Kozma László (szerkesztés, versek): Szentháromság

Természetes hit

Annak ellenére, hogy a kommunista időben tiltották a vallásoktatást, a mi egyházmegyénkben Márton Áron püspök úr nagyon szorgalmazta. Mindig azt hangoztatta, hogy hárítsák a felelősséget őreá, amikor a lelkipásztort kérdőre vonják, hogy miért tartanak hitoktatást, ő tartja a hátát érte. Éppen ezért a papjaink, Szentsimonban az idősebb pap bácsi, akit Barabás Mártonnak hívtak, ő is nagy lelkiismeretességgel és nagyon-nagyon érdekesen tanított, nagyon szerettük, ahogy foglalkozott, a bibliai történeteket úgy megjátszódva előadta. Ő különben székelyudvarhelyi, szombatfalvi születésű, itt is halt meg, Csíkszentsimonban, 1965-ben. Csíkszentsimon és Csatószeg egy egyházközség volt, Csatószegen volt a plébániaépület, volt időszak az én gyermekkoromban is, amikor nem volt segédlelkésze a plébános úrnak, de jobb időkben volt. Két ilyen segédlelkész kötődik az én gyermekkoromhoz, az egyiket Márton Józsefnek hívták. Ő már felfedezte az én hajlandóságaimat a hivatás szempontjából, és éppen ezért, mivel neki volt otthon a szobájában is harmónium, mert szeretett nagyon zenélni, orgonálni, harmóniumozni, tanított engem is. Már iskolás koromban kezdtem tanulni zenélni, persze nem vittem olyan nagyra a zenében, énekelni mindig jobban szerettem és az iskolai kórusban mindvégig benne voltam. Harmóniumozni, orgonálni annyira megtanultam, hogy diákkoromban nyáron a kántor helyett szentmisén le tudtam játszani és el tudtam énekelni, amit kellett. Misén középiskolás koromban szerepeltem. Amikor a kántoriskolába kerültem Gyulafehérvárra, ott külön volt zenei oktatás, mert csak úgy fogadta el az állami hatóság az iskolát, hogy kántori utánpótlást, vagy papi utánpótlást jelent ez az iskola. Éppen ezért, aki pap akart lenni, annak elfogadták ezt a végzettséget, aki nem, az csak kántori helyet kereshetett magának, ha pedig nem, akkor a középiskolát újra kellett járja és érettségizzen.

Gyermekkoromból még Szabó Sándor kanonok urat említem, aki Márton Áron püspök úrnak volt hosszú ideig sofőre, gazdasági igazgatója. A sofőrséget akkor tanulta ki, amikor Gyulafehérváron Márton Áron letartóztatása után bizonytalanná vált a teológia helyzete. Fiatalkorában került hozzánk, nagyon sokat foglalkozott a fiatalokkal, ezt az állam nem nézte jó szemmel, el is kellett mennie Szentsimonból. Ő is nagy hatással volt rám, befolyásolt abban, hogy én is ezt az életpályát válasszam.

Vannak, akik olyan érdekes hivatástörténeteket mondanak s mesélnek. Én nem tudok semmi rendkívüli dologról ezzel kapcsolatban beszélni. Ahogy Arany János a Családi kör című versében nagyon szépen így fogalmaz: E fiúból pap lesz, akárki meglássa! Ez valahogy így volt, hogy a családi légkör is hatott rám, és az, hogy a templomhoz kötődött az életünk, mindennap templomba jártunk. Valahogy ez olyan érdekesen alakult, hogy annyira hatással volt, annyira megszerettette velem, hogy utólag is mesélik és mondják, akárkivel találkozom otthon, hogy gyermekkori játékaimban ezek a vallásos dolgok, szentmise, temetés, szerepeltek. A szüleim, a tanáraim példája természetessé tette számomra a hitet, a hivatást. Én elmondhatom azt, hogy a hivatás bennem soha meg nem ingott, tehát gyermekkoromtól mindvégig egyenesen ívelt felfelé, úgyhogy nem volt semmi görbe vonal vele kapcsolatban. Ez a Jóistennek egy különleges adománya vagy kegyelme a számomra. Én nem kellett érte megharcoljak, vagy nem is voltak vele kapcsolatban olyan kételyeim, hogy most tényleg hívott-e a Jóisten, vagy ez-e az én utam vagy nem ez. Ilyen töprengéseim nem voltak. A teológián minden évben kétszer volt lelkigyakorlat, ősszel három napos, tavasszal pedig hat napos, ezek kapcsán mindig előkerült az ember hivatása, hogy azt tisztázza, hogy az érett döntése megszülessen. Mikor én ezekkel a dolgokkal szembesültem, nekem olyan természetes volt, hogy nincs, amit ezen gondolkozzam, hogy legyek vagy ne legyek pap.

Tamás József püspök

A teremtés csodájának zenei megfogalmazása

A világ csodáiról sokat beszélnek, de keveset az első és legnagyobb csodáról, a Teremtésről. Ritkábban nevezik az Urat így: a Teremtő.

A világ teremtését véges értelmünk alig képes felfogni. Teremteni, létre hozni, alkotni valamit! Az ember ösztönösen követi az Urat, hogy eltanulja Tőle ezt a magasztos munkát. A Szentírás, a Teremtés könyve (Genezis) világos közlés, amely tudatunkat éri el. Michelangelo és Haydn művészete a lélekig hatol. Ők vállalkoztak arra, hogy a megmagyarázhatatlant színekkel, illetve hangokkal lefessék.

Milyen lehetett a teremtő gesztus? Volt-e hangja egyáltalán? – És milyen hangja? Nem inkább a teremtő szellem gondolatának szikrája csattant fel?

Haydn fantáziája is talán az utóbbit feltételezi. Öregkori remekművének, a Teremtés c. oratóriumnak első hangja a legcsodálatosabb teremtő gesztus, amit leírni lehetett. Egy hatalmas C-hang alkot egy világot, amely messze, a végtelenbe nyúlik el. Az Úr azonban nemcsak megalkotja művét, hanem gondját is viseli. Egy hasonló, de már akkorddal kibővített hang talán a Föld teremtése. („Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”)

A megteremtett csoda illusztrálása legalább olyan fontos, mint az alkotó szikra. Haydn zenéje tele van szinte programzenei hangulatfestéssel. A sötétség és az üresség a hangnem-keresés céltalan érzésével ad zseniális káoszt.

„Legyen világosság.” Szinte belevakulunk abba a hatalmas fénybe, amelyet a komponista a zenekar teljes hangerejével exponál. A világosság-teremtés ezen ábrázolása (C-dúr) utat mutat a romantikán keresztül egészen Bartókig.

A vizek elválasztása földtől, a víz teremtése jóval többet ábrázol egy szokványos viharzenénél. Egy hatalmas ütés teremt választóvonalat a két elem közé, és a gerincét vesztett víztömeg iszonyú erővel támad az újonnan teremtett partra.

Égbolt, fény, föld és víz! Az élet azonban csak a harmadik napon szakadt ki a Teremtőből, mint egy fantasztikus kilégzés. Haydn mester tollából örökzöld színt kapnak a hangok. Az élet kap teret; a földből termőföld, a virágból termés lesz. Mennyi azonos tövű szó! Talán a természet és a teremtés nem függ össze egymással?!

Ahogy a vizek elválnak a szárazföldtől, úgy válik el egymástól nappal és éjszaka. Az Úr úgy teremti meg a nappalt, hogy láthatatlan kezével lágy ívben felvonja a Napot egy mennyei D-dúr skála hangjain. (V. ö. Michelangelo: A Nap és a Hold teremtése.)

A megteremtett sötétség, az éjszaka nem félelmetes; a Hold, sejtelmes fényével, nyugalmat és csendet ád. A csendnek a megalkotása a hangok világában abszurditásnak tűnik; belső képzelőerővel a vélt külső hangok kifejezése, úgy látszik, mégsem lehetetlen.

A Földön egyre jobban kiteljesedő élővilág teremtése újabb lehetőséget hoz a zenei ábrázolásban. Míg az univerzum alapjait egyetlen erős gesztus alkotta, az élővilág új kifejezési formát hoz, a mozgást. Mennyire más ez a zenei kép, mint a Teremtés első két napjának illusztrálása! A növények belső életének rejtett légzése folyamatos, lágy mozgást hozott létre a muzsikában. Gyors és folyamatos teremtőerő alkotja az állatvilág mozgásának végtelen lehetőségét. A különböző állatfajták zenei lefényképezése már nem alkotási folyamat, hanem realisztikus kép-hang másolás.

A halakkal kivételes jósággal bánik a Teremtő. Belemagyarázásnak tűnik, de azt sejteti, hogy a hal később a legigazabb vallás, a kereszténység egyik jelképe lesz. Így szól a Biblia: „Isten megáldotta őket, és így szólt: Legyetek termékenyek, szaporodjatok…”. (Genesis 1,22). Ez az áldó mozdulat a zenében a mélyvonósok puha hangjain jön létre.

A hatodik napra hagyta az Úr munkájának betetőzését, az ember teremtését. „Az ember a teremtés koronája”; igaz a szólás; az embereken múlt, hogy ezt a rangot eljátszották vagy helytelenül értelmezték.

Az oratórium muzsikájában Haydn még hozzátesz egy teremtett fogalmat; a szeretetet. Ahogy elindítja a tenor-áriát (No. 24.), szinte tárgyszerűen látni, ahogy az Úr lelket lehel az emberbe, és életre kelti.

A komponista tulajdonképpen csak a Biblia legelső fejezetét nagyítja ki, sokszorosára. De hiába a Teremtés, ha nincs benne az új élet záloga, az Asszony. Tökéletes harmónia és boldogság, ami első kettősükben széttárul a partitúrában, alatta az első emberpár botladozó, de még tiszta lépéseivel.

„Élni, élni, mily édes, mily szép!”

A Teremtés tökéletességének – ha azzal az ember nem él vissza – csak egy dolog adhat méltó keretet: az Örökkévalóság.

Medveczky Ádám

Finomhangolás

Amennyiben a világ fizikai paramétereinek, jellemzőinek nagysága, mértéke csak egy kicsit is, akár csak pár ezreléknyire különböznének a mostanitól, élet egyáltalán nem alakulhatna ki, és a világegyetem, ha egyáltalán létezhetne, teljesen máshogy nézne ki, mint a mai. Úgy is mondhatjuk, hogy a fizika alapvető paraméterei finoman hangolódtak, akárcsak egy jól beállított hangszer, a világegyetem az élet hordozására éleződött ki. Ez a finomhangoltság tudományos műszóval kifejezve a kozmológia antropikus elvének tartalma.

Végh László

Keresés

„Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna” – szólt az Úr Augustinushoz, a későbbi Szent Ágostonhoz. És szól máig is minden kor kereső emberéhez. Századunk keresztény hívőjét nem a diadalmasan birtokolt, a zavartalan belső biztonságú hit jellemzi. Inkább nevezhetnénk megkísértett, elbizonytalanodott, sokfelé kereső, de nyugalmat kevéssé találó hitű embernek. Hiszen látnia, tapasztalnia kell, hogy a mai ember egyre inkább nem „Istennek teremtett lénynek” tartja magát. Nem igazolja az Ágoston-i Confessio-t.: „Magadnak teremtettél minket, Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned.” Láthatóan nem az Isten hiányától nyugtalan a mai ember, hanem az anyagiak, a hatalom, az érvényesülés hiányától. „Lemarad, ha kimarad!” – harsogja a bárgyú reklámszöveg naponként a fülébe, és az ettől a lemaradástól való félelem, miközben a másiknak sikerül valami, ez aggasztja, ez nyugtalanítja.

A krisztusi példa azonban arra tanít, hogy nem okvetlenül a látványos siker hoz eredményt, a gyöngeség megtartó erő lehet.

Borián Tibor

Kicsoda Isten?

Az egyik feleletem az, hogy maga az Isten titok. Azt kell elfogadni, hogy az Isten egy végtelen szellemi valóság. A keresztény hit szerint még komolyan titok benne, hogy mégis három személy. Egy lélek, egy isteni szellem. Lényegében egy. Azt, hogy ez hogyan történhetik, azt nem érti senki. Természetfölötti, de annyi minden van a világban, ami mögött értelmet kell keressünk. Értelmet az ember létéről. Értelem egy virágnak a szerkezete. Értelem minden élőnek a titokzatos szerkezete, ahogy millió részből áll, és azok terv szerint működnek. Az értelem nincs sem az állatban, sem az emberben olyan, amelyet ki tud terjeszteni, csak javítgatni, nem teremteni. A természetfölötti lény valóság kell legyen. A képzeletről a teológia tanárunk azt mondta, amikor a hit titkairól van szó, s ezek közé tartozik az Istennek az elfogadása, a képzeletet űzzétek el. Mert nem lehet elképzelni, a képzeletet felülmúlja. Annyira értelmes a világban sok minden, hogy értelmet követel, értelmes más nem lehet, mint egy természetfölötti, az Isten.

A csoda öl meg, amikor látok egy szál virágot, hogy a sáros talajból hogy lesz ilyen szín, olyan szín, firme-forma, rajzolt dolgok, gyönyörűség. Hogyan, mi kell ahhoz? Erősített engemet ez is.

Sokan felteszik a kérdést: mit jelent az, hogy az ember Isten képmása. A válaszom: lelki. Vagyis: lélek, szellemi, lelki, nem test. S ebben a képmása. S ez miben nyilatkozik meg? Értelem, akarat. Ebben hasonlít az Istenre. A valóságban nem olyan tökéletes. De viszont abban is hasonlít, hogy halhatatlan a lélek. Az igazi bölcselők, akik nem ateisták, azok eljutnak ahhoz, hogy a lélek halhatatlan. Miért? Mert nem osztható. A marxista ideológia azt kérdezi, melyik az első, a lélek-e, vagy az anyag. S tudja mit felel? Az anyag. Az nem teremtmény. A kérdés nem erről van feltéve, hanem hogy a mindenségben melyik az első? Az első az a szellem. S azután jön az anyag.

Az Úrjézusban az emberiségnek megnyilatkozik az örök szó, az Igazság. Az Ige testté lett, és közöttünk lakozék. Azért igeszó, igetanítás, hogy ő a közvetítője a vallási tanításoknak is.

Isten maga is szeretet. Csak a szeretet vezeti a teremtésben is. Mondjuk így: a második isteni személy Jézust a Szentháromság küldi ide az emberiség megváltásáért, önfeláldozata által. Ő a szeretet megtestesítője.

Maga az Isten úgy teremtette az embert, hogy ha rossz útra nem tér, akkor a szeretet uralkodik benne. Sajnos a bűnbe esés miatt megvan a hajlam.

Hogyha olyan az életem, valóban félnem kell attól, hogy van Isten. Aki igazi, józan életet él, ezt a történelem mutatja a népeknél is, az nem ateista.

Léstyán Ferenc

Isten lábnyoma

Az embernek a teremtés láttán mindenekelőtt hálát és elismerést kell éreznie: a világ Isten titkához irányít, aki megalkotja és fenntartja azt. Ha az Istenhez való viszonyt felszámoljuk, a természet elveszíti mély értelmét s elszegényedik. Ha ellenben képesek vagyunk felfedezni a természetet a maga teremtett dimenziójában, akkor kommunikatív viszonyt építhetünk vele, megértve önmagán túlmutató, jelképekben gazdag értelmét, így eljuthatunk a misztérium horizontjához, amely megnyitja az ember előtt az Istenhez, és a föld Teremtőjéhez való utat. A világ úgy tárul föl az ember pillantása előtt, mint Isten lábnyoma, mint olyan hely, ahol megmutatkozik Isten teremtő, gondviselő és megváltó ereje.

Az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa

A természet önértéke

Az ökológiában jelentkező szemléletmód-változásnak fontos összetevője, hogy a természet önértékkel rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy az ember nem tekintheti a természetet pusztán egyéni kibontakozása eszközének, mivel annak Isten által adott belső rendje és célja van. A Szentírás üzenete szerint az ember azt a feladatot kapta, hogy „uralkodjon” a teremtett világ létezői felett. (vö. Ter 1,28). A Biblia tanítása szerint az uralkodás azonban nem „leigázást” jelent, hanem olyan alkotó tevékenységet, amely a teremtés rendjét tiszteletben tartja. …

Az egyházat, miközben a Jézus Krisztusban fölfedezett igazságot hirdeti minden embernek, az a meggyőződés vezeti, hogy ez az igazság az ember számára kezdettől fogva az Atyától szándékolt rendet hordozza, amit az Atya Krisztusban a Szentlélek teremt újjá az emberek lelkében és az egész teremtett világban.

