerősödik bennem, hogy a Jó Szó milyen nagy érték. Igazi orvosság, menedék, erőforrás, kikötő a viharban, simogatás.
Mindnyájan vágyunk a Jó Szóra.
Ám vajon megkapjuk-e egymástól ezt az éltető erőforrást?
Hová induljunk el érte?
Remélem, a lelke mélyén minden ember tudja, hol van az a nyitott ajtó, amely mindig várja őt.
Dr. Orbán Ilona
„Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna” – szólt az Úr Augustinushoz, a későbbi Szent Ágostonhoz. És szól máig is minden kor kereső emberéhez. Századunk keresztény hívőjét nem a diadalmasan birtokolt, a zavartalan belső biztonságú hit jellemzi. Inkább nevezhetnénk megkísértett, elbizonytalanodott, sokfelé kereső, de nyugalmat kevéssé találó hitű embernek. Hiszen látnia, tapasztalnia kell, hogy a mai ember egyre inkább nem „Istennek teremtett lénynek” tartja magát. Nem igazolja az Ágoston-i Confessio-t.: „Magadnak teremtettél minket, Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Láthatóan nem az Isten hiányától nyugtalan a mai ember, hanem az anyagiak, a hatalom, az érvényesülés hiányától. „Lemarad, ha kimarad!” – harsogja a bárgyú reklámszöveg naponként a fülébe, és az ettől a lemaradástól való félelem, miközben a másiknak sikerül valami, ez aggasztja, ez nyugtalanítja.
A krisztusi példa azonban arra tanít, hogy nem okvetlenül a látványos siker hoz eredményt, a gyöngeség megtartó erő lehet.
Borián Tibor
Máté 25,40
KÓRUS:
Tükör vagyunk. Bennünk az Isten arca,
Belőlünk az Isten néz vissza ránk.
Megindultunk egy belső sugallatra,
A szenvedőknek arcán hív hazánk.
Azoké légy, akiket kivetettek.
Mosolyt adj a síró kisgyereknek.
S a leprás, eltorzult arcon láthatod
A keresztet, a Krisztus-bánatot.
A HÍVÁS:
Fehér felhő, megcsillanó szári
Lehet-e az éggel eggyé válni?
– Amit tesztek, jókedvvel tegyétek
Segítvén a betegnek, szegénynek.
Kérjétek, és nektek adja kincsét,
Úgy jöhettek hozzám, csak kicsinyként.
Viselik a fájdalmat, a terhet,
Egyetlenként mely országot nyerhet.
Ahol több van, vagyont ott keresnél –
Megleled a haldokló betegnél.
Egynek hogyha könnyíted a sorsát
Bőven kapsz, hol a jutalmat osztják.
Biztos lehetsz, kincsed ott szerezted:
Lombja zúg a getszemáni kertnek.
KÓRUS:
Városa van a hatalomnak
Városa van a gazdagságnak
Van-e városa, mondd, a szeretetnek?
Város, mely nem kövekből épül
Város, melyben a szenvedés gyűl
Város, mely mégis felragyoghat,
Sötétben is sugarat oszthat.
Van városa a gyűlöletnek,
Részvétlenségnek és közönynek
Van-e városa, mondd, a szeretetnek?
Város a közöny városában
Város a hatalom városában
Város a város alatt futva
Mint katakombák alagútja.
Város, az emberszívbe rejtett
Van-e helye a szeretetnek?
Nem építik az építészek,
Egyetlen perc, és mégis kész lett.
Nem emeletről emeletre,
A tornya úgy szökik egyszerre.
Hatalmas ujj, az égre rajzol
Kereszt-jelet, míg a harang szól.
Vagy-e város a városodban,
Tudsz minden nap szeretni jobban?
Ha önmagadat elveszíted
Úgy nyerhetsz csak tengernyi kincset.
Szíved ha átadod egészen,
Úgy ragyog fel az Isten-kézben.
NOVÍCIA:
Ennyi a virág története:
Kinyílik és becsukódik szirma.
Kinyílik, akár az ölelés,
Magába zárja a világot.
Nyíljatok ki, akár a virágok,
Hintsetek szirmotokról tiszta mézet.
Az illatuk szelekbe szivárog,
És méh-zúgás tölti be a rétet.
HALDOKLÓ:
Az utca porában ott feküdtem
Csak feküdtem, és nem nézett rám senki.
Elfutottak mellettem sietve,
Egyikük sem akart észrevenni.
Azt gondolták: ez a világ rendje,
Hogy az ember visszahull a porba.
Nem gondoltak a hangyaseregre,
Mely testemet ízenként szertehordja.
És éjjel jött a patkányok csapatja
Húsomba és csontjaimba marva.
Megint jönnek. Tudom, nincs segítség.
Ki lenne, ki felemelne innét?
Részenként kell átadnom a testem
Én érzek, s a világ érzéketlen.
TERÉZ ANYA:
Az utcaporban heverve ott találtam
Vegyétek be, nem mozdulok addig.
Itt maradok a kórház kapujában,
Egész éjjel tartom az ölemben.
Aranypénz ő, mit felvettem a porból,
Arca csillog a végső fájdalomtól.
Nem értitek? Isten kezében fényes
Az élet kincse, mindennél többet ér ez.
Magad veszted, hogyha félredobnád,
Benne él a teljes Isten-ország.
ORVOS:
Konferenciát tartunk az eutanáziáról.
Kérjük hát, mondja el véleményét.
Mit kezdhetnénk az utolsó stádiummal?
Pár altató, hogy siettessük végét –
Hiszen az eutanázia napi gyakorlat
Csak éppen nem beszélünk róla.
Kik a végső úton vándorolnak,
Szüntelenül motyognak magukban
Magányosak, családtól elhagyottan…
Az emberi részvét ugyan hol van?
Futnak tőlük, lábujjhegyen szökve…
Üvöltenek, ha lekötözzük őket –
Tíz ápoló sem lenne tán elég,
Ha követi kényszerképzetét.
Mert vannak, kik a szeretet nevében
A halállal mégis szembeszállnak,
Habár az életük egy kiáltás csak.
A túlélésre már semmi esélyük
Saját maguk nehezítik végük.
Jöjjön gyorsan egy injekció
Amely hamar és jótékonyan kábít
Nem mondjuk ki ugyan – a halálig.
Nos tehát, a véleményét kérnénk:
Megadhatjuk-e a végső békét?
KÓRUS:
Mert város van a városod mögött,
Felsikolt egy mentőautó,
Annak a másik városnak az üzenete.
Nem tudod, de együtt élsz vele.
Nem tudod, mert nem akarod tudni,
Nem akarsz beszélni a szenvedők városáról.
Vagy ha beszélsz, szavad érthetetlen,
Csupa gőg és önigazolás.
TERÉZ ANYA:
Mit kérdezett? Nem értem a kérdést
Próbálja egy kicsit hangosabban.
Sietnem kell. Kaptam egy helyiséget,
A haldoklókat oda gyűjthetem
Akiken már orvos nem segíthet.
Csupán a Szó, az egyetlen Ige.
Egy érintés, hogy arcuk letöröljem,
Hogy érezzék, nincsenek egyedül.
Ennyit adok: Veronika-kendőt,
S ők nekem adják fájdalmas arcuk érte.
A sóhajukat, pillantásukat
S egy-egy mosolyt, mint fény fut tó vizére,
Ha este a szél-zúgás csendesül.
Amit adok: a kezem érintése
S mit ők adnak: az isteni béke.
Elérkeztek egy másik világba,
Mint a virág bimbóját kitárja.
Ezer virág az egyetlen réten
Virágzássá válik észrevétlen.
Odahagytam a kolostort, a kertet
A szenvedőben szebb virágot leljek.
A templom-csöndet lelkükben találtam
A szenny között a végső tisztaságban.
De nem értettem: mit is kérdezett?
Injekció vagy a szeretet?
Tudja-e még: ha valóban gondos
Szavával is gyógyíthat az orvos?
Nem csupán a röntgenkészülékkel,
Pillantása tán csodákat ér el.
Ha nem csupán a tünetre kíváncsi
Hanem arra: mit érez a másik.
Mert csak azzal: teljes szeretettel
Gyógyítható meg az egész ember.
HALDOKLÓ:
Csak feküdtem, és nem nézett rám senki.
De egyszerre éreztem: fölemelnek
És kiszáradt szememnek könnye pergett,
Lemosták testem, és ágyba fektettek,
E hulló könnyet küldtem üzenetnek,
Aki tudott engem is szeretni.
Nézés nélkül, mégis mindent látunk,
Mozdulatlan, Istenünkhöz szállunk.
Süketen is meghalljuk szavad,
S ha átölelsz, érezzük, ki vagy.
TERÉZ ANYA:
Ennyi volt a napnak történése:
Kezemre perdült egy könnycsepp,
Felszabadult egy sóhaj, amely betöltötte az estét.
Üres terekben élünk,
Melyeket be kell töltenünk a mosoly illatával.
Vannak szavak, melyeket nem értek.
Hallom, de idegenek a fülemnek.
Tudják-e: aranykincs a szenvedések
S a haldoklók az Ég titkáról üzennek.
Mert olyanok ők már, mint a virágok,
Némák, de a szirmuk nyílik egyre.
Az arcukon harmatcsepp szivárog,
Törekedj hát a tökéletesebbre.
Vannak szavak, melyeket nem értek.
Eutanázia, gyorsítani a véget?
Azt hiszik, egy fecskendő határt szab,
Ura lehet életnek, halálnak?
Ki tudja, hol a szenvedés határa,
S a boldogságnak mi lehet az ára?
Vannak szavak, melyeket nem értek
De te vajon az enyémet megérted?
Valamit el kell mondanom:
Hogy van egy felsőbb hatalom
Krisztus, az élő Szeretet
Ő, aki meghalt értetek.
Valamit el kell mondanom:
Valamit, ami fáj nagyon.
Míg keresztjével lépkedett
A gúny-röhej gáncsot vetett.
Valamit el kell mondanom:
Én Krisztusomat nem hagyom.
Hogy eggyé válhassak vele,
Mert győzelem kereszt-jele.
Isten léte olyan objektív adottság, amely akkor válik világossá a számunkra, amikor a kinyilatkoztatásból megismert és önmagáról szóló Isten úgy szól hozzánk, hogy az nem „idegen” az ember számára, hanem érthető szó, amely egyben a szeretet tette is, ami ha megérinti az embert, akkor úgy érzi, hogy hívő bizalommal s a szabadság kockázatával válaszolnia kell rá, mert ha ezelől kitér, akkor ez előbb-utóbb emberi méltóságát is kockáztatja.
Bolberitz Pál: Isten léte
(János 15,13)
Végítélet harsonája
Kell, hogy ébressze a lelked?
Hisz mindennap felkínálja
Egy kéz a segítő kegyelmet.
A világot vidd előre,
Ne félj, hogy majd szégyen érhet.
Ki előtted járt, vállalta
Keresztjét a megvetésnek.
CHRISTUS VINCIT,
CHRISTUS REGNAT,
CHRISTUS IMPERAT!
Krisztusban szeretett híveim!
Krisztus király ünnepén az Egyház a megtestesült második isteni személy előtt, mint az emberi nem vérszerinti uralkodója és legfőbb törvényhozója előtt mutatja be hódolatát.
Az emberi történelem alakításán – eltekintve a rejtett isteni beavatkozástól – két erő dolgozik: az anyag és a szellem vésője. Minden történésnek tehát kettős arculata van. az egyik arcot az anyagi erők alakítják: a hatalom, az önzés, a ravaszság. A másik a szellem és lélek láthatatlan világában képződik, és azt az értelem és az erkölcs vésője formálja. Az egyiket látjuk, tapasztaljuk, átéljük és szenvedjük. A másikat keletkezésében csak az ismeri fel, akinek képessége van megfigyelni és összegezni az emberiség szellemi és erkölcsi életének nagy áramlásait. Az egyik törékeny és mulandó, mint általában a romlandó anyag élete. Az, ami lesz: a kor jövendő arculata a mélyben, az emberiség szellemi és erkölcsi életén átvonuló nagy hullámverésekben alakul.
A lelkekben végbemenő változásnak egyik figyelemreméltó jele a mai ember szomjúsága az igazság után.
Ma már népek emlékeznek az elfelejtett Istenre. A totális leigázás veszélyébe került ember lelkében derengeni kezdett a sejtelem, hogy kell, hogy az életben az emberen kívül más törvényei legyenek. Ma tömegek lelkében érik a követelés, hogy a két kőtáblára vésett, mennydörgés és villámlás között kihirdetett 10 parancs újból a társadalom alaptörvényévé tétessék; és a polgárok, elsősorban pedig a vezetők fogadják meg szent esküvéssel, hogy annak minden szakaszát betartják, a törvényeket annak szellemében hozzák; és a pénzzel, verítékkel és vérrel adózó polgárra nem rónak olyan terheket, melyek az isteni törvényből levont erkölcsi normákkal ellentétben lennének.
A történelem hullámveréséből új fénnyel merült fel a Jézus Keresztje. Az önzés és önkény által megkínzott, a rendszerekkel és mozgalmakkal halálra hajszolt ember, aki a hat esztendeig tartó véres tivornyán életereje javát is eltékozolta, felismerte, hogy rendezett emberi életet csak azon az alapon építhet, melyet Jézus Krisztus vetett.
Európában több nemzet nagy árat fizetett és fizet, mert az értelmiségi osztály egy része elsőszülöttségi jogát eladta a napi tál lencséért. Műveltségénél fogva vezetéshez volt hivatva, de szellemi függetlenségét feladva egymásután öltötte magára a különböző világnézeteket, kiszolgálta a hatalom székében cserélődő uraságokat; és gyávaságával és gyors helyezkedéseivel megtévesztette és cserben hagyta a népet.
A vihar, mely esztendőkön át zúgott a világ fölött, a népek élet-halál küzdelme, melynek kínjait átszenvedte minden nemzet; és az Isten ítélete, mely mindezekben kicsattant és az ember minden nagyotakarását és bölcsességét megalázta, megrázta az emberiséget a lelke mélyéig. A megrendült lélek titokzatos mélységeiben titokzatos áramok fakadtak és lelkek tömegeit sodorják a kereszténység titokzatos partjai felé. És ezt az áramot a Szentlélek Isten ereje hajtja, emberi hatalom nem képes feltartóztatni.
Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat! Vegyük tudomásul, hogy az emberi történelem nem gazdátlanul rohanó szekér. Fejlődése nem is automatikus, és nem szükségszerű… Nem fog elkövetkezni a tiszta ész uralma sem, amely minden bajt egy csapásra kiküszöbölne. Az emberi történelem célját és irányát a teremtő Isten határozta meg, annak végrehajtását az emberre bízta, de a cél és irány fölött az emberi nem megváltója, Jézus Krisztus őrködik szuverén hatalommal.
Márton ÁronKolozsvár, 1947. október 26. Krisztus Király ünnepén
Fejfájás. Ami nyugtot ad
Hirdetnek pezsgő porokat.
Félresöpröm a patikát –
Akarom: fájjon a világ!
Az okot, ne a tünetet
Oltsál pusztító tüzeket.
Idegeimen, mint az áram
Úgy fusson át, hol jajgatás van.
Ne a felejtést, drogokat,
De bántson az Egy gondolat.
Ritmusa lelkedben sajog,
Szavald a Himnuszt, Szózatot.
Míg adják-veszik a hazát
Bánkot és Tiborc panaszát.
Mely testvér-szivárványba fog:
Illyés-vers legyen otthonod.
Ne csillapítót, altatót:
Látást és hallást adjatok.
Oszoljon a lélek-homály
És gyógyulhasson, ami fáj.
(Lukács 18,16)
A kisebbségben tevékenykedő magyar egyházak gyermekotthonok fenntartásával igyekeznek segítséget nyújtani a munkanélkülivé vált családoknak, támogatni a sokgyermekeseket, menedéket nyújtani, befogadni az árva és családjuktól elszakadt gyermekeket. Magyarországról is egyre többen látogatnak Erdélybe, a Kárpátaljára, felkeresve ezeket az intézményeket, vagy alapítványokon keresztül igyekeznek valamilyen módon segítséget nyújtani. Megismerkedve az ottani gyermeksorsokkal, életkörülményeikkel, egyszer csak belénk hasít: nem csupán róluk van szó, hanem mirólunk is, a kisebbségi magyarság, vagy a szórványvidék gondjai az összmagyarság problémáit is tükrözik. Ha megértjük őket, magunkat is jobban értjük, ha segítünk, magunkon is segítünk.
Hallgassuk meg Böjte Csaba ferences szerzetes, a mára már több helységre kiterjedő hálózattá változott dévai gyermekotthon alapítójának szavait:
„Vajdahunyadon voltam. A hajdan takaros városon, mint sebek hatalmasodnak el a mikro 5-6-7-nek nevezett lakótelepek. Románul „mikro centrale”: három kazánház, három lakónegyed, 10-15 ezer lakóval mindegyik. Itt nincsenek nevek, itt mindent a dicsőséges kommunizmus épített, és az ország minden részéből ide telepített egyszerű emberek lelakták. Itt is, ott is egy-egy fantomblokk, tömbházlakás, ajtó, ablak nélkül, víz, fűtés, remény nélkül. sokgyermekes lakások, egy-két kicsi, salétromos, vizes odúban. Boldogok, ha a nagycsaládból legalább egy személy munkát, fizetést kap. A diktátor megalomániája által szült gyárak, kombinátok, bányák az utolsókat rúgják. Semmi kilátás. Szegénység, nyomor, mely nemcsak a testet, a lelket is megöli. Ahhoz, hogy egy gyermek felnőjön, kibontakozzon, melegre, szeretetre és sok élelemre, ruhára van szüksége. Egy kislánnyal, aki négy éve nálunk van a gyermekotthonban, meglátogattuk a családját. Az öt évvel idősebb, kilencedikes nővére három ujjal alacsonyabb a nálunk növekedő húgánál. Testileg, lelkileg, szellemileg is töpörödött szalonnabőr. A szülők kínlódnak, isznak, az embertelen nyomor elvégzi testet-lelket sorvasztó művét. A sátán kacag. Itt az olcsó szalámi a hunyorgó ünnepek fénypontja. Itt nem hizlalnak disznót, nem tudják a gyermekek, hogy milyen a paprikás abált szalonna vagy a májas és véres hurka, a disznósajt. A kocsonya ismeretlen fogalom, akárcsak a frissen mosott rongyszőnyeg, a sárgítóval felsúrolt deszkapadló vagy a függöny az ablakon. Itt szeget vernek a falba, és arra akasztják a ruhát, az ölükbe veszik a tányért, hogy megegyék a mindennapit. El tudod képzelni azt az évek óta használt, mocskos téglát a rácsavart izzószállal, melyet életveszélyesen bogoztak össze a falból kilógó drótokkal, hogy főzni tudjanak, és ne fagyjanak meg? Ezekben a barakkokban nem ropog a tűz, itt nincs kályha, kémény, fürdőszoba. Itt felnőnek a gyerekek, és soha nem ülnek fürdőkádban, nem hallanak Hófehérkéről meg Piroskáról. Itt mostoha a sors és a bűn az emberek között jár. Tizenéves férjezetlen lányanyák vihognak, árulják magukat. Itt nem kötnek házasságot, a beteghez nem hívnak orvost, papot. Van, aki otthon szüli meg gyermekét. Vannak anyák, akik eladják gyermeküket egy televízió áráért. A víz nagy érték, messziről hozzák, csak ivásra használják. Mindenütt patkányok, legyek és svábbogarak. Az igénytelenség, a mocsok, a durva trehányság beborít mindent. A legszörnyűbb az, hogy mindez természetes. Mint más az értékes festményeit, úgy mutogatják nyomorukat néhány lej reményében ezek a pokol bugyraiban élő emberek. Lopnak? az egyik ötgyerekes apát tyúklopás közben megfogták. Ott helyben bála-kötő dróttal megkötözték és agyonverték. Jön a kiegyezés: mennyit adnak, hogy elsimuljon a dolog? A szomszédok szinte irigykedve jegyzik meg, hogy jó pénzt kapott az özvegy. Félelmetes, kiúttalan. Jézus Krisztus meghalt ezekért az emberekért. Nincs annyi pénz, hogy ennyi családnak emberhez méltó körülményeket teremtsünk. Szegény az ország, nincs munkahely. Tudom! Innen csak elvinni lehet a gyermekeket. Süllyed minden. Menteni kell, ami menthető!”
Csaba testvért hallgatva, hatalmas lelki dimenziót kapnak azok a hétköznapi tettek, melyekkel naponta teremtik elő a gyermekotthon kenyerét, fizetik a fűtésszámlát, a villanyt, biztosítják a tanulás feltételeit. De amikor ott jártam, a dévai várban kétszáz gyermek részvételével folyt a magyar nyelvű szentmise, olyan szórványterületen, ahol a középiskolában éppen az otthon gyerekeiből indulhatott újra a magyar osztály.
Csaba testvér történeteket mesél, a valóság történeteit, melyek megrázóbbak minden költött mesénél.
– Vannak családok, akikért egy banit sem adnál, félrefordítanád a fejedet, annyira szakadtak, süt róluk a reménytelenség, a tehetetlenség. És mégis megtermik a szeretet hihetetlen csodáit, aranykönyvbe illő történeteket. Egyik télen egy kisfiú került hozzánk, most már, többévi működés után, mondhatom úgy, a szokásos módon: jött egy telefon, valahonnan, az éterből, hogy valahol van egy kisgyerek, akit fel kellene vegyünk. Ez meg is történt, a története is szomorú egyhangúsággal visszhangozta az átlagos sorsokat: munkanélküliség, kallódó család, italozás. De a gyerek mindig nagy szeretettel beszélt az apjáról, aki a távolból nemigen tudja látogatni, de egy-egy alkalommal el tudtuk vinni hozzá, hogy találkozzanak. Ez a kisfiú mesélte egyszer el a történetet, hogyan is látogatta meg a kórházban az édesapa. – Nagyon beteg voltam, akkor bevittek, apa elkísért, de nem akarták velem beengedni. Akkor apa hazament, beledugta a karját egy lavór forró vízbe, akkor már muszáj volt, hogy bevegyék. Ugyanabban a szobában feküdtünk, azt mondta a doktor bácsi, ezt már meg tudja csinálni. Apának teljesen bekötötték a kezét, lázas is volt, de nagyon jó volt, mert beszélgettünk, és ott volt velem. Enni is adtak rendesen, és együtt ettünk apával, ő sose bírta megenni, amit adtak neki, mindig hagyott még nekem is.
Miután Csaba testvér befejezi a szavait, hallgatunk egy ideig: ehhez a történethez csakugyan nincs mit hozzáfűzni.
Egyik adventi időszakban ismét ellátogattam a dévai gyermekotthonba. A gyerekek örömmel fogadtak, este sétára hívtak, bejártuk a kivilágított várost, jólesett megosztani az élményt, együtt belépni a karácsonyi ünnep sugár-pitvarába. Célja is volt az utunknak, egy hatalmas fenyőfa, melyet az egyik téren állítottak föl, csillogtak-villogtak rajta az üveggömbök, a fényes papírba csomagolt dobozok, amelyek ki tudja, milyen titkokat rejtettek. Mikor innen már visszafordultunk, észrevettem, hogy a kis Sanyika nemcsak szorosabban kapaszkodik belém, hanem minduntalan a kezemre hajtja a fejét.
– Hát te mit csinálsz? – kérdeztem, arra gondolva, hogy talán elfáradt.
– Elalszom – felelt egy szóval, és én már megértettem azt is, amit nem mondott ki. Nemsokára elválunk, nekem másutt van a szállásom, ő egyedül fekszik le. Hát most még gyűjt magának egy-egy pillanatot az együttlétből, eljátssza, hogy éppen elalszik, és van mellette valaki, akihez odahajthatja a fejét.
– És mit álmodsz? – kérdeztem tréfásan, leplezve megindultságomat. De ő komolyan válaszolt:
– Csillagot.
Életemben viharok kísértek
Egy csillagra mindig visszanézek.
Túlragyogja viharát a vésznek:
Csillagára az anyám szemének.
Hogyha zúgtak a jeges fuvalmak
Békességet kínált és nyugalmat.
Gyermek-szívem most is visszatérhet
Sugarába a szeretetének.
Úgy nézek föl, mint az egyetlenre
Lüktetett, mintha rossz nem is lenne.
És a fénye beborít egészen
Elvezessen bármi ködben, vészben.
Éjszakában súlyosak az árnyak
De a lelkem ragyogásra várhat.
Mint amikor pásztorok zenéltek
Fejük fölött mert egy csillag égett.
János 4,35
Az idő lassan megtelt sűrű mézzel,
Szőlőszem a beteljesülés.
Csillag üzen ragyogó jelével:
A búzamező aratásra kész.
Csillag üzen: megtelt mind a kéve,
Az ember-szándék Istenben egész.
Harangzúgás ujjongó zenéje:
A búzamező aratásra kész.
Indulnak a napkeleti bölcsek,
A munka sok, az arató kevés.
Megnyílik a szűk ösvény előtted:
A búzamező aratásra kész.
És a Bárány megnyitja a könyvet
A mélybe hull hazugság, tettetés.
Mert kalásza érik az időnek
És a mező aratásra kész.
Karácsony a szeretet, a család ünnepe. A Kisjézus törékenysége, védtelensége azonban nem a gyengeségét jelenti, hanem számunkra biztosítja a segítés lehetőségét. Mert a jászolban fekvő Krisztus azonos az ítélő Pantokrátorral, akit oly nagyszerűen ábrázolnak az ortodox egyház ikonjai. Az ítéletet azonban mi magunk készítjük elő: meghalljuk-e a hívást, meglátjuk-e a szegényekben, a megtörtekben, a szomorúkban Krisztus arcát?
(János 1,5)
Igével angyal-szó köszönt
És hordoztad s világra jött.
Hordozzon keresztet, halált
Megszülje a Feltámadást.
Életed pirosló vércseppjét
Annak adod, kit nem ismersz még.
A benned élő Isten-álmot:
Világra hozzad a világot.
Isten nem az idő kezdetén alkotta az eget és a földet, hanem Krisztusban, mert ő Ige volt az Atyánál, ami által és amiben minden lett.
Szent Ágoston: A teremtés könyvéről
2000 éve, amikor elhangzott Gábriel főangyaltól a názáreti Mária felé, hogy születendő gyermekének Jézus legyen a neve, azóta foglalkoztatja az ő személye a vallástörténelem, a filozófia, a teológia és a művészetek világát. Talán azért is, mert a keresztény hit szerint ő nemcsak egy egyszerű ember, „emberfia”, hanem egyúttal az Isten Fia is. Ha csak a tudomány oldaláról nézzük, akkor is egy páratlan vallástörténeti jelenséggel kell számolnunk. Évszázadokon át keresztények milliói szegődtek a nyomába, követték tanítását, és gyakran adták életüket ezért a meggyőződésért.
Mivel már saját korában sem volt a Názáreti Jézus mindenki számára egyértelmű, ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy a „Jézus-magyarázat” egyidős az ő földi megjelenésével. Ő maga is megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek, és ez a kérdés ettől kezdve végig aktuális maradt az éppen élő emberi nemzedékeknek.
Ahogy az embert saját léte állandóan foglalkoztatja, úgy a Jézus-kérdést sem lehet megkerülni: Kicsoda a Názáreti Jézus? Filozófusok, szektavezérek, tévtanítók igyekeztek deformálni és a maguk képére alakítani ezt a Jézust, de ő gondoskodott arról, hogy legyen egy közösség, az Egyház, mely őrzi azt az ősi tapasztalatot, melyet az apostolok nevében Péter fogalmazott meg: Te vagy a Messiás, az Isten Fia!
Tulajdonképpen nagyon egyszerű Jézus személyének elfogadása, ha hiszünk neki, és hiszünk Benne. Hit nélkül tehát csak a történeti Jézust látjuk, de aki a matérián túl éppen az isteni kegyelem segítségével képes a hit szemével látni, az felismeri Jézusban a Krisztust, az Istenembert. Mondhatnánk, hogy ehhez bátorság kell, egyfajta ugrás a láthatatlan felé, a hit világába. Ez azonban nem méltatlan az emberhez, és aki Jézust csak emberi módon közelíti meg, az is elismeri, hogy ő mindig hitet kér.
Ennek a hitnek a csírái ott vannak a nagy vallásokban, de minden ember lelkében, s aki tudatosan keresi a jót, ott egyre határozottabb formát ölt, s ha eljut Jézus nevéhez és személyéhez, akkor személyesen tud válaszolni a „Te kinek tartasz?” kérdésre.
Dr. Kránitz Mihály
Angyalt küldsz, ragyogó hírt
Felhőt, mely el nem oszlik.
S úgy marad, betakarva
A betlehemi lanka.
Bölcsek jöttek, s ahogy felsírt a gyermek
Valaki szólt: – Lásd, ez itt a kezdet.
Intett a bölcs: – Valami véget ért.
A kereszt fölött elborult az ég.
Valaki felsírt: – Jaj, ez itt a vég!
De János arcán titkos fény derengett
Látta már a megváltás kezdetét.
Hívtalak csengő rímeken,
Elérhetlek-e, Istenem?
Karácsonykor, mint kisgyerek,
Csengő-szóval kerestelek.
S ezüstös hó-nyomodba értem
A csilingelő nevetésben.
Elérhetlek-e, Istenem?
Nem tudtam, hogy tövis terem,
S az utadon arcodba tép,
Míg ringatsz gyerek-nevetést.
Mert így van: nemcsak túlvilágot
Ígérsz: ez is a te világod.
És gyerek-arcon úgy köszön
Amit te adtál, az öröm.
Mert ez nem a siralom völgye,
Hisz te törted a halált össze.
Élet, amely belőled támad,
Felragyogó Húsvétvasárnap.
Mert hisszük, Uram: itt, e földön
Ami elzár, a bűnünk börtön.
De aki hisz és remél benned
A szabadságod megjelented.
Mert tiéd a föld, s az ország,
Diadalmas Szentháromság.
Akaratod munkál bennünk,
S nem engedi, hogy elessünk.
Elérhetlek-e, Istenem,
Hisz tudom: remény is terem,
És rajta méh-raj zúgva forr:
Édes a fájdalom-bokor.
S virágoddal porozza mind
Termővé szenvedéseink.
Mert minden ember templom, melyben zengve
Harangszó zúg reggel és estelente.
Harangszó, mely egészen betölti,
És belsejét sugárral elönti.
Harangszó, de nem magányos oltár,
S az ég-kupola mindent egybefog már.
Mert templom ő, és örökmécse lebben,
És válaszfény a csillag-fellegekben.
És fénye száll, mely égi és e földi,
Parányi pont, s a végtelent betölti.
Isten-jelenés tehát az ünnep neve, mert megjelent, Születésnap pedig azért, mert megszületett. Megjelent Isten az emberek között a születés által, aki a Van, és mindig Van, és az örök létezőtől Van, aki túl van minden okon és gondolaton…, hogy visszavezessen magunkat önmagához megtestesülése által.
Nazianzoszi Szent Gergely: Teofánia ünnepére
(János 10,14)
Isten, ki a víz tükrére
Szórsz aranyló csöppeket.
Tovaterjed hitünk fénye,
Átjárja a gyökeret.
Titkon növő gyűrűjébe
Foglaljon fatörzseket.
Rajzolódjon, felhőn égve
Hit, remény és szeretet.
Így kapcsolja össze végre
Az emberi szíveket.
Ahogy szélben hajlanak a fák
Dicsérik az alkotó csodát.
Napfény felé ezer ízület
Fordítja el a levelüket.
És rügy feszül és kibomlik a csönd
Mélyéből a virág és gyümölcs.
Mely szüntelen vonzásába fog
Érzed-e a gravitációt?
Nem köti meg könnyű léptedet.
Lelkedben a legnagyobb titok
A mindig élő Isten-szeretet.
Körülvesznek anyagi jelek,
És azt mondod: fény a szeretet.
Megismered, mint hasonlatot,
Mert az Isten mindennél nagyobb,
De szüntelenül közelítheted.
Feléd hajol: ez a kegyelem.
És nem elvesz: mindig több a lét,
Mert harmadnapon hozzád visszatért,
Hogy a sorsod feltámadás legyen,
És átölel a krisztusi jelen.
Az ember valójában a világmindenség egyetlen létezője, akinek nincs törvényszabta létkerete. Olyan szabadsága van, amely egyetlen más létezőnek sincs. Az embernek saját elhatározásából, saját közreműködésével kell tökéletessé lennie, ez jelenti felelősségét.
Kellermayer Miklós: Az emberi szabadság
Lukács evangéliuma szerint „A hatodik hónapban Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városában egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: „Üdvözlégy kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.” E szavak hallatára Mária meghökkent, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez. Az angyal így folytatta: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz és Jézusnak fogod elnevezni. Fiad nagy lesz és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” Mária megkérdezte az angyalt: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” az angyal ezt válaszolta: „A Szentlélek száll rád s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő szentet is Isten Fiának fogják hívni. Lásd, rokonod, Erzsébet is fogant öregségében, s már a hatodik hónapban van, noha meddőnek mondták, mert Istennél semmi sem lehetetlen. Mária így válaszolt: „Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid.” Erre az angyal eltávozott.
Hogyan történhetett Mária elhivatása? Végbe kellett menjen egy néma párbeszéd, az elfogadás, a belső kételkedés legyőzése. Ezt a szavak nélküli kommunikációt a művészet a maga sajátos eszközeivel képes érzékeltetni. A sok példa közül Juan de Burgos spanyol festő Angyali üdvözletét idézzük. Mária és az angyal alakja két táblaképen helyezkedik el, melyek egy oltár részei lehettek. A téma kompozíciós típusa, a két szereplő beállítása, az üdvözlő és a hírt fogadó gesztus, a környezet és az eseményt magyarázó kellékek a sienai festészetre vezethetők vissza – írja a kép elemzője, Wehli Tünde. „A két táblát a színek változó játéka fogja össze – az egyik oldal kék ruhafelületének a másikon zöld felel meg, a vörös szárnyakat amott az arany haj egyensúlyozza ki.” A színek, formák megfelelése az üzenetet hozó angyal és a fejét szelíden meghajtó Mária alakjában finom szimbolikával utal a belső, néma párbeszédre, a csodálkozásra és az elfogadásra, a meghajlásra Isten akarata előtt. A kompozíció mélyebb értelme: az emberi élet és a teremtő Isten akaratának összhangja, sorsunk kiteljesedésének lehetősége.
Mezőn a szél virágzik
Margarétával játszik.
Sötét vihara sodra
Már sárga őszirózsa.
Omlik a porzó zápor
Szétpergő gyöngyvirágból.
Angyal-szava száll az üzenetnek:
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Kívül hangzott, s a szívedben verhet:
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Ki az, Uram, aki megismerhet?
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Fényes útja vagy a kegyelemnek
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Hitedből a világ üdvösséget nyerhet
Üdvözlégy Mária, malaszttal vagy teljes.
Az erőm foszló gyöngeség
Vegyél már nagy szárnyadra engem.
Hangod legyen a hangom, és
Tüzed lobogjon az eremben.
Szállingózó, csodás,
Egyszerre: havazás.
Forrásnak cseppje csak,
Egyszerre: patak.
Hajnali fény-özön,
Egyszerre: öröm.
Ahogyan ezüst tű zöld bársonyba öltve
Fut a fényes patak, megcsillan a csöndje.
És egymásba ölti partján a fenyőket
Hozzá a csillagát virágos mezőnek.
Mint vetélő-tűje fényes gondolatnak
Hogy egymásba fűzze, mi külön szakadna.
Úgy ragyog a Szándék, ember-szívbe rejtve
És virágzó réten megcsillan egyszerre.
Fohászkodunk, Mária
Légy szívünknek orvosa.
Mert a világ nagybeteg,
Kipusztult a szeretet.
Fohászkodunk, Mária
Légy szívünknek vigasza.
Ragyogtassa könnyedet
Szivárványos Napkelet.
Üdvözlégy, Mária, malaszttal vagy teljes
Ki az Úristennek voltál engedelmes.
Angyal hangja zengi, csillag fénye gyullad
Mária, Mária, tevéled az Úr van.
Az asszonyok között lettél immár áldott
Méhedbe fogadtad a világ-megváltót.
Hordoztad a terhét, keresztjét hordozza
Mária, Mária, kivirágzó rózsa.
Fájdalommal szülted lelkünk örömére
Golgotai úton kiserkedt a vére.
Hogy születés legyen, ne halál a végünk
Mária, Mária, imádkozzál értünk.
Bonn, Münster-templom
Míg a szívünk sötétségbe olvad
Igéid arannyal felragyognak.
Hívás szólít. Zendülő szavakkal
Megérinti lelkünket az angyal.
A jóhírrel angyal szárnyal
Ember, nem vagy idegen!
Áthajlik hófehér szárnya
Lombokon és szíveken.
– Jól figyelj az igazságra,
Az Úr szavát hirdetem.
Fiát küldi, hogy megértsed:
A világban egy a lélek
Nem veszhet el semmi sem.
Úgy nyered el szabadságod
Szent igéje általjár, hogy
Legyen válaszod: Igen!
Mert földi arcot öltött, hogy megértsék
Alázata eljött, mint szegénység.
S a Kálvárián, a világ felett
Vérző sebhely volt a szeretet.
Míg vártál az utolsó villamosra
Az égbolt ívét bánat csillagozta.
És hópelyhek harangszava csengett,
A dallamuk áttörte a csendet.
A száncsengettyűk jeges útra hívtak
Kigyúlt benned a betlehemi csillag.
A testetlen megtestesül, az Ige tömörré válik, a láthatatlan látható, az érinthetetlen tapinthatóvá válik, az időtlen elkezdődik, az Isten Fia az emberfia lesz, Jézus Krisztus tegnap és ma, ugyanaz mindörökké.
Nazianzoszi Szent Gergely: Teofánia ünnepére
Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe március 25-én van, és a világegyházban sehol másutt nem nevezik így. Hivatalos latin neve kettő is van: Conceptio Domini, azaz: az Úr fogantatása. És: Annuntiatio Beatae Mariae Virginis, nagyjából: A Boldogságos Szűz Mária köszöntése. Ezt inkább így szokás mondani: az angyali üdvözlet ünnepe. Lukács evangéliuma szerint az Úr angyala, Gábriel köszöntötte így az egyszerű názáreti leányt, és magasztos titkot közölt vele: a második isteni Személy a Szentlélek erejéből emberi testet vesz magára az ő méhében. Olyannyira emberközelivé lett az Isten, hogy az egyház liturgiája, teológiája is szinte kezdettől ama kilenc hónapra koncentrál! Ne feledjük: e nap és a karácsony, azaz Jézus születése közt pontosan ennyi idő telik el! Sőt érdemes megemlítenünk: mivel megváltásunk kezdetét ünnepeljük, sokáig az év kezdetét is innen számolták.
A magyar elnevezés sok százados. Nyilvánvalóan onnét ered, hogy ekkortájt kezdik oltani/ojtani a gyümölcsfákat. Igen kedvez ez a szerencsés elnevezésünk a sajátos teológiai tartalomnak is: Az ünnep neve nagyon is utal arra, hogy az emberiség elvadult fája a Megváltó eljövetelével lett gyümölcstermő, jó fává. Persze, más a hittudományi értelmezés, és megint más a néphit felfogása! A néprajzkutatók ezt is följegyezték: Az ekkor oltott fákat nem szabad letörni vagy kivágni, mert vér folyik belőlük. Ha valaki mégis kivág egy ilyen fát, az megvakul, halála után pedig elkárhozik. Vétke ugyanis oly súlyos, mintha embert ölt volna!
Ezen ünnep magyar neve egy jelzős szerkezet. A jelzett szóra is figyeljünk! A Boldogasszony vagy Nagyasszony a Boldogságos Szűz Mária neve a magyar nép ajkán. Eredetileg föltehetően a honfoglaló magyarok ősi asszonyistenségének a neve. Szent Gellért püspök tanácsára a térítők aztán Szűz Máriára kezdték alkalmazni: máig tartó sikerrel. A népnyelv és az egyházi gyakorlat egyformán használja. Milyen szép e sokak által ismert énekkezdő sor: „Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátrónánk…”
Egész ünnepnév-sor alakult ki az idők folyamán; Gyertyaszentelő Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony, Kármelhegyi boldogasszony, Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony… Némelyikük protestáns ünnep is volt egy ideig. A Gyümölcsoltó Boldogasszony úgyszintén: az 1615-ös komjáti zsinatig biztosan. Az ünnep elnevezéseit Bálint Sándor kalendáriumából idézzük: Müncheni kóde
Máriának hirdete napja; Lányi-kódex: Testfogadó Boldogasszony; Érdy-kódex: Asszonyunk Szűz Máriának szeplételen foganatja; lőcsei kalendárium: Boldogasszony fogadása; Winkler-kódex, Debreczeni-kódex: Gyümölcsoltó Boldogasszony; a csángó Gajcsánában: Gyimőcsótó.
Holczer József Sch.P.
Gyümölcsoltó Boldogasszony
Olts fáinkba életet.
Minden új rügy megfakadjon,
Hegedjen a régi seb.
Kezed könnyű hímporával
Szórjad be a réteket.
Szelíd napfény-ragyogással
Lágyan becéz kék szemed.
Olts gyümölcsöt, olts virágot
Ahol nem láthat a szem
S rejtett szépséged a vándort
Elbűvöli réteden.
„Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel.”
„Mária megszólalt:
(Lukács 1,39)
Szavam örömmel árad
Zengem dalomat a Királynak.
Íme, a Hatalmas kegyelme
A világ fölé hajlott egyszerre.
Nincs kicsiny és nagy. Sugara szerteárad
Ki az, aki előtte megállhat?
Dicsősége terjed, akár a pálmaágak
Íme, szívemre borult, testemben sarja támad.
Győztes vagy a világon
Úgy állsz gyümölcsfa-ágon.
Fehér virágát bontja
Akár a hold sarlója
A szeretet betöltse
És megérik gyümölcse.
Találkozának
A kútra menve
Mint virágszálak
Hajlanak egybe.
– Jelt ád a magzat
Bennem repesve –
Erzsébet szól így.
Mária arcán
Mint virág kelyhe
Boldog mosoly nyit.
Mária arca, mint
Szűzi kép
Mely az éj sötétjét
Űzi szét.
Teremjen meg boldog
Kegyelem
Hogy véle a sorsod
Egy legyen.
Rebbentsen szívedből
Fecske-rajt
Szálljanak a gondok
Messze majd.
Sarlós Boldogasszony ünnepét Szent Bonaventúra kezdeményezte; először a ferences rend vezette be 1263-ban. A világegyházban latinul így szerepel a nap, tehát július 2-a: Visitatio Beatae Mariae Virginis. Azaz: Szűz Mária látogatása. Ez hosszú ideig parancsolt ünnep volt: súlyos bűnt követett el tehát, aki aznap nem volt szentmisén.
Sehol másutt nem mondják így: Sarlós Boldogasszony! A világegyházban az e napon ünneplő Szűz Mária többeknek védője, pártfogója. Hozzá fohászkodhatnak a szegények, a szűkölködők, anyák. A magyar folklór és vallásos néphagyomány mindehhez sajátosan hozzáadja a maga mozzanatait. Sarlós Boldogasszony napján több helyütt a ház elé széket toltak, hogy Mária megpihenhessen. Lám, ez mindenképpen az aratással, a termékenységgel áll szakrális-szimbolikus kapcsolatban. Nagy igazsága van az Ipoly mentén följegyzett mondásnak: „Ha Sarlós Boldogasszonykor esik, akkor utána negyven napig fog esni!”
A Boldogasszony név Szűz Máriának szóló megtisztelő elnevezés. A Sarlós név különbözteti meg a többi Boldogasszonytól. Most tehát nem a Kármelhegyi, nem a Havas, de nem is a Nagy- vagy a Kis-Boldogasszonyt vesszük körül ünnepléssel… Célszerű volt a jelzőt adni Máriának: népünk nem Péter-Pálkor kezdte az aratást, hanem épp e Boldogasszony-ünnep másnapján…
Sarlós Boldogasszony ünnepe a csíksomlyói kegytemplom búcsúnapja.
Holczer József Sch.P.
Akárcsak egy Bach-kantáta,
Úgy perdüljön ritmusod.
Csobogása általjárja,
Betöltsön lélek-zugot.
Tamás-templom orgonája
Mint a szellő, felzúgott.
A csendülő dallam árja
Egy ütemből szétfutott.
Tőből lugas magasára
Szaladnak szőlő-kacsok.
Halk virágzás tisztasága
Dús fürtjébe csend hajolt.
Alig sejted, s ontja már a
Mézes, sűrű illatot.
Zöldellő fürt zöld kocsánya
Összefutó dallamok.
Tamás-templom karnagyára
Égi dicsőség ragyog.
Meghajló ív, angyal szárnya
Fehérlő kottalapok.
Zendül alkony orgonája
Magnificat Máriája
A tündöklő csillagok.
Ez a Mária-ünnep eredetileg a Szűzanya római főtemplomának, a négy patriarchális bazilika egyikének, a S. Maria Maggioré-nak fölszentelési évfordulója. Az Érdy-kódex szerint: „Azon éjjel álmában megjelenék asszonyunk Szűz Mária úr pápának mondván: Azon helyet, hol az én nevemben egyházat parancsolok rakatnod, meghintem csodálatos hónak leesésivel, ki jegyzi az én tisztaságomnak szeplőtelenségét és vigasztaló Szentléleknek malasztját.” A szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom a kultusznak talán legkorábbi emléke hazánkban, és nyilván a legrégibbek közé tartozik Közép-Európában is. A templom freskója Mária hét fájdalmát és hét boldogságát ábrázolja. Az elnevezéshez valószínűleg Cesarini Julián bíboros, pápai legátusnak volt köze, aki az 1444. évi szegedi béke megkötése után a szegedi országgyűlésen megjelent. Tudjuk, hogy ő alapította az alsóvárosi franciskánus kolostort és templomot a Havi Boldogasszony tiszteletére. A Havi Boldogasszony barokk tiszteletén főleg a jezsuiták buzgólkodtak: a jezsuita alapítások számára bőségesen készültek másolatok a római kegyképről (Bálint Sándor). A csoda szimbóluma mélyebb annál, semhogy pontosan szavakba lehetne önteni. Isten váratlan kegyelme bármikor megnyilvánulhat, vigasztalást nyújthat, örömet hozhat.
A Szűzanyával kapcsolatosan emlékezzünk meg egy csíksomlyói szerzetes költőről, Papp Asztrikról, akit 1957-ben hét évi börtönnel sújtották, mintha az 1951-ben írott verse teljesedett volna be. „Történjék bármi/ a vérhullásig, csonttörésig,/ szívszakadásig:/ imádandó szent Tervedet/ Uram, ó meg ne másítsd!” A betlehemi jászol és a golgotai út: Krisztus követőjének is ez volt a sorsa. Kötetének utószava írja: „Ezt a kemény kopárságot, amely embert, állatot, tenyészetet önmagává hasonlít, a ferences szellem szimbóluma, a Csíksomlyói Mária anyai mosolya humanizálja, az teszi általában elviselhetővé, az tartja magasban megpróbáltatások idején.”
Isteni szándék
Mint fehér hó hullt.
Kristály-sugárként
Ragyog a jó út.
Mondd, hová ér el
Vágyad, reményed?
Krisztus-igével
Egybeforr élted.
Rejtőzz el a
Gyümölcságon
Fényes almafa
Virágon.
Körülvesz a
Szirmok csöndje
Légy az almaág
Gyümölcse.
Ne kerítsd be a kerted. Hadd nyíljon a hegyekre.
Lehulló lágy gyümölcsét szelíd őz szüretelje.
Ne zárd el az erdőtől, kerítését ne ácsold,
Borítsák el a földjét füvek és vadvirágok.
És amely dús tenyérrel a gyümölcsét kínálja,
Legyen pirosló ágad az erdő almafája.
Várjuk: megszülessen
Várunk az Igére.
Hívnak a harangok
Rorate misére.
Méhedben hordoztad,
Angyal-szó ígérte.
Hívnak a harangok
Rorate misére.
Várja-e a világ?
Befogadja végre?
Hívnak a harangok
Rorate misére.
Tanítsál bennünket
Hitre és reményre
Hívnak a harangok
Rorate misére.
Lelkünkben teremjen
Imádság és béke.
Induljunk sietve
Rorate misére.
Egymás felé karjuk
Nyújtsák ki a népek.
Áldását fogadjuk
Együtt a misének.
Az egyforma olvasó-szemek
De mégis más mindegyik fohász.
Ujjongás, mely ég felé remeg
Szivárvány, a kibomló csodás
Vagy harmatként hulló páracsepp,
Szellő-sóhaj keresztfára ejt.
Mint élőfa, borul a halott fára
De amikor a lándzsa általjárja
Kivirágzik a keresztfa ága:
Piros vére megváltásunk ára.
Mert élete borul a halálra
És a bűnt eltörli tisztasága.
A medence, mit patak koptatott
Benne a víz kékebben ragyog,
Meggyűlnek a könnyek, sóhajok.
A fájdalom nyomán így terem
Szívedben a megváltó kegyelem.
Bírák 5,36
Szívedre ő rak
Pecsétet
Ki a szegénynél
Szegényebb.
Báránynak vére
Mossa meg:
Gyapjú fehére
Most a jegy.
Nem hagyja azt, ki
Elveszett
Megleled őt, ha
Keresed.
Mert rejtve küldte el közénk,
És csak egy patak tudta, hogy
Felragyogtatta, mint a fényt,
Kimondta, mint egy csillagot.
Szálló szirom. Véle beköszön
A kinti bőség, a virágözön.
Add, Uram, hogy kegyelmeddel teljen
Csak egy szót küldj, s meggyógyul a lelkem.
Épül már a könnyű ácsolat
Gyantát könnyező gerendák sora.
A kész tervet magában hordozó –
Így feszül a gondolat s a szó.
Közben biztat, szellőben ring szava
A fenyveserdő gyantaillata.
(Lukács 12,35)
A városon Krisztus szava zeng át
Kigyúlanak az ádventi gyertyák.
Mely sötét volt, fellobog a lélek
Betlehemből hallszik pásztor-ének.
A láthatár alatt
Még a nap,
Már sávokban gyúlnak
Sugarak.
Mint amikor tavaszt
Vár a föld,
És a szántó csíkja
Barna-zöld.
Mire vársz te, lélek,
Mely napot?
Híre örömének
Felragyog.
(Márk, 1,3)
Fény villámlott a vízen át
S más lett a folyó, a világ.
Hogy hirdessem az Úr nevét,
Kiáradó szeretetét.
Voltam sokáig néma gyertya,
Koszorúdban gyújtásra várva.
Ádventi fény, a legutolsó,
Hogy oszoljon a köd homálya.
A többi ahogy csöndben égett
Lobbanva sietek utána.
Átragyogni a mindenséget,
Talpamig színarany ruhába.
Úgy érkezni a jászolodhoz
Egészen égve, mint a máglya.
Hogy a gyertya, a legutolsó
Legyen a születés csodája.
Egy hang a pusztaságból:
Verseid, Puszta Sándor.
Közönybe kiáltott szó
Szellőként szertefoszló.
Csukott bimbókon pergő
Hajnalfényben derengő.
Szívek, az impregnáltak
– Szeretet akit áthat. –
Harmat hull hű szavakból
És lelkek műanyagból…
Ez vagy, huszadik század
Nincsen mélység, csak látszat.
Lakkról visszaverődik
Szépség és remegő hit
Üres gépkocsi-álom
Suhan a pusztaságon.
Az évek száma kiegészül
A végén mégis híja van.
Hogy kerek fordulóhoz érjünk
Várunk még évet, napokat.
Mert tovább dübörgött a század
A végén mégis híja van.
Talán éppen a perc hiányzott
Szeretetben egy tiszta nap.
Hogyan számolsz el az idővel
Ha nincs meg az a pillanat?
Mint a mélyben zúgó patakok
Melyeknek csak csillanását látni
Töltsön be az Isten szava, hogy
Megindulhass végleg megtalálni.
Fekete a felleg,
Csorog az ég könnye.
Ki emlékszik karácsonykor
Ily sűrű esőre?
Zuhog, szakad egyre,
Pedig nagy az ünnep.
A pásztorok angyal nyomán
Jézushoz készülnek.
Indulsz-e, mondd, lelkem
Hulló ködben, jégben
Hogy legyél a jászolánál
Jézusé egészen.
Isten igéje = Logosz; (a görög szó, „logos” annyit jelent, mint értelem, tehát valaminek az értelme) jelenti a Teremtés értelmét, és ez eljött közénk, emberek közé.
Henri Boulad S.J.: A logosz
A hangyához mentem: – Ismered-e Krisztust?
De ő görgetett egy hangyatojást
Azt hittem, hogy nem is figyel rám.
A rigóhoz mentem
– Ismered-e Krisztust?
Hirtelen egy énekbe kezdett
És egyszerre tovarebbent.
Akkor lehajoltam a füvekhez:
– Ismeritek-e Krisztust?
Némák maradtak, nem feleltek,
S a szellőben a rét illata lengett.
Megsimítottam akkor a fakérget:
– Ismered-e Krisztust?
Szirom hullott, és gyümölcsök értek.
Súgva hívtam fellegét az égnek
S az arcomra szelíd eső pergett
Megfakadtak zöldellő vetések.
S megértettem: minden engem kérdez:
– Elértél-e az emberek szivéhez,
Ismered-e Krisztust?
A karácsonyesti ünnepet szépen készíti elő az ajándékosztó Mikulás, aki puttonyában minden arra érdemesnek hoz valamit, de legnagyobb ajándéka a várakozás, a reménység felkeltése szívünkben. Szent Miklós, az ókori Myra püspöke családunkban gyermekkorom idején megtarthatta igazi nevét, ami az elmúlt évszázad ötvenes éveiben nem is volt kis dolog. A mindent elöntő vulgarizálás, a hagyományok erőszakos eltörlésének igyekezete szinte kötelezően neveztette a Mikulást Télapónak, mint ahogy Szent István királyunk ünnepét is megpróbálták megfosztani eredeti tartalmától. Anyám azonban, mint egy kardos angyal, mindig haragra lobbant, amikor ezeket a törekvéseket észlelte, szembeszállt a hivatalosan tanítandó ideológiával, hangsúlyozottan őrizve a Mikulás elnevezést. Amitől aztán az én képzeletemben a Mikulás bácsi köpenye pirosabb volt, és a szakálla is valóságosabb, talán még a hónál is fehérebb, mint azokban a házakban, ahol még a nevét sem tudták. Hiszen a szeretet volt a festéke, és hozzánk igaz valójában jöhetett el az, aki a hagyományok szerint annyi jót tett az emberekkel. A valódi szentek tulajdonsága szerint úgy elrejtőzött a cselekedetei mögött, hogy őt magát alig ismerjük. Legendák egy-egy mozzanata idézi fel arcát: püspöknek égi intés nyomán választották. Mikor a környék püspökei összegyűltek a választásra, egyikük éjszaka szózatot hallott: „Holnap délben állj a templom kapujába, s az első ember, aki akkor belép, Miklós nevet fog viselni, őt szenteljétek püspökké.” Így is lett, habár a történet szerint a szerény Miklós megpróbált tiltakozni, de hát a szerénység éppen egyike a legszebb tulajdonságoknak, ezért aztán ellenkezése csak újabb bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy jól választottak. Mutatja ez a történet azt is, hogy édesanyám igencsak helyesen járt el, amikor ragaszkodott a Mikulás nevéhez: lám, püspökké választásában is milyen nagy szerepet játszott, hogyan is felejthetnénk el, különösen, hogy ajándékait ugyanakkor elvárjuk. Egy másik történet arról szól, hogy éhínség idején a Myra kikötőjében horgonyzó gabonaszállító hajók kapitányait rábeszélte, hogy a császárnak szánt gabonából adjanak az ottani népnek is. A hajósok csakugyan teljesítették a püspök kívánságát, és mikor céljukhoz érkeztek, meglepetéssel tapasztalták, hogy a rakomány súlya nem csökkent, megegyezett azzal, mint amennyit Alexandriában behajóztak. Miklós ünnepe az adventi karácsonyra készülés időszakába esik, ez a történet már Krisztus kegyelmi csodáit idézi. Azt is példázza, hogy az éhezők táplálásához szükség volt a hajósok szándékára: Isten a szívünk kívánságát, nagylelkűségét sokszorozza meg. Ezért bármilyen kis cselekedet naggyá lehet, hatásában túlterjed a mi véges erőnkön. Ne mondjuk hát soha azt, hogy úgysem ér semmit, amit csinálunk, hát inkább nem is tesszük meg – ez bizony csak kényelemszeretet, kibújás a felelősség alól.
Egy kicsi forrás
Halkan ered.
Táplálja mégis a
Tengereket.
Oltja a szomjad,
Fényre vezet.
Mert ez a forrás
A szeretet.
Hogyha baj ér, bánat, szégyen
Bízzál Myra püspökében.
Elhozza csillagos éjen
Ajándékát észrevétlen.
Cipődet ablakba tedd ki,
Kincseit szívedbe rejti,
Ahogy tette sokszor, régen.
Megjön sűrű hóesésben.
Arcát senki meg ne lássa
Rejti fehér nagy szakálla.
Találkozhatsz véle bárhol
Megismered mosolyáról.
Kitől jót és szépet várhatsz
Bizony Ő: a Mikulás az.
Csengettyűje szól a szánnak
Itt volt, de már messze vágtat.
Hiszen gondja van, temérdek
Kincsét osztja a reménynek.
Aranyszarvas hogy repítse
Megérkezzen minden szívbe.
Hogyha jól és szépen várod
Magadban is megtalálod.
Nemcsak várni, hogy mit kapnál:
Az a legtöbb, ha te adtál.
A szívedben hogyha érzed
Készítsél valami szépet.
Rajzolj erdőt, végy festéket
Ajkadon fakadjon ének.
Tanulj nótát, csoda-verset
Dalait a szeretetnek.
Akit egész évben várnak
Segítsél a Mikulásnak.
Ahol baj van, gond és bánat
Oszd kincsét a kacagásnak.
Hogy minden arc felderüljön
Sötét ágra harmat gyűljön.
Ezüst nyoma csengő szánnak
Mosolya a Mikulásnak.
Sakkozom az unokahúgommal. Már ötéves, ismeri a lépéseket, két évvel idősebb bátyjával folytatott összecsapásainkat rendszeresen végigszurkolta. Most mégis figyelmetlen, folyton ütésbe állítja figuráit. Egy ideig visszaadom a lépéseit, azután elhatározom: viselje a következményeket, tanulja meg, hogy mindenre összpontosítani kell, mi lesz vele így az életben? Hamarosan bejelentem: vesztettél, ez bizony már matt. Szomorúságra, némi pityergésre számítok, ő azonban felragyogó arccal néz rám: Te nyertél! Ekkor jöttem rá, hogy ajándékba adta nekem a bábokat, hadd örüljek, győzzek, ha annyira akarok… Így nyerte meg ellenem élete első sakkjátszmáját.
(Máté, 1, 18)
Miért fogja el szívem fájdalom
Hogyha látom arcod mosolyát
S fejed itt nyugszik a vállamon.
Miért érzem egyszerre, hogy súlyosabb
Mit karom őriz, e parányi test.
Mintha terhet vinne, melyet átadott
Atléta-vállra érdemest
Egy pillanatig hogy vihessem én is
Hogy tettednek részese legyek.
Mert tudom, hogy véled teljesült
Amit annyi próféta hirdetett
Betöltöd száz nemzedék hitét
Angyal hozta el jóhíredet
Előbb anyádnak, azután nekem.
És tudtuk, hogy mikor érkezel
Csillagként küld égi szerelem
Titkos tudat, biztos sejtelem
Így lettünk az Isten jegyese
Egybekapcsolt a várakozás.
Kettős gyűrű egybeforrt fele
Gyémántkő az Úr ígérete
Igéjében végleg egyesült
Ős-lényege s mit megalkotott.
De miért fogja el szívem fájdalom
Mikor súlyodat érzem vállamon
És a hívásod: Abba, atyám!
Nekem szól de mégsem csak nekem
Mert túlnézel pillantásomon
Mint a tavon, a Genezáreten
Széjjelfutnak a fénykarikák:
Pillantásod az egész világ.
Az utadon csak így segíthetek
Hogy a tested súlyát hordozom.
S te fölveszed válladra egykoron
A világ súlyát, minden bűn keservét –
Szeretném, ha melletted lehetnék.
Valaki jön akkor a mezőről
Amikor lépsz elhagyva, egyedül
Karjában a szándékom feszül
Fölemeli a földre roskadót
Ha nem leszek már, akkor is: vagyok
A földön atyád, s Istenem, papod.
József apa és Isten szolgája, pap. Látomásában fölmerül Krisztus sorsa, a keresztvitel, amelyben már nem állhat fia mellett. Szándéka azonban tovább él, és Cirénei Simon segíti Krisztust a kereszthordozásban.
Érettünk ölt földi testet,
Megszületik, aki él.
Krisztus, ki az örök Kezdet,
S tetteinkben ő a Cél.
Fényeként egy gondolatnak,
Isten-eszme, testet ölt.
Csillagsugár, égi ablak,
Szikla-kövével a föld.
Repes lelked őfeléje,
A sátánnal harcba száll.
Mosolyával csöndes béke,
S hátrál tőle a halál.
Pusztuljon a bűn, a vétek,
Ragyogj, égi tisztaság.
Az igazság ő, s a béke,
Lélek útja, tiszta láng.
Eltörli a Kisded ujja,
Amit Ádám vétkezett.
Reményt hoz szívünkbe újra,
Hiszen ő a Szeretet.
Ő a bárány és a pásztor,
Bíró, s bűnért áldozat.
Hallod? Hív a jászolából,
Ennyit kér: hogy befogadd.
Szívedben a tiszta forrás,
Patakvíz a jég alatt.
Hajnal fénye záporoz rád,
Gőgöd, dacod széthasad.
Lelkedben hogy ő teremjen,
Szelíd kézzel hint magot.
Sziklakőre ne peregjen,
Virágozzon tavaszod.
Bíró Vencel (1885-1962) az erdélyi piarista rend főnöke és Erdély történetírója volt. Romániában 1949-ben feloszlattak minden olyan szerzetesrendet, amely tanítással, egészségügyi és társadalmi szolgálattal foglalkozott. A rendtagoknak el kellett hagyniuk a rendházat, neki sikerült az egyház kötelékében maradnia, bekapcsolódott a Szent Mihály templomban folyó lelkipásztori munkába. Kedves időtöltései egyike volt a Kolozsvár főterén oly bőségesen megjelenő galambok etetése. Egy karácsony-környéki időpontban volt egyetemista növendéke, Benkő Samu köszönt rá egykori professzorára. Megfigyelte, hogy a madarak eleségéül szolgáló, kiszórt kenyérmorzsákra nagykabátja zsebéből valamit rászórt Vencel bácsi. Mint kiderült, cukrot hintett a száraz, egyhangú eleségre, hogy legalább ezen a nagy ünnepen megédesítse az életüket. Ezt akár Szent Ferenc lelkisége hatásának is tarthatjuk, hiszen jó barátja és az egyetemen tanítványa volt az egyik legkiemelkedőbb 20. századi ferences tartományfőnök, P. Benedek Fidél, a székely ferences szerzetes.
Sass Péter: Az erdélyi római katolikus egyház
Mikor Erdély visszakerült, apámat Székelyszenttamásra helyezték kántortanítónak. Hatvan év múlva most indultam el, hogy felkeressem a régi helyszíneket, felidézzem a régi emlékeket. Az utazás több volt a számomra, mint egy egyszerű turistaút, annál is inkább, mert a fiam is velem tartott, és így én egyszerre voltam gyerek, aki beleéli magát a régmúlt időkbe, és apa is, aki íme, a fiának mutatja meg egykori önmagát. A helyszínekkel elfeledettnek hitt emlékkockák is felidéződtek, eseményekkel együtt, mintha csak rövid időre távoztam volna. Már az odavezető út is emléket idézett, földút ugyanis, éppen, mint hatvan éve. Az autó zökkenései kézzelfoghatóan értették meg, miért is küzdenek az itteniek jobb utakért, autópályáért, infrastruktúráért. Hiszen a számomra lehet mindez romantikus, de a mai korban az ilyen út az elszigetelődést, a sorvadást jelenti.
A faluba érve, nem mertem megkeresni a házunkat, arra gondoltam, biztosan lebontották, és akkor jóvátehetetlenül elvesztem azt az emlékképet is, melyet róla őrzök, csak egy üres terület marad a helyén. Így is volt, az iskolaépület azonban megmaradt, szerény, egy tantermes építményről van szó, zárva volt, tatarozás alatt állt, ami nagyon is ráfért. Arra jött valami gondnokféle, megkértem, nyissa ki, mert biztos vagyok benne, hogy a kinti kis előszoba-féléből egy feljárat vezet a padlásra. Csakugyan úgy volt, megtaláltuk, az illető némi tisztelettel vizsgálgatott, hiszen micsoda szenzáció, valaki idejön Budapestről, és tudja, hogy merre vezet a létra egy ilyen öreg, talán lebontásra ítélt épület padlására. Pedig ez nevezetes lépcső, amelynek egyik titkát már csak én ismerem. Mikor bejöttek az oroszok, az itteniek ezen menekültek fel a padlásra, anyám valahogyan megcsúszott, visszaesett, a lábát törte. Az oroszok alaposan kifosztották a házunkat, később viszont az elhurcoltatástól vagy a még rosszabbtól mentették meg szüleimet. Mert utánuk jöttek a románok, a magyar tanítót és családját szekérre pakolták, hárman vagy négyen maguk is felültek, és útnak indultunk Tibold felé. Tiboldon engem és a bátyámat leszállítottak, mondván, a gyerekeket minek vigyék a táborba. Út közben szerencsére találkoztak két orosz katonával, akik észrevették, hogy valami nem lehet rendben, anyám zokogott, hova visznek, mi lesz a gyerekekkel, így aztán a baráti hadsereg jeles képviselőit lekergették a szekérről, szüleim visszafordulhattak. Később sokat találgatták, hogy talán Parajdra vittek volna, a románok valami ilyesmit mondtak, csakhogy Parajd az ellenkező irányban van.
Az eset szüleimet döntő elhatározásra bírta, télvíz idején egy vasúti kocsiban elindultunk vissza Magyarországra. Az út egy fél évig tartott, sok helyen hetekig kellett vesztegelnünk, míg valahogyan helyreállították a szétbombázott síneket. Így utaztunk keresztül a magyar történelmen, kormos falú házakat láttam, végtelen havas tájakat, hegyek sötét körvonalait. Egy rokonunkhoz érkeztünk meg, a Dunántúlra, a magyar határ után már kevesebb volt a probléma. Apám további élete után is sokat utazott, nem egészen önszántából, mivel hitét nem adta fel, minduntalan új helyre kellett költöznie. Én minden falura pontosan emlékszem, még a házak számát is megjegyeztem, Székelyszenttamáson, ez a listámban az első, 63 ház volt. A templomban most ismét fölmentem az orgonához, letekintve emlékezetemben fellobogott a gyertyafény, amely valaha olyan élesen rajzolta ki az arcokat, hogy ma is pontosan fel tudtam idézni őket, mintha végigkísértek volna egész életemben. A karácsonyi éjféli misén ma is felidéződnek ezek a gyertyafénytől megvilágított, kemény arcok, ahogy várják a Messiás eljövetelét.
Szabó Lajos
Szívedben jézusi jászol,
Látást nyersz sugarától.
Hallásod betölti csengve
Angyalszó: jöjj sietve!
A karácsony a család, a szeretet, a közvetlen, tiszta érzések ünnepe. Ugyanakkor a legnagyobb misztérium is: hiszen az születik meg, akinek a létezése végtelen, időn túli, aki a teremtés kezdete óta jelen van. A kétféle idő, az isteni és az emberi fonódik egybe ezen a napon – az emberi elme igazából csak saját földi létezésének pár évtizedét tudja átfogni.
A titok azonban már a gyermeki lelket is megérinti, mint a lepkék tánca a virágos mezőn: mintha biztatna, ne add föl a reményt, próbálj a közelembe kerülni, hiszen arra vagy teremtve, hogy a legnagyobb kérdésekkel foglalkozz.
A marosvásárhelyi Lidia református gyermekotthonban a magas filozófia a villanykapcsoló megjavításával kapcsolatosan került terítékre. Nem elvont gondolatok, hanem egy gyakorlati párbeszéd formájában, mely két kislány, Évike és Erzsi között zajlott.
– Most sötétben maradunk?
– Dehogy maradunk, Jézus megjavítja a kapcsolót.
– Dehogy javítja meg, Jézus kicsi!
– Már hogy lenne kicsi.
– Hát csak karácsonyra születik meg!
– De már megszületett a múltkori karácsonykor, és ő is úgy nő, mint te. Már nagy Jézus, és meg tudja csinálni a kapcsolót.
– Nem, Jézus kicsi.
Fény, világosság és villanykapcsoló: tömérdek gondunk között érezzük, tudjuk-e mi, felnőttek, hogy egyedül Jézus képes megjavítani a kapcsolót?
Ó, csöndes éj, egyetlen mosoly
Mely a világra harmatozol.
És földerülsz a pásztoroknak
A hajnalnál is ragyogóbb vagy.
Jászolod körül kis
Barik rínak.
Egyszerű csillagod
Szalmacsillag.
Anyai mosolynak
Derül fénye
Fagyoknak felolvad
Hűvössége.
Köln, minorita templom
Lila fények. Gótikus oszlop-sor
Ahol nyugszik Duns Scotus, a Doktor.
Gondolat-ív és orgona-himnusz
A keresztfa és gyümölcse, Krisztus.
(Máté 2,1)
Aranykincs a tarisznyámba,
Küldött messzi Napkelet.
Köszöntse a fények árja
Jászolban a kisdedet.
Gondolatok felszikrázva
Hogy napfényre jöjjenek.
Csillag mondta: Ég Királya
Hogy a földre született.
Indultam a pusztaságba
Jártam erdőt, hegyeket
Éhségbe és szomjúságba
Mert enyhülést nyerhetek.
Kisded kincse, gazdagsága
Aranyozza éltemet.
Mert egyetlen kincs a drága,
Melyet nékünk ő jelent.
Megszületett megváltásra
Az isteni szeretet.
Emberélet ragyogása
Ki öröktől fogva lett.
Ezért hozom jászolába
Minden földi kincsemet.
Eloszlik halál homálya
Mert mosolya integet.
Pásztoroknak furulyája
Békességet ereget.
Amit hoztam, porszem az csak
Mert országát ingyen adja:
Örök üdvösségemet.
Én a templomban nőttem föl, kicsi gyermekkoromban sokat ministráltam. Közel vót a templom, edesapámék es vallásos emberek vótak. Óvodás koromban kezdtem templomba járni. Házszenteléskor már első osztályos koromban vidimus vótam, ők mondják el, hogy látták az Úr csillagát. Mert a küssebbeket csak csengettyűsnek, de én csengettyűs sose vótam. Az idős pap bácsi vót Bakó Gábor. Minden évben végigjártuk az egész falut. Amennyi gyermek vót, béosztotta a pap bácsi, hogy minden gyermek legyen. Ettől a házszámtól eddig a házszámig, s akkor jöttek a más leváltók, s a csengettyűsök es így cserélődtek. Most es úgy van. Adtak pénzt, ha valaki papírpénzt adott, egy zacskót vettünk, abba tettük bé. S azt a végivel elosztották. A vidimusoknak több pénzt adtak, a csengettyűsök kevesebbet kaptak. A csengettyűsök vízkereszt környékén, amikor a pap a házat megáldja, két-három házzal járnak elébb a paptól. Nálunk ugye mindenki katolikus, nálunk mindenkinél béengedik. A csengettyűs az, amelyik csengettyűvel előre bémén a házba, egy bottal, ilyen pásztorbottal, s a nyakába a csengettyű fel van kötve, csengetnek, három-négy gyermek van egy rendben, s akkor elmondják a verset. „Békesség e háznak, tudjátok-e emberek, jön a szent kereszt néktek üdvösségetekre. Eljön ma hozzátok örömet hirdetni, ha kész a szívetek az igét bévenni. Most tovább nem beszélek, most csak azért jövök, hogy a szent keresztnek szállást engedtek-e.” S akkor mondja a gazda, hogy engedünk. S akkor mondják: „Most Isten veletek, drága jó emberek, kik a szent keresztnek szállást engedtetek. A szent áldás maradjon veletek, ámen.” S akkor tesznek pénzt a zacskóikba, s olyan is van, hogy mondja a csengettyűs: „Lyukas a csengettyűm, bé kéne dugni.” A kaput nyitva hagyják, akkor jönnek a vidimusok, két vagy négy gyermek, akik fel vannak ministráns ruhába őtözve, s jőnek a pappal. S ők amikor jőnek bé, mondják: „Láttuk az Úr csillagát napkelet felől” s a másik felel: „Jöttünk, hogy imádjuk őt.” S a pap akkor érkezik bé, s ő mondja aztán, hogy „Békesség a háznál”. A pap elvégzi a házszentelést, s akkor keresztet csókol mindenki, kezet fognak s avval mennek. S az égő gyertya az asztalon van, s a pap az égő gyertyával kikísérődik a kapuig, vagy ezelőtt elkísérték a másik ember kapujáig. Azt tartották, ugye ezelőtt kendert termesztettek, s minél hosszasabban kísérik, annál nagyobbat nő a kender. S akkor vót, hogy adtak egy tányér kendermagot, s két tojást vagy három tojást beléállítottak. Az vót a házszentelésért a fizetség, a tojás es a kendermag. Ott ment a harangozó hátul, egy zsákkal s egy kassal a kasba rakta belé a tojást, s a zsákba bétette a kendermagot. S utána a pap, a kántor s a harangozó azt elosztották. Aztán ez már megszűnt, most pénzt adnak. Mikor harangozók vótunk, még mü es jártunk. Magyarországon nemigen van ez. Itt rendszeresen, mindenütt, még a városokon es, a tömbházakba, a blokkokba es elmennek. Minden évben, s felírja a kántor az ajtóra, Gáspár G Menyhárt M, Boldizsár B, s akkor keresztet teszen, s felírja az évszámot, az idén 2007. S akkor egész évben az ajtónak a félfáján ott van az az évszám, krétával, amit le lehet törülni. Újévi takarításkor törülik le azt az évszámot.