Az MKPK körlevele a teremtett világ védelméről

Az ember célja

Az ember természeténél fogva vallásos lény, vallja a teológia, mivel mint test, lélek és szellem egysége képes arra, hogy önmagát kimondja, kérdezzen és saját céljait megfogalmazza. Minden ember születésével valójában újból elölről kezdődik a teremtés. A növekedéssel, az ismeretek szerzésével újabb és újabb kérdések kerülnek elő, melyek határozott választ várnak. A gyermek elfogadja a szüleinek a gondolkodását, meg sem kérdőjelezi igazságukat. Ám ahogy önálló és felnőtt ember lesz, saját választ akar adni és találni a felmerülő kérdésekre.

Honnan jövök, hová megyek, ki vagyok, miért van élet, miért van halál, mi a hivatásom? Az ember önerőből is képes arra, hogy legalábbis megnyugtató módon feleljen a feltett kérdésekre. Keresésével azonban még sincs egyedül, s hogyha felismeri, hogy a szívében és a lelkében egy hang kiált a válaszadás teljessége felé, akkor arra is rádöbben, hogy ezt pusztán emberi eszközökkel képtelen elérni, mert mindig megmarad a „miért”.

Honnan van a világ? Honnan a természet? Honnan van a szép és a harmónia? Miért logikus, hogy a tavasz után nyár jön? Miért csodálatra méltó, hogy a madarak ősszel vándorútra kelnek? És miért lehet megragadó egy vihar utáni szivárvány? Aki kérdez, az már talált is, és valamiféle választ tud adni az önmaga által megfogalmazott kérdésekre. A belső hang, a lelkiismeret, melyet nem mi hoztunk létre, a lélek sajátos működése, melyet nem mi teremtettünk, és mégis szabadon fejti ki tevékenységét, hajlik a jóra vagy a rosszra.

A világban a legnagyobb titok maga az ember, s ezt különböző módokon fejezi ki ő maga a művészetek sajátos megnyilvánulásával, gondolkodásának pontos és szabatos megfogalmazásával, arányérzékének kifejezésével, legfőképpen pedig az alkotással. Amit az ember tesz itt a világban, azt tudatosan teszi, és minden művében ő maga is benne van, mintegy átszellemiesíti a világot, vagyis kultúrát hoz létre.

A szép, a jó, az igaz és a szent így már nem öncélú, nem esetlegesen, véletlenül felbukkanó valóság, hanem utal valakire, az Istenre, aki mindennek és mindenkinek, minden létnek és minden tevékenységnek a lehetőségi feltétele. Ővele találkozunk a reggeli szellő hűvös simogatásában, Őt látjuk egy gyermek őszinte mosolyában, Őt ragadjuk meg egy baráti kézfogásban és Őt öleljük át a szerelmesek összetartozásában. Kikerülni nem lehet, mert jelenléte beszédesebb a mi tagadásunknál.

Ahogy az idő, úgy tűnik, az ember is relatív. Olyan, mint a virág, mely ma virít, és holnap elszárad. Mégis az üzenet, a lét, és amit az ember leginkább adni tud, a szeretet maradandó a maga műveiben. Az Isten pedig szeretet, és amit az ember alkot, pillantásával az örökkévalót fürkészve, részesedik Isten életében. Ezért csodáljuk meg a zeneszerzőt, a festőt, a művészt, a matematikust, mert mindannyian az egyetlen forrásból, Isten titokzatos, kifürkészhetetlen világából merítettek, és csillantottak fel számunkra egy szépséges töredéket.

Kránitz Mihály

Hit és tudás

Tudom, hogy van Isten. Ezzel a mondattal azt szeretném kifejezni, hogy a tudós a hitében nem valami homályos sejtésre támaszkodik, hanem éppen tudományos pályája szolgál bizonyítékként, éppen a természettudomány területén elért eredményei szilárdítják meg hitét.

Aki hisz, tudja, hogy van egy időtlenség, egy teremtés, és aki teremtett, az az Isten volt. A materiális világ tehát az időben létezik, de mégis, van egy időtlenség is: a kettő együttesét elképzelni szinte lehetetlen. Mindig csak azt tudjuk elképzelni, mert az ember erre van teremtve, hogy mi az, ami véges. A hitnek mi a tartalma? A hit nagyon egyszerűen az, hogy hiszünk abban, hogy van egy teremtőnk, van egy Isten, aki igazából megteremtette a lehetőséget a számunkra, például egy tudós számára, hogy próbálja a természet titkait egy kicsit jobban kikutatni, megteremtette a lehetőséget, hogy használja az agyát, ami teremtett dolog, arra, amire egyébként való.

Hámori József

A misztika szó hallatára rendszerint a világtól való elfordulás jut eszünkbe, vagy eksztatikus szentekre gondolunk, akiket rendszerint a háztetőn állva, barokkos elragadtatásban és kitekert nyakkal ábrázolnak. A misztika azonban nem a világtól való menekülés, nem is álmodozás. A misztika az a szemlélet, mely áthatol a látszatokon, hogy megtalálja Isten elrejtett jelenlétét, ez az, amit a misztika keres, és amit meg is talál.

P. Henri Boulad S. J.: A misztika lényege

Örök problémám volt gyermekkoromban, hogy a patak lefelé folyik. Miért nem felfelé? A víz is anyag, és mint anyag, köti őt a föld gravitációs ereje, és igyekszik minél közelebb kerülni a gravitációs központhoz. Én egyszer egy sorozatot tartottam Szent Antal nagykilencedében. Beszéltem a gravitációról, elmondom a meghatározását. A gravitáció a teremtő Úristen világfenntartó erejének tapasztalatilag is érzékelhető bizonysága. Hogy nem borulnak egymásra az égitestek? Valaminek össze kell tartania a világmindenséget, nem igaz? Működik egy rendező elv, ami összetartja a világot, és amelyet nem lehet megzavarni.

Daczó Árpád, Lukács atya: A gravitáció

Az egész világegyetemben valami módon benne van az a képesség, hogy többé fejlődjön, meghaladja a korábbi szintet. A plusz léttöbbletet azonban mindig kívülről kapja, önmaga nem tudja létrehozni: az anyag képtelen arra, hogy megteremtse a szellemet. Az anyag törvényeiből a szellem, a lélek nem magyarázható meg.

Kerényi Lajos: Anyag és szellem

Az ember kifinomult gondolkodással rendelkező lény. Aki megalkotta, annak csak magasabb rendű lehet az intelligenciája, a személyessége. A személyességnek nem lehet egy személytelen abszolútum a teremtője. A személyesség magasabb rendű, mint a személytelen. Tehát nem lehet egy kisebb rendezettségű valóság oka a nagyobb rendezettségű valóságnak, ez ugyanis logikailag nem illik össze. A Teremtő tehát az én személyességemnél nagyobb személyesség kell legyen: ennek a felfedezése nagyon érdekes, az emberi belátáson alapuló Isten-érv.

Roska Péter: Személyesség

A természetben az a legfelfoghatatlanabb, hogy felfogható, megismerhető.

Albert Einstein: A megismerésről

Számunkra nagyon nehéz elképzelni az örökkévalóságot. Semmiképp sem szabad az idő oldaláról közelíteni, mert az örökkévalóság nem végtelen idő, hanem épp fordítva, az idő töredékes örökkévalóság.

Bolberitz Pál: Az örökkévalóság

Racionális és irracionállis

A tudományos kutatás sohasem zárható le: Karl Popper szerint minél többet tudunk meg a természetről, annál több új megoldatlan kérdés keletkezik. A sokféle kérdés között azonban megfogalmazható a lényeg: tudjuk, hogy az élet valamikor létrejött és el is múlik, ez az egyes emberre és a világmindenségre is vonatkozik. A hitnek itt van az alapvető kérdése, hogy lesz-e utána egy másfajta élet. Én a magam részéről tudom, hogy lesz.

Megkönnyíti a hit megszerzését, ha valaki tudja azt, hogy nemcsak racionális dolgok vannak. Könnyebben tisztázható racionális, irracionális és hit viszonya: a hitet sokan kizárólag az irracionálishoz sorolják, pedig jóval többről van szó. Aldous Huxley Pont és ellenpont című könyvében a racionális és irracionális viszonyát a következő metaforával érzékelteti: jellemezzük világunkat egy teljes, 360 fokos körrel. Ebből 5, maximum 10 fokot ismerünk, ez a racionalitás tartománya, 350 fokot pedig nem ismerünk, ezt nevezi Huxley irracionálisnak.

A racionális és az irracionális viszonya azonban a tudományos megismerésben nem végleges, át is mehetnek egymásba. Amikor valamilyen irracionális dolgot megismerünk, megmagyarázunk, abból racionális lesz. Az új dolgokkal agyunk jobb féltekéje foglalkozik. Tehát amikor például a tudományban új hipotéziseket állítunk fel, ezt is a jobb félteke segítségével tesszük, a bal félteke ezután kapcsolódik be a folyamatba, rögzíti az ismereteket. Hangsúlyoznunk kell, hogy itt a tudományos megismerésről, annak folyamatairól van szó. Arra a kérdésre ugyanis, hogy a hit vajon hol keletkezik az agyban, hol van az Isten az agyban, azt kell mondanunk, hogy ilyen nincs. Véleményem szerint az idegrendszer működéséből nem vezethető le a hit. Az Isten tökéletesen másutt van, nem az agyban, nem az agyműködés terméke, ahogyan a materialisták állítják.

Hámori József

Hit és babona

A mai kor gyakran felvetődő kérdése a hit és a babona viszonya. Nem új ez a kérdés, gyökerei a történelem mélységébe nyúlnak. Az ókori ember környezetéhez való viszonyára a babonás hiedelmek voltak a jellemzőek, félt az égitestektől. Azt hitte, hogy ezek istenek, s ha valaki nem imádja őket, ártanak neki. A babonás hit istenekkel, szellemekkel népesítette be a világmindenséget, és megteremtette az ókor mitikus világképét.

A mai modern ember legyint, mikor az ókori ember világképéről hall, okkultnak és avultnak tekinti, és valósággal kérkedik azzal, hogy az ő világképe egészen más. Tudományos.

Létezik-e egyáltalán tudományos világkép? – kérdezhetjük. Minden kor tudományosnak nevezi a maga világképét, és nem veszi észre, hogy az utána következő kor éppannyira tudománytalannak fogja tekinteni, mint amennyire ő tudománytalannak tekinti az előző korét. A hangsúly azonban nem is a tudományosságon van, de még nem is a tudományosság racionalizmusán, hanem a tudományosság okkultizmusán. Ilyesmi is van. A mai tudományos világképbe is belefér az égitestektől való félelem, a rettegés, a létbizonytalanság, amit az égitestek, csillagképek, üstökösök, naprendszerek idéznek elő. És itt gondoljunk a napilapokban is előszeretettel közölt horoszkópokra és az egyre terjedő keleti misztikára. A mai modern ember a tudomány bástyáitól körülvéve is éppúgy fél az égitestektől, miként a hajdani ember. Ezt pedig sem tudományosan, sem tudománytalanul nem lehet letagadni. A nyolcadik zsoltárban Dávid és majd a későbbi évszázadokban a zsoltárt éneklő gyülekezet hittel, bizakodva és reménykedve mer és tud ránézni az égitestekre. Másoknak ezek istenek, a hívő embernek azonban nem.

Molnár János

Teremtés vagy evolúció?

Biológus vagyok, állatrendszertant tanítok biológia szakos tanárjelöltek számára. E tárgy keretében szó esik az evolúcióról, az élővilág fokozatos és folyamatos fejlődés útján történő létrejöttéről. Annál is inkább, mert az élővilág és benne az állatok rendszerezése is a leszármazás, a rokonság alapján történik, amit anatómiai, élettani genetikai, őslénytani stb. bélyegek alapján állapítanak meg.

Több alkalommal is előfordult, hogy tanítványaim megkérdezték tőlem, mi a véleményem arról, hogy az élővilág teremtés vagy evolúció során alakult ki. Ilyenkor mindig kíváncsi és olykor kaján tekintetek néztek rám, na most hogy mászok ki a csávából? Pedig a kérdésfeltevés a rossz! Ugyanis, ha elfogadjuk azt, hogy van egy teremtő szellem, amely képes volt ezt a színes világot létrehozni, megteremteni, miért nem lehet elfogadni azt, hogy ez a teremtő szellem egy olyan anyagot produkált, amely magában hordja a folyamatos tökéletesedés lehetőségét. Az evolúció tehát nem a materializmust jelenti, hanem csupán egy folyamatot, amely elindulhatott a Teremtő által – vagy önmagától. De ez utóbbit már a materializmus vallja, és itt van a tulajdonképpeni választóvonal! Nem kell félni tehát a fejlődés, az örök változás elfogadásától, hiszen maga a Teremtő is örök.

Hadd fejezzem be gondolatsoromat a tudományos evolúció megalapítójának, Charles Darwinnak egy gondolatával: „Éppen az kényszerít Isten elfogadására, hogy nem tudom elhinni: ez a csodálatos világ véletlenül keletkezett.”

Legány András

A mester és a műve

Ha az ember rendszeresen múzeumba jár, vagy zenét hallgat, akkor egy idő múlva felismeri Munkácsy, Benczúr, vagy az impresszionisták képeit, Kodály, Bartók, Liszt vagy Mozart muzsikáját. Látja, hallja rajta a mester keze nyomát és közben gyönyörűség tölti el. Hosszú időn keresztül tudtam, tudom nézni az „Ecce Homo”-t Debrecenben, vagy hallgatni Liszt rapszódiáit és közben eltűnődöm azon, hogy tudott a mester ilyet alkotni? De ilyen emelkedett és boldog érzés tölt el, amikor kimegyek a természetbe, amit szakmámból eredően elég gyakran teszek meg. Amikor belépek egy öreg bükkösbe, vagy egy kárpáti lucosba, mindig az az érzésem, hogy egy katedrálisban vagyok, ahol a Bach által komponált orgonamuzsikát a madarak dala, a szél zúgása, a levelek susogása adja. Tanítványaimat is mindig arra oktattam, hogy hallják meg ezt a zenét és lássák meg azt a csodát, ami a természetben körülöleli őket, mert ha veszik a fáradságot és lehajolnak hozzá, akkor megláthatják itt is a „Mester” keze nyomát. Meglátni azt a hallatlan rendet és célszerűséget, ami itt uralkodik, hacsak mi el nem rontjuk. Ha ránézünk egy öreg, gircses-görcsös tölgyfára, elgyönyörködünk benne, hogy milyen szép, milyen érdekes alakja van. Pedig a fa lényege nem ez, hanem az, ahogy él, ahogy működik. Ahogy felveszi a talajból és a levegőből az élethez szükséges anyagokat, ahogy abból élő anyagot készít, ahogy évente lehullatja a leveleit és tavasszal újra rügyezik, ahogy otthont és táplálékot ad a madaraknak és árnyékot a megfáradt embernek. És az ehhez hasonló csodát, az életet és annak megnyilvánulásait a természet minden egyes élőlényénél megfigyelhetjük. Ezért is mondjuk mindig tanítványainknak, hogy a természetben nyitott szemmel és füllel, a szépségekre fogékony lélekkel járj! Tanuld meg befogadni szépségét és titkait!

Legány András

Hit, ige, zene

Hit és zene kapcsolata egyidős az emberiséggel. Az ember a Mindenek Felettibe vetett hitét ritmussal, tánccal, zenével fejezte ki. Dávid király táncolt a frigyláda előtt, és zsoltárában arra biztatott, hogy „szépen csengő cimbalommal” dicsérjük az Urat. A kereszténység gregorián liturgiával és protestáns chorallokkal gazdagította az egyetemes zenekultúrát. – Az Újszövetség, Jézus Krisztus tanítása, az IGE, jelentik létünk, hitünk alapjait. A zene az ige hirdetésének egyik fontos eszköze. És itt nemcsak arra a lehetőségre gondolok, amellyel a rengeteg, eleve vallásos tárgyú oratórium vagy zenedarab él. A legtöbb kompozíció magában hordja azokat az érzéseket és mélységeket, amelyeknek felszínre hozatala által közel kerülhetünk az IGE mondanivalójához, Krisztus cselekedeteinek megértéséhez. Ha az ember alázattal közelít egy alkotáshoz, felfedezi benne az egész emberi lét belső világát, esendőségét, megtisztulását, gazdag gondolatvilágát. Az interpretálás művészete ilyen módon, ha hittel van átitatva, észrevétlenül válik igévé, igehirdetéssé. A klasszikus szimfóniák tiszta humánuma, a romantikus hősök harca az emberi méltóságért, a klasszikus magyar zene nemzeti imádságai a zenei Szentírás kimeríthetetlen könyvei.

Liszt Ferenc tanítása, hogy az előadóművész „úgy álljon a közönség elé, mint pap a gyülekezet elé.” Ennél szebben senki sem fogalmazta meg a pódium művészének célját és hivatását.

Medveczky Ádám

Ma már nincsenek csodák!?

Ebben a teljesen elanyagiasodott világban gyakran hallani azt a kifejezést, hogy ugyan kérem, ma már nincsenek csodák! Pedig dehogynem! Hiszen nap, mint nap találkozhatunk velük, csak meg kell állni, le kell hajolni és észre kell venni őket. Az élet nem maga a csoda? Nézzük például a lepkék fejlődését, a teljes átalakulást. Előttünk az úton szedi a lábait egy szőrös hernyó. Mi erre az emberek többségének reakciója? Fuj, rusnya dög, de gusztustalan, taposd el fiam! Pedig csak le kellene hajolni és megnézni közelről ezt a „rusnya dögöt” és meglepve látnánk, hogy milyen harmonikusan színes, milyen célszerű az egész állat. Fő feladata a táplálkozás. Minél többet, mert akkor szebb és nagyobb lesz a belőle fejlődő lepke. Az egész szervezete erre van berendezve. Rendelkezik egy tökéletes emésztő szervrendszerrel, érzékeléssel, kiválasztással, légzéssel, szóval mindazzal, ami szükséges a fennmaradására. Aztán egyszer csak abbamarad a nagy zabálás, a hernyó búvóhelyet keres és bebábozódik. Egy barna kitin tok veszi körül, amelyben ha kibontanánk, fehér, tejszínszerű folyadék van. Nyoma sincs a hernyó korábbi szerveinek. Se rágó, se láb, se emésztőrendszer, semmi. Ebben a fehér anyagban szerveződési központok – organizációs centrumok – alakulnak ki, és lassan-lassan egy új élőlény szervei bontakoznak ki, amely már egészen más külsejű, más életmódot folytató élőlény lesz. Ebből a fehér folyadékból, amelyben nincsenek színanyagok, egy színpompás lepke alakul ki. A barna kitin tok felreped és a szemünk láttára bújik ki belőle egy varázslatos lény, mely kis idő múlva libbenő repüléssel száll virágról virágra. Mintha csak azért született volna erre a világra, hogy szépségével nekünk örömet szerezzen.

Legány András

Újraélesztés

Mire a beteg a műtőasztalra került, halott volt: leállt a szívműködése, lélegeztetni kellett, semmilyen életjelet nem mutatott. A szívet nem tudtuk újraindítani. Izzadtan és kudarcosan rohantam ki, és akkor megcsörrent a telefon. Fölvettem és közölték velem, hogy megvan a műtéthez szükséges vér. Elfogott a méreg, beleordítottam, hogy a beteg meghalt, és éktelenül káromkodni kezdtem. Istent szidtam. Ennek az asszonynak két kicsiny gyermeke volt, kiskorúak, egyedül nevelte őket, hát miért nem adtad meg neki, Istenem, az esélyt?! És ekkor a szívműködést jelző monitoron mintha valamit megláttam volna. Pillanatnyi őrület volt? Sem előtte, sem utána semmit nem láttam; csupán egyetlen pillanatra rémlett fel, mintha a monitoron moccant volna valami. A lélegeztetőgép már 5-6 perce nem működött… Őrült tempóban szervezkedni kezdtem, s a lényeg, hogy körülbelül háromnegyed óra múlva elértem a szívhez. Eltávolítottam az egyik billentyűt, a másikat megtisztítottam, és hat óra múlva – beszéltem a hölggyel… Szinte soha nem hagy nyugton a kétkedés: hányszor követtem el azt a hibát, hogy nem mentem vissza a műtőbe? S egyáltalán: mi volt ez az egész, nem jogos-e a kételkedés az anyagi világban? Vajon én voltam-e az, aki megmentettem ennek az asszonynak az életét? Azóta nem perlekedem Istennel. Hát milyen bizonyítékok kellenek még? Tudván tudom, hogy Isten van. Segítőnek érzem, ő az, aki mindent ad nekem. Azt például, hogy én is segíthetek.

Papp Lajos

A keresztény gondolkodásban a kinyilatkoztatás Istene és a filozófiai Abszolútum azonos szubjektumot jelöl. A keresztény gondolkodás nem elégedett meg azzal sohasem, hogy az Abszolutum személytelen absztrakt fogalmát nyújtsa a kutató emberi elmének. Isten-fogalmában a személyes vonást is megtalálta, akit a világ és az ember teremtőjének vall, s akit egyben a világ és a boldogságra vágyó ember végső céljának is tekint.

Bolberitz Pál: A kinyilatkoztatás Istene

Az esztétikai élményben tudatosan, sejtelemszerűen vagy öntudatlanul, de mindig van valami „ismeretlen után” való vágy, – valami más, valami sosemlátott, sosemhallott világ, valami tökéletesebb valóság után. A stilizálás és eszményítés legmélyebb értelme ez az „önmagánál szebb, dicsőbb természet”, a valónak ez „égi mása” utáni sóvárgás… Mindez, felemelt kéz módjára mutat az esztétikum végső – immár határán kívül fekvő – elve, az esztétikai Abszholútum felé.

Sík Sándor Sch. P.: Az esztétikai abszolútum

Eucharisztikus csodálkozás

Boldog az az ember, aki csodálkozni tud. Már Arisztotelész mondta, hogy minden emberi ismeret kiindulópontja a csodálkozás. A kisgyermekek csodálkoznak el mindenen. Ezért tudnak olyan bámulatos gyorsasággal magukévá tenni óriási ismeretanyagot. Minden erőfeszítés nélkül megtanulják anyanyelvük fortélyait, ismerik meg a világot. Vannak emberek, akik életük végéig megőrzik ezt a csodálkozó lelkületet. Einstein mondta, hogy a világmindenségben az a legérthetetlenebb, hogy érthető. Persze ez a „megértés” még a legnagyobb tudós esetében is rendkívül korlátolt, és mindenütt a nemtudás tengere veszi körül. Az anyag elemi részecskéinek titka, a csillagködök forgása, az emberi agy működése, a tudat jelensége mindmegannyi misztérium, amely csodálattal tölti el szemlélőjét. Már az, hogy valami „van”, megdöbbentő csoda. Ezért „vannak” akkora intenzitással például Van Gogh képein a fák és a napraforgók, Cézanne képein a cipők és a székek. Ha már az érzékeinkkel tapasztalható közvetlen környezetünkben is ennyi a csodálnivaló, természetes, hogy az Isten valósága és cselekedetei még csodálatosabbak. A korai középkor nagy elméje, Ioannes Eriugena írta le e mély értelmű szavakat: „Minden emberi tudás és értés a felfoghatatlan felfogása, a rejtőzködő megjelenése, a megközelíthetetlen megközelítése, a láthatatlan meglátása, a kimondhatatlan kimondása.” Talán azért olyan csodálatos minden, mert mindenben ott „jelenti magát” a rejtőzködő, kimondhatatlan Ősvalóság, akit Istennek nevezünk

Nemeshegyi Péter

A menekülő ember

A hitetlen ember, bármennyire megállapodottnak látszik is az élete, menekülő ember. Menekül Istentől. Minél távolabb akar kerülni tőle. De nem csak a hitetlen ember menekülő ember. Sokszor a hívő ember is az, kiváltképp, ha hite még nem eléggé kiforrt, ha még vannak olyan gyökerei, amelyek visszarántják régi életébe. Sokszor terhünkre van az Isten előtt való állás, kell az életben valami változatosság is, szoktuk mondani. Szívesen menekül a mai ember is. Sokan a munkába. A vasárnapunkat is munkanappá tesszük, de jó elrejtőzni, amikor épp a másik emberre kéne egy kis időt, egy kis figyelmet szentelni. De vannak olyanok, akik az italba menekülnek, mások a magányba. Sokan az énközpontú élet falait választják menedéknek, de bőven vannak olyanok is, akik határokon túlra menekülnek.

Háborús filmekben, híradókban sokszor látunk otthonaikból menekülésre kényszerített csoportokat. Látásukra szinte kellemetlenül érezzük magunkat meleg lakásunkban és terített asztalunk mellett.

Igen, rettenetes. De éppilyen rettenetes látvány az Isten elől menekülő ember vagy emberek egész serege. A különbség csak az, hogy míg a háború vagy valamilyen más csapás miatt menekülő emberek tudják, hogy ők menekülők, az Istentől menekülő ember ezt nem akarja beismerni. Ellenkezőleg. Az egyén szabadságával, az emberi jogokkal, az ember nagykorúságával és felvilágosultságával magyarázza tettét. Igazolja önmagát.

Te lemondhatsz Istenről. Menekülhetsz tőle és előle. Ő viszont nem mond le rólad. A kegyelmi időben – Augustinus szavaival élve – menekülésed a kegyelmes Atya kezében zajlik.

Molnár János

A létező dolgoknak és a megismerő értelemnek az egybecsengése mindkettőnek a teremtett jellegére, létbeli összehangoltságára utal. Enélkül nincs magyarázat arra, hogy miért ismerhető meg a világ.

Gál Ferenc: A megismerés

A mérhetetlen Isten

Fundamentumúl kell tenni, amit keresztény hitünk tanít: hogy nemcsak mindeneket úgy lát és szemlél Isten, hogy semmi titok fedezve nem lehet előtte, hanem az Isten nagyságának vége nincsen és bizonyos helyek határába nem rekeszkedik; mert ő mérhetetlen és végetlen; az egeket és földet bétölti. És, miképpen a mi testünknek minden részeiben jelen vagyon a lélek, éltet és elevenít minden tagokat: Isten is, felségesb és böcsülletesb móddal, minden teremtett állatiban vagyon. Az egek egei őtet meg nem környékezik, mivel ő az egeknél magasabb, mélyebb a pokolnál, a földnél hosszabb, szélesebb a tengernél. Egy szóval, az egész föld kerekségét teljesen bétölti az Isten, úgy hogy semmi őtőlle üresen nem maradhat.

Pázmány Péter

A természeti törvények és a szimmetriák

A tudományos eredmények sokasága lenyűgözhet bennünket. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy minek köszönhetjük, hogy a fizika, kémia, biológia és egyéb tudományok területén ilyen mélységekig jutottunk. A szokásos módszer a modellalkotás, majd a modell jóslatainak kísérleti ellenőrzése. Ez azonban önmagában nem lenne elég. Az új törvények megfogalmazásának fontos útmutatója egy olyan tényező, amely összefoglalója a természettudományos és az esztétikai oldal felől való közelítésnek: ez pedig az egyenletek szépsége, harmóniája és az egyszerűség. „Hivatalosan” ez a kiindulópont természetesen nem fogalmazható meg, nem tehető a tárgy természetének megfelelő számszerű mércévé. Az elméleti fizikusok azonban, szinte egyértelműen, vezérlő hipotézisként kezelik. Egy új modellt sokkal inkább hajlamosak elfogadni, ha az szép és egyszerű, akkor is, ha a kísérleti megerősítés még várat magára. Ezt az eljárást, vagyis a bonyolultabb elvetését Occam-elv néven emlegeti a szakirodalom. Az elmélet szépsége azt jelenti, hogy a jelenséget leíró egyenletek minél szebb formájúak, szimmetrikusabbak legyenek. Az elmélet lehetőleg legyen olyan, hogy első elvekből induljon ki, és ne a szükség alapján toldozzuk-foldozzuk. A szimmetrián azt értük, amit a mindennapi életben is: arcunk például szimmetrikus, de szimmetrikusak a mértani testek is. A legerősebb szimmetriát a gömb mutatja: bármely, a középpontján átmenő tengely irányából nézünk a gömbre, ugyanazt látjuk. A tökéletes kristály is szimmetrikus. A tér-idő szimmetriákon kívül vannak bonyolultabb, úgynevezett belső szimmetriák is. A modern fizika kiemelkedő fegyverténye az úgynevezett spontán szimmetriasértés mechanizmusának felismerése, ami pontosan leírható matematikai törvényeket követ. Ebből viszont az következik, hogy az anyag viselkedése nem is annyira zűrzavaros, összevissza, mint ahogyan azt korábban gondolták.

Végh László

Az élet keletkezése

A tudomány egyik legfontosabb kérdése az élet keletkezésével kapcsolatos. Számtalan hipotézis született, a részeredmények hangzatos tálalása sokszor elfedi a lényeget.

Az élet indulásánál és keletkezésénél tisztelni kell, hogy ez tőlünk függetlenül jött létre. Mi több, mindaz, amit az élőről tudunk, vagyis, hogy négymilliárd éve létrejött és azóta folyamatosan itt van; hogy változatos, és minden változat képes a túlélésre; hogy a föld ezáltal benépesült, stb., tehát mindez arra kell, hogy figyelmeztesse a kutatót, hogy ily módon valami eredeti terv valósul meg. Ez a terv a föld Édenkertté válásának terve, mégpedig azért, hogy minden egyes ember ide születhessen.

Az élővel kapcsolatosan megfigyelhetjük és tapasztalhatjuk a gondoskodást, ami a Teremtő jelenlétére utal. Az ember e helyett hamis hipotézist gyárt az élet keletkezésére, mindenféle „molekuláris evolucionista” hipotézisek születnek, mintha az élet az egyszerű molekulákból fejlődött volna ki. Ez odáig fajul, hogy ha űr-eszközeinkkel a világmindenségben szerves molekulákra lelünk, vagy vízmolekula nyomára bukkanunk, azt hisszük, hogy ott életet találhatunk. Mintha az élet spontán módon, „saját magától” jött volna létre itt a földön is. Az élő sejt kutatójának folyton vissza kell mennie az élet keletkezésének pillanatához. Nekem éppen a természettudomány tanította meg, hogy ezen a ponton ki kell mondanunk azt a szót, hogy misztérium.

Az a tudomány, amelyet az ember követni akart, irtózott és sokszor ma is irtózik a misztérium szó kimondásától, így viszont nem tudja megérteni az élő és az élettelen közötti különbséget. Ily módon a tudomány is megsínyli a hittől való elválást, és egy hazug bálványbirodalmat teremt. Kudarcnak tekintené, ha kimondaná valamiről: „soha meg nem ismerhető”. Ezért került a felvilágosodás idején a központba az anyag örökkévalóságának dogmája, melyet egyébként a görög filozófusok is hirdettek. Ezt a dogmát azért tartom hamisnak, mert feloldja a minőségi különbséget az élettelen és az élő között.

Az anyagi világ esetében ugyanis azzal a kérdéssel szembesülünk: hogyan keletkezett, tehát a létrehozás misztériumával. Az élő elfogadásával azonban ehhez hozzáadódik a gondoskodás misztériuma, ami már személyességet jelent. Mert felmerül a kérdés: hogyan van az, hogy a világmindenségben egy ilyen parányi hely, a föld, ahol az élet megjelent, kitüntetett szerepet játszik? Ebben máris benne van a célszerűség fogalma.

Az egyik legnagyobb tragédiát azzal követte el az ember, hogy önmagát is az anyag létezési formájának kezdte tekinteni, vagyis teljesen eltagadta a személyhez kapcsolt misztériumot, azt, hogy az ember Isten képmására alkottatott meg. Az állatoknak és az emberi egyednek a fajba sorolásával pedig eltüntetett mindent, ami a létező világnak minőségi különbséget hordozó, lényeges, szignifikáns pontja. Az ember ilyen gondolkodásmóddal voltaképpen menekül a felelősség elől, és nem éli meg, de nem is élheti meg szabadságát.

Kellermayer Miklós

Jelenlét

Az az Isten, akit köd takar el Salamon elől, aki nem lakozik kézzel csinált templomokban, az a Jézus Krisztus, aki testileg feltámadása után csak negyven napig érintkezett egyháza népével, s akit felhő takart el a mennybemenetel napján, mindenkor és mindenhol jelen van. Lehet itt szó valamiféle természeti teológiáról? Nem erről van szó! Hanem arról, hogy ő ott van a legkisebb fűszálban, de ott van a galaktikák bonyolult szerkezetében, ott van az első kicsordult könnycseppben, ott van a szívet melegítő mosolyban is. A 23. zsoltár írója így mondja ezt: Még a halál árnyékának völgyében is velem van. A mi keresztyén életünkben nem ott kezdődnek a kérdések, hogy Jézus nincs velünk, amint azt megígérte, nem ott, hogy ez a világ Istentől elhagyott világ, ahogyan azt egyes teológusok is hangsúlyozzák, hanem ott, hogy nekünk nincsen szemünk meglátni ezt az Istent.

Molnár János

Mulandó pillanataink nem vesznek el, megőrződnek, örök mozaikként ragyognak föl Isten templomában.