Köne Ambrus
Az életnek magasabb körébe
Úgy fényleni: Isten előtt égve.
Az a több, ha megvilágítottad
Bölcsőjét az elrejtett titoknak.
Nem gazdagság, hírnév és a pompa:
Beteljesülsz visszfényén ragyogva.
Körülfogja sorsod sugarazva
Szelíden a betlehemi szalma.
(Lukács 2, 8)
(23. zsoltár)
Köd hullik, mindent elborítva
Gyertyaláng csak az élet titka.
Megnő, mi belülről világol,
Ragyog a betlehemi jászol.
A kalibája deszka csak,
Ruhája néhány rongydarab,
Szél fagyasztja, veri a zápor.
Tán szánod is őt, meglehet,
– Mint a koldus, ki kéreget –,
Nem kérnél a hivatalából.
De éjszaka, a nyáj fölött
Subája terjed, mint a köd,
Vigyáz a csillagszemű pásztor.
A gyermek számára a legnagyobb meglepetést a karácson ünnepe hozza. Emlékszem arra, mikor megsejtettem, hogy edesapám őtözött angyalnak. Már nagyobbacska vótam s edesapám elment valahova, azt mondta, dóga van. S hát egyszer csenget egy pici csengettyű s az angyal hozza a karácsonfát. Azt a karácsonfát letette az asztalra s akkor felállott a padra s elkezdett verbunkolni az angyal a padon. Akkor elment oda, egy fazék pityóka főtt a füttő tetején, s a fedőt felvette, s letette. Édesanyám egyet a hátára csapott. Nekem olyan szeget ütött, hogy az angyalnak hogy mert edesanyám a hátára vágni. S abba a helybe kezdtem én gondolkozni s kezdtem figyelni, hogy amikor elment az angyal s hát hogy egyszer jő haza edesapám. Na aztán meg es mondtam, hogy edesapám vót az angyal. Úgyhogy már észrevettem ezen keresztül. Mert az ember örökké abba jár, mü es a gyermekeinknek abba jártunk, hogy meglepetés legyen. S aztán a templombeli karácson. Ezelőtt vót, hogy karácson estén Dénes Jóska bácsi, itt egy szomszéd ember, akkor még utána vót Bálint Imre bácsi, szépen tudtak énekelni, s úgy estéleg mán elmentek a templomba, s akkor egész este, míg kezdődött az éjjeli mise, szerre a karácsoni énekeket énekelték. Azután más pap jött, s feltett egy magnót s az énekelte a karácsoni énekeket. Pedig azt kár vót, azt a hagyományt kihagyni, mert az olyan szép vót. Úgy belélendültek az emberek, mire az éjjeli mise kezdődött, hogy egyre-másra karácsoni énekeket énekeltek, lelkesedett mindenki. Most azt a műénekeket fújják, fújják, azt késérni se lehet. Most már csend van, kezdődik a mise, alatta énekelődik, s azzal vége es van. Aztán van karácson éjjelén nekünk az énekelés, a kántálás. A legények karácson napján este haton, heten szoktunk járni. Akkor megtanuljuk, előtte próbákot tartunk s vagy harmonikával, vagy hegedűvel, például nekem vót harmonikám, s akkor három éneket legalább elénekeltünk a leányoknál az ajtóban. Szent karácsoni éneket. S akkor bémentünk, béköszöntünk, s amikor béjöttünk vóna, akkor mondtunk vicceket az ajtóba, s próbáltuk, mintha futnánk el. S akkor a leán kifutott, béhívott. S amikor aztán jöttünk bé, mondtuk azt a verset, hogy „Isten áldja meg e háznak gazdáját, Leányával együtt kedves gazdasszonyát, Hogy örömmel láthassák a kisded Jézuskát, Szent Józseffel együtt szép Szűz Máriát.” Ez a béköszönő vót, s akkor leültettek, megkínáltak pohár pálinkával, pohár borral, tésztával, mivel. Az éneklés után mondtunk olyan vicceket, hogy „Mennyből jöttünk tihozzátok, van-e szilvapálinkátok. Vagy van-e mézes pálinkátok. Ha nincs mézes pálinkátok, a többit meg es ihassátok.” Vagy „Ha mézes fog lenni, el fogjuk köszönni, ha tiszta fog lenni, fel se tudjuk venni.” Olyan mókásan az ajtóba odabúva mondtuk. Aztán mikor mentünk el, elénekeltük „Pásztorok, keljünk fel”. S akkor elmondtuk: „Nemes házigazda, maradjon békében, Bocsásson meg, ha vétettünk csekély verseinkkel. Csekély verseinkkel gerjesszük örömre, Krisztus urunknak példatételére.” S avval vonultunk el, mentünk a másik leánhoz. A falut végigjártuk, még úgy es vót, hogy 25-30 leánhoz es, még hajnalig. Aztán reggelre jól elfáradtunk, még illogattunk es. Úgyhogy ez erőst hagyományos itt nálunk. Még jártak a házaspárok es, aztán egy elindult, s megénekelte a másikat, s úgy es vót, esszegyűltünk 15-20 házaspár es, úgy egymás után sokszor úgy es vót, még a házba be se fértünk, a küszöbön is mindenütt ültünk, mikor valakihez bémentünk. Olyan jó esszeköttetés, az a karácsoni szeretet így megoszlik. Ezek jó hagyományos dolgok, nem mindenütt csinálják. A legények most es járnak. Hetedik, nyolcadikos gyermekek is, azért az már látszik, hogy az emberek úgy únják formán. Nem mindenkinek van az ínyire, hogy valaki odamegy, pedig ez szép dolog. Inkább sokan odaülnek a tévé eleibe, s ha van egy jó karácsoni adás, inkább ott elnézik. De azt meg lehet látni máskor is.
Köne Ambrus
A karácsonyi betlehemekben hűségesen veszik körül a jászolt a különféle állatok, a pásztorok barikái, a meleget fúvó tehenek, éppen érkezőben vannak a háromkirályok egzotikus tevéi, én azonban tudom, hogy az árnyékban, ahol feketesége miatt senki sem látja, megbújik egy pingvin is. Talán éppen őfelé tárja ki karját a Kisded, és azért fut végig mosoly az arcocskáján, mert észrevette a kis pingvin vidám tekintetét.
A dévai gyermekotthonban Jolán néni családjánál nagy sikert arattak az ajándékba vitt játékok, de a gyerekek különösen annak örültek, hogy a kipróbálásban is részt vettem, együtt helyeztük üzembe a kisautót, követtük kanyargós útját az ágyak alá, kiáltottunk fel, ha megakadt a szőnyeg ráncában. Rufusznak jutott eszébe, hogy viszonozzák valamivel az ajándékot: mindegyiküknek több műanyag, plüssállata is volt, hát ezekből terelgették hozzám a kiválasztottakat, hogy legyen, ami majd emlékeztessen gazdáikra, ha el kell válnunk egymástól. Lelkesedésükben játékaik többségét nekem akarták adni, úgy kellett lebeszélni őket, hiszen nyilván az ő szívükhöz is hozzánőttek kis társaik, de azért egyet-egyet mindegyiküktől elfogadtam. Rufusz azonban mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy tőle kettőt fogadjak be a magammal vitt nyájba. – Tessék nézni – mondta, szinte könyörögve: az egyik fekete, a másik fehér… És Rufusz, a félárva cigánygyerek barna kezében felém nyújtotta a fekete pingvint és a fehér kiskutyát: ahogy ott feküdtek, szinte átölelték egymást, hát hogy választhattam volna szét őket, magammal hoztam mindkettőt. Nincs is velük semmi baj, valódi testvérként vigyáznak egymásra azóta is.
– Tölts el minket, szép angyal
Karácsonyi vigasszal.
Itt van, akit csillag hirdet
Földre született a Kisded.
– Megfújom a furulyámat
Ezzel is neki szolgáljak.
Összegyűltünk nagy-sietve
Jászolához Betlehembe.
– Meg ne fázzon kicsi Isten
A bundámat ráterítem.
Hozzánk jött el, lásd, valóba
Ki a világ megváltója.
– Úgy szeressed, úgy tiszteljed
Ő az, ki majd érted szenved.
Homlokát, hol mosoly fénylik
Tövis sebzi egykor végig.
(Lukács 2,7)
Eljöttünk, Mária
Szeretetnek fénye
Könny-tenger csillaga,
Üdvösség reménye.
Fájdalmad harmata
A hajnali rózsán.
Szóljon értünk szavad
Most, s a végső órán.
Öröm-szózat zengett
Angyali üdvözlet
Benned teljesedhet
Ahogy megköszönted.
Az Igét hordoztad
S megszülted e földre
Ki megváltást hozhat
Lelkünknek örökre.
Köszöntünk, Mária
Szeretetnek fénye.
Örömnek csillaga,
Üdvösség reménye.
Imádságunk fonjuk
Egy rózsafüzérbe
Ember az emberben
Találjon testvérre.
Ennyi volt az Isten
Tágas arany-termek.
Apró gyertya lángja
Lobogva szétterjed.
Az lehess, kiben a világ
Kimondja végre önmagát.
A Krisztus-szóra válaszul
Mert kegyelmével vár az Úr.
Gyermekkor, karácsony-titok –
Most ezernyi fát állítok.
Ember-szívekbe szerteszét
Hogy elvigye a lenge fényt.
Jóságot, mosoly-csillogást,
A betlehemi szép csodát.
Ezernyi ággal hajlik át,
Azt osztom szét: a régi fát.
1954-ben a világegyház a Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatás hittitok kihirdetésének 100-ik évfordulójáról emlékezett meg. XII. Pius pápa ennek az évfordulónak a megünneplésire a Szűzanyát a Világ Királynőjévé koronázta. A Szentatya felhívására igyekezett az eseménybe minden egyházmegye a maga módján békapcsolódni, így 1955-ben Márton Áron püspök május hónap utolsó vasárnapjára előírta Mária megkoronázásának jelképes megünneplését az egyházmegye összes templomában.
Köne Marika: Mária megkoronázása
Csíkménaság, vagy ahogy az itten iek mondják, Menaság, kis falu a Keleti-Kárpátok legtávolabbi zugában. Csíkszeredától keletre, a szentmártoni sík vidékről észak felé kanyarodik a völgy a Fiság és a Taploca patak mentén, benne sorjáznak a falvak, Bánkfalva, az oldalban Kotormány, majd Szentgyörgy. A köves, keréktörő út Ménaságra fordul, több falurész követi egymást, zsombékos rétekkel megszakítva Alfalu, Közép- és Felszeg, a legvégén Pottyand a feszülettel. Nem ritka a szép faragott kapu, százévesnél régebbi is van nem kevés, rendezett udvarok, nagy, tágas csűrök beszélnek az egykori jó gazdálkodásról, melynek ma sok híja találkozik. Az utolsó porták egyike előtt 1830-ban állított szép, faragott kapu, itt született anyám, a bíró lánya. Az után már a havasokba kapaszkodik a mélyút, messze fenyvesek, legelők, kaszálók, Tomot havasa, Borda kopasz hegye, a Kis-Tölgyesi szoros irányába. Sokat jártam erre nagybátyáimmal, borvizeket, bővízű forrásokat találva, és ismerősöket a juhtartó esztenákon, a Kárpátok szelídlejtésű magasain, ahol mindig fúj a szél. Itt volt egykor az ezeréves határ.
A faluszalag közepén, az útkanyar ölelésében mint szerényen odaillő díszt emeli orrát a templom. Tekintélyes meszelt kőkerítés övezi, meredek lépcső vezet kapujához. A templomkertben régi, jó emlékű papok sírkeresztjei. Vasárnap, ünnepen ma is megtelik hívekkel, lent az asszonyok, fent jobbára férfiak a kórus padjain, és erős hangon éneklik a régi énekeket. Nyírő József pappá szentelése után itt, anyja falujában mondta első miséjét.
A csíkménasági templom hajója Árpád-kori, a szentély gótikus, finom hálóboltozattal. Mai oltára szerény, vidéki munka a múlt századból. Ennek helyén állott a Szentlélek eljövetelét ábrázoló Szűz Mária főoltár, melyet Majláth püspök 1909-ben vitetett a Nemzeti Múzeumba. Ma a Nemzeti Galéria gyűjteményében található. Közel 3 és fél méteres magasságával uralta a kis templom szentélyét. A templomhajó távlatában különlegesen meleg, életteli hatása lehetett, oromdíszei fölött a hálóboltozat freskóival. A freskók színei komorak: az alakok sötét kékesszürke alapból aranyokker földfestékkel formálódnak. A tompa, mélytónusú hangulat illik ide a végekhez. Az oltár felett a nap és a hold, a négy evangélista. Majd csupa női szent. Mária Magdolna, Szt. Borbála, Szt. Katalin, Szt. Ilona, Szt. Margit, Szt. Klára, Szt. Anna, Szt. Zsuzsanna. A főoltárt Szűz Mária festett, aranyozott hársfa-szobra uralja. Mint Csíksomlyó Máriája, a ménasági is kerek, teltarcú, a fehér, gömbölyű fej a távlatban kiemelő hatású. A gyermek Jézus fehér testével úgy hat, mintha külön reflektor világítaná ezt a két formát. A kisded arca sugárzóan értelmes, beszédes. Nem babaarc, határozott vonások jelzik a későbbi férfi karakterét. Mária feje fölé két lebegő angyalgyerek tart koronát, arcuk piros az erőlködéstől. A falu gyerekeit idézik, mikor valamit a felnőttek ámulatára teljesítenek. Ők a ménasági „űgyes” gyerekek. A mozgalmas, vidám középrész két szélén négy kis szobor sorakozik. Szt. Borbála koronával, kehellyel a tűz ellen védi a falut. A félkör záródású oromképen Szt. Anna, Szűz Mária és a Kisjézus mintha a templomot övező tájban lenne elhelyezve. A vastag bükkfatörzsek levéltelen csoportja, alattuk köves, szakadékos erdőszél, lengedező füvekkel: a festő azt a természeti környezetet hozza a képbe, ami a templom mögött, a hegyoldalban ma is látható. A nyitott szárnyakon az Angyali Üdvözlet, Mária és Erzsébet találkozása, Jézus születése, a Három Királyok. A fejek plasztikusan árnyaltak, a részletek egyéniek. Az Angyali Üdvözlet sarkában szépformájú, hasas cserépedényben húsos gyöngyvirágcsokor. Jézus Születésénél az istálló tetején a szénatartó rudazat részletei, a jászol helyett. A szénatartó a Három Királyok jelenetében ismétlődik, igazolva a helyszín azonosságát. A Kisjézus örömmel markol bele az arannyal teli tálba. A becsukott böjti oltár tábláin a Passió jelenetei. Mert az oltár ideje örök: egyszerre jelenik meg rajta születés és feltámadás. A freskón a Szentháromság is megjelenik.
Szinte Gábor
Egy olyan karácsonyt szeretnék felidézni, amely nagyon egyszerű volt, de éppen ezért nagyon kedves a szívemnek. Az emlék messze vezet visszafelé az időbe, egészen az elmúlt évszázad második felébe, az 1920-as évekbe. Hosszú ez az út, lassan szinte száz esztendőt ölel föl, nemcsak az akkori emberek nincsenek már, de múlóban van sok szép szokás is, mely az ünnepek hangulatát adta. A karácsonyi ünnep már az otthoni, kiskunmajsai készülődéssel elkezdődött: A felnőttek beszélgetése csak fokozta a várakozás izgalmát: „Csak aztán be ne fútta volna a szél túlságosan az utat az éjjel, mert akkor át nem jutunk. Emlékeztek, a horpadásban az elmúlt télen a fűzfa hegyéig ért a hó.” Most azonban szerencsésen megérkeztünk nagyszüleinkhez, este pedig már boldogan csodáltuk a gyertyákkal díszített karácsonyfát, melyre gyönyörűen kifényesített almák is kerültek. Másnap az ebéd befejeztével nagyanyám titokzatos arccal felvette a sarokból a kosarat, és elindult a „hambárba”, ahová a megfelelő időben búza közé almát és dinnyét rakott. Nem is volt szükség egyéb tartósításra, a búza egyenletes hőmérsékletet biztosított, az oda elhelyezett gyümölcsök frissen maradtak. Mi persze találgattuk, hova is indult nagyanyó, miért igyekszik annyira, pedig már tudtuk az előző évről, hogy mi következik, de éreztük, hogy itt az egyszerű cselekedetnél nagyobb titokról van szó, amely valahogy hozzá tartozik a karácsonyhoz, Krisztus születéséhez, ami az élet megjelenését, örökkévalóságát jelképezi. Nagyanyám aztán boldogan megjelent a kosár almával, a dinnyével, melyek elfogyasztása valóságos szertartássá változott. A férj kettévágott egy almát és a feleségének nyújtotta, édesapám édesanyámnak, nagyapám nagyanyámnak, kifejezve így kettejük egységét, meg hogy mindenüket megosztják egymással. Ugyanígy megosztották a szőlőfürtöt is, mert így téli időben szőlő is termett a parasztportán, a padláson akasztották fel a horgasfára, mi meg a létráról ámuldoztunk, micsoda bőség és illat van odafönt, a nádtető alatt.
Vékony Lajos
Eső hull, hó pihéje?
Félig ez, félig az.
A bánat könnycseppjébe
Halk öröm havaz
A lelked, mint a templom, fénnyel telt meg
Karácsony van. Megszületett a Gyermek.
Fenyő-ág. Átfogja az oltárt
A Krisztus-szó, a bizonyosság.
Aranyfény piros kalácson
Csodát tett megint Karácsony.
Színes cukorkák zöld ágon
Szívünkbe angyal-csönd szálljon.
Ma este minden jobb legyen
Ajkunkon békecsók terem.
Karunkban boldog ölelés
Találja egymást meg a kéz.
Az legyen jézusi jászol
Társadra hogyha vigyázol.
Fekete gondja derüljön,
Szemébe csillagfény gyűljön.
Sebet, ha adtál, ne fájjon
Szavadban vigaszt találjon.
A marosvásárhelyi Lidia gyermekotthon naplóját lapozom, apró történeteket jegyeztek fel benne, melyek valóban megragadók, jellemzik a bontakozó gyermeklelket, amely a szüleitől való megfosztottság állapotában érzékenyebb, sebzettebb.
„Túl vagyunk a reggeli zsinaton, a gyerekek nagy része már eltávozott az iskolába, csak a legkisebbek vannak itt. Közöttük a négyéves Istvánka, aki most hozzám somfordál és megkérdezi: – Te szejecc engem? – Persze, hogy szeretlek. – Akkoj kéjek egy pici vajamit.”
Kifejezésre juttatja így, hogy voltaképpen az adás mozdulatát kéri, a szeretetet, ami a legkisebb apróságot is képes csillogó kinccsé változtatni. Talán ebben van a dolgok belső lényege, aminek a meghatározását annyit kutatták a filozófusok: nem a külső hasznuk, hanem hogy milyen szívvel adják őket. Kiegyezik bármilyen kevésben is, ne lehessen akadály, hogy most esetleg nincsen átadható értéked. Mert van valamid, amit bármikor teljesen átnyújthatsz: önmagadat. Keveset kért? Nem, éppen így kérte a legtöbbet, téged is ráébresztve arra, hogy milyen gazdag vagy. Önmagad akkor is odaadhatod, ha semmid sincs. Ne rejtőzz el hát az anyagi értékek mögé, ne tedd személytelenné az adás mozdulatát. Egész filozófiát lehet fonni a rád tekintő szempár köré, de a lényeget akkor sem tudhatod pontosabban elmondani. Azt, hogy nem az anyagi érték a fontos, hogy amit átadsz, az csak jele a szeretetednek, hogy a szándék mérhetetlenül több lehet magánál az ajándéknál.
Védjél engem, hármas-kör Krisztus.
Az első csillag-karikája
Fénylik a fehér barikára.
A második a szenvedésed
Amely tövis-koronán fénylett.
S ragyog a megváltott világra
Feltámadásod glóriája.
Néha téli, havazó hitben
Hirtelen melléd lép az Isten.
Vagy orgonás, mámoros éjjel
Szemedbe néz egy lány szemével.
A szavaid torkodra forrnak
Jég-tisztasággá józanodnak.
S megpillantod – fehér káprázat –
Az égbe karcolt Golgotákat.
A következő történetet Csaba testvér, a dévai gyermekotthon alapítója mondta el:
„Irénke hosszú hányódás után került hozzánk, anyja gondolkodás nélkül ideadta, utána sem törődött vele. Próbáltuk rávenni, hogy látogassa, de ő, habár mindig megígérte, fogadkozott, ezt sohasem teljesítette. Pedig lettek volna alkalmak: a gyerek szereplése az évnyitón, szép kis verset tanult meg, az első áldozás. Az utóbbi esetben még a szertartás is később kezdődött, annyira kért Irénke, hogy biztosan eljön az édesanyja. Tudtuk ugyan, hogy hiába hívtuk, most sem lesz semmi a látogatásból, mégis teljesítettük az elsőáldozós kívánságot, hiszen az előkészület maga is várakozás Krisztusra. Ezután is igyekeztünk széppé tenni az ünnepeket Irénke számára, de éreztük, hogy valami mindig hiányzott. Karácsony közeledtével ezért kocsiba ültünk, felkerestük az édesanyát, essen meg hát a találkozás is, könnyebben telnek így a szenteste pillanatai, hiszen biztos voltam abban, hogy az édesanya meghívásunk ellenére sem fogja felkeresni az intézetet.
Az anya szinte leírhatatlan körülmények között lakott: az épület valamikor sertéstelep volt, aztán a város odaadta a hajléktalanoknak, de éltek itt a blokklakásokból kitelepített családok is. Pár négyzetméteren, a rácsokra takarót, ezt-azt akasztottak, de a matracot sokan a betonra tették. Volt, aki valamennyire kicsinosította ezt az emberinek alig nevezhető lakhelyet, mások nem nagyon törődtek a körülményekkel: az édesanya az utóbbiak közé tartozott. No, de legalább annyi becsület volt benne, hogy a megbeszélt találkozó alkalmával otthon tartózkodott. Mikor a gyerek meglátta, mintha ott sem lettem volna, karját kitárva futott hozzá, nem érdekelte még az a közöny sem, amely szinte sugárzott az anyából. Vagy lehet, hogy mégis volt egy saját hullámhosszuk, amelyet én nem érzékeltem, nem vettem észre?
Talán mondanom sem kell: a gyerek nem jött vissza velem az otthon melegébe, tisztaságába, ott töltötte a karácsonyt az édesanyjával egy szennyes takaró alatt, dideregve, éhesen, hiába tudta, hogy várja a közös ünneplés, a torta, a meglepetés, hiába készült a szereplésre, a versmondás sikerére, most erről is lemondott. Semmi más sem érdekelte, minden egyebet elhomályosított az a végtelen öröm, hogy most együtt lehet az édesanyjával, bármilyenek is a körülmények.
Mert Istennek ez a legnagyobb csodája: hogy vannak olyan, szívbe oltott kapcsolatok, melyeket semmi sem változtat meg. Talán az isteni hűségnek magának a tükrei ezek a gyermekarcok, melyek akkor is adnak, ha semmijük sincsen, viszonzás nélkül is kitartanak a szeretetben, hogy végül mégis átformálják az egész világot.”
Mert magamban megőriztelek,
Tartalak, mint virágzást a csend.
Szivárvánnyal gyöngyöz ablakot:
Tartalak, üveg a harmatot.
Akár fényt a tavasz-levelek,
Amíg sárga barka-por pereg.
Mert a lelkem eggyé vált veled,
Te tartasz meg, örök szeretet.
(Lukács 1,45)
Krisztus, égi nyugalom,
Kéklő legfőbb jóság,
A szívünket egyesítsd
Örök állandóság.
Fogadj, kegyelmed ragyog,
Országodba minket.
Te, kit korbács szaggatott,
Hitünk egyesítsed.
Fénylő, egyetlen napod
Üdvösséget áraszt.
Adj meleget, Krisztusunk,
Lelkünk tavaszának.
A mi széttört sugarunk
Magadhoz emeljed.
Meglelhessük új napunk,
Egyesülve benned.
Krisztus, égi nyugalom,
Fénylő legfőbb jóság,
Percünk hisz csak benned él,
Örök állandóság.
Mert az súlyosul rád tehernek
Ki a színén járt a vizeknek.
Indulj, Kristóf. Vidd át a terhet
Amely az egekbe emelhet.
Az ostya, amely súlytalan
Létünknek Krisztus-súlya van.
De súlytalanul adja át
A szeretetben önmagát.
Élet bilincse, a halál
Szétpattan, nem szorítja már.
Ami lehúzott, fölemel
Megváltás lesz a bűn-teher.
Íme, a legnagyobb titok:
A rosszat jóra fordítod.
És arannyá lesz, bár salak
Az ember vétke általad.
Sütő Andrásnak: A Balkáni gerle népdal-ritmusaira
Angyalszárnyak
Éjben szállnak,
Fehérségben
Felszikráznak.
Kimondatott
Íme, végre
Isten-titok
Szent igéje.
Angyalszárny zúg,
Éjben várunk.
Ki mondja ki
A mi álmunk?
Szálljon le a
Földre végre
A magyar sors
Fényessége.
Legyen minden
Titkos sóhaj,
A lelkünkből
Fakadó jaj
Megszülető
Gyermek teste
Hogy köszöntsük
Örvendezve.
Bánatunkat
Ő hordozza
Legyen mint a
Krisztus sorsa.
Megszülessen
Megváltásra
Magyar hitek
Messiása.
Egyik nyáron állami árvaházakban élő csökkentlátó és vak gyermekek táboroztatásán vettem részt. Kaptak zsebpénzt is, amit tetszésük szerint költhettek el. Egyiküknek, aki valamennyire érzékelte a fényt, eszébe jutott, hogy vegyenek elemlámpát. Az ötletnek óriási sikere volt, mert még a teljesen vakok is fölfedezték, hogy ha elég hosszú ideig égetik a lámpát, az meleget ad, tehát ők is képesek arra, hogy érzékeljék a fényt! Először le akartam beszélem őket, hiszen vehetnének mást is, elmehetnénk egy cukrászdába. Látva azonban örömüket, nem szóltam semmit. Alig várták, hogy elkísérjük őket a megfelelő üzletbe, ahová az egész társaság lelkesen betódult, és összes pénzét a legnagyobb méretű lámpákba fektette.
Nekem meg az jutott eszembe: vajon nem így teszünk mi is, amikor imádkozunk? Hiszen sötétségben élünk, de reméljük azt, hogy Isten megajándékoz a látással, a szeretet fényével, melynek a melegét érzékeljük. Keressük ezt a fényt, és mindent odaadnánk érte, hogy felragyogjon és megvilágítsa sorsunkat.
Halmi Krisztina
A marosvásárhelyi református gyermekotthonban hittan órán komoly dolgokról esik szó: Lídia néni a bálványok mibenlétét elemzi. A történelemmel kezdi, a régi egyiptomiakkal, meg más népekkel, de rátér arra is, hogy bálványok bizony ma is vannak. Sokan a pénzt, az anyagi javakat, de még a televíziót, a gépkocsit is fontosabbnak tartják Istennél.
Az utóbbi tételnél azonban Évike arcán töprengés jelenik meg, majd fölemeli a kezét: – Akkor nálunk is van bálvány az udvaron?
Kiderül, hogy a mikrobuszra gondolt, amellyel kirándulásra szoktak menni. Erzsike azonban helyére teszi a dolgokat: – Te buta, hát nem emlékszel, hogy a múltkor a templomba mentünk a busszal?
Merthogy úgy történt, hogy egy távolabbi istenházába hívták meg a csoportot, oda szerveztek látogatást. Így hát Erzsike a dolgok lényegét ragadta meg: a modern technika is elvezethet Istenhez, ha eszközként használjuk. De a továbbiakban is tanújelét adta lényeglátásának.
Évike észrevette, hogy Melike milyen lelkesen szorongatja a maciját. Komolyan rászólt:
– Aztán Melinda, te vigyázz, mert bálványimádó lettél!
Erzsike azonban, látva Meli meglepődését, a segítségére sietett:
– Szeretheted a macit is, csak nem annyira, mint Istent.
Mert azért túlzásokba sem kell esni, hiszen Isten a számunkra teremtette a világot: ezt akarta Erzsike reálteológiája kifejezni.
Indulnak a keresztek
Távoli, erdélyi falukba
Az út dérrel, hóval befúva
Indulnak a keresztek.
Közöny kíséri, hahota
Szakadékos utak sora
Indulnak a keresztek.
Arcukba karmol minden ág
Hordanak tövis-koronát
Indulnak a keresztek.
Sziklaösvényen, makacsul
Mint erdő hegyen át vonul
Indulnak a keresztek.
A falvak fölött Krisztus-árny
S megállnak a Kálvárián.
Az otthont egyházi alapítvány tartja fenn, a gyerekek természetesen hitoktatásban is részesülnek, de a hittan egyes fogalmait közvetlenebbül, saját életükre kivetítve élik meg. Elgondolkodtatva bennünket, felnőtteket is: hiszen a vallás nem elvont fogalmak gyűjteménye, Krisztus úgy jött el közénk, hogy önmagát adta, érzéseit, szeretetét, igazságát.
A mennyországról beszélgetünk, ahol mindenkinek örömben lesz része. A gyerekek elmesélik, ki hogyan képzeli. Az egyik sok játékkal, a másik tortát is álmodik hozzá. Mikor Palikához érünk, ő ekképpen foglalja össze a lényeget:
– Olyan, mint amikor elmentem édesanyámmal a játszótérre, és hintáztatott.
Mert nem volt ez gyakori alkalom, így aztán megőrződött az emlékezetben, mint a borostyán fényességében a régi bogárkák szárnyalása. Mennyi minden volt ebben a mondatban: a hinta röpülése, bizalom a gondoskodó szeretetben, ami nemcsak tovalendít, de meg is óv, nem kell félnünk a leeséstől sem. Szabadság és ráhagyatkozás egyszerre: egy érzés, aminél szebben csakugyan nem lehet a mennyországot meghatározni. Hallják-e, meg tudják-e cáfolni ezeket a szavakat a tudós ateisták, akik Isten létezésének felismerésében valamiféle korlátot, veszélyt látnak? Isten országa elkezdődött, itt van már közöttünk, az egymásra figyelésben, a szeretetben, egész teológiát foglalt össze számunkra Palika. Amiben az a szép, hogy elemezni sem szükséges, mégis fényesebb lesz tőle a pillantásunk. Megindul velünk egy régi hinta, mint Palikával, egyre magasabbra lendül, föl, egészen a mennyországig.
Annyi minden kihull szívünkből
Elhagyunk ezt meg azt –
De apró bimbó, te magadban őrzöd
Egy sziromban az egész tavaszt
Uram, ha nem látjuk sugarad
Érezzük: hősége simogat.
Csupán ennyi: szálló sejtelem
De nyomában rózsatő terem.
Erre tanít József, az ács
Közvetlen legyen az alkotás.
Úgy pattanjon gyalu és fűrész
Irányítsa a gyönyörű ész.
Templom-tetőt készíts és oltárt
Míg faragod az illatos fát.
S amíg ihlet, szellem-kéz vezet
Kiformálod üdvösségedet.
A gyermekotthonban felkerestem egyik családot, náluk tíz gyerek él a nevelő házaspárral, óvodástól az általános iskolásig. A felső tagozatosok már sakkbajnokságban vesznek részt, így hát előkerült a sakktábla is, játszottunk, beszélgettünk, sorban elszavalták a karácsonyi ünnepségre megtanult verset. Jó volt hallani, hogy József Attila szép karácsonyi költeménye ide is utat talált. A még óvodás Gabika Menyhárt királyként komolyan billegett csizmács-kájában, de a többiek is kitettek magukért, valóságos betlehemezésben volt részem.
Másnap estefelé az otthon vendégszobájában tettem-vettem, olvasgattam, a napi programok befejeződtek, a családok lefekvéshez készültek, mikor egyszerre kopogtak az ajtón. Rufusz és Ferkó lépett be, az előző napon felkeresett család tagjai. – Erre jártunk, gondoltuk, meglátogatjuk. – Tessék, üljetek le, segíthetek-e valamiben? – Ó, nem, dehogy, nem azért jöttünk. Csak úgy gondoltuk, bizonyára egyedül van, nincs mit csináljon, gondoltuk, megnézzük, hogy érzi magát nálunk.
Megható volt, hogy még egy pohár vizet sem fogadtak el, pedig próbáltam őket kínálni keksszel, csokoládéval. Ezzel is hangsúlyozni kívánták, hogy kizárólag az én kedvemért jöttek, nem azért, hogy kapjanak valamit. Ezek a gyerekek rossz körülmények közül, az utcáról, a csavargásból kerültek be az otthonba, de itt olyan természetes tartás és udvariasság fejlődött ki bennük, ami a híres francia vagy angol etikettet, is meghaladja. Ezért aztán nem is erőltettem a vendéglátást, hiszen elfogadni is tudni kell, és most valóban ők voltak a gazdagabbak, hiszen én egyedül tartózkodtam itt, nekik pedig ott volt a családjuk, amelyben tizennégyen vannak.
Hálát adni, hogy megszülettél
S megállani a feszületnél.
Mely a kereszttel egybeforrott
Keresni méltó ember-sorsot.
A reményére hogy találjon
Behavazott Kálváriádon.
Egy égi csillag földre szállott,
Betlehemben ragyogott fénye.
Hogy megválthassa a világot
Beöltözött por-szürkeségbe.
Pásztorok imádták s királyok
Mert az győzött, a szelídsége.
Alázatot és tisztaságot
Hozott az emberek szívébe.
Ő, a tövissel koronázott
Végül a keresztútra lépett.
És úgy vett bíboros palástot
Hogy csillag-teste csupa vércsepp.
(Lukács 3,48)
És szívében őrizte a szót
Mint a kagyló, melyben gyöngy terem.
Értelme a keresztfán ragyog:
– Én az Atyám útját követem.
A barnaság föléd hajol
A kékség lágyan ringat.
Bíbor alkony-sötét ragyog
Szegélyén titkainknak.
A fájdalom aranyba foly
Ezüst sugár a kín csak,
A koronád, a koronád
A tövis-ágú csillag.
A Krisztus-név, mely átragyog
Mint a magházon a magok.
Magadban immár Őt viszed,
Növeled, véded, őrized.
Erdő kérdi az Úrtól:
– Hogyan hirdesselek?
– Hirdessen némaságod,
Tisztásodon a csend.
Patak kérdi az Úrtól:
– Hogyan hirdesselek?
– Hirdessen vízesésed,
Mely megdördülve zeng.
És térdre hull az ember:
– Hogyan hirdesselek?
– A Példa él. Hát vedd fel,
S hordozd keresztedet.
Mint az Atya gondolatának elsőszülötte, tökéletes Ige, ő adott törvényeket a földre. Mint a Szűz elsőszülötte, igaz, Istennek tetsző, kiszabadít a pokolból mindenkit, aki követi őt. Mint a halál elsőszülötte ő az Isten életének szerzője és elseje.
Ireneusz: Krisztus, az elsőszülött
(Az angyalföldi Kármelita templom oltárképe)
Így történt egyszer: a Kármel-hegyen
Mint oltárfény, áradt a kegyelem.
Az alázat szelíd otthonát
Látogatni jött a Szent Család.
Szállást mert a szívekben vehet
Nem múlik el az örök szeretet.
Tesz naponta egyszerű csodát
Ha lelkedben otthonra talált.
Elöl Jézus. A Könyvet tartva, hogy
Hirdesse a magyarázatot.
Mint mikor rá templomban talált –
Látogatni jön a Szent Család.
Arany égbolt. Még minden lehet
Nem kiáltottak Feszítsd meg-et
Gyermek-Jézus nem járt Golgotát –
Látogatni jön a Szent Család.
Mintha óvna. Ember, jól vigyázz
Nem szólnak még ítélet-trombiták.
Igét zúg az olajfa-liget,
Készítsed az Úrnak a szíved.
Nem tettek még rá tövis-koronát
Övezze béke Isten homlokát.
Vétkeidet visszavonja mind,
Gyermek-szembe gyermek-hit tekint.
– Jöjjetek, én felüdítelek
Ha úgy jöttök, mint a gyermekek. –
Máriával József lép csendesen
És forrás fakad a Kármel-hegyen.
Mert azt, ami Bennük fénylik ott
Ember-arcon felragyogtatod.
– Hajnalfényben állnak az Atyák –
Látogatni jön a Szent Család.
Jöjjön el a Te békéd
Járjad át létünk szövedékét.
A tévedésnek, hazugságnak
Fövenyén teremts angyalszárnyat
Mossa át hullámzó fehérség.
Mikor az Ige megnyilatkozott
A jászolnál egy rózsaszál illatozott.
Ki hozhatta? Nem értette senki
Mint ahogy egy szellő földre ejti…
A szirmai a jászolra borultak
Hajtás fakadt rajta, egyre dúsabb.
Mária arcán a fénye pergett
A rózsaszálnak, mely szívében termett.
Isten nem erőszakos. Nem kényszerít és nem erőltet. Az ő ereje a gyermek tehetetlensége. Ő szolgaként jelent meg, mellettünk áll és a mi terhünket hordozza. Az evangélium reménye azonban ebben a mi világban a mi szívünk megtérésével kezdődik. Isten ma is ki van szolgáltatva a mi elfogadásunknak.
Éppen a mai napon érinti az örökkévalóság az időt, a végtelen a végest, a kegyelem az elítéltet, az üdvösség a kárhozottat. Ma történik meg a jóhír meghirdetése! Az új nap: ez nemcsak a karácsony napja, ez az életünk napja.
A mai ember az igazi örömöt, még inkább a tartós boldogságot is nélkülözi, számára inkább csak a jó közérzet, a pillanatnyi hedonista élvezet az öröm. Márpedig Krisztus öröme és boldogsága ezen a földön a lélek derűje, az Isten gondviselésébe és szeretetébe vetett bizalom, amely az üdvösségben tárul ki előttünk, és válik végleges létállapottá. Ez az öröm nekünk szól!
A karácsony valójában a szív belső ünnepe, amikor a „ma” szót meghalljuk. Ez a „ma” minden idővel egyidejű képes lenni! Bármelyik idő valóságossá lehet, a kairosz, az üdvösség idejével való kapcsolat által. Az evangélium hirdetésének mai napja ez, ami örökké időszerű, mindig és soha el nem évülő MA!
Az élet: „Isten lángja.” Egyszer hagyja, hogy égjen a földön, azután újból nem. Életünk egyszeri és megismételhetetlen! De a ma arra szólít fel bennünket, hogy az Isten örökkévalóságába kaphatunk belépést.
A húsvéti misztérium véglegesen összekapcsolta a halált és a föltámadást, ezért a keresztények Jézus szenvedésére a föltámadás fényébe gondolnak és a föltámadást úgy ünneplik, hogy szemük előtt van Jézus halála.
A húsvét szent titkát legjobban kifejező szentség a keresztség, amely jelképesen és valóságosan is a hitben Jézussal való eltemetkezést és feltámadást jelenti.
A katolikus templom, miután itt naponta bemutatják a szentmiseáldozatot, Krisztus halálának és föltámadásának emlékhelye is. Hiszen minden úrfelmutatás után a fölszólításra: Íme hitünk szent titka! – ezt mondjuk: Halálodat hirdetjük Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat.
Semmi sem bizonyítja jobban Jézus alázatát, mint a nagy nyilvánosság előtt történt keresztre feszítése és ezt követően húsvéti föltámadásának, húsvéti győzelmének rejtegetése.
Isten az alázat határtalan Hatalma. Üdvösségszerző győzelmét sem akarta felhasználni arra, hogy megbénítsa a hívásnak ellenálló emberi akaratot. Nem folyamodott az erőszakhoz és ellenségeit azzal büntette, hogy ellenségek maradhattak.
A hit jutalma a látás, a szeretet gyümölcse a boldogító együttlét.
Isten senkit sem akar megalázni győzelmével. Isten senkit sem akar maga mellé állítani hatalmával. Nincs gőgös teljesség. Gyöngesége igazi ereje. Szabadon kinyújtott kezekbe helyezi adományait. Ezért volt és ezért lesz mindig csendes Jézus győzelme.
Bábel Balázs
János (1 26,27)
Keresztelő Szent János alakja a művészi ábrázolások gyakori témája, prédikációja Händel Messiásában is felhangzik. A Keresztelő Jánosról készült képzőművészeti alkotásokat szemlélve, felidézhetjük ezeket a dallamokat is. Donatello 1457-ben alkotott bronz szobra a sienai dómban látható. A festészetből csak néhány példa: id. Lucas Cranach fametszete 1516-ból, a bécsi Kunsthistorisches Museumban látható Joachim Patinir Jézus megkeresztelkedése, Herri de Bles: Keresztelő Szent János prédikációja. A prédikáció jelenetét Rembrandt is megfestette.
A Budapesti Szépművészeti Múzeum id. Pieter Bruegel (1525-1569) Keresztelő Szent János prédikációja című, 1566-ban született festményét őrzi. A festmény egy erdei tisztáson művészien elrendezett embertömeget ábrázol, amely Keresztelő János prédikációját hallgatja. A kép több merész kompozíciós elvet valósít meg: a tulajdonképpeni főalak, János, a távolban helyezkedik el, a kép előterét a rá figyelő tömeg foglalja el. János bal kezével Krisztusra mutat, az evangéliumi szöveget illusztrálva. Mintha a festő azt sugallná: a megváltás, a csoda hétköznapi életünk része, átjárja mindennapjainkat. A kép háttere a Jordán folyót ábrázolja, Krisztus keresztelésének jelentével, ilyen módon a kép két időpontot foglal össze, megjelenítve János prédikációját: Én csak vízzel keresztellek benneteket… Brueghel korában merész kompozíciós megoldásnak számított, hogy a tömeg nagyrésze háttal áll. A festő így a tömeg egységes figyelmét tudja bemutatni, másrészt a minden emberben meglévő titokra is utal. De milyen az ember, ha szemből látjuk? János mellett néhány alak valóban szembefordul a nézővel: „Megdöbbenéssel vesszük észre, hogy az alakok többsége, a sápadt, bárgyú tekintetűek, a kalappal és fejfedővel eltakart fülűek, s azok, akiknek tompa fényű szeme mélyen ül üregében – vakok és süketek.”– írja Tolnay Károly. Brueghel ábrázolja a megváltásra váró emberi nyomorúságot is, bemutatva az élet teljességét. Az előtérben egy jósoltatási jelenettel megjelenik a babona is, a prédikáció ellentéteként. A táj jellegzetes németalföldi környezet, a jelenetet Brueghel a közönsége által megtapasztalt közegbe helyezte, hiszen a Megváltás műve térben és időben nem korlátozható.
Gótikus szobor-mozdulat
Virágok egyszerűsége.
Szívedbe költözik a csönd
Márvány-szilánk a kupolából.
Nyugtalan gyertyák lobogtak szivemben
Az Urat kerestem, kit elveszítettem.
Az oltárra tört sugarak estek
S ragyogtatták az utat, a keresztet.
Ádám, ébredj. A kereszt fölötted
Amellyel minden bűnt eltöröltek.
Indulj meg hát. Ha szíved merheti
A történelmet újrakezdeni.
(János 2,1)
– Ne szólj, asszony. Még nincsen itt az órám.
És Mária akkor összerezzent
A csöndes hangban annyi fájdalom volt
De ő intett: – Töltsétek a korsót!
És ráírta jelét a keresztnek.
A kánai menyegző csodájában a víz borrá változik. Ez a csodatétel elővétele a nagycsütörtöki vacsorának, melyben Krisztus önmagát adja áldozatul, az átváltoztatásnak tehát ez az értelme. Ha sürgettek, nem tudjátok, mit kértek: hiszen aminek be kell következnie, az bekövetkezik. A menyegzői örömöt azonban meg kell előznie a fájdalomnak, amely benneteket sem kímél. A mennyei lakoma bőségét megelőzi a szenvedés. Az átváltoztatás a szeretet matematikája: a kevés sokká változik, az anyagi és a szellemi lét különbsége feloldódik Isten túláradó kegyelmében.
Mert ezernyi árnyalat fogant
Mindig új a forma-változat.
S közben mégis: almafa-virág
Ezer szirmát egyként nyitja rád.
Úgy írok, a szavakat egymásba öltve
Akár a csipketerítő
Egy csillaggal több a Teremtés csöndje.
Oltárodra terítem életem
Csillagait őrizd meg örökre.
A csodái a sokaságnak
Bornak, mely korsókból kiárad.
Csodája a kenyérszeletnek:
Tápláléka lett százezernek.
Megváltott bűnök sokasága
Mert él az Egyetlen csodája.
A filozófusok úgy fogalmaznak: másképpen létezik a szellemi és másképpen az anyagi. A szellemi világ egységes, az anyagi megjelenése sokféle. Krisztus csodáiban mintha eltűnne ez a határ, egy másféle matematika érvényesül. Egyetlen kenyérből ezrek képesek jóllakni, a mulandó testet meggyógyítja a hit. Ugyanígy, mulandó földi élete valamiképpen az öröklét tükre.
A festmény a létezés két dimenzióját kapcsolja össze: a fejedelmi udvar pompája a túlvilág, az üdvösség ígéretének bőségét szimbolizálja. A kép telve van utalásokkal, finom párhuzamokkal. Paolo Veronese, tulajdonképpen Paolo Caliari 1528-ban született Veronában, művészneve innen ered. 1562. június 6-án kapott megbízást, hogy a velencei benedekrendi kolostor ebédlője számára készítsen annak egész falát betöltő festményt. A festmény valóban egyike a legnagyobb vászonra festett olajképeknek: 6,69X9.90 méteres, Napóleon szállíttatta Párizsba, jelenleg a Louvre múzeumában található.
Mikor a kép készült, Velence már túl volt hatalma zenitjén. A 15. század elején a velencei befolyás, tulajdonképpen gyarmatbirodalom Isztrián és Dalmácián keresztül Konstantinápolyig terjedt. Hozzá tartozott az Égei-tenger szigetvilága, Kréta és Ciprus is. Azonban lépéről - lépésre tért vesztett a törökökkel szemben, az Indiába vezető tengeri út felfedezése pedig megtörte fűszerkereskedelmi monopóliumát, a feltörekvő németalföldi városok, mint Amszterdam és Antwerpen, egyre inkább átvették a kereskedelem irányítását. A felhalmozott gazdagság azonban lehetővé tette a városállam számára, hogy a művészetek területén hozzon létre értékeket. Veronese monumentális művének elkészülte előtt, 1557. szeptember 19-én tartották a dózse feleségének, Zilia Priulinak koronázási ünnepségét: Lorenzo Priuli dózse asszonyt emelt maga mellé. A korabeli krónikás szerint, Velence száz év óta nem élt meg ilyen fényes ünnepséget – a festményen valószínűleg ennek az emléke is tükröződik.
A rendházépület tervezésére Andrea Palladio kapott megbízást. (Ekkor tervezte a San Giorgo Maggiore templomot is, melyet 1584-ben építettek föl.) Veronese festménye Palladio stílusát is tükrözi, az ebédlő falát megnyitva, reneszánsz városképet, klasszikus oszlopokat, palotákat, harangtornyot ábrázolt kék égbolt hátterével. A festmény témájával kapcsolatosan megjegyzendő, hogy a városnak jelentős volt a borkereskedelme, ami lakói számára különös jelentőséggel bírt: a tengerre épült városnak nem volt megfelelő ivóvize, ezért lakói szívesebben fogyasztottak bort.
Az ünnepi asztalnál középen Krisztus ül, feje körül a kereszt glóriája. A hosszú asztal fölött egy mellvéden a felszolgálók sürgölődnek. Éppen Krisztus feje fölött szimbolikus jelenet játszódik, ami az áldozati bárány szétosztásaként is értelmezhető. A kép jobb alsó részében a víz átváltoztatásának jelenete: Veronese unokaöccse, Benedetto Caliari egy kezében tartott kehelyben vizsgálja a bor minőségét. Benedetto a kép kivitelezésében is közreműködött, egyben modellként szolgált. A távoli campanella csúcsán győzelmet jelképező alak, fölötte három madár szárnyal, mindez a feltámadás dicsőségét szimbolizálja. Veronese, Dantéra emlékeztetően, felvonultatja századának több már nem élő szereplőjét is, így például az 1547-ben elhunyt I. Ferenc francia királyt, ezáltal a képen egy örök jelen időt mutat be.
Az előtérben a három zenész alakjában a művész valószínűleg Tintorettót, Tiziánt és saját magát ábrázolta. Tiziano egyébként orgonával is rendelkezett, melyet az orgonaépítő portréjáért cserélt. A három zenész azt a harmóniát jelképezi, ami a különböző műfajokat építészet, szobrászat, festészet, zene összefűzi, hogy együtt dicsérjék a Teremtő művét. Gondoljunk azokra a menyország-ábrázolásokra, ahol angyalok muzsikálnak, megjelenítve az égi harmóniát. Veronese egyrészt reálisan mutat be egy pompás velencei ünnepséget, azonban Krisztus jelenléte egy örökkévaló vendégségre utal.
Szokatlan megoldás, hogy a festő a lakoma előkészületeit is ábrázolja: a mellvéddel elkülönített részen az egzotikus ruházatú, sokféle népcsoportot képviselő szolgák nyüzsgése az evilági fáradozásokat jelképezi, melyek céljukat a krisztusi kegyelem által egy másik dimenzióban, az „égi Jeruzsálemben” nyerik el.
Bekapcsolom a televíziót: éppen egy riportfilmet sugároznak. Egy angol riporter a Niger folyó hullámain ringatózó hajóban arról faggatja a misszióban tevékenykedő Krisztinát, hogy hány embert sikerült megkeresztelniük. A válasz derűs és magabiztos.
– Ön nem a lényeget kérdezi. Nem az a lényeg, hogy mennyi a megtérők száma, lehet egy, száz vagy ezer, akár százezer is, az ugyanannyi. A lényeg az, hogy itt vagyunk, hogy látnak minket, találkoznak a tanításunkkal. A riporter nem enged. – Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tud adatokat?
– Természetesen, ismerem az adatokat, tudom, hányan járnak hozzánk, hányan vették föl a keresztséget. De, ismétlem, nem ez a lényeges. Az számít, ami a szívekben, a lelkekben történik. Az pedig megszámlálhatatlan.
– Engem viszont éppen ezek az Ön által lényegtelennek mondott számadatok érdekelnek.
A mosoly változatlan, Krisztina hangja azonban árnyalatnyival keményebb.- Ismételem, a kérdése teljesen értelmetlen, ezért nem létezik rá válasz sem.
– Az utazásunk úgyis több napig tart, engedje meg, hogy visszatérjek még a kérdésre. A vetítés folytatódik, a következő kikötőnél a filmet szerkesztő riporter megjegyzi: - Már nem is lepett meg bennünket, hogy Krisztina egy csónakban partra szállt, nyilván kényelmetlenek voltak a kérdéseim.
Pedig Krisztina megadta a választ, csak meg kellett volna hallania: – Mindegy, hányszor kérdezel, ugyanazt fogom felelni. Ahhoz, hogy ezt megértsd, neked kellene megváltoznod. De ne add fel. Megkaptad az egyetlen választ – gondolkozz el rajta. És ha megérted, te is egyike leszel azoknak, akikért egy végtelen folyón hajóra szálltam.
János 17,21
Tiszta víz. Nem folyó csak
Ne gondold szétfolyónak.
Tükrén a lobbanó nap
Egyetlen lángba olvad.
Az oltáron felragyog a fény-jel,
S megindulsz a Lélek erejével.
Az áldozat, mely benned folytatódik
Ezrek ajkán élő, s látható hit:
A külön tömeg lesz Isten fia,
Egyetlen arc. Eucharisztia.
(Márk 4,30)
A világot ki teremti meg,
Egyetlen magból ezer levelet?
A sejtésből a gondolatot,
Ködfoltból a ragyogó napot.
A Tanítás így szól: – Nézd a mustármagot
S a fát, amelyen égi madarak
Vesznek szállást. E magból fakadt,
Felzúgnak a Krisztus-gondolatok.
Ha továbbadod egyetlen szavát
Ki bírhatja átfogni a fát?
(Máté 13,45)
Add, Uram: egyetlen szem legyek
A gyöngysorban, mely öröktől fogva van
Kegyelmednek mélyében fogan
Ahogy növeli a Szeretet.
Felveszel tiszta, fehér inget
Amely a szívedben érint meg.
Mert a lelkedben eggyé válsz a
Fehérséggel, mely angyal szárnya.
Fehér csillag, amely aláhullt
Magára vette a halálunk.
Hogy öltöztessen hófehérbe
Hitbe és megváltó reménybe.
Fényes füvek, erdő-hajlatok
Legyen meg a Te akaratod.
A sima tükrű, lágy vizek felett
Bocsásd szállni fénylő felleged.
Szivárványként egybekapcsoló,
Emelkedjen szívünkből a jó.
(Máté 13,44)
Hány gyémántot csiszoltam, hogy most egyetlen-egyen
Ragyogjon fel a napfény, és úgy éljen szerelmem.
Hűs templomoknak mélyén fölszikrázzon a csendben
Egyetlen, drága kincsem: Krisztus a kereszten.
Míg hullott verítékem, mindig újra vetettem
És munkáltam a földet, hogy bővebben teremjen.
Nem várok már gyümölcsöt, csupán egyetlen-egyen
Mert üdvösségem hozza Krisztus a kereszten.
Mert értünk kínnal vérzett, a fájdalmak csiszolták
Testét, a drága ékszert, és felragyog az ország
A keresztútra lépett, hogy fölszántsa a sziklát
Vért vetett, verítéket és megváltásunk titkát.
Felismerem, hogy Isten sehol sem mutatkozik meg erőteljesebben, mint az emberi nyomorúság mélységében. Isten itt a leginkább Isten, mert itt tökéletes szeretetként és együtt-szenvedésként van jelen. Isten a szeretet, akkor azonosulnia kell a szenvedő emberrel, annak egzisztenciális fenyegetettségében, magányában, kétségbeesésében és halálküzdelmében. P. Henri Boulad S.J.: A tökéletes szeretet
A sarudról visszahull a por
Mint majd egykor te is visszahullsz
Aki felvett, az Isten léptiről.
Mert ennyit ér a dicsőség csupán
Arasznyira szállsz a por fölött:
Csillogó por Isten saruján.
Köréd gyűlnek a szegényeid
Hogy segítsenek és vigasztaljanak
Egyikük hozzád lép, inni ad
Italt, melytől többé nem szomjazol
S te elmosolyodsz, mert megismered.
Szétosztottam mindent, s a koldusi úton
Az egyetlen kincsért kezemet kinyújtom.
Mert földi gazdagság teelőtted semmi,
Ki a lét csodáját porból megteremti.
S akkor teljesíted szívünkben a titkot:
Csillagként ragyogni hozzád visszahívod.
(János 4,5)
Dúlt egünkre fessél új eget
Kutat, amely mellett Krisztus ül.
S míg az asszony vizet merített
Korsót, mit a kútnál feledett
Mert szívébe harmat cseppje gyűl,
Nincs szüksége immár semmire:
Betölti az egyetlen Ige.
A dicséret és a hála áldozatait mutassátok be Istennek. Íme, ez minden, amire Jézus igényt tart részünkről. Neki egyáltalán nincs szüksége a műveinkre, egyes egyedül a szeretetünkre, mert ugyanez az Isten, aki kijelenti, hogy egyáltalán nincs szüksége arra, hogy megmondja nekünk, ha éhes,(XLIX. Zsoltár) nem átall egy kis vizet koldulni a szamariai asszonytól. De ezekkel a szavakkal: „adj innom”, a mindenség Teremtője az ő szegény teremtményének a szeretetét kívánta. Szeretetre szomjazott…
Lisieux-i Szent Teréz: Szeretet
(János 19,28)
A szamariai asszony jelenete felidézi János evangéliumának megrendítő leírását Krisztus szenvedéséről. A keresztfára szegezett Krisztus megszomjazik, inni kér. Gál Ferenc magyarázata szerint a szomjúság a vérveszteség és a hosszú meghurcoltatás következménye. A katonák valószínűleg abból a felhígított savanyú borból adtak Jézusnak, teljesítve a szenvedő kérését, melyet maguk is használtak. Ezzel beteljesedett az ószövetség 69 zsoltára: Ételembe epét kevertek, szomjúságomban ecettel itattak.
A katonák cselekedetében azonban megnyilvánul a szánalom is. Talán úgy is értelmezhetjük ezt a jelenetet, hogy a megváltás művéhez szükség van egy szemernyi emberi közreműködésre. A teljes részvétlenség, a gúny, az elhagyatottság között Krisztusnak szüksége van a megrendülés mozdulatára, a kéréssel alkalmat teremt a szánalom bármennyire is halvány megnyilvánulására: Lukács leírja, hogy a római százados, amikor a történteket látta, azt mondta: „Ez az ember valóban igaz volt.” A megváltás műve a látszólagos kudarcban kezdődött el, Krisztus minden hozzá forduló szomjúságát csillapítani tudja. Úgy, ahogyan a szamariai asszonynak ígérte: „De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.”
(János 6,26)
A jelentést a jelenség mögött.
Mi körülvesz, a tavaszi rétet
Úgy olvasod, mint képes beszédet.
Kivirágzó titkát a születésnek
S a Kálvárián nyíló tiszta kéket.
Többet kínáltál annál, amit kértek
Hogy megválthassad az emberiséget.
Árulást és ítéletet kaptál –
Túl súlyos volt az, amit te adtál.
Őszinteség és a szeretet –
Ezért vitted a keresztedet.
Roskadva a saját adományod:
Megmentetted mégis a világot.
Mert az Atya dicsősége hull rád
Hordoztad a szeretete súlyát.
Szél sodor szárnyas magvakat,
Ez kőre hull, az tövisbe akad,
Millió kell, míg egy megfakad.
Szél sodorja szavad, az Igét.
– Elfordulnak, mint ki mit sem ért. –
De szikla-résbe hajszálgyökeret
Bocsát, átjárja a lelkeket:
Az apró mag már erdő-rengeteg.
S ha megakasztja a tövises ág
Viseli, mint győztes koronát.
Szárazban csupán kátyú
Hol megbotlik a láb.
De ha zápor aláhull
Fodroz fénylő csodát.
Megtelik friss örömre
Úgy gyűjti cseppjeit.
Madár iszik belőle,
S az égbolt benne ring.
(János 14, 6)
Imádkozunk az útonlevőkért:
Keresztedben jöjjön el az ország.
Kik tétováznak templomod előtt még
S akik, Uram, megérkeztek hozzád.
Mint a kisgyerek, ki az ajándékhoz csak közelít
Nem merjük kibontani, Uram, az örömeid.
Bár nyúlnánk utána, feltekintünk az égre:
Krisztus feltámadása – egészen az enyém-e?
Imádkozunk, Uram,
Köszöntünk, mint Feltámadottat.
Hiszen jelenvaló vagy
És az imádság beszélgetés.
Harmat és hó hull
Hűs légből telve
Kristályként dúsul
Isten kegyelme.
Az ember-lélek
Hűségből telve
Dicséretére
Szikrázik egyre.
Borbánd falva pár percnyi járásra található Gyulafehérvártól. A 170 tagú katolikus gyülekezetben már csak néhányan tudnak magyarul, a misék kétnyelvűek. A családnevek között sok a magyar: Domby, Tót, Szabó, Horváth – viselőjük azonban már csak a románt beszéli. Egyikük (már nem él) 1956-ban kiállt a magyarok mellett, ezért öt évet ült. Ezeket az adatokat Bodoni Árpád nyugdíjas plébános mondja el, aki 1951-től öt évtizedig működött ezen a plébánián. Megszerették a szórvány-gyülekezetben, a gyulafehérvári teológián is sokat segédkezett: rendszeresen gyóntatott, Márton püspök kényszerű távollétei, bebörtönzése alatt sokat tett a lelki élet erősítéséért. Márton Áront idézi, aki 1955-ben, börtönből való kiszabaduláskor azt mondta: ne csak hirdessétek, éljétek az evangéliumot. 1961-ben, ezüstmiséjekor tőle kapott főpásztori áldást, az erről szóló levélből idézek: „A papi hivatás kitüntető jellege éppen abban áll, hogy tanúja és eszköze lehet a kegyelem munkájának.” Ennek a kegyelemnek működését köszönte 1994-ben tartott aranymiséjén, melynek alkalmából Jakubinyi György érsek köszöntötte. „A papszentelés a II. világháború utolsó tombolása idején történt. 1944. dec. 10-én Erdélyből menekült kispapok álltak a papi rendet kiszolgáltató Mindszenty veszprémi püspök előtt, aki letartóztatva egy veszprémi fogda pincéjében fogadhatta a kispapokat.” (Mindszentyt akkor a németek tartóztatták le.) Borbánd Árpád-kori katolikus templomának faragott szószékén a három apostol, Márk, Máté és Lukács mellett Krisztus alakja látszik, mintha a Megváltó maga lépett volna a negyedik apostol, János helyébe, aki ezzel a mondattal kezdte evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige”. A Krisztussal való belső azonosulás jellemezte Bodoni atya életét is.
Agyamban forró szél süvöltött
Az Úr a pusztaságba küldött.
Patak-moraj s levél-ujj áldott:
Körém parancsolt némaságot.
Akarta: szomjam nőjön egyre
Hogy sziklából forrást teremtsen.
S karom, amely csak aszú ág volt
Az égre borítson lomb-sátort.
Forrjon szavad törvénye bennünk,
Uram, ne hagyj örvénybe vesznünk.
Legyünk teremtő alkotásod,
Ne bűnbe hulló csonka másod.
Lábunk az ösvényt ne hibázza,
Lelkünk legyen kész a hívásra.
Mert úgy ragyogsz te némán bennünk,
De teérted kell útra kelnünk.
Add, Uram, hogy hitünk ne késsen,
Bőséged lássuk a kevésben.
Mert testvér-tüzed rajtunk átcsap
Szilánkjából a keresztfának.
(Lukács 5,22)
Oszlop voltam, fényes kő-csoda
Mely gőgösen tartotta a Bálványt
De porba hulltam, mert eljött a Bárány
S ő megérintett, lelkemhez kiáltván
Így lettem a hitnek oszlopa.
Lelkedben készítetted, mint a magok a virágzást,
S a világra borítottad a megváltás palástját.
Tülekednek a népek, mindenki a hasznát keresi,
Van-e nagyobb csoda annál, ki a bűnöket elveheti?
Látást adsz, betegségéből meggyógyítod a vakot,
De nagyobb csoda ennél, ha a lélek hitét visszaadod.
Hogyan lehet több? Mohón keresik a csodát a kenyérben,
S te halkan így szólsz: – A morzsájában is ott vagyok egészen.
S nemcsak a részt: a teljes egészet veheted,
Nincsen halál, mert egy pillanatban is örök a szeretet.
Azt szeretném, hogy több legyél,
Ne csak esőcsepp: könny legyél.
Azt szeretném, hogy több legyél,
Ne csak az ág: a zöld levél.
S a lombzúgásnál több legyél:
A hallgató gyümölcs legyél.
Alexandriai Szent Katalin-templom
Fülkéjében, amely magány és szegénység
Sötétlik körülötte az emberi vétség.
Néma szoborfülke, kövekből kifaragva
Szürkéjébe vegyülve rajzolódik mégis alakja.
Sötét ércekből mint a kincsek kiforrnak
Bíbor palástján a szeretete olvad.
Mert abból támad élet, ami sár, ami földi,
Fellegből hajnalfény lett, hogy hirdessen örömhírt.
Hogy semmi el ne vesszen, ami megváltást hozhat
Nem tör el hajló nádat, megfordítja a rosszat.
Nem veti ő a tűzbe a száraz venyigét sem,
Törzsébe oltva, fűzve akarja: minden éljen.
(Márk 5,22)
Istenem, előtted
Az erős is gyönge.
Mit számít, szellővel
Viharral töröd le.
Virágos fákat is
Lesújthatsz a földre
Benned a száraz is
Virágzik örökre.
A virágszirom, amikor feléd nyit,
Megérzed egy percre illatát.
De teljességét, amely egyre érik,
Tékozolva szélnek adja át.
S kié a szín, mely szüntelen fehérlik?
Mire Krisztus Jairus házához ér, a gyermek már nem él. Krisztus szavait: „A lány nem halt meg, csak alszik”, nevetés fogadja. Mintha a hitetlenséget, a kételkedést is le kellene győzze, a gúnyt, amely majd a keresztúton is elkíséri. A kislány felnyitja szemét, de Krisztus szavai: „Talita kum”, kelj föl, nekünk is szólnak: vegyük észre, fogadjuk el a létezés csodáját.
(János 12,24)
A kinyíló
Rét csodája
Akár Krisztus
Koronája.
Halvány bimbók
Piros vércsepp
A megváltott
Szenvedések.
Élete már patak, virágok és fénysugarak.
Szétterjed, hogy létünk kapjon körvonalat.
A magból zöld növény lesz, hullámzó búzatenger,
És kéklő végtelenje ragyog csillag-sereggel.
(János 7,7)
Keménység tölti az emberek szívét,
Judeában ne hirdess igét.
Elfordulnak, konok ostobák,
Judeában nem tehetsz csodát.
Jár a béna, újra lát a vak,
De jobban köti lelkében a dac.
Kufár-had lepi el a templomot,
Judeában nincsen otthonod.
A búzaszem itt konkolyba vegyül,
Az egyszerűséget, a jóságot, a szépséget miért érzi kihívásnak a bűn? Miért vádolja azzal, amit saját maga követ el, miért akarja elpusztítani? A szelídség nem agresszív, puszta léte azonban bizonyítéka annak, hogy másféleképpen is lehet élni és létezni. Mert a létezés élő cáfolata a nem-létnek, a rend a káosznak, a szeretet a rosszindulatnak és a gyűlöletnek. Létezésének súlya elegendő: nincs szüksége arra, hogy megvédje magát. Eleve meghaladja azokat, akik ellene törnek, sőt áldozata értük is való.
(Lukács 4,1)
– Kenyeret adj. Fázónak ruhát.
Italt, ha gyötri a szomjúság.
Hisz Isten vagy. Tégy ezer csodát,
Emelj várost, kristály-palotát.
Mely körülvesz, nézd, a sivatag
Tedd: a kövek megszólaljanak.
Sürögjenek, akár a szolga-had,
A homokból teremts aranyat.
Mulaszd el a bajt, rútságot, fekélyt,
Csak egyet ne: mely a lélekben ég.
Bűneiket, a belsőket, kíméld,
Ezüstön vedd az emberek hitét.
Vagy azon se: szórd szét garasod,
Taposva egymást, mind követni fog.
S ha kell, parancsold: éjen, napon át
Felépítik majd Isten templomát.
Többet ér, mint égi üdvösséged,
Fényes krajcárt ha marokkal méred.
Isten legyél, hiszen arra vártak,
Hagyd, hogy őket görbessze alázat.
Mit akarsz homokján pusztaságnak?
Tied a föld, s vár majd a gyalázat.
Isten legyél. Ragyogjon a látszat,
Én adom majd császár-koronádat.
Nem felelt, csak kissé meghajolva
Ágat vett, s keresztet írt a porba.
A sátán föl, egy magas hegyre vitte,
Ragyogott az esti város íve.
Ezernyi ház mécsei lobogtak
Hol emberek bíztak, álmodoztak.
Fényes ponttá gyulladt a sötétség
Lüktetett a remény és a kétség.
Szél indult, hogy lobogássá szítsa
A sejtelmet, mely a lélek titka.
Erős hitnek a vállára dőlve
Teljesedjen a tétova, gyönge.
És keringjen, magasabbra szállva
Ezer lélek csillag-sziporkája.
A sátán akkor gúnyosan legyintett:
– Csupán bólints, neked adok mindent!
Mit érhet a lélek tisztasága?
Sár marad, mely visszahull a sárba.
Aki tegnap szeretett, elárul
És csak saját érdeke után nyúl.
Józanságán majd egy pillanatnak
Barátaid mind-mind megtagadnak.
Keresztedet egyedül kell vinned:
Önmagukban látják csak az istent.
Zsoltár dördült, melyben messzi fénylett
Az igeszó ajkán az Igének.
Alszik bennünk egy ősi bálvány.
Mielőtt Krisztus földre jött
Úgy született az éjek árnyán,
A mindenségnek tagadásán.
A lépte korom és üszök,
Városok gyúlnak, ha felébred,
És beleborzong a természet,
Elborít napot, fény-szülőt.
Füstjét a Káin-áldozatnak
Az ég vihara visszacsapja
És gomolyognak a bünök.
Tört vérrel festett pogány ábrák
Díszítik a roppant bálványt:
Gyűlölet, önzés és örök
Hazugság emberek között.
Lába nincs, de téged jár át,
Kéri szemednek világát,
Testvérre hull, kezed csapását,
Mocskolja lelked tisztaságát.
Tagadása jóságnak, szépnek,
Léte nincs, csak benned élhet
A testet öltött ember-vétek,
Tagadása a születésnek.
Feküdt, az út szélére vetve
Egy szelet kenyér: Krisztus teste.
Aki hanyagul dobta félre
Nem volt éhségre, gondja télre.
És az vacogva sose fázott,
És fedél nélkül sose ázott.
Koldus-kezét kinyújtva, kérve
Nem kereste az igazságot.
Arca fénylett. Beteljesült a műve,
A Boldogságot hozta felderülve.
Betelhessen, ki éhezett és fázott,
Hogy elfogadják, csak egy szó hiányzott.
Megtörjön a hazugság, a gőg –
De egy-hangon, mind egyszerre üvölt:
– feszítsd meg őt!
Honnan származik az a törekvés, hogy az ateista is a maga meggyőződését a feltétlenség igényével képviselje? Honnan származik az a vágya, hogy ha már a vallás Istenét el nem fogadhatja, akkor bálványok előtt hódol?…Ember nem lehet a másik ember istene! A szabadság nem lehet az ember istene! Az anyag nem lehet az ember istene! Az ember minden képességével személyes, transzcendens abszolútumot igényel isteni partnerének.
Dr. Bolberitz Pál: A személyes abszolútum
Kell-e még tanúság? Iszap feketéje
Keveredik vizek arany gyűrűjébe.
Hideg földre egek csillogása nem kell,
Minek a szeretet? Döntsön gyilkos fegyver.
Krisztus keresztjétől elfordul az ember,
Forgószelek zúgnak, telve gyűlölettel.
Ezüstpénz a díja, verseng Júdás népe,
Ahogy meg volt írva, testvér tör testvérre.
Alkony-sötét gyászol, izzik Káin-bélyeg,
Töviskoronáról legördül egy vércsepp.
Isten lettél? Ébreszd a követ,
Ne pengét csiszolj, gyilkos nyílhegyet.
Ennyit tegyél: fussa be moha,
Zöld levéllel csillagos csoda.
Ennyit tégy: a repedéseket
Fonják füvek, fenyő-gyökerek.
Megfakadjon a másféle csend,
Melyben erdő-suttogás remeg.
Fakadjon forrás, hulljon cseppre csepp:
A sziklát járja át a szeretet.
(Márk 2,35)
Elrejtőzött. Így mondják, pedig
A pusztaságban lelke megtelik
Fény-igével, tiszta napsugárral
S a szélben az Úr szava zeng által.
– Háztetőkről hirdetik a népnek
Egyszer majd az elrejtett igéket.
Csillagfénnyel ragyog a sötétség,
Az őrzi meg, ki elveszti éltét.
Mi Atyánk, ki a mennyekben vagy! Szenteltessék meg neved, jőjön el országod; légyen meg akaratod, mint a mennyben, úgy e földön is. Mindennapi kenyerünket add meg ma nekünk, és bocsásd meg bűneinket, ahogy mi bocsátunk meg azoknak, kik ellenünk vétkeztenek. És ne vígy kísértetbe, sőt szabadíts meg a gonosztól. Mert tiéd az ország, a hatalom, a dicsőség, most és örökké.
Máté VI: IX.
[Ámen.][1]
Közli: Dr. Busa Margit nyomán Kiss Endre József
(Lukács 10,21)
Eső-szálak. Fény hajlik, csodás,
Akarom, hogy láss.
A világommal lényed beteljen,
Madarakkal együtt énekeljen.
Uram, forrásodból
Adjál csak egy kortynyit.
Krisztusi józanság
Nagy mámora bódít.
Legyen minden tettem
Feléd szárnyaló hit.
Krisztusi józanság
Nagy mámora bódít.
Ahogy futva vitték
Azt a lobbanó hírt –
Krisztusi józanság
Nagy mámora bódít.
(Márk 6,51)
Közöttük járt, de nem vették észre,
Mit hirdetett, mert annyira más volt.
Elrejtette őt a szeretet,
A fény, mely arcáról szétsugárzott.
A béna jár és újra lát a vak!
Az ujjongásban csendben tovább lépett.
A pusztában hogy magára maradt,
Galamb képében rászállott a lélek.
Mint a forrás, ajkáról fakad
Az imádság, és Atyjával beszélget.
– Teljesítem akaratodat.
És bíbor lett a Jordán, mint egy mély seb.