A fizikai kutatásokból vitathatatlanul kiderül, hogy a világ elemi építőkövei nem mindenféle összetartó erő nélkül, külön-külön csomókban hevernek egymás mellett, hanem egy egységes terv szerint mind össze vannak kapcsolva; más szóval, hogy minden természeti eseményt egyetemes törvények uralnak, amelyek bizonyos pontig számunkra is megismerhetőek. Mi sem tiltja tehát, sőt egységes világfelfogásra törekvő intellektusunk meg is követeli, hogy e törvények között felismerjük azt a két hatóerőt, amely csupa titok, de mindent áthat: a rendet, amelyről a tudomány, s Istent, amelyről a vallások beszélnek.

Max Planck: A világ rendje

Az ember helye a világban

A mindenség és az ember viszonyának kérdését a tudomány egészen a 80-as évekig egyszerűen kezelhette. Az ember a természet része, biológiai lény. Mint ilyennek, kialakulása, létezése és fennmaradása természeti törvények által szabályozott. Ez azt is jelenti, hogy az ember jelentőségéről, fontosságáról való eszmecserék sokkal inkább a társadalomtudományok, a filozófia és a teológia tárgyai lehetnek. A fizikának, az Univerzum kialakulását és fejlődését tárgyaló, egzaktabban megalapozott természettudományoknak nem sok köze lehet az élethez, az emberhez. A fizika alaptörvényeinek megfogalmazásában éppen ezért gondosan kerültek mindent, ami az értelmes ember, a megfigyelő létezésére vonatkozhat. Ismerve a természettudományok eredményeit, ez teljesen érthető. Furcsának tűnhet, hogy a fizika, a kozmológia emberképének a kérdése egyáltalán felmerül. Arra a kérdésre, hogy vajon elképzelhető-e egy olyan világegyetem, amelyben sohasem keletkezhet élet, könnyen igennel felelhetnénk. Mi köze lehetne a fizika alaptörvényeinek, a hatalmas Univerzum fejlődésének ahhoz, hogy itt a Földön megjelent az értelmes ember. A világban hatalmas erők versengenek és a világ, mint roppant egész, jól meglehetne az ember nélkül is. Távcsöveinkkel olyan fényjeleket észlelünk, amelyeket forrásaik évmilliárdokkal Földünk keletkezése előtt bocsátottak ki. A természettudományok fejlődése azonban mégis azt igazolja, hogy az embernek fontos szerepe van a világmindenségben. A modern csillagászat fejlődését a lengyel Nikolausz Kopernikusz 1530-ban kidolgozott modellje tette lehetővé. Kopernikusz egyébként kánonjogot is tanult és Frombork kanonokja volt. Elmélete szerint a Naprendszer középpontjában a Nap áll, a Föld és a többi bolygó szabályos kör alakú pályán keringenek a Nap körül. Az elméletet Kepler és Newton fejlesztette tovább. Sokáig úgy tűnt, hogy Kopernikusz elmélete nemcsak a fizikai tudományokban, hanem a filozófiában is fordulatot hozott, az ember elveszítette azt a központi helyet a világmindenségben, amelyet korábban tulajdonítottak neki.

Világunk keletkezését ma az ún. „ősrobbanás” elméletével magyarázzák. A nagy ősrobbanás utáni pillanatokban világegyetemünket rendkívül magas hőmérsékletek és nyomások jellemezték. Ma is igen nagy hőmérsékletek és nyomások jellemzik a csillagok belsejének viszonyait. A tér- és időbeli, a hőmérséklet- és nyomásbeli szélsőségek az sugallják, hogy az ember, aki egy tipikus spirálgalaxisban, egy nagyon átlagos csillagnak egy kisebb bolygóján fejlődött ki, az egész világegyetemet tekintve jelentéktelen tényező. A természettudományok fejlődésével azonban ez a kép változóban van, hirtelen fordulat módjára. A nyolcvanas években jelent meg az a kifejezés, hogy a „második kopernikuszi fordulat” korát éljük. Valóban, ennek eredményeként a Föld, az ember visszakerül arra a helyre, amelyet az első kopernikuszi fordulat – a heliocentrikus, azaz Nap-központú világkép bevezetése – óta látszólag elvesztett.

Természetesen, nem pont azért és úgy vagyunk kitüntetett helyzetben, ahogyan azt a középkori gondolkodás feltételezte. De létezésünk sokkal nagyobb jelentőségű, mint ahogy korábban elképzelhettük. A második kopernikuszi fordulat alapozásául a természettudományok viharos fejlődése szolgál. Kialakult az egységes természettudományos világkép. A kezdetek kezdetétől, az ősrobbanástól mostanáig terjedő időszakot a tudomány lenyűgöző egységben képes feltárni, magyarázni, láttatni és érzékeltetni. A fejlődés egyes szakaszait a természettudományok külön-külön területei tárgyalják. Ez a fordulat tehát természettudományos és filozófiai is egyben. Lehetünk szerényebbek – a világ nem körülöttünk forog – de hitünk öntudatával megőrizhetjük a Teremtő által belénk oltott méltóságunkat is. Erre a modern természettudományok fejlődése kellő alapot nyújt.

Végh László

Isten a semmiből megteremti a fényt, a megismerés világosságát, az ember öntudatra ébredésének, szabadságunk felismerésének lehetőségét. A Teremtésben kezdettől fogva jelen van a teljes Szentháromság: a teremtő Isten, a világra Krisztusban kiáradó szeretet, a Szentlélek egyesítő ereje, az értelem fénye.

A teremtés freskója

Michelangelo 1508-ban írta alá a szerződést, melyben vállalta, hogy II. Gyula pápa kívánságának megfelelően kifesti a a Sixtus-kápolnát. Érdekes magának a megbízásnak az alakulása, ahogyan a művész kezdetben vonakodva, majd egyre nagyobb lendülettel veti bele magát a munkába, felfedezve a művészeti lehetőségeket. A végeredmény a Teremtés monumentális, a festészet és a szobrászat határán álló megjelenítése. A reneszánsz teológiának megfelelően, Michelangelo alkotásában a világ teremtése központi helyet foglal el. A jelenetek színezése, dinamikája, maga a felhasznált földfesték is tökéletes összhangban ábrázolja a teremtés lendületét, melyben Isten egy-egy mozdulata az elgondolás és a tett egységét, egyben a művészi megformálás lendületét, személyességét mutatja. A víz és föld szétválasztásának ábrázolásakor Isten alakját Michelangelo szokatlan rövidülésben ábrázolja, ezzel magának a térnek a megteremtését érzékelteti. Isten a mozdulatlan, sík víztükör fölött tűnik föl, megjelenése a tér létrejötte, ami szellemi dimenzió is. Michelangelo építészként, várostervezőként is kiváló, az építészet pedig a tér alakításának a művészete. A római Szent Péter–bazilika kupoláját is ő tervezte. A nap, a hold és a növények megteremtése dinamikus jelenet, Isten mozdulata a bolygók körpályáját, a világmindenség törvényeit idézi. A világosság és a sötétség szétválasztása a világosságot gomolygó felhőként, anyagszerűen ábrázolja, a mai szemlélő számára a modern fizika eredményeit is felidézve. A jeleneteknek teológiai értelme van, a napkorong Krisztusra utal. Ádám teremtése egyszerre gyöngéd és monumentális, Isten Ádám ujjának érintésével hozza létre az emberi életet. Michelangelo a szimbolikus, többértelmű ábrázolással a világ rendező elveit, a teret, az időt, mint filozófiai kategóriákat is ábrázolni tudta, ilyen módon minden korszak hozzáfűzheti a maga magyarázatát ehhez a halhatatlan műalkotáshoz, mely a művészi teremtés eszközeivel, a személyes hitvallás erejével idézi fel Isten teremtő működését.

Kozma László

Kezdetben teremtette Isten a mennyet és földet. A nem-létből előhozta a teremtett létet. A sötét nemlét után lett világosság, vagyis lét. Ebből az anyag, amiben már van „vágy”, ami a „Teljesség” után néz. De tudja, hogy van, és léte az Ígérettől függ. – Mily csodálatos, hogy Isten, a Lélek, önmagából kiárasztotta a fényt, amelyből anyag lett, benne az „Ígéret”, és amikor a szivárványos remény felcsillan, az egész teremtésre kiárad a megváltás. Most már a remény átjárja a teremtést és azt is lelkesíteni fogja, hogy visszatérjen Istenéhez.

Etele György Sch. P.: Teljesség

Madárvonulás

A természet minden évben lezajló különleges jelensége a madárvonulás. Kialakulását a jégkorszakokkal, az évszakok változásával magyarázzák. Egyszóval az időjárásnak komoly befolyása van erre a nagy madármozgásra. Vannak azonban olyan kérdések ezzel a jelenséggel kapcsolatban, amelyet még ma sem ismerünk teljes biztonsággal. Ilyen például a madarak tájékozódása. Több ezer kilométeres út megtétele után a fecske pontosan visszatalál ahhoz a tanyához, ahol a fészkét felépítette. Számos elmélet született ennek megfejtésére, ahol a Napot, a csillagokat, legutóbb pedig a jellegzetes szagokat tekintették tájékozódást segítő tényezőnek. De honnan tudják a madarak, hogy milyen útvonalon és hova kell vonulni?

Erre az első és legkézenfekvőbb elmélet az volt, hogy az öreg madarak mutatják az utat a fiataloknak, amelyek így tanulják meg a helyes útirányt. Igen ám, csak hogy a kakukk, amely nem is ismeri a szüleit, egyedül vonul és mindig oda, ahová évezredekkel előbb az ősei is tették. De ezt más madaraknál is tapasztalhatjuk. – Ekkor született a másik igen logikusnak tűnő elmélet, hogy a vonulással kapcsolatos feladatok genetikailag kódoltak, a fiatal madár örökli és születésétől kezdve „tudja”, hogy hova és milyen úton kell menni. Ennek ellenőrzésére is elvégeztek egy kísérletet. Megfigyelték ugyanis, hogy nagyjából a Rajna vonalától nyugatra fészkelő gólyák Gibraltárnál hagyják el Európát, és Nyugat-Afrikán keresztül érik el telelő területeiket. A Rajna vonalától keletre fészkelők pedig dél-kelet irányba indulnak el, és a Boszporusznál távoznak Európából. Ezek a madarak Kis-Ázsián Afrika keleti részén jutnak el egészen Dél-Afrikáig.

Miután ez a jelenség ismertté vált, adott volt egy kísérlet lehetősége. Mindkét területen befogták a fiatal – még soha nem vonuló – gólyákat és megvárták, amíg az öregek mind elmennek. Ezt követően szabadon engedték a fiatalokat, amelyek habozás nélkül a már ismert irányokba indultak el. Igaz tehát az elmélet, hogy a madaraknál genetikailag kódolt a vonulási útvonal. Nem volt szükség az öregek ismeretére és tapasztalatára. Csakhogy legközelebb a kísérletet megismételték, de már oly módon, hogy a keleti részen kelt gólya fiakat nyugaton, a nyugatiakat pedig keleten engedték szabadon. Az eredmény meglepő volt. A nyugaton kelt gólyák felköröztek és szép szabályosan elindultak a Boszporusz felé és sikeresen meg is tették az utat. A keleten napvilágot látott madarak pedig annak rendje és módja szerint Gibraltár irányában távoztak. Na most akkor mi van? Sem az öregek tanítása, sem pedig a génkódolás nem látszik igazolódni.

A madarak azonban évről-évre jönnek és mennek, hozzák a tavaszt. Mi pedig csodáljuk teljesítményüket és próbáljuk titkaikat kifürkészni, miközben úgy érezzük, hogy ez által a természet mélyebb titkaihoz is közelebb kerülünk valamennyire.

Legány András

A teremtés hetedik napján a „megpihenés” nem semmittevés, hanem összehangolás, áldásosztás, kegyelemáradás, szentté tevés, méltón a Teremtőhöz. Mindig a másikban akarja megcsillantani az értéket, hogy az öröm a másikban teremje meg a vágyat Isten után.

Etele György SchP: Összehangolás

Én vagyok a te Istened!

Mikor Mózes a Hóreb hegyéhez ért, megjelent neki az Úr tűznek lángjában egy csipkebokor közepében, és mikor Mózes a neve iránt tudakozódott, Isten azt mondotta: Vagyok, aki vagyok! Vannak, akik így fordítják ezt az igét: Leszek, aki leszek! Akár vagyok, akár leszek, akár voltam: az első felséges és félelmes Ige, ami Istennel kapcsolatban mellen ragad, az, hogy Ő van. Hogy Isten van, ez a világon a legmegrendítőbb újság. Ez a legnagyobb felfedezés, ez a végső realitás, minden más realitásnak forrása. Ha Isten van, van Atya, van Fiú, van Szentlélek. Akkor ebben a világban van terv, tőlünk független akarat; akkor az, aki egyedül illetékes reá, tudja, hogy mi lesz holnap, és miért van ma minden úgy, ahogy van; akkor van igazság, függetlenül attól, hogy elismerik vagy nem; akkor van jogrend, függetlenül attól, hogy megadják vagy elveszik ezt a jogot az államok; akkor van irgalom, függetlenül attól, hogy mi a véleménye az embereknek, vagy mi a javaslata a papoknak erre vonatkozólag; akkor van szabadság, amelynek alapja és előfeltétele az emberi méltóság, a világ szerkezete; akkor van a világban egy örökkévaló erkölcsi rend, amelyet nem mi csinálunk, amelyet mi csak felismerünk, tisztelünk vagy megtagadunk, de tőlünk éppen olyan független és objektív, mint a csillagos ég. Akár látom, akár nem, a Tejút van, és léte nem tőlem függ. Isten van, Istentől van az erkölcsi világrend, és az Ő világában nincs relativitás.

Ravasz László

A fizikus hite

Dr. Gáty Jenő évtizedeken át tanított a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Elméleti Fizikai Tanszékén. Életének utolsó hét évét súlyosbodó cukorbetegségének következményei miatt ágyban töltötte. Mindkét lábát csonkolták, megvakult, kezeit is alig tudta használni. De így is érdeklődő szellemű, derűs maradt, aki korlátait tudomásul vette és tette, amit még tehetett. Nagy emberi nyomorúságát, a szinte mindentől való megfosztottságát nem mint veszteségének elszenvedéseként érte meg. Amint a csonkolásos műtét után magához tért, hatalmas felszabadulást, nagy örömet érzett amiatt, hogy ezután közelebb kerülhet Istenhez. Merthogy mindig is szeretett elmélkedni, és most, miután az anyagi világban szinte minden lehetőségétől megfosztatott, bőven van ideje gondolkodni. Ez éltette hét éven át. Derűs és békés volt, elkeseredésnek, lázadásnak, méltatlankodásnak árnyéka sem érintette. Ha meglátogatták, örült, soha nem tette szóvá, hogy milyen régen voltál már itt. Mikor távozott a látogató, nem vetette szemére, hogy nem tud tovább maradni. Dr. Gáty Jenő hitének ereje életének utolsó három hónapjában mutatkozott meg igazán. Amikor még tudtunk beszélgetni, elmondta, a fájdalmain keresztül egyre erősebben támadja a sátán, mert amikor annyira erős a fájdalom, már nem tud gondolkodni. Helyzetét úgy értelmezte, Isten őt nyilván azért tartja még itt ezen a világon, hagyja szenvedni, hogy a fájdalom lélektanán, bölcseleti és teológiai kérdésein saját tapasztalatai alapján is elmélkedhessen. Dr. Gáty Jenő életének üzenete valamennyiünknek, balsorsunkon kesergő honfitársaink számára is egyértelmű. Erősebb a hit és a szellem mint az anyag. Magnetofonra diktált elmélkedéseiből idézek:

„A mindenség szó, fogalom jól kifejezi azt, hogy ide tartozik minden, ami van, ami létezik. Nos a mindenség szellemi. Ura az Isten, Atya, Atyaisten, a világ ura. Különböző elnevezésekkel illeti az ember Őt, aki ezt az egész mindenséget uralja. Aki megszabja működését, tulajdonságait, törvényeit, ami ezen szellemi világon belül megjelenik. Minden hatalmú, mindent tudó, mindent látó, mindent halló a világ ura.” Soha nem tudtam úgy menni hozzá, hogy türelmetlen lett volna, pedig előfordult, hogy egyéb kötelezettségeim miatt egy-egy alkalom későbbre halasztódott. Kezdetben úgy gondoltam, én adok ezekkel a látogatásokkal, „beteget látogatok”, de egyre inkább úgy éreztem, nekem van szükségem őrá, arra a szellemi kisugárzásra, melyet közelségében éreztem, a szeretetnek, bölcsességnek arra az áramára, melyet nem szükséges szavakba önteni.

Számomra az ember teremtésbeli kitüntetett helyének legszebb bizonyítéka Gáty Jenő professzor példája, aki sebzettségében, röghöz kötő fájdalmaiban is a csillagokra tekintett, akinek világszemléletében a hit és a tudás egymást erősítette.

Végh László

Tejbolt

Valamikor az ötvenes években a környékünkön nyílt egy tejbolt, de nem akármilyen üzlet. Akkoriban a friss tejet még alumínium kannákból mérték, azonban már feldolgozás után, a szeparátorból került az üzletekbe. Itt azonban fölözetlenül adták, teljes zsírtartalommal, ráadásul nagyon olcsón. Édesanyám értett ahhoz, hogyan kell tejfölt, túrót, tejszínt készíteni, ezért megörült a lehetőségnek, hiszen így ezek a termékek egészen frissen kerülhettek a család asztalára. Egy feltétele azonban volt a vásárlásnak: csak nagyobb tételt szolgáltak ki, meg kellett venni legalább tíz litert, ennyi pedig nekünk túl sok lett volna. Anyám lelkesen közölte a kereskedővel, hogy ő majd megszervezi a szétosztást, hiszen a társaságban sok jó háziasszony van, akik hetente amúgy is megveszik a tejtermékeket. Az elárusító, egy idősebb, őszes férfi, mosolyogva és talán némi szomorúsággal válaszolta: „Asszonyom, nem tudja megszervezni.” Anyám csodálkozva nézett rá, mit képzel, hiszen egyebet is megszervezett már, ha valamire pult alól szükség volt, mindig neki szóltak, hazaviharzott, és telefonálásba kezdett.

Az első barátnő óvatosan nyilatkozott: – Hát… esetleg egy fél litert, aztán majd meglátjuk… – De hát te kitűnő háziasszony vagy, rendszeresen veszed a tejszínt, az egyebeket, ha nem tudod, én megtanítalak, még túrót, tejfölt is tudsz készíteni. A válasz gyanakvó hallgatás volt. A negyedik telefonnál adta fel, mikor a legjobb barátnője megkérdezte: – És neked mi a hasznod ebből?

Lehajtott fejjel ment vissza a kereskedőhöz, beszámolt a kudarcáról. Az csak bólintott, és búcsúképpen kiszolgált egy kisebb mennyiséget. Nemsokára be is zárt a bolt, amelyből csak akkor lehetett volna vásárolni, ha az emberek összefognak.

Kozma László

Isten szeretete

A marosvásárhelyi református gyermekotthonban hittan órán komoly dolgokról esik szó: Lídia néni a bálványok mibenlétét elemzi. A történelemmel kezdi, a régi egyiptomiakkal, meg más népekkel, de rátér arra is, hogy bálványok bizony ma is vannak. Sokan a pénzt, az anyagi javakat, de még a televíziót, a gépkocsit is fontosabbnak tartják Istennél.

Az utóbbi tételnél azonban Évike arcán töprengés jelenik meg, majd fölemeli a kezét: – Akkor nálunk is van bálvány az udvaron?

Kiderül, hogy a mikrobuszra gondolt, amellyel kirándulásra szoktak menni. Erzsike azonban helyére teszi a dolgokat: – Te buta, hát nem emlékszel, hogy a múltkor a templomba mentünk a busszal?

Merthogy úgy történt, hogy egy távolabbi istenházába hívták meg a csoportot, oda szerveztek látogatást. Így hát Erzsike a dolgok lényegét ragadta meg: a modern technika is elvezethet Istenhez, ha eszközként használjuk. De a továbbiakban is tanújelét adta lényeglátásának.

Évike észrevette, hogy Melike milyen lelkesen szorongatja a maciját. Komolyan rászólt:

– Aztán Melinda, te vigyázz, mert bálványimádó lettél!

Erzsike azonban, látva Meli meglepődését, a segítségére sietett:

– Szeretheted a macit is, csak nem annyira, mint Istent.

Mert azért túlzásokba sem kell esni, hiszen Isten a számunkra teremtette a világot: ezt akarta Erzsike reálteológiája kifejezni.

Kozma László

Dévai karácsony

Egyik adventi időszakban ellátogattam a dévai gyermekotthonba. A gyerekek örömmel fogadtak, este sétára hívtak, bejártuk a kivilágított várost, jólesett megosztani az élményt, együtt belépni a karácsonyi ünnep sugár-pitvarába. Célja is volt az utunknak, egy hatalmas fenyőfa, melyet az egyik téren állítottak föl, csillogtak-villogtak rajta az üveggömbök, a fényes papírba csomagolt dobozok, amelyek ki tudja, milyen titkokat rejtettek. Mikor innen már visszafordultunk, észrevettem, hogy a kis Sanyika nemcsak szorosabban kapaszkodik belém, hanem minduntalan a kezemre hajtja a fejét.

– Hát te mit csinálsz? – kérdeztem, arra gondolva, hogy talán elfáradt.

– Elalszom – felelt egy szóval, és én már megértettem azt is, amit nem mondott ki. Nemsokára elválunk, nekem másutt van a szállásom, ő egyedül fekszik le. Hát most még gyűjt magának egy-egy pillanatot az együttlétből, eljátssza, hogy éppen elalszik, és van mellette valaki, akihez odahajthatja a fejét.

– És mit álmodsz? – kérdeztem tréfásan, leplezve megindultságomat. De ő komolyan válaszolt:

– Csillagot.

Kozma László

Isten felé csak Istentől indulhatunk el. Ha elérjük őt egy logikai folyamat végén, ez csak azért lehetséges, mivel már jelen volt a kezdeténél. Jelen, de még nem felismert. Őáltala létezem mint gondolkodó lény… Így mikor egy ragyogó sugárnyaláb áttöri az ólomszürke eget, világossá válik számomra, hogy mindazt, amit láttam volna, mielőtt a napot láttam volna, e nap fényében láttam. A napfénytelen nap is csak a Nap által nappal.

Francois Varillon SJ: Isten alázata és szenvedése

Erdélyben több felé működnek gyermekotthonok, melyek a legkisebbeket fogadják be. Egy füzetecskét tartok a kezemben, címe: Nem csak kenyérrel. Hátsó oldalán kísérőszöveg: „Könyvünk illusztrációit a Lazarenum Alapítvány által létrehozott marosvásárhelyi Lídia Gyermekotthon lakói készítették, kiadónk felkérésére. Jakab apostol „tiszta és szeplő nélkül való istentiszteletnek” tekinti az árvák meglátogatását is: ne feledkezzünk meg tehát sohasem a nélkülözésben lévőkről, megszegvén a kenyeret.” A könyv bevezetőjét id. Visky Ferenc írta: „Amikor az ötvenes évek elején a református egyház lelki ébredéséért fáradozó lelkészeket, presbitereket, egyszerű egyháztagokat súlyos börtönbüntetésre ítélték, egyik pillanatról a másikra kiderült számukra, mekkora áldás a könyvek könyve: a Szentírás. Hosszú éveken át nem vehették kezükbe a lélek mindennapi kenyerét, reggeli áhítataikat is a fölserkenéskor leghamarabb eszükbe jutó ige alapján tartották meg. Voltak egyszerű parasztemberek a cellában, akik valóságos élő bibliákként egy-egy kevéssé ismert igével ajándékozták meg a hozzájuk fordulókat, hogy csendben elmélkedhessenek. Ott, a börtön falai között ismerték fel igazán, hogy a keresztyén ember életében a Bibliának a folyamatos tanulás tárgyává kell válnia. Ilyen előzmények után alakult ki immár Erdély-szerte az a gyakorlat, hogy a családi szertartások alkalmával, az étkezések idején ima gyanánt hangzanak el a Szentírás étkezéssel, hálaadással, örömmel kapcsolatos igéi. – Istennek különös módszere van a kenyérkérdés megoldására. A kenyeret kérni kell: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma…”(Mt 6,11) A kenyér az Isten iránti engedelmességünk függvénye: „Ha az én rendeléseim szerint jártok,… esőt adok nektek idejében,… és elégségig ehetitek kenyereteket. (3Móz 26, 3–5) Aki Istennek szolgál, arra gondja van, hiszen még azt is törvénybe iktatta, hogy a munkát végző állatnak sem szabad a száját bekötni: „Ne kösd be az ökörnek száját, mikor nyomtat!”' (5Móz 25,4) Az Istennek hálás ember az eledel élvezetének ajándékában részesül: „Az eledeleket Isten teremtette hálaadással való élvezésre…” Legyen gondunk azokra, akikkel éppen nekünk kell megosztanunk kenyerünket: „És osztogatott Dávid minden férfinak és asszonynak egy-egy kenyeret„ (1Krón 16,3). Ne feledkezzünk meg sohasem arról, hogy: „Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában” (Lk. 14,15). A földi kenyértől sohasem válhat el a mennyei kenyér, amiképpen a kísértő szándékolta ezt a pusztában. Aki elválasztja a kettőt egymástól, éhen pusztul.”

Visky Ferenc: lelki kenyér

Te kinek tartasz?

2000 éve, amikor elhangzott Gábriel főangyaltól a názáreti Mária felé, hogy születendő gyermekének Jézus legyen a neve, azóta foglalkoztatja az ő személye a vallástörténelem, a filozófia, a teológia és a művészetek világát. Talán azért is, mert a keresztény hit szerint ő nemcsak egy egyszerű ember, „emberfia”, hanem egyúttal az Isten Fia is. Ha csak a tudomány oldaláról nézzük, akkor is egy páratlan vallástörténeti jelenséggel kell számolnunk. Évszázadokon át keresztények milliói szegődtek a nyomába, követték tanítását, és gyakran adták életüket ezért a meggyőződésért.

Mivel már saját korában sem volt a Názáreti Jézus mindenki számára egyértelmű, ezért ne is csodálkozzunk azon, hogy a „Jézus-magyarázat” egyidős az ő földi megjelenésével. Ő maga is megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt az emberek, és ez a kérdés ettől kezdve végig aktuális maradt az éppen élő emberi nemzedékeknek.

Ahogy az embert saját léte állandóan foglalkoztatja, úgy a Jézus-kérdést sem lehet megkerülni: Kicsoda a Názáreti Jézus? Filozófusok, szektavezérek, tévtanítók igyekeztek deformálni és a maguk képére alakítani ezt a Jézust, de ő gondoskodott arról, hogy legyen egy közösség, az Egyház, mely őrzi azt az ősi tapasztalatot, melyet az apostolok nevében Péter fogalmazott meg: Te vagy a Messiás, az Isten Fia!

Tulajdonképpen nagyon egyszerű Jézus személyének elfogadása, ha hiszünk neki, és hiszünk Benne. Hit nélkül tehát csak a történeti Jézust látjuk, de aki a matérián túl éppen az isteni kegyelem segítségével képes a hit szemével látni, az felismeri Jézusban a Krisztust, az Istenembert. Mondhatnánk, hogy ehhez bátorság kell, egyfajta ugrás a láthatatlan felé, a hit világába. Ez azonban nem méltatlan az emberhez, és aki Jézust csak emberi módon közelíti meg, az is elismeri, hogy ő mindig hitet kér.

Ennek a hitnek a csírái ott vannak a nagy vallásokban, de minden ember lelkében, s aki tudatosan keresi a jót, ott egyre határozottabb formát ölt, s ha eljut Jézus nevéhez és személyéhez, akkor személyesen tud válaszolni a „Te kinek tartasz?” kérdésre.

Dr. Kránitz Mihály

Isten nem az idő kezdetén alkotta az eget és a földet, hanem Krisztusban, mert ő Ige volt az Atyánál, ami által és amiben minden lett.

Szent Ágoston: A teremtés könyvéről

József apa és Isten szolgája, pap. Látomásában fölmerül Krisztus sorsa, a keresztvitel, amelyben már nem állhat fia mellett. Szándéka azonban tovább él, és Cirénei Simon segíti Krisztust a kereszthordozásban.

Az angyali üdvözlet

1954-ben a világegyház a Szűz Mária Szeplőtelen Fogantatás hittitok kihirdetésének 100-ik évfordulójáról emlékezett meg. XII. Pius pápa ennek az évfordulónak a megünneplésire a Szűzanyát a Világ Királynőjévé koronázta. A Szentatya felhívására igyekezett az eseménybe minden egyházmegye a maga módján békapcsolódni, így 1955-ben Márton Áron püspök május hónap utolsó vasárnapjára előírta Mária megkoronázásának jelképes megünneplését az egyházmegye összes templomában.

Köne Marika: Mária megkoronázása

Mária és Erzsébet

Gyümölcsoltó Boldogassszony

Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe március 25-én van, és a világegyházban sehol másutt nem nevezik így. Hivatalos latin neve kettő is van: Conceptio Domini, azaz: az Úr fogantatása. És: Annuntiatio Beatae Mariae Virginis, nagyjából: A Boldogságos Szűz Mária köszöntése. Ezt inkább így szokás mondani: az angyali üdvözlet ünnepe. Lukács evangéliuma szerint az Úr angyala, Gábriel köszöntötte így az egyszerű názáreti leányt, és magasztos titkot közölt vele: a második isteni Személy a Szentlélek erejéből emberi testet vesz magára az ő méhében. Olyannyira emberközelivé lett az Isten, hogy az egyház liturgiája, teológiája is szinte kezdettől ama kilenc hónapra koncentrál! Ne feledjük: e nap és a karácsony, azaz Jézus születése közt pontosan ennyi idő telik el! Sőt érdemes megemlítenünk: mivel megváltásunk kezdetét ünnepeljük, sokáig az év kezdetét is innen számolták.

A magyar elnevezés sok százados. Nyilvánvalóan onnét ered, hogy ekkortájt kezdik oltani/ojtani a gyümölcsfákat. Igen kedvez ez a szerencsés elnevezésünk a sajátos teológiai tartalomnak is: Az ünnep neve nagyon is utal arra, hogy az emberiség elvadult fája a Megváltó eljövetelével lett gyümölcstermő, jó fává. Persze, más a hittudományi értelmezés, és megint más a néphit felfogása! A néprajzkutatók ezt is följegyezték: Az ekkor oltott fákat nem szabad letörni vagy kivágni, mert vér folyik belőlük. Ha valaki mégis kivág egy ilyen fát, az megvakul, halála után pedig elkárhozik. Vétke ugyanis oly súlyos, mintha embert ölt volna!

Ezen ünnep magyar neve egy jelzős szerkezet. A jelzett szóra is figyeljünk! A Boldogasszony vagy Nagyasszony a Boldogságos Szűz Mária neve a magyar nép ajkán. Eredetileg föltehetően a honfoglaló magyarok ősi asszonyistenségének a neve. Szent Gellért püspök tanácsára a térítők aztán Szűz Máriára kezdték alkalmazni: máig tartó sikerrel. A népnyelv és az egyházi gyakorlat egyformán használja. Milyen szép e sokak által ismert énekkezdő sor: „Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátrónánk…”

Egész ünnepnév-sor alakult ki az idők folyamán; Gyertyaszentelő Boldogasszony, Sarlós Boldogasszony, Kármelhegyi Boldogasszony, Nagyboldogasszony, Kisboldogasszony… Némelyikük protestáns ünnep is volt egy ideig. A Gyümölcsoltó Boldogasszony úgyszintén: az 1615-ös komjáti zsinatig biztosan. Az ünnep elnevezéseit Bálint Sándor kalendáriumából idézzük: Müncheni kódex: Máriának hirdete napja; Lányi-kódex: Testfogadó Boldogasszony; Érdy-kódex: Asszonyunk Szűz Máriának szeplételen foganatja; lőcsei kalendárium: Boldogasszony fogadása; Winkler-kódex, Debreczeni-kódex: Gyümölcsoltó Boldogasszony; a csángó Gajcsánában: Gyimőcsótó.

Holczer József Sch. P.

Sarlós Boldogasszony

Sarlós Boldogasszony ünnepét Szent Bonaventúra kezdeményezte; először a ferences rend vezette be 1263-ban. A világegyházban latinul így szerepel a nap, tehát július 2-a: Visitatio Beatae Mariae Virginis. Azaz: Szűz Mária látogatása. Ez hosszú ideig parancsolt ünnep volt: súlyos bűnt követett el tehát, aki aznap nem volt szentmisén.