Léleknélküli világunkban mi, keresztények is legtöbbször csak azért imádkozunk, mert megszoktuk, mint a többi rutinmozdulatot. Parancsot teljesítünk, és észre sem vesszük, hogy imádkozni annyi, mint elmerülni a szeretet tengerében. Átölelni Istent, és Szent Ferenccel mondani: Istenem, én mindenem!
Czirják Árpád: Az imádság
(Máté 6,6)
Az ágyás így szólt: nekem nincs virágom
Ha kihajt egy, már csokorba kötve
Díszlik, és én elvesztem örökre –
Az ágyás így szólt: nekem nincs virágom,
De mégis minden virágzás enyém.
A patak így szólt: minden aranyam
Kimosták, s én így lettem szegény.
Odaadtam utolsó szemig
De a medrem napfénnyel telik,
És éjjel minden csillag az enyém.
Uram, nagy csöndedben éltem én
De elsodorta fényes csöndemet
Jajszó, sóhaj a föld kerekén
De mégis él a Lélek vigasza
Tiszta hit és megváltó remény
És Uram, minden csönded az enyém.
A nyelv nagyon töredékes, nehezen tudja kifejezni mindazt, ami a személyiség „régióit” megszenteli. „Hogyan foglalhatunk állást a csend jelentéssel bíró kifejezés és vákuma között?” Mindenek előtt hangsúlyoznunk kell hogy, a csend „vallásossága” a „vallásosság csendje” lelkileg nagyon pozitív dolgok. A zavartság, frusztráció a kommunikáció hiánya messze elkerülik a csend „életét” A monaszticizmus (szemlélődő életformáról szóló tudomány) összefoglalóit olvasva tudjuk meg, hogy a csendnek legalább három formája körvonalazható: a publikus, az aszkétikus és a meditativ. Az első a misztérium mélységének megértésében segít, ünnepélyességet, tiszteletet kelt. Például az átélt liturgia „globális” megragadása, attrakciója ilyen vonatkozású. Az aszkétikus csend- a silentium religiosum-, kolostorok papi szemináriumok számára előírt szabály: a felesleges beszéd elkerülése, a mindennapi önmegtagadás feltétele. Ez a csend előmozdítja a kiegyensúlyozottság, türelem, megértés kibontakozását. Az ilyen aszkétikus gyakorlatok sok fajta misztikus élmény prelúdiumai. Végül pedig elmondható, hogy a csend összekapcsolható a meditáció gyakorlataival is. (Nem minden meditáció csendes, gondoljunk csak különféle afrikai népek táncára vagy énekére). A csend intervallumai megfigyelhetők az istentiszteletek során, de azok szintjei már nem olyan hozzáférhetőek. Az elektroencefálogram segítségével megkülönböztetett alfa hullám- kibocsátás- módszer sok mindent elárul a pszichológusoknak. Ezeken a méréseken túlmenően, általánosan elfogadottá vált, hogy a csendnek két szintjét tudjuk megkülönböztetni: a felületes és a mély csendet. Az előbbi jellemzői: nyugalom, passzivitás, a tudatos ítélőképesség gyengesége, az erőteljes érzelmek lecsillapodása. Mindezek- rendszerint-, a sikeres meditáció során az individualitást, az önazonosság tudatát erősítik. Az utóbbinál a személy túl jut énje tudatán. A legtöbb misztikus ezt a mély csendet állítja a megvilágosodás mély következményének, melyet rendszerint fogalmi-kifejezésekkel nagyon nehéz leírni. „ A misztikus tanítás szerint ezt a csendet, ha valaki megismerte, fel kell használni a megértésre, kapcsolatba kell hozni a hang, a szó, a mindennapi gondok világával. A hangnak és a csendnek szüksége van egymásra, hiszen egyik sem igazán létezhet a másik nélkül. Amikor a kereszténységben Istent, mint csendet írják le, úgy is értjük mint szót”[2] A csend és a szó dialektikusan kapcsolódnak egymáshoz. Legtöbbször azért nem tudunk belemártózni a csendbe, mert a szavakra figyelünk és nem a mögöttük lévő üzenetre. Az igazán „beszédes- beszéd” a contmplatióban az: amikor az ember teljes lényével szólítja meg Alkotóját. „Nevén kell nevezni Őt, akinek csöndjében osztozom, és akit imádok, hiszen az Ő csöndje is kimondja az én nevemet. Egyedül Ő tudja a nevemet, s én is csak ebből tudom az Ő nevét”[3] A dolgok és önmagunk közé ékelt szavaink sokszor a fogalmak „senkiföldjére” terelnek bennünket és meggátolnak abban, hogy a valósággal azonosulhassunk. Ismét csak Mertonnal fogalmazva: „ A szavak elválasztják a csöndet a csöndtől: a dolgok csöndjét saját lényünk csöndjétől. A világ csöndjét Isten csöndjétől. Ha csöndben igazán találkozunk a világgal és megismertük, akkor a szavak már nem távolítanak el a világtól, sem a többi embertől, sem Istentől, sem önmagunktól, mert már nem bízzuk rá magunkat mindenestől a nyelv valóságközvetítő szerepére. Az igazság lényünk csöndjében születik, és jut el a szónak nyugodt és csodálatos jelenlétéhez. Aztán újra elmerül a csöndben, s a szavak igazsága eljuttat bennünket Isten csöndjébe”[4]
Köllő Gábor
A baltavári Kelemen lányok közül anyám legkisebb húga, a szép nevű Rózsa tartott a keresztvíz alá. Ő lett az én Keresztanyám. Zrínyi József plébános úr csorgatta rám a májusi, orgonavirágos oltár előtt a keresztvizet. Sivalkodtam, ahogy illik: rúgtam a pólyát, s a pólyán át a boldogan piruló, sírásomat csitítgató Keresztanyámat. De legalább él, s lám, mennyire!, sóhajtott föl a népes família, s él Édesanyám is, akivel ugyancsak meggyötörtük egymást világrajövetelem hosszúra nyúlt napján. Lehet, hogy már ekkor mindent megfogadott a Teremtőnek a bábaasszony körül sürgölődő legkisebb Kelemen lány, amit a keresztszülőnek, ha komolyan veszik hivatásukat, a keresztelés alkalmával kell hangos szóval a pap kérdésére megerősíteniük. Hogy hitre nevel, vigyázza lépteimet, s imáival közbenjár értem, afféle nagyon is valóságos őrzőangyalként ott áll mögöttem. 1949-ben ezt rebegte el Kelemen Rózsa a keresztelőkútnál.
Nos, az én Keresztanyám eddigi életem minden keresztútján ott állt mellettem: ő lett a Kereszt. Mert neve is így rövidült, csupaszult. Így magasult: jelként, figyelmeztetésként s nemcsak előttem, de az egész család előtt is. Anyám helyett is anyám, aki megtanít különböző imádságokra, s azokat be is vasalja, aki ministrálni küld, aki személyes agitációjával eléri, hogy szüleim egyházi középiskolába küldjenek Szent Márton hegyére, ahová ő kísér el, s ő látogat legtöbbet. Aki szerette volna, ha a papi pályát választom. De csalódást okoztam… pedig ő talán ezért imádkozott legbuzgóbban. Szép lány volt, városon is tanult, aztán a háború után visszajött a falunkba, hogy ne találjon férjet magának. Így lett a népes család esze, mozgatója. Férfiakat megszégyenítő határozottsággal vitte a keresztet, figyelmeztetett mindennap a keresztre: ő volt a Kereszt. Az én Keresztanyám, aki eltemette szüleit, öccsét, nővéreit. Most egyedül él az ősi házban. Keresztként meggörbülve tapossa nyocvanhatodik évét. Naponta látogatja az Isten házát, két falu temetőjét. Utazik, beteget ápol. Kimerülésig dolgozik. Süt-főz. Főleg a szomszédoknak, mert maga már alig eszik. Időnként összeesik, aztán fölkel. Tavasszal még mindig kimeszeli a házat. Minden este megnézi a tévében a híradót s az időjárás-jelentést, utána elimádkozza az Úrangyalát. Az élőkért és a holtakért külön személyre szóló fohászokat mond. Így is nehezen lesz éjfél. Reggel az első harangszóra már talpon, mintha csak valahai kenyérsütéshez kellene befűteni a kemencét. Meditál, imádkozik, tervez. És már reggel Keresztet vet erre a napra is. De ő elmúlhatatlanul a Keresztanyám marad: ő az örök Kereszt. E jelben, bárhol is kerül elém, mindig feltűnik az ő arca is. Tudom, hogy egyszer rábízattam. Felel és imádkozik értem. Helyettem…
Nagy Gáspár
Hogy megértsük: a fájdalom erősebb
Koronádon megcsillan egy könnycsepp.
Hirdethessük: a gyűlölet gyöngébb
Megcsillanó mosoly az öröklét.
(János 17,12)
Életemnek százezernyi percét
Mi tartja össze, szét ne essenek?
Mint ahogy a vízesés pereg szét
Páraként száll százezernyi csepp.
Vagy a szél fújja a pitypang pelyhét
Egyszer széthullt, összegyűjtheted?
Hogy ami volt, Istennek is tessék
Megtartani gyönge szál az emlék.
Visszanézve vizsgálom a percet
Felragyog egy csillanásnyi fény.
Forrás-kút, mit páfrány bokra rejtett
Átcsillan az idő szövetén.
Te vagy az, kit mindenütt kereslek
Egy szavadtól gazdag a szegény.
Szomjazónak te kínálhatsz enyhet
És nem vész el semmisem tebenned.
Te őrzöd meg, mit Atyád teremtett
És tebenned teljesebb a lét.
Minden szava él ígéretednek
„Eljöttem a bárányaimért.”
Reménykedni csak tebenned merhet
Kit szikla zúz vagy farkas dühe tép.
Szavaidból reménységet is nyer
S ki a tiéd, tettedről megismer.
Megkérlek hát - bárha tévelyegve -
Szebbé fűzzed mindazt, ami volt.
Kérlek, Krisztus, te fond teljesebbre
Vidd céljáig a szemernyi jót.
Ragyoghasson magánál fényesebben
Szivárványként és többé szét ne essen:
Dicsérje az Örökkévalót.
Sík Sándornak, Mátraszentimre
Ahol Krisztus-kereszted vitted
Bokorra lepke szállt: az ihlet.
Halljuk zsongító vers-zenédet
Erdejéből a szenvedésnek.
Páros virág tisztás-körön
Úgy hajlik szenvedés, öröm.
Páros virág egymásba oltva
Hullámzik nevetés és sóhaj.
Törékeny lélek: karcsú váza
Kerül az Úrnak asztalára.
(Lukács 5,4)
Sodró szeretet-áram
Meríts magadba engem.
Csillanjon, galvanizáltan
Aranyfényed szívemben.
A lelkükben mi lazán szétpereg
Megfeszülnek a hálószemek.
Szándékukat, mely gyönge és szakad
Rendezi egy nagyobb akarat.
A szelíd szó, akár az eső-permet:
– Indulj, Péter. Emberhalásszá teszlek.
(Máté 24,35)
A patak csillagot sodort
De az egyhelyben csillogott.
Futott, mely tükrözte, a hab
S a forrás ugyanaz maradt.
Mi az, mi szívünkben örök,
Isten-arcot mi tükrözött?
A szó, mit suttog az ajak
Az Ige ugyanaz maradt.
Az idő fut, csillag ragyog
Örök forrás a patakod.
Jézus igazsága nem azt jelenti, hogy olyan jól kőbe véste, hogy az nem kopik el, vagy hogy az üveg alatt ott van, és akkor ott el lehet olvasni az ő mondatait, hanem azt jelenti, hogy ez a szívünknek a kőtábláiba vésve van jelen, és elevenen van jelen abban az egyházban, amelyik ezt őrzi.
Jelenits István Sch.P.: Jézus igazsága
Márkot Péter apostol átvitt értelemben fiának nevezi: Köszöntelek titeket… fiammal, Márkkal együtt.” (1 Pét 5,13) A rómaiak kérésére Márk állította össze 50-60 között az első Evangéliumot. Jézus igehirdetésének idején Márk még gyermek volt, Péterhez csak később csatlakozott. Munkácsi Mihály a Krisztus megfeszítését ábrázoló képének előterében egy gyermeket látunk, a döbbent ártatlanság kifejezését. Márk tevékenysége már az ige továbbvitelét jelenti, annak élő voltát bizonyítja. A Szentek élete az Apostolok cselekedete alapján foglalja össze Márk tevékenységét: Péter miután csodálatos módon kiszabadult Heródes börtönéből, „elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak”. Márk anyja özvegy lehetett, mert a férjéről soha nincsen szó. Házát az első keresztények rendelkezésére bocsátotta. Vannak tudósok, akik valószínűnek tartják, hogy ugyanebben a házban volt az utolsó vacsora, és itt készültek az apostolok a pünkösd ünnepére is. A Getszemáni kert is Márk anyjáé lehetett, így alhatott Márk az Úr elfogatásának éjjelén abban a kertben. Mert amikor az urat elfogták, és minden tanítványa elmenekült, „egy ifjú mégis követte, mezítelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és meztelenül elfutott.(Márk 14 51,52) Ez a részlet magára a szerzőre, Márkra utal.
A hagyomány szerint Márk volt az alexandriai egyház alapítója és első püspöke. Valószínűleg Traianus császár alatt vértanúságot szenvedett. Legendája szerint a Szentlélek közölte vele, hogy Alexandriába kell mennie. Amikor beérkezett a városba, elszakadt a saruja, ekkor egy cipészt keresett, aki javítás közben megsebesítette a kezét, ekkor Márk meggyógyította. A bensőséges jelenet az evangéliumokat átható szemléletet, az egyszerű munka megbecsülését tükrözi.
Tintoretto: Szent Márk ereklyéinek átvitele
Szent Márk ereklyéit 827-ben szerezték meg Alexandriában velencei kereskedők, Márk attól fogva Velence védőszentje. Az apostol jelképe, a szárnyas oroszlán pedig Velencének is a szimbóluma. Tintoretto Márk holttestének elvitelét 1562 és 1566 között hatalmas, 398X315 cm-es képen festette meg, mely jelenleg a velencei Gallérié dell Accademiában található. A festő egyesíti az ereklyék elvitelét és Szent Márk temetését. A legenda szerint a pogányok elhatározták Márk megölését. Márkot a liturgia közben az oltárnál fogták el. Kötelet kötöttek nyakára, és egy sziklás ösvényen vonszolták maguk után, vére pirosra festette a sziklákat. Nem halt meg, ekkor börtönbe dobták. Éjfélkor földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: „Márk, Isten szolgája, ki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved felvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” Másnap a pogányok kivégezték, azonban mikor máglyát raktak, hogy holttestét elégessék, hatalmas vihar támadt, úgyhogy el kellett menekülniük, így a keresztények eltemethették az apostolt. A legenda szerint az ereklyék elvitelekor is vihar tört ki, ami megkönnyítette a velenceiek akcióját. Alexandriában ugyanis egy palotaépítkezéshez el akarták szállítani a katolikus templom oszlopait, ezért a szent ereklyéi is veszélybe kerültek. A villámlás fényében a menekülő pogányok és az épületek irreálisnak tűnnek, ez a pogányság vereségét szimbolizálja. A szent alakján nem látszik sérülés, mozdulatlanságával a kép súlypontját alkotja. A képből egy darabot levágtak, de egy korabeli másolat alapján rekonstruálható, hogy az oszlopok előtt angyalokkal övezve a szent lelke lebegett, a jelenet egy része az oszlopokon látható. A kép megrendelője a Ravennából származó Tommaso Giovanni orvos volt, a nagytekintélyű Scuola Grande di San Marco tagja.
(Máté 10,24)
Azt mondták, hogy a sátáné a pap
De nem szolgálta más úgy az Urat.
Azt mondták, hogy a kárhozatban ég
De nem tartott más olyan szentmisét.
S mert meghajlott egy nagy kereszt alatt
Azt mondták, hogy lehúzza a harag.
A szenvedés, a húsvéti örömhír –
A Krisztus-arc az életed betölti.
A barna arc egy kolostor falán
S a vércseppek csütörtök éjszakán.
Fájdalomban kaput nyit a könnyed
Kitárul a krisztusi örömnek.
Krisztus-öröm, Krisztus-szenvedések
Partjai közt iramlik az élet.
Napfény simít a falakon végig
S a keresztút újra megtörténik.
Tölts el, maradj velem
Krisztusi kegyelem.
Tündöklő mennyország,
Sorsomon ragyogj át.
Itt vagy, Uram, érzem
Felsugárzó fényben.
Útján a váratlan záporoknak
Indultam el. Egy csillogó patak
Keresztezte egyszerre utamat.
Patakja az emberi sorsnak
Iszapot hozott s aranyat.
És kitört szívemből a sóhaj
Isten, sorsunk aranymosója
A rostád mélyén mi marad?
Egybevegyülve test és lélek
Erény s iszapos restség, vétek
Felcsillan-e a végső lényeg
Villám-erezte ég alatt?
S míg a földet veri a zápor
S a rostádon létünk aláfoly –
Élsz-e, teremtő pillanat
Őrizve csillagaidat.
A mai ember és főleg az erdélyi református ember egyik alapérzése és egyben jellemzője: az otthontalanság. Itt születtünk, itt vannak eltemetve az őseink, ez a föld a mienk, s mégis otthontalanok vagyunk rajta. Az otthontalansággal együtt jár a kiszolgáltatottság, a jogfosztottság, a jövőtől való félelem. Mi lesz velünk?
Az otthontalanság, a védtelenség és félelem érzése azonban nem csak közösségi jellemzők. Érezzük ennek átkát szűkebb világunkban, családunkban és otthonunkban is, hiszen sokszor úgy élünk egymás mellett, mint idegenek. Félünk attól, hogy a másik hűtlen lesz, cserbenhagy, a gyermekünk hátat fordít nekünk, félünk a holnaptól, félünk a betegségtől, félünk a haláltól és még annyi más mindentől.
Az ószövetségi zsoltáros is ismeri ezeket az érzéseket, de azt is tudja, hogy ő körülzárt ember. A 139. zsoltár 5. versében olvashatjuk: elöl és hátul körülzártál engem, és felettem tartod kezedet. A zsoltáros tudja azt, hogy ő Isten előtt áll, ő átvilágított, de ugyanakkor körülzárt ember is. Az Isten általi körülzártságon kívül rád törhetnek idegen nemzetek, megrohanhatnak gondok, álmatlan éjszakák, de bent, a körülzártságban mindettől védve vagy. Isten elöl és hátul és fejed felett tartja kezét.
Ebben a körülzártságban ez a föld hazáddá lesz, ez a templom otthonoddá, ebben a körülzártságban kisimulnak az ökölbe szorult indulatok, eltűnnek a gond ráncai homlokodról, ebben a körülzártságban megsokasodik az öt kenyér és soha nem fogy ki a vékából a maréknyi liszt, sem a korsóból a pohárnyi olaj.
Molnár János
Ne félj, ember: nem az üresség hív
– Örvénylőn szív egyre csak a mélye,
Hogy kitöltsed, élő, verdeső szív. –
Nagyobb vonzás Isten dicsősége!
Körbevesznek, fölötted és alattad,
Mindenütt a csillagai vannak.
Mint a víz színére a napsugár ér el,
Száll az Úr igéje, telve bölcsességgel.
Hozzá emelkedne, s a fehérlő párán
Tündöklik kegyelme, mint színes szivárvány.
Tengermélynek csöndje derengő ígéret –
Te fordulsz el tőle csupán, ember-lélek?
A tömeg láttára fölment a hegyre és leült. Tanítványai köréje gyűltek, ő pedig szólásra nyitotta ajkát. Így tanította őket:
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.
Boldogok, akik szomorúak, mert majd megvigasztalják őket.
Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.
Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.
Boldogok az irgalmasok, mert majd nekik is irgalmaznak.
Boldogok a tiszta szívűek, mert meglátják az Istent.
Boldogok a békességben élők, mert Isten fiainak hívják majd őket.
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.
Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam.
Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok. Így üldözték előttetek a prófétákat is.”
(Máté 5,1)
(Kozma Imrének)
Közéjük ült. Nem feddett, prédikált –
Olvasni kezdte halkan a Bibliát.
S mint kik hosszú útról hazatértek
Egy-egy szempárban fellobbant a lélek.
S ki elmered maga elé, tompán
Megérinti a szeretet-orkán.
Krisztus szava megdördül a csendben:
Elhagyottak, kövessetek engem!
Bennük az Úr kívánsága ébred,
Boldogok a lélekben szegények.
Benne élnek, csak rá hagyatkoznak,
Sugaruk a Ragyogásba olvad.
És boldogok, akik szomorúak,
Könnyük mert a keresztfára hullhat.
Megérinti őket tisztasága,
És lelkükre hajlik vigaszával.
Kéklő égbolt, mint kéklő tekintet,
Boldogok a szívükben szelídek.
Teljesülést korsajukba tölt,
Egy könnyű kéz, és övék lesz a föld.
Enyhülését égő szomjúságnak –
Boldogok, kik igazságra vágynak.
Mint az éhség kínzó érzete –
Boldogok, mert eltelnek vele.
Arcukon az Ígéret ragyog,
Mert boldogok az irgalmasok.
A kegyelem teremtő csodája
Kenyerüket rózsatőre váltja.
Megcsillan az arany feszület,
Mert boldogok a tisztaszívűek.
A lélekben véle együtt fénylők:
Boldogok a békességben élők.
S az igazságért kit üldöznek itt:
Boldogok, mert országom nyerik.
(Máté 6,28)
Nem győzte már kezed megtartani
Amit szedtél, az érett gyümölcsöt.
Túláradó lényéből valaki
Mint kehelybe, bőségéből töltött.
A hajnali szellővel kérded őket
A füveket, a halkan ébredőket.
És ők felelnek, áttörve kérget
Keménységét szikla-repedésnek.
S holt felszínen, mely fekete-szürke
Élet ragyog, fény felé feszülve.
Egyetlen cél a meghajló szárban
Fényes füvön, bolyhos barka-ágban.
Mert azt keressük csak: a végeredményt
S a célban már újabb cél hevít.
De értjük-e virágok tetteit
Míg csöppnyi szirmon ring a végtelen lét.
Színeiden, harsány
Vad világ
Halkan hajlik halvány
Meggyfaág.
Tavasz könnyű pírja
Színesít
Az égboltra írja
Színeit.
Kérgét legbelülről
Járja át
S kicsap teli rügyből
Pici láng.
Úgy lobog a fácska
Érte ég
Hitét a világba
Hintse szét!
Hajolj, versek titka
Meggyfa-ág
Teremjed meg tiszta
Vigaszát.
(Lukács 6,27)
A Krisztus arca könnyes és szelíd
Hiszen szereti ellenségeit.
Bármit tehetsz, nem bántja harag
Kővel dobod, ő kenyeret ad.
Nem ijeszt a poklos túlvilág:
A jósága majd kegyelmet ád.
Megbocsát, ha itt-ott becsapod,
Megszeged a Parancsolatot.
Majd megbánod. S arról ki tehet
Hogy valamikor megfeszíttetett?
Fény ragyogott. Sugárzó istened.
Még nem tudtad, hogy elveszítheted.
De egyszerre a sugár elborult,
S az arcodra vihar árnya hullt.
S dörgő felleg villámán vakít
Az elárult, teremtő, néma hit.
Életünknek vad rengetegében
Tisztást teremt, hogy csillaga égjen.
Szelídsége fönn a magas égben –
Tükröződjön patakok vizében.
Így akarta: Isten-szerelemmel
Mint képmása, elteljen az ember.
Hogy lehessen a legméltóbb tükre:
Harmat-zápor hull az életünkre.
De vérbe és gyűlöletbe téved,
S összetöri a ragyogó képet.
Isten-szándék sivataggá válik
Virág helyett csak a pusztulás nyit.
(Máté 8,23)
Ringatsz, halát az óceán
És útjaimra hálódat veted.
Éles szirtek árnyai között
Csillan megtartó fény-tekinteted.
A feszület, hogy emlékezzetek –
Térdet hajtva indultok tovább.
De mi az, amit megőriztetek,
Ha meghasadnak majd a kupolák?
A Krisztus-seb, a vérző szeretet,
Egyszerre föllobog a gyertyaláng –
De tovább gyúlt-e fénye bennetek,
És lélek ragyog arcotokon át.
Szelíd fénnyel, hogy megsegítsen
Szívedbe visszatért az Isten.
Túl minden földi tagadáson
Akarta: lelked újra lásson.
Ennyi volt. Alattuk lenge csónak,
A fellegek szinte a vízre csapódtak.
Körülöttük villámok lobbantak szerte,
Parányi rés sem látszott a kegyelemre.
Hol van a kékség? A csillagok hová tűntek?
Elmerül minden, sodrán az emberi bűnnek.
Akkor fölállt, mint ki álmából ébred,
Látták mozdulatát szöggel átvert kezének.
Segíts, Uram! Mindnyájan térdre hulltak
Karját kétfelé tárta és a hullámok elcsitultak.
(Máté 6,25)
Az élet terhét elosztja az Úr,
Éveket ad, hónapot, napot
A kereszt súlya ha válladra hull
Így részenként elhordozhatod.
Ne akard hát fölvenni egyszerre,
Mert a napnak elég a maga terhe.
Sóhajtasz, ha jövő gondba nézel,
Légy boldog a mának örömével.
Jövőd titkát fel nem mérheted,
Hagyd, a Kéz vezesse léptedet.
Ne akard hát fölvenni egyszerre,
Mert a napnak elég a maga terhe.
Ember jövője pusztulás, halál
De íme, az Úr mentséget talál.
Könnyű szellő, krisztusi lehelet
Legördíti a súlyt, a szikla-terhet.
Ne akard hát fölvenni egyszerre,
Mert a napnak elég a maga terhe.
Mint a kavics, súlytalanná válva
Hullik lelkünk az Úr áramába.
És ami volt földi bűn vagy vétek
Széjjelfoszlik sodrán az Igének.
Uram, feléd törekszik az élet
S ha porrá lesz, hogy egyesüljön véled?
Vagy éppen ez, a legvégső alázat
Bonthat trónod felé angyalszárnyat?
S ha úgy tűnik az ember észnek
Hogy már nincsen tere a reménynek
A megváltás serlegébe töltve
Új formát adsz létünknek örökre.
A keresztet, mint a vándorbotot
Oly könnyedén és mégis súlyosan
S az egész arc messzire tekint
Nem önmagába. Már túl önmagán
Egy ránc a sorsa, mely lefut ajka szélén
A sorsotokba futó vándor-út
És megérint a kereszt könnyedén.
Szent Miklós és Szent Antal akár testvérek is lehetnének. A görög katolikus templomokban a szegények perselyének Szent Miklós perselye a neve, a katolikusokban Szent Antal gyűjti a segítséget a rászorulóknak. Bálint Sándor könyve szerint egyes templomokban a Szent Miklós persely fölé odafüggesztették Páduai Szent Antal képét is. Nincsen ebben semmi különös, hiszen mindketten kapcsolatban állnak a gyermekekkel: Szent Antalt gyakran ábrázolják Jézussal a karján. A legenda szerint bibliaolvasás közben jelent meg előtte Jézus és Mária. Mindketten rendelkeznek kecskeméti kapcsolatokkal is, a Miklós-templom toronykeresztjén szélkakas formájában, városvédő célzattal a legújabb időkig ott állott a püspök szobra, szellőben és viharban egyaránt óva a város népét. Kecskemét középkori pecsétjén maga Miklós püspök látható, pásztorbotjáról kecskefej csüng le, utalva a város nevére is. De nagy tisztelete alakult ki a városban Szent Antalnak is, már 1700-ban Szent Antal-társulat alakult itt. Szent Antal ünnepén, június 13-án jutottam el a kecskeméti piarista templomba. Mindent betöltött a virágillat, hiszen Szent Antal ünnepe a liliomnyílás idejére esik, és a hívek bőségesen hoztak belőle az oltárra. A liliom az ártatlanságra utal, Szent Antal ábrázolását összekapcsolva az Angyali üdvözlettel: Gábor arkangyal is sokszor tart liliomot a kezében. De maga az oltár, a csavart fehér oszlopok is a tisztaságot idézték. A piaristák tevékenysége, a gyermekekkel való foglalkozás, az oktatás szépen kapcsolódik Szent Antal és Szent Miklós személyéhez. A templomhoz hozzáépült rendházban Holczer József tanár úr fogad, rögtön meg is ajándékoz a kertben termett málnalevél-teával. A környékbeli mezőkről is rendszeresen gyűjti a gyógynövényeket, nyelvművelőként pedig az elburjánzó magyartalanságokra igyekszik orvosságot találni tanulmányban, könyvben, rádióműsorokban. Mikor a málnalevél-tea gyógyhatásáról faggatom, elmondja, hogy ez a cukorbetegségre hasznos, de azt is hozzáteszi, hogy természetesen, üdítő italnak is kiváló. Valóban, az általa ajándékozott teák testet-lelket egyaránt gyógyítanak, illatukban ott van a rétek frissessége meg a jószándék, mellyel Holczer tanár úr a természet ajándékait összegyűjti, feldolgozza, apró csomagokban továbbadja. Bizony úgy illik, hogy erről a tevékenységről, meg a hozzá hasonlókról megemlékezzünk akkor, amikor Szent Miklós és Szent Antal példáját említjük
Lehajlik a szívedig
Szent Antal mindig segít.
Hogyha kéred, többet ad
Megtalálod önmagad.
Szent Antalnak perselyén
Gazdaggá lesz a szegény.
Illatozó mirtusz-ág
Megtalálja Krisztusát.
A megújuló templomok:
Krisztus-mosolyban él hited
Útját lelkedben készíted
S az oltár titka fellobog.
(Lukács 6,45)
Ki alkotsz ezer csipke-remeket,
Jégvirágot téli ablakon,
Színes virággal mezőt szőve meg:
Így alkottad egykor szívemet.
Mert feléd hajló tarka rét a lélek,
Virágot bont, ha veled beszélget,
Esti csöndben, s zúgásán a szélnek.
De nem hervad el az a gondolat
Amely égő bokrodon fogant,
S ember-létünk tükrözi az ég
Csillaggal szőtt csipke-remekét.
A tó tükre virágok szövevénye
Szirom-felszín, amelynek csönd a mélye.
Az égbolton csillag fénye gyullad
Milyen kéklő mélységekbe nyúlnak?
Napfény és árnyék lengi be –
Hol van a források szive?
Áttetsző lüktetés fakad
Mint tovarebbenő halak.
Mint buborék, felszínre tör
Szétpattan könnyű, lenge kör.
Mindig kitárul, mindig ad
Hűsítő ezüst sugarat.
Nincs, mi elzárná, kő-fala:
A forrás szíve ő maga.
(Máté 9,9)
A tétova mozdulat
Amikor ráhullott a fény
Hogy én lennék, Uram, csakugyan én?
A szemsugár a szívére mutat.
Hogy követni ezt az idegent
Ott hagyni, amit épített –
Úgy érzi, mintha hullámok sodornák,
Lelkében ég a bizonyosság.
Más, mint a megszokott –
– Építsd fel otthonod
Az országomban másképp!
Legyen szikla-alapja a Szándék.
Nem arany-homok,
Viharban szétpereg –
Lelkedben lobog
Megtartó szeretet.
Hagy el a hálódat, halász!
Szántóvető, vár bővebb aratás.
Én a lelkek halászává teszlek,
Szüretelhess más szőlőgerezdet.
Embersorson, bűnön és borún
Ragyogjon az Evangélium.
(Lukács 9,28)
Mert tudjuk, Uram: más lesz az edény
Ha beletöltöd csillámló borod.
S más lesz az ember, fény lesz, csupa fény
Hogyha létén a Hívás átlobog.
S már nemcsak szóval hirdeti igédet:
Lefoszlik lényéről a földi látszat,
Kigyúl arcán az a másik élet
Titkaként a Színeváltozásnak.
Krisztus három tanítványával a Tábor-hegyre megy, és ott előttük színében elváltozik. Krisztus emberi életében szüntelenül jelen van az isteni. Ha a környezete ünnepnek tekintette volna a vele töltött napokat, és hozzáemelte volna lelkét a Jelenlét szüntelen csodájához, észrevehették volna arcának ragyogását. Mert Krisztus szüntelenül az, aki: a színeváltozás nem az ő elváltozása, hanem a tanítványok kegyelmi állapota. Rányílt szemük arra, amit naponta akár meg is érinthettek. Péter a Tábor-hegyen akar sátrat készíteni, az Úr azonban elmosolyodik: hiszen én szüntelenül veletek vagyok. Lássatok meg embertársatok pillantásában, találjatok meg abban a sátorban, melyben mindennap laktok. Ne rendkívüli alkalmakat keressetek, fogadjatok be otthonotokba.
(Lukács 17,15)
Jött a béna, aki újra járt
– Aranyat adj. Tégy újabb csodát.
Aki látást kapott, jött a vak:
– Más kincsére hull a sugarad.
Utat ígérsz, amely elvezet
S a gazdagé minden élvezet.
Megváltást, a bűn bocsánatát –
Az országod milyen hasznot ád?
S eljött az is, ki nem panaszkodott
Fájdalmával némán szenvedett.
– Mit kérsz, kérdé, s feléje hajolt
– Ennyit Uram: követhesselek.
Isteni kegyelem
Égi orvosság
Gyógyítsad a lelkünk
Megbocsátó jóság.
Emeld csupa fényből
Oltárodat bennünk
Kereszt öröméből
Hogy részesedhessünk.
Szenvedésünk, Uram,
Fordítsad örömre.
Mely Benned csakugyan
Felragyog örökre.
Bűnösökként, fogadj
Országodba minket.
Tört szemedből megvált
Egyetlen tekintet.
(Lukács 10,8)
A világ akkor megtelt szenvedéssel
Felé sóhajtott a sok beteg.
S ő megindult áldást osztó kézzel:
– Bízzatok és reménykedjetek!
Az Emberfia most eljött közétek
Egy király van: az élő Szeretet.
A vigasztalás száll, mint csöndes ének:
– Bízzatok és reménykedjetek.
Felderülnek majd a szomorúak
A magányos, könnyes életek.
Öröm-himnuszt zengenek az Úrnak:
– Bízzatok és reménykedjetek.
És lejött a Boldogság Hegyéről
Köszöntötték hálás tekintetek.
Áldás hullott barna köpenyéről
S a távolban feltűnt a kereszt.
Esőcsepp hull. Csendes fények
Fákon, bokrokon ragyog
Lelkedbe is visszatérnek
Ködbe borult csillagok.
Kérlek, Uram, maradj még velünk
Mert egészen besötétedett.
Gyógyítsad meg elborult egünk
Ragyogtasd föl csillag-fényedet.
Kereszteddel, mely a fénybe tűnt
Gyógyítsd halálba hulló életünk.
(Lukács 17,20)
Ki köztünk jársz és népedet megtartod
Add, Uram, hogy felismerjük arcod.
Hogy lelkünkről fölszálljon a köd
S érinthessük sugár-köntösöd.
Mindenfelől vártuk a Szabadítót
Pedig már közöttünk prédikált.
Vártuk: sereggel jön, aranypalástban,
De ő köpenyét ránk terítette
És szétosztotta, amije volt.
Palotába képzeltük, koronásan,
Pedig már a lelkünkben lakott.
Milyen csodálatos dolog, hogy itt jár Jézus. Erdélyben jár Jézus és a mi magyar népünk között is jár Jézus, és Kelet-Európában minden nép között jár Jézus. Vajon nem késtünk-é el? Vajon nem úgy van-é, hogy a kezünkben volt minden írás, és minden lehetőség és mi mégsem vártunk igazán és mégsem változtunk meg úgy, ahogy meg kellett volna változnunk.
Csiha Kálmán: Jézus és tanítványai
Ma már a romániai liceumokban is lehet hittant tanítani, szerepel az órarendben. Én magam is el szoktam látogatni az iskolákba, egyik alkalommal becsengetés után mentem be a negyedik osztályba, a hitoktatónő engem is felkért, szóljak pár szót. Elmondtam, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket, még példának is állította őket a felnőttek elé. Egyszer csak hátulról a második padban feláll egy negyedikes, ó, püspök bácsi, még gesztikulált is a kezével, mit tetszik nekünk az Istenről beszélni, az én apukám azt mondta, hogy nincs is Isten. Ez csak a papok találmánya, hogy a markukban tarthassák az embereket. Nagy csend lett, hogy a püspök vajon most mit szól erre. Megálltam a padnál, próbáltam egy kicsit informálódni, hogy is álljak a dologhoz. A kislány elmondta, hogy az édesanyja katolikus, rendesen imádkoznak is otthon, templomba járnak. Az apja viszont meg sincs keresztelve, templomba se jön, de egyébként nagyon becsületes munkás szakember, végigdolgozza a napot. „Édesanyám mindig fél négyre főzi meg az ebédet, hogy meleg ételt egyen, és legtöbbször még utána is elmegy, így mondta, csubukolni, szóval ilyen plusz munkába. Vasárnap otthon ül, szeret olvasni, hol Gárdonyit, hol mást.” Ekkor azt válaszoltam: Így ahogy mondod, édesapád hitetlen. De ne bántsd azért, valószínű nem a saját hibájából fordult el Istentől. Úgy látszik, a szülei nem merték templomba küldeni, megtagadták az őseik hitét, féltek, hogy elvesztik az állásukat. Úgyhogy ez azoknak is a hibája, akik akadályozták, hogy az emberek templomba járjanak. Viszont ne csodálkozz akkor édesapádon, hiszen ha valaki nem hallott Krisztusról, az nem szeretheti. Ha te nem ismersz itt egy gyermeket, egy valamilyen Rozikát, ha sose láttad, nem tudhatod, hogy kicsoda. Amikor édesapád hazamegy, állj elébe, nézz a szemébe, mert meglátod, hogy édesapád szemében mégis megtalálod az Istent, mert ő szereti a családját, mindent megtesz értetek. Az anyja aztán eljött hozzám vagy három nap múlva. Azt mondja: Püspök úr, olyan zavarban volt a férjem. Amikor hazajött a munkából, Piroska elébe állt és azt mondta: – Apu, gyere, nézzek a szemedbe. Azt felelte, most nem tudok farkasszemet nézni, nem érek rá, ne haragudj, sietek vissza a munkába. Mert azt szokták játszani, hogy egymás szemébe néznek, ki bírja tovább. De a kislány megfelelt neki: – Apu, én most nem játszani akarok, látni szeretném Istent a szemedben. – Az én szememben? Hát ez meg hogy jut eszedbe? – A püspök bácsi mondta. – A püspök bácsi? Te meg hol találkoztál vele? – Eljött hozzánk az iskolába, és akkor én megmondtam neki, hogy nincs Isten, mert te mondtad. – Te ilyet mondtál a püspök bácsinak? – Igen, ilyet, mert hát te mondod ezt mindig. De a püspök bácsi azt felelte, hogy nem a te hibád, hogy nem hiszel, és hogy nagyon szeretsz bennünket, és nézzek a szemedbe, mert ott meg fogom látni, hogy igenis van Isten. Erre aztán az apa belenézett a tányérjába, és az ebéd végéig nem emelte fel onnan a pillantását. Mert most saját magával nézett farkasszemet, és nem bírta kiállni. – Püspök úr, a férjem még másnap is ezen morfondírozott. Hogy a püspök őt nem ítélte el, hanem még meg is dicsérte…
A negyedik napon már a férje keresett fel. – Én vagyok Piroska édesapja. Püspök úr azt mondta neki, hogy megláthatja az én szememben az Istent, de bizony fordítva történt: én láttam meg az Istent a Piroska tágra nyílt szemében… És most azt szeretném, hogy ne okozzak csalódást, észre ne vegye, hogy az én szememben nincs ott az Isten… Mit tegyek, püspök úr? Azt feleltem, én értékelem, hogy nem szégyellte, hogy eljöjjön, ezzel máris nagyon sokat tett. Keressen fel többször, egy kávé vagy egy pohár bor mellett elbeszélgetünk, elmondom, amit eddig nem volt alkalma hallani, hogy Krisztus maga a Szeretet, és ahol szeretet van, ott van ő is. Azóta már megkereszteltem, megbérmáltam, a lányával és a feleségével minden fél tizenkettes misén ott van.
Ha nem így állok hozzá, beszélhetett volna neki akárki Krisztusról meg Máriáról, nem térítette volna meg. De ez nem az én érdemem, a Szentlélek Úristen adta, hogy így szóljak hozzá.
Tempfli József
(Lukács 18,15)
Éjszakában gomolyog a köd,
Hang szólítja Néri Fülöpöt:
– Kiket közöny útszélre lökött
Utánam sír száz utcakölyök.
Kevélyen ki végzi tetteit –
Keresd, kik az utat keresik.
Tétován jár, sír és kesereg,
Országomba az ő útjuk vezet.
Tudja célját ezer büszke arc,
Dicsekszik, hogy nem bántja kudarc.
De akkor éjjel egyedül szenvedtem,
Elhagytak mind a getszemáni kertben.
Alszik, mint ki jól végezte dolgát,
S a bűnösöknek nyílik meg az ország.
Aki keres, jóra fordul sorsa,
Fény hullik a bűnbánó latorra.
Hangosan szól hite és erénye:
A gőgösnek kialszik a mécse.
Arany ruhában jön a vőlegény:
– Ragyogjon fel a koldus és szegény!
Nem önmagát dicsőíti meg,
Melegedhet, aki didereg.
Előtte álltam vérben, összetörten.
– Hol az igazság? Ezt kérdezte tőlem
A büszke bíró hófehér talárban,
Igazságot szívében nem találtam.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Hirdette: a törvényt tudja mind,
Igazsága úgy fénylik, úgy vakít.
Csalja gőgös káprázata csak,
Elveti az egyetlen igazat.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Ételével eltelt a jóllakott,
Nem azt nézi, amit én adhatok.
Elég az, mit magának keresett,
Hogy védje, emel kerítéseket.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Tudományát hirdeti a bölcs,
De csak homok az az Úr előtt.
Egy szellőben elhull, szétpereg,
Isten titkát ki fejtheti meg?
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Az kap inni, kinek szomja van,
Bölcsességet nyer az oktalan.
Nézzed hát a legkisebbeket,
Országomban ki nagyobb lehet.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Az ülhet az asztalfőre majd,
Aki most a legvégén sóhajt.
Kinek pohár vízre sem telik,
Nagykanállal majd az ehetik.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Hol van Isten? Gőggel kérdezik,
Nagy büszkén a mellük döngetik.
De az Isten nem velük lakik,
A szerényekkel együtt álmodik.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Nézd a bimbót, mily remegve nyit,
Virágzássá kiteljesedik.
Termő ágat ha vadócba olt,
Bölcs kertésznek gyümölcsöt hozott.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Szeméből akinek könny csorog -
Megtalálsz, ha megvigasztalod.
Krajcárért is majd kamattal mérnek,
Amit adsz a legkisebb szegénynek.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Boldog az, ki békességet hirdet,
És irgalmát nyújtja a kicsinynek.
Segíti, hogy utamat ne vétsék,
Gazdag lesz a krisztusi szegénység.
Keressed hát, aki elveszett!
Utánam sír száz utcagyerek.
Hajnal jön, és eloszlik a köd,
Fény ébreszti Néri Fülöpöt.
Azt keresi, ki éjben szólt hozzája,
Mert napnál több az Úr bizonyossága.
Parancsa él, sorsára kihat:
– Legeltessed bárányaimat.
– Mit akar ez? Sok kis apró, tetves…
Ők jutnak el talán a kereszthez?
Kicsiny a test, de nagy a bűn már most -
Ők ülhetnek az Úr asztalához?
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.
Sok csellengőt összegyűjti végül,
Kis lelkekben katedrális épül.
Tornyán zúg a Szentlélek harangja,
Benne bízót vezeti, nem hagyja.
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.
Mert nagy itt a lélek sötétsége,
Olyan légy, mint harangoknak érce.
Csak egy hang, mely átjárja a csöndet,
De világot Krisztusára döbbent.
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.
Gazdagságát rongyaiba rejti,
Krisztus szavát szíve nem felejti.
– Jobb az, hogyha lelked őrzi lángod,
Mint kívül kincs, de bévül elvásott.
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.
Kikacagják: – A könnyelmű, léha! –
Szenvedését rejti könnyű tréfa.
Templom kövén, utcán alszik sokszor,
Jár a híre: római apostol.
Hallja a szót, parancs és ígéret:
– Legeltesd a juhaimat, kérlek.
Böjti szelek. Felsivít a sátán
Kesereg már hatalma bukásán.
Érzi: a Jó diadala készül
Sötét felhőt választ menedékül.
Hiába, mert fények záporoznak
A keresztről, s elsöprik a rosszat.
A több mint 400 évvel ezelőtt (1515-1595) élt szent alakja a XX. század végén is izgalmas, aktuális, a zsinat utáni egyház is sokat meríthet tüzes istenszeretetéből, az ifjúság és a keresztény derű, az evangéliumi öröm iránti elkötelezettségéből. Életének fő műve 50 évig tartó apostolkodása, amellyel megújította Róma, az örök város egyházi életét. Mindent átfogó szeretete elsősorban az ifjúságra irányult, ezért csak úgy tódultak hozzá a fiatalok. Oratóriumot alapított, ahol lelki olvasmányokat végeztek, közösen énekeltek, zenéltek, és gyakorolták a felebaráti szeretetet. Egyszerűség és Isten vidám szolgálata jellemezte a szentet. A zeneirodalom oratórikus művei máig őrzik ragyogó kezdeményezéseinek emlékét. Az ifjúsági pasztoráció ma is sokat tanulhat tőle. Az ének, az éneklés maga túlmutat a művészi előadáson, a lelkületet is jellemzi: nem véletlen, hogy Néri Fülöp ezen a területen is kezdeményező volt
Cantare amantis est! – szabadon fordítva: csak az tud énekelni, akinek a szívében él a szeretet. Tömören: „Aki szeret, az énekel.” Vajon csoda-e, hogy ezt a szentenciát az a Szent Ágoston fogalmazta meg, aki hosszas tévelygés után vallotta meg: „Éppen olyan régi, mint örökkön új szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem.”
Isten maga a Szépség, maga a Harmónia, aki kiárasztja belső gazdagságát, amikor az éneklés, a „vox humana” adományával ajándékozza meg teremtményét.
Bizonyos, hogy az éneklés a legszemélyesebb muzsika. Míg a hangszeren játszó művész csak más eszköz közvetítésével, használatával szolgálja a szépséget, addig az énekes szíve legbensőbb rezdülését saját testével szólaltatja meg. A szív bőségéből szól a száj, mondjuk, – a szív szeretetéből pedig szól az ének. Aki beteg, aki kedvetlen, az nem tud énekelni. A felcsendülő ének az „egész-séges”, a harmonikus lélek gyümölcse. Ezért mondhatjuk: aki énekel, kétszeresen imádkozik.
A közös ének közösséget feltételez és közösséget teremt. A vallásos ének az ember és Isten közötti szeretet kapcsolatot fejezi ki, így az interkommunikáció legszentebb formája, hiszen az ember nem más, mint Isten hangszere. Ezért mondja a 32. zsoltár:
„Előtte új dalt énekeljetek,
daloljatok neki szép öröméneket zengve.”
Borián Tibor Sch.P.
Uram, legyek egy dallamod,
Mely ismeretlen pásztorsípból terjed.
Hegyekre dőlve hallgatod,
Mint csobbanást, mely megtöri a csendet.
Mint győzhetetlen mosoly árad,
Habár a zápor még szakad,
Úgy porzik a szomjas világra
Ezer forrásból fény-patak.
Fölöttünk még felleg sötétlik
De a fák lombja már ragyog.
Az égen felderül egy kék csík
S egy rigó boldog dalba fog.
(János 8,12)
Mert minden lépted engem gazdagít
Uram, mellyel te lettél szegényebb.
Mert keresztúton vezetett a lépted
De, mint kincset adtad szavaid:
– Keresztemmel országomba értek,
Halálommal nyertek öröklétet.
Zöldjével benőtte a nyár
A kertek között nincs határ.
Virágját hűvös rejtekén
Míg nézni bírom, mind enyém.
Bennem feszülő készület
A pattanó levél-rügyek.
Úgy érzem: Krisztus-béke száll
S a szívek között nincs határ.
Mindent ellep zúzmarája
Leszáll az Úr fellege.
Fenyveserdő zúgva várja
Hogy lehessen egy vele.
Fehér ködből hull ma rája
Megváltó ígérete.
Mert eljött az Ég Királya
Legyen földi élete.
Szeretetben hogy kitárja
Két karját az ég fele.
Ember végső boldogsága
Nagy tettéből fénylene.
Jézus Krisztusban meghalni azt jelenti, hogy Isten kegyelmében, halálos bűn nélkül hal meg az ember. Így a Krisztusban hívő az Ő példáját követve a saját halálát át tudja alakítani az Atya iránti engedelmesség és szeretet aktusává. „Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, élni is fogunk vele” (2Tim 2,11)
A katolikus egyház katekizmusa: Jézus Krisztusban meghalni
Tavasz-ágak, halkan rügyező hit,
Ugyanannyi boldogságot őriz.
Mert a szavát annak sokszorozza,
Aki a nyolc boldogságot mondta.
Mássá legyen itt az arcod
Krisztus-arcba forrva át.
Krisztus nevét elsóhajtod
Elnyersz tövis-koronát.
Ága rád hull keresztjének
Sziklasúly, bár csak szilánk
Együtt vigyük, keresztyének
Krisztus keresztjét tovább.
Érintésén Krisztus-kéznek
Létünk mássá alakul.
Arannyá forr salak-érced
Vétked jósággá javul.
(Lukács 19,41)
Visszanézett: – Ó, Jeruzsálem!
Aranyfény hullt föntről templomodra,
S te úgy akartad: magadban ragyogj csak.
Csillanjon a hazugság, a gőg
Törvényedben, s a törvény összetört.
Az igazra törtél, mint latorra,
De a kereszt és a testem egybeforr ma.
Indulnak majd, hogy utam kövessék,
Isten titka, él az Újszövetség.
(János 12,12)
Ki az ott az úton
Szamárháton jőve?
– Ő hoz a világnak
Megváltást örökre.
Dicsősége sarjad,
Mint a fényes pálma
Békét hoz, nyugalmat
Keresztjének árnya.
Krisztus előtt kb. 500 évvel élt Zakariás próféta, aki előre felvillantotta az Istentől küldött királynak az arcát. Izrael életének a középpontjában az a váradalom állt, hogy jön a Messiás, vagyis az a király, aki a nép életét majd Istenhez igazítja. A legnagyobb kérdés az volt: milyen lesz ez a király? A jeruzsálemi bevonulás kifejezte azt, hogy Jézus hogyan értelmezi ezt a királyságot. Izrael hatalmat várt, de Jézus az Ézsaiási Szolgaként jött, betöltve ezzel Ézsaiás próféciáját. Úgy vonul be, ahogy a próféta előre megmondta: szelíden, szamárháton. A ló és a szamár abban az időben egyaránt királyi állat volt, de a ló harcot jelentett, a szamár pedig békét. A szamár a bevonulás során tehát nem a mai értelemben veendő, amikor a szamár ma megmosolyogtatja az embereket. A szamáron királyok vonultak be, de nem háborút kezdtek, hanem békével érkeztek.
Szathmáry Sándor: A jeruzsálemi bevonulás
Az álmom ez volt: sötét éjen,
Melyben egyetlen út vezet,
Egy koldus ült a meredélyen,
Kinyújtott kézzel reszketett.
– Amit adhatnék, nincsen semmim,
Az élet elhull, szétpereg…
De megmaradt még egyetlen kincs,
És azt kérte: a szívemet.
Lobogó, bíboros palástot,
Dobogását magára vette.
A szívem csillagfényként lángolt,
Melegedjen a világ teste.
Ennyi volt a különös álom,
Amely szétfoszlott reggelre.
Azóta őt, a koldust várom,
Kinyújtott kézzel és reszketve.
A lelkemre nyugalma szálljon,
Mert több leszek, ha adhatok.
És úgy nyerem meg a paláston
Kegyelmét, mint a harmatot.
Lehessek, egészen elégve,
Egyetlen csillag-lobogás.
A koldust útján elkísérve,
Vállán a bíboros palást.
ELSŐ FŐPAP:
Jézus, fogadd el a harminc ezüstöt.
Ha te nem teszed, más majd elteszi,
Valaki, a tanítványok közül.
Hívni sem kell, jönni fog magától,
Tettét szépen meg is indokolja.
Ahogy surran – hallod lépteit?
Nem számít, hogy veled nyúlt a tálba,
Elárul, ha megcsókolja arcod.
MÁSODIK FŐPAP:
Isten fia, emberek barátja –
Te mondod, hogy ismered az embert?
Többet ér a gyémántnak karátja,
Mint az igéd tiszta ragyogása.
Isten fia – így mondod – meglehet,
Igazol a tett, cselekedet,
Ahogy a fát jól termő gyümölcse.
Csak azt felejted: mi vagyunk a törvény,
A szavaidra mi ütünk pecsétet,
Meg kell halnod, hogyha meg nem érted.
ELSŐ FŐPAP:
Egy-két hangsúly, ennyi az, mi kellhet,
Bólints akár, ne mozdítsd a nyelved.
Hisz ismerünk: többet ér hallgatásod,
Mintha léhán csak fecsegnek mások.
Ma hétfő van. Tegnap volt vasárnap.
Ne tévesszenek meg a pálmaágak.
Ki tegnap dicsért, holnap megtagad,
Zöld ág helyett majd követ ragad.
MÁSODIK FŐPAP:
A meggyőződés propaganda csak,
Egy szó kell, hogy megváltozzanak.
Ez vagyonát, az állását félti,
S már Kajafás bölcsességét dicséri.
S hogy igazolja végül önmagát
Átkozódva, dühvel törne rád.
Mert a tömeg olyan, mint a gyermek
Kit cukorral s pofonnal vezetnek.
ELSŐ FŐPAP:
Pásztor lennél, s báránya Istennek?
Leszel, kit a pusztába kivernek.
Kajafás ma kedvedet kereste,
És vacsorára vár csütörtök este.
Kérését vedd megtiszteltetésnek,
Ne mulaszd el hívását, kérve kérlek.
MÁSODIK FŐPAP:
Kettesben majd megbeszélhetnétek
Mi a megváltás, mi az ember-vétek.
Fehér asztalnál tisztázhattok mindent –
Szolgáld őt, és így szolgáld az Istent.
Ihatsz bort, békétek áldomását –
Arasd le a dicsőség kalászát.
Ő hatalmas, kérhetsz tőle bármit –
ELSŐ FŐPAP:
Vagy keresztet viszel a halálig.
(Máté 26, 20)
Hogy elkészítsék a húsvéti bárányt
A vacsorához akkor összegyűltek.
Nem tudták még: a szeretet csodáját,
Az áldozatot hozza ez az ünnep.
Közöttük ült, az asztalfőn ragyogva
Istensége egészen fénybe vonta
A pillanatot nem értették mégsem.
– Ezt tegyétek. És megszólalt akkor,
Mit lélek őriz, majd a mozdulatból
Megismerik a kenyértörésben.
Olajfa: a Getszemáni kert, ciprus: a szomorúság, cédrus: a keresztfa, pálma: a Király győzelme. Elhagyatottságában a természeti világ öleli körül Krisztust.
Közöttük ült, de senki sem látta,
Csak fecsegtek és beszéltek, egyszerre.
És mikor a kenyeret megszegte
Alig figyeltek mozdulatára.
S aki vele együtt nyúlt a tálba
Felpattant, és futott már sietve,
Pillantását már észre sem vette,
Mellyel féltőn tekintett utána.
Kit-kit elnyomott aztán saját álma.
S míg kenyérré változott a teste,
Az üdvösséget egyik sem kereste,
Nem gondoltak holnapra, csak a mára.
Pedig sokasodtak a jelek,
Arcába nézett, forrás-szemsugárba,
És egy asszony a keresztet látta,
Hajára öntött drága kenetet.
– Én nem leszek mindig köztetek.
Csak azt nézték, hány garas az ára
az olajnak, nem figyeltek szavára,
Nem látták meg a búcsú-könnyeket.
Az út fölött ingott már a pálma,
És meghasadt már a cédrus ága,
S a percre, melyben Golgotára indulsz,
Hűs árnyékot terít a szelíd ciprus,
S belengi az olajfa illat-árja.
Egy falatot bemártott a tálba
És így szólt hozzá: amit akarsz, tedd meg.
Elborult a lélek éjszakája,
Csak parazsa izzott a gyűlöletnek.
Harminc ezüst. Júdás árulása.
Mennyit ér a Krisztus igazsága?
Mély titkán a getszemáni éjnek
A lehulló könnyek mennyit érnek?
Sziklaúton tántorogva lépett –
Mennyit és a földre pergő vércsepp?
Keresztfára szegezve az Isten –
A kegyelmét odaadja ingyen.
Amikor a Mennyei Atya elhatározta a bukott ember megváltását, már akkor érvényesült Szent Fiának szeretete. Az Isten Fia szerette Mennyei Atyját, de szerette az embert is. A szeretetnek ez a két iránya határozta meg a megváltás gondolatát. Krisztus magára vette a keresztet, s meghalt rajta a Kálvárián. Megváltott bennünket. Mindezt a Mennyei Atya és az emberek iránti szeretetből tette. Hivatkozik is erre a szeretetre, mikor azt mondja, hogy senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja.
Márton Áron: Az isteni szeretet
Hányféle jelen
Hányféle jelenlét.
Átéljük szüntelen csodáit
A megszakíthatatlan pillanatnak
Melyben a szeretet örök
Mert áldozatul önmagadat adtad.
Imádkozni vágytam, és hozzád futottam
De az első szónál tovább nem jutottam.
Krisztusom! Sóhajtok, s egyszerre úgy rémlik
Az arcomon érzem arcod verejtékit.
Getszemáni éjjel, körülfog magányod
Elárulni téged készül a Júdás-csók.
Krisztusom! Sóhajtok, s indulsz a kereszttel
Az utamon mégis hogy lépted legyen jel.
Korbácsütés csattan, a véred kiserken
Azért rogysz a földre, hogy én el ne essem.
Krisztusom! Sóhajtok, s átvernek szegekkel
Megváltást készítesz, s így fizet az ember.
Krisztusom! E szóban ott az egész élet
Kemény sziklasírban fénye a reménynek.
(Lukács 22,24)
Én elhozom gazdagságomat,
Bearanyozom istenszobrodat.
Csillogjon az arany mennyezet –
Nem nyíltak meg mégsem az egek.
Én elhozom hatalmam, a szót
Érted mondom a parancsolót.
Hogy féltében mindenki remeg –
Nem nyíltak meg mégsem az egek.
Azt hozom, a tudományomat,
Amit adok, hatalmas gondolat.
Hirdessen a tanítvány-sereg –
Nem nyíltak meg mégsem az egek.
Nem díszíthetem arany csarnokod
S ha eléd lépek, ajkam csak dadog –
Semmim sincs, én ezt hozom neked.
S harmatozni kezdtek az egek.
Uram, ki csillagot gyújtottál
Ha nem bírtam menni a sötétben
S remegő fényed hírül adta
Nem vagyok egyedül mégsem.
Egy pillanat, és csillagot
Gyújtasz ki bennem észrevétlen.
Keserű szemben könny ragyog,
Pedig sírni már nem reméltem.
Még megfordul a fájdalom,
Erővé válik gyöngeségem.
Nem hívhattalak hasztalan
Egyedül voltam s most már érzem
Akar még valamit erőd,
S ígér csillagnyi szelídséged.
Uram, az én arcom már megtört,
De győzz bennem, ha megígérted.
(Márk 14,22)
(János 14,27)
Mint kenyeret, szétoszd az igét
S mi benned ég, lobog mindenkiért.
Hogy szétosszad az oszthatatlan-egyet:
A lelkedben sugárzó kegyelmet.
Szegletkő? Csak homokszem, lehet
Kövek között cseppnyi maltered.
Homokszem, mit patakod sodort
Hogy felépüljön katedrálisod.
Minden nemzedékben
Fölmerül azóta:
Ki lehet a Krisztus
Műve folytatója?
Kiben hitre gyullad
A földi reménység
Hirdeti az Úrnak
Áldott békességét.
Hitét jónak, szépnek
Hitét a csodának
Úgy kell életeddel
Hogy te is tovább add.
Íme, ez a titka
A krisztusi szónak:
Kimondja az egyik
És milliók szólnak.
Emberi ajakkal
Krisztus szól azóta
Így lesz minden ember
Műve folytatója.
Ki másoknak szolgál
Csak azé az érdem.
„Mit a legkisebbnek,
Azt tegyétek értem.”
(Izajás 55, 10-11)
Mert önmagát átadta egészen,
Teljes valóját fehér ostya-fényben.
Nem múlik el. A testét széjjelosztja,
És megcsillanó ember-lét az ostya.
Hogy életeden át te is továbbadd,
Teljesüljön, mit teérted vállalt.
S mert fölmutattad testét a homályban,
Befogad, hol örök ragyogás van.
Íme a test, mely érted adatott,
S a vér, amely a bor színén ragyog.
Az életed, amely csak benne él,
Általa lesz megszentelt kenyér.
Kenyér, hogy táplálhass másokat,
Mert krisztus a társává fogad.
Ha nevében ketten összejönnek,
Harmadikként jelen van az Úr.
Beszéd sem kell. Áthatja a csöndet,
Lélek lángja lobog szótlanul.
Az arcodon felragyogó könnycsepp,
Felleg, amely fölötted vonul.
Napsugara megváltó örömnek,
Megtört kenyér szívedben az Úr.
A dévai ferences kolostor és az ott működő gyermekotthon nincsen körülkerítve, a Boldogasszony-templom előtt elhaladva át lehet vágni az állomás felé vezető útra, ahogy teszik is többen a környező emeletes épületek lakói közül, mikor reggelenként munkába sietnek. Az otthon nem válik el környezetétől, része a város mindennapi életének, a gyerekek is a ferences alapítvány által megvásárolt két blokkházban laknak, családi keretben, a két-háromszobás lakásokban tucatnyian is a nevelőszülők felügyelete alatt. – Lassan egy falunyi élet lüktet körülöttünk, Szeretet-falvát teremtettünk a városi blokk-rengetegben. – számol be Csaba testvér, a kolostor vezetője az eredményekről. Itt minden, ami van, az Isten iránti szeretetből és az Úr végtelen irgalmából, gondviselő jóságából született. Már több fiatal, hajdani diákunk velünk együtt dolgozik, neveli a kisebbeket arra, amit tőlünk is tanult. Igazi Noé bárkája: már csak azért is, mert a kolostorépületet korábban több árvíz pusztította, a zárda melletti régi iskolaépület pedig földgyaluk áldozata lett. De eljött 1989 decembere, majd 1993. szeptember 15-e. A Nagyboldogasszony tiszteletére emelt templom melletti ferences zárda romjai között csoda történt. Feltámadt porából a rég halottnak hitt iskola. –
Itt, Dél-Erdélyben, ahol a magyarság szórványban él, különösen fontos, hogy legyenek, lélegezzenek magyar iskolák, kollégiumok, gyermekotthonok. A térség problémáit fokozza, hogy a kommunizmus alatti erőltetett iparosítás következményeként igen sok család vált munkanélkülivé. – Hát te honnan kerültél ide? - simítom meg egy nagyobbacska, értelmes arcú fiúcska fejét. – Üvegcsűrből – válaszolja, a Marosvásárhely melletti falu neve a régi üvegipart idézi, melynek emlékei megtalálhatóak a helység múzeumában. Ma már azonban inkább az ott élők sorsának törékenységére utal az elnevezés: Sanyikáék heten vannak testvérek, az édesapa kőműves, de alig kap munkát. Őt és az öccsét azért vette ide Csaba testvér, hogy biztosítani tudja taníttatásukat, segítsen a családon, ha már, a sorsba vetett bizalommal, vállalták a hét jövevényt. Itt legalább a családi kapcsolat rendben van, hiszen, ha tehetik, a szülők látogatják a gyermekeket, vagy Csaba testvér ülteti autóba őket. Vannak azonban szomorúbb esetek is. Sokszor megtörténik, hogy cseng a telefon, valaki, egy pap, egy távolabbi rokon vagy egy aggódó szomszéd ad hírt a kallódó apróságokról. A testvér ilyenkor beül gépkocsijába, megvizsgálja a helyzetet, ez sokszor záródik úgy, hogy a gyermeket magával is viszi.
– Egyszer valami hivatalosabb helyről hoztam el egy gyermeket, mikor léptünk volna ki az ajtón, utánam szóltak. Azt hittem, kimaradt valamilyen szükségszerű adminisztráció, hiszen semmiféle papirost sem kellett kitöltenem. Hát valóban ez volt a baj, nyugtát kellett adnom az elhozott ruhaneműről, a kisfiút, azt vihettem mindenféle nyilvántartás nélkül. Az a kislány meg, akit ott látsz, egy banános ládából került elő az ágy alól – két testvérének már összecsomagoltuk a kevéske holmiját, mikor megmoccant valami, hát hogyan is hagyhattam volna ott. Az anyára a kocsmában leltünk rá, távolba vesző pillantással adta beleegyezését.
Mikor kilépek a kolostor kerengőjének ajtaján, ahol eddig beszélgettünk, hirtelen egy apró kezet érzek a tenyeremben. Egy kisfiú néz rám vizsgálódó szemmel, melyben mintha kérdés fogalmazódna, melyre válaszolni kell. Rámosolygok és egy csomag csokoládés kekszet veszek elő a táskámból.
– Szétoszthatom? - kérdezi, vagy inkább súgja.
– Hát persze, hiszen a tied.
Künn, az udvaron sorba állítja társait, óvodások vagy alsó tagozatosok lehetnek. Aztán ünnepélyes mozdulattal nyújtja a kerek süteményeket, a következő szavakkal, melyeket a szentmise szertartásából jegyezhetett meg, hiszen koruk miatt ők még nem áldoznak:
– Jézus teste.
(Márk 14,32)
Nem külön, Uram: jöhet bármi,
Véled akarok eggyé válni.
Hogy ne csak beszélhessek rólad:
Teste legyek az Isten-szónak.
Élt Magyarországon egy festő, Muzsinszki Nagy Endre, aki művészetét Krisztus életének bemutatására szentelte. 1929-ben a Dormitio jeruzsálemi templom magyar kápolnája számára készített nagyméretű mozaikképet, mely a négy magyar Árpád-házi szentet ábrázolja, középen Magyarország patrónájával, Máriával és a kisdeddel. 1932-ben ugyanott a Népek temploma oltárképét festette meg. 1939-ben Siófokra költözött. Krisztus életét többszáz képen ábrázolta. Szapudi András írja róla: „Nagy mesterségbeli tudás, ugyanakkor valami meseszerű naiv egyszerűség jellemző munkáira. Olyanok, mint egy szakrális népdal, vagy mint egy falusi templom hangulata gyermekkorunkban, hajnali miséken, keresztúti ájtatosságokon.” Muzsinszki Nagy Endre a Balaton festőjeként a Genezáret tavát festette, a történelem éjszakájában, a hittagadás, a vallás üldözésének időszakában együtt virrasztott a Mesterrel. Művészete azt példázza, hogy a történelemnek van egy olyan belső áramlata, melyet nem nyomhat el semmi, amely a lélek fejlődését jelenti.
Országodba hogyan juthatok
Ahol örök boldogság terem?
Az Úr megszólított akkor: Türelem!
S vérző tövis-koszorút adott.
Sietnék, mert időm egyre fogy
Homokszemként perdül életem!
Az Úr megszólított akkor: Türelem!
És vállamra kereszt-súlyt rakott.
Könnyel vegyül omló verítékem
Aki barátom volt, elhagyott!
Az Úr megszólított akkor: Türelem!
És átölelt a getszemáni éjben.
(Szabó Sándornak)
Uram, imám fenyőfa-keresztek
És nap-ostyában tartom föl a tested.
Uram, ki a völgyben rejtekeztél
S a harangszóban megrezdült a szentély
A kis faluba eljöttél közénk
Hogy tápláld a hit olajmécsesét
Mert fogy a hit és kialszik a lángod
És elsötétül, Uram, az oltárod.
Imádkoztam, önmagamba zártan,
De hallottalak zengő orgonádban
S a patak tükrén megláttam a lépted.
(Lukács 22,39)
Ne félj, mert felfogja könnyed angyal szárnya,
Nem veszhet el, pereg megváltás tavába.
Értelme van minden ember-szenvedésnek,
Krisztusa nyomában keresztútra térhet.
Bűvöl egy álomtalan álom
Az ezerálmú getszemáni éjben.
A szenvedés, mely úr lesz a halálon
S a szeretet, mely úr a szenvedésen.
A Szeretet, ki értünk mindent vállal
És megváltást kínál a latornak.
Angyal jön a keserű pohárral
És a halál dicsőségbe olvad.
Pohara a szenvedésnek
Az árulás éjjelén.
Krisztus arca csupa vércsepp
Angyal arca csupa fény.
Kereszten, kit meggyötörtek –
Élsz-e, megváltó remény?
Angyal arca csupa könnycsepp,
Krisztus arca csupa fény.
A Getszemáne lombjai már föléje borultak
Megcsillant fehérsége az egyetlen útnak.
A golgotai ösvény mintha csillagfénybe veszne
A fájdalmakon túl más hazába vezetne.
Úgy volt szívében együtt a kín és a hálaének
Himnusz, egyszerre zendült s arcán a lelke vérzett.
(Lukács 22,45)
Ezer kétség. Árulásnak éje.
– Mire mentél csodával, igével?
Nézd az embert! Csak önzését menti,
Pehelyként száll, nem tarthatja semmi.
Felviszlek a Tagadás hegyére!
Nyolc boldogság? Kinek is ígérted?
Tizenkettőből, lásd, csak egy van ébren:
Ki elárul. A többi alszik mélyen.
Műved ez volt. Hiábavalóság –
Te mentenéd meg az ember sorsát?
Világ előtt, mint egy fényes oszlop?!
Szavad pára, amely széjjelfoszlott.
De a lator meghallja a sóhajt:
– Velem leszel a Paradicsomban.
Úgy szoktuk mondani: az apostolok mind aludtak. Pedig egyikük ébren volt: éppen Júdás, az áruló. Mert a vétek serényebb az erénynél, lesben áll akkor is, mikor a jámborság óvatlan. Krisztus intése nekünk is szól: Maradjatok ébren, virrasszatok, imádkozzatok, hogy segíteni tudjak. Mert Krisztus most sem saját biztonságára gondol, hanem tanítványaiért aggódik.
A világ, amely megváltásra vár –
Elsóhajtod az ember sóhaját.
Kereszt alatt mélyed az isten-lábnyom
Kakas kiált a hármas tagadáson.
Pilátust inti féltő asszony-álom
Hűvös közöny csordul az ezüst-tálon.
Szennyes lélek, bár a keze tiszta –
Júdás az ezüstpénzzel futna vissza.
Hideg tükre mutatja árulásod
Arcod mellől hová lett Messiásod?
Gőgös ember, aki megsegítsen
A teremtő és üdvözítő Isten.
Akit tövis kínja bántott
Add meg nékünk bizonyságod.
Árulásunk vérig sértett
Adjál nékünk békességet.
S bűneinket, aki látod
Száraz fánkra adj virágot.
(Lukács 22,54)
– Nem ismerem. – De reánézett, vissza.
A pillantás ködöt áthasít
S a kétely fölött Péter áll, a szikla.
Követnélek, mint Péter, a halász,
De a hálóm szétszakadt, Uram,
S mezőimen nincsen aratás.
Hirdetném az igédet, mint János,
De szavaim dadogásba vesznek,
S teljes imát csak a némaság hoz.
Indulj némán. Vedd föl a kereszted.
Külön él csak, üres fal, semmi más
Amelyről az Ige lepreg
Ha nem boltozza át a szeretet
Hogy felépítse katedrálisát.
Útján életnek
Halálnak
Valamit meg kell
Találjak.
Valamit, ami
Elveszett
Segítsetek hát
Emberek.
Utam egyedül
Ne járjam
Legyen asztalom
Meg ágyam.
Kezemet hogyha
Kinyújtom
Arcodon mosoly
Kigyúljon.
Hirtelen kisütött a nap
És egy sugara rád esett.
De nem láttad a sugarat
És nem tudtad, hogy fény remeg.
És ahogy eddig, fut tovább
Szűk partok közt az életed.
Míg elhalkul a ragyogás
Hiába vár, hogy észre vedd…
Szomorú szívvel egyre vártok
Nagypénteken a tanítványok.
– Uram, a bűneinket látod
De jöjjön el a Te országod.
Elárultunk a tálba nyúlva
Kegyelmedet osszad ki újra.
Ki megtagadott nem egyszer, százszor…
Emlékezz meg bűnös szolgádról.
Mert a földön minden csak hasonlít
Az ős-mintára, a tökéletesre
De lelkünkben felragyog az eszme
S a nagyobb léttel összekapcsolódik.
Változik a szín is színesebbre
A barna barnább, a bíbor bíborabb
Mert megőrzi pillantásodat
S dicsőséged a Getszemáne csendje.
Harmadnapon. A romba dőlt hitek –
Templomodat tán felépíted?
Megváltanád? Az ember szava, lásd
Csupa dac és sötét tagadás.
Sírodra is sziklát hengerít –
De fut a hír: – Feltámadt! Nincsen itt!
(Lukács 23,8)
Nem szólt, mikor fölcsapott a vád,
Hallgatott, mint virágja a rétnek.
Búzamező, mely kenyeret ád,
Szőlő-liget, mely gyümölcsöt érlelt.
Rigóének. Kajafás szava vádol.
Élet s halál gördül a Golgotáról.
Mint majd egykor, szétválnak jók és rosszak.
Pilátusnak ezüsttálat hoznak.
Finom csengés. Lélek-fényt fáklyafüst nyel.
Júdás szalad a harminc ezüsttel.
Ki hisz most a megváltó mozdulatnak?