Sehol másutt nem mondják így: Sarlós Boldogasszony! A világegyházban az e napon ünneplő Szűz Mária többeknek védője, pártfogója. Hozzá fohászkodhatnak a szegények, a szűkölködők, anyák. A magyar folklór és vallásos néphagyomány mindehhez sajátosan hozzáadja a maga mozzanatait. Sarlós Boldogasszony napján több helyütt a ház elé széket toltak, hogy Mária megpihenhessen. Lám, ez mindenképpen az aratással, a termékenységgel áll szakrális-szimbolikus kapcsolatban. Nagy igazsága van az Ipoly mentén följegyzett mondásnak: „Ha Sarlós Boldogasszonykor esik, akkor utána negyven napig fog esni!”

A Boldogasszony név Szűz Máriának szóló megtisztelő elnevezés. A Sarlós név különbözteti meg a többi Boldogasszonytól. Most tehát nem a Kármelhegyi, nem a Havas, de nem is a Nagy- vagy a Kis-Boldogasszonyt vesszük körül ünnepléssel… Célszerű volt a jelzőt adni Máriának: népünk nem Péter-Pálkor kezdte az aratást, hanem épp e Boldogasszony-ünnep másnapján…

Sarlós Boldogasszony ünnepe a csíksomlyói kegytemplom búcsúnapja.

Holczer József Sch. P.

Havi Boldogasszony

Ez a Mária-ünnep eredetileg a Szűzanya római főtemplomának, a négy patriarchális bazilika egyikének, a S. Maria Maggioré-nak fölszentelési évfordulója. Az Érdy-kódex szerint: „Azon éjjel álmában megjelenék asszonyunk Szűz Mária úr pápának mondván: Azon helyet, hol az én nevemben egyházat parancsolok rakatnod, meghintem csodálatos hónak leesésivel, ki jegyzi az én tisztaságomnak szeplőtelenségét és vigasztaló Szentléleknek malasztját.” A szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom a kultusznak talán legkorábbi emléke hazánkban, és nyilván a legrégibbek közé tartozik Közép-Európában is. A templom freskója Mária hét fájdalmát és hét boldogságát ábrázolja. A Havi Boldogasszony barokk tiszteletén főleg a jezsuiták buzgólkodtak: a jezsuita alapítások számára bőségesen készültek másolatok a római kegyképről (Bálint Sándor). A csoda szimbóluma mélyebb annál, semhogy pontosan szavakba lehetne önteni. Isten váratlan kegyelme bármikor megnyilvánulhat, vigasztalást nyújthat, örömet hozhat. A Szűzanyával kapcsolatosan emlékezzünk meg egy csíksomlyói szerzetes költőről, Papp Asztrikról, akit 1957-ben hét évi börtönnel sújtottak, mintha az 1951-ben írott verse teljesedett volna be. „Történjék bármi/ a vérhullásig, csonttörésig,/ szívszakadásig:/ imádandó szent Tervedet/ Uram, ó meg ne másítsd!” A betlehemi jászol és a golgotai út: Krisztus követőjének is ez volt a sorsa. Kötetének utószava írja: ”Ezt a kemény kopárságot, amely embert, állatot, tenyészetet önmagává hasonlít, a ferences szellem szimbóluma, a Csíksomlyói Mária anyai mosolya humanizálja, az teszi általában elviselhetővé, az tartja magasban megpróbáltatások idején.”

Kozma László

Kereszt

A baltavári Kelemen lányok közül anyám legkisebb húga, a szép nevű Rózsa tartott a keresztvíz alá. Ő lett az én Keresztanyám. Zrínyi József plébános úr csorgatta rám a májusi, orgonavirágos oltár előtt a keresztvizet. Sivalkodtam, ahogy illik: rúgtam a pólyát, s a pólyán át a boldogan piruló, sírásomat csitítgató Keresztanyámat. De legalább él, s lám, mennyire!, sóhajtott föl a népes família, s él Édesanyám is, akivel ugyancsak meggyötörtük egymást világrajövetelem hosszúra nyúlt napján. Lehet, hogy már ekkor mindent megfogadott a Teremtőnek a bábaasszony körül sürgölődő legkisebb Kelemen lány, amit a keresztszülőnek, ha komolyan veszik hivatásukat, a keresztelés alkalmával kell hangos szóval a pap kérdésére megerősíteniük. Hogy hitre nevel, vigyázza lépteimet, s imáival közbenjár értem, afféle nagyon is valóságos őrzőangyalként ott áll mögöttem. 1949-ben ezt rebegte el Kelemen Rózsa a keresztelőkútnál.

Nos, az én Keresztanyám eddigi életem minden keresztútján ott állt mellettem: ő lett a Kereszt. Mert neve is így rövidült, csupaszult. Így magasult: jelként, figyelmeztetésként s nemcsak előttem, de az egész család előtt is. Anyám helyett is anyám, aki megtanít különböző imádságokra, s azokat be is vasalja, aki ministrálni küld, aki személyes agitációjával eléri, hogy szüleim egyházi középiskolába küldjenek Szent Márton hegyére, ahová ő kísér el, s ő látogat legtöbbet. Aki szerette volna, ha a papi pályát választom. De csalódást okoztam… pedig ő talán ezért imádkozott legbuzgóbban. Szép lány volt, városon is tanult, aztán a háború után visszajött a falunkba, hogy ne találjon férjet magának. Így lett a népes család esze, mozgatója. Férfiakat megszégyenítő határozottsággal vitte a keresztet, figyelmeztetett mindennap a keresztre: ő volt a Kereszt. Az én Keresztanyám, aki eltemette szüleit, öccsét, nővéreit. Most egyedül él az ősi házban. Keresztként meggörbülve tapossa nyocvanhatodik évét. Naponta látogatja az Isten házát, két falu temetőjét. Utazik, beteget ápol. Kimerülésig dolgozik. Süt-főz. Főleg a szomszédoknak, mert maga már alig eszik. Időnként összeesik, aztán fölkel. Tavasszal még mindig kimeszeli a házat. Minden este megnézi a tévében a híradót s az időjárás-jelentést, utána elimádkozza az Úrangyalát. Az élőkért és a holtakért külön személyre szóló fohászokat mond. Így is nehezen lesz éjfél. Reggel az első harangszóra már talpon, mintha csak valahai kenyérsütéshez kellene befűteni a kemencét. Meditál, imádkozik, tervez. És már reggel Keresztet vet erre a napra is. De ő elmúlhatatlanul a Keresztanyám marad: ő az örök Kereszt. E jelben, bárhol is kerül elém, mindig feltűnik az ő arca is. Tudom, hogy egyszer rábízattam. Felel és imádkozik értem. Helyettem…

Nagy Gáspár

Köpönyeges Mária

Az újesztendő első napja Szűz Máriának, Isten Anyjának ünnepe. Január régi magyar neve Boldogasszony hava. A magyar nép Mária-tiszteletét számos művészeti alkotás jelzi. Ennek egyik legszebb formája az ún. Köpönyeges Mária ábrázolás: a Szent Szűz hosszú, bő palástját széttárva, oltalma alá vonja a hozzá folyamodókat. Szűz Mária isteni anyasága révén nyerte el a Mindenek Anyja és az Irgalmasság Anyja szerepét. Ő a legfőbb közbenjárónk és oltalmazónk, melynek hathatós kifejezője a képzőművészetben a köpeny. Már Szent István királyunk a Szűzanya oltalmába ajánlotta országunkat.

Mária nyitott oltalmazó palástjának országfelajánlással összekapcsolt megjelenítésére talán legszebb példa a sümegi püspöki palota Szent Márton kápolnájának oltárképe. A legkorábbi és leggazdagabb Köpönyeges Mária–ábrázolásokat a Kárpát-medencében a középkori templomokban, falképeken találjuk: a ma is folyamatosan előkerülő középkori emlékek száma megközelíti a félszázat. Kiemelkednek az erdélyi Gelence, Bögöz, Kilyén és Szék templomainak falképei, ahol az Utolsó Ítélet ábrázolás gazdagon illusztrált részeként jelenik meg a fiánál üdvözülésünkért közbenjáró Szűzanya: az Ítélkező Krisztus jobb oldalán a feltámadott lelkek csoportja mellett Köpönyeges Mária áll könyörögve értük és a purgatóriumban lévőkért, míg a másik oldalon Szent Mihály az elkárhozott lelkeket tereli a Pokolba.

A középkori teológiai oktatás, a falusi mindennapi szentmisék legfontosabb eszköze a szemléltetés volt, melynek legalkalmasabb módja a falfestmények. A hívő ember földi életének középpontjában az üdvözülés várás, az üdvözülésre készülés áll. Az Oltalmazó Szűzanya királynői palástjának szimmetrikusan kitárt íves formája kapura emlékeztet, hiszen ő a „Mennyország ajtaja”, ahogy a lorettoi litániában is megemlékezünk róla. Rajta keresztül, általa, közbenjárásával juthatunk el Krisztushoz, az örök élethez. Nem véletlen, hogy a templom főbejárati ajtaja felett áll Sopronban, hogy igen gyakran festették a szentély kapujára, azaz a diadalívre, melynek egyik ékes példája az erdélyi almakeréki. A templomtérben a szentély a középkori szimbolikában a mennyországot jelképezte.

„Mária Eklézsia”, azaz a palástos Szűzanya magának az egyháznak a jelképe, aki védelmet nyújt. Háborúk, járványok idején a templom szolgált menedékül a környék lakosságának. Mária „kiterjeszti szárnyait”, palástjával oltalmat kínál minden földi veszedelemmel szemben, magához gyűjti híveit, hogy fiánál közbenjárva az örök életre vezessen bennünket. A török idők alatt, és az idegen megszállásra emlékező barokk képeken a Köpönyeges Mária–ábrázolások egy új fajtája alakult ki, mondhatnánk politikai aktualitást is nyert. Itt már nemcsak az egyéni üdvözülésről van szó, hanem az ország, a nemzet védelméről is. 1556-ban Wolfgang Lazius Magyarország térképén Szent István és Szent László tárja szét a Szűzanya palástját. A fent említett sümegi példán országfelajánlást láthatunk. Az árpási oltárképen Mária köpönyege alatt megjelenik Magyarország térképe (1666/67). Az oltalmazó palástos Szűzanya ábrázolása sok középkori elemet megőrizve napjainkig él. Elég csak a máriabesnyői búcsújáró kapucinus templom 1941-ben festett falképét említeni. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy az egyéni és nemzeti üdvözülésünkért közbenjáró Patrona Hungariae, oltalmában van országunk, mely nem más az államalapítás óta, mint Regnum Marianum. Méltán került Boldogasszony Anyánk kezdetű néphimnuszunkba is e sor:

„Anyai palástod terjeszd oltalmunkra.”

Gombosi Beatrix

Kert

A virágaid itt virítnak A kertünkben, akár a csillag. Akár az égbolt tükörképe Fehér szirmok a füvön égve.

Isten igéje = Logosz; (a görög szó, „logos” annyit jelent, mint értelem, tehát valaminek az értelme) jelenti a Teremtés értelmét, és ez eljött közénk, emberek közé.

Henri Boulad S. J.: A logosz

A Mikulás az Mikulás!

A karácsonyesti ünnepet szépen készíti elő az ajándékosztó Mikulás, aki puttonyában minden arra érdemesnek hoz valamit, de legnagyobb ajándéka a várakozás, a reménység felkeltése szívünkben. Szent Miklós, az ókori Myra püspöke családunkban gyermekkorom idején megtarthatta igazi nevét, ami az elmúlt évszázad ötvenes éveiben nem is volt kis dolog. A mindent elöntő vulgarizálás, a hagyományok erőszakos eltörlésének igyekezete szinte kötelezően neveztette a Mikulást Télapónak, mint ahogy Szent István királyunk ünnepét is megpróbálták megfosztani eredeti tartalmától. Anyám azonban, mint egy kardos angyal, mindig haragra lobbant, amikor ezeket a törekvéseket észlelte, szembeszállt a hivatalosan tanítandó ideológiával, hangsúlyozottan őrizve a Mikulás elnevezést. Amitől aztán az én képzeletemben a Mikulás bácsi köpenye pirosabb volt, és a szakálla is valóságosabb, talán még a hónál is fehérebb, mint azokban a házakban, ahol még a nevét sem tudták. Hiszen a szeretet volt a festéke, és hozzánk igaz valójában jöhetett el az, aki a hagyományok szerint annyi jót tett az emberekkel. A valódi szentek tulajdonsága szerint úgy elrejtőzött a cselekedetei mögött, hogy őt magát alig ismerjük. Legendák egy-egy mozzanata idézi fel arcát: püspöknek égi intés nyomán választották. Mikor a környék püspökei összegyűltek a választásra, egyikük éjszaka szózatot hallott: „Holnap délben állj a templom kapujába, s az első ember, aki akkor belép, Miklós nevet fog viselni, őt szenteljétek püspökké.” Így is lett, habár a történet szerint a szerény Miklós megpróbált tiltakozni, de hát a szerénység éppen egyike a legszebb tulajdonságoknak, ezért aztán ellenkezése csak újabb bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy jól választottak. Mutatja ez a történet azt is, hogy édesanyám igencsak helyesen járt el, amikor ragaszkodott a Mikulás nevéhez: lám, püspökké választásában is milyen nagy szerepet játszott, hogyan is felejthetnénk el, különösen, hogy ajándékait ugyanakkor elvárjuk. Egy másik történet arról szól, hogy éhínség idején a Myra kikötőjében horgonyzó gabonaszállító hajók kapitányait rábeszélte, hogy a császárnak szánt gabonából adjanak az ottani népnek is. A hajósok csakugyan teljesítették a püspök kívánságát, és mikor céljukhoz érkeztek, meglepetéssel tapasztalták, hogy a rakomány súlya nem csökkent, megegyezett azzal, mint amennyit Alexandriában behajóztak. Miklós ünnepe az adventi karácsonyra készülés időszakába esik, ez a történet már Krisztus kegyelmi csodáit idézi. Azt is példázza, hogy az éhezők táplálásához szükség volt a hajósok szándékára: Isten a szívünk kívánságát, nagylelkűségét sokszorozza meg. Ezért bármilyen kis cselekedet naggyá lehet, hatásában túlterjed a mi véges erőnkön. Ne mondjuk hát soha azt, hogy úgysem ér semmit, amit csinálunk, hát inkább nem is tesszük meg – ez bizony csak kényelemszeretet, kibújás a felelősség alól.

Kozma László

Fenyők csöndje

A csíksomlyói pünkösdi búcsúra, amióta nem tiltják hatalmi eszközökkel, százezrek zarándokolnak. Fölfelé nézve, a napba tekintve, mint a vasárnapi hajnalon a csángók, akik sorsukat kutatják az égbolton. A magyarság lelki központja lesz ekkor a hegyoldal, a kis székely város határai kitágulnak, egészen odáig, ahol a szívekben él még a hit, remény, szeretet. A hatalmas fenyők kiterjesztik ágaikat egy kicsiny nép fölé, mintha az erdő az Úristen óvó karja lenne, amely mindig megvédi a hozzá fordulót. Ehhez a kavargáshoz, nyüzsgéshez egy másfajta hangulat is hozzátartozik: az elmélyülés némasága, a templomban virrasztóké, a halkan fohászkodóké. Mert a természet is kétféle, a szélzúgáshoz, viharok dördüléséhez a tisztások csöndje is hozzátartozik, melyben halkan, észrevétlenül nyílnak ki a virágok, a sziklatömbök oltalmában havasi gyopár fehérlik. Ez a másféle hangulat, a csönd fogad most Szent Miklós ünnepe előtt két héttel a csíksomlyói hegyoldalon, az oltárépítmény mellett kanyargó ösvényen. Csak a meginduló hóesés zizegése hallatszik, mintha aprócska szárnyak milliói csapódnának az elszáradt falombokhoz. Muzsikál az erdő, a természet örök ritmusát dalolja. Az ösvény kanyarodik egyet, úgy ér le a kegytemplomhoz, melyben most félhomály van, az oltár fölött a Csíksomlyói Mária körben megvilágított szobra azonban a napbaöltözött asszony alakját idézi. Kétoldalt Szent István és Szent László őrzi hitünk, kultúránk, nyelvünk épségét. Szent Lászlónak Erdélyben különösen erős a kultusza, hiszen sok csatáját vívta meg itt a támadó kunokkal szemben. Nagy királyunk alakja több Árpád-kori freskón is feltűnik. Egyik legismertebb, legszebb ábrázolása a gelencei templomban található, azt a legendát jeleníti meg, mikor László megmenti az elrabolt leányt. Ennek az ábrázolásnak külön értéket ad, hogy László harcát párhuzamba állítja Krisztus szenvedéstörténetével, kifejezve, hogy Szent László Krisztus lovagja, az ő keresztáldozata által győz. A templomból kilépve Gergely István plébánoshoz indulok, aki 1987 óta tevékenykedik ezen a vidéken. A csíksomlyói pünkösdi búcsú délutánján ő tartja a csángó misét a csobotfalvi templomban. A gyimesi csángók gyalogosan, népviseletben érkeznek, a misén felhangzanak gyönyörű ősi énekeik. Gergely István a gyakorlatban is sokat tesz a magyar kultúra megőrzéséért: 1992-ben létrehozta a Csibész alapítványt, mely az árvaházakból 18 éves korukban kikerülő fiataloknak ad szállást, munkalehetőséget. Az alapítvány a mezőségi Vicén házakat vásárol, melyekbe a csángóföldről visz lakókat. A településen újraindult a magyar iskola, a főtéren Rákóczi szobra áll. A hagyomány szerint a vesztes zsibói csata után a vicei várba vonult vissza a fejedelem, ahol a várkapitány a rokona volt. Az alapítvány a kisebbekkel is foglalkozik: családi ház típusú gyermekotthonokat hozott létre, ezekben csángó gyermekek laknak nevelőjükkel. Szépvízen hat házban 75 gyermeket gondoznak. A Csíksomlyótól nem messze fekvő csomortáni otthonba már a plébános úr kalauzol. A falu határában kereszt áll: Gergely atya elmondja, hogy 1694-ben, az utolsó tatár betörés idején egy Csomortán nevű ember innen nyilazott a tatárokra.