De int a kéz: a bűneid megbocsáttatnak.
Péter zokog. Megmenthet most egy könnycsepp.
Harmadnapon legördül súlya a sziklakőnek.
(Márk 16,16)
Kemény arcán halk virág terem,
Szemében képek futnak csendesen.
Felrémlik egy távoli vidék,
Földig hajló szőlő-venyigék.
Tapsikolva szedi sok gyerek,
– Vegyétek hát. Szétosztom testemet.
Az én erőmmel terem a világ,
Szeret az ég, mint tulajdon fiát.
Hol én állok, ott sűrűbb a sugár,
A lázban égő enyhülést talál.
A kép megszakadt. Nem pergett tovább,
Míg rátették a töviskoronát.
Évtizedek óta hétről hétre járom a kórházakat, látogatom a betegeket. A következő eset a közelmúltban történt. Beköszönök a kórterembe, ahogy szoktam: én vagyok Lajos atya, jó hírt hozok. Egy kilencven éven felüli bácsihoz érek, megfogom a kezét. Beszélni kezd az 1950-es évekről, feltápászkodik, magyarázkodik, hogy nem úgy volt, mást akart, mintha magával is vitatkozna, mintha egy olyan monológot mondana, amelytől nem tud szabadulni. Először kissé összefüggéstelennek éreztem szavait, mintha nyomasztaná valami, mintha kerülgetné a mondanivalóját. Bizony – mondtam neki –, engem is üldöztek, engem is sok méltánytalanság ért. Akkor hirtelen megkérdezte: Mi a véleménye Olty Vilmosról? Úgy kérdezte, mintha biztos lenne abban, hogy tudom, kicsoda az illető, a kérdés valósággal kiszakadt belőle. Ezt válaszoltam:
– Egy vérbíró volt, én is szenvedtem tőle.
– Ne mondja, hogy vérbíró, mert én vagyok Olty Vilmos.
Szinte földbe gyökerezett a lábam. Hogy miért, ahhoz vissza kell mennünk az 1950-es évekbe.
1950-ben vagyunk. Éppen a rendőrségre igyekszem kihallgatásra. Már államosították a szerzetesrendeket, készül az egyházi iskolák államosítása. Az Actio Catholica, melynek elnöke Mihalovits Zsigmond volt, Lénárd Ödön piarista pedig a titkára, tiltakozásra készül. Én a piarista noviciátus után kerültem fel Pestre. Prefektusunk, Albert István egyszer négyünktől megkérdezte: – Vállalnátok-e egy feladatot? Az Actio Catholica tiltakozó levelet fogalmazott meg az egyházi iskolák államosítása ellen. A levelet el kellene juttatni a postaládákba. A feladatot titokban kell elvégezni, és egyáltalán nem veszélytelen, hiszen a hatalom államellenes cselekedetnek minősítheti. – Vállaltuk. Párosan mentünk reverendában, persze nem vettük észre, hogy figyelnek bennünket. Az ÁVO szokása szerint éjszaka érkezett a váci utcai rendházunkba. Rendfőnökünk, az irodalomtudós, költő Sík Sándor szobájában egész éjjel folyt a kihallgatás, letartóztatással fenyegettek, hogy majd értünk jönnek. Két hét múlva idézést küldtek a Markó utcába bemenni újabb kihallgatásra. Várakoztattak, aztán értünk jöttek a fogdmegek. Belépek a tárgyalóterembe, a kihallgató Olty Vilmos, akiről tudtuk, hogy már több halálos ítéletet hozott, Mindszenty Józsefet is ő ítélte el, borzasztóan féltünk tőle. Ott van Lénárd Ödön is, megbilincselve. A későbbiekben tizenhét és fél évet töltött a kommunisták börtöneiben, utolsóként szabadul. Most Olty fensőbbséges, éles, hetyke stílusban fordul hozzám, amely túl-bizalmaskodó is, mintha joga lenne ahhoz, hogy bármilyen megjegyzést tegyen magánéletre, akármire, hiszen a markában vagyunk. – Ismeri maga ezt az embert? – mutat Lénárd atyára. – Ismerem, rendtársak vagyunk. – Ne fűzzön megjegyzést a válaszaihoz. Csakis arra feleljen, amit kérdezek. Mindent tudunk magukról. – Mindenfélét kérdezgetett, szemlátomást megvolt a koncepciója, ahhoz igyekezett adatokat gyűjteni. Végül így fejezte be:
– Tanúként hallgattam ki, elmehet, de leülhet hátul is. Lénárd Ödönt később súlyos börtönbüntetésre ítélte, én azonban ezúttal kimaradtam az ítéletből. Mihalovits Zsigmondnak sikerült külföldre menekülnie, őrá már nem sikerült lesújtani.
Most pedig itt feküdt előttem, megtörten, maga Olty Vilmos, aki elítélte az egyházamat, Mindszentyt, rendtársaimat, halálos ítéleteket hozott. Én nem ítélhettem el, mert a vállamra borult és ott zokogott, ezzel kifejezte a bűnbánatát. Hiszen a Szentírás szerint, aki az Isten nevét hívja segítségül, üdvözül, és ezt ő most megtette. Csak ennyit mondtam: „Isten megirgalmazott önnek.” Még a szent kenetet is föladtam neki.
Kerényi Lajos Sch.P.
Arany mozaik dereng
És hófehér márvány
Oltárodon gyertya leng
Mint remény-szivárvány.
Nyugalmat hol lelhetek?
Csak Tehozzád szállván
Kínok között a kereszt
Békessége száll rám.
Krisztus! Ki a kezdetek
Kapuit kitárod
Így kínál új életet
Keresztfán halálod
Gyógyulást hoz mély sebed
Vigaszt nyújt a rettenet
Győz feltámadásod.
Íme, kemény szikla lesz
Ki megfutott, Péter.
Pál vakságán a kereszt
Felragyogó fény-jel.
S aki Téged elhagyott
Árulásán sírva rogy
Lelkének terhével.
Megsemmisül a halál
Az embernek vétke.
Keresztre ki rátalál
Az lesz menedéke.
Pünkösd-fény lesz a homály
S bűnünkért cserébe
Örök váltságot kínál
A Báránynak vére.
A ruhádat, a kincseid veted le
S felöltözöl krisztusi sebekbe.
Az ágon
Esőcseppek és madárcsapat.
A madarak felröppennek,
Millió csepp a mélybe szakad.
Öröm szárnyal égre belőled,
Arcodon peregnek a könnyek.
Sorsod benne teljesülhet
Csakis benne, egyedül.
Kibomlik a Húsvét-ünnep,
A világra fény derül.
Rügyek, madarak készülnek
Forrásoknak cseppje gyűl.
Isten-létben részesülhetsz,
Mert szenvedett emberül.
Keresztjét a szikla-úton
Súlya alatt földre hulljon
Érted vitte egyedül.
(János 19,17)
Könnyű szellő fához ér el,
Mely egyetlen gyümölcsével
Áll ott fönn, a Golgotán.
Sudár ágad, büszke cédrus,
Fájdalom gyümölcse, Jézus,
Arca olyan halovány.
Sóhajtása eme szélnek
Roppant erdőkön zenélhet,
Százados törzsek során.
Míg rátalált, ím, az egyre,
Melyből vad kéz készítette
A kereszt ácsolatát.
Ott még csupa zöld levél volt,
Hajnal tüzén futó fényfolt,
Madár füttyével tele.
Megtöretett súlyos törzse,
Gyűlölet hogy földre döntse,
Megszakadjon éneke.
Ám szeretet viharának
Cseppje tört edénybe árad,
Új élettel megtelik.
Kivirágzik, lásd, a holt ág,
Hordozván az ember sorsát,
Megváltását hirdeti.
És ahol a szegek érték
Szétágazik dús reménység,
Fának sebén rügy fakad.
Vérben, sárban tisztaságod,
Gyümölcsöt hoz a hiányod,
Teljesül az áldozat.
És himnuszt zeng az a szellő,
Mintha zúgna teljes erdő,
Melyből a fa vétetett.
Feltámadás, fényes ünnep
Mély titkából részesülhet
Minden, bárha vétkezett.
Add, lehessek kereszt fája,
Krisztusát ki egyre várja,
Érezzem át sebeit.
Szögek akit általvernek,
Országát a szeretetnek
Véle majd elérem így.
A legenda így szól: egymásra talált a
Krisztus és a legkisebb madárka.
Mert a madár azon a fán lakott
Melyből készítették a kereszt-ácsolatot.
És akik az ő fészkét leverték
A keresztet egy megtört vállra tették.
A szikla-úton keringett felette
S a nehéz fát a szárnyával emelte.
Erejénél nagyobb volt a szándék –
Megérzi a Krisztus, és tovább lép.
S hogy megfeszítve ajkai sebesedtek
A madárka csőrében hozott egy vízcseppet.
A Krisztus ekkor a madárra tekintett
Bólintott, s torkára egy vércseppet hintett.
Vércseppet, mely lecsordult a töviskoronáról
De megváltás lett, vigasz és öröm-zápor.
S a szürke tollú apró verebecske
A Feltámadást dalolta attól kezdve.
Ahogy nézte azt a sziklamorzsát
Mely az úton fúródott tenyerébe
A Kísértő suttogott fülébe:
– Ennyi csak az embernek reménye.
Azt képzelted, megválthatod sorsát?
Nem elég, hogy kínzott ostorozva
Még így is a fájdalmad fokozza.
Hagyd, hogy a por lehulljon a porba!
És akkor a kezét reázárta
Mint a kagyló héját, fájdalmára.
És a porszem nem hullott a földre:
Köré nőtt a megváltásnak gyöngye.
(Lukács 23,26)
Vállában az egésznapi munka
S elbágyasztotta, mint egy lázroham
A különös déli nap heve.
Az olajfák izzó kérdőjele
Mintha éppen őt szólítaná:
– Siess, siess, mert valami hiányzik,
Hiába zöldell vetés földeden
Szőlő-kerted hiába virágzik,
A Golgotán most más gyümölcs terem.
Szétosztatik az egyetlen kenyér,
Mely megszentel minden kenyeret.
Lépted míg az Ő nyomába ér,
Siess, vedd fel a keresztedet.
Én Krisztust kerestem. Nem azt, aki távol
Int felénk egy fényes, örökös hazából.
Én Krisztust kerestem, akiben a lélek
Egyszerű imával a lelkünkhöz érhet.
Én Krisztust kerestem, ki keresztjét vitte,
Földi kereszt-úton türelemre intve.
Cirénei Simon, súlya az Igének
– Velem lesz majd egykor, ki nyomomba lépett.
Valamikor azt kértem, Uram,
Adj annyi örömöt,
Amellyel a világot befogadhatom.
Röpültem a szárnyas szavakon,
S ma ezt kérem: add nekem a könnyed,
Fájdalmadból adjál csak egy csöppet,
Mellyel a földet befogadhatom.
Valamikor azt kértem, Uram,
Vándorbotot adj, vándorbotot,
Lapozzam a rétet, a színes csodát,
Mint gyermek a képeskönyveit.
Ma ezt kérem: egy szilánkot adj
Keresztedből: roskassza vállamat,
S az utadon, kísérve lépteid,
Simont kövessem, a Ciréneit.
Krisztus szenvedése és a feltámadás összetartozik. És nem azért támadt fel, hogy elfelejtsük a szenvedését, mert azt hordoznunk kell, éppen úgy fenékig ürítve a poharat, mint ahogy ő fenékig ürítette. Mégis ott láthatjuk a húsvétot, ami nem vigasztal, vagy nem kisebbíti ezt a szenvedést, de ugyanakkor átható módon valami megdöbbentő más dimenzióból mégis bevilágít a szívünkbe, akkor is, amikor az teljesen elsötétült.
Jelenits István Sch.P.: Szenvedés és feltámadás
(János 1,26)
Hol rejtőzött az életed?
A sorsodat ki látta meg?
Suhogó olajfák alatt
Megőrizték egy-egy szavad.
A verejték, mint vér pereg,
Egyedül volt és szenvedett.
Ahogy prédikál és tanít -
Ki látta lelke titkait?
A kendő, amely fölitat
Az Ismeretlent őrzi majd.
Anyám haldoklott. Bénult tehetetlenséget éreztem: nem tudok adni semmit, egy korty víz sem ment le a torkán. Akkor találkoztam a pillantásával: láttam, hogy örül annak, hogy fogom a kezét, éreztem a szorítását. Egyszerre észrevettem: nem arra van már szüksége, hogy adjanak neki, inkább mintha ő akarna adni valamit. Hiszen egész életében adott, borzasztó lehet neki így, hogy semmit sem nyújthat. Megcsókoltam arcát, és elfogadtam szenvedését, amit utolsó erejével átnyújtott nekem.
Etele György Sch.P.: Áldozat
Adtál, Krisztus, csillanó csodákat
De annak, aki színről színre láthat
Átnyújtod a véreddel vereslőt
Úgy fogadta a kendőt, mint egy emlékképet.
Hiszen máris szertefoszlott
A drága arc, a tövis-koronázott
Fájdalom sugárzott vonásain
Maga a fájdalom volt, oly hatalmas, mint istensége
És ez földi arcát már felitta.
Eltűnt belőle minden ismerős
Ahogy a kereszt-súlytól megfeszült.
Egy pillantás volt, melyet kifosztottak
Egy kéz, amelytől elvették csodáit
S amely mégis adni tudott
Átnyújtotta az arcot
Tulajdon szenvedését.
Nem a tér és az idő a végső kategóriái a teremtésnek, hanem a személyesség, amely a világ legértékesebb dimenziója.
fr. Dr. Barsi Balázs: A személyesség
(2Péter 3,10)
Ostoroznak, válladon bíbor szégyen,
S felépíted győzelmed észrevétlen.
Mért hagytál el. Ajkadon a sóhaj,
S az Isten-ország eljő, mint a tolvaj.
Tálentumát a lelkünkbe lopva,
Az árulás ezüstjét túlragyogja.
Mert nem lehetsz istentelen
Tagadásban is Isten terem.
A fűszál is meghajlik mélyre
Kemény kő Isten teremtménye.
Villáma felírja az égre:
Találd meg a hitedet végre!
A dördülése végigrezzen
Legnagyobban és legkisebben.
A madár szíve dobogása
Az is a nagy teremtés mása.
Bele van csillag-tükre vésve
Parányi forrás-lüktetésbe.
A létünk egyszerre kiterjed
Mint templomhajó, roppant termek.
S a könny, amelyben fölragyogtál
A szenvedésed Isten-oltár.
Mint halkuló harangütések,
Közelednek a Krisztus-léptek.
Teremtő csöndje egyre némább,
Pillantása szíveken ér át.
Nem lángok között, tűz-jelekkel,
Az erdők mélyén hűs szelekkel.
Simításán egy tenyérnek
Léptei szívedbe érnek.
Kik üvöltve kísérték a léptét
Nem tudták: ezután ő a lépték.
A keresztfával bár alig halad,
A tolongó nép mögötte marad.
Minden lépte egész korszakok,
Törékeny test, ige-szó ragyog.
Kétségen és áruláson által,
Diadalmas töviskoronával.
(János 19,25)
Mater dolorosa
Könnybe borult rózsa
Szent fiad az ember
Bűneit hordozza.
Mater dolorosa
Szivárványos rózsa.
Szent fiad a világ
Megváltását hozza.
A tenger felől fújt akkor a szél,
Keveredett a víz- és szőlő-illat
És mint kit távol utazásra hívnak
Úgy hajolt a kódex-lap fölé.
Lelke megtelt izgatott készülettel
Szívébe markolt: keresztfán a Mester!
S az üzenetet sietősen rótta.
A dús mezőn készültek a szüretre
Rátekintett a vérző feszületre
Felsírt a vers: Mater Dolorosa.
Nézzétek hát, keresztények,
Kereszt ága csupa vércsepp.
Mint ahogy a harmatok
Kín könnyei hullnak ott.
Értünk szenved, értünk fárad
Roppant súlyán a halálnak
Melyet bűnünk rárakott.
Nézzétek hát, keresztények,
Isten vállán földi vétek
Fakadjanak bánatok.
Hiszen tiértetek vérzik
Kitárt karján a remény, hit,
Melyet vasszeg áthatott.
Íme, lelked tagadása
Akár vipera marása
Mint a korbács, rácsapott.
De felemel mégis téged,
Sebzett arcán az Igének
Megváltásod átragyog.
A naumburgi dóm szobrai, belső díszítése a középkori német képzőművészet legjelentősebb alkotásai közé tartoznak. A szentélyrekesztő kettős ívű átjárójának középső oszlopán a megfeszített Krisztus látható, kétoldalt a szoborfülkékben Mária és János alakja fordul felénk. A szoborcsoport leszállt a diadalív magasságából, János szinte rákiált az áthaladóra: emberek, mit tettetek! A fölső fríz a passiót jeleníti meg, melyet mintha János beszélne el kétségbeesetten…
A naumburgi dóm szobrai
Rómában, a Szent Péter-székesegyház előcsarnokában található Michelangelo remekműve, a Piéta. A Szűzanya ölében tartja halott fiát, omlanak a könnyei. A művész vésője nyomán megéled a márvány, élő, valóságos könnyek ezek, nem kőből valóak. Az anyag átlényegül, ahogy kifejezi az alkotó eszméit, gondolatait, mintha azt igazolná, hogy a megváltásban a világ teljessége részesül. Hogyan? Pontosan nem tudjuk megmondani, de itt, a székesegyház hatalmas arányaiban elhelyezkedő szobor előtt megsejthetünk valamit ebből az igazságból.
Michelangelonak fiatalkori alkotása ez a mű, 1500-ban, 25 éves korában fejezte be. Lezárt, tökéletes alkotás, mégis nyugtalanító, mintha valamilyen különös üzenete lenne, melyet meg kell fejtenünk. Magának a motívumnak – Mária úgy tartja Jézust, mint a Szűzanya a kisdedet - vannak előzményei a Xlll– XlV századi német és francia festészetben. Azonban a korábbi ábrázolásoktól eltérően, Michelangelónál Krisztus alakja már nem vízszintesen fekszik, nem nyúlik túl a csoporton, alakja megtörik. Michelangelo fel is nagyítja Mária térdét, így elfér Krisztus teste. Az alkotás Michelangelo részleteiben legkidolgozottabb műve. Pedig a koncepcióhoz – Mária úgy tartja a halott Jézust, mint a kisdedet – inkább bizonyos stilizáltság illene. Hogy mégsem „fényképszerű” valóságábrázolásról van szó, arra a testek arányainak megváltoztatásán túl egy különös mozzanat utal: Mária arca sokkal fiatalabb, mint a keresztre feszítés idején lehetett. Ez a csodálatos arc annyi szeretetet, szépséget sugároz, hogy egyszerre megértjük: Jézus maga látja ilyennek édesanyját.
Igen, ez az arc, a fiatal Mária arca Krisztus látomása, de ha Krisztusnak látomása lehet, akkor nem halt meg. Mária fiatalsága nemcsak a gyermek Jézus édesanyjára utal: már felidézi azt a mennyei Királynőt, akit majd Jézus megkoronáz. A szoborcsoport azt a pillanatot ábrázolja, amikor Krisztus meghalt az emberekért, a bűnök megváltásáért. Azonban Mária arcán már jelen van a Krisztusból sugárzó megváltás, tehát az ember arcán tükröződő isteni. Mária szeretete, fájdalma ugyan a halott Krisztus felé árad, de nem marad válasz nélkül. Párbeszéd tehát a szobor, mert a szenvedésre a megváltás, a kegyelem bizonyossága a válasz. Mert Krisztus holtában legyőzi a halált, és ez a győzelem tükröződik Mária arcának fiatalságában. Krisztus meggyógyította a betegeket, csodákat tett, de ö magát nem mentette meg: a megváltás másokért, értünk való. Michelangelo szobrán az édesanya, Mária elsőként részesül a kegyelemben.
Mária teste már az az örökkévaló test, melyet az ember a megváltásban fog elnyerni. Fiatalsága túl van az időn: nem korábbi, vagy nem csupán korábbi, hanem jövőbeli állapot, vagy mindkettő együtt. A művész éppen a legreménytelenebbnek látszó pillanatban mutatja meg a beteljesülést. Az alkotásnak minden bizonnyal személyes mozzanata is van: Michelangelo korán elvesztette édesanyját, a fiatal Máriában az ő alakját is visszaálmodja. Természetesen, a műalkotás nem bontható szálaira: együtt hat az egész, közvetíti számunkra a húsvéti misztériumot, a szenvedés értelmét, az abban való megnyugvást és a reménységet. Az ábrázolásban Michelangelót művészi ösztöne vezette, így alakította ki szobrának csodálatos összhangját.
A budapesti Szépművészeti Múzeum őriz egy XVI. századbeli festményt, mely Michelangelo szobrának ihletésére keletkezett. Ezen az egyébként kiváló alkotáson Mária arca idősebb, és magán viseli a szenvedés külső jeleit. Ezáltal a műalkotás eszmeisége is megváltozik: ezt a kópiát szemlélve, még jobban megértjük, hogy Michelangelo hogyan sűrít egyetlen mozzanatba életet és halált, szenvedést és vigasztalást. A művészi alkotáson keresztül pedig a húsvét misztériumát is jobban értjük.
Vésőd nyomán hullámzik a márvány:
A Fiút, aki meghalt az időben,
Az Anya tartja, arca már időtlen,
Könnycsepp ragyog örök ifjúságán.
(János 19,23)
Kockán forgott már a köpenyed
Kifosztottak, korbáccsal szaggattak.
Keresztfára szögezték kezed –
Semmid se volt, s te szenvedésed adtad.
Közönyösen beszélték halálát,
Köpenyére már a kockát rázták.
Káromolták, mely szennyezi, a vért,
Nem tudták: az üdvösség a tét.
Mások az én gondolataim, mások a tiétek, mondja az Úr. Ti hatalomról ábrándoztok, én engedelmességet keresek, mert az sugároz kegyelmet. Kincs, hír, gyönyör után vágytok, én az áldozatra, mert az erősíti a szeretetet. Csak a kereszt után jön a feltámadás!
Etele György Sch.P.: Kereszt és feltámadás
Hogy csillapítson minden szomjúságot –
Az ajkán a mirha és ecet.
S az utolsó szó: – Elvégeztetett.
Mint korty vizet, szomjazta a világot
És az ajkán mirha és ecet.
Mely bezárta, a sziklasír kiált:
Istenhitet vajúdik a világ.
Mert nem vagy a semmiségbe vetve
Számíthatsz a végső kegyelemre.
Ki önként halt meg, hogy az ember éljen:
Keressük őt e sötét szombat éjen.
Valódi a Virágvasárnap
A földig hajló pálmaágak.
Csak az árulás nem valódi
Csak a csalásban lehet csalódni.
Mert a halálból élet támad
Egy igaz: A Feltámadás csak.
(Lukács 23,44)
Felé indultok tétovázva,
Akit korbáccsal űztetek.
Mert vágynátok a vigaszára,
Akin kezetek üt sebet.
Mint vakok, nyúltok ki utána,
Szívetek hasztalan remeg.
Ki önmagában nem találja,
Kívül sem ismerheti meg.
Az égbolt száműzött királya…
Hittétek: száműzhetitek?
Tán visszafogad a világba,
Ha alázattal kéritek.
De hamis szóval mit akartok?
Hiába mért idézitek?
Kezet tördelve belemartok,
Kis gyávasággal sértitek.
Igen, vagy nem. Jöjjön egészen.
Aranyát elcserélitek.
Jobban gyönyörködtök a rézben -
Az is elég. A több: minek?
Futtok a fényes morzsalékkal,
Köpenyét kockán vetitek.
És átkozódtok, ha nincs elég hal,
Kis csodákkal beéritek.
Kérjétek, s tietek az ország!
Akarjátok, s megnyittatik.
Vagy fölsöpri a kegyelem-morzsát,
S a Kéz asztal alá hajít.
Szeretet… Ki érti ezt a haláltáborban, vagy az etnikai tisztogatás közben? De később elcsodálkozik az őr és a fegyveres legény, mikor rádöbben, hogy akit vert, akit lelőtt, az szerette őt, mert keresztény volt, mert őt előbb szerette az Isten. Akkor látta Krisztus szeretetének világot átformáló erejét, a vér, a kín, a szenvedés mögött az irgalomban és a jóakaratban. Amikor fordult a kocka.
Etele György Sch.P.: Szeretet
A jugoszláv háború idején telefonhívást kaptam Amerikából, hogy a vukovári ferences templom pincéjében hét ferences szerzetes rejtőzködik, ki kellene őket menteni. A következőt válaszoltam: „Szívesen megteszem, de csak a Vukovárban rekedt 4500 civil emberrel együtt.” Vukovár kísértetvároshoz hasonlított, a szerb hadsereg az utolsó támadásra készült. Titkárom és egy idős asszony, Paulik Edit társaságában, aki mindennapos önkéntesként tevékenykedett a szolgálatnál, autóba ültünk és elindultunk. A szerb frontvonal Vukovár előtt körülbelül 7 km-rel húzódott, eddig jutottunk, amikor a katonák feltartóztattak. – Mit keresnek itt, nem látják, hogy le van zárva az út? – Vukovárban fegyvertelen, civil emberek vannak. Azt kérem, hogy valamennyiüket engedjék ki a bekerítésből.
A katonák először döbbenten néztek, hiszen a kérés alátámasztására nem rendelkeztem semmiféle haderővel, ami háború idején az egyetlen érvnek számít. Aztán nevetni kezdtek, amire talán okuk is volt, hiszen mit akar itt egy fegyvertelen pap. Közölték velem, hogy ebben a kérdésben csak a generálisnak lehet szava. Féltem, hogy elutasítanak, de az imént még nevetgélő, vállat rándító katonák valóban hosszas telefonálásba kezdtek, majd hosszas autózás után egy bunkerhez vezettek bennünket, ahol a generális tartózkodott. Már egy fél óra is eltelt, ami azt jelezte, hogy a parancsnok komolyan vesz bennünket, azonban akárhogy érveltem, eredmény nem látszott. Ekkor megkérdeztem:
– Tudja-e generális úr, hogy ki vagyok?
– Igen, tudom. Valamilyen pap.
– Római katolikus pap vagyok, és azért jöttem, hogy elmondjam a generális úrnak, hogy az én szövetségesem olyan erős, hogy őt még soha senki nem győzte le. Azt szeretném, hogy Ön se harcoljon ellene. Nemcsak azokért, akiket lehetősége van elpusztítani, hanem önmaga kedvéért is gondolja meg.
– Ugyan miféle szövetségesről beszél? A támadás azonnali megindításában senki sem akadályozhat meg.
– Az én szövetségesemet úgy hívják, hogy Jézus Krisztus.
Döbbenten rám meredt és aprócska könnycsepp jelent meg a szemében, ki tudja, mire gondolt akkor. Éreztem, hogy Jézus Krisztus ismét győzött. – Rendben van, elengedem az embereket.
Szinte repültünk haza, reggel Antall József miniszterelnök úrnak számoltam be a sikerről. A Szentatyának is jelentést küldtem. Ezt megelőzően azonban a biztonság kedvéért ismét felhívtam a generálist. Szavai megdöbbentettek:
– Sajnálom, a körülmények úgy alakultak, hogy mégsem teljesíthetem a kérését. – Már elküldtem az értesítést az Ön nagylelkű gesztusáról a Vatikánba és most számolok be a magyar miniszterelnök úrnak is.
A kagylóban pillanatnyi hallgatás, melynek a távolból is éreztem a feszültségét, aztán egy rövid válasz, amely után felsóhajthattam:
– Jó! Jöhetnek az emberekért!
Délben a Kossuth Rádióban felhívást tettem közzé: 350 darab autóbuszra van szükségünk, mindegyiken két sofőrrel, egy orvossal és egy nővérrel. Újra megtapasztaltam azt a rendkívüli segítőkészséget, amely képes azonnal mozgósítani az embereket: este hat órára visszajelezték a 350-es létszámot! Mikor azonban a határállomáshoz érkeztünk, a határőrök közölték velem, hogy Boros Péter belügyminiszter úr veszélyesnek ítéli vállalkozásunkat, az autóbuszok nem léphetik át a határt… Senki nem tett szemrehányást, nem kérte számon, hogy miért hívtam ide, az arcokon megrendültséget és szomorúságot láttam, éreztem, hogy megértik azoknak a helyzetét, akik az ostromgyűrűben várnak a segítségre. Senkinek sem volt kérdése, lehorgasztott fejjel szálltak fel az autóbuszokra. Azonban nem adtam fel, úgy éreztem, van még esély, ha azt bizonyítom, hogy minden rendben van, ezért úgy döntöttem, hogy folytatom az utat. Voltak kísérőim is: egy munkatársam, két újságíró és egy tévéstáb. De talán nem is kell több… A horvátokhoz fordultam, ismét kaptam autóbuszokat, és a 4500 ember megmenekült.
Kozma Imre
(Pál, Kol. 2,6)
Körülvesz a létezés reménye
Krisztus-kereszt fényes üdvössége.
Szüntelenül kíséri a lépted
Ahogy meghal és föltámad érted.
Imádkozz a szigorú egekhez
Ne, amikor lágyfelhős az ég.
A megfeszülő felhő-fegyelemhez
A sorsodat meghajolva kérd.
Föléd borul a sziklaboltozat
Úgy tűnik: minden kietlen, sötét.
Fény villan. – Ember, vedd át örökét!
A Megváltó testvéréül fogad.
Mértéke vagy a világnak,
De a világ hogy mérjen téged?
Jeleket, csodatettet várnak –
De látjuk-e a titkos Istenséget?
Az Ismeretlent, ki megjelent Pálnak,
Villámsugár ragyogta a sötétet.
Elfogadjuk-e, mi könnyes bánat
Hogy általad legyen öröm-ének.
Keser-ízét a végső pohárnak,
Fájdalmát a getszemáni éjnek.
Hang csendül: – Kik a nyomomban járnak
Elérhetik majd a békességet.
Szellő indul, amely halk és csendes
S a feszület lehajlik Ferenchez.
Elfogadjuk-e, ki titkon érint
S fény csillan a folyó tükrén végig.
Reményik Sándornak
Az Isten-arcot mégis előhántom
Bár késem élét a húsomba vágom.
Amíg sírva foszlik újabb réteg
A létezésem mélyén keresnélek.
Add, Uram, hogy ne legyen hiába
Nem lelek, csak még újabb hibákra.
De arcodra egyszerre ráismerek:
A Hívás vagy, hogy mindig keresselek.
Az életem foszlik, mint hagyma héja
Amelynek újabb héj a maradéka.
Csak héj vagyok, s rajtam kívül a lényeg,
Örök sötét, melyet átver a fényed.
Járj át, Uram, fényes csillag-szegeddel
És önnön lényegemre szegezz fel.
Tövis vagyok és tüske csak a sárban
De lobbanjon koronád glóriásan.
Megtört arcom feléd hadd emeljem
Ki diadallal ragyogsz a kereszten.
Hiszek a Krisztusban, aki
A szenvedőknek mutatta meg arcát.
A szomorúakhoz szálltak szavai
S a világot magukba fogadták.
Gyönyörű táj. Amerre látsz
Venyigesor, érő kalász.
Felszökkenő élet-remény
S könnycsepp az Olajfák hegyén.
Csillag-cseppek. Mennybolt rejtekén
Az éjszakában összegyűlt a fény.
S a keresztfán sugárral ragyog
A néma hála. Krisztus feltámadott.
(Máté 27,3)
JÚDÁS:
Ártatlan, s én elárultam őt.
ELSŐ FŐPAP:
Ezért jöttél? Nincsen semmi több?
Magad lássad: megkaptad a béred!
JÚDÁS:
De mért kellettem, mikor ismertétek.
Nem jött közétek lopva, alattomba,
Hiszen nyíltan prédikált naponta.
A fáklya elől sem rejtette arcát. –
MÁSODIK FŐPAP:
S te megcsókoltad. Akkor mit akarsz hát?
Ez kellett épp: hogy a népünk lássa:
Az adja fel, ki vele nyúlt a tálba.
ELSŐ FŐPAP:
Hogy lehetne igaz, amit hirdet?
Árulásod kellett, nem a szíved.
MÁSODIK FŐPAP:
Hogy megértsék: csalás volt csodája,
Ezért kellett Júdás árulása.
ELSŐ FŐPAP:
A csók, amellyel megérinti ajkad.
Nem az, hogy ostobán megmutassad.
MÁSODIK FŐPAP:
Éppen az: hogy eláruld a csókkal,
S te gyere az éjben poroszlókkal.
ELSŐ FŐPAP:
Nem volt titok az sem, hol pihennek,
De te kellett eláruld a helyet.
MÁSODIK FŐPAP:
Nem volt kardja. A bizalom védte.
Ezt törted szét. Nekünk hát megérte.
ELSŐ FŐPAP:
De most felelj: mit forgatsz fejedben?
JÚDÁS:
Tanítványa voltam érdemetlen.
ELSŐ FŐPAP:
Éppen ez: hogy kedves tanítványa,
Ennek volt az ezüstpénz az ára.
MÁSODIK FŐPAP:
Hogy hazudik, bizonyíték kellett,
Ezt adtad te. A pénzt megérdemelted.
JÚDÁS:
Aki tegnap a barátja voltam
Ki vagyok ma? Ide hogy jutottam?
ELSŐ FŐPAP:
Hogy most ki vagy, azt magad tudhatod.
MÁSODIK FŐPAP:
Ki egy csalót keresztre juttatott.
ELSŐ FŐPAP:
Tanítványként már nem kell kísérned,
Annyit érsz most, amennyit a pénzed.
MÁSODIK FŐPAP:
Többet kérhetsz, de nem kevesebbet.
Megfizettünk, így tiéd a tetted.
ELSŐ FŐPAP:
Nem egyedül te vagy, aki vádol,
Az igazságot halljuk Kajafástól.
MÁSODIK FŐPAP:
A bíróság hisz betöltötte tisztét,
A rómaihoz elvezették innét.
ELSŐ FŐPAP:
Ha visszavonnád a vádat, mit érsz el?
Mit vehetsz meg harminc ezüstpénzzel?
MÁSODIK FŐPAP:
Csereberélsz, hogy megnyerd nyugalmad?
Hisz döntöttél: a bűnöst megmutattad!
ELSŐ FŐPAP:
Hittünk tegnap: hányszor higgyünk néked?
Menj innét, és vidd a fizetséget.
JÚDÁS:
Mit mondotok, a lelkem beleszédül,
Hiszen Júdás nem kell Krisztus nélkül!
A Krisztusért fizettek ezüstöt,
Júdás mit ér? A templomból elűztök.
ELSŐ FŐPAP:
Azért hozod vissza, mi megillet
A tettedért, hogy vádolhass minket?
MÁSODIK FŐPAP:
Tán még azt is mondani mered,
Hogy a Tanács megvesztegetett?!
ELSŐ FŐPAP:
Elkéstél, ha kétségek gyötörnek…
Fogd a pénzt, és ne jöjj ide többet!
JÚDÁS:
Harminc ezüst, az igaz vér ára…
MÁSODIK FŐPAP:
Hát vidd innét, és ne tedd az oltárra!
Ti nem hisztek a butaságnak:
Bezárjátok a templomot.
Az egyszerű, tiszta csodákat
Száműzi gőgös ajkatok.
De vágynátok, hogy megsegítsen
Valami titkos hatalom.
Hitetlen hívnátok az Istent:
Szeretet kéne, bizalom…
Hiába lebben gyászruhátok
A szem hiába esdekel.
A templom néma, mint ön-átok
S a fáradt Krisztus nem felel.
Kereszten van. Árulás kísérte,
Megfeszítik Júdás szégyenére.
Hallgattam őt és naponta láttam,
De örömöm telt a tagadásban.
Én adtam rá bíboros palástot,
S az alázatban valódi király volt.
Nem menekült, áldozatként állt ott,
Így bűnöm saját fejemre szállott.
Ezer arccal én gúnyoltam szembe,
Tövis voltam, homlokát sebezve.
Mely lecsapott, én voltam a korbács,
Hogy átölelt, ez volt a viszonzás.
Ha megéheztem, ennem ő adott,
Hiszen nyújtott még egy falatot.
Szavak nélkül így figyelmeztetne –
De nekem a sátán szállt szivembe.
Vizet kínált, csillapító-hűset –
Fénye csillant a harminc ezüstnek.
Vissza a pénzt! Templom-földre szórom
Hamis tükre engem ne vádoljon.
Harminc ezüst! Júdás képe rajta
És mindegyik a bűnömet mutatja.
És a tömeg üvöltését hallom:
Hogy Barabbást! És Krisztus meg kell haljon!
Az én hangom, amely ezerszerezve
Kiáltja, hogy Krisztust a keresztre!
És ecetként, a fejét lehajtván
Júdás csókja keserül az ajkán!
Bocsánata lehet a latornak,
De ki az, ki engemet feloldhat?
És átszegzi lelkemet a vád:
Júdás adta el a Messiást!
Mely kiszáradt, a fügefa lettem,
A hívásra gyümölcsöt nem teremtem.
Késő immár, nem lehet remélnem:
Tegyen csodát önmagáért – értem!
Amit tettem, oldhatatlan vádol:
Hogy jöhetne vissza a halálból?!
A halakat aznap a piacon
A frissen megjelent újság
Történetébe pakolták.
Valami Jézusról szólt, aki
Hirdette, hogy közeledik az Ország
És hogy talán el is érkezett.
A történet már senkit sem érdekelt
Meg aztán volt egy csöpp lelkifurdalásuk
Nem volt-e túlzás a kereszt, a halál-út –
Más meg így szólt: – Még kitüntetés is egy ilyen ostobának
Hogy a legmagasabb Bíróság elé odaállhat.
Fel akart tűnni, ezért szegezték jó magasra –
És ezüstpikkely csillogott, míg alkudott a Halra.
– Mi történt tegnap? Tévedtünk talán?
– A cél helyes volt. Az Úr majd megbocsát.
– Még Júdás is kereste kegyelmét.
– A kegyelmet mégis tőle vennéd?
Hazugságáért kereszten lakolt –
– Az nem lehet, hogy Isten fia volt.
Hisz vétkezett, és törvényt káromolt –
– Szombatnapon, úgy mondják, gyógyított.
– Csakugyan a hatalomra tört?
Felsegített bénát, elesőt…
– Éjjel vitték, bár prédikált naponta.
Úgy mondják, tudta, s elfuthatott volna.
– Utolsó szava zsoltár szava volt.
– Vajon Isten néki válaszolt?
Saját magát nem mentette meg…
A szava akkor is ez volt: szeretet.
– A pillantás, amelyet rám vetett
A kezemből kiejtettem a követ.
Úgy éreztem, hogy rám hullna vissza –
Egy pillantás: ennyi volt a titka.
– A véres ajka, amely mintha kérne
Nem álltam ki, elfordultam félre.
Hiszen végül: szabályos volt a per,
Vagy ha nem, a Nagytanács felel.
– Én egy kissé nyugtalan vagyok
Amíg vádolták, ő csak hallgatott.
– Harminc ezüstjét Júdás visszaadta.
Jel ez is tán? Temetőt vesznek rajta.
– Hiszen halál az árulás jutalma –
– Sereg tört rá, de neki nem volt kardja.
– Míg korbácsolták, üvöltött a nép
Végül a római kiáltott: elég!
– Ezüst edényben mosta a kezét…
– De aláírta az ítéletét.
– Az ezüst, amelyben kezet mosott
Fényesebb tán, mint Júdás pénze volt?
Hisz mégis csak hamis volt a vád:
Földi királlyá nem tette magát…
– A bíbor köpenyt vér csíkozta át,
És viselte a tövis-koronát.
– Olvastátok, a kereszten mi áll?
– Ennyi volt ő: szenvedés-király…
– Mi marad meg abból, amit tanít?
Láttad futni a tanítványait?
– Ártott a népnek. Jobb, hogy elveszett.
Hagyományt tört és szokást szegett.
Fölforgatta, zavarta a rendet.
– A kufárokat a templomból kiverte.
– Hirdette: gyümölcse mutatja a fát,
Igémből ingyen szüretelj csodát.
Hogy fölüdíti, ki megfáradott…
– A sokaságnak kenyeret adott.
– Azt mondják, mikor kövére esett
Megsiratta Jeruzsálemet.
– Míg zokogó asszonyok kísérték
Intette őket: fiaikat féltsék.
– Nem magát: a templomot siratta.
– Azt mondta: harmadnap visszaadja.
– Mintha tehetné, vétket megbocsátott.
– Én béna voltam, s látod, újra járok.
– Ahogy meghalt, elborult a nap.
– Vakságomba ő adott sugarat.
– Reményt adott és hitet, bárki volt.
– Meghasadtak a templom-kárpitok!
Hogy kifosztva a legtöbb – csakugyan?
Szegényen is szeretlek, Uram.
Önmagad hogy kiüresítetted
Vigasza légy a tisztaszívűeknek
De ez a végső megaláztatás
A vérző homlok tövis-koronás
A hitünket hogy próbára teszed
De éppen így? A rabszolga-kereszt?
Tudtuk: nehéz szűk ösvényeden
De földre bukj, bűnökkel terhesen?
Hiszen hittük: élnek szavaid
De, hogy sebet rajtad lándzsa nyit?
És megszoktuk, mit adtál, a csodát
A napot és a csillag-ragyogást
A holtat is hogy feltámaszthatod
Az éhet s szomjat lecsillapítod
S megnyugszik, mely háborgott, a lélek
S a boldogságról hallgatja beszéded.
De, hogy hátad ostorcsapásra görbed
És hóhéraid kajánul röhögnek
S hogy lázban égő és repedezett
Ajkadon a keserű ecet
Aki felé hajoltak pálmaágak
Hogy mocsokba keverjen a gyalázat?
Lelkedben a szeretetnek éhe –
Hol az angyal, aki megsegélne?
Nyugtalanság. Elhagyott ima –
Tudod, neked kell befejezned.
Nagypéntek. Krisztus vállaira
Vette a gazdátlan keresztet.
Keresed: mi az, ami rád vár,
Milyen elmaradt kötelesség.
A pillantás a kakas szavánál
Mely bátorít és átölel még.
Indulsz a fájdalmak nyomán
A Krisztus-léptű Golgotán.
A fű harmattal ékszeres,
Tudod: Mária könnye ez.
Csobogó forrás csillan ott,
A biztatás: ne sírjatok.
Mert tövisbokron fény terem,
És megnyílik a végtelen.
Lehet, hogy a megváltás műve
Nem Jánosért volt, a Mennydörgés Fiáért
Nem a kereszt alatt álló Máriáért
Nem Péterért, ki háromszor tagadott
De végül mégis könnyekre fakadott
Nem Tamásért, hiszen az ő lelkében
A Bizonyosság szétterjedt észrevétlen.
S a kérés: Érinthessem sebeid! A legmerészebb
Mert birtokolni akarta az Egyetlen Egészet
Úgy, ahogy a mezők sűrű illattal telnek
Csillag-kalászát a meghajló Végtelennek.
Nem Márk, Máté, Lukács, és ahogyan Pál szól
Ők mind részesültek a Lélek igazából.
Átjárták lelküket a megbánás-könnyek
De mégsem ők kapták a legtöbbet.
A Példabeszéd így szól: elszakíthatod kötelét
De összecsomózza, és közelebb von az ég.
Minden bűnöddel közelebb húz magához
Ki emberi életet érted áldoz.
Igen, Júdásért. Kinek kezében fáklya volt
Sötétség-láng, melynek csak árnya volt.
A barátságot, ahogy visszadobja
Elcseréli gúnyra és szitokra.
Míg ajkán csordult a keserű ecet
A keresztfán őérte szenvedett.
Ki futott önmagától, s a harminc ezüst
Szemébe verte vétkét mindenütt.
Forrásban és patakban vakította
Nem számított ilyen iszonyra.
A saját arca, gyűlölet-görbületre
Csak egy száj, mely átkozódik egyre.
De szellő fakadt, s mikor már nem remélte
Megcsillant a Megváltója képe.
Az, akivel együtt nyúlt a tálba
Kit elvesztett, de Aki megtalálta.
Azt kérdezed: hol vezet az út,
Mi értelme van a fájdalomnak?
Egy sugár a keresztfára hullt
Mert maga a fájdalom az út,
Amely majd a dicsőségbe olvad.
Ösvényei a keskeny útnak
Egyszerre tág mezőbe futnak.
Nyílik a rét ezer virága
Beteljesül az Isten álma.
Húsvétra kaptam egy képeslapot: a rajta levő rajz a feltámadás elképzelt jelenetét ábrázolta. A sírt őrző katonák menekülnek, fény lobban, mintha villámlana, szinte halljuk a dörgést is. Isten azonban nem így jön el: a valóságban a katonák semmit sem vettek észre, a feltámadás csodája nem látványosan ment végbe. János evangéliuma szerint később pénzt ígértek nekik, hogy vallják azt, hogy amíg aludtak, Krisztus tanítványai elvitték a testet. Szóval, hogy tanúsítsák azt, amit nem láthattak. De mi vajon tudjuk-e tanúsítani a legnagyobb csodát, amit szüntelenül érezhetünk: Krisztus valóságát? Hiszen mi ingyen kaptuk a legtöbbet: egész létezésünket, a Megváltó szeretetét.
Hankovszky Miklós: Képeslap
Keressük, Krisztus, földi nyomaid
Köpeny-darab, virágos rét virít.
S hol gyötrődött és szenvedett szived
Fölsóhajt az olajfaliget.
Kérlek, Uram, küldd lelkembe csönded,
Mellyel az életet megköszönted.
A mosolyt, mellyel továbbadtad léted
Szentségén a szétosztott kenyérnek.
Román templom, de barokk az oltár
Mutatja, hogy él, feltámadott már.
És a dörgő prédikációk
Őt hirdetik, ki tenger-titok.
Emlékszel? A koldus arcán
Bizony, hogy én voltam ott.
Kincsed az, mit akkor adtál
Szikra bár, de – téli fagy jár –
Tüzed abból gyújthatod.
A csillagok halkan, szelíden
Apró gyertyák, úsznak a vizen.
Életünk, mint gyertya, ellobog
Őrizzetek, örök csillagok.
Azt éneklem meg, ami nincs
Hiányát a keresztnek.
Ki a világban bujdosik
De mégis, el nem veszhet.
Azt éneklem meg, Aki Van
A hangot, mely száll hangtalan.
A sziklasírban Aki Él
Mert feltámad és visszatér.
Kíváncsian vártuk a „csodát”
És Te szóltál ezerféle nyelven.
Fényt küldtél és csillag-látomást.
És harangnyelv szólt a levelekben
S dicsőséged virág-orgonák
Színén zúgott s illatában zengett –
S nem hallja, akit lelked megteremtett.
Engedd, Uram, hogy a léptem
Keresztúton elkísérjen.
És ragyogó orcád lássam
Napfényes feltámadásban.
Harmat-könny hull, amíg végképp
Szertefoszlik a sötétség.
Szivárvány lesz, ami bánat
Felhő-arcán Máriának.
Kész a templom. Oltárán ragyog
Ezer csodád. Látnak a vakok.
Fehér köve mind egymásba illik,
Fényes ablak tiszta égre nyílik.
Pihen az Úr dicsősége rajta:
Lerombolják? Felépül harmadnapra.
Nincsen hit? A mezőknek mondom
Feltámadt Krisztus!
Zöldül az ág, hogy bimbót kibontson.
Nincsen hit? A fellegeknek mondom
Feltámadt Krisztus!
Dördül az ég, hogy harmat válaszoljon.
Nincsen hit? A szenvedőknek mondom
Feltámadt Krisztus!
A köszönet egy könnycseppben ragyogjon.
(Lukács 24,1)
Harmadnapon
A sírokat kitárják.
Harmadnapon
Nem leszünk többé árvák.
Harmadnapon
Csendülnek nevetések.
Harmadnapon
Mert visszatér közétek.
Egyszerre ott volt minden létezésben
Alkonyatban, hajnalok tüzében.
És kinyíló virágok hitében
A lelkünkre hajlik vigaszképpen
Az égbolt tudta már
És tudta a madárszárnynak íve
Mely felcsapott, és a napsugár
Aranyhidat csillantott a vízre.
A száraz ágból zöld gally felszökött,
Mert Krisztus jár az emberek között.
Betakarja, nyugszik az üldözött,
Mert Krisztus jár az emberek között.
S melyre kockát vetettek, palástja
A világot fogadja magába.
Halálodnak nincs homálya
A keresztfa csillogása
Elfödi azt, ami bánat
Fénye a feltámadásnak.
Kialszanak a földi fények
Mert az égbolton nagyobb ébred.
Hogy fölzendüljön láng-alakban
Ami lélek és halhatatlan.
Birodalmat vártak, királyságot
Míg arcáról kegyelem sugárzott.
Palotáknak fényes termeit –
Harmadnapra felépült a hit.
Nemcsak benned szól Isten. Körülötted is minduntalan visszahangzik a szava. Ha kilépsz házadból, nézz a mező virágaira, az utca fáira, embertársaidra, akik hozzád hasonlóan a munkába igyekeznek… Mindez lehet annak a Lénynek a hangja, aki téged teremtett, és azóta is állandóan néven szólít, hiszen a létezés elismerése a néven szólítás és a megnevezés. Ha oda tudsz figyelmi rá, megérzed, hogy milyen közel állsz hozzá: gyermekednek mond, te meg atyádnak szólíthatod.
Harmath Károly: Jelenlét
Azon a napon asszonyok futottak,
Nem találták a Feltámadottat.
De egy ajkon kiáltás fakad:
– Virágzás lett, nézd! A sivatag.
– Ne érints meg. Már lefoszlott rólam
Mit utoljára adtatok, a vászon.
De csupa seb a test még, aki voltam,
Átvérzik a lélek-ragyogáson.
Vízszintes lét. Ember-bűnbe veszve
Ráfeszültél a Függőlegesre.
Amely föl, az ég felé vezetne
Földi sorsban megváltást keresve.
Lobogó Szár s amelyen a pont vagy
Felkiáltójele századoknak.
Ne a múltban nézzed, sirasd a keresztjét,
Mert ő a Jelenlét.
Ő vezet az úton, karját feléd tárván,
Szenvedésed árján.
És tehozzád fordul, felemelni sorsod,
Benne lehetsz boldog.
Ő az, aki minden, törvény, amennyiben ítél, Ige, amennyiben tanít, Kegyelem, amennyiben megvált, Atya, amennyiben szülő, Fiú, amennyiben szülött, amennyiben eltemetik, ember, amennyiben feltámad, Isten. Ez Jézus Krisztus, akinek dicsőség mindörökké. Ámen.
Szardeszi Melitón: A húsvétról
Bánat hajlik a világra
S megszületik az öröm.
Sugárzik a kereszt fája
S róla csillag-fény köszön.
Aki magát érted adta
S feltámadván, visszatért
Testét osztja láng-alakban
S erő lesz a gyöngeség.
Másféle bizonyosságot adok neked
Bizonyosságot, mely láthatatlan
Akár a forrásoké.
Bizonyosságát a szeretetnek
Amely, mint titkos víz-erek
Összefogja a földet.
Érzed az eső illatát
Vízcsepp gördül a gyökerekre.
Bizonyosságát a fénynek
Mely a tárgyakon válik láthatóvá.
Nyíló bokrok szétterülnek
Feltámadás ez az ünnep.
Hirdeti a föld, virág
Dicséri Isten Fiát.
Újult erők ébredeznek
Te vagy a vég és a kezdet
Ezer patak tör feléd
S tengeredben összeér.
Sziklaösvény, kín, keservek
Dicsőségben hív kereszted
Szenvedésed, a kereszt
Fénylő árnyékot vetett.
Fölszívódik, mint a harmat –
Türelemre int hatalmad
Szétfoszlik a gyötrelem
Trónod az öröm legyen.
S újra, újra, újra, újra
Zsong tavaszi halleluja
Barka-ágad megfogan
Ember-szívben boldogan.
A kegyelmet egészben kapod,
Átélheted, vagy megtagadhatod.
De nem választhatsz töredék-hitet:
Lerombolod, ha föl nem építed.
Kibomló ága egyre zöldebb
Nem is tudod, hogyan köszönd meg.
Hogy a lelkedben egyre több lett
Virága reménynek, örömnek.
Mit hallottál? – Ennyit: hogy él az Isten.
Más egyebet? – Azt, hogy föltámadott.
Miben bízol? – Eljön, hogy megsegítsen.
Milyen hírt tudsz? – Lelkemben ragyog.
(János 20,6)
A Megváltó szenvedése és feltámadása a világtörténelem legjelentősebb, központi eseménye. Szívet melegítő gondolat – és egyben minden idők legdöbbenetesebb szenzációja –, hogy a „hitre képes” keresztények ennek az eseménysorozatnak minden bizonnyal hiteles dokumentumával rendelkeznek. Ez a relikvia a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett torinói székesegyházban őrzött halotti lepel. A kérdésben állást foglalt II. János Pál pápa is: kijelentette, hogy a torinói halotti lepel nem pusztán Krisztus „ikonja”, hanem valóságos relikvia, amely a Megváltó történetiségét, szenvedését és halálát bizonyítja, sőt számos kutató szerint, feltámadását is. Így érezte ezt a jubileumi szentév több millió torinói zarándoka is, akik hódolattal keresték fel a köztiszteletre kihelyezett leplet. „Éppen elég fény van ahhoz, hogy lásson az, aki látni akar, és éppen elég homály, hogy ne lásson az, aki nem akar” (Blaise Pascal).
A feltámadás eseményének, ama nagyszerű, és örök sorsunkat eldöntő pillanatnak, mely végleg megadta a világ létének értelmét, nem volt élő tanúja. A kereszthalált követő harmadnap reggelén Mária Magdolna ment ki elsőnek a sírhoz, még „a hajnali sötétségben”. De már csak a lezajlott esemény nyomait látta: az elhengerített követ, és az üres sírt. Meg az életre támadott Mestert, akit először zavarában a temető kertészének nézett. Majd eksztatikus örömmel szívében futott az apostolokhoz, hogy elvigye nekik a Feltámadott üzenetét. Zihálva törtek fel remegő ajkai közül az alig érthető szavak. Péter azt hitte, valami megzavarta. Azért elindult a sírhoz, János kíséretében – felgyúlva a nagyszerű reménytől –, hogy megnézze, mi történt. János ért oda elsőnek, de nem lépett a sírkamrába, csak Péter után. És János, aki evangéliumában harmadik személyben beszél önmagáról, egy mindössze kétszavas, de tömörségében tündökletes mondatban közli kételyektől gyötört lelkének egy életre szóló, robbanásszerű „igen”-jét. „Látta és hitt”. Mit látott? Mit látott, ami egyszer s mindenkorra meggyőzte őt, hogy az imádott Mestert nem lopták el a rómaiak, nem csempészték ki a főpapok, nem történt vele semmi egyéb, mint hogy feltámadott! A halotti lepel úgy feküdt a sírpadon, benne a bokákat és a csukló rögzítő, meg az áll felkötéséhez használt kendők domborulataival, mint a temetéskor, csak most a test nélkül. A lepel és a test semmilyen más módon nem válhatott el egymástól, csak úgy, hogy a test egy bizonyos pillanatban megszűnt a lepelben lenni, és a leplen kívül jelent meg. A lepel test fölötti része meg a kendők pedig ráereszkedtek a test alatti lepelre. A János elé táruló látvány, a lepel „tanúságtétele” meggyőzte az ifjú apostolt. „Látta és hitt”.
A torinói székesegyházban őrzött ereklye, a halotti lepel egyes tulajdonságai nemcsak igazolni látszanak az elmondottakat, hanem a részletekre vonatkozóan is számos tény olvasható ki belőlük. A műszeres vizsgálatok három sarkalatos tényt állapítottak meg: 1. A képmást egyes elemi rostok felületi részének halvány sárgásbarna elszíneződése okozza. 2. A vér valódi embervér. 3. A képmást alkotó elszíneződés okát a szakemberek nem tudtak sem tényszerű, sem hipotetikus magyarázattal szolgálni. A rost-részecskék elszíneződését víztartalmuk elvesztése okozza, amit dehidrálódásnak nevezünk. Ennek oka valamilyen hőenergia illetve égés fellépése lehetett. Erre utal az 1532. évi Chambéry-i tűzvészben megégett lepelrészek színének hasonlósága. A leplen található képmás negatív volta már a Secondo Pia torinói ügyvéd által 1898-ban készített első fényképek óta ismeretes volt. Már akkor kiderült, hogy a sötét és világos foltoknak az emberi szem számára megszokott, pozitív képet eredményező együttese a negatív lemezen jelenik meg. Ami csak úgy lehet, hogy a leplen magán a képmás „negatíve” van jelen. Hogyan lehetséges ez? – Az olasz és amerikai lepelkutatók felfedezték, hogy a képmás foltjai háromdimenziós információkat tartalmaznak. Ami jelen esetben annyit jelent, hogy a világos és sötét foltok nem esetlegesen helyezkednek el a képen, hanem egy koherens rendszer részeként, és a lepel adott helyén a testfelület egy pontjának a lepeltől való távolságát fejezik ki. Ott sötétebbek a foltok, ahol a lepel érintkezett a testtel, vagy a távolság kicsi (orr, áll, homlok, stb.), a távolság növekedésével a foltok egyre világosabbak, majd egy bizonyos távolságban el is tűnnek.
A torinói lepel egymás melletti sötét pontjainak matematikai értéket tulajdonítva, az információkat megfelelő műszerrel a harmadik dimenzióban is meg lehetett jeleníteni, másképpen szólva a sötét és kevésbé sötét pontok dekódolásával el lehetett készíteni a Lepel Emberének élethű domborművét. Megdöbbentő a gondolat, hogy ez a dombormű minden valószínűség szerint az Úr Jézus fényképe alapján készített élethű szobor. Adjunk hozzá e kutatási eredményekhez még egy, a korábbi időkből származó felismerést, miszerint a lepel vérfoltjai alatt nincsenek a képmást alkotó elszíneződések, illetve égésnyomok. A tudományos eredmények egy irányba mutatnak, és hihetővé teszik a lepel keletkezésével kapcsolatos hipotézist. Eszerint Jézus feltámadását sajátságos – és valószínűleg nem a földi fizika világába tartozó – villámcsapásszerű fény-és hangjelenség kísérte, mely felszabadította a Megváltó testét a földi fizika kötöttségei alól, és képessé tette, hogy „megdicsőült” testével a leplen kívül jelenjen meg, később zárt ajtókon hatoljon keresztül, és a vízen járjon. És e fény-és hőjelenségnek az éppen föltámadó testből kellett kiindulnia vertikális irányú sugárzás formájában, hogy torzítás nélkül a lepel anyagába „fényképezhesse” a test frontális és hátoldali domborzatát. A kendő belső oldalán a vérző sebekkel történt érintkezés folytán kisebb-nagyobb vérnyomok keletkeztek. Ezek fölfogták a sugárzó energiát, ami miatt az vérnyomok alatt hiányoznak az égésnyomok. – A kutatások jelen állapotában ennyit tudunk kiolvasni a szent lepelből Jézus feltámadására vonatkozóan, a szenvedéstörténetre és Jézus kereszthalálára vonatkozó tanúságtétel külön elemzést igényel.
A szent lepel hitelességét elfogadó tudósok és hívek az „égés” révén a vászonra „fényképeződött” képmás keletkezésének okát a feltámadást kísérő hő-és fény, vagy egyéb fizikai jelenségekben látják. Jézus feltámadása megváltói működésének kulcsa és csúcspontja, a világtörténelem központi eseménye, melytől minden múlt, jelen és jövő létező létének értelmét és jogosultságát nyeri – a lepel nemcsak tanúja, hanem bizonyítéka is ennek az eseménynek. A képmás léte és bizonyos tulajdonságai a holttestből kiindult vertikális és párhuzamos sugárzást feltételeznek, mely sugárzás nemcsak hogy létrehozta a képmást, de olyan sajátos tulajdonságokkal ruházta fel a feltámadó testet, melyről az evangéliumok is megemlékeznek. A feltámadás után megjelenő megdicsőült testre immár nem vonatkozott sem a gravitáció, sem a „testek áthatolhatatlanságának” törvénye. Zárt ajtókon haladt keresztül, valamilyen módon „szelleminek” látszott, mégis evett és ivott tanítványaival, a vízen járt. Az életbe való csodálatos visszatérésig egy Magasabb Erő felfüggesztette a romlás romboló erőit. A „rigor mortis”, a halál merevsége feloldódik, lazul a sebekbe száradt és a vérzések pontos irányát felmutató vászon, és a következő pillanatban már átjárja az élet villámló ereje a bűneinket eltörlő, halálból visszatérő Megváltó testét. A lepel hitelessége mellett szól a 19. század végéig rejtett tartalmának hallatlan gazdagsága, mondanivalójának konkrét egyértelműsége és részletessége, természettudományi és művészettörténeti bizonyítékok. A lepel megismerése közben mi is megismételjük a „hitetlen Tamás” elfojtott kiáltását az apostolok körében megjelent Jézus felé: „Én Uram, én Istenem!…”
Viz László
A csepp lehullt és nem maradt nyoma
De kihajtott csokra egy virágnak.
A szirom lehullt, nem maradt nyoma
De a szélben illata szerteárad.
Férfiát a fájdalomnak
Kereszttel ki egybeolvad
Fátyol tükrén láthatod.
Foltjain a fehér gyolcsnak
Kínját, aki érted holt csak –
Vétked megváltása volt.
Veronika melyet átad
És kendője Máriának
Szent testével összeforrt.
Kinek szívét hét tőr járta
S aki szenvedés arája:
Hitük őrzi drága gyolcs.
Átjárja a könnyűséget
Nyomával a szörnyű mély seb
Ahogy korbács rácsapott.
Hogy halálból legyen élet
Tanúja a győzelmének
Akár angyalszárny, ragyog.
Felkelt, s lement a nap –
Fellobbant sugarad?
Volt, kit lelked megsimogatott,
Vagy terméketlen telt el a napod?
Mert közben, ne feledd
A Golgota felett
Felkelt, s lement a nap.
Virágzó hittel viharban állni
Kegyelmet, Isten, csak Tőled várni.
Ne gondolj arra, van-e védelmed,
Megóv a pajzsa, aki éltethet.
Virág hitével feszülj a szélbe
Kitép? Mit ér el. Örök az élet
Krisztus kertjében.
Szellemsugár, napfény mosolyog
Hogy fölszenteld az apró templomot.
Csöpp boltozat, a homlokára vesd
Hirdethesse a kereszt-jelet.
Lélek-tükör, parányi ablakok
Ragyogtassák, hogy megváltatott.
Szívünkbe oltasz élet-ágat,
Elvegye mérgét a halálnak.
S amely minket életre váltott
Szívünkbe oltod a halálod.
Csütörtök. Piros alkonyat
És csillagfény a szeretet
Mely mindent odaad.
Péntek. Sötétlő felleged
Mely Isten-arcot elborít –
Halálon győzni hogy lehet?
Szombat. Már megváltás dereng,
Foszladozik a gyűlölet,
A rossz a semmibe veszett.
A Krisztus-arc köztünk lobog,
A keresztjével egybeforrt.
Áttört keze megszenteli
Lelkünkben a vasárnapot
(János 21,15)
A téli erdő csipkebokra ég
S hullik a hó, a hegyi beszéd.
Kristály-ostya. Hull csak, egyre hull
Ahogy testét szétosztja az Úr.
Mert én is csak egyetlent szerettem
Az Egyetlent: Krisztust a kereszten.
Felé fordult minden földi vágyam
Hogy sebzett testét a testembe zárjam.
És amikor gúnnyal ostorozzák
Megóvjam őt, akár a szentelt ostyát.
Milyen utat készített szived
Jézusnak, a Názáretinek?
Szél-zúgás, a messzeség felel
Megtalálod, akit keresel.
Kihunyó földre fényt borítva
Felragyogjon a kereszt titka.
Míg a kárpitok meghasadnak
Igéje összeforr szavadnak.
Hogy amit senki meg nem értett
Teremtsen új testvériséget.
Az oltárnak kettős tükre
Fényt vetít az életünkre.
Az egyikben látszik minden
Szándék és tett ember-szívben.
A másikban megváltásod:
Keresztfának árnya áll ott.
Ember! Ugye szíved döbben
Látva léted e tükörben.
Ahogy bűnbánatra intve
Felragyog a kereszt íve.
Célul tűzöd: a Hármat elérjed
S célja vagy az egyetlen Egésznek,
Mert önmagát adta át teérted,
A szándéka kereszt fáján vérzett.
Porszem, melyet irgalma kavargat
Harmatcseppnek csillanása, az vagy.
Gyöngykagylónak pillanat-paránya
Vagy az örök végtelenbe zárva.
(Lukács 24,13)
János várta. Nem tudta, hogyan
De érezte, hogy hite megfogan.
A keresztfa, amely vérezni kezd
A keresztfa, az élő szeretet.
Egy mosoly, amely mindent beragyogott,
Hogy messzire láttak, pedig alkonyodott.
S egy hang megtörte hallgatásuk csendjét,
Szél-zúgásban áradt a Jelenlét.
Harmat pergett, mint igazság, az útra,
És megérkeztek akkor Emmauszba.
Az emmauszi úton. A vándorban Jézus… az asztalból oltár… Az estfényű lelkem lehet bármily sötét, reményvesztett, fénye Jézus…a másik emberben…a kenyértörésben, a szeretet lelkesültségében, a visszaemlékezésben. De jó, ha a kegyelem él lelkemben, ha meglátom Jézust…a reménytelenségben.
Etele György Sch.P.: Kegyelem
Jel vagy, mely Istenben ragyog
És ne akarj te többet.
Hogyha a nappal fénye fogy
Arannyal gyúl ki csönded.
Az idegen, aki csatlakozott hozzájuk,
A kegyelemről beszélt, s az áldozatról,
Az Atyáról, ki az embert úgy szerette,
Megváltására elküldte fiát.
A határtalan, égő szeretetről,
Beszélt a szenvedésről és keresztről,
S a világra míg éj sötétje szállt,
Felragyogni látták a szavát.
Érzékeiken túl egy arc derengett,
S akkor suttogva szólíták a Mestert.
Az új vagy evangéliumi törvény, amelyet Krisztus hirdetett és valósított meg, az isteni, a természetes és kinyilatkoztatott törvény teljessége és beteljesedése. Összefoglalása Isten és a felebarát szeretetének kettős parancsa, és az, hogy úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket. Az új törvény belső valóság: a Szentlélek kegyelme, mely lehetővé teszi az ilyen szeretetet. A „szabadság törvénye” (Jak 1,25), mert elvezet a szeretettől késztetett önkéntes cselekvésre.
A katolikus egyház katekizmusa: Az evangéliumi törvény
JÉZUS:
Kik vagytok, és hová tartotok?
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Vándorlunk, bár utunk elfogyott.
Fénylő ösvény, az egyetlen út
Három napja éjszakába hullt.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Hittük: az út az Országba vezet.
De köd támadt, s az ösvény elveszett.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Három napja napunk elborult
És megdermeszt, hogy egyedül vagyunk.
JÉZUS:
Miről beszéltek? Nap, mely lebukott?
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Idegen vagy? Hogy-hogy nem tudod?
Nem hallottad, ki megfeszíttetett,
Ítéletét a Názáretinek?
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Azt gondoltuk: ő lesz a király,
S Izrael régi fénye helyreáll.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Reméltük: véget ér a szolgaság,
Mert gyógyított, és tett számos csodát.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Azt gondoltuk: így adott jelet,
S megszabadítja végül Izraelt.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Apja révén Dávid sarja volt,
De harmadnapja elárultatott.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Éjszaka az Olajfák hegyén
Gyűlölet lobbant, mint a fáklyafény.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
A Tanács elé hurcolták el őt,
S úgy gyalázták, mint gonosztevőt.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Vártuk: győzzön az ítéleten,
Önmagáért hogy csodát tegyen.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Míg vádolták, ő csak hallgatott,
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
S Pilátusba a szó beléfagyott.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Az éjszakában gyors volt az ítélet,
De a bírák mind a földre néztek.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
S aztán vitte, sziklára omolva
A keresztjét, mint egy vétkes szolga.
JÉZUS:
Vakok vagytok. Hisz ez volt a jel,
Hogy itt van már a megváltás közel.
Megíratott: úgy jön el, mint szolga
Ki a világ üdvösségét hozza.
Kik ismerték, megtagadják félve,
Szánakozva néznek szégyenére.
Rejtve jött el – így kellett legyen,
De gyümölcsöt hoz a kegyelem.
Képmutató! A fát elveted,
De róla gyűjtesz gazdag szüretet.
Hiszen az Úr országába jött…
Mégsem bíztok benne, kétkedők?
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Lelkünk éled, bár súlyos a szavad,
De mégis ez, mi reménységet ad.
JÉZUS:
Boldog, aki urát ébren várja,
S friss olajat töltött a lámpásba.
És megnyugszik, mert tőle kap jelet,
Az igazságért ki üldöztetett.
Mert beteljesült, amit zeng a zsoltár,
És tanúi lettek, kik vádolták.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Az alkonyat ahogy mind sötétebb
Szavaid, mint olajmécses, égnek.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Éjszakába hull a földi lét,
De fellobban fényesen igéd.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
A homálynak nincs hatalma rajtad,
A szavaid békét sugaraznak.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Nyugalmat adsz, érezzük erődet
És ahogy szólsz, egyre ismerősebb.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Mint amikor megnyugszik a nyáj,
S pásztoránál védelmet talál.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Így hirdette: én vagyok az ajtó,
És nem jöhet rajtam át a rabló.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Felelj nekünk: ki vagy, ismeretlen?
JÉZUS:
A juhaim megismernek engem.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
A nappalon szemünk megcsalhatott,
De most mélyebb bizonyság ragyog.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
A hegyek mögé lebukik a nap,
S az olajfák tovább aranylanak.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Szenvedését jövendölte meg,
Ahogy óvta Jeruzsálemet.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
A homlokán úgy viselte még
A koronát, a szenvedés jelét.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Amit hoztak, a hír igaz lehet,
Hogy feltámadt, ki értünk szenvedett.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
A hír, amit még nem értettünk reggel,
De értelme a szavadból dereng fel.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Feltárul a legmélyebb titok:
Megmondotta, hogy szenvedni fog.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Azt is: ami leromboltatott,
Felépíti újra a templomot.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Szavaidon eloszlik a kétség,
S a szívünket tölti új reménység.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Őt idézték a próféta-szavak,
A gyöngeségben lett hatalmasabb.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Ember-sorsban önként osztozott,
A bűnösnek is megváltást hozott.
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Felzokog, ki megtagadta, Péter,
Kövessük az alázat hitével.
ELSŐ TANÍTVÁNY:
Ki vagy, Uram? A lelkünk újra él!
MÁSODIK TANÍTVÁNY:
Nézd! Ragyog a megszegett kenyér!
Nagypénteken Rómába szállnak a harangok. Gyermekkoromban látni is véltem őket, ahogy galambokként útra kelnek a kis falvak harangjai a festői Erdélyből, a gazdag bácskai rónákról, a zsindelytetős felvidéki templomokból és a zajos városok dómjainak tornyából. Aztán összeverődve valahol a kék tenger felett, csapatosan repülnek tovább, némán, mert akkor már egy kondulásnak sem szabad zavarnia a nagy-nagy csendet, ami a halott Krisztust körülveszi. Gyermekkoromban nagyon szerettem harangozni. Ünnepnek számított, amikor az öreg Zóni bácsi, templomunk harangozója felengedett a többiekkel a kórusra, ahol meghúzhattuk a harangköteleket. A boldogság csúcsa volt számomra a harangszóval üzenni a világnak, mert akkor úgy éreztem, hogy kiáltok a harangok nyelvével. Mindig is arra vágytam: „messzire szólót, nagyot kiáltani!” Magam elé képzelem az ünnepi hangulatot, amikor a harangok szavára hívők serege indul el a templomok felé. Csak a legnagyobb ünnep előtt némulnak el a harangok, hogy elszálljanak Rómába. Ilyenkor beszédes mély csend ereszkedik a szívekre. A nagypénteki csendben gyakran eltűnődöm: hiszünk-e valójában a feltámadásban? Magamtól is megkérdeztem már százszor: hiszek-e? Mert csak addig igazán a lélek igazi ünnepe ez a nap, csak addig jelentenek megnyugvást és megújulást számunkra a visszatérő harangok, amíg hiszünk. Nem ünneprontásként mondom, a feltámadás felemelően szép ünnepén gyakran láttam, hogy ilyen körmeneten mindig akad, aki a szélre sodródik, rongyos ruhájában el-elmaradozik és sír. Ilyenkor mindig az nyilall a szívembe: Krisztus őket nem váltotta meg? Hisz nekik sose jutott az élet édes tömjénfüstjéből, őket nem érte az áldás szenteltvize.
Miért rekesztették ki őket a lélek nagy boldogságából? Ők miért sírnak, amikor mi énekelünk és örvendezünk, hiszen értük is meghalt a Megváltó! Egyszer a hittanórán is megkérdeztem ettől öreg plébánosunkat, mert tudni szerettem volna: nekik miért nincs ünneplőruhájuk? De sose kaptam kérdésemre választ, azóta se tud nekem senki biztatót mondani, öreg, tapasztalt lelkipásztorok is csak a szemüvegüket törölgetik ilyenkor. És bennem ezért kétségek és félelmek bujkálnak.
Pedig lehet-e szebb muzsikája szívünknek a húsvéti harangszónál, a feltámadást hirdetőnél? Sok-sok régi feltámadásra emlékszem, de van egy közöttük, amelyre még most is átforrósodik a szívem. Megrendülve gondolok még ma is arra szép napra, amivel az élet megajándékozott. A legszebbel, amit adni tudott.