A csomortáni otthonban csodálatos köszöntésben volt részem: mikor Gergely atyával beléptünk, a gyermekek felkiáltottak: – Nézzétek, megjött a Mikulás! Hatalmas nyüzsgés tört ki, volt, aki hozzám, futott, volt, aki a szoba sarkába szaladt. Pedig se kucsma, se bunda nem volt rajtam, nem is szarvasfogaton érkeztem. De künt éppen szállingózni kezdett a hó, és olyan jó volt hinni a csodában. Tíz gyerek nagyon látni akarta a Mikulást, ezért aztán meg is érkezett hozzájuk. Kicsik és nagyok, így várjuk a csodát mi is a Kárpát-medencében, és ha nagyon várjuk, akkor talán hozzánk is elérkezik végre újabbkori történelmünk zegzugos útjain.

Kozma László

A testetlen megtestesül, az Ige tömörré válik, a láthatatlan látható, az érinthetetlen tapinthatóvá válik, az időtlen elkezdődik, az Isten Fia az emberfia lesz, Jézus Krisztus tegnap és ma, ugyanaz mindörökké.

Nazianzoszi Szent Gergely: Teofánia ünnepére

Kétféle idő

A karácsony a család, a szeretet, a közvetlen, tiszta érzések ünnepe. Ugyanakkor a legnagyobb misztérium is: hiszen az születik meg, akinek a létezése végtelen, időn túli, aki a teremtés kezdete óta jelen van. A kétféle idő, az isteni és az emberi fonódik egybe ezen a napon – az emberi elme igazából csak saját földi létezésének pár évtizedét tudja átfogni.

A titok azonban már a gyermeki lelket is megérinti, mint a lepkék tánca a virágos mezőn: mintha biztatna, ne add föl a reményt, próbálj a közelembe kerülni, hiszen arra vagy teremtve, hogy a legnagyobb kérdésekkel foglalkozz.

A marosvásárhelyi Lidia református gyermekotthonban a magas filozófia a villanykapcsoló megjavításával kapcsolatosan került terítékre. Nem elvont gondolatok, hanem egy gyakorlati párbeszéd formájában, mely két kislány, Évike és Erzsi között zajlott.

– Most sötétben maradunk?

– Dehogy maradunk, Jézus megjavítja a kapcsolót.

– Dehogy javítja meg, Jézus kicsi!

– Már hogy lenne kicsi.

– Hát csak karácsonyra születik meg!

– De már megszületett a múltkori karácsonykor, és ő is úgy nő, mint te. Már nagy Jézus, és meg tudja csinálni a kapcsolót.

– Nem, Jézus kicsi.

Fény, világosság és villanykapcsoló: tömérdek gondunk között érezzük, tudjuk-e mi, felnőttek, hogy egyedül Jézus képes megjavítani a kapcsolót?

Kozma László

Ajándék

A marosvásárhelyi Lidia gyermekotthon naplóját lapozom, apró történeteket jegyeztek fel benne, melyek valóban megragadók, jellemzik a bontakozó gyermeklelket, amely a szüleitől való megfosztottság állapotában érzékenyebb, sebzettebb.

„Túl vagyunk a reggeli zsinaton, a gyerekek nagy része már eltávozott az iskolába, csak a legkisebbek vannak itt. Közöttük a négyéves Istvánka, aki most hozzám somfordál és megkérdezi:

– Te szejecc engem?

– Persze, hogy szeretlek.

– Akkoj kéjek egy pici vajamit.”

Kifejezésre juttatja így, hogy voltaképpen az adás mozdulatát kéri, a szeretetet, ami a legkisebb apróságot is képes csillogó kinccsé változtatni. Talán ebben van a dolgok belső lényege, aminek a meghatározását annyit kutatták a filozófusok: nem a külső hasznuk, hanem hogy milyen szívvel adják őket. Kiegyezik bármilyen kevésben is, ne lehessen akadály, hogy most esetleg nincsen átadható értéked. Mert van valamid, amit bármikor teljesen átnyújthatsz: önmagadat. Keveset kért? Nem, éppen így kérte a legtöbbet, téged is ráébresztve arra, hogy milyen gazdag vagy. Önmagad akkor is odaadhatod, ha semmid sincs. Ne rejtőzz el hát az anyagi értékek mögé, ne tedd személytelenné az adás mozdulatát. Egész filozófiát lehet fonni a rád tekintő szempár köré, de a lényeget akkor sem tudhatod pontosabban elmondani. Azt, hogy nem az anyagi érték a fontos, hogy amit átadsz, az csak jele a szeretetednek, hogy a szándék mérhetetlenül több lehet magánál az ajándéknál.

Kozma László

Együttlét

A következő történetet Csaba testvér, a dévai gyermekotthon alapítója mondta el:

„Irénke hosszú hányódás után került hozzánk, anyja gondolkodás nélkül ideadta, utána sem törődött vele. Próbáltuk rávenni, hogy látogassa, de ő, habár mindig megígérte, fogadkozott, ezt sohasem teljesítette. Pedig lettek volna alkalmak: a gyerek szereplése az évnyitón, szép kis verset tanult meg, az első áldozás. Az utóbbi esetben még a szertartás is később kezdődött, annyira kért Irénke, hogy biztosan eljön az édesanyja. Tudtuk ugyan, hogy hiába hívtuk, most sem lesz semmi a látogatásból, mégis teljesítettük az elsőáldozós kívánságot, hiszen az előkészület maga is várakozás Krisztusra. Ezután is igyekeztünk széppé tenni az ünnepeket Irénke számára, de éreztük, hogy valami mindig hiányzott. Karácsony közeledtével ezért kocsiba ültünk, felkerestük az édesanyát, essen meg hát a találkozás is, könnyebben telnek így a szenteste pillanatai, hiszen biztos voltam abban, hogy az édesanya meghívásunk ellenére sem fogja felkeresni az intézetet.

Az anya szinte leírhatatlan körülmények között lakott: az épület valamikor sertéstelep volt, aztán a város odaadta a hajléktalanoknak, de éltek itt a blokklakásokból kitelepített családok is. Pár négyzetméteren, a rácsokra takarót, ezt-azt akasztottak, de a matracot sokan a betonra tették. Volt, aki valamennyire kicsinosította ezt az emberinek alig nevezhető lakhelyet, mások nem nagyon törődtek a körülményekkel: az édesanya az utóbbiak közé tartozott. No, de legalább annyi becsület volt benne, hogy a megbeszélt találkozó alkalmával otthon tartózkodott. Mikor a gyerek meglátta, mintha ott sem lettem volna, karját kitárva futott hozzá, nem érdekelte még az a közöny sem, amely szinte sugárzott az anyából. Vagy lehet, hogy mégis volt egy saját hullámhosszuk, amelyet én nem érzékeltem, nem vettem észre?

Talán mondanom sem kell: a gyerek nem jött vissza velem az otthon melegébe, tisztaságába, ott töltötte a karácsonyt az édesanyjával egy szennyes takaró alatt, dideregve, éhesen, hiába tudta, hogy várja a közös ünneplés, a torta, a meglepetés, hiába készült a szereplésre, a versmondás sikerére, most erről is lemondott. Semmi más sem érdekelte, minden egyebet elhomályosított az a végtelen öröm, hogy most együtt lehet az édesanyjával, bármilyenek is a körülmények.

Mert Istennek ez a legnagyobb csodája: hogy vannak olyan, szívbe oltott kapcsolatok, melyeket semmi sem változtat meg. Talán az isteni hűségnek magának a tükrei ezek a gyermekarcok, melyek akkor is adnak, ha semmijük sincsen, viszonzás nélkül is kitartanak a szeretetben, hogy végül mégis átformálják az egész világot.”

Kozma László

A karácsony titka

Egy olyan karácsonyt szeretnék felidézni, amely nagyon egyszerű volt, de éppen ezért nagyon kedves a szívemnek. Az emlék messze vezet visszafelé az időbe, egészen az elmúlt évszázad második felébe, az 1920-as évekbe. Hosszú ez az út, lassan szinte száz esztendőt ölel föl, nemcsak az akkori emberek nincsenek már, de múlóban van sok szép szokás is, mely az ünnepek hangulatát adta. A karácsonyi ünnep már az otthoni, kiskunmajsai készülődéssel elkezdődött: A felnőttek beszélgetése csak fokozta a várakozás izgalmát: „Csak aztán be ne fútta volna a szél túlságosan az utat az éjjel, mert akkor át nem jutunk. Emlékeztek, a horpadásban az elmúlt télen a fűzfa hegyéig ért a hó.” Most azonban szerencsésen megérkeztünk nagyszüleinkhez, este pedig már boldogan csodáltuk a gyertyákkal díszített karácsonyfát, melyre gyönyörűen kifényesített almák is kerültek. Másnap az ebéd befejeztével nagyanyám titokzatos arccal felvette a sarokból a kosarat, és elindult a „hambárba”, ahová a megfelelő időben búza közé almát és dinnyét rakott. Nem is volt szükség egyéb tartósításra, a búza egyenletes hőmérsékletet biztosított, az oda elhelyezett gyümölcsök frissen maradtak. Mi persze találgattuk, hova is indult nagyanyó, miért igyekszik annyira, pedig már tudtuk az előző évről, hogy mi következik, de éreztük, hogy itt az egyszerű cselekedetnél nagyobb titokról van szó, amely valahogy hozzá tartozik a karácsonyhoz, Krisztus születéséhez, ami az élet megjelenését, örökkévalóságát jelképezi. Nagyanyám aztán boldogan megjelent a kosár almával, a dinnyével, melyek elfogyasztása valóságos szertartássá változott. A férj kettévágott egy almát és a feleségének nyújtotta, édesapám édesanyámnak, nagyapám nagyanyámnak, kifejezve így kettejük egységét, meg hogy mindenüket megosztják egymással. Ugyanígy megosztották a szőlőfürtöt is, mert így téli időben szőlő is termett a parasztportán, a padláson akasztották fel a horgasfára, mi meg a létráról ámuldoztunk, micsoda bőség és illat van odafönt, a nádtető alatt.

Vékony Lajos

Karácsonyi szokások

A gyermek számára a legnagyobb meglepetést a karácson ünnepe hozza. Emlékszem arra, mikor megsejtettem, hogy edesapám őtözött angyalnak. Már nagyobbacska vótam s edesapám elment valahova, azt mondta, dóga van. S hát egyszer csenget egy pici csengettyű s az angyal hozza a karácsonfát. Azt a karácsonfát letette az asztalra s akkor felállott a padra s elkezdett verbunkolni az angyal a padon. Akkor elment oda, egy fazék pityóka főtt a füttő tetején, s a fedőt felvette, s letette. Édesanyám egyet a hátára csapott. Nekem olyan szeget ütött, hogy az angyalnak hogy mert edesanyám a hátára vágni. S abba a helybe kezdtem én gondolkozni s kezdtem figyelni, hogy amikor elment az angyal s hát hogy egyszer jő haza edesapám. Na aztán meg es mondtam, hogy edesapám vót az angyal. Úgyhogy már észrevettem ezen keresztül. Mert az ember örökké abba jár, mü es a gyermekeinknek abba jártunk, hogy meglepetés legyen. S aztán a templombeli karácson. Ezelőtt vót, hogy karácson estén Dénes Jóska bácsi, itt egy szomszéd ember, akkor még utána vót Bálint Imre bácsi, szépen tudtak énekelni, s úgy estéleg mán elmentek a templomba, s akkor egész este, míg kezdődött az éjjeli mise, szerre a karácsoni énekeket énekelték. Azután más pap jött, s feltett egy magnót s az énekelte a karácsoni énekeket. Pedig azt kár vót, azt a hagyományt kihagyni, mert az olyan szép vót. Úgy belélendültek az emberek, mire az éjjeli mise kezdődött, hogy egyre-másra karácsoni énekeket énekeltek, lelkesedett mindenki. Most azt a műénekeket fújják, fújják, azt késérni se lehet. Most már csend van, kezdődik a mise, alatta énekelődik, s azzal vége es van. Aztán van karácson éjjelén nekünk az énekelés, a kántálás. A legények karácson napján este haton, heten szoktunk járni. Akkor megtanuljuk, előtte próbákot tartunk s vagy harmonikával, vagy hegedűvel, például nekem vót harmonikám, s akkor három éneket legalább elénekeltünk a leányoknál az ajtóban. Szent karácsoni éneket. S akkor bémentünk, béköszöntünk, s amikor béjöttünk vóna, akkor mondtunk vicceket az ajtóba, s próbáltuk, mintha futnánk el. S akkor a leán kifutott, béhívott. S amikor aztán jöttünk bé, mondtuk azt a verset, hogy „Isten áldja meg e háznak gazdáját, Leányával együtt kedves gazdasszonyát, Hogy örömmel láthassák a kisded Jézuskát, Szent Józseffel együtt szép Szűz Máriát.” Ez a béköszönő vót, s akkor leültettek, megkínáltak pohár pálinkával, pohár borral, tésztával, mivel. Az éneklés után mondtunk olyan vicceket, hogy „Mennyből jöttünk tihozzátok, van-e szilvapálinkátok. Vagy van-e mézes pálinkátok. Ha nincs mézes pálinkátok, a többit meg es ihassátok.” Vagy „Ha mézes fog lenni, el fogjuk köszönni, ha tiszta fog lenni, fel se tudjuk venni.” Olyan mókásan az ajtóba odabúva mondtuk. Aztán mikor mentünk el, elénekeltük „Pásztorok, keljünk fel”. S akkor elmondtuk: „Nemes házigazda, maradjon békében, Bocsásson meg, ha vétettünk csekély verseinkkel. Csekély verseinkkel gerjesszük örömre, Krisztus urunknak példatételére.” S avval vonultunk el, mentünk a másik leánhoz. A falut végigjártuk, még úgy es vót, hogy 25-30 leánhoz es, még hajnalig. Aztán reggelre jól elfáradtunk, még illogattunk es. Úgyhogy ez erőst hagyományos itt nálunk. Még jártak a házaspárok es, aztán egy elindult, s megénekelte a másikat, s úgy es vót, esszegyűltünk 15-20 házaspár es, úgy egymás után sokszor úgy es vót, még a házba be se fértünk, a küszöbön is mindenütt ültünk, mikor valakihez bémentünk. Olyan jó esszeköttetés, az a karácsoni szeretet így megoszlik. Ezek jó hagyományos dolgok, nem mindenütt csinálják. A legények most es járnak. Hetedik, nyolcadikos gyermekek is, azért az már látszik, hogy az emberek úgy únják formán. Nem mindenkinek van az ínyire, hogy valaki odamegy, pedig ez szép dolog. Inkább sokan odaülnek a tévé eleibe, s ha van egy jó karácsoni adás, inkább ott elnézik. De azt meg lehet látni máskor is.