Egész éjszaka szóltak akkor a fegyverek, s a félelem ült a városon. Másnap hirtelen csend támadt, nagyszombatra virradtunk, így a harangok is hallgattak. Üresek voltak az utcák, mert a halál leselkedett a kapualjakból.
Emlékszem, a posta kapualjába húzódtam, amikor egyszer csak nagyot dobbant a szívem. Egy páncélos kanyarodott a zombori Szentháromság térre. Többedmagammal berohantam a szemközti templomba és meghúztuk a harangköteleket. Harangoztunk és sírtunk. Megszólalt az orgona is. Alleluja!
Sose felejtem el azt a napot: 1941 volt, a feltámadás ünnepe. Van talán, aki már elfelejtette?
Illés Sándor
Lerombolt szentély. Nem szól már
A kórus-hang az oszlopok között
A viharokban szétporlott az oltár.
De meglelted. Egy imádságnyi csönd
Hirdette a régi templomot
És beléptél megnyíló kapuján.
(János 20,24)
Megidézlek – látni akarlak!
Ha keresztfán, ha szenvedőnek, annak.
Sebeidet inkább nem hiszem
Ne csak lelked érintse szivem.
Nemcsak ahogy bor színébe olvad
Azt láthassam, a testi valódat.
Ne szellőként kínálj csak nyugalmat
Halljam, ahogy prédikál az ajkad.
Hangodban zeng a mindenség húrja
Halljam, ahogy megszólítasz újra.
Vigaszt nyerjen az emberi végzet
Halljam újra a Hegyi beszédet.
Lássam, ahogy elcsitul szavadra
A hullámzás, az őrült vész haragja.
Tükröződsz a tengerek ölében
És a forrás apró fénykörében.
A kereszted roskasztja a vállam
S az vagy, kiben nyugalmat találtam.
Mert te vagy a társtalanok társa
Megcsillansz, mint lelkem látomása,
A végtelen égbolt lángolása
S a szemében őriz egy bogárka.
Szelíd völgy és fölötte a vad szirt
Amelyen a felleged aranylik.
A hatalmas fenyő csak egy pálca
S vagy az apró fűszál suhogása.
Az a zúgás, melyet kelt a szélben
Betölti szívünket észrevétlen.
Ahogy szóltál, elém hoz az emlék
És te vagy a szüntelen jelenlét.
S ha nem látlak, megidézlek százszor
Jöjj, mint Kisded, jöjj, mint Pantokrátor.
Nem tölt be már tavasz sem, az ősz sem
S ha érinthetem sebeidet, győztem.
Tamást hitetlen Tamásként szoktuk említeni. Lám, a többiek hittek, neki azonban közvetlen bizonyosságra volt szüksége. Pedig lehet, hogy a Tamásé volt a mélyebb hit: egészen akarta Krisztust, testi valójában, ahogyan mi is szeretnénk megérinteni eltávozott szeretteinket. Krisztus megérti Tamás kívánságát, a szavaiban rejlő kétségbeesést, a lázadást az elmúlás ellen, és nem kioktatólag, hanem mosolyogva fordul hozzá: legyen, ahogy kívánod, legyen a tiéd a teljes jelenlétem. Hiszen én azért jöttem, hogy eltöröljem a halált: jogod van ahhoz, hogy megkapd, amit kértél, ami nem bizonyíték csupán, hanem kapcsolatunk lényege, az, hogy ismét együtt vagyunk, valóban érezhetjük egymás közelségét.
Nádudvari Tamás
Hogyan mehetünk ki úgy a hazánkból, hogy benne maradunk? Külföldinek hiába tennénk föl ezt a kérdést, valami csavaros rejtvényt sejtene benne. Mi azonban, határon innen és túl, rögtön értjük egymást. Mert számunkra az innen a túl, és a túl válik innenné, legalábbis lélekben. Ebben a hazánkból hazánkba tartó vándorlásban a Csíksomlyói Szűzanya a társunk, mint ahogyan az volt mindig, ha a történelem eseményei indulni kényszerítettek, vagy éppen helyben maradva jutottunk át egyik országból a másikba. A Napbaöltözött Asszony, a templomok árpádkori freskóin feltűnő Köpenyeges Mária, aki egyaránt oltalmaz égbeszökő havasokon és síkságok végtelenjén, életünk ünnepein és hétköznapjain. Családom lakhelyei egyszerre példázzák a szétszakítottságot és az összetartozást.
Én Szilágysomlyón születtem, Budapesten élek. Unokatestvérem Magyarországon, Kapuváron született, most Brassóból küldi nekem a másféle pecséttel ellátott leveleket. Vagy ez lenne a természetes, hiszen földrajzilag, kultúrában összetartozó vidéken, a Kárpát-medencében élünk, miért is van arra szükség, hogy Debrecenből Nagyváradra, Aradra vagy Máramarosszigetre menet határon vesztegeljünk? Családunk a régebbi keletű népvándorlásokban is kivette részét: anyai nagyapám barcasági csángó volt, Brassó mellett, a Hétfalu vidékén éltek, édesanyám Brassóban született. Az itteni csángók magyar szigetet alkottak a szászok vidékén. Édesapám foglalkozásának a nevében is benne van Erdély, erdészként dolgozott Besztercebánya mellett. Aztán jött a bécsi döntés, ezt a vidéket visszaítélték Magyarországnak. Az újabb impériumváltás után a román hatalom nem alkalmazta tovább apámat, a magyar minisztérium áthelyezte, marhavagonos utazás– és, szerencsére csak két hetes, lakás következett. Egerbe kerültünk, édesapám folytathatta foglalkozását, elveihez az úgynevezett szocialista időszakban is hű maradt. Öten vagyunk testvérek, édesapám többünknek apostol-neveket választott, én így lettem Tamás. Nem a kételkedő, hanem az, aki „látott és hitt”. Családunkban valamennyi felekezet egymásba kapcsolódott. Az anyai ág részben evangélikus volt, az apai ágon Nádudvari Péter református papnak 84 prédikációja maradt fenn. Apám reformátusként Székelyudvarhelyen katolikus iskolába járt, Majláth püspök hatására katolizált. Egerben az egymással szemben fekvő katedrális és pártház közül az előbbit választotta, én gyerekként ministráltam is, ezért aztán 1953-ban kitették állásából, mindennap ingáznia kellett vagy négy órát Miskolcra. Ez még mindig enyhébb büntetés volt, mintha kitelepítettek volna, ahogy sokakkal megtörtént az akkori időben.
Azután jött az 1956-os forradalom, melynek több eseményére emlékszem. Láttam, ahogy ledöntik a vörös csillagos emlékművet, Sztálin szobra az Érsek-kertben állt, azt is ledöntötték, többé már nem állították helyre. Emlékszem egy átlőtt kalapra, a szomszéd ötgyerekes családfőé volt. November 8-án vasárnap délelőtt az emberek már hazafelé tartottak a templomból, mikor a kaszárnyából egy katonai dzsip robogott a ciszterciek templomához, és tüzet nyitott a tömegre. Egyébként minden fellelhető dokumentumot, újságot összegyűjtöttem a forradalomról, segítenek felidézni az eseményeket. A hatvanas évek végétől az Akadémia gazdasági vállalatánál dolgozom. Családom, két gyermekem van, pályám valahogy úgy alakult, hogy habár hitemet, elveimet soha nem kellett tagadtam meg, mégis elismerték tevékenységemet.
Nádudvari Tamást 2005. augusztus 20-án Sólyom László köztársasági elnök a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjével tüntette ki.
(Lukács 24,46)
Ötven nap, míg önmagukba néztek
És Ő eljött még egyszer közéjük,
Hogy letörje a hitetlenséget.
Velük ment az emmauszi úton,
És míg szavát tág lélekkel itták,
Tamást hívta, a kétkedő tanítványt.
Ötven nap, és vetése megérett,
Ez edzette kősziklává Pétert,
És fölszította Jánosban a lángot.
Dicsőségében akkor mennybe szállott,
De tudták immár: velük marad végleg,
És összegyűltek és remegve várták
Hogy megérkezzen, akit Lelke küldött,
S a dermedt földön lehelete szállt át,
Csöndes fénnyel megvirradt a Pünkösd.
Hogy feldíszítsen minden ünnepet
Ki az, ki az Úr nevében jő
S mint barka-ágat, nyújt derűt neked.
És váratlanul szárba szökkenő
Nárciszt, amely elűzi a telet.
A tavaszi zöld honnan tör föl,
Miféle rejtett mag-erőből?
Melyek az arcodra peregnek,
Honnan hullnak az esőcseppek?
Az ember-lélek sötét, puszta,
Ki veti be reménnyel újra?
Valamikor, ha templomhoz értél
Hosszú, hosszú utazás után
A barna padokban megpihentél
Kereszt csillant a gyertyák sugarán.
S most visszanézel a régi utakra
Ahol emlékezés fénye reszket
És lelkedbe érnek a keresztek.
Böjtidőben egyre jobban
Fázom, sírok, reszketek
Elárulják Megváltómat
Az az óra közeleg.
– Minek az volt drága ára
Szenvedése, a kereszt
Test, lélek feltámadása
Az is egyre közelebb.
Úgy teremtesz, Uram, mint az érmét
Napsugarat és viharok kékjét.
Összeforrva életet, halált
S nem látjuk, csak egyik oldalát.
De tudjuk: egyszer majd az ember sorsa
Egésszé lesz, kezedben felragyogva.
Uram, tudom: adósod vagyok
De nincsen semmim, amit adhatok.
Mit adhatnék a piruló levélnek
Mely beszórja utamat? Csak kérek.
Őszi erdőt beborítod fénnyel,
Ajándékozz meg ezer színével.
Mit adhatnék a dalos madárnak?
Csak egy hangját add a dallamának.
Mit adhatnék pataknak, napsütésnek?
De sugarad a lelkembe érhet.
Tőled kaptam, átjár az öröm
S ennyit suttogok csak: Köszönöm.
A húsvét éjszaka a gyönyörű szertartásokkal nemcsak a nagyhét kiemelkedő pontja, hanem az egész üdvösségtörténetet meghatározó esemény átélése. Isten beavatkozásai az emberiség és a világ történelme során ahhoz az éjszakához vezetnek, amely „minden éjszaka anyja”. Nem véletlenül választotta ki az Egyház az ünnepélyesen felolvasott szentírási olvasmányokat, mert azok tudatosan idézték fel az ember teremtésétől Ábrahám kiválasztásáig, és az Egyiptomból való kiszabadulástól, a próféták megtérésre szólító felhívásáig, azokat az eseményeket és fontos állomásokat, melyek meghatározták Isten népe életét, mert ezek egyetlen célja, hogy elvezessenek és rámutassanak Jézus Krisztusra, Isten Fiára, a mi Megváltónkra. Fel sem tudjuk fogni Isten szeretetét az emberek iránt. Ő ezt azáltal mutatta meg, hogy a történelem egy adott pontján elküldte Fiát a világ üdvözítőjéül. Ő az emberek között emberként élt. Nem egyszerűen felülről intézkedett, hanem egészen közel jött hozzánk, amikor felvette az emberi természetet és egyúttal meg is szentelte az emberi életet, amikor megmutatta, hogy igazi hivatásunk a bűntelen élet. Önként vállalt szenvedésével és halálával pedig minden bűnünket magára is vette, és a kereszten megsemmisítette. Feltámadásával egy olyan új utat mutatott nekünk, amely már itt a földön az örök életbe torkollik.
Kránitz Mihály: A húsvéti éjszaka
Megrebben a hajnal szárnya,
Köd oszlik a sír felett.
A szeretet szivárványa
Átjárja a szíveket.
Ki elhagyott, aki árva,
Éhezik és didereg,
Ráboruljon a palástja,
Aki értünk szenvedett.
Sebeinek vigaszával
Gyógyulást nyer a beteg.
Bűnt megválthat tisztasága,
Sárral, vérrel szennyezett.
Felderüljön igazsága,
Az tartson ítéletet.
Aki latrok közé zárva,
Bilincsünket törje meg.
Áradjon szét szabadsága,
Keresztfára szögezett.
Sziklaszirten magányos kereszt
Napfény izzik és zápor pereg.
Végtelen ég, magányos földi bánat
Úgy feszül ott, mértéke a világnak.
Az ablakon halványzöld remeg
Befutották szőlőlevelek.
A virágzást hol szelíden kibontod
Adj lelkünknek újabb horizontot.
Nem az, ha csak beszélnek rólad,
Hanem, ki véled egybeolvad.
Pirosló nyomán a szegeknek,
Keresztfáján a szeretetnek.
Krisztus testét vedd magadhoz
Úgy hajolj a pillanathoz
Felmutatva tetteid.
Életeden, mint az ostyán
Nagyobb fény hull: ember-sorsán
Isten-léte megsegít.
Ha kereszted hajlik hozzám
Krisztus, nem kell más borostyán,
Lelkem véle eltelik.
Az Igét láttam, mely köztük lebeg
De arcuk vak és agyuk süket.
A keresztet, melyen lángnyelv lobog
Az ember bűnét, mely megváltatott.
Keresd a záport. Párája száll csak
Feltámadt Krisztus. – Bizony, feltámadt.
Angyal hozta a hírt Máriának
Most angyal mondja: – Bizony, feltámadt.
Megváltására jött a világnak
Bűn váltságára. – Bizony, feltámadt.
Diadalíve a keresztfának
Feltámadt Krisztus. – Bizony, feltámadt.
Isten az ígéretek Istene. Nem csupán természeti hatalom, amelyben a természet örök hatalma, a „pusztulj és szüless” örök törvénye mutatkozik meg. Nem olyan Isten, aki az embert a kozmosz körforgásában mindig ugyanannak örök ismétlésére kényszeríti. Ez az Isten az eljövendőt tárja fel előttünk, amely felé a történelem tart; a lét végérvényes céljára és értelmére mutat rá. Ő a jövőbe vetett remény, a visszafordíthatatlan irányú történelem Istene.
Joseph Ratzinger: Az ígéretek Istene
Felzúgott az erdő
És a tengerek
Madár dala, zengő
Teljen meg Veled.
S a virágok kelyhe
Amely tágra nyílt
Harmatcseppre lelne
Szomjan várna mind.
Nem lehet magától
Egyedül egész
Fény kell, könnyű zápor
Szellő-csevegés.
És a búzaszárak
Összehajlanak.
Álmát új kalásznak
Megtermi a mag.
Futtok a hírrel, hogy
Nincsen ott.
Hirdettétek-e, míg
Ragyogott?
Akár lágy eső a
Levelen,
Pergett kezén áldó
Kegyelem.
Vesztegette kincsét
A világ –
Hirdetitek: – Nincs ott!
A hiányt.
Hiányában vesszük észre azt, aki bőségével fordult felénk. Amit adott, természetes volt: a tőle kapott bizonyosságot, létezésünket használtuk akkor is, amikor elfordultunk tőle, és tagadtuk létezését, vagy csupán kételkedtünk benne. A tagadás azonban csak önmaga ellen fordulhat, Isten lényegét nem érintheti. Ezért a kételkedő ember végtelen árvaságában visszatér Istenhez, hiszen a marék por egyedül benne lelheti fel a végtelen szeretet távlatait. Ekkor már mindent odaadna érte, és minden mást semminek tekint.
A keresztfán, a szögeken
Kigyúló Pünkösd-lángok.
A kegyelmedet add nekem
Hogy átjárjon hiányod.
Aznap csak ennyi történt:
Hullám csillant a Genezáreti tavon
És átfutott a túlsó partra.
A Getszemáni kertben
Virágba borult egy olajfa.
Megadtad a hitnek gyönyörű csodáját –
Adtuk a keresztet.
Te a megváltásunk nemzedék során át
Mindig újrakezded.
Elérhessünk a csúcsra, a fényre –
Indulsz a Golgotára.
Átszövi utunkat a kereszt reménye,
Szeretet csodája.
A kerengő csillogása
Ezer szerzetesnek álma.
Imádkoztak, körbe járva,
Sorsuk mélyed kőbe vájva,
Igédnek harmatozása
Hull a kútból, Ég Királya.
Ezer szerzetes imája
Futó szellő mormolása.
Mint az árnyék, járnak körbe,
Dicsérik a Fényt örökre.
Üdvösséget Tőled várnak,
Árnyékán a keresztfának.
Ez a sorsunk. Árnyba hullva -
Csillagodat gyújtsd ki újra.
Szétfoszoljon minden bánat,
Hogyha új életre támad.
Hisz ennyi az ember-sors csak:
Tűnő árny, mely felloboghat.
Megcsillan a rózsaablak,
Bíbor hajnal befogadhat,
Minket, kik az éjben járunk,
Vigaszunkat, téged várunk.
Szerzetesek, térdre hullva,
És felzeng a Halleluja.
Ezer árnyék térdre hullva
Dicséretet mond az Úrra.
Kegyelmedet küldd el újra,
Pünkösd-napon, Halleluja.
Percünk hisz csak Benned élhet,
Aki eljössz, örök élet.
Szüntelenül körbe járnak
Szerzetesek, mint az árnyak.
Te is velük, te is árny vagy,
Ritmusán szél-suttogásnak,
Nappalnak és éjszakának.
Az alapot simára csiszoltad,
Aranylemezzel gondosan bevontad,
Mégsem ettől csillan meg a kép.
Barnával színezed a szenvedést,
A palástot az öröm pirosával,
De a lélek mégsem ebben szárnyal.
Csak akkor él az ikon, a csodás,
Ha az Úré az utolsó vonás.
A kápolna csendessége
Oltáron a Krisztus vére
S üzenete a kenyérnek.
Aki magát érted adta
Keresztfán függ fény-alakja
Feltámadott harmadnapra.
Getszemáni éjjel csöndje
Őrzi, aki érted jött el
Hogy megváltson mindörökre.
Ki törheti meg magányát
Ki bírja a kereszt fáját
Vinni véle Golgotán át?
Megtagadtunk, akár Péter
Elhívatás erejével
Pillantásod hozzánk ér el.
Keresztednek egy szilánkját
Kérünk, Urunk: nékünk add át
Szenvedésed koronáját.
Lehessünk alapkő, szikla
És virággal elborítja
A kegyelem végső titka.
Úgy indulok el sietve
Viszem csendem nagyobb csendbe.
Oltárodon fényesedve
Lobogjon, mint gyertya teste
Eső rejtett, fátyola a ködnek
Csak halványan derengett a zölded.
De amíg hópelyhek sűrűsödtek
Tavaszunkat érlelte a csönded.
Néma évek bazilikája
Borul fölém. Egy mély harang
Száz évet üt, de mindhiába:
Magányos léptek konganak.
Egy pap jön elő minden órán
Ragyogó, fehér palástban
S poros, üres sorok előtt
Prédikál a bazilikában.
(Kol 1,24)
A lehajló kereszten tiéd lett
Hirdetted a krisztusi igéket.
És visszhangzik suttogó szavad
– Mit kérsz, Tamás? – Uram, Tenmagad.
Gyógyítsz, Uram. Úgy, hogy megsebeztél.
Látást adtál – vakságra vetettél.
Hogy megvakuljak a világi bűnnek,
S keresztedet látni meg ne szűnjek.
Ki káromolva űztelek naponta,
Te ragyogsz fel minden pillanatomba.
Nincs perc, melyet Tenélküled élnék,
És űzetve hirdetem a békéd.
És örömmel viselem a terhet,
Boldogan, mert egykor Te viselted.
És viseled szüntelenül értem,
Nem az enyém: a Tied az érdem.
A szenvedéssel egy kereszt-szilánkot:
Kipótoljam, ami még hiányzott.
És szembejön a Via Appián
Egy poros vándor. Rád pillant csupán
De vérpiros a palástja színe
S megremegő ajakkal kérdezed:
– Quo vadis, Domine?
A fáradt arc, a meggyötört vonások
A váll, amelyre kereszt súlya szállott
Mert fut a nép, és veszélyben hite
S a választ, választ ismét Tőle várod:
– Quo vadis, Domine?
A Cirkusz zúg. Hördül ezer torok
Lehullanak a gladiátorok
Ember-fáklya világít messzire –
Lehajtott fejjel, kér a sóhajod:
– Quo vadis, Domine?
– Ha hű maradsz, minden a tiéd,
Eljő a Pásztor a juhaiért.
Hisz ő adott megváltó jelet:
A világ fölé emelt Szeretet.
A Szent Antal tiszteletére végzett kenyérosztás régen bevett gyakorlat volt a ferences templomokban. Ma Kolozsváron a „barátok templomában” él tovább ez a testvériséget kifejező szép szokás: a kedd délelőtti és délutáni szentmiséket követően minden sorba álló kap az ingyen cipókból. „A kenyereket a hívek hozzák, mi nem vásárolunk egyetlen darabot sem” – magyarázza Páll Leó, az erdélyi ferences provincia volt tartományfőnöke. Többnyire egy-két kenyér lapul az adományozók szatyrában, de olyan lelkes támogatója is van az ügynek, aki minden kedden száz kenyeret rendel egy pékségtől, a rakományt pedig egyenesen a ferences templom címére szállítják. De az egyetlen kenyér is sokat tesz, hiszen mindenki a lehetőségei szerint hozza, így felidéződik a krisztusi kenyérosztás. A kenyereket hatalmas kosarakba gyűjtik a Szent Antal-oltár előtt, amelyeket óránként üresekre kell cserélni, mert megtelnek. A szétosztás szervezettséget igényel: a legrászorultabbakról nyilvántartást vezetnek, így ők keddenként biztosan hozzájutnak 3-4 darabhoz. Eszembe jutnak a ferences Csaba testvér gyermekotthonai: bizony, azokban is naponta kell a több száz kenyeret előteremteni.
Leó atya sok időt fordít a lelki beszélgetésekre, gyóntatásra: rendszeresen, fogadja a különböző problémákkal küszködő embereket. „Tanácsot sokszor nehéz adni, de előfordul, hogy nem is szükséges. Legtöbbször az is elég, ha meghallgatom gondjaikat, mert tudják, hogy hogyan kell továbblépniük az életben.” A csütörtöki napot a ház saját közösségének erősítésére szánják. A lelki elmélyülés azért is fontos, mivel a gyóntatás egyik legmeghatározóbb tevékenység a ferences templomban. 06. 14.
Szent Antal tiszteletéről, az elveszett tárgyak „megtalálójáról” a házban beszélgetünk Leó testvérrel. „Lehet, hogy a Jóisten mosolyog ezeken a hiedelmeken, de azt mondja magában: legyen úgy, ahogyan hiszed – rögtön fel is idéz egy esetet személyes élményeiből. „Amikor Désen voltam, egy ízben betörtek a templomba, elvitték a székeket, bizonyára egy régibútor-kereskedő megrendelésére – meséli. A rendőrség persze kijött helyszínelni, de nem sok reményt látott a tolvaj előkerítésére.” Aztán az egyik testvér kezdeményezésére elvégeztek egy Szent Antal-kilencedet, és rövidesen értesítette őket a rendőrség, hogy egy ház padlásán megtalálták a székeket.
Az oltár előtt sorban állók tanúsítják azt a szeretetet, melynek megtalálásában Szent Antal is a segítségünkre van.
Lukács János
Egy szelet kenyér. S hogy megszentelheted,
Ezer mező küld ezer kenyeret.
S ami felcsillan, az ostyaszelet
Magába foglal minden kenyeret.
Úgy indulj utadra
Sietség nélkül
Hogy gyorsabban célba érj.
Mert az fog vezetni
Aki maga a cél.
Szellője a lelkedbe lehel
S ha őt eléred, már megérkezel.
Mert célod van az időben
Célod van a térben
De ő betölti lelked észrevétlen.
(János 2,18)
A krisztusi szeretet
Templomunkat hassa át.
Felragyogó mély sebek
Hozzák meg a gyógyulást.
Az oltárra bíbor fények estek,
Jelezve: az alkony közelít.
Add meg, Uram, hogy veled lehessek
Ha egészen besötétedik.
Már útra készült, mint a rózsabokrok
Lélek-szirmot illatozva bontott
S úgy hajlott egy másik létbe át –
És legyőzte végül a halált.
Nézd az áttetsző patakot
Mélyében csillanó arany.
Suhan a Lélek szava, hogy
Ne éljünk gondolattalan.
Üres templom. Oltárán a pap
Magányával maga az áldozat.
Uram Isten! Adj virágos ágat
Hívő népet, melyben megtalálhat.
Én egy olyan világban hittem
Amelyben otthon van az Isten.
Melyben nincsenek kétkedések
Hogy mire való és miért lett.
Nem önmagát kétségbe vonva
Teljesüljön az ember sorsa.
Körül zúg a nagyvárosi lárma,
S a templom-csöndben a Krisztus-sebek
Ragyognak, mint papjaid imája.
És az oltár virág-dísszel várja,
Hogy betérjen a tékozló fiú,
És zendülve köszöntse orgonája.
Mert csupa dal a templom némasága,
Csupa dal és zengő halleluja,
Hirdeti, hogy feltámadott újra,
S a templom-kaput, a szívét kitárja.
Krisztus-kenyér. Az élő hit vezet,
Hogy összegyűjtsd nem-földi kincsedet.
S míg prédikálsz, jó földbe hull a mag,
Szomjas mezőt itat forrás-szavad.
Krisztus teste. Amelyből megterem
Krisztus teste. Sugárzó kegyelem.
(A kecskeméti ferences templom)
A barátok templomában
Virágzás és tisztaság van.
És fehérlő oszlop fénylik
Mint liliom-csokor, végig.
A barátok templomában
Fohász száll az illat-árban.
Fájó lelkeknek fohásza,
S kinyílik a hit csodája.
A barátok templomában
Imádságos hallgatás van.
Igéje érinti vállam
Aki győzött a halálban.
Hogy utamat véle járjam
Nem csüggedve, mindig bátran
Árnyékban és napsugárban
A barátok templomában.
Uram, minden név elenyészik
De a Tied arannyal fénylik.
S ennyi az életünk valóban:
Egy sóhajtás a templomodban.
Krisztus, arany ragyogás a csönded,
Mely megcsillan kriptáinknak mélyén.
S az életünk felragyog előtted:
Életet nyer kereszt dicsőségén.
Milyen lélek nyugalmának tükre
A templomod belső derűje?
Hogy szétfoszlik minden, ami kétség,
Föloldja a csillogás, a kékség.
Róma szemlélésekor különösen a szív követel helyet magának. A császárok városának romjai beszélnek a szemnek, emlékeket ébresztenek, felkeltik a csodálatot, de a szívet hidegen hagyják. Nem úgy Róma katolikus bazilikái! Íme, a Szent Péter, amelyet Michelangelo bámulatra méltó kupolája fed. Attól a naptól fogva, amikor a galileai halász vére vörösre festette ezt a földet, a szeretet hangja magasba tört itt, amely összefogja az igazság oltára körül az embereket, amelyből örökké árad a lelki jóság fénye, a valódi lényeg, az élet igazi tápláléka minden emberre és népre.
XXIII. János pápa: Róma bazilikái
Adj nyugalmat, örök jóság,
Megváltó hit, Szentháromság.
Mindnyájunknak külön sorsát
Sugaraid egybemossák.
Ennyi volt. Pár szavas írás
Mely megmaradt, nem mosták el az évek:
Itt nyugszik Péter.
A falon, amely immár sziklafal,
Alapkő, hol széttörik a kétely:
Itt nyugszik Péter.
Fölötte a roppant kupola
Útjuk róják a fénysugarak
Mint szikrázó óramutató.
Szobor villan, s arany mozaik
A sugár ahogy szűk ösvényt hasít
Arcodra hull, sorsot alakít.
És zengenek a templom-kórusok
A napsugár mint arany szó zuhog
Hogy felderüljön visszhangozva, zsongva
Az ember-sors, a sötét katakomba.
A falon körben fényes, tiszta képek:
Az életed. Bánatok, remények.
És az oltár, egy kőből faragva
Emlékeztet az Isten-akaratra.
Krisztus! Sugárfény-oszlopod
Tartja a roppant templomot.
Csillagos, kéklő kupolát,
A hajnal fénye hulljon át.
Átfogja már a fél eget,
A sugár egyre szélesebb.
A talpa ahogy földre ér,
Az erdők csöndje zöld szegély.
Nyugszik hűvös mélységeken:
Kristály-oszlop a tengeren.
Az utolsó ítélet után maga az univerzum, miután megszabadult a romlás rabszolgaságából, részesedni fog Krisztus dicsőségében azzal, hogy elkezdődik az az „új ég” és az „új föld” (2 Pt 3,13). Így teljesedik be az Isten Országa, azaz Isten üdvözítő tervének végleges megvalósulása, tudniillik, hogy „Krisztusban foglal újra össze mindent, ami az égben és a földön van” (Ef. 1,10). Akkor az örök életben Isten lesz „minden mindenben” (1Kor 15,28)
A katolikus egyház katekizmusa: Az új ég és az új föld reménye
Isten szava átjárja a létet
Apró hajtás indul meg tömérdek.
Lehelete tavak tükrén lebben
Szivárvány gyúl fényes fellegekben.
A mező füvét megérintheted
Sugaraddal, hogy feszüljenek.
Szavunkat, hogy zendüljön feléd
S himnusz legyen, ami gyöngeség.
Az égbol ívén, amely ránk borul
Ezer felhő, angyal-szárny vonul.
Sugaraddal felragyogtatod
Gyújtsd ki bennünk tündöklő napod.
Válaszd szét a sötétet s a fényt,
Kereszteddel küldd el a reményt.
Néhány évvel ezelőtt történt, egy hatszemélyes női kórtermet látogattam meg. Beszélgetés közben feltűnt, hogy egyikük befelé fordulva fekszik, mintha minden iránt teljesen közömbös lenne. Megrendülve hallottam a többiektől, hogy ez a nagybeteg asszony teljesen süket és vak is. Megérintem a kezét, összerezzen, és megszólal, csoda az, hogy megtanult beszélni. Írjak a kezébe, ki vagyok, mit szeretnék tőle. Elkezdem írni: pap, de már az első betűnél elsuttogja, úgy látszik, ismeri a fogalmat. Tapasztaltam már máskor is az érzékelés csodálatos kiegészülését, mintha ilyenkor valami plusz tudna bekapcsolódni, egy érzékszerveken túli érzékelés, egy megérzés, ami a testi korlátokon túl képessé tesz az emberi kapcsolatokra. Ismét azzal találkozom, hogy az ember több mint fizikai adottságai, meg tudja haladni azokat. Ezért is szeretném üzenni a nagybetegek hozzátartozóinak: mindvégig számítsanak arra, hogy a beteg képes környezete érzékelésére, még akkor is lehetséges ez, ha látszólag minden kontaktusát, kapcsolatát elvesztette már. A hallás, a fül érzékenysége akkor is megmarad, ha a beteg már képtelen megszólalni. Egy könnycsepp, egy mosoly azonban nyugtázza, ha ilyenkor értő szeretettel szólunk hozzá, nem hagyjuk magára. A lélek Isten felé táruló érzékenysége pedig még az érzékszervek tompulását is képes pótolni. Ilyenkor látszik: az ember a végtelenségre született.
Megkérdezem az asszonytól: – Milyen vallású? – Krisztus-hívő zsidó vagyok. – Meg van-e keresztelve? Nem – mondta – még senki sem kérdezte tőlem. A szeme tele volt könnyel. Ennek semmi akadálya nincs, pótolhatjuk. Megkérdezem a nevét: Teréznek hívják. Egy kanálba vizet veszek: – Teréz, én megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. A keresztelés egyszerű szertartása azt is kifejezte: Istennél nincsen vég, csak beteljesedés.
Kerényi Lajos Sch.P.
A szív, mely átdobog
Virágba, napsütésbe,
Ritmussá változott,
Mint patak lüktetése.
Ne még. Dolgom van itt. Lehet, már annyi csak:
Egy lépéssel tovább.
Vinni a kínt, a fájdalmaimat,
Nem értem még el a Golgotát.
Még egy lépés. Nem bírja. Térdre roskad.
– Hogyan segítsek így a Krisztusomnak –
Lenyúl egy kéz, és könnyíti a terhet,
Mosoly lobban, mely országot nyerhet.
Mint amikor szárnyát összezárja
A lepke, ha már pihenésre kész:
Egy-ívű lesz könnyű suhanása,
Összehajlik imára a kéz.
Becsukódik a lélek virága,
S hogy megnyíljon, kegyelmedtől várja,
Harmadnapon aki visszatérsz.
Megcsendül a vízsugár, a nap:
Mindent elönt a fényes virradat.
Napsugarak futnak a falon,
Madárszárny-kéz. Árnyék a csontokon.
Látogatók. Piros, kék szinek.
Aztán az élet csendben elsiet.
Egy apró ponton az ér vérezni kezd -
Ödéma az utolsó kereszt.
Ketten vagyunk már. A végső titok -
Vigyék innen az infúziót.
Nem segít már hűvös szakértelem,
De te maradj, emberség, velem.
Adj szívembe békességet
Békességet, csendességet
Csendességet, amely átjár
Halkabban a holdsugárnál.
Mint ahogy az ág beszélget
Beszélget, suttog a szélnek
Szélnek suttog, mely átjárja
Harmatot terít az ágra.
Köszönöm, Uram,
A szüntelen együttlétet itt e földön.
Tisztásodon suhan,
A könnyű szellő egészen betöltsön.
Mosolyod napmelegét,
Pillantásod a kinyíló virágon.
S hogy megindulhattam feléd,
Fenyők között a Kálváriádon.
A világ fagyba zárva, a tél dere befogta,
Fehér palástban indul, és magot szór – a hóba.
Nem fél – kérdezem tőle – hogy kárba vész a munka?
Az idő eljött – így szól – nem hagy az Úr magunkra.
A föld karunkra vár még, vetetlen nem maradhat
Zöldülő tiszta szándék, mit őriznek a magvak.
Azt hiszed, fagy csupán, jeges halálba dermed?
Én ezt látom: a tavaszt szomjazzák már a lelkek.
Hát vetni kell szünetlen, viharban, hóesésben,
Tiszta szót, mint a búzát, töretlen, jó reményben.
Mert nem veszhet el semmi, hulljon bár dermedt rögre,
Kihajt, ha Ő akarja, s virágzik mindörökre.
A fagy-bilincs felenged, kiszabadul a lélek,
Piros csipkebokorban pünkösdi lángok égnek.
És megy tovább a réten, felhőkig magasodva,
Fehér palástja lebben, és magot szór a hóba.
(ApCsel 2,1)
Te a világot rendező
Örök értelem, szent erő
A mindenekben rejtező
A szüntelenül születő.
Igéd, mint forrásvíz, ered
S állandó, mint a tengerek.
Ez volt a Pünkösd. Hajnali sűrű harmat
Melyben a lélek-lángok felvillantak.
Úgy szállt a világra: egyként oszlott ezernyi részre
S roppant súlya alatt épphogy meghajlik a levélke.
Kell legyen fölöttünk való
A tenger rossz közt aki jó.
Akiben Isten-fény terem
Kell legyen, aki végtelen.
Mint horizont, a föld s az ég
Akiben végleg összeért.
Tavaszi nap, dúsulnak a fények
Ághegyekről már rigó beszélget.
Hirdeti, hogy vége van a télnek
Ághegyekről már rigó beszélget.
Mit fagy zúzott, beforrad a mély seb
Ághegyekről már rigó beszélget.
Gyanta-könnyek, fecske-röppenések
Ághegyekről már rigó beszélget.
Piros színnel hirdessétek
Virágok, hogy jő az Úr.
Kitárulva készítsétek
Bimbóitok trónusul.
Tavasz tömjén-illatában
Halk szellője elvonul.
Dicsősége csillag-árban
A világra ráborul.
Apró levél-lebbenések
Hirdessétek: - Jő az Úr!
Hozzá szól a madár-ének,
Fűszál hívja szótlanul.
Harang-szívvel hirdessétek
Egész világ: - Jő az Úr!
Kigyúlnak a Pünkösd-fények,
Lelketekbe lángja hull.
Fellobogva körben égnek,
Hirdetik, hogy itt az Úr!
Benne fakad, benne élhet,
Értetek jő vigaszul.
Oszthatatlan, s széjjeloszlik,
Hatalmas, és meghajol.
Némasága útra szólít,
Míg a kakas hangja szól.
Modern kor. A mobil csicsereg
Mindenütt, mint erdőn a rigók.
De használod-e a szivedet,
Mellyel Isten hangját hallhatod?
Itt van. Él. Az Ige köztetek.
Galambja, mint lélek-csönd lebeg.
Ím, elküldte, akit megígért
Zöld ágat hoz, a világ hitét.
Örüljetek és reménykedjetek
Hogy megfakadjon ága bennetek.
Nem olyan kincs, amelyet elzárnak
Gazdagság az, mely szüntelen árad.
Nem kamatát: birtoklod egészen
Megkapod az egészet a részben.
Csöppnyi morzsa, amely jóllakat
S bár a tied, ajándékot ad.
S amit kaptál, azt a gazdagságot
Úgy szívedé, ha tovább sugárzod.
Az új Törvény alapvetően maga a Szentlélek kegyelme, mely a Krisztusban hívőknek adatik.
Aquinói Szent Tamás: Az új törvény
Bennünk virrasztó
Krisztus: igaz szó
Aki nem hűtelen
Vigyáz, óv szüntelen
Világban itt élő
Világot ítélő.
Szándék, mely megfakad
És örök akarat.
Eljő az időben
S forrása időtlen.
Elérni merheted
Pohárba merheted
Mi szomjat csillapít
Őszinte, tiszta hit.
Sziklákon át rohan
Zuhogó, nagy folyam.
Szüntelenül ered
Sugárzó tengered.
Az ember történeti és korlátolt nyelve segítségével ki tud fejezni olyan igazságokat, melyek túlhaladják a nyelvek használatát. Az igazságot ugyanis nem korlátozhatja sem az idő, sem egy kultúra; a történelemben ismerjük meg, de fölülmúlja a történelmet.
II. János Pál: Fides et ratio
Nem a jövendő látomása,
Mert beteljesült az ígéret.
Krisztus itt van a jelenünkben:
Az Isten Fia emberré lett.
Ki szomjazik, kap forrás-italt
S aki fázik, reszket, didereg
Az palástként magára ölti majd
Az Úr kegyelmét, mint forró szelet.
Nem éhezik majd, ki éhezett
S kit üldöztek igazságomért
Országot nyer, mit keresztem ígért.
Szegény a szótár. Van-e szavad
Arra, ahogy csillan a gondolat
Vagy fény csillantja meg a lombokat.
S arra: milyen belső ragyogás van
A lombon, ágon tükröző csodában
Levél és törzs kristály-lemezén
Zölden, barnán áthullik a fény.
A világot mert részeire bontod
Külön szóra, amikor kimondod
Közelítve, hogy valamiképp
Kifejezd az egyetlen Igét.
Mi volt a nyelv, mit akkor beszéltek
Amelyet mindenki megértett.
Csodálkoztak, mégis természetes volt
Hogy mindegyikükhöz egyszerre szólt,
Pedig ők egymást meg nem értik –
De, mint mezőn kibomló virág
Egy-tavasznak üzenete szállt
S ezer színnel Istene felé nyit.
1.
Kívül ő van, lelketekben is bent
Őrzitek az ismeretlen Istent.
Nem ismerve, mégis hordozzátok,
Szeretete ragyog íme rátok.
Kicsiny patak, habár mit se lát,
Tükrözi az égbolt csillagát.
Visszafénylik százezernyi cseppel -
Isten arcát hordozza az ember.
Szeretetét, amely mindent áthat,
Öntudatát Lelke sugarának.
Pillantásod Istenére hajlott,
Hallásodban zuhogását hallod.
És nyelveden hogy Igéjét ízleld
Egyetlenként egyedül Őt hirdesd.
2.
Szívetekben, ím, oltárt emeltek
A nem-tudott, mégis egyetlennek.
Szétfoszlanak minden tudományok,
És tudássá lesz a nem-tudásod.
Bölcsességgé lesz az oktalanság,
Mert benne van mélység és magasság.
Országában boldogságot érve
Felragyog a szomorúság fénye.
Úgy érhetsz el hozzá, csupán kérve,
Gyönge ember, Istennek szegénye.
3.
Roppant torony volt a bölcsessége,
Porba omlott Bábel dicsősége.
Hordozzad hát megváltó keresztjét,
Gőgös szíved nehogy porba essék:
Mert széthullik minden hazug bálvány,
Dicsőséget ő hozhat, a Bárány.
Mint levele a roppant fatörzsnek,
Gyöngesége fénye az erőnek.
Földi vágyad őbenne kitelhet,
Benne sóhajt, és gyümölcsöt nyerhet.
Létednek, amely halálba hullna,
Őbenne van koronája, csúcsa.
Bűneinket mert magára vette,
Mulandó hogy megváltást teremne.
Öröklétet hordozhat a perced:
Része vagy az oszthatatlan Egynek.
4.
Negyedszerre szólhatok hozzátok,
Mert figyeltek, athéni polgárok.
Igéje a szívetekbe vetve,
Levelet hoz, gyümölcsöt egyszerre.
Mert úgy adja önmagát egészen,
Jelen legyen a legkisebb részben.
Hogy fognád fel azt, mi végtelenség,
Ha nem küldi harmatának cseppjét.
Gyöngeségben tefeléd hajolva,
E gyöngeség erejét hordozza.
Amit látsz, a dicsőség fonákja,
De arannyal csillan egy-egy szála.
Ígéret a földi létbe öltve,
Nem feslik szét, megtartja örökre.
Megtart, hogyha szavát megtartjátok,
Szívetekben, athéni polgárok.
Kedves szavunk a pünkösd. Azért, mert kedves az általa jelölt ünnep is. A Szentlélek kitöltetésének emlékünnepén kívül ugyanis a természet újjáéledésének, a tavasznak és ezzel együtt a szerelemnek, a forradalmiságnak és egyáltalán az örömnek, továbbá a különféle régi vigasságoknak az ünnepe. Mennyire kifejezi ezt Balassi Bálint örökszép verse, a Borivóknak való! „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, /Mindent egészséggel látogató ege, /Hosszú úton járókat könnyebbítő szele. / Te nyitod rózsákat meg illatozásra, /Néma fülemile torkát kiáltásra, / Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba. / Néked virágoznak bokrok, szép violák.” Máskor kedvesének, a lengyel citeráslánynak a száját, orcáját hasonlítja a pünkösdi rózsához. „Mert kis szája, szép orcája mint pünkösdi új rózsa”. A pünkösdi rózsa egyébként, mint a szerelemesek szimbóluma, megjelenik az emlékezetes párosító népdalban is: „Két szál pünkösdrózsa /Kihajlott az útra, /El akar hervadni, / Nincs ki leszakítsa.”
Mint más nagy ünnepeink, a pünkösd is számos régi szokást őrzött meg. Ilyen az Európa jelentős részében a középkor óta szokásos pünkösdi király választás. A pünkösdi király az ilyenkor rendezett lovasjátékok győztes legénye egy esztendeig hivatalos volt minden lakodalomba, mulatságba, a kocsmában a község rovására ingyen ihatott, jószágát ingyen őrizték, és büntetést sem igen szabhattak ki rá. A pünkösdölés, pünkösdjárás körébe tartozott a királyné, illetve kiskirályné járás. Ezeknek adománygyűjtés volt a célja. Dugonics András 1788-as kiadású Etelka című regényében már szerepeltet egy pünkösdi dalt: „Mi van ma, mi van ma / Piros pünkösd napja / Holnap lesz, holnap lesz /a második napja. /Andreás, bokrétás/ feleséges, jó táncos, /Jól megfogd, jól megfogd /a lovad kantárját, /ne tipesse, ne tapossa/ a pünkösdi rózsát.” András nevét a kutatók II. András (Endre) királyunkkal azonosítják, a könnyed ritmus századok történelmét idézi.
A pünkösd szó formálódása maga is kultúrtörténeti vonatkozásokat hordoz, megnyilvánul benne nyelvünk teremtő ereje. A XII. századtól előforduló „pünkösd” szavunk a görög eredetű és ötvenedik jelentésű pentecoste szóból származik. Olasz vagy német közvetítéssel került hozzánk. A nyelvünkre jellemző hangalaki változtatással, a közben létrejött mássalhangzó-torlódás feloldásával, a hangrendi illeszkedéssel és az ajakkerekítéses magánhangzókkal, az ö-vel és ü-vel a XVI. században már megszületett mai, kellemesen hangzó formája, a „pünkösd.”
A magyar nyelv nagyon is élő voltát, erejét ezen kívül az is bizonyítja, hogy ez a szó is kedvelt eleme lett nyelvünknek, kiterjedt szócsaládot alapított. Képzett formái például: pünkösdi, pünkösdöl, pünkösdölés, pünkösdölő. Összetételek: pünkösdvasárnap, pünkösdhétfő, pünkösdjárás, pünkösd-köszöntés. A „pünkösdi” melléknévvel pedig jónéhány növénynév keletkezett. Mint például: pünkösdi bodza, pünkösdi liliom, pünkösdi szegfű, pünkösdi rózsa – gyönyörű virágai nemcsak erdőinknek-mezőinknek, hanem nyelvtörténetünknek is. Példázva azt is, hogy a pünkösdi lélek-kiáradás teremtő ereje nemcsak a nyelvek sokaságában, hanem a nyelven belüli sokszínűségben is megnyilvánul.
Szathmári István
Nem fejtheted meg, bár ismered
Az egyes szóból: a mondat mit jelent?
Az egymásba-sugárzó többletet
Hogy ige s főnév kiteljesedett.
Mint keringő csillagrendszerek
Mi tart össze mondatrészeket?
A kérdőjel, és ahogy a pontban
Mint egy sóhaj, lezárul a szólam.
Babits mihálynak
Mint a hírmondó, ki csak ritkán jő le hegyéről
Nem érti a világot, millió új híre néki nem újság
De ha indul a csermely, roskad a hó s a madár dala ég felé tör
Futva megindul, át akadályon, nem zárja el semmi sem útját.
Nagy hír feszíti lelkét, mint jégpáncélt a növekedő ár
Nagy hír, melyet el kell mondania, nem tehet ő egyebet
Kéklik az égbolt, nap sugaraz, viharával tavaszi felhő száll
Virág borítja a tisztást, illat járja át a rengeteget.
Őt látja a hírmondó, annak a léptét
Hűs árnyakon és csillanó patakon
Kiben megfakadt egykor az emberi reménység
Míg keresztjét vitte a végső áldozaton.
És indul a hírmondó, viszi a hírt most
A világba, amely robban és zakatol
Szikrázó képernyők, vér foly, a detektív űzi a gyilkost -
Hallod? Rigófüttyben a hírmondó szava szól.
Keressük, Krisztus, földi nyomaid
Köpeny-darab, virágos rét virít.
S hol gyötrődött és szenvedett szived
Felsóhajt az olajfaliget.
Uram, ki az életedet adtad
Találtam-e egyetlen napot
Egy percet, melyben befogadlak
A szeretetre egy pillanatot.
Két töredékesen ránk maradt nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok és a Königsbergi töredékek kétségkívül egy olyasféle ritmikus prózát sejtetnek, mely mintha egy ősi magyar szóbeli-énekelt költészet hagyományaira építene. Mindenesetre kétségtelennek látszik, hogy mindkét töredék alkalmas arra, hogy az olvasni nem tudó hallgatóság a szöveget könnyen megjegyezze.
„A GYULAFEHÉRVÁRI SOROK”:
Ferences szerzetes emlékeztető jegyzetei prédikációjához
1310 körül
Háborúságban valóknak kegyessége. Élőknek örökséges. Kórságban valóknak egészséges. Szükségben valóknak bősége. Éhezőknek elégsége. Csodás művének jelenetében. Önnön szájával mondott igének tanúságában. Szent oltáron kenyér képében. A keresztfán fügő képében. Önnön tanítványának árulatja. Nemzette népnek vádolatja. Jerusálem városának tisztes fogadatja. Isten fiának ártatlansága. Halálának szidalmas kínja. Boldogasszony szemével látatja.
Nemeskürty István: Deáki bötűről magyar nyelvre
Őriz a latin nyelv, aranyszálú szövet,
Egy-egy magyar szót is, fényes drágakövet.
Tüzük idő múltán mind tisztábban ragyog:
Felcsillannak bennük elmerült századok.
Előbb egy-egy név csak. Majd egy teljes mondat
Mint patak keresi medrét, ahol folyhat.
Előbb egy-egy bimbó, majd teljes virágzás:
Régi kódex-lapon a magyar imádság.
Kutattad, hogy szavunk mit jelentett
A változó századok során.
Magába milyen tartalmakat mentett
A feltáruló barlangmély-csodán.
Szunnyad a szó. Végtelen erő
S ha kimondod, benned újra éled
A szerelmesek ajkán remegő
Hogy megteremtse újra ezt a népet.
A magyar nyelv, a kultúra fejlődésében nagy szerepe volt a Biblia ismeretének, a magyar nyelvű fordítások megjelenésének. Szabadságküzdelmeinkben a hit adott erőt és reménységet: ennek szimbolikus példája a Váradi Biblia sorsa.
„A Váradi Biblia eszméje I. Rákóczi György fejedelemtől való, aki 26 ízben olvasta el a Szentírást. Károli Gáspár szövegét Köleséri Sámuel, akkori nagyváradi teológiai tanár javította át, s nagyszámú jegyzetet csatolt hozzá. Nyomtatását Szenczi Kertész Ábrahám 1657-ben kezdte el Váradon, a két Rákóczi György által 1646-ban felállított nyomdában. A munka nyugodtan és szépen haladt egészen 1660-ig. Akkor a török kemény ostrom alá fogta Váradot, súlyosan megrongálta a várost és be is vette. Az ostrom veszedelmei alatt a 10 000 példányban kinyomott ívekből 4000 elpusztult. A Biblia készültére oly nagy figyelmet fordítottak a város magyar elöljárói, hogy a megmaradt nyomtatott ívek s a nyomda elszállítását a vár átadási feltételei közé beiktatták. Így kerültek a nyomtatott ívek, s a nyomda is Kolozsvárra, ahol a nyomtatást 1661-ben befejezték. A város iskolája Debrecenbe menekült és felvirágoztatója lett az ottani Kollégiumnak. A kinyomtatott Bibliát a török is tisztelte: janicsár őrt állított a nyomda elé, hogy az íveket szét ne hordják.”
Bottyán János: A magyar Biblia évszázadai
A kérdésedre melyik kor felelhet?
Felzúgnak a zsoltár-dörgedelmek
A század, melyben élő volt a hit
A Prédikátor ontja szavait:
Ha nem tértek meg, elpusztul a nemzet
Sziklavára porlik, szertehull
Ha nem óvja pajzsával az Úr.
Erőst lesújt, gyöngét fölemelhet
És Himnuszt küld lélek-vigaszul.
Föltétel volt: megmarad a nyomda!
És azután, bár elesett Várad,
A betű szökött, tovább, Kolozsvárnak
Hogy az Igét híven sokszorozza.
Hullhat kőfal: hitben és reményben
Úgy mentették törékeny szekéren
– Csak Tebenned, eleitől fogva.
Útjuk fölött szivárványos por száll
Sebzett ajkon megzendül a zsoltár
A menekülőt egy-hazába fogva.
Debrecen ád otthont az iskolának,
Szétszórt parázs lobogása átcsap
Nem jöhet kor, amely eltapossa.
Csillagzápor. A hajnali égnek
Lobogása erre tanított:
Úgy támad fel sugarazni fényed
Ha szétosztod minden csillagod.
János vagyok, aki elsietne
De nem a lankás lejtőn viszi kedve.
Rögtön föl, a csúcs felé rohanna
A legmeredekebb sziklafalra.
Hol kis virágok nyílnak észrevétlen
Az Isten-hívás örökös szelében.
Tűzvész támadt. Elégtek a tekercsek.
Dörgött a föld. A Táblák szétrepedtek.
Falaira tengerár csapott
Vizek mélyére süllyedt városod.
De vizek mélyén és vizek felett
Cikázó fénysugár a szeretet.
Mindenek, Uram, ha elváltoznak
Hegyek akár a hullám, forognak.
Erdők és mezők megindulnak,
Hogy megmutassák: egyetlen Úr vagy.
Látogasson meg akkor kegyelmed,
Porba hullt arcunk fölemeljed.
Emlékezz, Uram, a zsoltár-szóra:
Tebenned bíztunk eleitől fogva.
A mi hitünkről emlékezzél meg,
Amely általad országot érhet.
Hiszen nincs más út, igazság, élet,
Mint aki értünk keresztfán vérzett.
Bibarcfalván a földrengés nyomát ma is domboldal jelzi: a feltornyosult föld a templom falánál állt meg. Erre az eseményre utal a költemény. A faluban sokáig emlegették: bezzeg a tsz-irodát elvitte a földcsuszamlás…
Németh László édesapja hatgyermekes család egyetlen tagjaként, egy mezőföldi faluból került városra tanárembernek. A hat testvér édesanyját, bibliaforgató dédanyánkat az író több műben is megörökíti. Dédanyánkról, a vizsolyi Bibliáról, a nép és a Biblia kapcsolatáról 28 éves korában így ír: „Maradj meg nekünk, Károlyi Gáspár. Te nem voltál költő, és sokak szerint nyelvművész se voltál: a Bibliád mégis többet ér, mint e fölényes virtuózok bibliája, épp azért, mert fölényesek és virtuózok, te pedig hívő és dadogó vagy. Van az alkotásnak egy magasabb hitele, mint a pontosság és a szépség: az az erőfeszítés, amely a művet létrehozta. Mondataink és szótáraink jobbak vannak, mint neked, de hitet és ellenállást hol találunk a mondatokhoz? Az igazi irodalmi művet a nagy ellenállás ellenszegett, nagy hite hívja világra, enélkül a virtuozitás széthull, s a fölény fölényeskedéssé válik. Nektek, a bibliafordítás első hőseinek, örök jogotok van a könyvhöz, amely fontosabb volt nektek, mint azóta bárki magyarnak.” „S ez a könyv nemcsak tartalmával, de irodalmi sajátosságával is ostrom alatt tartotta a magyar nép fülét. A jellegzetes református papi retorika mögött a vizsolyi biblia példája áll. S a szószékről lenyúlt a mindennapok szóhasználatába s az egyszerűbb emberek képzeletkincsébe is. Száz kiadásában egyre mélyebb gyökeret eresztett belénk, s odakerült parasztapáink almáriomára s nagyanyáink pápaszemtokja alá. Nem nézhetek anélkül az én apróbetűs, szinte illetlenül „zseb”-kiadásomra, hogy eszembe ne jusson a halott parasztasszony, akit annyiszor láttam egy tisztesebb, öregebb betűs s mindjárt családi anyakönyvül is szolgáló példány fölé hajolni. Még hallom az ótestamentumbeli származástáblák szótagról szótagra kiolvasott zsidó neveit, amint idegenül törnek föl a nehéz ajkakon, és sem az almaszagú „kaszni”, sem az öreg karosszék
Nem hökkent meg rajtuk, mert mindennapi tisztálkodás nekik is az Írás, mint asszonyunknak, aki nem hagyja ki a nemzetségtáblákat sem, mert az is a Könyvben áll, s az is föl tudja benne csiholni puszta hangzásával a halálra készülő öregség bibliás áhítatát.”
A vizsolyi Biblia, a hatgyermekes mezőföldi család, a mezőföldi táj és falu, imádságos lelkű dédanyánk a gyökerek, melyekből sarjad az írói mű; ezek a gyökerek táplálják mindazt, aminek végső lépése az író lelkének beérése (ahogy az utolsó regényében, az „Irgalom”-ban megjelenik), s ebből adódik az a sajátos jelenség, amely családunkban megfigyelhető, s hasonló a búvópatak váratlan felbukkanásához, majd újbóli eltűnéséhez: Isten nélkül élő emberek közösségében több személy, egész generációk kihagyásával egy-egy istenkereső, hívő ember bukkan fel. Volt egy dédanyánk, aki imádkozott.
Apám önéletrajzi ihletésű regénye, az Irgalom 40 éven át készült, visszatérő téma, s azt a fejlődést örökíti meg, melyre az író lelke is a nyers, fiatalos erkölcsi szigortól idős korára a gyengéd belátássá szelídülő irgalomig eljutott. Főhőse harmadéves orvostanhallgató, aki idős, beteg édesapján, kallódó édesanyján, a szerelmével-szeretetével hozzácsapódó sánta orvosbaráton és az elfekvő kórház halálra ítélt betegein keresztül tanulja meg azt a belátássá érlelődő irgalmas szeretetet, melyre mindannyiunknak az egymás közti viszonyban vágyódásunk lenne. Igazából ez az irgalmas szeretet a világban csak kivételesen fordul elő, s az Isten szeretetének sajátja. S bár az író lelkében a regény befejezésekor, 63 évesen, még csak vágyódás élt ez után a szeretet után, Isten a későbbiekben őt is megszólította Jézus Krisztus által, akiben az Isten irgalmas szeretete köztünk, emberek között, megjelent.
Dr. Németh Csilla
(1Kor 1,20)
Oximoron? Ez: a bölcs bolondság
A gyáva hős, az oktalan okosság.
Talán-mégis, remény a romon
Súlyos pernye, hófehér korom
Fekete könny az oximoron.
Szóképe a néma jajgatásnak
Üvöltésnek, amely hallgatás csak.
A hangtalan, pusztító robbanásnak
Amely átjár, a fénytelen sugárnak
Kőbeégett, felragyogó árnynak,
Röntgenképe megfordult világnak.
Az oximoron különös szókép: ellentéteket, látszólag egymással összeegyeztethetetlen fogalmakat örvöz, ilyen módon feltárva mélyebb tartalmukat. Kétfelől közelíti az igazságot, formát adva a képtelenségnek, érzékeltetve a megmagyarázhatatlant. Huszadik századi történelmünk maga is oximoron, az emberség megcsúfolása és az emberiesség, a szolidaritás nagy tettei egyaránt végbementek. A fénytelen sugár a radioaktivitás, amely képes az ember testét kőbe égetni, árnyékká változtatni. Az ellentétekben való fogalmazás Pál apostol stílusát is jellemzi, a megszokottban mutatva meg a szokatlant, a hétköznapiban a lényeget.
A szeretetről beszélek nektek
A szeretetről, mely értetek ég
Önmagát adja testvéreiért
Nyomába lép a Megfeszítettnek.
A szeretetről beszélek nektek
Jutalmat nem vár, sohase kér
Öröme az, ha bennetek él
S ajkatokon mosolyt teremhet.
A szeretetről beszélek nektek
Az alázatról, mely a legnagyobb
S a gyöngeségben győztesen ragyog.
Neked zöldül a rét,
Neked fakadnak gyors vizek.
Az égen a szivárvány tiéd,
Madarak dalát zendíted.
S ha szívünk a teljességbe ért,
Szellőt küldesz, mint csendes hitet,
Hirdesse, hogy végleg visszatért,
Kit gyűlölet keresztre feszített.
Az ember természeténél fogva vallásos lény, vallja a teológia, mivel mint test, lélek és szellem egysége képes arra, hogy önmagát kimondja, kérdezzen és saját céljait megfogalmazza. Minden ember születésével valójában újból elölről kezdődik a teremtés. A növekedéssel, az ismeretek szerzésével újabb és újabb kérdések kerülnek elő, melyek határozott választ várnak. A gyermek elfogadja a szüleinek a gondolkodását, meg sem kérdőjelezi igazságukat. Ám ahogy önálló és felnőtt ember lesz, saját választ akar adni és találni a felmerülő kérdésekre.
Honnan jövök, hová megyek, ki vagyok, miért van élet, miért van halál, mi a hivatásom? Az ember önerőből is képes arra, hogy legalábbis megnyugtató módon feleljen a feltett kérdésekre. Keresésével azonban még sincs egyedül, s hogyha felismeri, hogy a szívében és a lelkében egy hang kiált a válaszadás teljessége felé, akkor arra is rádöbben, hogy ezt pusztán emberi eszközökkel képtelen elérni, mert mindig megmarad a „miért”.
Honnan van a világ? Honnan a természet? Honnan van a szép és a harmónia? Miért logikus, hogy a tavasz után nyár jön? Miért csodálatra méltó, hogy a madarak ősszel vándorútra kelnek? És miért lehet megragadó egy vihar utáni szivárvány? Aki kérdez, az már talált is, és valamiféle választ tud adni az önmaga által megfogalmazott kérdésekre. A belső hang, a lelkiismeret, melyet nem mi hoztunk létre, a lélek sajátos működése, melyet nem mi teremtettünk, és mégis szabadon fejti ki tevékenységét, hajlik a jóra vagy a rosszra.
A világban a legnagyobb titok maga az ember, s ezt különböző módokon fejezi ki ő maga a művészetek sajátos megnyilvánulásával, gondolkodásának pontos és szabatos megfogalmazásával, arányérzékének kifejezésével, legfőképpen pedig az alkotással. Amit az ember tesz itt a világban, azt tudatosan teszi, és minden művében ő maga is benne van, mintegy átszellemiesíti a világot, vagyis kultúrát hoz létre.
A szép, a jó, az igaz és a szent így már nem öncélú, nem esetlegesen, véletlenül felbukkanó valóság, hanem utal valakire, az Istenre, aki mindennek és mindenkinek, minden létnek és minden tevékenységnek a lehetőségi feltétele. Ővele találkozunk a reggeli szellő hűvös simogatásában, Őt látjuk egy gyermek őszinte mosolyában, Őt ragadjuk meg egy baráti kézfogásban és Őt öleljük át a szerelmesek összetartozásában. Kikerülni nem lehet, mert jelenléte beszédesebb a mi tagadásunknál.
Ahogy az idő, úgy tűnik, az ember is relatív. Olyan, mint a virág, mely ma virít, és holnap elszárad. Mégis az üzenet, a lét, és amit az ember leginkább adni tud, a szeretet maradandó a maga műveiben. Az Isten pedig szeretet, és amit az ember alkot, pillantásával az örökkévalót fürkészve, részesedik Isten életében. Ezért csodáljuk meg a zeneszerzőt, a festőt, a művészt, a matematikust, mert mindannyian az egyetlen forrásból, Isten titokzatos, kifürkészhetetlen világából merítettek, és csillantottak fel számunkra egy szépséges töredéket.
Kránitz Mihály
Adtál, Uram, olyan gazdagságot
Mit a földön még senkise látott.
Arany hitet, gyemeki bizalmat
Hozzád fordul, senki meg nem csalhat.
Adtál, Uram, olyan lelki békét
Benne élhet szüntelen reménység.
Szüntelenül valósággá válva
Teljesüljön be a lélek vágya.
„URUNK, TÉGY TERMÉKENNYÉ MINKET!”
A római birodalomban április utolsó napjaiban körmeneteket tartottak, hogy az istenek megszenteljék és megóvják a sarjadó vetést mindenféle pusztító gombáktól. az egyház a 4. században megszentelte ezt a pogány szokást, és Szent Márk evangélista napja táján könyörgő körmeneteket indított a határba a friss vetés megáldására.
Hazánkban a keresztjáró napok – mert a földeken levő keresztekhez vonultak ki a hívek – már az Árpádok korában meghonosodtak. Felekezeti különbség nélkül vonult ki a későbbi századokban is a falvak-városok népe: imádkozni az emberi munka sikeréért, a jó termésért. Egészen természetes, hogy ezt az ősi keresztény és magyar szokást a II. világháború utáni kommunista rendszer betiltotta. A megfélemlített lelkipásztorok és a hívek arra kényszerültek, hogy a templomba behozott maroknyi zöld termést áldják meg.
A búzaszentelő szentmisén és körmeneten nemcsak a gabonáért, hanem általában a jó termésért imádkozunk. Sőt tágabb értelemben minden emberi munkára kérjük Isten áldását.
Igaz ugyan, hogy Jézus elsősorban az „örök élet igéit” hirdette, de szavai és élete példája nyomán az egyháznak fontos üzenete van az ember számára a munka nagyon is eviláginak látszó gondolatkörében.
A munka, méghozzá a becsületesen végzett munka, mindannyiunk kötelessége. A tisztességes ember munkavégzéssel biztosítja a maga és családja megélhetését, azonkívül a gondos, legjobb tudásunk szerint végzett munka alakítja egyéniségünket is. Végül a keresztény ember evilági munkája jelzi, hogy elérkezett hozzánk az Isten országa. Földi jó szándékú törekvéseink örök életre szóló termést érlelnek.
Takáts Ervin Sch.P.
A kisebbségi magyar egyházakhoz
Én nem mondom, hogy külön sorsa
Van e földön a nemzeteknek.
Hiszen egyként vagyunk adósa
Ki közénk jött, a szeretetnek.
Ha gyúl a népek szivárványa
Égre feszítve, mint a bársony
Ezt kérem: lehessünk egy szála,
Lobogjon a magyar karácsony.
Én nem kérek más, külön sorsot,
De építhessünk iskolákat.
Zúghassanak a templomtornyok,
Hirdetve húsvéti csodákat.
Az életünk nem külön élet,
Azt kérem, mit mindenki kaphat.
Derűs munkát és békességet,
És áldását a dolgos napnak.
Kérem a jószándék vetését,
Mely a lélekben megfakadhat.
Kinyújtott kezünket ne sértsék,
Jó földbe hulljanak a magvak.
Én nem kérek más, külön sorsot,
Csak ennyit: hogy az Ábel vére
Amely a köveken piroslott
Váljon arany testvériségre.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
Mely téged keres, amikor szikla mállik
S a lehullt porból szirmával kis virág nyit.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
Amely pipacsos rét és búzatenger
S a legapróbb is felragyog neveddel.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
A követ, amely forrással szivárog
S már tenger zúgja: legyen a neved áldott.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
Törje át a ködös szürkeséget
S már lelkünkben csillanjon tünde fényed
A tisztásokon játsszon napsugár-folt.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
Feléd lüktet milliónyi élet
És nem múlhat felül semmi téged.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
Kérünk meghajló füvek alázatával
Madárdallal, amelyben ima szárnyal.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
Magasra szítva minden cseppnyi lángot
Csipkebokron, mely feléd virágzott.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
A Te békéd fakadjon tarkabarkán
Tavasz-ágon, megfeszülő barkán.
Szándékodat hogy teremni látod
A szívünkbe szórjad a virágport.
Áldd meg, Uram, ezt a világot
Nyissál ösvényt előttünk mindig újat
És adj erőt, hogy rajta elinduljak.
Hol támad a költészet, hol születik?
Néma barlangok szája telik.
Friss vizek árja tölt csobogót
Poros köveken cseppje csorog.
S egyszerre minden átváltozik
Apró füveken sugár folyik.
Csupa csengés lesz, csupa dallam
Játszik ezer fuvola halkan.
S amit Isten keze belerejtett:
Fuvola-hangon játszik a lelked.
A kenyérsütés mestersége nem is olyan régen kisipari foglalkozásnak számított, hagyományai egy-egy tájegység kultúrtörténetéhez tartoznak. A délvidéki Kishegyes ipartörténetéről Virág Gábor helytörténész könyvében találok adatokat. A kishegyesi ipartestület új zászlaját 1935 június kilencedikén szentelték. A zászlónyélre szegek, illetve kis pajzsocskák kerültek az iparos nevével, foglalkozásával: ezek között Kátai György Sándor pék neve is szerepel. Egy pék-dinasztiáról van szó, ez a mesterség mára kiveszett, az édesapa 1974-ben adta vissza az ipart, az egykori szülői ház ma pékmúzeum. A család és a mesterség történetéről a fiú, Kátai Géza számol be, ők ma vendéglátással és mezőgazdasági termeléssel foglalkoznak.
Pék dinasztia voltunk, édesapámék édesanyámmal negyven évig csinálták a pékséget. Amellett még földünk, szőlészetünk volt, dohányt termesztettünk, végtelen szorgalmas család voltunk. Én 1951-ben születtem, a bátyám még kitanulta a szakmát, engemet már eltanácsoltak, akkor már látszott, hogy a mesterségnek nemigen lesz jövője. A 60-as évek nagyon nehéz idők voltak. A magánvállalkozást, a privátokat ellenségnek nézték, agyonsújtották adóval, a szüleim rengeteg munkával, rengeteg fáradsággal győztek csak iskoláztatni, fenntartani a családot, ragaszkodtak a tradícióhoz is, az apáik mesterségéhez. Az volt nálunk a szokás, hogy édesapám 11 órakor, amikor a második kemencének megcsinálta a kovászt, akkor bekallantyúzta, reggel fél háromkor kelt, mert dagasztani kellett, nem géppel csináltuk, hanem kézzel. A kapu állandóan nyitva volt a kuncsaftok előtt. 19 Most az erdei iskolás gyerekeknek elmeséljük, hogyan készült a kenyér, miben kovászoltak, hogyan is kelt meg. Ott a nagy kemence, 120 kiló kenyér sült egyszerre. Kishegyesnek 6000 lakosa van, 11 pék működött. Lisztet cseréltünk, egy kiló lisztért egy kiló kenyeret adtunk. Sok parasztgazdaság fél évre, vagy egész évre behozta a lisztet. Kellett neki kétszáz kiló kenyér, akkor elhozott kétszáz kiló lisztet, édesapám azt földolgozta. Olyan a keze, mint a lábam szára. Nem volt, hogy reggel elalszom, nem kelek föl. Az nem úgy volt, mint most, hogy beleöntik az edénybe a lisztet, hozzáteszik az additívot, a pékségekben ma már nincs élesztő. Az még olyan volt, hogy a vizet, a lisztet, a sót, az élesztőt beletettük a százhúsz kiló kenyérhez, az aztán megkelt, hajnalra megerjedt, és akkor ment a többi liszt hozzá, következett a dagasztás, szakítás. A múzeumban, amit berendeztünk, a kenyérrel kapcsolatos csendéletek is vannak, illusztrálva van a kenyérkészítés folyamata. A kifliknek, a péksüteményeknek finomabb liszt kellett, és akkor a szitán átrázták. Ami alul kijött, az ment péksüteménynek, ami meg durvább maradt, korpásabb lett, az ment a kenyérnek, barna és fehér kenyeret is sütöttünk. Lakodalmas kalácsot is készítettünk, minden héten volt lakodalom. Oda tej, vaj, liszt kellett, a kalácsot kerekre fonták. Itt vannak a lapátok, a szakajtók, a tésztát ide hoztuk, ezekbe szakítottuk, aztán kiborítottuk a lapátra. Mikor cipó volt, vagy vekni, ezekbe lett beletéve. A lapátokkal lett a kenyér betéve, kiszedve, ezek ilyen elnyűvött lapátok. Ahogy jöttek a vevők, mindjárt ki is szolgáltuk őket.
A magyarságot, a kultúrát muszáj megőrizni, azt őrizni kell. Itt a szomszéd községben, Szikicsen svábok voltak, édesapám németül is tudott, magyarul is tudott, meg szerbül is tudott. Mind együtt éltünk, Mária Terézia telepítette még ide őket, itt a Vajdaságban együtt éltünk ezekkel a nemzetekkel. Varsán a szlovákok vannak, ott is három templom, három község, ezt nem mi találtuk ki, ez így lett.
Az anyakönyvezést már 1830-ig vissza tudjuk vezetni, a családfát is összeállítottuk. A gyökerek nekünk itt vannak, mi itthon vagyunk, itt születtünk, meg itt is akarunk meghalni. Magyarok vagyunk. Akarni kell. Mi az, hogy nem lehet boldogulni, három gyereket neveltem föl. Katolikus vagyok, hiszek is az Istenben. Amikor a keresztöt szentöltük ott kint a szálláson, ami a bejáratnál van, három pap szentelte: katolikus, református és pravoszláv pap. Meg akartam mutatni azt, hogy egy Isten van.
Kátai Géza tanyáján négy órakor ébredek, jó lenne még aludni valamennyit. Van azonban a hajnalnak egy pillanata, amikor felébred a természet, abban pedig a verebek. Mind egyszerre tudatják, hogy a világon vannak, akárcsak egy kórus zendítene rá. Ebben a kórusban mégis ott van az aracsi pusztatemplom hallgatása, a fölötte elszálló madarak röptének íve. Ott vannak mosolyok és kézfogások, egymásba kapcsolódó pillantások, félig kimondott vagy ki sem mondott kérdések. Szóval, aludni lehetetlen. Követelően, szinte parancsolóan cseng a fülembe a bácskai verebek hajnali himnusza.
Keresztet vetni ne felejts el
A kenyérre, ha megszeged!
És az egyszerű mozdulattal
Lelkünkbe Krisztus érkezett.
És ünnepi lett minden asztal,
S a szálló pillanat örök,
Mert eljön, aki megvigasztal
Ha a kenyeret megtöröd.
Hajnalomban ti köszöntsetek
Csivitelve, bácskai verebek.
Hirdessétek, újra gyúl a nap
Isten vetése érik az ég alatt.
Mert minden, minden Isten-vetemény
Búzaföld és emberi remény.
Eső zuhog, dúsabb a kalász
Szívünkben teljesebb a hallgatás.
A hallgatás, melyből az ég alatt
Liszt pereg és jövendő fakad.
S úgy ad tovább pirosló reményt
Mint kenyeret, az újabb nemzedék.
A friss kenyér hogy kézből kézbe száll
Roppan a héj, harmatos a táj.
És lengeti az égi tisztaság
A zöldellő füvek illatát.
Ablakomon – látom a szemét –
Kopácsol egy bácskai veréb.
Hagyd a gondot! Hitet tettre válts!
Apád kezéből szökken a kalász.
Erdélyben több felé működnek gyermekotthonok, melyek a legkisebbeket fogadják be. Egy füzetecskét tartok a kezemben, címe: Nem csak kenyérrel. Hátsó oldalán kísérőszöveg: „Könyvünk illusztrációit a Lazarenum Alapítvány által létrehozott marosvásárhelyi Lídia Gyermekotthon lakói készítették, kiadónk felkérésére. Jakab apostol „tiszta és szeplő nélkül való istentiszteletnek” tekinti az árvák meglátogatását is: ne feledkezzünk meg tehát sohasem a nélkülözésben lévőkről, megszegvén a kenyeret.” A könyv bevezetőjét id. Visky Ferenc írta: „Amikor az ötvenes évek elején a református egyház lelki ébredéséért fáradozó lelkészeket, presbitereket, egyszerű egyháztagokat súlyos börtönbüntetésre ítélték, egyik pillanatról a másikra kiderült számukra, mekkora áldás a könyvek könyve: a Szentírás. Hosszú éveken át nem vehették kezükbe a lélek mindennapi kenyerét, reggeli áhítataikat is a fölserkenéskor leghamarabb eszükbe jutó ige alapján tartották meg. Voltak egyszerű parasztemberek a cellában, akik valóságos élő bibliákként egy-egy kevéssé ismert igével ajándékozták meg a hozzájuk fordulókat, hogy csendben elmélkedhessenek. Ott, a börtön falai között ismerték fel igazán, hogy a keresztyén ember életében a Bibliának a folyamatos tanulás tárgyává kell válnia. Ilyen előzmények után alakult ki immár Erdély-szerte az a gyakorlat, hogy a családi szertartások alkalmával, az étkezések idején ima gyanánt hangzanak el a Szentírás étkezéssel, hálaadással, örömmel kapcsolatos igéi. – Istennek különös módszere van a kenyérkérdés megoldására. A kenyeret kérni kell: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…”(Mt 6,11) A kenyér az Isten iránti engedelmességünk függvénye: „Ha az én rendeléseim szerint jártok,… esőt adok nektek idejében,… és elégségig ehetitek kenyereteket. (3Móz 26, 3-5) Aki Istennek szolgál, arra gondja van, hiszen még azt is törvénybe iktatta, hogy a munkát végző állatnak sem szabad a száját bekötni: „Ne kösd be az ökörnek száját, mikor nyomtat!”' (5Móz 25,4) Az Istennek hálás ember az eledel élvezetének ajándékában részesül: „Az eledeleket Isten teremtette hálaadással való élvezésre…” Legyen gondunk azokra, akikkel éppen nekünk kell megosztanunk kenyerünket: „És osztogatott Dávid minden férfinak és asszonynak egy-egy kenyeret” (1Krón 16,3). Ne feledkezzünk meg sohasem arról, hogy: „Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában” (Lk. 14,15). A földi kenyértől sohasem válhat el a mennyei kenyér, amiképpen a kísértő szándékolta ezt a pusztában. Aki elválasztja a kettőt egymástól, éhen pusztul.”
Nem érted: kaptál valamit
Egy mosolyt, egy simogatást
Egy szelet kenyeret
Nem érted
Hisz önzők az emberek
Szíved a jótól is remeg.
Halld az angyal szavát:
Krisztus az, ki hozzátok érkezett
Ne féljetek –
Egy mosolyban, egy simogatásban
S megtöri a kenyeret.
A havasokban hó fehérlett
Pirosan meglobbant az élet.
Foszlott felhők fehér kalácsa
S ők megindultak, körbejárva
Koccintottak az áldomásra.
Köszöntésén a régi papnak
Gyönyörű mondatok fakadtak.
Az udvaron hogy körbejártak
Koccintva életnek, halálnak
Fényes hajnalnak, bukó napnak.
Jártak vetésre, aratásra
Csengett az élet áldomása
Ahogy a magot földbe szórták
Meg elvetették a pityókát
Szélben lengett a zab kalásza.
S most eljöttek, hogy megszenteljék
Mert az elvetett élet szentség.
S ahogy az udvaron kerültek
Lépésükkel kenyeret süttek
S kaszás karjukat lendítették.
S ajkukon ott az egész élet
Egyszerű dala a kenyérnek
A zizegő gabonaszárak
Éneke ahogy szerteárad
S a völgyben a falujuk fénylett.
Mint a könnyek a pap szemében
Melyek kitörtek észrevétlen
Hogy miért, tán maga se tudta
– Hát hogy megnőttél, te Imruska!
S ők daloltak gyönyörű szépen.
Jöttek ősi, szent áldozásra
Kelt az örök Élet kovásza
Hó-lisztes hegyek, mint kenyérkék
Hintették az isteni békét
A székely falvaknak sorára.
Nőtök, fenyők, mint templom-csodák
Magotokat senki sem vetette.
Könnyű szélben ingó kupolák
Amelyekből rigófütty száll csengve.
Harangzúgás. Villámlani kezdett,
Lobbanása megvilágította
Ki útra hívott, a Megfeszítettet.
Súlyos zápor. Válladra dőlt a sorsa,
Mint az úton Cirénei Simonra.
Első gimnazistaként egy kora őszi napon valamiért át kellett mennünk a rendház emeleti folyosójára. Egy festmény állt ott: magas, reverendás atya gyerekekkel. „De hisz ez az igazgató úr!” – kiáltott fel egyikünk. „Ugyan, menj már, olyan pap, mint a többi!” „Igen ám, de nézd, ennek nem gombos reverendája van, mint otthon a plébánosunknak, hanem olyan, mint az osztályfőnök úré meg a többi tanár uraké!”
Hetek múltak el, míg végre az első közös ünnepen megtudtuk, ki van a képen: Kalazanci Szent József, a piarista rend alapítója. Így aztán igaznak bizonyult a gyerekszáj által adományozott titulus, az igazgatóság is: hiszen a képén átsugárzó szentséget, tekintélyt tisztelték meg vele önkéntelenül. Származásán még ma is vitatkoznak. Nemesi ifjú? Kovács fia? De hiszen úgyis az számít, amit Isten a lélekbe oltott. József világi pap már, amikor 1592-ben Rómába kerül, mert belső hívást hall. Naponta látja a szegények nyomorúságát. 1597-ben, látva ismét az utcagyerekek illetlen játékát, újból belső sugallatot hall: „Nézd, József! A te örökséged a szegény, te leszel az árvák gyámola!” E perctől tudatában van küldetésének, elhatározza: iskolát nyit számukra. „Scoule pie” = „Kegyes iskolák” – A „pie” kettőt jelent: 1. Az oktatás az istenes életre irányul; 2. Ingyenes. Kalazanci és első 14 társa 1617 Gyümölcsoltó Boldogasszony-napján veszi föl a piarista reverendát. Ettől kezdve bámulatosan terjednek a piarista iskolák. Fönn is maradtak, számos áskálódás ellenére, hiszen szent alapítójuk szellemét őrzik. Erényei közül kettőt emelek ki: szeretete Isten és az emberek iránt, – ezt pedig kiegészíti tökéletes alázata. Mindez segítette embertársai, a legkisebbek megértésében is, amit egyik legnagyobb adománynak tartok. Irodalomtanárként, nyelvőrként magam is igyekszem hozzájárulni ahhoz, hogy jobban megértsük egymást.
Holczer József Sch.P.
(Kállai Emilnek)
Ne garmadát arany-hegyeknek
Adj, Uram, minél kevesebbet.
Ruhát, ami már nem kell másnak
De fényes Igéd add váltásnak.
(Kalazanci Szent József)
Akik mindent odaadtatok
Végül azt is: testi magatok
A lélekben visszacseng szavatok
És a mélyben nem pihen a csont
Ereklyeként szívünk keretbe fog
Benne dobog, mi egykor dobogott
Mert sosem halnak meg a csillagok.
Nem a dolgok felszínén remeg
Mindent átjár szelíd fényetek
Felragyognak gyermeki szemek
Gyúlnak bennük örökmécsesek
Mert az Ige kiteljesedett
S nem vész el, mi jó földbe pereg
Ti szántjátok, ti művelitek,
A dac kövét messze vetitek,
A tört palántát felnevelitek
És ami nem kellett senkinek
Terem élő, zöldellő hitet.
A második világháború utolsó évében középiskolás voltam, érettségi előtt álltam. Ehelyett katonai behívót kaptam, be kellett vonulnom. A harcokban aktívan nem vettem részt, azonban Brünn mellett hadtestemmel együtt mégis szovjet hadifogságba kerültem. A nemzetközi békeegyezményt 1945. május 9-én írták alá, ez azonban nem számított: a foglyok egy részét agyonlőtték, a többit bevagonírozták. Szolnok, Debrecen, aztán a hazai vágányok csattogását felváltotta a széles nyomtáv, majd Dnyepropetrovszknál egy fahíd recsegése. A fogolytábor Sztalinóban volt, Levédia környékén, ahol az ősmagyarok szálláshelye volt valamikor. Visszafelé tettük meg hát az utat, mint később megtudtam, a kárpátaljai magyar férfilakosságot is elhurcolták, kit a Gulágra, Szibériába, kit a Donyeck-medencébe, kit máshová. Benépesült hát az őshaza, újra magyarokkal… Teljes bizonytalanság, hiszen semmiféle tárgyalás, ítélet nem volt: nem tudhattuk, mi a szándékuk velünk, meddig tart a fogságunk. Holmink alig maradt, az édesanyám által ajándékozott feszületet azonban sikerült megmentenem.
Örömmel fedeztem föl, hogy pár fogolytársam valahogyan szintén megőrzött egy-egy kis keresztet. Ekkor a fiatalság lelkesedésével és elszántságával úgy döntöttünk: megtérítjük a Szovjetuniót. Nem szavakkal, hanem tanúságtétellel: példát adunk környezetünknek, viselni fogjuk a keresztjeinket. Elhatározásunk nem volt kockázatmentes: harminc évvel voltunk a nagy októberi szocialista forradalomnak nevezett és a későbbiekben csupa nagy kezdőbetűvel írt kommunista puccs után, a vallásüldözések időszakában. Bennünket azonban ez nem befolyásolt, nem rejtegettük tovább kincseinket. Amikor felszíni munkán dolgoztunk, követ szállítottunk, lebontottunk valamit, a keresztet cérnára fűzve a nyakunkba akasztottuk. Ekkor megtapasztalhattam azt, amit papi tevékenységem során annyiszor: az emberek a kereszt, a feszület láttán nem maradnak közömbösek.
Kiemelem gyermekek megnyilvánulásait, akikre Krisztus is oly nagy szeretettel tekintett. Életem további részében megadatott, hogy foglalkozhattam a fiatalsággal, ennek a táborbeli találkozásnak az egyszerűsége, mélysége azonban örök emlékem maradt. A tábor közelében levő településen lakó kiéhezett, alultáplált, vékony lábú, nagy hasú kisgyerekek odafutottak hozzánk, pravoszláv szokás szerint csókolgatták a keresztet, „Krisztosz, Jézusz Krisztosz” kiáltottak fel. Nem is falu volt ez, inkább bányatelep, az emberek nagy szegénységben éltek, a gyermekek vitaminhiányosak, alultápláltak voltak, lelkesedésük azonban azt mutatta, hogy Krisztus ismeretét az itteniek a nélkülözés, a megpróbáltatások közepette is továbbadták. Templom itt nem volt, otthon kellett imádkozzanak, a rejtegetett, a mégis megőrzött ikonok előtt, ahol nyilván apró gyertyákat gyújtottak, melynek füstölő lángocskájában felragyogott a hitük.
A fogságból szerencsére viszonylag hamar hazakerültem, a feszületet sikerült megőriznem, ma is megvan. Piarista szerzetesként évtizedek óta járom a kórházakat, elviszem Krisztust a betegek, a szenvedők közé. A feszület sokaknak nyújtott vigaszt, megkönnyebbülést, azt tapasztalom, hogy megpillantásakor senki sem marad közömbös. Nekem is erőt ad, része annak az örökségnek, melyet édesanyám szeretete bízott rám.
Kerényi Lajos Sch.P.
Ablakod egészen benőtte
Mutatja: ezer ága van.
És úgy ágazik szét a zöldje
Mint ami már határtalan
Dr. Gáty Jenő évtizedeken át tanított a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékén. Életének utolsó hét évét súlyosbodó cukorbetegségének következményei miatt ágyban töltötte. Mindkét lábát csonkolták, megvakult, kezeit is alig tudta használni. De így is érdeklődő szellemű, derűs maradt, aki korlátait tudomásul vette és tette, amit még tehetett. Nagy emberi nyomorúságát, a szinte mindentől való megfosztottságát nem veszteségének elszenvedéseként érte meg. Amint a csonkolásos műtét után magához tért, hatalmas felszabadulást, nagy örömet érzett amiatt, hogy ezután közelebb kerülhet Istenhez. Merthogy mindig is szeretett elmélkedni, és most, miután az anyagi világban szinte minden lehetőségétől megfosztatott, bőven van ideje gondolkodni. Ez éltette hét éven át. Derűs és békés volt, elkeseredésnek, lázadásnak, méltatlankodásnak árnyéka sem érintette. Ha meglátogatták, örült, soha nem tette szóvá, hogy milyen régen voltál már itt. Mikor távozott a látogató, nem vetette szemére, hogy nem tud tovább maradni. Dr. Gáty Jenő hitének ereje életének utolsó három hónapjában mutatkozott meg igazán. Amikor még tudtunk beszélgetni, elmondta, a fájdalmain keresztül egyre erősebben támadja a sátán, mert amikor annyira erős a fájdalom, már nem tud gondolkodni. Helyzetét úgy értelmezte, Isten őt nyilván azért tartja még itt ezen a világon, hagyja szenvedni, hogy a fájdalom lélektanán, bölcseleti és teológiai kérdésein saját tapasztalatai alapján is elmélkedhessen. Dr. Gáty Jenő életének üzenete valamennyiünknek, balsorsunkon kesergő honfitársaink számára is egyértelmű. Erősebb a hit és a szellem, mint az anyag. Magnetofonra diktált elmélkedéseiből idézek:
„A mindenség szó, fogalom jól kifejezi azt, hogy ide tartozik minden, ami van, ami létezik. Nos a mindenség szellemi. Ura az Isten, Atya, Atyaisten, a világ ura. Különböző elnevezésekkel illeti az ember Őt, aki ezt az egész mindenséget uralja. Aki megszabja működését, tulajdonságait, törvényeit, ami ezen szellemi világon belül megjelenik. Minden hatalmú, mindent tudó, mindent látó, mindent halló a világ ura.” Soha nem tudtam úgy menni hozzá, hogy türelmetlen lett volna, pedig előfordult, hogy egyéb kötelezettségeim miatt egy-egy alkalom későbbre halasztódott. Kezdetben úgy gondoltam, én adok ezekkel a látogatásokkal, „beteget látogatok”, de egyre inkább úgy éreztem, nekem van szükségem őrá, a belőle áradó szellemi kisugárzásra, a szeretetnek, bölcsességnek arra az áramára, melyet nem szükséges szavakba önteni.
Számomra azonban az ember teremtésbeli kitüntetett helyének legszebb bizonyítéka Gáty Jenő professzor példája, aki sebzettségében, röghöz kötő fájdalmaiban is a csillagokra tekintett, akinek világszemléletében a hit és a tudás egymást erősítette.
Végh László
Egyikük a csillagokba nézett,
A szellem-ujj fellegekbe nőtt.
– Igazságát keressed a résznek,
Hogy megleld a töretlen egészet,
Szól a másik: – Fontosabb a föld!
S míg figyel a tanítvány-sereg
A kétely bokrán harmatcsepp pereg
Egyszerre tükröz földet és eget.
Hogy mennyi is lehet az a csuporék, azt egészen a Budapesttől Déváig tartó vonatozáson fontolgattam magamban. Mert Csaba testvér így invitált, mikor telefonon közöltem látogatási szándékomat: – Jöhetsz nyugodtan, van vendégszoba, az állomáson meg várni fog egy csuporék gyerek, nagy esemény lesz az nekik. No, ha így van, annál szívesebben megyek, mivel akkor az én számomra legalább akkora öröm lesz a megérkezés, hiszen ilyen módon még ennek a számomra eddig ismeretlen mértékegységnek a mibenlétével is tisztába jöhetek. Maga a szó egyszerre idézi fel a csuprot meg a csoportot: szóval, ami csuporék, az már összetartozik, nincsen egyedül, ugyanakkor viszont nem olyan nagy ez a csoport, akkora, amekkora egy madárfészekbe beleférhet. De hiszen a szórványmagyarság is ilyen fészekszerűen tartozik egymáshoz, ilyen szívszorító módon alkot csoportokat, ezekből rendeződik nagyobb csapatokba, hogy megőrizhesse nyelvét, kultúráját, önmagát.
Szóval, a csuporékot ezúttal négy gyerek alkotta, később kiderült, hogy testvérek, velük kezdtem el beszélgetni, ők felelgettek a kérdéseimre. Az állomás előtt egy idegen fiúcska koldult. – Tetszik látni, jegyezte meg egyik kísérőm, ha egyedül jövünk erre, és nem adunk nekik valamit, még meg is vernek – utal arra a másféle gyerekközösségre, mely a puszta megélhetéséért küzd, a maga törvényei szerint él. Később megtudom: az otthon lakói közül sokakat szintén az állomás környékéről szedtek össze. Kísérőim is így találtak egymásra: elsodorta őket az élet, nem is ismerték egymást. A rokoni kapcsolatot egy véletlen segítségével Csaba testvér derítette ki, először kettejükről, aztán megkerült a harmadik és a negyedik testvér is, az otthon, mint egy mágnes, vonzotta magához a családot, most már igencsak büszkék egymásra.
Hát náluk ennyi a csuporék: a négy testvér, akik összetalálkoztak.
És ennyi a mi magyarságunk is, csuporéknyi a világ népeinek tengerében. De ha kinyújtjuk egymás felé a kezünket, egymásra találhatunk, egy akarattal sokra vihetjük. De megvan-e az akarat, a hit, a közös értékek tisztelete mellett a közös érdek felismerése? Ha a szűken vett, pillanatnyi materiális javakat tartjuk szem előtt, elvesztjük értékeinket, atomjaira hullik a nemzet, és már nem is lesz nemzetnek nevezhető. Ha az értékek felől indulunk el, megnyerjük az anyagiakat is, az együttműködésből gazdasági haszon, gyarapodás származik. A dévai gyermekotthon, kollégium és iskola jelenlegi helyén egy romos épületen és a reménytelenségen kívül semmi sem volt. De megjelent a teremtő akarat, és a pünkösdi ünnepi szentmisén a dévai vár falai között több mint kétszáz gyerek mondja magyarul az Úr imádságát.
Gyúlj, Szentlélek, bennünk újra,
Hozd vissza, mi elveszett.
Induljunk a vándorútra
Tisztán, mint a gyermekek.
Általjárja harmatcsepped
Az ezernyi zöld csírát.
Szivárvány-titkát a mennynek
Záporozva öntsd ki ránk.
Mosd tisztára, Lélek, újra
Szívünket, ha vétkezett.
Köszönthessük, fényre gyúlva
Felsugárzó fényedet.
A csíksomlyói pünkösdi búcsúra, amióta nem tiltják hatalmi eszközökkel, százezrek zarándokolnak. Fölfelé nézve, a napba tekintve, mint a vasárnapi hajnalon a csángók, akik sorsukat kutatják az égbolton. A magyarság lelki központja lesz ekkor a hegyoldal, a kis székely város határai kitágulnak, egészen odáig, ahol a szívekben él még a hit, remény, szeretet. A hatalmas fenyők kiterjesztik ágaikat egy kicsiny nép fölé, mintha az erdő az Úristen óvó karja lenne, amely mindig megvédi a hozzá fordulót.
Ehhez a kavargáshoz, nyüzsgéshez egy másfajta hangulat is hozzátartozik: az elmélyülés némasága, a templomban virrasztóké, a halkan fohászkodóké. Mert a természet is kétféle, a szélzúgáshoz, viharok dördüléséhez a tisztások csöndje is hozzátartozik, melyben halkan, észrevétlenül nyílnak ki a virágok, a sziklatömbök oltalmában havasi gyopár fehérlik.
Ez a másféle hangulat, a csönd fogad most Szent Miklós ünnepe előtt két héttel a csíksomlyói hegyoldalon, az oltárépítmény mellett kanyargó ösvényen. Csak a meginduló hóesés zizegése hallatszik, mintha aprócska szárnyak milliói csapódnának az elszáradt falombokhoz. Muzsikál az erdő, a természet örök ritmusát dalolja. Az ösvény kanyarodik egyet, úgy ér le a kegytemplomhoz, melyben most félhomály van, az oltár fölött a Csíksomlyói Mária körben megvilágított szobra azonban a napbaöltözött asszony alakját idézi. Kétoldalt Szent István és Szent László őrzi hitünk, kultúránk, nyelvünk épségét. Szent Lászlónak Erdélyben különösen erős a kultusza, hiszen sok csatáját vívta meg itt a támadó kunokkal szemben. Nagy királyunk alakja több Árpád-kori freskón is feltűnik. Egyik legismertebb, legszebb ábrázolása a gelencei templomban található, azt a legendát jeleníti meg, mikor László megmenti az elrabolt leányt. Ennek az ábrázolásnak külön értéket ad, hogy László harcát párhuzamba állítja Krisztus szenvedéstörténetével, kifejezve, hogy Szent László Krisztus lovagja, az ő keresztáldozata által győz.
A templomból kilépve Gergely István plébánoshoz indulok, aki 1987 óta tevékenykedik ezen a vidéken. A csíksomlyói pünkösdi búcsú délutánján ő tartja a csángó misét a csobotfalvi templomban. A gyimesi csángók gyalogosan, népviseletben érkeznek, a misén felhangzanak gyönyörű ősi énekeik. Gergely István a gyakorlatban is sokat tesz a magyar kultúra megőrzéséért: 1992-ben létrehozta a Csibész alapítványt, mely az árvaházakból 18 éves korukban kikerülő fiataloknak ad szállást, munkalehetőséget. Az alapítvány a mezőségi Vicén házakat vásárol, melyekbe a csángóföldről visz lakókat. A településen újraindult a magyar iskola, a főtéren Rákóczi szobra áll. A hagyomány szerint a vesztes zsibói csata után a vicei várba vonult vissza a fejedelem, ahol a várkapitány a rokona volt.
Az alapítvány a kisebbekkel is foglalkozik: családi ház típusú gyermekotthonokat hozott létre, ezekben csángó gyermekek laknak nevelőjükkel. Szépvízen hat házban 75 gyermeket gondoznak. A Csíksomlyótól nem messze fekvő csomortáni otthonba már a plébános úr kalauzol. A falu határában kereszt áll: Gergely atya elmondja, hogy 1694-ben, az utolsó tatár betörés idején egy Csomortán nevű ember innen nyilazott a tatárokra. A történet folytatását ismerem, a csíkmenasági általános iskola faliújságján olvasható: a tatárok oda csaptak át, egy lakodalmas menet került az útjukba, akik szintén fegyvert ragadtak: a jövendő após elesett a küzdelemben. A történelem országútján járunk, ma nem kevesebb kitartásra, a hétköznapok hősiességére van szükség.
A csomortáni otthonban csodálatos köszöntésben volt részem: mikor Gergely atyával beléptünk, a gyermekek felkiáltottak: – Nézzétek, megjött a Mikulás! Hatalmas nyüzsgés tört ki, volt, aki hozzám, futott, volt, aki a szoba sarkába szaladt. Pedig se kucsma, se bunda nem volt rajtam, nem is szarvasfogaton érkeztem. De künt éppen szállingózni kezdett a hó, és olyan jó volt hinni a csodában. Tíz gyerek nagyon látni akarta a Mikulást, ezért aztán meg is érkezett hozzájuk. Kicsik és nagyok, így várjuk a csodát mi is a Kárpát-medencében, és ha nagyon várjuk, akkor talán hozzánk is elérkezik végre újabbkori történelmünk zegzugos útjain.
Fölkeresett a minap egy hajdani gimnáziumi tanárom. Idegen nyelvekre okított jó három évtizeddel ezelőtt, s jóságos szigorúságának is köszönhetem, hogy kinyílt előttem a nagyvilág. Tanárom az maradt, aki volt, a szememben semmit sem változtatott külsején a rettenthetetlen uralkodó: az idő. Tartása egyenes, tekintete tiszta, járása fiatalos, eleganciája becsületben megőszült, tisztes öregúrra vall. Nyolcvanhárom esztendő összes terhét hordja a vállán. S a nyolcvanháromból hatvankét évet tanított! Nyugdíjas pedagógusként sem hagyta ott a katedrát, s élete nagy szívfájdalma, hogy most egy esztendőt kénytelen volt kihagyni. De remény van rá, hogy ősztől ismét lesznek diákjai. Egy főváros közeli település állást kínál neki, s ő vállalja a kijárást is, csak hogy folytathassa, amit több mint hat évtizeddel ezelőtt elkezdett.
Micsoda fizikai és lelki erő szorulhat egy ilyen emberbe! Miféle életösztön, ragaszkodás, elszánt akaraterő szükséges hogy valaki a kilencedik ikszhez közeledve ne vegyen tudomást múló időről, szervezeti gyöngülésről, öregedésről, nyugdíjas tespedtségről! Leszünk-e mi ilyenek? Egyáltalán megérjük-e az ő korát? Ha a statisztikai előrejelzést veszem, az én nemzedékem átlagosan tizenöt évvel rövidebb ideig él majd. Örülhetünk, ha egyáltalán visszakapunk majd valamit a társadalombiztosításnak befizetett nyugdíjlevonásokból. Nem tudom, mi van velünk? Mi történt, hol rontottuk el? Hiszen a mai idősekkel ellentétben többségünk már egy békésebb, kényelmesebb országba született. Tanárom életét világháború, éhezés, nyomor, forradalom és ellenforradalom, üldöztetés keserítette. Olyan világban élt, melyből hiányzott az orvos, mentő, kórház, gyógyszertár a csodakészítményekkel. Nem volt autó, tévé, telefon, sem központi fűtés, csapvíz, csatornázás. Igaz, az emberek gyalogoltak, nem ettek tartósítószeres élelmet, nem szívtak annyi füstöt, gázt, és ha távoli szeretteikre gondoltak, nem a mobiltelefonhoz nyúltak, hanem tollért, levélpapírért.
Katonakoromban Szegeden egy idős fogorvos bácsihoz jártam kezelésre. Már az első világháborúban orvostanhallgatóként harcolt, sebesülteket ápolt az erdélyi fronton. Még nyolcvan fölött is aktívan dolgozott, magánpraxist folytatott. Tőlem, kései bajtárstól nem is akart pénzt elfogadni, alig tudtam legalább az önköltséget rátukmálni.
Csengeri nagyanyám négy gyermeket nevelt föl, s indított útjára. A negyediket jóval negyven fölött szülte. Életének nagyobb részét szegénységben élte le. Két világháború, gazdasági válság, országvesztés, pusztulás – mindebből bőven kijutott neki. Már elmúlt nyolcvan, amikor szélütés érte. Szinte teljesen lebénult, az ő korában már sokkal enyhébb kór is életveszélyes. Nagyanyám erős hittel lábra tudott állni, s fölépült a fiatal szervezetet is tönkretevő agyvérzésből. Még élt néhány évet, s csöndesen, észrevétlenül szenderült el, úgy szállt el belőle a lélek, ahogy galamb röppen föl az égboltra.
A pápa szenvedésének története, haláltusája minden érző embert megkönnyeztetett hitétől, felekezetétől, világnézetétől függetlenül. II. János Pál merénylet okozta sebekkel, gyógyíthatatlan betegséggel vívta már hosszú évek óta harcát. Hite erőt adott neki, ő pedig hihetetlen lelki nyugalommal tűrte a fájdalmakat, nem adta föl a küzdelmet a reménytelen helyzetben. Mert nem fájhat a test, ha sértetlen a lélek. Ha az emberi szervezet erőtlen is, a lélek töretlen, legyőzhetetlen. Akkor is, ha távozik, mert mennie kell. Hiszen nem örökre megy el.
Szaniszló Ferenc
Takács Pistát gyermekkora óta ismertem, pár évvel volt fiatalabb nálam, többször játszottunk együtt. Kiskunmajsán fönt a Kővágó utcában, a falu dombos részén laktak, egy kis földpadlós, szoba-konyhás, vertfalu viskóban. Egy évtizeddel később, mikor Erdély visszacsatolása után 1942-ban Gyergyósalamásra helyeztek tanárnak, kezembe került egy könyv, melyet az Erdélyi Szépmíves Céh adott ki, a Séta bölcsőhelyem körül. Ebben találtam egy fényképet Sepsiszentkirályról, melynek az aláírása ez volt: „Szegény ember háza”. Mintha csak a Pistáék vityillóját fotózta volna le a fényképész, Gödri Ferenc: úgy látszik, a szegény ember háza mindenütt egyforma, düledező falak, keskeny ablak, alacsony mennyezet. Pista kiskorától köhécselt, hiszen a szigeteletlen falakban felkúszott a nedvesség, melyet a kis vaskályha nem volt képes kiszárítani, hűvösebb időben a levegő fullasztóan kellemetlenné vált. A konyhában sparherd, a kecskelábú asztal mellett szedett-vedett székek, sámli, melyeket valószínűleg az édesapa gyűjtött össze, aki szamaras kocsijával járta a környéket, adott-vett, csereberélt, a tanyákon mindenre szükség van, Pista bácsi közvetítésével egy-egy zsanér, egyéb apróság is megtalálta a helyét. A család máról-holnapra élt az ócskás tevékenységből, földdel, egyéb anyagi, pénzszerzési lehetőséggel nem rendelkeztek, sokszor ennivalójuk sem volt. Mikor a fiatal Pista nagyobbacska lett, tudott már segíteni, elkísérte apját, ezért mikor iskolába került, kezdetben szamaras Pistának csúfolták. Ez azonban abbamaradt, mert kitűnően tanult, rossz körülményei ellenére is igyekezett, Horvát tanár úr külön kiemelte a szorgalmát, biztatta. Íráskészséggel is rendelkezett, mikor már a polgárit végezte, cikkei jelentek meg a Kiskunságban, akkoriban ez nagyobb dolog volt, mint ma, tekintélyt szerzett. Öltözködése azonban kilógott a sorból, azt viselte, amit más levetett, odaadogatott apjának vagy neki, na fiam, vidd el ezt a dókát, jó lesz ez még neked. Mikor engem felvettek a félegyházi tanítóképzőbe, Pista többször meglátogatott, csillogó szemmel hallgatta élményeimet, elhatározta, hogy ő is tanító lesz. A tanító akkoriban szervező szerepet játszott a falu életében, erre fel is készítettek bennünket. A tanítónak illett ismernie a legújabb mezőgazdasági szakirodalmat, az emberek gyakran fordultak hozzá ügyes-bajos dolgaikkal, a földműveléssel kapcsolatosan is tanácsot adott, olvasókört szervezett, hallgattak a szavára. Pistát ez is vonzhatta, hiszen, habár tanárai biztatták, elismerték iskolai eredményeit, édesapjával jóindulatúan beszéltek, a család mégiscsak a társadalom peremén élt, vendégségbe nemigen ment hozzájuk senki, a társadalom életében a vasárnapi istentiszteleten vettek részt, melyről soha nem maradtak el. Pista tanítói álmának azonban komoly akadálya volt: semmi hallása nem volt, nem tudott énekelni, pedig a tanítói pályán ez alapkövetelménynek számított. Félt, hogy a szigorú Vizi tanár úr nem fogja fölvenni, ezért a polgári elvégzése után nem is jelentkezett rögtön a képzőbe. Egy év alatt hatalmas erővel és kitartással megtanult öt népdalt, de azokat csak egyfolytában tudta előadni, ha valami megzavarta, elölről kellett kezdenie. Megtanult pikulázni is, mert valamilyen hangszerhez érteni kellett. A felvételi végül is sikerült, habár a szabadon választott dal után Vizi tanár úr jelölte ki a következőt, de a felvételiztetőkhöz is eljutott Pista kitartásának a híre, becsülték akaraterejét, hivatástudatát. A képző Félegyházán volt, naponta jártunk be vonattal, ha esett, ha fújt. Pistán azonban egyre jobban elhatalmasodott a tüdőbaja, melyet a nedves, egészségtelen házban szerzett, egyre erősebben köhögött, ahogy népiesen mondják, valósággal kiköpte a tüdejét. Bemutató tanításán még előénekelt a gyerekeknek egy strófát az egyik népdalból, de ezt a premiert nem követte több előadás, nem mehetett el azokhoz a tanyasi emberekhez, akiknek mindennapos gondját annyira ismerte, tudta, hogy mit jelent egész nap vízen és egy kis száraz kenyéren lenni. Még felragyogó arccal kezébe foghatta diplomáját, hazavitte, otthon a szülei a maguk szerény módján megünnepelték, de pár héttel később már eltemették azt az embert, aki, habár nem állhatott katedrára, szememben mégis a Tanító alakját személyesíti meg.
Vékony Lajos
Az Úr egén a csillagok
Vagytok, falusi papok.
A réten gomolygó ködök –
Sugárzás, amely összeköt.
Harang szól zengően, híven
A szó, mely Krisztusról üzen.
Vizek és vetések fölött
Hirdeti, hogy a földre jött.
Rigó hangja zeng hajnali zsoltárt
A falu arcán sötétség-borosta
De ő fönn van, készíti az oltárt
Az öreg pap az imakönyvet hozza.
Etikája, teológiája
Mint hogyha az égbolt harmatozna.
Egyszerű szó, hittel prédikálja
Az öreg pap az imakönyvet hozza.
Romlik a nép, elárad a bűn már
Megfogy a hit - szüntelen dohogja
Fohászában a válasza hűn száll
Az öreg pap az imakönyvet hozza.
Add, Uram, hogy ne törjön le kétség
Amiképpen a testedet osztja
Éljen bennünk szüntelen reménység
Mint ahogy az imakönyvet hozza.
Sándor öcsémnek
Ezer út volt, s az utunk elfogyott.
– Mondtam, fiam: építs templomot!
A remény elvész, a hit fakulni kezd.
– De megmarad az oltár és kereszt.
A világra hull gyűlölet-korom.
– De sugár ég a templomablakon.
S a betlehemi csillag fénye gyúl,
Mert lelkedbe költözik az Úr.
Őszi szél fúj, felhő-kergető
De ablakodon benéz a fenyő.
Egy kéz mindent szürke ködbe sző
De ablakodon benéz a fenyő.
Sűrű ága oly integető
Ablakodon benéz a fenyő.
Hirdeti, hogy biztatás fakad
Bármi vészben zöldje megmarad.
Tavasz jön majd, fény-remegtető
Mert ablakodon benéz a fenyő.
Ennek a kifejezésnek az értelmét Oros Kristóf, a veszprémi szeminárium rektora magyarázta el nekünk, papságra készülő ifjaknak: Krisztus királynak a ti szívetekben kell élnie. A piaristáknak, akiket példaképemnek tekintettem, 1950-ben el kellett hagyniuk Veszprémet, a lelkiségi mozgalom azonban mégis tovább működött. Persze, azt csak mi gondoltuk, hogy csoportjaink titokban tevékenykednek, a velünk foglalkozó Juhász Miklóst, Bulányi Györgyöt, Török Jenőt 1952-ben éppen beöltözésem előtt egy héttel vitték el és ítélték 14 évi börtönre a fiatalsággal való foglalkozás miatt. Családunkban hagyomány a papi hivatás, közelebbi rokonaimat számba véve, én voltam az ötödik pap, és a sor folytatódik, unokaöcséim között is több hivatás van. Része lehet ebben a nagycsaládnak, hiszen maga a családnevünk is sarjadzást, sokasodást jelent, a mi etimológiánk szerint Isten kegyelmének a terjedését. Családunk egyik ága Dél-Erdélyből, a Burjánfalva nevű helységből származik, amely nevét a hagyományosan sok gyerekről kapta. Nekem talán szerencsém volt, hiszen kiváló nevelőkkel volt alkalmam közvetlen kapcsolatba kerülni, akik személyes példájukkal is erősítették hivatástudatomat. Említhetem pap nagybátyámat, akinél sokat tartózkodtam, hittanár, kiváló zenész is volt, sorolhatom megtörhetetlen piarista tanáraimat, de a piaristáknál végzett világiakat is, akik a veszprémi középiskolában oktattak és neveltek. Ezért számomra a hit sohasem volt kérdéses, már hatéves koromban kinyilvánítottam, hogy plébános szeretnék lenni, egyetlen feltételül azt szabtam, hogy a teológiát ötvözhessem a praktikummal, azaz paraszt is lehessek, mert a mezei munkák, a fogathajtás megannyi érdekességet jelentettek a számomra. A hivatástudat a középiskolában egyre határozottabb körvonalat kapott, az érettségi letétele után jelentkeztem a szemináriumba, ott azonban numerus clausus volt, a rendelkezésre álló 14 helyet már betöltötték, ezért magyar szakra felvételiztem, oda azonban egy napot sem jártam, jött az expressz üzenet, hogy van hely. Érdekes, hogy egyetlen pillanatig sem kételkedtem abban, hogy elkezdhetem a felkészülést papi hivatásomra, azt, hogy fölvettek, éppolyan természetesnek tekintettem, mint a hitemet. Elindulhatott piarista tanári, nevelői pályám, melynek során az irodalom oktatásán kívül a kórusvezetést, zenei oktatást is gyakorolhattam, a kommunikáció különböző formáin át közvetítve az evangéliumi üzenetet.
Cantare amantis est! – szabadon fordítva: csak az tud énekelni, akinek a szívében él a szeretet. Tömören: „Aki szeret, az énekel.” Vajon csoda-e, hogy ezt a szentenciát az a Szent Ágoston fogalmazta meg, aki hosszas tévelygés után vallotta meg: „Éppen olyan régi, mint örökkön új szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem.”
Isten maga a Szépség, maga a Harmónia, aki kiárasztja belső gazdagságát, amikor az éneklés, a „vox humana” adományával ajándékozza meg teremtményét.
Bizonyos, hogy az éneklés a legszemélyesebb muzsika. Míg a hangszeren játszó művész csak más eszköz közvetítésével, használatával szolgálja a szépséget, addig az énekes a szíve legbensőbb rezdülését saját testével szólaltatja meg. A szív bőségéből szól a száj, mondjuk, – a szív szeretetéből pedig szól az ének. Aki beteg, aki kedvetlen, az nem tud énekelni. A felcsendülő ének az „egész-séges”, a harmonikus lélek gyümölcse. Ezért mondhatjuk: aki énekel, kétszeresen imádkozik.
A közös ének közösséget feltételez és közösséget teremt. A vallásos ének az ember és Isten közötti szeretet kapcsolatot fejezi ki, így az interkommunikáció legszentebb formája.
Ezért mondja a 32. zsoltár:
„Előtte új dalt énekeljetek,
daloljatok neki szép öröméneket zengve.”
Borián Tibor Sch.P.
Nem a látás. Belső ragyogása
A lelkemnek, mely végül egy veled
Sugárzik, oly mélyen, mint a hála
Hogy felém fordult a tekinteted.
Nem a hallás. Mely túl van minden hangon
Egy ima rebbenése, az hoz el.
És megremegtetsz, csontjaimban hallom
A sóhajtásod, amely átölel.
Krisztus, élő irgalom,
Megváltásunk titka
A sugarad fénybe von,
Lelkünk elborítja.
Megváltatott általad
Az embernek vétke.
Hálás szívvel áldalak
Életem reménye.
A virágod megfakad
Törött ágon végre.
Teli fürtök hajlanak
Szőlő-venyigére.
(Borián Tibornak)
A királynők városa. Az égre
Áthullámzik fohászod igéje.
Szelíd szellő hajnali csodát hoz,
Könnyű kézzel hímez ég-palástot
Amely szívünk egyetlen reménye
Csillag-kereszt, élethivatásod.
Ajtót nyit egy szellő lebbenése
A templomban az oltárhoz lépsz be.
Mert ennyi csak az Isten-akarat
Halk sóhaj, mely ajkadon fakad.
Életedben virágok teremnek
És egy fohász megnyitja a mennyet.
A misztika szó hallatára rendszerint a világtól való elfordulás jut eszünkbe, vagy eksztatikus szentekre gondolunk, akiket rendszerint a háztetőn állva, barokkos elragadtatásban és kitekert nyakkal ábrázolnak. A misztika azonban nem a világtól való menekülés, nem is álmodozás. A misztika az a szemlélet, mely áthatol a látszatokon, hogy megtalálja Isten elrejtett jelenlétét, ez az, amit a misztika keres, és amit meg is talál.
P. Henri Boulad S.J.: A misztika lényege
Bátai József 17 éves, harmadikos gimnazista életkorához, képzettségéhez képest óriási feladatot kapott: megbízták négy felső tagozatos általános iskolás osztály oktatásával. Először habozik, tépelődik, hiszen még ő sem fejezte be tanulmányait. Aztán úgy gondolja: megpróbálkozik a feladattal. Hiszen cserkész is volt, ministránsként Mindszenty József miséjén segédkezett.
Időpont: 1951, a helyszín a kónyi hortobágyi munkatábor. Az ország minden részéből érkeztek ide marhavagonokban kitelepített családok, akiket mindenüktől megfosztottak, barakkokban, birkahodályban helyezték el őket. A táborok 1950 és 1953 között működtek, a kitelepítés senkit sem kímélt, az idősek közül sokan meghaltak az elégtelen orvosi ellátás és a gyenge élelmezés miatt. Az általános iskolás korúak számára meg kellett szervezni a tanítást, mivel a hortobágyi állami iskolába nem járhattak, a hatóságok el akarták különíteni a kitelepítettek gyerekeit a szabadoktól. Jóska édesapja kereskedő volt, őket Szentgotthárdról telepítették ki, a csomagolásra két órát kaptak, 1950. június 25-ikén érkeztek meg a bizonytalanságba, hiszen nem tudhatták, hogy ez az állapot meddig tart. A táborban a legkisebbek nehezen értették meg a helyzetet: a szülőknek egész nap dolgozniuk kellett, este fáradtan tértek haza, a gyerekekkel keveset tudtak foglalkozni. A náluk csak pár évvel idősebb Bátai Józsefnek ilyen körülmények között kellett fegyelmet tartani, reményt sugározni, a sivár környezetben, elfogadtatni azt, hogy van értelme a tanulásnak, a szellemi erőfeszítésnek.
És a Hortobágyon létrejött egy csodálatos iskola, melyet a sokkal jobb felszereltséggel, lehetőségekkel rendelkező „szabad” intézmények is megirigyelhettek volna. Mert itt dicsőség volt a tanulás, szégyennek számított, ha valaki nem tudta a tananyagot. A diákok maguk is részt vettek az értékelésekben, bírálati bizottságokat alakítottak a rejtvényfejtő, a szavaló, a szépírási, a szépolvasási versenyek eldöntésére. A költők között olyanok is szerepeltek, melyek a „kinti” tananyagból hiányoztak, a tanulók lelkesen készültek a szavalóversenyekre, tanulták könyv nélkül a költeményeket. Akinek jól sikerült a fogalmazása, bemásolhatta az „Aranykönyvbe”, ami nem volt más, mint egy bekötött iskolai füzet, de elnevezése fellobbantotta a kicsik képzeletét. A tanulmányi versenyek győztesei emléklapot kaptak, melyet közösen díszítettek, rajzoltak. Története volt az egyes iskolaszereknek is, hiszen az iskolát csak minimálisan szerelték fel. Az egyik malteroslányként dolgozó hatvani vasutas-asszony az építkezésről deszkát hozott, melyből a táborban élő asztalos léceket vágott, meghajlította, fehérre festette: máris elkészült a kislányok tornakarikája. A zászlógyakorlatokat nemzetiszínű zászlóval mutatták be, melyeket az anyukák varrtak össze. Szabadulásukkor Jóska kiosztotta ezeket a tárgyakat, a nyelükbe beleírta a helyszínt és a dátumot. Jóska naplója belső fejlődéséről is tanúskodik: „A gyerekeket megszerettem., talán ők is elfogadnak. Kissé a próbatétel is kíváncsivá tett: sikerül-e jó tanítónak lennem?” „A tanítás kezdetén felmerült a megszólítás módja. Minek nevezzenek? Tanító bácsi, Józsi bácsi nevetséges 4-5 év korkülönbség esetében. Végül a cserkész őrsvezetői megszólítás látszott megfelelőnek: Józsi bátyám. A kissé bizalmas hangvétel előnyösnek bizonyult.” Más feljegyzések az iskola szellemiségét mutatják: „A dekorációt magunk készítettük, a bejárati ajtóval szembeni falra a következő idézet került: „Mi vagyunk az élet fiai, küzdelemre felkent daliák.” (József Attila). Jóska a magával hozott harmonikával segítette táncoktatást, a gyerekeket úszni is megtanította a rizsföldek árkaiban. A tanítást olyan színvonalon végezte, hogy a hivatalos ellenőrzések során is megdicsérték. A táborból kikerülve, volt tanítványai rendszeresen írtak neki. Egyikük levele különösen megható: arról ír, hogy nem fog szégyent hozni a hortobágyi iskola hírnevére. Amely hivatalosan nem is létezett, hiszen az állami iskola pecsétjét használták, de megmaradt Bátai József tanítványainak emlékezetében. Ma már ezek az iratok annak a szellemi tartásnak a dokumentumai, melyet semmi sem képes megtörni.
A „vetni kell” parancsát minden pedagógus átéli, ezen a pályán gyakran hiányzik az azonnali sikerélmény, az elvetett magvak sokszor csak a gyermek életpályájának későbbi szakaszán fejlődnek ki. Azonban éppen a feladat nehézsége jelenti a szépségét is egyben. Egy erdélyi tanítónő, Ildikó a következőképpen vall erről:
– Nálunk Erdélyben komoly probléma a fiatalok elvándorlása. Számomra a megtartó erőt hitem és hivatásom jelenti. A marosvásárhelyi református közösségben elhatároztuk, hogy foglalkozást szervezünk a kallódó, napközben utcán csavargó gyermekek számára, akikre különböző okok miatt családi környezetükben kevés idő jut. A foglalkozások közös ebéddel kezdődnek, azután az iskolásokkal átvesszük a feladatokat, az óvodáskorúaknak mesélünk, játszunk velük. Sok népdalt tanulunk, a gyerekek nemcsak a szórakozást, hanem az együttlétet is értékelik, megnyílnak, barátságossá, beszédessé válnak. Ez azért is nagy dolog, mert kifejezőkészségüket, szókincsüket is bővíteni kell, volt, aki megszólalni is alig tudott, mikor pártfogásba vettük. Nagyon hálásak, mindig virággal érkeznek, hoznak egy-egy szál pipacsot, pitypangot, amelyet a fű között találnak, de annál értékesebb, hogy nem a piacon veszik. Kötődést jelent a számukra ez a pár szál virág, hiszen fel kell fedezni, ki kell választani, a kis csokrot minél változatosabban igyekeznek összeállítani, a legszebb virág azonban láthatatlan, ez a szeretetük, amellyel bennünket is magukhoz kötnek.
Kolozsvártól nem messze található Torockó, a népművészetéről, hagyományairól nevezetes község. Úgy mondják, hogy itt kétszer kel fel a nap. Ennek az a magyarázata, hogy röviddel az első napfölkelte után eltűnik a falu fölé magasodó sziklaszirt mögött, hogy aztán másodszor teljes ragyogásában bukkanjon elő. Jelképezve talán azt is, hogy sorsunkban, életfordulatainkban mindig megmarad a reménység. A szeptemberi iskolakezdéskor különösen időszerű ez a gondolat: merre indul, hová jut a jövő nemzedéke, amely vidám és gondtalan zsivajjal tölti meg az itteni általános iskola épületét.
A Székelykő alatt induljatok
Iskolába, aprócska magyarok.
Amint fölkel, elrejtőzik a nap
Derül mégis második virradat.
Mert reményünk bennetek ragyog,
Induljatok, apró magyarok.
Szűk ösvényen, vágyak magasán
Át a sorsnak szikla-katlanán.
Hitet óva, kőről-kőre szinte
Úgy érjetek fel a hegygerincre.
Hogyan taníthatóak meg az olyan fogalmak, mint a haza, hazaszeretet? Csak a szegény szereti hazáját – mondja Petőfi, kifejezve azt, hogy a haza iránti szeretet nem vár viszonzást, a hazai földhöz, történelemhez, emberi sorsokhoz fűződő hagyományokat, kapcsolatokat tekinti értéknek. Ildikó, a marosvásárhelyi tanítónő ilyen tapasztalatairól is beszámolt.
– A kallódó gyermekeknek tartott foglalkozásainkon nemcsak a szavakat, kifejezéseket tanítjuk meg, igyekszünk a tartalmakat is tisztázni. Tudjátok-e, mit jelent ez a szó: haza? – kérdeztem egyik alkalommal. A második osztályos Évike válaszul a kezébe fogta azt a szép színes kavicsot, amelyet éppen ma hozott ajándékba, és felém nyújtotta. Ennél kifejezőbben nem is válaszolhatott volna: hiszen a haza valóban egyszerre jelenti a természeti környezetet és a hozzá fűződő emberi kapcsolatokat, eseményeket, amelyekből összeáll nemzetünk történelme. Hatalmas hegyeket, roppant sziklákat, és azt az apró, simára csiszolt kavicsot, amely még őrzi Évike tenyerének a melegét.
Mit adhat más táj: Alpok, Dolomit
A hegység, amely önmagába szép.
Patak őrzi futó sorsod itt
És történelmet rejt a hegyvidék.
A fejedelem erre menekült,
És itt sújtott le rá a végzete.
Vészben a nép erre a hegyre gyűlt,
S a nyírfaág a győzelem jele.
A szelíd lanka itt szőlőt terem,
S tudást érlel az ős kollégium.
És mesél a két fűzfa Enyeden,
És szivárvány fénylik a borún.
A moldvai csángók vidékén, a Székelyföld szomszédságában már az is nagy dolognak számít, ha a gyerekek jogot szereznek arra, hogy őseik nyelvén, magyarul tanulhassanak. Ami másutt természetes, az itt mindennapos küzdelem eredménye, ami bármikor visszavonható, megsemmisíthető, arra való hivatkozással, hogy tanuljanak csak románul, mert az az ő igazi anyanyelvük. Pedig a tanú maga a nyelv, a magyarnak az az ősi változata, melyet csak itt őriztek meg és beszélnek, sajnos egyre fogyatkozó lélekszámban. Eredetisége mellett a ritkaság is csodálatos kinccsé teszi az általuk használt magyar tájnyelvet. De minél nagyobb ez a kincs, annál szegényebbek ők maguk, a megélhetés bizony nehéz ezen a hegyes, sziklás vidéken, ahol nincsen megfelelő ipar, a művelhető föld kevés és sovány, az időjárás is mostoha. Ezért a hétköznapinak számító használati tárgyak is nagy becsben állnak, hiszen ha a ruha szakad, a cipő elkopik, bizony nehéz pótolni. Ebben a házban, ahová most betérünk, meg egyenesen luxusnak számít, illetve számítana az, hogy az öt testvér mindegyikének legyen csizmája, amellyel a hidegek beköszöntével iskolába járhat. Ezért különösen nagy dolog, hogy most csomagot kaptak, a messzi Magyarországon gyűjtötték össze a számukra, aki adta, talán nem is gondolta, milyen örömet szerez azzal, hogy fölöslegessé vált holmiját nem dobta ki, hanem elvitte a Máltai Szeretetszolgálatnak. Künt még a szeptemberi nap szórja a sugarait, de a testvérek úgy állják körül az asztalt, amelyen a csomag kibontásra kerül, mintha karácsony lenne, az arcokon a várakozásnak az a fénye csillog, amely már a beteljesülés bizonyosságát is magában hordozza. A kitisztított gyermekruhák különböző méretűek, jut egy-egy ing, nadrágocska, még pulóver is kinek-kinek. Hanem gumicsizmából csak egy akad, igaz, annak pont jó a mérete, mármint hogy a legnagyobb gyereknek pont jó, a kisebbek meg majd megoldják valami kapcafélével az igazítást, mivelhogy felváltva fogják viselni, mert lábbelije nincs mindegyiknek, és bizony a nagy hidegben csak az tud iskolába menni, akire a csizmaviselés sora jut. Aztán aki megjárta a havat meg az iskolát, majd a többivel megosztja a tudományt, elhozza a házi feladatot is.
A legkisebbik fiú azonban nem tud megválni a csizmától, forgatja, emelgeti. Végül az anyjuknak meg kell mosnia, mert egy kis sárfolt csak rajta maradt a messzi föld üzeneteként. Nem nagyon feltűnő, de ágyba vinni csak tiszta állapotban lehet, merthogy a kicsi este sem akart megválni a csodától, lefekvéskor maga mellé fektette, az arcát rásimította, mint más gyerek a maciját veszi maga mellé, úgy aludt el. Álmában biztosan nagy havakon kelt át, és egy olyan iskolába érkezett, ahol megsimogatták az arcát és megdicsérték a szép magyar beszédéért.
Akárcsak a hallgató gyerek:
Játszik, tesz-vesz, nem figyel oda,
És egyszerre mindenkit meglepett
Megszületik a fényes szó-csoda.
A kifejezés, melyet megtalált,
S a világban kimondja magát.
Csángó vagyok. Azzá váltam, vagy az is voltam, nem tudom. Tizenhárom éves voltam, amikor először hallottam ezt a szót. Akkor semmit sem mondott. Azt mondták rám, hogy az vagyok. Biztos – gondoltam. Bozgor vagyok. Ezt is mondták, de ezt már ismertem. Ha hallottam, szégyenkeztem, bár ezt sem értettem. Akkor. Úgy nőttem fel, mint az ég madarai. Iskolába jártam, de tudatlan voltam. Tudtam azt, hogy van Isten. Így hívta mindenki, hogy Istán. A pap nem. Azt mondta, hogy aki így hívja, az a pokolra jut. Megsúgta ezt nekem gyónás közben. tizenévesen. Szaladtam is haza. – Nagytátoka, nagytátoka! – mondtam nagyapámnak. – Ná mongya azt, hogy Istánem, Istánem, aggyál egéséget házam népénák, az monta a pap, pokolra jut. Nagyapa súgott valamit a fülembe. Nagypapa öreg. Anyám azt mondta: – Hallgassatok ria, igazat mond. Utána a templomban a Dumnezeu után mindig odatettem, hogy Istánem. Amikor kistestvérem és az apukám beteg volt, háromszor is hozzátettem.
Ha valaki beteg volt a családban, akkor esténként mindig imádkoztunk csoportosan. Legtöbbször a rózsafüzért mondtuk el. Én mindig olyan álmos voltam, de nem mertem elaludni, mert mi lesz, gondoltam, ha pont miattam nem gyógyulnak meg. Kisöccseim néha elaludtak. Akkor anyám csak biccentett valamelyikünk felé, s keményen ránk nézett, mi meg gyorsan megböktük az alvót. Hogy ne aludjunk el, tizenkét sorba mondtuk az imák elejét. Ez ébren tartott. Minden tized után a szokásos rózsafüzérimától eltérően még két kérelmet is hozzátett az anyám: – Betegek anyja, könyörülj érettünk. Sokáig nem is értettem, hogy kinek az anyja imádkozik értünk. Hogy lehet, hogy Szűz Mária ennyiféle anya. De nagyapám azt mondta, hogy ahány csillag van az égen, annyiféle anya a Szűzanya, és mindig azt kell kérnünk, amire szükségünk van. Hát ezért történt, hogy másnap az iskolában – első osztályban – elmagyaráztam mindenkinek, hogy mi mindenféle a Szűzanya. Így versanya is. És mivel előadásra készültünk, arra buzdítottam mindenkit, hogy imádkozzanak a versek anyjához.
Gábor Felicia: Csángó vagyok (regényrészlet)
Úgy éreztem, hogy szemed szétpereg
Valamikor elvesztettelek.
Utamon most újra elkísér –
Megtaláltalak, Rózsafüzér.
Egyhangúnak tűntél, mint a malom
S megláttalak egyszerre csillanón:
Patak-fényed a szívembe ér
Megtaláltalak, Rózsafüzér.
Kristályból font, fény szikrázik rajta
Egyszerű fa, megsötétült barna
Perdülő gyöngy, megváltást ígér:
Megtaláltalak, Rózsafüzér.
Állandóság, amely újra más
Mária-könny és vigasztalás.
Szellő-sóhaj, vihar-dördülés
Megtaláltalak, Rózsafüzér.
Ezer titkod ahogy egybefog
Évezredet és pillanatot.
Csendes forrás, zúgó tenger-ár
Ahogy szívünk újra rád talál.
Kálvárián izzó fájdalom
Felragyogsz az állomásokon.
Kinek szívét hét tőr járta át –
De megtalálta végül Krisztusát.
– Alapítványunk felekezeti különbség nélkül igyekszik segíteni a nagycsaládokat - számol be tevékenységükről marosvásárhelyi vártemplom lelkészének felesége, Fülöp G. Dénesné. Körlevelet küldtünk a lelkészeknek, eddig mintegy száz nagycsaládot írtunk össze, holland segítséggel félezer gyermeket támogatunk. Sok gyermek a közvetítésünkkel az utcáról kerül valamelyik nevelőotthonunkba. Nagy örömmel tölt el bennünket, ha látszólag reménytelen eseteken, sorsokon tudunk mégis segíteni, olyanokon, akikről a társadalom már lemondott. Személyes tapasztalatomból mondom, hogy reménytelen eset ezen a területen nincsen, sokszor a legváratlanabb módon kapunk visszajelzést, tapasztaljuk meg, mennyi szeretetre képesek ezek a gyermekek, mennyi igyekezet van bennük. Palikát például már hatszor íratták be az első osztályba, de rendezetlen körülményei miatt nem csoda, hogy nem jutott el még az olvasni tudásig sem. Végül már a rendőrséggel is dolga akadt, zsebtolvajlásokat követett el, szóval megindult azon az úton, melynek vége a kallódás, a bűnözői életmód. Sikerült kiemelni környezetéből, elvittük egyik nevelőotthonunkba, ahol a tanulás mellett fizikai munkát is végzett, mezőgazdasági tevékenységeket sajátított el. Meglepően jól haladt, lemaradásához képest gyorsan megtanult olvasni, számolni, de először természetesen inkább a fizikai munkában ért el sikereket. Mikor pár hét múlva meglátogattam, lelkendezve szaladt oda hozzám:
– Lelkész néni, tudok már ganét hányni! Megmutatta ezzel, hogy milyen sokat számít az elismerés, hiszen mindennapos tevékenységével tagjává lehetett a közösségnek. Nekem pedig az jutott eszembe: vajon megteszünk-e mindent azért, hogy megőrizzük a felnőtt-világba bekapcsolódó gyermekek lelkesedését, odafigyelünk-e az örömükre?
Tevékenységeink közé tartozik, hogy a nagycsaládban élő, szegény sorsú gyermekek számára nyári táborokat szervezünk, ezekben főiskolásaink foglalkoznak velük, ők is gyakorlatot szereznek hivatásukban. A gyermekek szívesen jönnek, hiszen életkörülményeik gyakran azt sem teszik lehetővé, hogy a szomszéd faluba eljussanak. Így került hozzánk a tizenkét éves Péterke. Vékonydongájú, szemüveges fiúcska, tizenkét gyerekes családból hoztuk el két hétre. Sokféle játékos foglalkozást szervezünk, igyekszünk elősegíteni, hogy mindenki megtalálja a neki leginkább tetsző foglalatosságot. Mikor a harmadik napon megkérdeztük, ki mit végez a legszívesebben, Péterke meglepetésünkre a kézimunkázást nevezte meg. Valóban gyorsan haladt benne, szinte azonnal tökéleteset alkotott. Igen, alkotott, ez a megfelelő kifejezés a munkájára, keze alatt szinte megéledtek a vászonalapra nyomtatott minták. Virágok nyíltak, levelek indáztak, ebből megérthettük, milyen figyelemmel nézi, látja ez a gyermek a környezetét, hogyan raktározta el magában, hogy most egy szépen kivarrott terítőben egyszerre kibontsa, megossza velünk belső kincseit. Bizony, nagy a felelősségünk ezek előtt a figyelő gyermek-tekintetek előtt: nem mindegy, milyenné formálódik a mintázat, mit adunk tovább a következő generációknak.
Sajnos, a rendelkezésre álló idő gyorsan elmúlt, a gyerekeket visszavittük falujukba, előkészítettük a helyet a következő csoport számára. Másnap reggel azonban a takarító mocorgást hallott egyik szobából. Alaposabban körülnézett, és a takarók alatt felfedezte a mély álomba merült Péterkét. Aztán megtalálták ütött-kopott kerékpárját is, amellyel Isten tudja hogy, hegyeken-völgyeken át visszaszökött, és ismét itt volt közöttünk. Eleinte arra gondoltunk, hogy egy-két nap múlva mégiscsak hazaküldjük, de ekkor a tiszteletes úr azt mondta, hogy aki ilyen erőfeszítést tett, az megérdemli, hogy itt töltse a következő időszakot is. Így is történt, ősszel pedig elküldtük zsoboki otthonunkba, ahol a többiekkel együtt ő is rendezett körülmények között kezdhette el az új tanévet.
Nemrégen Szlovákiába utaztam, ahol barátaim, egy iskolaigazgató és a magyartanár nagy szeretettel fogadtak. A közös ebédkor szóba kerültek az újabb kori politika fejleményei, de mikor az újságok címlapján szereplő Benes-dekrétumokat említettem, csak legyintettek. Ugyan, hagyjuk most a politikát, inkább beszélgessünk.
– Mondd csak el, igazgató úr, hogy is lehetsz te igazgató, mikor még az általános iskolai bizonyítványod is hiányos? - fordult a tanár tréfálkozva az igazgatóhoz, mire az tiltakozás helyett beismerte:
– Valóban, az elemi iskola harmadik osztályát sohasem végeztem el. Egy időben még álmodtam is arról, hogy bizottság elé idéztek, ahol számon kérték a harmadik osztályban elsajátítandó tudományokat. Tudjátok, én a negyvenes évek vége felé voltam általános iskolás. A tanulmányi eredményeimmel nem volt semmi hiba, olvasni már ötéves koromban tudtam. Hanem a harmadik osztályt már nem a szülőfalumban kellett volna elvégeznem. Egyik éjszaka a csendőrök körbevették a falut, a kijelölt családoknak fel kellett pakolnia a holmiját egy nem túl nagy teherautóra, ami fért, fért, ami nem, az maradt a frissen beköltöztetett új tulajdonosnak. Vittek minket az állomásra, aztán vagonokba raktak, irány a cseh-morva fennsík. Mikor megérkeztünk, kinyitották az ajtókat, a cseh gazdák mustrálgatták a friss és olcsó munkaerőt. Nekünk jó volt, mert szinte azonnal elkeltünk, a bátyáim már tudtak a mezőn is dolgozni, nekem is hasznát vehette a gazda, egészen kis gyerek nálunk már nem volt, a szüleimen is látszott, hogy dolgos emberek, a munka szeretete megmutatkozik testtartásban, a föld keménységet, a sugárzó kitartás jelét varázsolja az arcokra.
Engem azonban szíven üt a „nekünk jó volt” kifejezés: miken kellett keresztül mennie az ittenieknek, hogy különös szerencsének érezzék azt, hogy a rabszolgamustrán legalább várakozni nem kellett. Megtudom, hogy bért is kaptak – igaz, a töredékét annak, ami járt volna, de hát a lakhatást is meg kellett fizetni. Az, hogy felszerelt gazdaságot koboztak el tőlük ingyen és jogtalanul, szóba sem került.
– Én viszont csehül egyáltalán nem tudtam, ezért egy osztállyal lejjebb, a másodikba iratkoztam be, amelyet már tulajdonképpen elvégeztem. Így aztán inkább a nyelv elsajátításával foglalkozhattam, gyerekkorban az hamar megy. Egy év múlva meg haza szöktem, az külön történet, szerencsére a nagyapámat nem vitték el, volt hol laknom. A szüleim még maradtak, visszatérni csak az ötvenes évek elején lehetett. Én viszont nagyon megnyurgultam, szégyelltem volna a nálam kisebbekkel járni egy osztályba, ezért most meg eggyel följebb iratkoztam be. Nehézséget tulajdonképpen nem okozott, talán meg is edződtem a viszontagságok között, hamar bepótoltam a hiányosságokat, együtt tudtam haladni a többiekkel. Hát így történt, hogy kimaradt az életemből a harmadik osztály, de helyette bizony alaposan kijártam a történelem iskoláját – fejezi be mosolyogva elbeszélését az igazgató úr.
Add, Uram, hogy roppant templomodban
Összegyűjtsem, ami fájdalom van
Vigaszával csillanjon az oltár.
Csupa arany és drágakő fénylik
A falon csak egy mélyedés sötétlik
– A kereszt helye, mit magaddal hoztál.
A komáromi Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeumában 2004. szeptember 24-én megnyílt „Magyar Kálvária 1945-1948” című kiállítás a felvidéki magyar kisebbségi sors nyolcvanöt éves megpróbáltatásokkal és szenvedésekkel teli útjának legkönyörtelenebb, legembertelenebb időszakát, az 1945 és 1948 közötti deportálásokat és kitelepítéseket – a hontalanság éveit mutatja be. A kiállítás és az arról készült könyv – melynek írásait, dokumentumait naptárunkban is felhasználtuk – azzal a céllal született, hogy az 1945-1948-ban bekövetkezett és évtizedeken át agyonhallgatott magyar nemzeti tragédia emléke ne múljon el nyomtalanul. A könyvhöz Fehér Miklós, a Nyitra megyei Önkormányzat egyik vezetője, a kiállítás védnöke írt előszót, ebből idézünk: – Mit adtunk mi, magyarok a nagyvilágnak? Tudósokat, akik mindennap harcban álltak mások egészségéért, olyan találmányokat hoztak a köztudatba, mely az élet minden területén segíti a boldogulást; királyokat, akik kereszténységet, igazságot, megbecsülést adtak az egyénnek; politikusokat, művészeket, zenészeket, pedagógusokat, akik nemcsak a magyarságért törtek pálcát. Fejlesztések, pénzügy, mezőgazdaság, ipar – megélhetést, jelent, jövőt biztosítottak ezreknek, százezreknek. Mit adtunk még? Bástyát Európának a tatárokkal, törökökkel szemben, Nyugat-Európának a vörös megszállással szemben. Bennünket raboltak ki a megszállók, bennünket tettek földönfutókká, a mi nemzetünket zúzták porrá, a mi népünket hurcolták el, alázták meg, mégis mi tartottuk a hátunkat, hogy a „fejlettebb országok” társadalmai ne kerüljenek közvetlen veszélybe!
(A kiállítás ismertetőjéből)
1944. november 19, Erzsébet-nap a Kárpátalján. A kárpátaljai Szolyva jelképe lett a magyar nép tragikus sorsának. Jelképe lett az emlékezésnek. Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolása idején a hatalom, félve egy esetleges általános népszavazás sikertelenségétől, elrendelte a nem kívánt elemek kiszűrését. A 4. Ukrán Front 1944. november 13-án keltezett 0036. számú határozata kimondta: „…egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, és hadifogolytáborba kell irányítani…” A sztálini gépezet magyarokkal szemben táplált bizalmatlansága a legkülönbözőbb hatalmi szinteken nyilvánult meg. Mindenki, aki csak magyarnak vallotta magát, bűnösnek számított. S eljött a szomorú november 16-ika, amikor megszólaltak a kisbírók dobjai: a férfiak színe-java 18-tól 50 éves korig gyülekezett 3 napi élelemmel. Csak három napra! Hazudták nekik szemrebbenés nélkül, a háború okozta károk helyreállítására. Mit sem sejtve, egyesek vidáman vállalták. Ugyan már, a háború borzalmai után csak jobb jöhet, egyébként is a magyar ember segítőkész. Mentek az emberek, s még a fegyveres katonákat a menetoszlopok mellett meglátva, sem gondoltak semmi rosszra. Hogyan is gondolhattak mindazokra a borzalmakra, szörnyűségekre, amelyek a lágerekben rájuk vártak. S mindez miért? Egyetlen bűnük a magyarságuk volt. Kárpátaljáról több mint 30 ezer magyar férfit hurcoltak el és közülük 16 ezren soha többé nem tértek haza. Az első állomás, a gyűjtőtábor Szolyván volt. Embertelen körülmények között, éhesen és fázva várták sorsukat ezek az ártatlan emberek. Sokan közülük útra sem keltek, itt lelték halálukat.
Kovács Sándor
Ilyenkor, tavasszal
Mikor szirom pereg
Elém köszön a múlt,
A szolyvai menet.
18 és 50 között
A hadkötelesek –
És összeállt ártatlanul
A szolyvai menet.
Ne féljetek, pár nap csupán
A málenykij robot –
Úgy hullottak, mint őszi légy
A szolyvai rabok.
Reggel fehér hó lepte el
Mely egyre kavarog –
Akár a fehér szemfödél
A szolyvai rabot.
Magyar vagy és még mindig élsz?! –
Jöttek a vonatok
S az állomás lüktetve szét
Pumpálta a rabot.
Lüktetve, akár szív a vért –
Jött az újabb csoport.
A Gulágok, a messzeség
Elnyelte a rabot.
Volt, ki napfényes délre ért
S ott fázott, vacogott
S a forróláz Szibériában
Vitte el a rabot.
Az irtózat, a rettenet:
Nem tudta a család
Szögesdrót vagy sír rejti el
Távolban az apát.
Mert igen, néma volt a sír
S levél nem jöhetett –
Hó-szirmok szálltak szótlanul
Mint néma követek.
A virágoknak szirmait
Ki írhatja tele?
Hogyha reménység száll, a hit
Mint fának levele.
Jöhetnek bár új évszakok
Lephet a fagy dere
Mert visszavár, ki itt maradt
Halálból hív: – Gyere!
Támadj fel újra, nemzetem!
Légy az idők jele.
Jöjj a Vereckén újra át
Kínzottak menete!
– Most tavasz van és szirmait
Szórja a sok virág
S a fehér szirmok ellepik
A kanyargó Tiszát.
De nem a folyót látom én,
A menet kanyarog:
Sziromzáporban jönnek ők,
A szolyvai rabok.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, bocsáss meg nékünk, mert kételkedtünk. Nem abban, hogy vagy-e egyáltalán, hanem azért, hogy oly messzire kerülvén egymástól ki mertük mondani, meg mertük kérdezni egymástól és magunktól: Atyánk, miért hagytál el minket? Miért csuktad össze pilláidat ránk letekintvén, megfosztva minket hitet éltető szemeid fényétől és melegétől? Bocsásd meg, mert mi hagytunk el Téged. Te ezt tudod, de lelki megnyugvásunkért, gyónásként hadd mondjuk:
Atyánk, minket a Sátán kerített hatalmába, elrabolta mindenünket, egyik kezünkben kenyeret tartottunk, a másikkal fedelet magunk és szeretteink fölé – ennyit hagyott meg nekünk. Gyarló emberként féltünk imára kulcsolni kezeinket, mert elejtvén valamelyiket – megsemmisülünk.
Szenteltessék meg a Te neved mert reménytelenségbe tiport évtizedeinkben neveddel tettük elviselhetővé testi-lelki fájdalmainkat, várva-remélve országod eljöttét.
Ne vádolj minket türelmetlenséggel, de legyen meg a Te akaratod már ma, amint a mennyekben, úgy a földön is. A mindenség végtelenjében földi létünk pillanatnyi: add meg hát Atyánk, hogy élni akarásunkat a Te akaratod tegye elviselhetővé.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma és holnap is. Add, hogy búzánkat anyaföldbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük. Adj biztató kitartást, hogy ne süllyedjünk a napi küzdelmek kilátástalanságába, hogy feléd fordíthassuk kérges tenyerünket és érdes lelkünket, hogy legyen bátorságunk és időnk Téged kérni: bocsásd meg vétkeinket, taníts meg újra, hogy őszintén valljuk és tegyük: mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit, hova vétkek kényszerítettek vétkezni, kérünk: adj erőt és időt megbocsátani embereknek, nemzeteknek, évtizedeknek.
És ne vígy minket kísértésbe, hogy elégedettek legyünk magukkal, ne engedd, hogy sanyargatóink szenvedéseit látva-hallva, a bosszú bódulatába zárkózva kárörvendjünk.
Szabadíts meg a gonosztól, mely itt van közöttünk, felöltvén az anyagiasság és önimádat csábító palástját.
Bízva és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg szülőföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, hogy kegyességed tanúi és részesi legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség most és mindörökké.
Ámen.
Szöllősy Tibor
Nem a szerződést, amely határt szab –
Visszaveszem a Kálváriákat.
Nem az erdőt, kalászos mezőt –
Visszaveszem a temetőt.
Nem a patakot, mely aranyat hordott –
Visszaveszem az ember-sorsot.
Lehet keserűség, gyötrelem –
Lelket épít mégis győztesen.
Félredobták, szemükben mit sem ért –
Visszaveszem a szenvedést.
Milyen lehet annak a sorsa, aki magyarnak született a Kárpátalján, és a nevébe már születésekor beleírta az Úristen a boldogságot? Boldog Éva, a nagyszőlősi református tiszteletes felesége nem könnyű sorsot élt meg, de úgy érzi, helyesen gazdálkodott azokkal a talentumokkal, melyek rá bízattak, és ez meghozta az életcélok teljesedését.
„1973-ban végeztem Kijevben, vegyészként. Hívtak, hogy maradjak bent az egyetemen, jól induló kutatási eredményeim voltak. Kikísérleteztem egy zöld színű cementet, amely az ajkai timföldgyár vörös salakját hasznosította. Munkácsra mentem dolgozni, így közelebb lehettem anyámhoz, aki súlyos cukorbeteg volt. Azonban egyre nagyobb szüksége volt az ápolásra, ezért szerettem volna hazaköltözni. Akkoriban ez nem volt egyszerű, három évet el kellett tölteni a kijelölt munkahelyen. Egyszer azonban a tröszt elnökének errefelé volt dolga, felajánlotta, hogy hazahoz látogatóba. Útközben részletesebben is elmondhattam a gondjaimat, annyira meghatotta, hogy azt mondta, megadja az írást, mehetek dolgozni, ahová akarok.
Így kerültem vissza a falumba, természetesen a szakmámban itt nem tudtam elhelyezkedni, kosárlabda-edző lettem. Egyetemista koromban ugyanis a Kijevi Dinamóban játszottam, országos bajnokságot is nyertünk, megkaptam a sportmesteri címet. Mikor férjem benyújtotta református papi jelentkezését, hívott az igazgatóm, hogy amennyiben a férjem pap, nem foglalkozhatok gyerekekkel, adjam be lemondásomat. Ennek nem tettem eleget, dobjanak ki ők. A szülőket is megpróbálták ellenem hangolni, ez azonban eredménytelen volt, maradhattam. Aztán, 1990 után, az edzői feladatokhoz csatlakozhatott a hittan is. A sportban megszoktam, hogy a megfelelő edzésmunka esetén az eredményeknek mutatkozniuk kell. A hitoktatás azonban más, sokszor úgy érzem, nem tudtam eredményt elérni, aztán váratlan visszajelzés jön, mintha a cél elérése nemcsak tőlem függene.
Valóban boldog vagyok, hiszen testet-lelket nevelhetek, családom, gyermekeim vannak. Kemény alapokra épül ez a boldogság, családunk sorsa része az itteni történelemnek. Az számított szerencsének, hogy apám hazakerült a Gulágról, ahogyan megtudta, tévedésből vitték el. Habár akkoriban egyáltalán nem számított, ki az ártatlan. Rokonaim között lelkészek, teológusok vannak, akik hirdették az igét, nem hátráltak meg a nehézségek előtt, vállalták sorsukat. Apósom 44 évig szolgált Fertősalmáson, a román-magyar-ukrán határ csücskében. A parókiát el kellett hagyniuk, egy istállóból átalakított szobában neveltek három gyermeket. Ma a református templom falán tábla őrzi emléküket.
Egyik rokonomat, Horkay Barnát, azért vitték a Gulágra, mert Zimányi Tibor lelkésztársával levelet intézett Sztálinhoz, melyben figyelmeztette tévelygéseire. A diktátorhoz valószínűleg nem jutott el a levél, ők azonban fontosnak tartották, hogy valaki kimondja az igazságot. Ha mindenki így tenne, nem létezne elnyomás és diktatúrák.
Egyszer este, mikor haza indultam, az iskola kerítésén megpillantottam egy ukrán kislányt, aki rendszeresen járt a hitoktatásra. – Hát te mit csinálsz itt? – Várom, hogy jöjjön valaki, hogy elmagyarázza nekem, mi az a virradat, mert én nem értem ezt a szót. Hát, igen. Magyarul, ukránul, ruténül mi is a virradatot idézzük itt Kárpátalján. És várjuk, hogy jöjjön valaki, aki elmagyarázza nekünk, mit is jelent ez a szó, mint valamikor az emmauszi tanítványoknak.”
Mint egy fiók. Csupa tarka limlom
Színes virágszirom hullott belé –
Rejtett tisztás, mely elzárva, titkon
Kincset őriz. Fiók. Az Istené.
A szatmárnémeti szemináriumon kitűnően képzett tanáraim voltak, akik emberi példát is jelentettek számunkra. Közülük Bogdánffy Szilárdot emelem ki, őt 1947. december 6-án nevezte ki Scheffler püspök a kisszeminárium gondnokává, lelki vezetőm volt. Életrajzához tartozó adat, hogy 1948. július 29-ikén Rómából „Nominatio substitutorum” (utódok kinevezése) rendelkezés érkezett a romániai püspökségekre, ami azt jelentette, hogy a kormányzó püspök titokban nevezzen meg három személyt, akik az ő akadályoztatása esetén egymás után átvegyék az egyházmegye vezetését. Az így felszentelt püspökök egymásról sem tudtak, mindegyikük csak a számát ismerte, amilyen sorrendben a nyilvánosság elé kell lépjen. A szentelést a bukaresti nuncius, az ír származású Gerald Patrik OHara végezte. Scheffler püspök Bogdánffy Szilárdot ajánlotta, akinek a püspökké szentelése Bukarestben 1949. február 14-ikén meg is történt. A szentelésen még két személy volt jelen, egyikük, Laslau Clara apáca 1993-ban a boldoggáavatási eljárás alkalmával jegyzőkönyvbe diktálta: „Ma is hallom, amint érces hangján mondta a nuncius: Téged, Szilárd testvérem, a vértanúságra szentellek.” 1949 áprilisában aztán le is tartóztatták. Ez pedig a következőképpen történt. Bogdánffy Szilárdot maga mellé rendelte a szatmári püspök, Scheffler János. Közben váradi egyházmegyésként haza is járt, a kanonoksoron volt a lakása, különféle hivatalokat, tanári katedrát látott el. Feladtak egy hamis táviratot a szatmári püspök nevében, hogy kéri, még aznap este utazzon Szatmárra. A vonaton fogták le, Szatmárra soha nem érkezett meg. Ki tudja, miért volt szükség erre a cirkuszra, hiszen mindig a nyilvánosság előtt volt. Utána a váradi lakását felkutatták, a könyvektől kezdve mindent elvittek. Doktorátusi dolgozata megmaradt, de azt is úgy találta meg Galambos Ferenc szatmári nagyprépost, hogy szemétre volt dobva, 1993-ig őrizte, akkor adta át nekem A témája az apokaliptika, az utolsó fejezet címe: „A parúzia (eljövetel, Krisztusra vonatkozik) idejét senki sem tudja: készen kell lenni.” Ő készen állt. Ezüst zsebórája, mely letartóztatásakor nem volt nála, mintha arra intene: figyeljünk mi is az idők jelére. A rabszállító autóban, mert nem egyedül vitték, latinul meggyóntak egymásnak. A fizikai megpróbáltatások, kínzások következtében 1953-ban halt meg a nagyenyedi börtönben. A börtön szomszédságában levő plébánia udvarán 1998. október negyedikén emlékművet áldottam meg, melynek felirata Máté evangéliumából való: „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek.” Csak ebben az egy börtönben 11 unitárius, 11 evangélikus, 57 református, 182 katolikus lelkipásztor szenvedett. Közülük többen életüket áldozták.
2000-ben Harmath István szobrászművésszel bronz mellszobrot készíttettem, azzal a szándékkal, hogy a nagyváradi székesegyház előtti téren, a főbejárat mellé helyezzem. A másik oldalon a váradi születésű Pázmány Péter mellszobrát kívántam felállíttatni, ez is Harmath István műve. Az állami hatóságok azonban nem engedélyezték, mondván, hogy műemlék épület mellett nem állíthatunk újabb szobrot. Nem vitatkoztunk, nem hivatkoztunk arra a számtalan szoborra, amely az újabb időkben erdélyi műemlék-épületek mellé került, a két szobrot a székesegyház belsejében állítottuk föl. Érdekes különben, mintha a hatalom tartana Bogdánffy Szilárdtól. Nagyenyeden a rabtemetőben temették el, az asztalosműhelyben a rabok koporsót készítettek a számára, melyre a kazánból hozott korommal keresztet festettek.
Mikor a szintén a börtönben elpusztított Scheffler János csontjait elhozták Szatmárra, mi is ki akartuk venni Bogdánffy Szilárd földi maradványait. Az egészségügy engedélyezte, mert azt mondták, hogy hét év eltelt. Mikor oda mentünk, hogy kiássuk, elhozzuk, egyszer csak előkerült a szeku, az állambiztonság, és azt mondta, tessék visszatenni, betömni. Hát miért? Mert előbb meghalt, mint ahogy ki tudta volna tölteni az elítéltetésének az idejét. És ha nem tudta a börtönben kitölteni, hát töltse ki a börtönnek a temetőjében. Mikor pedig leteltek azok az évek, már el voltak buldózerezve a rabsírok, blokkház épült a helyükre. Bennem fölmerült, hogy akkor most maga az őt elítélő hatalom tekinti élőnek Bogdánffy Szilárdot? Hiszen büntetést csak élő személy tölthet, akkor most ők tesznek tanúságot, igaz, a maguk módján. Hiszen Krisztust is katonák őrizték a halála után, talán azért is, mert tartottak attól, hogy akit fölfeszítettek, nem halt meg.
Emlékeimben úgy őrzöm, hogy elsősorban is végtelenül szerény ember volt. Mi ott laktunk bent, és együtt étkeztünk a kántortanítói szakot végzőkkel, ők az iskolatestvérek iskolájába jártak, ott végezték a zenei foglalkozásokat. Abban az időben annyi mindent benne hagytak a kenyérben, hogy nagyon meg kellett süssék, hogy ne legyen olyan, mint egy gumitörlő, szénné kellett égetni a héját, azt le is vágtuk és félretettük. Bogdánffy Szilárd egyszer bejött az ebédlőbe, hát urak, ez miért van levágva? Nem bírjuk megenni, recseg a fogunk között. Na akkor én majd megeszem, bement a konyhába, hozott egy újságpapírt, abba becsomagolta, elvitte. Mi, kisszeminaristák szolgáltunk fel az asztalánál, láttuk, hogy valóban azt ette. Ezzel megmutatta a számunkra azt is, mennyire tiszteli magát a kenyeret, semmilyen körülmények között sem tűri, hogy kidobják.
Tanárként nagyon becsültük, egy lumen, egy élő lexikon volt. Akinek ha valaki azt mondta, hogy január hatodika, az nyolc-tíz dolgot említett, hogy a történelem folyamán mi történt január hatodikán, de fejből. A negyvenes években Váradnak legalább harminc középiskolája volt. Őt ha valaki megállította az utcán, és megkérdezte, hogy valamelyik tanár hol tanít, mikor lehet megtalálni, azonnal mondta. Nem is kellett különösebben összpontosítson, mindent megjegyzett, egyszerűen így működött az agya, persze nyilván sok tanulás, memorizálás után alakult ki ez a képessége.
Megdöbbentő volt, mennyire el lehetett tüntetni egy ember életének dokumentumait. Az adatok föltárásában Fodor József vikárius úr tett sokat. Annak a kiderítése is nehézséget okozott, hogy hol született Bogdánffy Szilárd püspök, akinek kortársai, tanítványai még közöttünk élnek. Az isteni Gondviselés jött segítségünkre, Boér Imre rendezte a megmaradt irattárat, a nagy részétől ugyanis megfosztottak bennünket. Egyik nap talált egy kis iratcsomót, melyben megtaláltuk a szükséges adatokat, így lehetett tisztázni, hogy Bogdánffy Szilárd a Torontál vármegyében, található Feketetón született, 1911. február 21-ikén. A község ma a nagybecskereki székespüspök egyházmegyéjébe tartozik, néhényszáz lakosa van, ebből 300 a katolikus. Halála ötvenedik évfordulóján, 2002. október 1-től 2003. október 1-ig Feketetón és Csókán Bogdánffy-emlékévet rendeztek, melyen én tarthattam az ünnepi misét.
Az emlékezések közül egyet idéznék fel. Szentannai Sándor református tanítót 20 évesen szállították a jilavai börtönbe, államellenes összeesküvésért 10 évi börtönre ítélték. Őt idézem: „Itt akkor mindenféle rendű és rangú elítélt volt. 1949-ben vagyunk, a királyi Románia miniszterei, tábornokai, románok és magyarok, katolikus, református és ortodox emberek, sőt bizonyos Prahova környéki kőolaj kutak-gyárak tulajdonosai, akik között franciák is voltak. Meglepett bennünket, hogy Bogdánffy Szilárd mindenkivel a saját nyelvén beszélt. Mikor az elítéltek egymással vitatkoztak valamilyen tudományos vagy történelmi témában, és nézeteltérésük támadt, nem tudtak pontosan valamit, őt kérték fel döntőbírónak. Egyik eseményt dátum szerint is megjegyeztem, 1950. március 17-ikén történt, Sándor napja volt. Szilárd azt mondja, Sanyi, holnap meghívlak ünnepi, Sándor-napi ebédre. 11 óra után odajött hozzám és a ruhája zsebéből elővett egy fehér gyolcsba csomagolt kenyérdarabot – az előző napi kenyéradagját – kettétörte és azt mondta: vedd el az egyiket, Isten éltessen. És szótlanul megettük a kenyeret. Én sírtam. Boldog voltam. Ez ott, akkor, olyan körülmények között lakoma volt és életem legcsodálatosabb, legemlékezetesebb Sándor-napja. Az a kenyéradag az élet fenntartásához elengedhetetlenül szükséges volt. Meggyőződésem, hogy emberfeletti erőt követelt tőle, hogy ne egye meg, tegye el másnapra és ossza meg velem.” Valódi ökumenikus szeretetlakoma volt ez a börtönben, az embertelen körülmények között.
Tempfli József
Szélben veri hajló ág
Szirtek fényes tomporát.
Viharokba feketülve
Mintha a hegy menekülne.
Mint szökellő szarvasok
Feszülnek a havasok.
Szólna őrült cimbalom
Elboruló csillagon.
Szél ahogy a húrba csap
Eső szála hullna csak.
Egybefolyik, ég szakad
Szüntelenül szétszakad.
Úgy peregne kifeszítve,
Rajta szivárványok íve.
Szüntelenül a bolond
Szóval zúgna a doromb.
És gomolygó feketén
Füstölögne a remény.
Szirtnek köd-szakálla nőtt,
Peregnek a dobverők.
Zúdít az ég vad özönt
Ahogy beszakad a csönd.
Moha zöldjén, sziklán porzik
Villámokban lobbanó hit.
És felizzik, mint parázs
Szívünkben a hallgatás.
Suttogásnak száz az ajka:
Vértanúid, Szárazajta!
Lefejezve egy baltával,
Gépfegyverrel verve által.
Vér üt át a szemfedelen,
Madéfalvi veszedelem.
Sírgödörben, a meszesben
Ott porladnak negyvenezren.
S akikért a tenger gyászol
Duna-delta, munkatábor.
És a vihar ahogy járja
Megpördül az aprók tánca.
Emlékezzél az apára,
Meghalt két iker fiára.
Kiterítve voltak szépen,
S felült az apa középen.
Véres ajka mégse átkot:
Suttogott egy imádságot.
S a békéje visszaszállott,
Havasokban nyit virágot.
Könnye a Marosnak, Oltnak
Duna vizén egybeolvad.
– Feláldoztál tisztaságot
Erdély apánk, két Izsákot!
Teremjed meg most már végképp
Népünknek a tiszta békét.
Aki neveltem remélve:
Tőled ezt kérem cserébe.
Mélységekben, csodás kútban
Fiak vére, forrás buggyan.
Ahogy szüntelenül árad
Mossa fehérre hazánkat.
Mint ahogy az alkony pírja
Hegyek zöldjét elborítja.
És a hósapka fehéren
Villódzik a messzeségben.
Hová indulsz vándor, merre
Elboruló rengetegbe.
Tenyerével kortyot merne
Aki nekivágni merne.
Nincs az ösvény kitisztítva,
Csupa fatörzs, csupa inda.
Fenyők ahogy általestek
Úgy visz az út száz keresztet.
Kísér könnyű gyantaillat:
Emléke a fiaimnak.
Ami rád hullik, a terhet
Hogy a vállukkal emeljed.
Amíg ezt a földet járnád
Hol az apák lettek árvák.
A második világháború utáni a részben bűnözőkből verbuvált Maniu-gárdák rabolva és fejszével, gépfegyverrel gyilkolva törtek rá a székelységre, így álltak bosszút azért, hogy a bécsi döntésben Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz. Szárazajta, Csíkszentdomokos, Gyergyószentmiklós, Egeres voltak a fő állomások. A szárazajtai vérengzés történetét Székely Dénestől hallottam, aki három évtizedig volt a Székely Népi Táncegyüttes vezetője. Az ártatlanul kivégzettek között volt egy ikerpár is, az édesapjuk maradt életben. Az események színhelyén ma már emlékművek állnak.
Az nem lehet
Hogy többé ki se ejthesselek
Kolozsvár, Várad, Csíksomlyó, Enyed.
S őrzök magamban régi temetőket,
Őrzök magamban ezernyi nevet
Kidöntött fejfát, tört sírköveket.
Mert nem vész el, míg bennünk megmarad
Fohászként mondom ki a szavakat:
Fehérvár, Csucsa, Vásárhely
Arad.
Fodor József a nagyváradi római katolikus püspökség vikáriusa, évtizedekig tanúja és részese az erdélyi katolikus egyház működésének. Sorsában a huszadik század második felének fordulatai tükröződnek.
– Én a Nógrád megyei Vizsláson születtem, és tulajdonképpen úgy kerültem erre a vidékre, hogy kizártak budapesti lakásunkból. Édesapám 1942-ben elesett a fronton, anyámat a nagybátyám Budapestre vitte, ahol megismerkedett második férjével. A házasság után a pesti lakást lezárták, és a nagyváradi püspökség déli részén található Bél községbe jöttek, mostohaapám ide való volt, a vidéket nyugalmasabbnak gondolták. Közben azonban lezárták a határt, itt ragadtunk. Hát így történt, a határzárral a lakásunkból is kizártak.
Családunkban nem volt pap, a késztetés belülről indult. Mikor elvégeztem az elemit, Gyulafehérvárra mentem, a kántoriskolába. A román állam abban az időben így engedte az egyházi iskolát, kisszeminárium volt tulajdonképpen. 1961-ben ott érettségiztem, ezután következett a hat éves teológia. Nekünk tanárunk is volt Márton Áron, lelkipásztori úrmutatást tanított. Ő akkor házi őrizetben volt, nem jöhetett ki a püspökségből, mi jártunk át hozzá hetente kétszer. Olyan szigorúan vette ezt a tantárgyat, hogy minden órán feleltetést tartott, minden félévben vizsgáztatott, az év végén a teljes anyagból. Az egész jegyzetet átkérdezte, négyszemközt ültünk, na fiam, ez hogy van, na, fiam, az hogy van. Ez volt a szavajárása. Az osztályban általában tizenöten voltunk, így egy félévben kétszer esett az emberre a feleltetés. Egyik órán felszólít, na fiam, Fodor József – számítottam rá, hogy felelni fogok, de szégyelltük is volna, hogy nem tudunk nála. A másik órán megint nézi a jegyzetét: Na fiam, Fodor József..A társaság már nevetett, de ő el se mosolyodott. A harmadik órán ismét, na fiam, Fodor József, de akkor már ő maga is elmosolyodott. A negyedik órán így szólította a következőt: Na fiam, nem Fodor József. A tanulmányok számonkérésén túl, arra is példát adott, hogy a méltatlan körülmények között, szobafogságra ítélve sem engedett a fegyelemből, összeszedettségből. Alacsony, sovány ember volt, de a szentmisében szinte megnőtt, a krisztusi méltóságot képviselte, aki megalázottságában is király tudott lenni. Hiába zárták be őt a négy fal közé, a gyulafehérvári püspöki rezidencia zarándokház lett, és amit a hatalom nem tudott betiltani, a püspök úr egyszerre volt ott minden hívő lelkében, egyszerre áldotta meg a mindennapi kenyeret, melyet magukhoz vettek. Személye, példája összetartó erőt jelentett az egész magyarság számára. Az emberek odajöttek bérmálkozni, például pünkösdkor a székesegyházban a százat is meghaladta a bérmálkozók száma, de más alkalmakkor is jöttek egész Erdélyből, hogy részt vegyenek az általa tartott szentmiséken. A papszentelés mindig országos ünnepség volt, mivel ő nem mehetett ki, a székesegyház változott ünnepi helyszínné, ahová természetesen a családtagok is eljöttek.
A teológia növendékeit heti rendszerességgel citálták le a szekuritátéra. Megvolt, hogy milyen napokon, délután négyet-ötöt mindig. Egyszerűen feltelefonáltak a könyvelőségre, a könyvelő jött, bemondta az ebédlőben, hogy ez és ez a szekuritátéra kell menjen ennyi órára. A püspök úr is tudott róla, nem volt mit tegyen ellene. Az év végi búcsúzáskor azt mondta, fiaim, imádkoztam értetek, különösen a keddi és a szerdai napon, hogy legyetek erősek és a hitetekben hűséggel tartsatok ki az egyház mellett, és a hivatásotoktól el ne tántorítsanak benneteket, amikor lehívnak benneteket ezekre az átformáló beszélgetésekre. Aki nem élt akkor, az nem is érti. A teológia, a kántoriskola primitív körülmények között kellett működjön. Előfordult, hogy 35-40-en voltunk egy hálóteremben, a tantermek is zsúfoltak voltak. Csak hideg víz volt, a hálóban egyetlen csap, az is bádogból. Négy-öt darab fát adtak, azzal fűtöttük be a hálót, éppen hogy nem fagyott. Ahol külön volt a mosdó, ott reggelre a mosdótálba befagyott a víz. Az étel is a legegyszerűbb, tavasszal megkezdték, minden vasárnap egy darab birkahúst adtak, mert csak az volt. Reggelire egy szelet lekvárt kellett hat részre osztani. De a Jóisten akit meghívott ott tartotta, nagyon szép idők voltak. Aztán következett az újmisém Bélben, ahol nevelkedtem, megható volt elvinni Krisztust azoknak, akikkel gyermekként találkoztam. Az egyházmegyének a legutolsó plébániája, sajnos már nincsen helyben lakó papja, a szomszéd községből jár át a plébános, a hívek elfogytak, még vagy nyolcvan ember van ott.
Először Szent László templomban szolgáltam, aztán a plébániára jöttem, én mindig kértem, hogy pasztorációban is lehessek, nem akartam csak irodista lenni. Abban az időben a gyerekekkel nem nagyon volt szabad foglalkozni. Szombaton és vasárnap tarthattunk egy-egy hittan-órát, szigorúan csak a templomban, a plébánián semmi esetre sem. Mi úgy oldottuk meg, hogy én szombaton és vasárnap is tartottam a székesegyházban hittan órát. A 70-es évek közepén összegyűjtöttem 120 gyereket itt a székesegyházban, advent első vasárnapján felvittem őket a kórusra, addigra betanultunk adventi énekeket, zengett a templom a gyermekhangoktól. Egy szociális testvér verset is írt, a fecskék éneke a télben, jelképes volt ez a költemény, a gyerekeket a régi énekekre is megtanítottam. Az állami megbízott idejött, és románul azt kérdezte, hogy mertél, hogy volt bátorságod – tegezett románul – ennyi gyereket összegyűjteni, és ezeket vasárnap szerepeltetni a templomban. Akkor az ordinárius, Dr. Hosszú László anélkül hogy én bármit is szóltam volna, azt mondta, tessék hagyni, felügyelő úr, ezt az én tudtommal csinálja és én vállalom érte a felelősséget. Neki mégis volt tekintélye, engem békén hagytak. A miséken megtelt a székesegyház. Keresztutakon a miatyánkot, üdvözlégyet a gyerekekkel mondattam, így jöttek a rokonok is. Karácsony, Mikulás ünnepségeket is rendeztem. A hittanórákon önyveink nem voltak, a minimális anyagot tudtam megtanítani. Katolikus sajtónk egyáltalán nem volt, csak egy falinaptárt jelentethettünk meg. Nagyritkán, 5-10 évenként engedélyeztek 1000-5000 imakönyvet, amit ki lehetett adni. Az írógépet minden évben kellett hurcolni a rendőrségre, hogy ott azt is ellenőrizzék. Az állami megbízott nem volt nap, hogy ne lett volna itt a püspökségen. Ha valaki hétkor misézett, és a felügyelő nem kapta meg a jelentést, már ordított a telefonba, ki volt ott. Akkor ilyen légkörben kellett éljünk. Hogy magyar, azt nem is lehetett kimondani az internacionalista világban. Szent László nagy hatását mutatja, hogy több képzőművészeti alkotás is ábrázolja. A székesegyház múzeumában megtekinthető aranyozott ezüst, zománcképekkel díszített hermája, melyben koponyacsontjának ereklyéjét őrizzük. Ezt szentté avatásának hétszázadik évfordulójára a XIX. század végén készíttette Schlauch bíboros Link Fülöp ötvössel, nem a győri herma másolata. 1976-ban a bukaresti hatalom el akarta vitetni a hermát is „megőrzésre”. Az elszállítandó tárgyak listájára „szent torzója” megjelöléssel került föl a herma. Ekkor Dr. Hosszú László, az egyházmegye akkori vezetője, azt mondta, hogy semmiféle hermánk nincs, én pedig megmutattam a templom oldalbejáratánál található püspöki sírköveket, azzal, hogy ezek nem szentek torzói. A sírkövek a váradi várból származnak, 1886-ban ásták ki őket Rómer Flóris kanonok vezetésével.
Az életet élni kell, megpróbáltatásaink között is történtek derűs események, ezeket könyvben is összegyűjtöttem, ezekből idézek egyet. Szabó Sándor zalatnai plébános Márton Áron idejében többféle feladatot látott el: a püspök úr segítője, titkára, gyulafehérvári gazdasági igazgató volt. Emellett azonban kitűnően értett a gépkocsikhoz is, ami nem volt véletlen: mikor papi hivatását nem gyakorolhatta, kitanulta a gépkocsivezetői szakmát, a motorokat különösen szerette. Úgy is mondta, hogy ő a püspök úr kormányzója, mivel a püspök úr házi őrizetének feloldása után rendszeresen ő vezette a gépkocsiját. Egész Erdély lelkesedve, kitörő örömmel fogadta püspökét, nagysikerű bérmakörutakat tartott. Szabó Sándor megfelelő felhatalmazással rendelkezve, a főpapi teendőkben, így a krizmával való megkenésben is segédkezett. Amikor más helységből érkezett ismerősökkel találkoztak, és szóba jött a bérmálás, arra a kérdésre, hogy sokan voltak-e, a helybeli azt felelte: nagyon sokan, még a sofőr is bérmált.
Szép Szent István, Szép Szent István
Ha az abroszt összehajtod
Amit hajdan terítettél
Mert lám, elszállt egy évezred
Mit felelünk, hogyha kérded
Áll-e még a régi szentély
Mivé lett országod, néped?
Ragyog-e a szent kereszt még
Őrzi-e az ember-lélek
Vagy homályba, dacba téved
És dús kincsed úgy pereg szét
Mert tombol a hitetlenség.
Mi teljes volt, veszni térhet?
Mit felelünk, hogyha kérded
Száll-e még a templom-ének
Vagy torz bálványt követ néped
Magát veszti, hogyha téged.
S ha az abroszt összehajtod
Az asztalnál úgy ülünk még
Kezdvén újabb ezredévet
De helyettünk nem terít más
Nem használ a panasz, sírás
Bort, búzát és békességet
Nem ad dúsabb terítéket.
Ne feledd, ha bánt a kétség
S rád zuhan az esthomály
Keresztfán él a reménység
Kivirágzó rózsaszál.
Kivirágzó bíbor hajnal
Tán az ég sebén fakad?
Mária-könny, csupa harmat
A sugárzó virradat.
Nekünk, magyaroknak a Szűzanya országunk Nagyasszonya. Szent István a világon először ajánlotta fel országát a Szűzanya oltalmába. A Szűzanya tisztelete ősvallásunk hitére, a protoevangélium ígéretére vezethető vissza. A régi magyar mitológia Boldogasszonya, ősvallásunk Hold-istenasszonya, a székelyföldi Babba Mária, a keresztény Boldogságos Szűz Mária kapcsolata az ősrégi helynevekben, szertartásokban az ókori vallások kulturális hatását mutatja. Az ősmagyarság istenszemléletének beolvasztása a keresztény világképbe a mai napig jellemzi a mélyen katolikus székelyek és csángók vallásos világnézetét. A Csíksomlyói Szűz Mária tisztelete sok évezredes hagyományt őriz, melyet ismert és vállalt a szent életű Márton Áron erdélyi püspök is.
Etele György Sch.P.
Az újabb tudományos kutatások azt tanúsítják, hogy a magyarság már jóval a honfoglalás előtt megismerkedett a kereszténységgel. Ezt a keresztény hittel kapcsolatos szókincs, mely honfoglalás előtti, és nem német, szláv vagy latin eredetű, cáfolhatatlanul bizonyítja. A honfoglalók sírleleteiből megrendezett millecentenáriumi régészeti kiállításon tizenkét keresztet számolhatott meg a látogató. Ezek csaknem száz évvel István király születése előtt kerültek a földbe. Több mellkereszt egyben ereklyetartó is volt, keresztet találunk egy ezüst tarsolylemezen is. Fél évszázaddal István születése előtt már magyar püspököt nevezett ki a pápa, a nevét is ismerjük: Zakeusnak hívták, de a német-római császár megakadályozta Magyarországra jövetelét. Ugyanis ő akart „téríteni” és megalapítani a magyar egyházat, és birodalmának alávetni a magyarokat. Ezért is hirdették a bajorok, István király bajor feleségére, Gizellára hivatkozva –, hogy az ő érdemük a magyar térítés. Szent István nagyapja, Gyula is keresztény volt, erdélyi püspökét név szerint is ismerjük. Keresztény volt már Lél, Bulcsú és Zolta is. Az Orseolo Péter király pöffeszkedő idegenjei ellen kitört „pogánylázadás” segítségével trónra került vezérek, Vazul fiai is keresztények voltak, a német propaganda akarta úgy beállítani a magyarokat, mint a katolicizmus ellenségeit. A felkelők között nyilván akadtak pogányok, de a harc célja nem a pogányság visszaállítása volt. Szent István törvényei és a fennmaradt hiteles hagyomány mit sem tud erőszakos térítésről, pogány papok és énekmondók kivégzéséről.
A magyarság úgy ismerte meg az Evangéliumot, mint sok más, korán kereszténnyé lett nép. „Az egész természet sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését”, és nem politikai számításból lettünk kereszténnyé István akaratából! A régészet és a korabeli írott források azt is bizonyítják, hogy a magyarok nem itt, a Kárpát-medencében tanulták meg a földművelést, a szőlő- és gyümölcstermesztést, a borkészítést, az árvizek kezelését és a fejlett fémipart! Mi akkor a szent király érdeme, ha nem ő térített meg minket, ha nem ő tanította meg nekünk a földművelést? Mindezeknél sokkal nagyobb. Ő lett a keresztény király mintaképe Európában. Nemcsak intelmeiben megfogalmazott eszméivel, törvényeivel, hanem élete példájával is. Ezt kortárs ellenfelei is elismerték. Törvényei több könyörületet, keresztény szeretetet tükröznek, mint bármely más országéi. Intelmeiben kiáll minden ember lényegi egyenlősége, minden nyelvi, kulturális közösség önkormányzata és szokásainak, nyelvének tisztelete mellett, lényegében elutasítja a boszorkány vádját, és meghagyja utódainak, hogy sohase vezessenek hódító háborút. Ellenfeleivel is könyörületes volt. Miután foglyul ejtette az ellen támadó német hadsereg katonáit, lefegyverzésük után hazaengedte őket. (Ugyanakkor kortársa, a szintén keresztény görög uralkodó a foglyul ejtett tízezer bolgár katonát megvakíttatta.) A vallásháborúk is elkerülték országunkat, és a lelkiismereti szabadságot Európában először nálunk, Erdélyben hirdették ki 1567-ben.
Andrásfalvy Bertalan
Megismerted-e a várost
Keresztülfutsz múzeumain
Vetsz egy pillantást a nevezetes épületekre
De megpihentél-e templomában?
Megálltál-e a padsorok között
Nem, mint aki felleltározza a műkincseket
Hanem, aki nagyobb kincset keres
Falakba épült imádságokat
Öröm és fájdalom fohászát
Láthatatlan képét a szeretetnek.
Szabó Andrásnak
Történelem, amely lehetne
Gördül fűszálra, levelekre,
Kibomlik rügyön és virágon
Magyarország, gyönyörű álom.
Szava a Halotti Beszédnek
Minekünk azt mondja: élet
A foszló pergamen-kötések –
Siralom volt az öröm-ének.
Hálaadás és könyörgések
Míves és aranyos kötések
Hová szóródott az a könyvtár
Mátyás király, kiben lapoztál?
Tenger-hullámok fehér fényén
Egy tompa sóhaj: – Édes néném!
Ki olvassa és ki lapozza
A sorsunkat ki csillagozza?
Ragyog a tenger tükrén szerte
Erdélyországnak tündérkertje.
Mert ott van, hullámokba rejtve
Balassi és Mikes szerelme.
Lehet, csak egy-egy lapját látod
Örök Ige a fény- meg árny-folt.
Történelem, amely lehetne
Amely tebenned teljesedne
Ami szétfoszlik, újra rajzold
És tiszta tűzzel gyújtja arcod.
Rajzolj arany iniciálét
Foszló s örök emberi szándék.
Egybefogja és nem esik szét
Szavalatod a könyv gerincét.
Munkácsy-kép, örök valóság
Festménybe hajlanak a rózsák.
És a rózsa, mely ég felé tör
Szívedbe hajlik a festményből.
Julianus a távolba tart –
Itt, az országban keress magyart!
Dalolva az igazság dalát,
Mely megment népet és megtart hazát.
Mert szisszenő tatár nyíl fenyeget,
Felhők gyűlnek az új Mohács felett.
Mit maga ás, ön-sírjába hull,
Egymásra tör, s nem ért magyarul.
Marosszentimre templomát Hunyadi János építtette újjá a török felett aratott 1442-es szentimrei győzelme emlékére, ekkor készülhetett a románkori templom gótikus szentélybővítése. A kormányzó nvéhez jelenős építkezések fűződnek, 1442-ben kelt oklevelében a gyulafehérvári katedrálist jelölte ki temetkezése helyéül, és ő készíttette el fivérének, az 1440-ben elhunyt ifjabb Hunyadi Jánosnak díszes kőszarkofágját is.
A marosszentimrei templomról Jékely Zoltán megrázó erejű költeménye szól, melyben a fogyatkozó gyülekezet kitartásáról, hitéről emlékezik meg. Azóta a gyülekezet teljesen elfogyott, de az omladozó vakolat alól kibukkant a Krisztus-kéz freskó-ábrázolása. Nyaranta pedig Gudor Botond magyarigeni református lelkész vezetésével fiatalok dolgoznak a templom helyreállításán. A vidék helységeinek sorsa egybekapcsolódik. Gudor Botond az egykori magyarigeni lelkipásztor, enciklopedista Bod Péter munkásságának kutatója. Magyarigen gazdag történeti múlttal rendelkezik, a kora középkori Erdély egyik legnagyobb települése, művelődési központja volt. Az 1848-as forradalom idején a magyar lakosság nagy részét lemészárolták, az események helyszínén emlékmű áll. A közeli Zalatna központjában, a református templom mellett pedig Lukács Béla, a 19-ik század második felében tevékenykedő államférfi, miniszter emlékoszlopa áll. Szerette ezt a vidéket, Zalatnán még áll erősen romosodó kastélya. 1848-ban az osztrák megosztó politika következményeként Zalatna is lángba borult. A menekülő magyrok nem jutottak messzire, Preszakánál kerítették be őket a román népfelkelők, az áldozatok számát 1000 fő körülire becsüli a történetírás. A csecsemő Lukács Bélát román dajkája mentette meg, juttatta el a rokonokhoz. A miniszter a dajkájára emlékezve utat épített, amely az Almás patak völgyét köti össze Zalatnával. Emlékművet is állított a Preszakán, melynek PAX felirata fejezi ki a népek megbékélésének reményét.
A bennük virrasztó lélek
Mert élnek a templomok
Élnek.
Falaik meszelt fehérek
És élnek a templomok
Élnek.
Elnémult a zsoltár, az ének
De élnek a templomok
Élnek.
Ha elhallgatsz, kövek beszélnek
Mert élnek a templomok
Élnek.
Kitűnnek freskó-töredékek
Mert élnek a templomok
Élnek.
Porló falban képe reménynek
Mert élnek a templomok
Élnek.
Íve a Krisztus-kéznek
Élnek a templomok
Élnek.
Elmúltak mind a hódító hősök,
De megmarad, ki hitet megőrzött.
Ki keresztjét úgy viselte, némán:
Megcsillan a múlt idők árnyékán.
Elvetett kő többet ér a kincsnél,
Szegletkő lesz, boltív-tartó pillér.
Tenger-árra bízta sorsát, nem félt,
Úgy indult el messze földre Gellért.
Tenger-árra, viharos szelekre,
De ne hidd, hogy véletlen vezette.
Mert szívében élt szándéka Annak,
Ki vizet és szeleket igazgat.
Tenger-hullám így terelte félre,
Így történt, hogy végül célba ére.
Ez volt vágya: a Szentföldre menni,
Megváltója sírját felkeresni.
De intést hall: – Célodat eléred,
Keresztem vidd a magyari népnek.
Azoknak vidd a Feltámadottat,
Akik a pusztában vándoroltak.
Öleli most Kárpátok karéja-
Indulj, Gellért, e hazába még ma.
Nyitott szívvel, úgy figyel a szóra,
Legyen, ahogy Ura elgondolta.
Hiszen Isten gondolata végül
Minden, ami a világban épül.
Nemzeteket ő tehet csak naggyá,
Porrá hullik, hogyha hullni hagyná.
Mint homokból épülne magasra
S széjjelfoszlik a pusztaság halma.
Mit számít, hogy királyt, koldust rejtett
És elvásik vasa a fegyvernek.
Indul hát, hogy ne nyűgözze restség,
Viszi Krisztus egyszerű keresztjét.
Nem ezüsttel csillan és arannyal,
Viszi bölcs és tanító szavakkal.
Jó földbe hull, aranyló kalász nyit,
Mert oktatja a magyar királyfit.
Ágat oltott, mely Istennek tetszett,
Hallgatja a szavát Imre herceg.
– Az egyszerű nép életét figyeld meg,
Segíts rajta, s szíved kincset nyerhet.
Nem dúsabb lesz: elvész az az ország,
Hol a nép munkáját elorozzák.
Mit ér, hogyha gazdagságod fénylik,
Ha kifosztod arca verejtékit.
Az uraság csak koporsó, festett
Csillogó máz, s ördögé a testek.
Az számít csak, mi Istenben élhet
Mert hősi a neki-szentelt élet.
Erőben mert magasra az nőhet
Akárcsak a sudara a tölgynek.
Villám vághat: nem árt neki semmi,
Isten szavát ha lelkébe menti.
Bár az ember pusztulásra termett,
Krisztusában örök létet nyerhet.
Mintha bánat forrása fakadna,
Csupa könny lett ekkor Gellért arca.
Megtelt szava titkos ihletéssel,
Mint hogyha a jövőt sejtené meg.
Óvó kézzel, sóhajtva parányit,
Maga mellé vonta a királyfit.
– Lészen egykor lelkeken hatalmad,
Csillan híred, mint a tiszta harmat.
Imre ekkor nagy-komolyan néze,
Gellért szavát véste az eszébe.
– Nem párája földi hatalomnak,
Mely az égbolt-ragyogásba olvad.
Olyan legyél, szívedet kitárván,
Egyszerűen tündöklő szivárvány.
Visszafénylik, bár magasra szállna
Karcsú ívén a népednek álma.
Szomorúság, mely vigasztalást hoz,
Élet-sors, mely szeretettel áldoz.
Harcok közt légy békesség edénye,
Ragyogás, mely felszárnyal az égre.
És győzelem lesz a vesztesége,
Nem pusztul el, sorsát bármi érje.
– Hazát adott hazámért cserébe –
Virágozzék Imre herceg népe.
Mondják, hogy egykor
Templomba menve
Krisztus- keresztjét
Otthon feledte.
Míg a harang szólt
Sóhajtott egyre
A kereszt nélkül
Nehéz a lelke.
Oltár előtt hogy
Letérdepelne
Asztalán fénylett
Kedves keresztje.
A temesvári forradalom nyomán bekövetkező rendszerváltásban előkerülhettek rejtekhelyükről a Krisztus boldogságmondását ábrázoló üvegablakok, melyek ma a püspöki palota emeleti folyosóján láthatók. Megőrzésük története a hit és a hűség története is. A temesvári szeminárium, ezen keresztül pedig az üvegablakok későbbi sorsa hűen tükrözi a XX. század történelmének vizsontagságait. Az épület felavatásakor már hadban állt egymással Európában a két szövetségi rendszer. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés nemcsak a történelmi Magyarországot darabolta fel, hanem a csanádi egyházmegyét is három részre szabdalta. A szeminárium létrejöttén bábáskodó Glattfelder püspök kénytelen volt elhagyni székhelyét, valósággal kitoloncolták, mivel nem volt hajlandó letenni a hűségesküt az új államra. A királyi románia államkeretei között még szabadon működhetett a papneveldében a magyar és német nyelvű képzés, ám a második világháború után kiépülő kommunista diktatúra megpecsételte a szeminárium sorsát.A papnevelde épületét 1947-ben államosították. 1951-ben koncepciós pert indítottak az egyházmegye vezetői ellen, melynek Dr. Boros Béla, a szeminárium utolsó rektora is áldozata lett, akit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. A szeminárium elhagyásakor az ő utasítására szerelték le az üvegablakokat, és a püspöki székesegyház karzatára menekítették őket. A szeminárium díszítéséből csak ezek a szecesszió művészeti irányzatába tartozó alkotások maradtak meg.
A nyolc boldogságot nem allegorikus alakok, hanem egy-egy szent alakja testesíti meg, hogy ezáltal közelebb hozza az evangélium üzenetét a papnövendékekhez. Így egy egyedülálló ikonográfia jött létre, olyan, különböző korokban és területeken élő szentek kerültek egymás mellé, akiket ritkán ábrázoltak együtt. A szeminárium alapkövét 1913. november 5-én, Szent Imre herceg névnapján tették le, az épületet 1914. szeptember 8-án, Kisasszony napján avatták fel. kitörése után. A szeminárium üvegablakait a gödöllői művésztelep alkotói készítették, vezetőjük Nagy Sándor és Körösfői-Kriesch Aladár volt. A szecessziós díszterem freskóit Körösfői-Kriesch Aladár készítette, Gellért püspök térítő munkáját ábrázolták.
A püspöki palotában látható első üvegablak Gellért püspök vértanúságát ábrázolja. A kép igen gazdag szimbólumokban. A kocsikerék értelmezhető világszimbólumként, nap-és holdjelképként, emellett küllőivel körbe írt keresztnek is tekinthető. A földre és vízre tűző napsugarak az isteni kinyilatkoztatást szimbolizálják, míg a kép bal sarkában virító sárga virágok a gyász és fájdalom kifejezői. „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek…”
Nagy Szent Leó pápa és Attila találkozása a béketeremtők boldogságára utal. Leó a rábeszélés erejével győzi meg Attilát a békekötés szükségességéről, ábrázolásuk egyúttal a katolikus egyház és a magyarság első találkozását is megjeleníti, hiszen a korban még általánosan elfogadott a hun-magyar rokonság eszméje.
A Szent Istvánt ábrázoló üvegablak a király alamizsna osztását ábrázolja, hiszen boldogok az irgalmasok. Valószínűleg a megrendelő püspök kívánsága volt, hogy a szent püspök kegyességét bemutató eseményt jelenítsék meg. A Szent István mögött feltűnő vár a király államszervező tevékenységére utal.
Szent Pétert az arcán lecsorduló könnycseppel ábrázolja a művész: a kakas a világosság hírnökeként a fény és a feltámadás szimbóluma is.
A Xavéri Szent Ferenc halálát, Assisi Szent Ferenc prédikálását, Gonzaga Szent Alajost, Szalézi szent Ferencet ábrázoló üvegablakok az egyház hitvallóinak életéből mutatnak be jeleneteket. A természettel, a teremtett világgal való összhang a gödöllői művésztelep alkotói számára is fontos volt, ez a motívum legerőteljesebben Szent Ferenc és a madarak ábrázolásában jelentkezik. Békességet és boldogságot hirdetve a történelmi megpróbáltatásokkal sújtott népeknek.
Székely Gábor
Reménnyel az ország, tiszta hittel várta,
Véle folytatódjék István királysága.
Térdre hullott Imre, és lelkét kitárta,
Hozzád szállt imája:
– Tőled van, Isten, királyok hatalma,
Krisztus, feléd fordul nemzetek bizalma,
Adj olyan hatalmat, vezetni a népem,
Hogy tehozzád térjen.
Add, Uram Isten, bár életem árán,
Kereszt uralkodjék magyarok hazáján.
Terjeszd ki e földre megváltó kegyelmed,
Néped fölemeljed.
Bakony erdejében fohászkodik Gellért:
- Érleld meg e földön szőlődnek gerezdjét.
Amely tested rejti, áldozati ostya,
Megváltásunk hozza.
Veszprém városában Gizella királyné,
Szíve dobbanása rebbenő madáré.
Templomi palástba hímzi arany álmát:
Boldog Magyarország fényes ragyogását.
- Hallgasd meg kérését, ki messziről tért meg,
Hazajöttem ide, óvjad ezt a népet,
Ne hagyja el béke, bőség és szerencse,
Jövő dicsőségre a fiam vezesse.
Túl emberi terven szándéka Istennek
Más utat készít hívének, a szentnek.
Földi hiúságot aki megvetette,
Magához emelte.
Így teljesült be imádságod végleg:
Szent Imre herceg, vezetheted néped.
Nyertél az Úrtól nem romló hatalmat,
Hitünk hogy megtartsad.
Dér dermeszti, vihar-szél pofozza
Keményebb itt a virágok sorsa.
Ezer színnel mégis nyílni bátor,
S illat fakad tengernyi virágból.
Fénylő mosoly, amely biztat, árad
S foszló felhő iramlik, a bánat.
És a remény szivárványa átfog
Szirmotokkal, havasi virágok.
A bihari Hegyközszentimrén álló Szent Imre emlékműhöz a szalárdi református lelkész, a 15 éve itt szolgáló Borzási Gyula vezetett el bennünket. Szívügyének tekintette, hogy mielőtt továbbutazunk kalotaszegi műemlék-felfedező túránkra, megtekintsük ezt a nem régen avatott igen szép mellszobrot, „Debrecentől mindössze 60 kilométerre”, sóhajt fel a lelkipásztor. Közel tehát, de él-e valamennyiünkben ez a közelség?
Az emlékmű felirata:
Lakatos Györgyi szobrászművész alkotása, a Lakitelki Népfőiskola adománya 2005. május 29.
Imre trónörökösként valószínűleg a bihari dukátust nyerte el, a hercegek fő vadászó-helye a bihari Igfon-erdő volt. Az Árpád-korban az erdőhöz vezető völgybejárónál épült fel az Árpád-korban a Szent Imre-apátság. Évkönyvek bejegyzéseiből pedig azt tudjuk, hogy Imre vadászat közben vesztette életét, valószínűleg halála helyén emelték a hegyközszentimrei monostort. A községben található még az első és második világháborúban elesettek emlékműve, piros-fehér-zöld szalagos koszorúk mutatják, hogy emlékük valóban élő. Az új Szent Imre-szobortól nem messze két ágban ömlő, bővizű forrás, a kúton felirat: Az Élet vize. A kút az ásványi lerakódásoktól piros színű, igen, a mi történelmünkben ilyen az élet vize. Iszunk egy kortyot, adj erőt, őrizz bennünket is, Szent Imre herceg. A Szalárdra vezető úton a lelkész megállít bennünket: innen a legjobb a rálátás a középkori templomra, érdemes fényképet készíteni. Nekem más is feltűnik: az előtérben fóliasátrak, reméljük, megélhetést adnak az itteniek számára. Mert a mezőgazdaságból itt is nehéz megélni, ezért erős az elvándorlás, az ipari üzemekből viszont sokat bezártak, a városokban magas a munkanélküliség.
A szalárdi templom felújítása folyamatos, ennek egyes mozzanatairól Borzási Gyula személyes élményként számol be. „Mária Magdolna szemének kékjén megcsillant a fény” – ez volt a freskó újjászületésének pillanata. A freskó-ábrázoláson ismét találkozunk Szent Imre herceggel, és Szent Istvánnal is. A kovácsoltvas csillárok Csorján András nagyváradi premontrei szerzetes alkotásai. A toronyaljban található keresztboltozatos terem zárókövén a Csáky-címer látható, a család református ágának voltak itt birtokai, alul szoborfej-gyámkövek, melyeket a súrolt fényben fedezett fel a lelkész, most már teljes szépségükben pillantanak ránk.
A nagyharang története tájakat, nemzetrészeket kapcsol össze: az első világháborúban a régit elvitték, ekkor újat öntöttek, amely Nagykanizsára került, egy ideig ott szolgált, azután ismét visszatért Szalárdra. 1996-ban a nagykanizsaiak eljöttek, meghallgatták a harangot. Említésre méltó Nagykanizsa régi polgármesterének, Krátky Istvánnak a sorsa, életrajzát ma már a rendszerváltozás után kiadott várostörténeti enciklopédia tartalmazza. Krátky István (1888-1956) a piarista gimnáziumban tanult, jogot végzett, 1930-1944 közötti polgármestersége alatt számos intézménnyel gyarapodott a város. A második világháború után tevékenységét id. Antall József igazolta: Krátky közreműködésével Jugoszlávián keresztül több ezer lengyel katonát szöktettek ki Magyarországról. 1952 júniusában az egész családot a Hortobágyra deportálták. A szívbeteg nagyapa önként követte övéit. A kitelepítéseket Nagy Imre intézkedése nyomán, 1953-ban oldották fel. Otthonukba ezután sem térhettek vissza, Krátky István naponta bejárva raktárkezelőként dolgozhatott a Nyugati pályaudvaron. Mivel kitűnően hegedült, tagja lett a MÁV Szimfonikus zenekarnak. A közös harangzúgás erről is szól: emberi sorsokról, melyek összekapcsolódnak zengésében, a „magyarok szimfóniájában”.
Megragadó tény, hogy korai halála után Imre herceg székesfehérvári sírja körül alakult ki először hazánkban egy szentként tisztelt magyar személy kultusza. Imre szentté avatását követően, 1083-tól, tisztelete egész Európában elterjedt. Ugyancsak érdekes, hogy a XIV. századtól kezdődően a magyar uralkodók nem csak dicső rokonnak, hanem példaképüknek is tekintették. Előfordult, hogy alakjában saját, rejtett képmásukat készítették el. Prohászka Ottokár írta: „Népem, ha élni akarsz, tiszta ifjúságod legyen!” Boldog Apor Vilmos pedig így fogalmazott: „A lélek eszmék után igazodik, és cselekvésében nagy példák ösztökélik jóra… Testből, vérből való versenytársakat keres, és vallási ihletében szent emberekben találja meg azokat. Szent Imre így lesz emberi eszménye az ifjúságnak.” Az 1930-as év jubileumi szónokai Szent Imrében látták a modern ifjúság eszményképét, aki a családi kötelékek megerősítésében és a keresztény nevelés elfogadásában mutathat utat abban, hogy megakadályozzák a társadalmi szerkezet alapjainak szétesését.
Napjainkban igen fontosnak kell tartanunk, hogy milyen Hazánk hírneve határainkon túl. Úgy tűnik, ezen a téren sok az adósságunk. Ezért igen készségesen szolgáljuk azt a gondviselésszerű véletlenként adódott szerepünket, hogy a lengyel Sandomierz-zsel (az ottani Veszprémmel) ill. az annak a közelében lévő Szent Kereszt kolostorral (az ottani Pannonhalmával) egyre szorosabb kapcsolatunk épült ki 2002 óta. Számunkra meglepő, hogy az utóbbi szent helyen milyen élénk szentünk tisztelete a legendák vagy a hagyományok alapján. Mindenesetre, az ottani millennium alkalmából Bíborosunk átvette a templom Szent Imre oltárát magyar rendeltetésre, a kolostor udvarára pedig egy Szent Imre szobor került. A kulturális, teológiai kapcsolatépítés a két egyházmegye között talán még ennél is jelentősebb.
Megfelelő előkészítés után megszólítottuk levélben mindazon egyházközségeket, amelyek szintén Szent Imrének szentelt templommal, kápolnával rendelkeznek. 107 mai határainkon belül, és 46 Kárpát-medencei, határainkon túli közösséggel próbáltunk kölcsönös kapcsolatot teremteni úgy, hogy a közösen összeállított címjegyzéket minden egyes helynek elküldtük. Így a Szent Imrés templomok, kápolnák népe egymással is kapcsolatba léphet.
Brükckner Ákos Előd
A szentimrevárosi millenniumi kiadványból idéztük a fenti bevezetőt. A könyv feldolgozza Szent Imre képzőművészeti ábrázolásait, melynek kiemelkedő alkotása Kisfaludy Strobl Zsigmond szobra. A Vakok Iskolája Nádor Termének különleges ablaküvegeit Zsellér Imre készítette, az Árpád-házi szentek mellett a vakok iskolájának oktatási tevékenységét is bemutatva. Az Intézetben berendezett kiállításon található egy fénykép, melyen Bernáth István tanár Földváry Margitot oktatja földrajzra 1928 január 26-án. Erről a fényképről született a következő vers, mely egy vak leány álmodozásán keresztül fejezi ki a magyarság nagy álmát.
Kitáguló, nagy leány-szemek
Ahogy száguld a tündér képzelet.
A tanár szava: alföld és hegyek –
Dombor-térkép, tapintó kezek.
De most ott, a szelíd ujjakon
Megéledsz, hullámzó Balaton.
Sirály vijjog, nád hajladozik
Ahogy a lány ébren álmodik.
Hajában szalag, kék tollú madár
A képzelete messze-messze jár
Elhallgat a szó, a magyarázat
Mert szemében csillagok szikráznak.
I. István királyt, államalapítónkat a magyarság körében mindig kiemelt tisztelet övezte. Névnapja ezer éves történelmünk során mindig nemzeti ünnep volt és az a mai napig. A szovjet megszállás idején igyekeztek megszüntetni az évforduló szakrális jellegét: nevezték az Alkotmány ünnepének, az Új kenyér ünnepének. A szertartások azonban mindig emlékeztettek Országalapító Szent Istvánra, akinek jelentősége ugyanaz maradt. És erre a keresztény templomok miséin, istentiszteletein felekezeti különbségek nélkül mindig emlékeztettek.
Szent István ünnepének megtartására a mindenkori pápák is kötelezték a magyarságot, bulláikban előírva az ünnepségek megtartását. Ugyanis 1000 Szilveszter napján II. Szilveszter pápa – III. Ottó Német-Római császár egyetértésével – szentesítette a magyar uralkodó koronázását, sőt, az Apostoli király címet is adományozta Istvánnak. Így ő az egyetlen uralkodó Európában, aki megkapta azt a kiváltságos rangot, hogy itthon, Nagymagyarország területén a pápa beleszólása nélkül intézkedhet egyházi méltóságok adományozásakor. Ugyanakkor a szomszédos tartományokban térítési kötelezettséget kellett vállalnia. Így vált Magyarország függetlenné keleten Bizánctól és nyugaton a Frank Birodalomtól, illetve annak kelet felé irányuló hatalmi terveitől.
A koronázáskor István Rómában egy nagyobb területet kapott a pápától a Vatikánban, közvetlenül Szent Péter sírja mellett, szinte érintkezve a szent apostol sírját rejtő kis kápolna falával. Az eredetileg Szent István mártír részére emelt sírtemplomot még az V. században emelték, majd Nagy Károly 900-ban jelentősen bővítette. 1097-ben pápai bulla rendelkezése szerint lett a magyar Szent István király temploma, neve a köztudatban
Santo Stefano Ungherese-ként szerepel. A pápák 1000-ben még a Lateránban székelnek, a Vatikán éppen Szent Péter ottani sírja miatt oly kitüntetett jelentőségű. A magyarok a már említett kis háromhajós templom mellett 12 kanonok ház részére káptalant építenek. Gyűléstermekkel ellátott officium et schola részére emeletes közösségi házat emelnek, valamint zarándokházat a Magyarországról érkező hivatali személyek és hívők elszállásolására. Mellettük kiszolgáló épületek, raktárak, magtárak, s Róma határain kívül birtokok, melyek jövedelme biztosította a kis magyar birodalom működtetését. Több egymással megegyező alaprajz, látkép és leírás maradt fenn hiteles dokumentumként Szent István Urbs-beli komplexumából. A nagy király szándéka szerint az állandó követjáráson kívül évenként legalább másfél tucat előkelő fiatal magyar ifjúnak kellett érkeznie a hazából. Ezek a fiatalok a latin mellett nyelveket tanultak, elsajátították az európai diplomáciát, megismerkedtek a latin katolikus egyház előírásaival és kapcsolatokat kötöttek. – Kiemeltük a latin kereszténységet, hiszen már egy évszázaddal István előtt a honfoglaló magyarok úgy érkeztek a Kárpát medencébe, hogy legalább harmaduk már keresztény volt: főleg a Nestorianus közösségbe tartoztak. Egyes források szerint a Krímben Cyrill keresztelte meg őket. Nestorianus közösségek máig működnek elszórtan Kisázsiától Perzsiáig. – A pápaság Vatikánba való átköltözése idején a magyar tulajdonban levő területre is szükség lett, de a magyarok minden régi objektumuk és birtokuk helyett újat kaptak a Tevere bal partján. 4-5 magyar templom és kolostor működött még a XV.- XIX. szd. folyamán is. Mára nyolc objektum maradt magyar tulajdonban. Ezek egy évezred óta folyamatosan működnek Rómában, István által történt alapításuk óta.
Póczy Klára
(Szent Péter-bazilika, Magyar Kápolna)
Fohászunknak te adtál hazát
S itt nyugszol most. A falakon át
Nagy éjedbe hullámzik az ének
Te hallgatod, mint Gellért, és megérted.
2003 szeptemberében a franciaországi Saint-Simon azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy a 938-ban ott született Gerbert dAurillac, II. Szilveszter pápa emlékét méltóan megörökítő faliképsorozatot készítsek a község plébániatemplomába. Az egységes Európa gondolatát éppen II. Szilveszter pápa és tanítványa, III. Ottó császár vetette fel először és ennek szellemében kapott István fejedelem hűbériségtől mentes koronát, ami országunk ezeréves létét alapozta meg. Gerbert a Saint-Simonhoz közeli Aurillac Saint-Géraud kolostorában vált bencés szerzetessé. A korszak kiemelkedő tudósa és tanára volt. Klasszikus irodalmat, matematikát, zenét tanított. Csillagászati megfigyeléseket végzett, éggömböket szerkesztett. Megfordult Európa legtöbb országában, kapcsolatai kiterjedtek az egész kontinensre. Ő honosította meg Európában, a tudományos gondolkodás úttörőjeként, az arab számjegyeket. A kultúrák nemzeteket összekötő szerepének, Európa egységének, a békének volt hirdetője ezer évvel előttünk.
A templom 1900-ban épült román stílusban, ami a környékre jellemző, igen jó ízléssel. A festményeket a stílus szellemében a főhajó dongaboltozatán és az ívek fölötti kétoldali 3 méter magas sávban helyeztem el, és az negyedgömb konkáv terű apszisban. Az apszisban a román stílusnak megfelelően Maiestas Domini, Trónoló Krisztus alakja került 3 méteres méretben, amelyet a magyar Szent Korona középső lemezéről vettem át, mellette a két arkangyallal és a korona többi motívumával. A bejárattól kezdve a dongabolt bal oldalára 4 jelenet került Szilveszter életéből. A sorozat 12. képe Szent István megkoronázását ábrázolja. Mellette felesége, Bajor Gizella és a magyar harcosok. Fölötte az Árpád-ház címere. István királyt 1083-ban avatták szentté. A szentély negyed gömb apszis záródásában a Magyar Szent Korona ábrázolása látható.
Szinte Gábor
Ludvig van Beethoven (1770-1827), a klasszikus zene óriását, a kifejezés minden lehetősége érdekelte. Az Egmont-nyitány és a három Leonóra-nyitány hősies hangvételéhez méltán társul az „István-király”-nyitány. Korában rendkívül szembetűnő a verbunkos zene térhódítása. A kuruc korszak zenéje, a Rákóczi-nóta, és az ahhoz hasonló dallamok egzotikusnak tűnő ritmus-és melódiavilága, Bihari János és társai által lázba hozták Európát. A bécsi klasszicizmusra szinte első kézből hatott eme újdonság, szívesen alkalmazták az „alla ongherese” karakter-és dallamvilágát. Beethoven III. (Eroica) szimfóniájának fináléjában az egyik variáció szabályos verbunkos, vagy ha úgy tetszik, csárdás. Beethoven vonzódott Magyarországhoz, és általában a magyarsághoz. Szívesen koncertezett a fővárosban, és gyakori vendége volt a martonvásári Brunsvick-kastélynak. A pesti német színház méltó megnyitására két kísérőzenét is írt, Kotzebue szövegére; az egyik az István király volt. Így kívánt segíteni – saját szavaival élve – „szívből szeretett bajszos magyar barátainak”. A nyitány indítása egyszerre intonálja a királyi méltóságot és a teremtő erőt. De ebben a szent uralkodó megdicsőülése is szerepet kap. A négy hang (mint keresztény hitünk alapkövei) végigvonul az egész nyitányon. Az alapkő letétele után daliásan ringatózó verbunkos témával, annak hamisítatlan hangsúlytörvényeivel már a magyarságot, kortársait és Bihariékat köszönti. A nyitány központi témája egy sodró lendületű, gyors, magyar táncos dallam. A szerző tartogat még számunkra egy szinte meghökkentő fordulatot: megszólal, igaz, hogy felgyorsított változatban, az örömóda dallama. Ez a téma már megvolt Beethovenben kb. 15 évvel a lX. szimfónia megírása előtt! Történelmi régmúltunkat több romantikus zenemű is megemlíti. Verdi Attiláról írt operát, Liszt Ferenc „Hunok csatája” címmel írt szimfónikus költeményt. Beethoven műve pedig állam és hitalapító szent királyunknak állít emléket.
Medveczky Ádám
Szeme előtt ködbe vész a térség:
Égett falvak, égbe kapó holt ág,
Füstfelhő a tatár-dúlta ország,
Egy szellőben szétfoszlik tán végképp.
Van-e nemzet, maradt-e reménység?
S egyszerre – talán csak lelke hallja –
Megkondul egy kis templom harangja,
Feltámadást hirdetve és békét.
És megcsillan valami fehérség
A király ahogy közelébe vágtat,
Falai az árva istenháznak,
Oltár őrzi a Mária képét.
De ki az, aki még harangot kongat
Ahol az erősek is megfutottak
S temetetlen hevernek a holtak?
Előlép egy sebesült és rokkant
Férfi, a botjára támaszkodva,
Ő maradt meg itt harangozónak.
Juhász volt, de elpusztult a nyája
S most harangoz, jobb időkre várva
Rorátéra, hajnal hasadtára.
S feltűnik egy alak innen-onnan
Harangszóra vissza-óvakodva
Szinte készek menekülni nyomban.
És melegség fut át a királyon
– Ez hát kincsem, minden gazdagságom:
Apró templom megrepedt harangja
De mégis szól, s a népet összetartja.
Adj hát, Uram, zúzott törzsre sarjat,
Ezer ággal mely zöldellőn sarjad.
S ha nékem adsz, fogadom, ígérem
Jegyesed lesz Nyulak szigetében.
Isten szíve kérésére hajlott,
Zöld vetéssel borítá a tarlót.
És ahol a Duna-víz aranylik
Törött ágon megcsillan arany hit,
Fohászkodik Árpád-házi Margit.
Az esti szél felleget hozott
A sziget fölé, amíg imádkozott.
Csillagot a hullám ringatott,
S ő pergeti a barna olvasót.
Mit ád a nap? Boldogul-e népem?
Adjál jelet, Uram, kérve kérem.
És reggelre – milyen csoda-dolog –
Az olvasó könnyekké változott.
Sziklák között egyszer egy völgybe értem
Ezer bimbó kéklően kitárult.
Ezüst harmat csillant a zöld levélen
S arany porzókon fényes napsugár gyúlt.
Harmat hullott hófehér falakra
Megcsendült egy kis templom harangja.
És elsimult, mint fűszálak a réten
Sok haragom, gyötrő szenvedélyem.
Vágyaimból nem maradt, csak ennyi:
Virágillat vagy harangszó lenni.
Sajgó szívvel a templomot kérdem:
– Mi a neved? S ő megcsillan szerényen.
– Felszenteltek Erzsébet nevére
Mert itt történt, hogy kenyeret osztott
S rózsa hajlott, piros, mint a vére
Mert a kenyér a szívéből foszlott
Mikor felelt a feddő kérdésre
Mit rejtene, mit takar köténye.
Mert szétosztani számára tilos volt,
Vagyonát az utolsót is adni.
De felderült a téli táj, a hófolt
És rózsákkal kezdett sugarazni
Virággal, mely csak lélekből nyílhat
S mindent betölt a friss kenyérillat.
Mert ez történt – sohasem gondolnád!
Kenyér-illatot ontottak a rózsák
És a bimbó, pirosló, temérdek
Meghasadó haja a kenyérnek. –
Illatként szállt a harangszó a tájra
Zengett a völgy, Erzsébet csodája.
S akkor halkan fohászkodni kezdtem:
– Kenyérillat, töltsed be a lelkem!
Mint Erzsébet, úgy adhassak én is
Mi átfut az emberek szívén is
Felderíti elesettek sorsát,
A mosolyok lent könnyekké válnak
Ebből lesz a harangok érce.
Hogy hirdessék, ami bánat
S csendüljön öröm-ének.
Mint ahogy forrásvíz fakad
Forrás, amely a hit maga.
Lelkedben sokszorozza meg
Az Igét, mint a kenyeret.
Hit és zene kapcsolata egyidős az emberiséggel. Az ember a Mindenek Felettibe vetett hitét ritmussal, tánccal, zenével fejezte ki. Dávid király táncolt a frigyláda előtt, és zsoltárában arra biztatott, hogy „szépen csengő cimbalommal” dicsérjük az Urat. A kereszténység gregorián liturgiával és protestáns chorallokkal gazdagította az egyetemes zenekultúrát. – Az Újszövetség, Jézus Krisztus tanítása, az IGE, jelentik létünk, hitünk alapjait. A zene az ige hirdetésének egyik fontos eszköze. És itt nemcsak arra a lehetőségre gondolok, amellyel a rengeteg, eleve vallásos tárgyú oratórium vagy zenedarab él. A legtöbb kompozíció magában hordja azokat az érzéseket és mélységeket, amelyeknek felszínre hozatala által közel kerülhetünk az IGE mondanivalójához, Krisztus cselekedeteinek megértéséhez. Ha az ember alázattal közelít egy alkotáshoz, felfedezi benne az egész emberi lét belső világát, esendőségét, megtisztulását, gazdag gondolatvilágát. Az interpretálás művészete ilyen módon, ha hittel van átitatva, észrevétlenül válik igévé, igehirdetéssé. A klasszikus szimfóniák tiszta humánuma, a romantikus hősök harca az emberi méltóságért, a klasszikus magyar zene nemzeti imádságai a zenei Szentírás kimeríthetetlen könyvei.
Liszt Ferenc tanítása, hogy „az előadóművész „úgy álljon a közönség elé, mint pap a gyülekezet elé.” Ennél szebben senki sem fogalmazta meg a pódium művészének célját és hivatását. Érdemes megemlékeznünk a 19. század két nagy művészének, Liszt Ferenc és Munkácsy Mihály találkozásáról: 1886. március 22-én Munkácsy és felesége Párizsban estélyt adott Liszt tiszteletére, március 25-én a Saint Eustach templomban bemutatták Liszt Esztergomi miséjét.
Medveczky Ádám
A világ szennye, piszka bántott
Megkomponáld a tisztaságot.
Mely kiárad a hegedűben
S a dobban perdül keserűen
Remény legyen, mi csalódás volt
S a szenvedésbe vadrózsát olt.
Hadiutak végtelenén
Feldübörgő légiók.
Halk sóhaj a keresztúton
– Aki követ, élni fog.
Hódításért, dicsőségért
Küzdő ember-milliárd.
Alázattal győz a Bárány
Visel töviskoronát.
Feldúlva az ország
Tatártól kifosztva
Küldd el, Uram Isten,
Aki vigaszt hozna.
Vitézek kezében
Kicsorbult a fegyver.
Jöjj el, szelíd Krisztus,
Immár kereszteddel.
Gyúlnak lelkek itt-ott,
Pislákoló mécsek.
Ne hagyjad elveszni
Mária, a néped.
Ne hagyd: martalócként
Testvérére törjön.
Jöjjön el a békéd
Végre magyar földön.
Sóhajnyi imádság
Szótalan esengve…
Szélben zúg az erdő,
Pilis rengetegje.
Ezernyi láng-bimbó
Hull a levelekre,
Közös ragyogássá
Fonódjanak egybe.
Tűzzé: az országot
Lélekből teremtse –
S fénylőn kivirágzott
A pálosok rendje.
Kivándorolni egyik sem akar
Együtt zeng éneket négy magyar.
Amely hajdan templomot épített
Ők a falu. A szórvány-sziget.
Mert őrizetlen, Uram, nem marad
A templomod. És kondul a harang.
Őt hirdeti, ki feltámadott
S imádkoznak, négyen magyarok.
Történelem és ember-sorsok kapcsolódnak össze itt Pécs fölött, a Jakab-hegyen. Az elnevezés Szent Jakab apostolt idézi, akinek Spanyolországban, Santiago de Compostellában, a „csillag helyén” van legismertebb temploma. De a csillag helye a Jakab-hegy is, pedig itt csak romjait tudták nemrég felújítani a valaha volt pálos kolostornak, ahol a rendalapító Özséb is megfordult. Március vége felé járunk, még hűvös az idő a hegytetőn, a kövek árnyékában fehér hófoltok, melyek mintha a fehér ruhás pálosok fohászainak tisztaságát idéznék. Özséb 1200 körül született Esztergomban, szülei gondos neveltetésben részesítették, pap lett, akiről Gyöngyösi Gergely életrajza külön kiemeli, hogy mindennap mély áhítattal mutatta be a szentmisét. Minden percét kihasználta, könyveket írt, melyeknek a címét is elsodorta a történelem vihara, életműve azonban beépült a magyarság művelődésébe, hitébe. Átélte a tatárjárás pusztítását, mely után az ország lelki megújulásának segítését tekintette feladatának, későbbi korok számára is példát adva. Esztergomban ekkor már működtek a domonkosok és a ferencesek, sokat merített az ő életpéldájukból is. Idézzük fel Magyar Szent Pál, a kunok apostolának sorsát, aki domonkos szerzetesként térített, és 1242. február 10-én szenvedett vértanúhalált. Özséb 1246-ban Szántó közelében vonult remeteségbe Váncsai István érsek engedélyével. Életét a szent kereszt különös tisztelete jellemezte: hármas barlangja előtt, a forrásnál most is letűzte a keresztet, melynek feltételezett helyén ma egy egyszerű vaskorpuszos feszület áll. In Cruce salus – a keresztben az üdvösség – emlékezik meg róla P. Bolváry László Pál OSPPE. 1250-ben Pilisszántó közelében kis templomot emeltek a Szent Kereszt megtalálásának emlékére, a templomhoz monostor csatlakozott. Özséb egyik éjjel ima közben az erdő mélyén sok apró lángocskát pillantott meg, melyek tüzes fénynyalábbá olvadtak össze: a látomásból megértette, hogy egyesítenie kell a szétszórtan élő remetéket. Ekkor kereste fel a Jakab-hegyi remetéket is, akik már 1225-től közös életet éltek, szabályzatukat Bertalan pécsi püspök készítette. Állt már állt a Szent Jakab titulusára felszentelt templom is. A két monostor egyesült, közösségük égi patrónusává Remete Szent Pált tették meg. Mivel az első monostor a Szent Kereszt tiszteletére épült, sokáig a „Szent Kereszt Testvéreinek” is hívták őket – írja Bolváry László. Özséb 1262-ben néhány társával Rómába ment, ahol Aquinói Szent Tamás pártfogását is elnyerte. IV. Orbán pápa jóváhagyta az új rendet. Özséb 1270. január 20-án halt meg az általa alapított Szent Kereszt monostorban. A rendet hivatalosan 1308-ban hagyták jóvá, ekkor tértek át a Szent Ágoston szabályai szerint való életre.
Mint könnyű hullám-csillanás
Vagy harmatcseppből terítő
Bár elsuhan a pillanat
Egyszerre gyúl ki az idő.
Akár a csengő dalfüzér
A hangjai, egymás után
S egyszerre, csillagok tüzén
Zendül az égbolt kórusán.
Máté evangéliuma (4, 21-22) a következőképpen írja le Jakab meghívását: Jézus a Galileai-tó mellett jár, „útját folytatva megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Épp hálójukat javítgatták a bárkában, apjukkal Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal egyetemben, és a nyomába szegődtek. Márk evangéliuma szerint (3, 13-19): Ezt a tizenkettőt választotta ki: Simont, akinek a Péter nevet adta, Jakabot, Zebedeus fiát, Jánost, Jakab testvérét, ezeket elnevezte Boanergesznek, vagyis a mennydörgés fiainak…Jakab jelen volt, mikor Jézus feltámasztotta Jairus leányát (Márk 5 35-43) Jakab jelen van Jézus színeváltozásakor (Máté 17, 1-3): Máté evangéliuma Jézus elfogásakor is említi (26, 36-38). Az Apostolok Cselekedete szerint Jakabról először szenvedett vértanúságot az apostolok közül (12, 1-2): Heródes király karddal kivégeztette.
Jakab legendája szerint, Jakab elfeledett sírjának helyét csillag árulta el: campus Stella. A jelek nyomán a püspök hatalmas templomot építtetett a sír fölé. Más legenda szerint a csillag Nagy Károlynak is megjelent, hogy templomépítésre serkentse. Ez Santiago de Compostela néven a középkornak Jeruzsálem és Róma mellett leghíresebb búcsújáró helye lett. Jakabról számos művészi alkotás készült: a budapesti Szépművészeti Műzeum őrzi G. B. Tiepolo (1696-1770) Compostellai Szt. Jakab c. művét, melyet az aranjuezi kolostor részére készített.
A kalotaszegi Kolozsnéma temploma szintén őriz Szent Jakab freskót. Lángi József-Mihály Ferenc Erdélyi falképek és festett berendezések című könyvéből idézzük Kolozsnéma árpádkori templomának leírását. „A Dés közelében fekvő falu elhagyott temploma a végső pusztulás szélén áll, mivel a település a néhány kilométerre eső főút közelébe húzódott. A református gyülekezetet ma már csak néhány idős ember képviseli, akik képtelenek fenntartani romladozó templomukat, amely pedig a környék egyik legszínvonalasabban megépített falusi temploma 1225-ben a források már említik a települést. A Szent Miklós tiszteletére szentelt templom két periódusban épült. Elsőként a hatalmas kváderekből emelt szentély készült el, melynek mindhárom falát egyenes záródású ablakok törik át. Elpusztult diadalíve remekbe faragott fejezetű féloszlopokból indult. Entz Géza vélekedése szerint Némai Miklós építtethette 1260 körül a gyulafehérvári székesegyház hajójának nyugati részén dolgozó mesterekkel. A gyülekezet 1584-1618 között unitáriussá lett. 1602-1603-ban a Basta-féle, majd 1668-ban Ali török-tatár csapatainak pusztítása során a település elnéptelenedett, de a pusztítás a templomot sem kímélhette meg. Hasonló sorsra jutott a falu a Rákóczi szabadságharc idején is. 1621-től a református gyülekezet vette használatba a templomot, melyben 1684. 1728, 1733, 1748 és 1754-ben partialis zsinatot tartottak. Utoljára 1959-1961 között újították fel, amikor Bágyuj Lajos vezetésével műemléki értékeit is kibontották. Napjainkra zsindelyfedése elpusztult, fedélszéke összeomlással fenyeget, falai is dűlőfélben vannak. Középkori freskó technikában festett töredékes falképei a szentélyben valószínűleg a XlV.-XV. században készültek. Eredetileg a képek két szinten helyezkedtek el egymás felett, alattuk pedig drapériát imitáló díszítés futhatott körbe, de ez napjainkra megsemmisült a falazatban felszívódó nedvesség miatt. A középső sáv figurális ábrázolásaiból viszont mindhárom falon nagyobb, értelmezhető töredékek maradtak fenn, ahol véleményünk szerint a tizenkét apostol háromnegyed-életnagyságú álló alakja látható…. A déli falhoz közel álló páros közül az egyik Szent Jakab apostol, aki zarándokbotot tart jobb kezében, fején kalapot visel…. A képek felszínét nemcsak a patakokban lecsorgó víz, hanem biológiai kártevők is pusztítják, a freskót mindenütt zöld algatelepek borítják.” A leírás tanúsága szerint, a falu lakossága a történelmi időben vándorolva, helyben maradva is zarándoklatot végzett. Ott jártunkkor, 2005 nyarán már csak a falak álltak, a tetőzet korhadó faanyagát a templom mellett rakták halomba, figyelmes szem talán fölfedezheti a hajdani belső faragott, festett fadíszítés törmelékeit is. Kolozsnéma beszélő névvé, néma kiáltássá változott.
Szent István, Szent Imre, Szent László alakja a későbbi ábrázolásokon együtt hirdeti a hit megőrzésének fontosságát, emlékeztetve a magyar történelem dicsőséges időszakára. A tisztántúli Ópályi görög katolikus templom freskóján az Árpád-házi szentekhez egy ferencrendi szerzetes, Kapisztrán János társul: ennek a szokatlan ikonográfiának sajátos jelentése van. A XVIII. században épült templomot 1958-ban restaurálták, a mennyezetfreskók is ekkor készültek. Az egyik freskó Szent Istvánt ábrázolja, ahogyan felajánlja Máriának az országot. Oldalt az Árpád-házi szentek mellett – Szent Imre, Szent László, Szent Margit – látható Kapisztrán János. Az ábrázolás két évvel az 1956-os forradalom leverése után, a megtorlás időszakában született: Nagy Imrét 1958-ban végezték ki. És ebben az időszakban egy vidéki templom freskóján a magyar szentekkel együtt megjelenik a hit védelmezője, Kapisztrán János. Az ő kereszteseinek támadása döntötte el a nándorfehérvári ütközetet a diadal 450-ik évfordulóját 2006-ban ünnepeltük. A freskó bizonyítja, hogy van egy másfajta történelem, amely független a diktatúrától. Kapisztrán Jánost 1690-ben avatták szentté, ünnepe október 23, halálának napja, ami az októberi forradalom évfordulója is.
A templom bejáratával szemközti falon egy másik Mária-ábrázolás is látható, melynek hátterébe az ópályi templomot festette a művész: a vidék népe az itteni föld termését ajánlja föl, búzát, dohányt, szőlőt, burgonyát. A portrékban egyes helyi lakosok is felismerhetőek. Ez az ábrázolás mintha István király felajánlását ismételné meg, most már a vidék nyelvén kifejezve. Ezek a finom párhuzamok a templom egyéb ábrázolásaiban is megfigyelhetőek: a harmadik mennyezetfreskó az átváltoztatás szertartásának égi dimenzióját ábrázolja.
I. László király 1077-ben lépett trónra, 1095. július 29-én halt meg. Hivatalos kanonizációja 1192-ben történt meg. Szent László kultusza különösen Erdélyben virágzott. A Váradon alapított négytornyú székesegyház előtt állt bárdot emelő lovasszobra, a Kolozsvári-testvérek alkotása. Ezzel a művel áll kapcsolatban a győri székesegyházban látható aranyozott ereklyetartó mellszobra. Szent László nagyváradi szobrát a törökök pusztították el.
Szent László főként Erdélyben több győztes csatát vívott a betörő kunok ellen. A székelyek megőrizték a nagy királyhoz kapcsolódó hagyományokat, erről számos középkori templom freskódíszítése is tanúságot tesz. Gelencén például a hajó északi falán a Szent László-legenda jelenetei láthatók: Fogadalomtétel, A magyar sereg felvonulása, Az ütközet, A kun üldözése, A párviadal, A kun lefejezése. Az alsó sorban a Krisztus életének jelenetei, párhuzamba állítva a király harcával: Bevonulás Jeruzsálembe, Utolsó vacsora, Lábmosás, Krisztus Pilátus előtt, Ostorozás, Kálvária. A freskó szerkezete Szent László lelkületének képe: életét Krisztus nyomán áldozatnak tekintette, melynek győzelme a keresztvitel. Szent László párviadalát több freskóciklus is ábrázolja: jelentős szerepet játszik benne az elrabolt leány, akit a király megszabadít. A kalotaszegi magyarremetei templom falfestményének egyik legépebben maradt darabja a görbe kardot emelő leány, ahogy a kun fejét levágja. A templom mostani történetében egy női szent is fontos szerepet játszott: a torony földszintjén fennmaradt ábrázolások ugyanis bizánci stílusúak, feliratuk görög. Az ortodox egyház ezért megkísérelte bizonyítani, hogy ez az ő temploma volt, melyre igényt kívánt támasztani. A restaurálás során azonban a szentélyben előtűnt a női szent freskója, akinek a tanúságtétele eldöntötte a kérdést, ortodox szentélyben ugyanis sohasem ábrázolnak nőalakot. Így aztán a templom megmaradhatott reformátusnak: ezúttal a női szent sietett László király segítségére.
A XlX. század közepéig hazán műzenéjének stílusa beleolvadt a környező országok köznyelvébe; az önálló nemzeti jelleg kialakulásának nem kedvezett az állandó elnyomatás. A szabadságharc százada kellett ahhoz, hogy sajátos forradalmi romantikánk feltörjön a hallgatásból, és színre lépjen Erkel Ferenc, nemzeti műzenénk és a magyar opera megteremtője.
A nagy zenei formáknak szinte legkisebb egysége a motívum, amely olykor csak pár hangból áll, mégis kiválóan alkalmas a zenei ábrázolásra. A motívumok nemcsak személyeknek, helyszínnek, tárgyaknak, hanem érzéseknek és gondolatoknak is állandó jelzői. Legismertebb Wagner motívum-rendszere, de erősen feltűnő Puccini operaművészetében is.
Mindezek előtt, első nemzeti operánkat, az 1844-ben komponált Hunyadi Lászlót már átszövi a tudatos motívumszerkesztés.
Több motívum is gyakran előfordul a darabban. Önálló témája van László és Mária gyermekien tiszta szerelmének, de sajátos jelzése van szerelmük tragikus végkifejletének is (búcsúmotívum). Gara nádor nagyra törő hatalomvágyának energikus győzelmi induló a szimbóluma; Szilágyi Erzsébet család-motívuma a gyermekeit rajongásig szerető anya megkapóan szép ábrázolása.
A leggyakrabban előforduló motívum természetesen a címszereplő Hunyadi Lászlóé. Az alaphang és annak lassú, félhangos körülírása bravúros zeneszerzői telitalálat. szinte magától értetődő, hogy trombita játssza ezt a dallamot, hiszen történelmi személyiségről, államférfiről van szó. Ugyanakkor kihalljuk ezekből a hangokból a tragikus hőst. (A gyászinduló „November 20.” dallama is ebből a négy hangból indul ki, ritmusában és tempójában erősen elváltoztatva.)
A motívum gyors részének témája megmutatja Hunyadi László harcias hősiességét, tettrekészségét. A felső félhangot Erkel egész hanggá változtatja, sokszorosára fokozza a tempót, és máris új köntöst kap a motívum. Az I. felvonásban László színre lépését mindig a trombita-mottó jelzi. Amikor a börtönből kivezetik a főhőst, hogy a vérpadra kísérjék, a szomorú belenyugvás kifejezéseképpen már nem trombitán szólal meg a motívum, hanem fafúvósokon.
Ezek a momentumok csak a legészrevehetőbb jelenlétei a vezérmotívumnak, de a kíséretekben rejtve az egész operát végigszövi, a II. felvonást indító női karban éppúgy, mint családi tercett egyes részeinek figurációiban. Gara nádor szövege alatt („Ki néked ellenáll, azt ármány tépi szét”) a hegedűk főmotívumaiból világosan kitűnik, hogy a főúr kire céloz. Szilágyi Erzsébet híres La Grange-áriájának koloratur-kadenciáját szintén fiának motívuma zárja le.
Erkel operája tökéletes remekmű, a magyar szabadságharc zenei előfutára. Az I. felvonás fináléjának kórusa („Meghalt a cselszövő”) a pesti nép forradalmi indulójává vált, melyben elhangzik egy mondat, amely erőt ád a csüggedésben:
„Új nap kél, ó magyar!”
Medveczky Ádám
A régi híd. Néhány cölöp maradt
De hidat ver az alkonyati nap.
Szélben zúgnak a vezényszavak:
Mögöttünk Erdély. Nem engedheted
Hogy hitek, álmok ködbe vesszenek
Felragyogó csillagaidat:
Nem hagyhatod az utolsó hidat!
Fenyőlombok és tölgyek, hársak
Zúgnak, zúgnak a magyar erdők
És üzennek az elmúlásnak.
Hófelhőben viharzó sorsnak
Ezt üzenik a magyar erdők:
Rügyeznek, élnek és dalolnak.
Törhetik barbár, vad csapások
Mert megújul a magyar erdő,
Eddig minden csapást kiállott.
És ezt zúgja a lombok zöldje:
A hegyeken át ezer karral
Meghajló ággal fogjunk össze.
És nem ver le a vész ha támad
Ezt üzenik a magyar erdők
Zöld levéllel a pusztításnak.
Kálváriás ösvényen járok
És hallgatom az erdő hangját,
A megújuló imádságot.
S látom: míg bíbor sugarat szór
A bukó nap, a téli alkony
Hajtás fakad a holt avarból,
És madár kiált messze hangzón.
Halk harangszó hull a régi dómban,
Mint sugárzó prédikáció.
Boltíven a ritmus visszadobban:
Idő-mélyből a pázmányi szó.
Megnyílik az erdő csöndje:
Márton Áron imakönyve.
Lapjai közt fenyő-zöldnek
Csupa virág, csupa könnycsepp.
Nyílik a tarka
Mező virágzása
Áttetszik rajta
Isten pillantása.
Bánatra, reményre
Nyílik ember-élet
Átcsillan a fénye
Krisztus keresztjének.
A keszthelyi Szent Miklós temetőben nyugszik Vas Ferenc katolikus pap, az 1848-as szabadságharc utolsó mártírja. 1823-ban született, Petőfi Sándorral egyazon esztendőben. A szabadságharc idején már kispap volt, ám bevonult a honvédsereghez, ahol hadnagyi rangot szerzett. Ranolder János veszprémi püspök 1851-ben pappá szentelte, megmentette a győztesek bosszújától. Pályája során soha nem tagadta meg ifjúsága eszményeit, megmaradt hazafias érzelműnek. 1912-ben azonban olyan hírt kapott, melytől már egyháza sem tudta megvédeni. Ferenc József császár kitüntetni készült a még élő honvédeket. Hiszen régen megtörtént már a kiegyezés, úgy tűnt, a forradalom eseményei végképp a múltba vesztek. Dübörgött a gazdaság, a főváros arculata is átalakult, állott már a Parlament, palotasorok épültek a szabadságharcban lebombázottak helyett. Hogy is lehetne visszautasítani a történelmi megbékélés mozdulatát, csak zavart okozna vele, vagy ami még rosszabb, legyintenének rá: ugyan, az öregember maradjon magának, avíttas és penészes szagú a tiltakozása. Vas Ferenc álmában mégsem a másnapi ceremónia készületei jelentek meg: menetelő honvédeket látott, ágyúk dörögték a szabadság dalát. És ő csapata élén elindult az utolsó rohamra. Még akkor is mosolygott, amikor reggel holtan rátaláltak. Merthogy a tiltakozás ilyen módon mégiscsak sikerült, a szabadságharc utolsó vértanúja beállott az aradi tizenhármak közé. Két év múlva pedig kitört az első világháború, amely elsöpörte a Monarchiát. De létrejöhetett-e valódi megbékélés, a népek igazi szövetsége a forradalmat követő megtorlások után? Igen, Vas Ferenc nemcsak a 48-as forradalom utolsó mártírja, hanem a nagy háború első elesettje is volt, sorsával kötve össze a magyar nemzet két századon áthúzódó Golgotáját.
Vas Ferenc történetét a dédunoka, Komáromi Ferenc mesélte el nekem, aki maga is a papi hivatást választotta. Keresztneve megegyezik az anyai dédapa nevével, de ennek az azonosságnak megint külön története van, ami belefonódik a huszadik századi magyar történelembe. Az édesapát ugyanis Józsefnek nevezték, és a szokás az volt, hogy az elsőszülött fiú az apa nevét vigye tovább. Azonban amikor Komáromi Ferenc 1951-ben megszületett, édesapja testvére, Ferenc még orosz fogságban volt, semmit sem tudtak róla. Ezért az édesapa a testvérére való emlékezés okán kereszteltette fiát a Ferenc névre. Ki tudja, talán a hűségnek és szeretetnek megvannak a maguk erőt adó hullámzásai, melyek képesek átszelni a távolságokat, mert Ferenc pár év múlva mégiscsak hazatért. Bizony, kihullott a könny a szeméből, mikor kezét a kis Ferenc fejére tette. Mert íme, itt az élő folytatás, aki nemcsak a nevét, hanem valamilyen módon a sorsát is tovább viszi. Mint ahogyan Vas Ferenc öröksége is tovább élt, az anyagiakban is, mert keszthelyi házának árából szülőfaluja, Hosszúfalu templomát újították, bővítették ki jelentős mértékben. A következő nemzedékek sorsa pedig ifjú Komáromi Ferenc papi hivatásában épült templommá. – Tízéves koromban a gyermekeket magam köré gyűjtöttem, Korda-könyvekből szerkesztettem prédikációt. Úgyhogy a hivatásom nagyon korán kialakult: egyszer álmomban piros ruhában láttam magamat, ahogy misézek. Később valóban így történt, Péter-Pál előtt szenteltek fel, újmisémet piros ünnepi öltözékben tartottam. A hivatásról sokan igyekeztek lebeszélni, édesapám azt mondta, nem bánja, csak téesz-tag ne legyek. Ő ugyanis földműves volt, végigszenvedte a meghurcoltatásokat, a föld elvételét. Végül az állami gazdaságban mészégetéssel foglalkozott, emellett csodálatos kitartással háztáji gazdaságot is művelt, gondoskodott családjáról.
Életemet, sorsom fordulóit meghatározta a 20. század magyar történelme, melynek tanúja és szereplője voltam. Budapesten születtem 1924-ben, érdeklődésem már gyermekkoromban a papi hivatás felé fordult. Szerettem volna felvételemet kérni a jászóvári premontrei rendbe: a koncepciózus rendfőnök, dr. Gerinczi Pál prépost mindent megtett, hogy az első és második bécsi döntés után visszakerült rendházak, plébániák, intézmények virágozzanak. Vonzott Mécs László világa, őt szavalni is hallottam Budapesten. Végül azonban többek mellett Venczell Ede egri prelátus, kanonok, családunk régi kedves barátja beszélt rá arra, hogy jöjjek az egri egyházmegyébe, mivel a világháborús helyzet alakulása miatt valószínűnek tűnt, hogy a prépostsági székhelyet újra bekebelezi a csehszlovák állam, így engem ott internálnának, vagy jobb esetben kizsuppolnának. Sajnos, ha nem is az én sorsomban, ezek az aggodalmak a második világháború után szomorú módon beigazolódtak. - Gáspár atya egy régi, megfakult fényképet mutat: Székely Aladár 1909-ből való felvételét Ady Endréről. A képen ajánlás: „Kedves, jó Beretvás Hugómnak, verseim muzsikába röpítőjének. Bpest 1909. Ady Endre.” Beretvás Hugó személyesen is találkozott a költővel, 1909. november 27-én „szombaton, esti 8 órakor” pedig Környey Béla, a M. K Opera magánénekese közreműködésével sor került 9 megzenésített Ady-vers előadására. – Anyai nagyapám, Beretvás Hugó az egyházi zene területén is kiválót alkotott, Szent Ferenc-oratóriumát több külföldi operaházban is előadták. A Szent Imre gimnázium elvégzése után az egri papnevelő intézetbe iratkoztam. A második világháborút Budapesten, Szabolcska Mihály úti lakásunkban éltem át, 1944 karácsonyának másodnapjától február 11-ikéig tartózkodtunk a pincében. A frontvonal a közelben, a Fehérvári úti vasúti töltésnél húzódott. A vízellátás megszűnt, kutakat fúrtak, az élelmiszert, krumplit, babot életveszélyes utakon szereztük be valahogy. A pincében lakók kérésére bizonyos időközönként közösen imádkoztunk, beszélgettünk, így a prédikáció közvetlen gyakorlattá vált a számomra. A háború után az egri szemináriumba visszakerülve, már nem okozott gondot az, hogyan szóljak az emberekhez. Egyszer a ferences templomba belépve egy lehajtott fejű, térdelő alakot pillantottam meg. Mikor fölállt, az arcát is megláttam, Jány Gusztáv volt, a tragikus sorsú doni hadsereg parancsnoka. Kétségbeesett, reménytelen arcán országunk világháborús sorsa tükröződött. Fölszentelésem 1948-ban történt, éspedig április negyedikén: később ezen a napon hasonló esemény nem történhetett, hiszen hazánk felszabadítását kellett ekkor megünnepelni. Jászárokszálláson 3 tanyaközpont ellátása is a feladatom volt. Petróleumlámpa fénye, bicikliutak élnek az emlékezetemben. Ekkor még a tanító segíthetett a hitoktatásban, kántorkodhatott is: a következő években ez a lehetőség is megszűnt. 1949-50-ben még minden gyermek hittanra járt: 1950-ben csak azok, akiket külön beírattak. A beiratkozás idejét szűkre szabták, az újságokban eldugott közleményként jelent meg, én azonban megszerveztem, hogy Jászárokszállás környékén a tanyasiak értesülhessenek az időpontról. Ezt lelki terrornak minősítették, ugyanis a beiratkozás 90%-os lett. „Antidemokratikus magatartásom” miatt az állam megvonta fizetésemet. 1952-ben Czapik egri érsek Miskolcra tudott helyezni, 1958-ban a templom kifestése miatt kellett távoznom. Aktív tevékenységemet Szirmabesnyőn fejeztem be. Ma a Farkasréti plébánián végzek kisegítő tevékenységet. Azonban működésem nemhogy beszűkült volna, hanem váratlan módon térben is kiterjedt: unokatestvérem jóvoltából a telet Argentínában tölthetem. Jelentkeztem a körzet lelkipásztoránál, felvállaltam, hogy egy Buenos Aires-i külvárosban latinul misét mondok. Pár vasárnapi alkalom után már bútorszállító kocsival jöttek a környék szegényei, a kis templom egészen megtelt. Nehezen, bottal tudok járni, csodálatos élmény, hogy az Ige éppen az én szerény közvetítésemmel terjed a világ másik szegletében, térbeli, nyelvi korlátokon áttörve.
Gáspár Miklós
A vallásosságáról messze híres bakonyi helység, Márkó volt a szülőfaluja Somhegyi Mihálynak. Az atya ifjú papként, latin-német szakos piarista tanárként – tehát mintegy a tanító Krisztusnak években is pontosan megfelelő kor-társaként: szinte pontosan 33 éves koráig – „hitre-tudásra-szép életre-jóra” oktatta, nevelte a rábízott debreceni diákságot. Az egyházi iskolák államosítása után Hajdúsámson lelkipásztora volt: hithű életével tartósan mély nyomokat hagyva az ottani hívekben.
Az ifjú évek után, melyekben gyakorolhatta hivatását, a felnőttkor hosszadalmas, első ízben szenvedésnek mondható korszaka következett. Tartott mindez vagy huszonöt évig! Feloszlatták a szerzetesrendeket; a piarista rend 12 iskolájából 2 maradhatott csak meg az 50-es évek elején. Mihály atya, sajnos, nem kapott katedrát. Olyan idők jártak akkoriban, hogy szószékre se léphetett többet. Gyári munkás lett, nehéz fizikai munka végzője: Budapesten, a Chinoin Gyógyszergyárban. De talán jelképes, hogy ő, aki a lelket ápolta, gyógyította, továbbra sem szakadt el a gyógyítástól, a gyógyszerektől. Mihály atya a messzi Érdről villamosozgatott munkahelyére, naponta több órás utazással, sok nélkülözés közepette. Egyik ilyen villamos-útján történt az az apró esemény, melyet egyszer elmesélt.
A hajnali járat zsúfolt volt, mindenki tülekedett, idegeskedett. Mihály atya már régen átadta ülőhelyét, most a fogantyúba kapaszkodva forgatta ujján a szentolvasót helyettesítő gyűrűt, mondta szokásos reggeli rózsafüzérét.
Hanem egyszer csak alaposan oldalba lökte valaki, és még neki állt feljebb: – Nem tud arrébb állni, nem látja, hogy mások is fel akarnak szállni? – hangzott a szokásos reggeli szöveg, amely inkább az illető idegességét hivatott levezetni, hiszen a zsúfolt járművön nemhogy oldalt lépni nem lehetett, de még a lélegzetvétel is akadályokba ütközött. – Különben is, mit motyog magában, talán nem tetszik a rendszer? – adott váratlanul némi politikai élt is szemrehányásának az ismeretlen. A „nem tetszik a rendszer” afféle szállóigévé vált akkoriban, szerzője ismeretlen, vagy nagyon is ismert volt: maga a diktatúra, amely amellett, hogy ránehezedett a mindennapi életre, még kötelező tetszést is megkísérelt kivívni magának. Ugyan ki tudná megmondani, honnan a diktátorok szenvedélyes szeretete az ütemes tapsok, dicsérő himnuszok iránt, mikor pedig mindenki, ők maguk is tudják, hogy az egész nem egyéb felszínességnél, önámításnál. No, de maradjunk annyiban, hogy szeretetre mindenkinek szüksége van – a diktatúrák azonban szeretik elfelejteni, hogy ez az érzés aztán valóban csak önkéntes lehet, megparancsolni tehát céltalan. Igaz ugyan, hogy még az önkéntességet is hozzá-hazudtatják… A társadalmi háttér mellett, nem volt hát egészen veszélytelen az ilyen támadás. Különben is, mit lehet tudni, kicsoda az illető, honnan veszi ezt a nagy önbizalmat. Talán valóban a fölsőbb rendszer nevében várja-várhatja el, hogy az oldalbökést simogatásnak vegyék, és még meg is köszönjék. De hiszen a jó Mihály atyának volt ilyesmiben része éppen elégszer, ha nem is okvetlenül a villamoson. Mégis meg tudta őrizni valóban keresztényi alázatát, mely számos hasonló esetben átsegítette a nehézségeken. – Imádkozom, kérem. – mondotta csendesen, de ez a két szó elég is volt. Angyal szállt el fölöttünk – szokták mondani, ha a társaságban hirtelen beáll a csend. Most azonban a zsibongó villamos fölött csakugyan elszállt az angyal. Hirtelen csend lett, és akkor, valamelyik kanyarban, megszólalt, alig csendülve, a villamoscsengő. Mihály atya kissé hamiskásan mosolygott, mikor idáig ért az elbeszélésben: – Tudod, akár Úrfelmutatáskor. De hát a csöndben mindenki meghallotta…
Megvallotta ő a párttitkárnak is a rendszeres templomlátogatást, egy-egy fohászát munkatársai is hallhatták. Behívták, elbeszélgettek vele, önkritikát nem gyakorolt, végül békén hagyták, talán még tisztelték is. Ez volt a sorsa, mindennap végigvinni Krisztust a városon, Érdtől Budapest másik végéig, a villamosmegállók hétköznapi stációján.
Holczer József Sch.P.
Szőcs Lajos erdélyi református tanító 1938-ban született négy gyermekes családban, édesapja gazdálkodó parasztember volt. Később a tanyavilágban egy 23 gyermekes család generációit tanította, az apa legkisebb gyermeke együtt járt iskolába az unokával. Szőcs Lajos emlékezésében egybefonódik a hétköznapi élet és a történelem. A gyermekkor emlékeit néprajzi tanulmányban idézi: a nagyapának a munka szünetében a szivarra gyújtáshoz kiütötte a gyufa helyett használt taplót, azaz a készséggel tüzet csiholt, illata az otthon érzésével fonódik össze. A bécsi döntés után a „kicsi magyar idő” következett, ezt más erdélyi tájon is így mondják. A háború befejezésekor a beözönlő csapatok elől a falu népe Széppatakára, a cseresznyésbe menekült, a faluban, a környéken sok volt a gyümölcsös, Szőcs Lajos már gyermekkorában elleste, hogyan kell megmetszeni a gyümölcsfákat. A menekülőket a természet vette körül, Szőcs Lajos legkisebb testvére ekkor született.
A kisdiák az etédi elemi iskolában folytatta tanulmányait. A katolikus iskola könyvtárát a háborús években a padlásra mentették. Egyik napon a diákok között halálsápadtan jelent meg az iskola igazgatója, akit egy milicista kísért. Az iskola teljes könyvtárát a káposztáskert közepére kellett hordani, közöttük voltak az Erdélyi Helikon „abaposztós” kötetei, a magyar kultúra kincsei. A könyvekből máglyát raktak, valamennyit el kellett égetni. Egyetlen bűnük az volt, hogy magyarul íródtak. A kisdiáknak azonban feltűnt egy könyvnek a címe, amelyben a Testamentum kifejezés szerepelt. Hiszen ezt a szót ő gyakran hallotta a templomi prédikációkban, habár a jelentését nem ismerte pontosan. Ezt a könyvet nem szabad elégetni. A kabátja alá rejti, valahogyan fölszökik vele a padlásra, becsúsztatja a cserepek alá. „Hét végén, amikor engedtek haza Küsmődre, akkor titokban felszöktem, hazavittem a könyvet, s amikor a tanítóképzőbe kerültem, akkor jöttem rá, hogy a testamentum s a hat levél Benedek Elek végrendelete. Egy olyan csodálatos, hogy a kisbaconi emlékházban nincs meg. Ma nem engednék érettségi diplomát adni egy gyereknek se, ha nem ismeri. Később, Énlakán, mikor már tanítottam, könyvtáros is lettem.” Ezután a székelykeresztúri tanítóképző következett, mely gazdag hagyományokat őriz Petőfiről, Orbán Balázsról. Ők voltak az utolsó évfolyam, 1955-ben ezt az Eötvös József által 1870-ben alapított intézményt is megszüntették. Nem lehetett viszont megszüntetni azt a szellemiséget, melyet a növendékek itt elsajátítottak. A diploma megszerzése után hamarosan Korondra kerül. „Mindig vissza kell térjek a keresztúri tanítóképzőhöz, amely csodálatos magyarságtudatot és igazi pedagógus embereket nevelt, akiknek nem a pénz volt az első soha az életben. A Himnuszt mindig énekeltem, megtanítottam a gyerekeknek. A kommunizmus alatt is, magyar történelmet is. Sokszor külön kihasználtam az üres termeket a korondi iskolában, olyan helyeket, ahová nem jöhetett külső felügyelő, vagy ha jött is, észrevettük, más anyagra tértünk.” A korondi tanító éveket a néprajzi kutatás, a földrajzi nevek összegyűjtése egészítette ki. „Egyszer egy kilencvenhat éves bácsitól kaptam egy fanyerget, azt mondta, egyik kuruc őséé volt. Eleinte nemigen hittem, de mikor Sárospatakra vittem a gyerekeket, ott megkaptam Rákóczi erdélyi hadseregének névsorát, s ott benne van Jakabfi Péter neve.” A Himnusz rímelése a kuruckori énekeinket idézi… És még egy kiegészítő tevékenység, a gyümölcsfaoltás, ez Székelykeresztúrtól végigkísérte az életét: mikor Énlakáról eljött, miden gyerek öt gyümölcsfát kapott tőle. Szülőfalujából gesztenyét telepített Korondra, már szüretelik. Az alma, szilva, cseresznye mellett egy meglepő dolog, a citromfa oltás, Korondon sok száz termő citromfa van, melyet a tanító úr oltott…
A második világháború befejezése után visszaálltak a trianoni határok. Megtorlás következett, el sem követett bűnökért. A mi községünkből, Csanálosról 586 embert deportáltak Oroszországba – idézi élettörténetét Tempfli József nagyváradi püspök. 72 halt meg ott, a többi hazajött, sokan betegen. A községháza vezetője egy cseh származású ember volt, amikor megkérdezték tőle, ki volt Hitler-párti, fasiszta, adjon egy névsort, ő azt válaszolta, mindenki, itt nem volt különbség. Abban az időben kisbíró járt körbe az utcákon, kidobolta, hogy egy nagyon fontos gyűlés lesz a kultúrotthonban, azt kérik, hogy valaki minden családból menjen el. Mikor megkezdődött a gyűlés, orosz katonák körbefogták a gyűléstermet, aki ott bent volt, már éjszakára sem mehetett haza, másnap bevagonírozták őket. Na aztán nem is mentek évekig gyűlésre. Volt olyan, hogy az asszony jelent meg, mert az apa jószágokkal foglalkozott, vagy egy nagyobb fiú. Hiába próbálkozott kétségbeesetten a férje, hogy ő bemegy az asszony helyébe, csak engedjék ki a feleségét, hiszen ki tudja, mi történik vele. Nem, aki ott volt, azt vitték. Apámat is deportálták, egy Krasznojarszk melletti ólombányába került. A családjától való elszakítottságban mégsem volt egyedül: nagyapám ma is a krasznojarszki temetőben fekszik, az első világháborúban ott halt meg a szibériai hadifogságban. Apámat a deportálásból két év után engedték haza. A nagy, csontos parasztember 36 kiló volt, rá volt száradva a bőre a csontjaira, ki kellett emelni a vagonból, mert nem tudott leszállni. Két hét múlva meg is halt.
Tempfli József édesapja Krasznojarszkban találkozott az ő édesapjának az emlékével, mintha a történelem változatlan körökben ismételné önmagát, egymás mellé sodorva az embersorsokat. Ez a találkozás egy másikat idéz föl bennem: Rákóczi Ferenc fejedelem, miután hiába remélt segítséget a francia udvarban, Törökországba emigrált. Rodostóban halt meg, 1735. április 8-án. Először itt temették el, majd hamvait édesanyja, Zrínyi Ilona mellé vitték a konstantinápolyi temetőbe. Rákóczi Ferenc 1692-ben szakadt el édesanyjától, akit soha többé nem látott. Zrínyi Ilona két és fél évig védte Munkács várát I. Lipót csapataival szemben, 1688-ban azonban kénytelen volt feladni a várat. Ezután férje, Thököly Imre kiváltotta, így került Törökországba. Elutazása előtt Pozsonyból 1692. január 8-án búcsúlevelet írt fiának Prágába: „Ezért, édes fiam, miután egyedül benned van minden örömöm, ne okozz nekem keserűséget, mint ahogy nővéred sem, mert elszenvedtem és legyőztem sok mindent, amit Isten rendelt és Boldogasszony Szűz Mária legyen anyátok és védelmezőtök minden szükségben, ő sohasem hagy el benneteket. Tiszteld az embereket, érintkezz szívesen az idegenekkel, tedd, hogy téged figyelnek és szeretnek idegen földön is, mert aki másokat tisztel, önmagát tiszteli.” Mintha az édesanya a jövőbe látott volna: idegen földre ment, ahová fia is követni fogja. Jelképes a fejfák találkozása a konstantinápolyi temetőben: a katolikus Rákóczi hiába keres segítséget külföldön, abba az országba kényszerül, amellyel a magyarság másfél évszázadig harcolt, amelynek a hite különbözik az övétől. A török alóli felszabadítás nem hozta meg az ország egységét, hiszen az Erdéllyel történő unió az 1848-as szabadságharc 12 pontja között is szerepelt. Ezért is jelképes annak a két fejfának a találkozása a konstantinápolyi temetőben: a történelem során felszabadulásaink a csöbörből vödörbe kényszerét idézik, melynek során a továbbélés módját Reményik Sándor fogalmazta meg: ahogy lehet…
Zabola a háromszéki havasok előterében fekvő település. Értékes műemléke a XVII-XVIII. századi Mikes-kastély, melyben a székely főnemes Mikesek nemzedékei éltek, pár évig Mikes Kelemen is itt nevelkedett. 1949-ben a kastélyt államosították, a család egy részét a Duna-deltába hurcolták. Az Ausztráliába került leszármazottaknak pereskedés után sikerült visszakapniuk az épületet, melyet konferencia központként, turistaszállóként kívánnak hasznosítani. Zabola nagy szülöttje gróf Mikó Imre, az „erdélyi Széchenyi”. Irodalomtörténészként, történészként is tevékenykedett, de jelentős szerepe volt különféle közéleti intézmények létrehozásában: egyik alapítója az Erdélyi Múzeum Egyletnek, 1859-ben megalapította a sepsiszentgyörgyi Református székely Mikó Kollégiumot, egyik alapítója a Magyar Történelmi Társulatnak. Elnöke volt az 1848. október 16-ra „a székely nemzet régi szabadságának visszaszerzésére” összehívott agyagfalvi nemzeti gyűlésnek, melyen mintegy 60 ezren jelentek meg. „Harcunk szent és igaz – a szabadságért harcolunk” – írta Mikó Imre a magyar országgyűlésnek. Születésének kétszázadik évfordulóján, 2005. szeptember negyedikén szülőfalujában megemlékezést tartottak, melyre külföldről is sokan érkeztek.
A református lelkész, Pásztori Tibor Endre Erdélyben az elsők között volt, aki a templomban, majd a házára is kitette a magyar nemzeti lobogót. „Híre ment, hogy nálunk a templomban van egy piros-fehér zöld színt valló magyar zászlónk. Egy napon három férfiú érkezett a templomba, aktatáskával, mindjárt látszott, hogy a hatóság képviselői. Nem keresték az oltárt, a kazettás mennyezetre sem tekintettek, pedig hát XVII. századi erdélyi reneszánsz, hanem odamentek, és rátekintettek a piros-fehér-zöld zászlóra, és azt kérdezték:
– Na, hát ez hogy került ide? Mire én: – Hát ez az, én is ezen csodálkozom. Akkor már négyen csodálkoztunk. Egyikük megkérdezte: – De ki viszi ezt ki innen? S én akkor elmondtam, olyan magyar ember nincsen, aki egy hatszáz esztendős magyar templomból ezt a zászlót kivinné. Akkor még érvényben volt az a rendelkezés, hogy nyilvános helyen idegen ország felségjeleit tilos kitenni. Én azonban fölvetettem a kérdést: miért lenne nyilvános hely a templom, nem kocsma ez, ott nem is akarjuk kitenni, itt azonban magunk között vagyunk az Úristennel. Hümmögtek, aztán valahogy elvonultak, a zászló azóta is itt van. Persze, ha svájci vagy egy valóságos török zászlót tettünk volna ki, az nem szúrt volna szemet: az „idegen” alatt elsősorban a magyar zászlót értették. Mikor a házamra kitettem, akkor már enyhült a szabályozás, de azért újra csak megkaptam a hivatalos látogatót, aki megkérdezte, hogy milyen alkalomból tettem ki a lobogót. – Szellőztetési alkalomból – válaszoltam, tovább aztán már ő sem kifogásolt. Az a zászlószellőztetés valahogy éppen március tizenötödikére esett, friss tavaszi szelek fújtak, nem akartam, hogy a zászló valahol a fiók mélyén túlságosan befülledjen. Azután már nem is tettem vissza, ott lobog a házon. –
A Mikes-hagyomány továbbéléséről Sylvester Lajos riportjából értesültünk. Rodostóban nagy sikert aratott a Haáz Sándor által vezetett Szentegyházasfalui Gyermekfilharmonia 140 fős csapata. Színpompás székely viseletben adták elő műsorukat, melyben török népdalok, sőt a török himnusz is felcsendült. Rodostóban Rákóczi Múzeum van, Magyar utca létezik, sürgető feladat Mikes Kelemen házának újraépítése. A rodostói parkban II. Rákóczi Ferenc egészalakos szobra és a budapesti Mónus Béla háromalakos Mikes szoborkompozíciója látható.
Papp Hunor református lelkész vezeti be így a kalotaszegi Sztána templomának ismertetését. Ebben a helységben található Kós Károly hajdani családi rezidenciája, a Varjúvár is. „Kós Károly 1914-ben itt rendezett farsangi mulatságot, melyre Móricz Zsigmondot is meghívta, aki ennek az élménynek a nyomán írta „Nem élhetek muzsikaszó nélkül” című regényét.” A lelkész a falu mindennapi gondjairól is beszámol, de szavaiból az is kiderül, hogy eleven Kós Károly öröksége, a tenni akarás, a mostoha körülményekkel szembeszálló bizakodás. Az állomás több mint két kilométerre van, szükség lenne kijáró magyar háziorvosra, óvodát szeretne indítani. Állami támogatásra kevéssé lehet számítani az alacsony létszám miatt. Azonban a lelkész tervez: gyülekezeti terem létesítését, a faluturizmus fejlesztését, melynek már szép eredményei vannak. Jól fogna egy mikrobusz is, mellyel a gyerekeket lehetne szállítani, könnyebben eljutnának a nyári táborba, melye most a székelyföldre terveznek. Melegedő szívvel hallgatjuk a pap és erre haladó híveinek szép köszöntését: Békesség Istentől! A falu görög katolikus templomát Kós Károly tervezte; a második világháború után azonban a templomot sok más helységhez hasonlóan, az ortodox egyház kisajátította. A református templom középkori elemeket őriz, 1836-38 között jelentősen átépítették. A másodlagosan felrakott kazettás mennyezet részben a XVIII. század elején működő Gyalui Asztalos János, részben a XVIII. sz. második felében itt is tevékenykedő Umling-műhely alkotásai. Jelen és múlt, hagyomány és tervezés kapcsolódik össze ebben a kis kalotaszegi faluban.
A Sztána szomszédságában fekvő Zsobok bejáratánál ószövetségi idézetet tartalmazó oszlop áll: „Minden utadban ismerd meg Őt, akkor Ő igazgatja a te utaidat. Ez az út készült az Úr 1993. esztendejében, szerető szívek és segítő kezek nagy összefogásával. Soli Deo Gloria!” Újjáépült a református templom, faragott kazettás mennyezete egészen egyedi. Igen szép a padsorok, a szószék díszítése, szakmai tudás és hit mutatkozik meg ezekben a gondos munkákban. A kazetták a templom történetéről is tudósítanak: az első templom a XIII. század második felében épült, a történelem és a többszöri tűzvészek után 1879-ben, újabban 1984-ben épült újjá. A belső faragások mesterei: Gál Ernő, Szalai István, Pálffy Attila, Gál Potyó István. A kazettákon láthatjuk az erdélyi címert és a Bethlen címert is. A templom mintegy tükre annak a sok kezdeményezésnek, amely Molnár János teológiai professzor vezetésével az 1990-es évektől itt megvalósult. 1994-ben avatták a Bethesda Gyermekotthont, mely iskolaközpontként is működik. Molnár János családjával együtt ideköltözött, a faluban a lelkészi szolgálatot a felesége látja el. A gyermekotthon fóliás zöldségtermesztést folytat, péksége működik, mely a környező falvakba is szállít kenyeret. A földművelést, állattartást a falu közösen szervezi. Molnár Jánosék négy gyermekük mellé egy ötödiket is örökbe fogadtak. Az ebédlő falán festmények: nyaranta művésztelep tevékenykedik itt, jönnek Magyarországról, a Kárpátaljáról, Szlovákiából is, egy-egy alkotásukat az otthonban hagyják. Készültek szobrok is, a környező hegyekben alabástrom található, ez a „zsoboki márvány”. Márványnál is keményebb azonban az itteniek hite, ereje, lelkesedése, mely a nehéz körülmények ellenére is képes volt sokak számára otthont teremteni.
Az erdélyi székely kisváros, Barót református temploma éppen szemben áll a kereskedelmi bank épületével. Két szentély, az egyik a modern világot mozgató tőkéé, a pénzé, a másik az örök értékekre figyelmeztet. A bank reklámja jó kamatlehetőségeket kínál, a befektetések rövid távú megtérülését ígéri. A templomtornyon felirat: „A változó világban változatlan üzenettel találkozol itt, mert az Isten akarata, az üzenet változatlan. Boldog, aki látja, éli és érti is.” – Úgy tűnhet, hogy a két hivatásnak kevés köze van egymáshoz. A lelkipásztor és a pénzember egyaránt teszi a maga dolgát a templomi közösség körében és a gazdaság területén. A mostani világválságban viszont egyszerre kiderült, hogy amennyiben elvész a jövőbe vetett bizalom, akkor a gazdaság összeomlik. Ha a befektetők nem bíznak a tőzsdében, a részvények árfolyama zuhan, a hétköznapok emberének a megtakarításai egyik napról a másikra semmivé válhatnak. Természetesen a helyzet összetettebb, közgazdasági elemzésben lehetne oldalakon keresztül értekezni az anyagi alap nélküli pénzteremtésről, arról, hogy mi is a valódi fedezete a társadalmi haladásnak.
Meglepő, hogy a pénzügyi válság kapcsán a jövőbe vetett hit, a remény, bizalom és szolidaritás kifejezéseket halljuk a leggyakrabban. Mintha egyszerre láthatóvá lettek volna azok az alapelvek, melyek tényleges mozgatói az emberi fejlődésnek. Krizsbai Imre baróti lelkipásztorral évekkel ezelőtt beszélgettem, szavai most váltak igazán aktuálissá: „Egyszer alkalmam volt meglátogatni a gönci múzeumot, egy szórólapon olvastam a szöveget, magammal hoztam, így került a toronyra a felirat. Fontos, hogy az egyház, a lelkipásztor állást foglaljon a világ értékrendjével kapcsolatosan, nem lehet arra hivatkozni, hogy az emberek ma mással vannak elfoglalva, csak a pillanatnyi megélhetés foglalkoztatja őket. Azt tapasztalom, hogy igenis van igény és fogékonyság erre, hiszen az ember Istentől beoltott tulajdonsága, hogy rákérdezzen a végső dolgokra, melyek kimondatlanul is foglalkoztatják.”
Barót, amennyiben a gazdaság helyzetét nézzük, kicsiben a magyarság általános helyzetének tükre. Nem könnyű a kultúra ápolása, a hétköznapok gondjai súlyosak: a munkalehetőségek csökkentek, például a 60-as években virágzó bányászat jelentősen visszaesett – tudom meg egy másik beszélgetésből. A robbantómesterből így lesz teherfuvarozó vagy éjjeliőr egy másik vállalatnál, a fiatalok előtt kevés a perspektíva. A körzet elmaradott régiónak számít, a kormányzat adókedvezményt biztosít, azonban a egyes cégek ezzel visszaélnek: itt jelentik be magukat, tényleges tevékenységüket más megyékben végzik, más megyékben teremtenek munkalehetőséget, voltaképpen tőkekivonást hajtanak létre. Jelentős gazdasági erőt képvisel viszont a sok harc árán újra létrejött 344 tagú baróti erdőbirtokosság, melynek működéséről Antal Jenő elnök számol be. Íróasztalánál találom, háta mögött a falon tabló, az elnök mosolyogva mutatja nagyapját, Antal Károlyt, akinek működése alatt hozták létre az épületet, amelyben most beszélgetünk. Az erdőbirtokosság a termelés közös megszervezését, a haszon arányos elosztását jelenti. Vannak tehát hagyományok, amelyek alapján az itteniek mindent megtesznek a jövendő megalapozásáért.
Ismét a református lelkipásztor szavait idézzük: „Régebben az élet eseményeinek, fordulóinak megvolt a maga súlya, jelentősége, a hagyományokat nem csupán érdekességként kell megőrizni. Ilyen az a szokás is, hogy valaha a templomtoronyból rigmusokkal „kiáltották ki” ki az újesztendőt. Én felújítottam ezt a szokást, a templom lépcsőjéről hirdetem meg az újévet, igaz, nem rigmusokkal, megragadom az alkalmat, egy-egy klasszikus költőnk versét olvasom föl. Utalok saját hagyományainkra is, hiszen 1739-ben ebben a városban született Baróti Szabó Dávid jezsuita papköltő, a „klasszikus triász” tagja, szülőházát éppen most újítják föl. Klasszikus zengésű soraira ma is figyelhetünk: „Serkenj fel, magyar ifjúság! ím, nemzeti nyelved, / Egy szép nemzetnek bélyege, veszni siet. / Fogj tollat, kezdj íráshoz, kezdj szóba vegyülni /Lantos Apollóval nemzeted ajka szerint.”
Hozzád fordulunk a megpróbáltatásnak e nehéz napjaiban népeknek és seregeknek Ura és Istene. E nemzet küzd jogaiért és igazságáért, s Hozzád emeli esdő tekintetét, mert csak egyedül Tőled várhatja szabadulásának óráját. Vitéz hőseink vére áztatja hazánk szent földjét, s az özvegyek zokogásaiba ártatlan gyermekek és szomorú anyák könnyei vegyülnek. E könnyek árja törjön föl az égre és ostromolja meg irgalmasságodnak trónusát! Ne hagyd elveszni azokat, akik Benned bíznak, s a meggyötört szívek sebére öntsd könyörületed balzsamát! Üdvözítő Istenember, Jézus, ki egykor vérkönnyeket hullattál a veszendő Jeruzsálem felett, tekints kegyesen a mi sanyargattatásunkra, s oltalmazd ezt a szép hazát, melyet első szent királyunk Szűz Anyád, Mária pártfogására bízott. Boldogságos Szűz Anya, Mária, ne feledkezzél meg a te népedről, szegény Magyarországról, melynek oltalmazója és pártfogója lettél! És ti, szent királyok, akik a kereszt jelével és a Boldogságos Szűz képével díszített zászlóinkat erős karokkal vezéreltétek győzelemre, legyetek szószólónk Istennél, hogy közbenjárástok a Mindenható szívét könyörületre lágyítsa irántunk, most és mindörökké Ámen.
II. Rákóczi Ferenc
A kalotaszegi Nádasdaróc templomát a templom gondnoka nyitotta ki számunkra. A templom ikonográfiai szempontból is jelentős középkori freskómaradványokat, Szent Mihály és Szent Jakab ábrázolást tartalmaz. A templombelsőn a XVII-XVIII században Gyalui Asztalos János és az Umlingok munkálkodtak. A hajóba és a szentélybe idősebb Umling Lőrinc 90 táblából összetett kazettás mennyezetet készített. Jellegzetes motívumai a könnyed virágkompozíciók, nap, hold, szőlőt, almát, körtét csipegető madarak, kicsinyeit saját testével tápláló pelikán, őrdaru, almafa köré tekeredő kígyó. A feliratos táblák zsoltáridézetet, illetve a mennyezet és a templom készítésére vonatkozó információkat hordoznak. Idős Umling György 1750-ben igényes padmellvédet is készített, egyikre az évszám mellett az akkori kurátor, Jakab György neve is felkerült. Az úrasztala újabb készítésű, a gondnok felhívja a figyelmet a festés színeire: a kalotaszegi bútorok a Trianon utáni évtizedekben is őrizték a magyar zászló színeit. – Apám asztalos volt, már tíz éve meghalt. Én csak az elmúlt évben tudtam meg, hogy a templomunkban álló úrasztalát ő készítette. Évekig hallgattam itt istentiszteletet, vettem Úrvacsorát, apám munkája anélkül volt velem, hogy tudtam volna róla. – A történethez nincs mit hozzátenni: írjuk ide idősebb Baróti János asztalosmester nevét.
1858-ban Franciaországban február 11. és július 16. között tizennyolc alkalommal jelent meg Bernadettnek Mária. A lourdes-i Mária jelenés és az ott történő csodás gyógyulások híre a XX. század legelejére már eljutott a Zombor központú dél-alföldi régióba is. A városban a lourdes-i Mária képoszlopot valószínűleg abban az időben emelték a helybéliek által máig Gospin Sokaknak nevezett utcában. Ez a szakrális emlékmű annak idején a Felsőváros városrész beépítetlen Pangare nevű peremén épült, s alakját máig őrzi. Fülkéjében jelenleg lourdes-i Mária fából faragott kegyszobor található, amely vasból készült rácsos ajtóval zárható. A cserepes fedelű fehérre meszelt emlékmű fülkéjébe az évek során néhány magyar nyelvű márvány hálatábla is került, amelyek napjainkig is a fülke alján láthatók. A szobor virágzása folyamatos, gyertyagyújtás is szokásos a szobor lábánál.
A bácskai római katolikusok az első világháborút követően elszakíttattak régi kedvelt zarándokhelyeiktől: a baranyai Máriagyűdtől és a szegedi alsóvárosi kegytemplomtól. Azóta alakult át a korábban csak regionális búcsújáróhelyként számon tartott Doroszló az egész szabadkai egyházmegye legnagyobb és hivatalos búcsújáróhelyévé. Mária kegyhelyről lévén szó természetes, hogy itt is igen korán megépítették a lourdes-i Szűzanya barlangját-grottáját. A barlangba állított lourdes-i Mária szobor megáldására 1910-ben került sor.
Minderre talán azért kerülhetett sor, mert IX. Pius pápa 1907-ben terjesztette ki a lourdes-i jelenés ünneplését az egész egyházmegyére és az ünnepet február 11-ére, az első jelenés napjára tette. Tehát a doroszlóiak e pápai rendelet után csakhamar emlékművet állítottak a lourdes-i Szűzanyának.
A doroszlói kisasszonynapi búcsú alkalmából ennél a Mária-szobornál is ezer számra gyújtják a gyertyát az ide érkező zarándokok. A barlang falán hálatáblák sokasodnak. A kegyhelyi kápolna belső falában láthatók a doroszlói segítő szűzanya közbenjárását kérő, illetve köszönő ezüst offerek. Az itt látható gyűjtemény a leggazdagabb a Vajdaságban.
A lourdes-i Szűz tisteletének talán legnagyobb méretű emléke a vajdaságban Temerinben található. A temerini telepi templomot a lourdes-i Boldogasszony tiszteletére szentelték fel. A templom mellé felépített lourdes-i barlang valóságos zarándokhellyé vált az elmúlt években. 2009.február 11-én a lourdes-i jelenés 150. évfordulóján nagy búcsút tartott.
Silling Léda
Várlak, mint a barlangnál Bernadett
A sötét mélységek felé fordulva
Várom, hogy csillagod kigyúljon újra
Mint ahogy a rózsafüzér pereg.
Várlak, mint a barlangnál Bernadett
Hogy átragyogjon lágy fényed, Madonna
Mely a sziklát bársonnyal bevonja
Vigaszt gyújt a néma gyász felett.
Várlak, mint a barlangnál Bernadett.
A Nagyboldogasszony oltárát két szegedi polgár, Kordás Péter és Pál állíttatta fel, Breisach Béla ezt az oltárt alakíttatta át lourdesi barlangoltárrá. Kramer Tamás plébános pedig a többi oltár stílusához igazíttatta az építményt, melyet a Szűzanya és Szent Bernadette szobra díszít.
Rostás Sándor
Az újesztendő első napja Szűz Máriának, Isten Anyjának ünnepe. Január régi magyar neve Boldogasszony hava. A magyar nép Mária-tiszteletét számos művészeti alkotás jelzi. Ennek egyik legszebb formája az ún. Köpönyeges Mária ábrázolás: a Szent Szűz hosszú, bő palástját széttárva, oltalma alá vonja a hozzá folyamodókat. Szűz Mária isteni anyasága révén nyerte el a Mindenek Anyja és az Irgalmasság Anyja szerepét. Ő a legfőbb közbenjárónk és oltalmazónk, melynek hathatós kifejezője a képzőművészetben a köpeny. Már Szent István királyunk a Szűzanya oltalmába ajánlotta országunkat.
Mária nyitott oltalmazó palástjának országfelajánlással összekapcsolt megjelenítésére talán legszebb példa a sümegi püspöki palota Szent Márton kápolnájának oltárképe. A legkorábbi és leggazdagabb Köpönyeges Mária-ábrázolásokat a Kárpát-medencében a középkori templomokban, falképeken találjuk: a ma is folyamatosan előkerülő középkori emlékek száma megközelíti a félszázat. Kiemelkednek az erdélyi Gelence, Bögöz, Kilyén és Szék templomainak falképei, ahol az Utolsó Ítélet ábrázolás gazdagon illusztrált részeként jelenik meg a fiánál üdvözülésünkért közbenjáró Szűzanya: az Ítélkező Krisztus jobb oldalán a feltámadott lelkek csoportja mellett Köpönyeges Mária áll könyörögve értük és a purgatóriumban lévőkért, míg a másik oldalon Szent Mihály az elkárhozott lelkeket tereli a Pokolba.
A középkori teológiai oktatás, a falusi mindennapi szentmisék legfontosabb eszköze a szemléltetés volt, melynek legalkalmasabb módja a falfestmények. A hívő ember földi életének középpontjában az üdvözülés várás, az üdvözülésre készülés áll. Az Oltalmazó Szűzanya királynői palástjának szimmetrikusan kitárt íves formája kapura emlékeztet, hiszen ő a „Mennyország ajtaja”, ahogy a lorettoi litániában is megemlékezünk róla. Rajta keresztül, általa, közbenjárásával juthatunk el Krisztushoz, az örök élethez. Nem véletlen, hogy a templom főbejárati ajtaja felett áll Sopronban, hogy igen gyakran festették a szentély kapujára, azaz a diadalívre, melynek egyik ékes példája az erdélyi almakeréki. A templomtérben a szentély a középkori szimbolikában a mennyországot jelképezte.
„Mária Eklézsia”, azaz a palástos Szűzanya magának az egyháznak a jelképe, aki védelmet nyújt. Háborúk, járványok idején a templom szolgált menedékül a környék lakosságának. Mária „kiterjeszti szárnyait”, palástjával oltalmat kínál minden földi veszedelemmel szemben, magához gyűjti híveit, hogy fiánál közbenjárva az örök életre vezessen bennünket. A török idők alatt, és az idegen megszállásra emlékező barokk képeken a Köpönyeges Mária-ábrázolások egy új fajtája alakult ki, mondhatnánk politikai aktualitást is nyert. Itt már nemcsak az egyéni üdvözülésről van szó, hanem az ország, a nemzet védelméről is. 1556-ban Wolfgang Lazius Magyarország térképén Szent István és Szent László tárja szét a Szűzanya palástját. A fent említett sümegi példán országfelajánlást láthatunk. Az árpási oltárképen Mária köpönyege alatt megjelenik Magyarország térképe (1666/67). Az oltalmazó palástos Szűzanya ábrázolása sok középkori elemet megőrizve napjainkig él. Elég csak a máriabesnyői búcsújáró kapucinus templom 1941-ben festett falképét említeni. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy az egyéni és nemzeti üdvözülésünkért közbenjáró Patrona Hungariae, oltalmában van országunk, mely nem más az államalapítás óta, mint Regnum Marianum. Méltán került Boldogasszony Anyánk kezdetű néphimnuszunkba is e sor:
„Anyai palástod terjeszd oltalmunkra.”
Gombosi Beatrix
A csíksomlyói búcsún a Napba öltözött asszony nemcsak jelkép, hanem valóság. Pünkösd szombatján a múltban feltűnt és ma is feltűnik a nagy jel Csíksomlyó egén. Mi, Erdélyország, Magyarország, Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság, Csángóvidék és a nagyvilág magyarjai felfigyeltünk a nagy jelre és ide zarándokoltunk a Kárpát-medence legnagyobb búcsújára.
Czirják Árpád: Pünkösdi beszéd
Mert ég a vágy és lobog egyre jobban,
Hogy imádkozzam minden templomodban.
Karácsony-éjen, mikor megszülettél,
És letérdeljek minden feszületnél.
Eljöttünk hozzád, Assisi
A patakhoz, mely szavad viszi.
Öntözzön termő dombokat,
Derüljön, aki befogad.
Virágját sokszorozza meg,
Csendítse nevetésedet.
Hűsétől csituljon a vad,
Lélekpusztító indulat.
A városban már elvirágzott,
Itt még nyílnak az orgonák.
Megfakadnak az imádságok,
Mária hív a dombon át.
Ezüst szivárvány gyúl a sárban,
Az utakon feltámadás van.
Hirdeti: nincsen szenny és vétek,
Csak glóriás Isten-dicséret.
Mert keresztjével az járt erre
Ki bűnünket vállára vette.
Templomkapu szép zöld ágval,
Oltár arany ragyogásval,
Jézuskával s Máriával.
Teljesedjék népünk sorsa,
Szegénységünk aranyozza,
Megváltásval csillagozza.
Ezzel a mondattal zárja Bors Lajos a csíksomlyói pünkösdi búcsúról szóló emlékezéseit a Csíkmenasági Közösségmegtartó Egyesület lapjában, az Őrállóban. Nemcsak az írásban foglalt ismeretek érdekesek számunkra, hanem írójának hite, lelkesedése is példaadó. Mert Menaság, a kis székely falu a valamikori határvidéken, őrzi magyarságát, kultúráját, múzeumot létesít, és megszólal ebben a pár száz példányban megjelenő kiadványban. Megcsendül az Árpád-kori templom harangja, gyülekeznek a búcsúsok, hogy a máriás zászló nyomában a hegyeken át elinduljanak Csíksomlyóra. Emlékezzünk, hogy megmaradjunk: hitünkre, kultúránkra, magyarságunkra.
„A pünkösdi búcsú annak a megemlékezésnek az ideje, amikor a fegyveres hatalom erőszakkal készült őseinktől örökölt hitünk elhagyására bírni a csíki székely népet. Az abban az időben uralkodó János Zsigmond ígéretekkel akarta megtörni az ellenállást. Hitünk védelmébe az akkori Őrállókon vigyázók riasztották a harcra alkalmas népet, hogy álljon készen a harcba indulásra. Így nem érte készületlenül a gyergyófalvi István pap által indított nyargalók riasztása. A helységek hadra kész népe szervezetten indult a nyargalók által kapott útvonalakon a Nagyerdő felé, a hatalom szervezett katonáival szembe. A szervezett, de gyengén fegyverzett önvédelmi harcosok a hit erejével vitték győzelemre, ami áldozatokkal járt. A támadást a fegyveres erő indította a Hargitán levő „Lónyugtató” határrészen az 1567-es esztendő pünkösdjének szombatján. a sebesülteket harcba kísérő, ellátó szekéren helyezték el és hadi kísérettel – győzelmi jelként – zöld ágakat lengedeztetve tértek meg a csíksomlyói Máriához, hogy hálát adjanak a hit győzelméért.
Az utolsó csoportos búcsúeltiltás 1949-től 1990-ig tartott, amikor tömlecbe kerülhettek a zarándokok.
A Somlyóra való készülődés szinte ünnepi lelkületet adott az arra készülő kereszt és zászlóhordozó legény és leányoknak, akiknek az életében nem volt „kivetnivaló”. A legények a kereszttartó szíjazatot nézegették, hogy mit kell javítani. Elbírják-e a viharos szelet s viharokban a hosszú utat. Hármas kereszt csak az anyatemplomoknál lehetett. A csengettyűk fogójánál is lehetett igazítani való. A lányok a lobogók kimosását kellett végezzék, hogy péntek estére minden induláshoz kész legyen. A szombat reggeli harangszóra minden a helyén és indulásra kész. A ménasági keresztalja Vasond útján indul, Szilosd ösvényein halad, érintve a valamikori csomortáni Gyepüromladékát, ez is történelmi hely volt… Rendtartó énekvezető imádkoztatja a rózsafüzért, Péter Jakab bácsi volt a vezér, amíg bírta. Az újfalvi tízes keresztalja Aranyásás pataka mentén, onnan Talaborkő meredekén kapaszkodva, Tompád tetejéről Pesztergeborsikása után az erdő között énekelgetve halad. Megérkezve a somlyói Bikakert melletti csorgóhoz, a vezérek keresztmeghajtással köszöntik egymást. Valami falnivaló után isznak a friss forrás vizéből. sarokba igazodnak rend szerint, és imádkozva, énekelve haladnak a szép gyepen. Somlyó patakától eltérve, kaszálók füvét ösvényelik, amiért soha nem veszekedték a somlyóiak. A megmohosodott öreg bükkerdőből kiérve, mint csuda mutatkozik a barátok temploma. Évszázadok óta a Boldogságos Szűzanya kegyes otthona. Somlyón a kegytemplomban jelentkeznek hódolattal, további áldást kérve bajaink felbírhatóságára.
Gyülekeznek a kikerüléshez a keresztalják, a klastrom előtt. A körmenet első vezérkeresztje Gyergyóalfalu egyházmegyéje. Követi a főpapi kíséret, a LABARUM. A laborium súlya egy vékányi búza, fizikailag is ahhoz való, tanulmányaiban kitűnő főgimnáziumi végzett legény viszi. Három legény lépik egy sorba, ami biztos!… A laboriumot 1948-ban csíkmenasági Kiss Elemér vitte. A laboriumot színes, régi ruhás facigerek élőlánca védi. Utána egy sorba, kétoldalt Csíkszentgyörgy és Csíkmenaság keresztjei. Így tovább az ősi rendbe állnak fel. Golgotazárás után a szállásra mennek. Aztán szentségekhez járulnak, sokan a templomban éjjeleznek. Vasárnap nagymise után indulnak haza.
Bors Lajos
A kilencvenedik éve felé járó „Domokos Jóska” legendás alakja a csíki falvaknak: Csíkszentgyörgyön keresem fel, ott lakik, „ahol az út elkandarodik”. Kertjében hatalmas fenyőfa áll, mintha a Hargitáról látogatott volna ide, székely testvéréhez, alatta piros muskátlik virág-özöne, meg szabadon növő fehér margaréták. Az immár kilencvenedik éve felé közeledő egykori kántor 1949-ben, amikor maga Márton püspök is részt vett a csíksomlyói pünkösdi búcsún, elénekelte a székely himnuszt. Hatalmas keresztalja volt, már visszafelé jöttek a kikerülésből, amikor összetömörültek, s ő elkezdte az éneklést. Fölkapta, átvette az egész tömeg, a hang megütközött a templomnál, visszhangzott a „Maroknyi székely…” A szekuritáte hiába próbálta kideríteni, ki kezdte, senki sem árulta el. Aztán 1949-ben betiltották a templomon kívüli ünneplést, csak a rendszerváltás után lehetett újra körmenetet tartani. Domokos József gyermekkorából jól emlékszik Domokos Pál Péterre, aki nagybátyja feleségének volt a testvére, kóberes szekérrel járt a csángókhoz. Domokos József felesége, Bakó Veronika történelmi emléket idéz: házuk kertjében állt az 1848-as szabadságharc honvédtábornokának, Gál Sándornak a szülőháza, melyet most az iskola mellé telepítettek, családjaik rokoni kapcsolatban voltak. Domokos József az 1950-es évek elején kántorkodott, Mihály Imre egykori plébánosról is beszél, akit hét hónapra bebörtönöztek, ő azalatt a káplánnal végezte a templomi szolgálatot. Aztán az iskolában hivatalnokként dolgozott, majd, amikor a fia középiskolás korú lett, munkásként helyezkedett el a szentkirályi dongagyárban, hogy a fiát felvegyék, mert a káderlapon a munkás származás előnyt jelentett. Úgy mondja, szükség volt erre, mert a családból senki sem volt párttag. A kényszerű székely furfang eredményes volt, a fiúból tanító lett, nemzedékeknek adta tovább a tudást és a hitet. Domokos Jóska búcsúzásképpen a házszenteléskor előadott éneket idézi: „Hol van a zsidók királya, ki ma született, mert csillaga napkeletről nékünk feltetszett, és az Ő imádására minket vezetett”…
Valami vonzott. Elmerült a csúcs,
És egyfelé vezetett minden út.
A ködökből és kétségből kivált a
Csíksomlyói oltár Máriája.
Szűz Mária, nézz Erdélyre
S akiért hullt Fiad vére
A szenvedő, szegény népre.
Nyisson kéklő pillantásod
Havas oltárán virágot
Mint lelkünkben imádságot.
Fenyveserdő csöndje zengi
Ne hagyd lelkünk ködbe veszni.
Dús virággal rétje hajtott,
Ragyogtassa fényes arcod.
De nemcsak a Napba öltözött asszony, hanem mi a búcsús zarándokok is jel vagyunk. Ország-világ szemlél bennünket…. A csíksomlyói búcsú azt bizonyítja, hogy a vallás nem magánügy, hanem közügy, a legnagyobb ügy. A vallás tanúságtétel, Krisztusnak az emberek előtt való ünnepélyes megvallása.
Czirják Árpád: Pünkösdi beszéd
Igen ám, de a magyar nép csak akkor, ezer körül kezdett közelről megismerkedni a kereszténység Mária-tiszteletével! Azt is inkább a templomban tanulták meg, nem a hegyek tetején! Itt most gondoljunk arra, hogy legarchaikusabb népcsoportunk, a moldvai csángók, nemcsak Máriáért jönnek Csíksomlyóra, hanem azért is, hogy szombatról vasárnapra virradóra, a hegyen megnézzék a napkeltét! ez pedig őseink napkultuszának fennmaradt csodálatos hagyománya! A napkultuszban az „áldott napot”, a holdkultuszban pedig az ősi „Boldogasszonyt” tisztelte a népünk. Az újszövetségi evangélium (Jelenések könyve) Napba öltözött Asszonyában őseink azonnal felismerték az ő Boldogasszonyukat, akinek a kultusza már azelőtt is oly fennkölt és tiszta volt, hogy azt minden további nélkül Máriára vihették át. Így lett a magyarok ősi Boldogasszonyából Boldogságos Szűz Mária. Az ősi Boldogasszony tulajdonneve Babba volt. Megkeresztelkedésük után lett belőle Babba Mária! Ez a Babba Mária a titka Csíksomlyónak! Ő, a Szép Szűz Mária. Mert Babba azt jelenti, hogy szép! – Nannyókám minden évben elment oda bé Somlyóra, a búcsúra, hogy megnézze Babba Máriát. Mikor nagyobbacska lettem, engem is magával vitt. Akkor láttam meg először, hogy milyen is Babba Mária. Met szép, met ő a legszebb. Csíksomlyón van a Babba Mária, met ő Csíksomlyót szereti. – Borbála néni, a varrottasok művésze felelt így kérdésemre, mikor a Babba Mária, Csíksomlyó titka felől érdeklődtem.
Daczó Árpád
Nagy fényesség remegve nyit,
Mint az élet titka támad.
Tűz-lobogás neveztetik
Boldogasszony csillagának.
Égi fények közt az első
Hogyha esti szelek szállnak
Bíborszínben ég a felhő,
Földön megnőnek az árnyak.
Árnyékként fut földi létünk,
Sorsunk csillag-fordulás csak.
Segítsél meg, arra kérünk
Kiben bízunk és remélünk
Akit immár nevez népünk
Boldogasszony Máriának.
Az alkonyatot szeretem
Amikor – szinte magától –
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.
Sajátja a fény, mely rápereg,
Akár sorsának Nessus-inge,
Köpenyével egybeforr szinte.
Nem kölcsönfény a ragyogás csak,
Övé a vihar, amely rácsap.
Az őszi jaj, mikor a sorsát
Sötétlő fellegek sodorják.
És gyümölcsében szerteárad
Íze a piros áfonyának.
Az emberek, kik egykor éltek,
Akár fái a hegyvidéknek.
Övé a kín, mely egykor jajdult,
Falvak tüze, a tatártól-dúlt.
Övé lángja a lármafáknak,
S a Pünkösd-fénynek, mely kiárad.
Annyi öröm és annyi bánat,
Így nőtt hegye a Hargitának.
Nem sziklabérc, mely egyre pusztul,
De minden csapástól megújul.
És úgy nő, egyre magasabbra,
Remény-csillag szikrázik rajta.
Mert zúzhatja szél az erdőket,
Minket a vihar le nem törhet.
A ködökben is ragyogóbbra
Fényesedik a népünk sorsa.
És százszor ad az, aki elvesz,
Ami leomlik, mégis hegy lesz.
Az alkonyatból dús verőfény,
Forrás fakad a szikla csöndjén.
Kövön is pár maroknyi földből
Sudáran fenyő zöldje tör föl.
Az alkonyatot szeretem
Amikor – szinte magától –
Fölizzik a hegy,
Akár a vulkán-ragyogástól
A régi kráterek.
És nő az árnyék- mind nagyobbra,
Akár létünk dimenziója.
S bármit teszel vagy nem teszel meg
Látszódik százezerszeresnek.
El akartam indulni messze,
Egy harangvirág nem eresztett.
Bimbója utamra hajolt:
Úgy kérte: – Mondd el, ki vagyok!
El akartam indulni messze,
De a fű szála nem eresztett.
Harmattal lábamra hajolt,
Úgy kérte: – Mondd el, ki vagyok!
El akartam indulni messze,
A harangzúgás nem eresztett.
Bejár völgyet, magaslatot,
Úgy kéri: – Mondd el, ki vagyok!
El akartam indulni messze,
De egy halk sóhaj nem eresztett.
Népem lelkéből fakadott,
Úgy kéri: – Mondd el, ki vagyok!
El akartam indulni messze,
Ránéztem útszéli keresztre.
– Ha elmennél is, maradok,
Mert az Ige kimondatott.
El akartam indulni messze,
De Szándékod utamat szegte.
Úgy értem célhoz, hogy maradtam,
Ahogy patak zúg lankadatlan.
Határokkal szabdalod át
A földet.
De szétválaszthatod-e a mohát,
Szürkéjét sziklakőnek?
Elválasztod a forrást, patakát,
Erdőt és mezőket.
De nézd, a határon hogy szalad át
Az őzet.
A lepkét nézd, hogy suhan ott
Megtalálod-e a mozdulatot
Mely összeköthet?
A csíksomlyói búcsúra érkezők megcsodálhatják a Csíkszereda fölé emelkedő új, áttört harangtornyú templomot, melynek tervezője – Pénzes József plébános tájékoztatása szerint – a helybeli Homonnay Albert Márton. A templom gyopártermő sziklakertjébe Csíkszentdomokosról, Márton Áron szülőfalujából hozták a köveket. A templom névadója Szent Ágoston, akinek ünnepe, augusztus 28 Márton püspök születésnapja, de egyben édesapjának, Ágostonnak a névnapja is. Így teljesül az, hogy a névadó szent kell legyen, a székelység és így az egész mayarság azonban emlékezhet egyúttal Áron püspökre is, akinek szentté avatása a szívekben régen befejeződött.
Kell legyen, mi mélyebbről fakad
Akárcsak az artézi kutak
Bőven adjon kristály-sugarat.
Rossz szándékok be nem szennyezik,
És hűsen fut el a lelkedig
Kövek közé csillogást derít.
Kell legyen, ami mélyről jövő
Égboltot és csillagot tükröző
Forrás-szemben élő szelíd jövő.
Mert kell, hogy az egyszerű szavak
E nemzet szívén megfakadjanak,
Utat leljen az artézi patak.
Az ifjúság lelkében kérdések élnek, és azokra választ vár. Mi az élet mélyebb értelme? Mi az emberi munka, az egyéni és kollektív erőfeszítések, a kockázatos nagy vállalkozások célja? A társadalom és az intézmények életében keresi a vonzó értékeket: a feltétlen becsületességet, a felelősségtudatot, az őszinteséget, a közösség önzetlen szolgálatát. S a jövő azon fordul meg, lát-e a felnőttek életében és munkájában ilyen értékeket!
Márton Áron
1. Ez a Miatyánk-fordítás Kazinczy Ferenc saját műve. Lásd: Biblia Kazinczy Ferenc szavaival. Bp., 1991., kéziratos rész, 151. – Az „Ámen” formula hiányzik Kazinczy közléséből, ezért szögletes zárójelben adjuk.
2. Szonntág Gábor- Thomas Merton Misztikus teológus és szemlélődő, Szeged Agape 1998. 93 old.
3. Thomas Merton- A Csend szava, válogatás műveiből. Szt. István Társulat. Az Apostoli Szt. Szék könyvkiadója. Bp. 1983. 455 old.
4. Vö uo. 459 old.