Köne Ambrus

Láttuk az Úr csillagát

Én a templomban nőttem föl, kicsi gyermekkoromban sokat ministráltam. Közel vót a templom, edesapámék es vallásos emberek vótak. Óvodás koromban kezdtem templomba járni. Házszenteléskor már első osztályos koromban vidimus vótam, ők mondják el, hogy látták az Úr csillagát. Mert a küssebbeket csak csengettyűsnek, de én csengettyűs sose vótam. Az idős pap bácsi vót Bakó Gábor. Minden évben végigjártuk az egész falut. Amennyi gyermek vót, béosztotta a pap bácsi, hogy minden gyermek legyen. Ettől a házszámtól eddig a házszámig, s akkor jöttek a más leváltók, s a csengettyűsök es így cserélődtek. Most es úgy van. Adtak pénzt, ha valaki papírpénzt adott, egy zacskót vettünk, abba tettük bé. S azt a végivel elosztották. A vidimusoknak több pénzt adtak, a csengettyűsök kevesebbet kaptak. A csengettyűsök vízkereszt környékén, amikor a pap a házat megáldja, két-három házzal járnak elébb a paptól. Nálunk ugye mindenki katolikus, nálunk mindenkinél béengedik. A csengettyűs az, amelyik csengettyűvel előre bémén a házba, egy bottal, ilyen pásztorbottal, s a nyakába a csengettyű fel van kötve, csengetnek, három-négy gyermek van egy rendben, s akkor elmondják a verset. „Békesség e háznak, tudjátok-e emberek, jön a szent kereszt néktek üdvösségetekre. Eljön ma hozzátok örömet hirdetni, ha kész a szívetek az igét bévenni. Most tovább nem beszélek, most csak azért jövök, hogy a szent keresztnek szállást engedtek-e.” S akkor mondja a gazda, hogy engedünk. S akkor mondják: „Most Isten veletek, drága jó emberek, kik a szent keresztnek szállást engedtetek. A szent áldás maradjon veletek, ámen.” S akkor tesznek pénzt a zacskóikba, s olyan is van, hogy mondja a csengettyűs: „Lyukas a csengettyűm, bé kéne dugni.” A kaput nyitva hagyják, akkor jönnek a vidimusok, két vagy négy gyermek, akik fel vannak ministráns ruhába őtözve, s jőnek a pappal. S ők amikor jőnek bé, mondják: „Láttuk az Úr csillagát napkelet felől” s a másik felel: „Jöttünk, hogy imádjuk őt.” S a pap akkor érkezik bé, s ő mondja aztán, hogy „Békesség a háznál”. A pap elvégzi a házszentelést, s akkor keresztet csókol mindenki, kezet fognak s avval mennek. S az égő gyertya az asztalon van, s a pap az égő gyertyával kikísérődik a kapuig, vagy ezelőtt elkísérték a másik ember kapujáig. Azt tartották, ugye ezelőtt kendert termesztettek, s minél hosszasabban kísérik, annál nagyobbat nő a kender. S akkor vót, hogy adtak egy tányér kendermagot, s két tojást vagy három tojást beléállítottak. Az vót a házszentelésért a fizetség, a tojás es a kendermag. Ott ment a harangozó hátul, egy zsákkal s egy kassal a kasba rakta belé a tojást, s a zsákba bétette a kendermagot. S utána a pap, a kántor s a harangozó azt elosztották. Aztán ez már megszűnt, most pénzt adnak. Mikor harangozók vótunk, még mü es jártunk. Magyarországon nemigen van ez. Itt rendszeresen, mindenütt, még a városokon es, a tömbházakba, a blokkokba es elmennek. Minden évben, s felírja a kántor az ajtóra, Gáspár G Menyhárt M, Boldizsár B, s akkor keresztet teszen, s felírja az évszámot, az idén 2007. S akkor egész évben az ajtónak a félfáján ott van az az évszám, krétával, amit le lehet törülni. Újévi takarításkor törülik le azt az évszámot.

Köne Ambrus

Mint az Atya gondolatának elsőszülötte, tökéletes Ige, ő adott törvényeket a földre. Mint a Szűz elsőszülötte, igaz, Istennek tetsző, kiszabadít a pokolból mindenkit, aki követi őt. Mint a halál elsőszülötte ő az Isten életének szerzője és elseje.

Ireneusz: Krisztus, az elsőszülött

A filozófusok úgy fogalmaznak: másképpen létezik a szellemi és másképpen az anyagi. A szellemi világ egységes, az anyagi megjelenése sokféle. Krisztus csodáiban mintha eltűnne ez a határ, egy másféle matematika érvényesül. Egyetlen kenyérből ezrek képesek jóllakni, a mulandó testet meggyógyítja a hit. Ugyanígy, mulandó földi élete valamiképpen az öröklét tükre.

Bekapcsolom a televíziót: éppen egy riportfilmet sugároznak. Egy angol riporter a Niger folyó hullámain ringatózó hajóban arról faggatja a misszióban tevékenykedő Krisztinát, hogy hány embert sikerült megkeresztelniük. A válasz derűs és magabiztos.

– Ön nem a lényeget kérdezi. Nem az a lényeg, hogy mennyi a megtérők száma, lehet egy, száz vagy ezer, akár százezer is, az ugyanannyi. A lényeg az, hogy itt vagyunk, hogy látnak minket, találkoznak a tanításunkkal. A riporter nem enged. – Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tud adatokat?

– Természetesen, ismerem az adatokat, tudom, hányan járnak hozzánk, hányan vették föl a keresztséget. De, ismétlem, nem ez a lényeges. Az számít, ami a szívekben, a lelkekben történik. Az pedig megszámlálhatatlan.

– Engem viszont éppen ezek az Ön által lényegtelennek mondott számadatok érdekelnek.

A mosoly változatlan, Krisztina hangja azonban árnyalatnyival keményebb. – Ismételem, a kérdése teljesen értelmetlen, ezért nem létezik rá válasz sem.

– Az utazásunk úgyis több napig tart, engedje meg, hogy visszatérjek még a kérdésre. A vetítés folytatódik, a következő kikötőnél a filmet szerkesztő riporter megjegyzi: – Már nem is lepett meg bennünket, hogy Krisztina egy csónakban partra szállt, nyilván kényelmetlenek voltak a kérdéseim.

Pedig Krisztina megadta a választ, csak meg kellett volna hallania: – Mindegy, hányszor kérdezel, ugyanazt fogom felelni. Ahhoz, hogy ezt megértsd, neked kellene megváltoznod. De ne add fel. Megkaptad az egyetlen választ – gondolkozz el rajta. És ha megérted, te is egyike leszel azoknak, akikért egy végtelen folyón hajóra szálltam.

Felismerem, hogy Isten sehol sem mutatkozik meg erőteljesebben, mint az emberi nyomorúság mélységében. Isten itt a leginkább Isten, mert itt tökéletes szeretetként és együtt-szenvedésként van jelen. Isten a szeretet, akkor azonosulnia kell a szenvedő emberrel, annak egzisztenciális fenyegetettségében, magányában, kétségbeesésében és halálküzdelmében.

P. Henri Boulad S. J.: A tökéletes szeretet

A dicséret és a hála áldozatait mutassátok be Istennek. Íme, ez minden, amire Jézus igényt tart részünkről. Neki egyáltalán nincs szüksége a műveinkre, egyes egyedül a szeretetünkre, mert ugyanez az Isten, aki kijelenti, hogy egyáltalán nincs szüksége arra, hogy megmondja nekünk, ha éhes,(XLIX. Zsoltár) nem átall egy kis vizet koldulni a szamariai asszonytól. De ezekkel a szavakkal: „adj innom”, a mindenség Teremtője az ő szegény teremtményének a szeretetét kívánta. Szeretetre szomjazott…

Lisieux-i Szent Teréz: Szeretet

Borbánd falva pár percnyi járásra található Gyulafehérvártól. A 170 tagú katolikus gyülekezetben már csak néhányan tudnak magyarul, a misék kétnyelvűek. A családnevek között sok a magyar: Domby, Tót, Szabó, Horváth – viselőjük azonban már csak a románt beszéli. Egyikük 1956-ban kiállt a magyarok mellett, ezért öt évet ült. Ezeket az adatokat Bodoni Árpád nyugdíjas plébános mondja el, aki 1951-től öt évtizedig működött ezen a plébánián. Megszerették a szórvány-gyülekezetben, a gyulafehérvári teológián is sokat segédkezett: rendszeresen gyóntatott, Márton püspök kényszerű távollétei, bebörtönzése alatt sokat tett a lelki élet erősítéséért. Márton Áront idézi, aki 1955-ben, börtönből való kiszabaduláskor azt mondta: ne csak hirdessétek, éljétek az evangéliumot. 1961-ben, ezüstmiséjekor tőle kapott főpásztori áldást, az erről szóló levélből idézek: ”A papi hivatás kitüntető jellege éppen abban áll, hogy tanúja és eszköze lehet a kegyelem munkájának.” Ennek a kegyelemnek működését köszönte 1994-ben tartott aranymiséjén, melynek alkalmából Jakubinyi György érsek köszöntötte. „A papszentelés a II. világháború utolsó tombolása idején történt. 1944. dec. 10-én Erdélyből menekült kispapok álltak a papi rendet kiszolgáltató Mindszenty veszprémi püspök előtt, aki letartóztatva egy veszprémi fogda pincéjében fogadhatta a kispapokat.” Mindszentyt akkor a nyilasok tartóztatták le. Borbánd Árpád-kori katolikus templomának faragott szószékén a három apostol, Márk, Máté és Lukács mellett Krisztus alakja látszik, mintha a Megváltó maga lépett volna a negyedik apostol, János helyébe, aki ezzel a mondattal kezdte evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige”. A Krisztussal való belső azonosulás jellemezte Bodoni atya életét is.

Honnan származik az a törekvés, hogy az ateista is a maga meggyőződését a feltétlenség igényével képviselje? Honnan származik az a vágya, hogy ha már a vallás Istenét el nem fogadhatja, akkor bálványok előtt hódol?… Ember nem lehet a másik ember istene! A szabadság nem lehet az ember istene! Az anyag nem lehet az ember istene! Az ember minden képességével személyes, transzcendens abszolútumot igényel isteni partnerének.

Dr. Bolberitz Pál: A személyes abszolútum

Léleknélküli világunkban mi, keresztények is legtöbbször csak azért imádkozunk, mert megszoktuk, mint a többi rutinmozdulatot. Parancsot teljesítünk, és észre sem vesszük, hogy imádkozni annyi, mint elmerülni a szeretet tengerében. Átölelni Istent, és Szent Ferenccel mondani: Istenem, én mindenem!

Czirják Árpád: Az imádság

Jézus igazsága nem azt jelenti, hogy olyan jól kőbe véste, hogy az nem kopik el, vagy hogy az üveg alatt ott van, és akkor ott el lehet olvasni az ő mondatait, hanem azt jelenti, hogy ez a szívünknek a kőtábláiba vésve van jelen, és elevenen van jelen abban az egyházban, amelyik ezt őrzi.

Jelenits István Sch. P.: Jézus igazsága

A nyolc boldogság üvegablakai Temesváron

A temesvári forradalom nyomán bekövetkező rendszerváltásban előkerülhettek rejtekhelyükről a Krisztus boldogságmondását ábrázoló üvegablakok, melyek ma a püspöki palota emeleti folyosóján láthatók. Megőrzésük története a hit és a hűség története is. A temesvári szeminárium, ezen keresztül pedig az üvegablakok későbbi sorsa hűen tükrözi a XX. század történelmének vizsontagságait. Az épület felavatásakor már hadban állt egymással Európában a két szövetségi rendszer. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés nemcsak a történelmi Magyarországot darabolta fel, hanem a csanádi egyházmegyét is három részre szabdalta. A szeminárium létrejöttén bábáskodó Glattfelder püspök kénytelen volt elhagyni székhelyét, valósággal kitoloncolták, mivel nem volt hajlandó letenni a hűségesküt az új államra. A királyi románia államkeretei között még szabadon működhetett a papneveldében a magyar és német nyelvű képzés, ám a második világháború után kiépülő kommunista diktatúra megpecsételte a szeminárium sorsát. A papnevelde épületét 1947-ben államosították. 1951-ben koncepciós pert indítottak az egyházmegye vezetői ellen, melynek Dr. Boros Béla, a szeminárium utolsó rektora is áldozata lett, akit életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. A szeminárium elhagyásakor az ő utasítására szerelték le az üvegablakokat, és a püspöki székesegyház karzatára menekítették őket. A szeminárium díszítéséből csak ezek a szecesszió művészeti irányzatába tartozó alkotások maradtak meg. A nyolc boldogságot nem allegorikus alakok, hanem egy-egy szent alakja testesíti meg, hogy ezáltal közelebb hozza az evangélium üzenetét a papnövendékekhez. Így egy egyedülálló ikonográfia jött létre, olyan, különböző korokban és területeken élő szentek kerültek egymás mellé, akiket ritkán ábrázoltak együtt. A szeminárium alapkövét 1913. november 5-én, Szent Imre herceg névnapján tették le, az épületet 1914. szeptember 8-án, Kisasszony napján avatták fel. kitörése után. A szeminárium üvegablakait a gödöllői művésztelep alkotói készítették, vezetőjük Nagy Sándor és Körösfői-Kriesch Aladár volt. A szecessziós díszterem freskóit Körösfői-Kriesch Aladár készítette, Gellért püspök térítő munkáját ábrázolták.

A püspöki palotában látható első üvegablak Gellért püspök vértanúságát ábrázolja. A kép igen gazdag szimbólumokban. A kocsikerék értelmezhető világszimbólumként, nap-és holdjelképként, emellett küllőivel körbe írt keresztnek is tekinthető. A földre és vízre tűző napsugarak az isteni kinyilatkoztatást szimbolizálják, míg a kép bal sarkában virító sárga virágok a gyász és fájdalom kifejezői. „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek…”

Nagy Szent Leó pápa és Attila találkozása a béketeremtők boldogságára utal. Leó a rábeszélés erejével győzi meg Attilát a békekötés szükségességéről, ábrázolásuk egyúttal a katolikus egyház és a magyarság első találkozását is megjeleníti, hiszen a korban még általánosan elfogadott a hun-magyar rokonság eszméje.

A Szent Istvánt ábrázoló üvegablak a király alamizsna osztását ábrázolja, hiszen boldogok az irgalmasok. Valószínűleg a megrendelő püspök kívánsága volt, hogy a szent püspök kegyességét bemutató eseményt jelenítsék meg. A Szent István mögött feltűnő vár a király államszervező tevékenységére utal. Szent Pétert az arcán lecsorduló könnycseppel ábrázolja a művész: a kakas a világosság hírnökeként a fény és a feltámadás szimbóluma is. A Xavéri Szent Ferenc halálát, Assisi Szent Ferenc prédikálását, Gonzaga Szent Alajost, Szalézi szent Ferencet ábrázoló üvegablakok az egyház hitvallóinak életéből mutatnak be jeleneteket. A természettel, a teremtett világgal való összhang a gödöllői művésztelep alkotói számára is fontos volt, ez a motívum legerőteljesebben Szent Ferenc és a madarak ábrázolásában jelentkezik. Békességet és boldogságot hirdetve a történelmi megpróbáltatásokkal sújtott népeknek.

Székely Gábor

Krisztus három tanítványával a Tábor-hegyre megy, és ott előttük színében elváltozik. Krisztus emberi életében szüntelenül jelen van az isteni. Ha a környezete ünnepnek tekintette volna a vele töltött napokat, és hozzáemelte volna lelkét a Jelenlét szüntelen csodájához, észrevehették volna arcának ragyogását. Mert Krisztus szüntelenül az, aki: a színeváltozás nem az ő elváltozása, hanem a tanítványok kegyelmi állapota. Rányílt szemük arra, amit naponta akár meg is érinthettek. Péter a Tábor-hegyen akar sátrat készíteni, az Úr azonban elmosolyodik: hiszen én szüntelenül veletek vagyok. Lássatok meg embertársatok pillantásában, találjatok meg abban a sátorban, melyben mindennap laktok. Ne rendkívüli alkalmakat keressetek, fogadjatok be otthonotokba.

Elemlámpa

Egyik nyáron állami árvaházakban élő csökkentlátó és vak gyermekek táboroztatásán vettem részt. Kaptak zsebpénzt is, amit tetszésük szerint költhettek el. Egyiküknek, aki valamennyire érzékelte a fényt, eszébe jutott, hogy vegyenek elemlámpát. Az ötletnek óriási sikere volt, mert még a teljesen vakok is fölfedezték, hogy ha elég hosszú ideig égetik a lámpát, az meleget ad, tehát ők is képesek arra, hogy érzékeljék a fényt! Először le akartam beszélem őket, hiszen vehetnének mást is, elmehetnénk egy cukrászdába. Látva azonban örömüket, nem szóltam semmit. Alig várták, hogy elkísérjük őket a megfelelő üzletbe, ahová az egész társaság lelkesen betódult, és összes pénzét a legnagyobb méretű lámpákba fektette.

Nekem meg az jutott eszembe: vajon nem így teszünk mi is, amikor imádkozunk? Hiszen sötétségben élünk, de reméljük azt, hogy Isten megajándékoz a látással, a szeretet fényével, melynek a melegét érzékeljük. Keressük ezt a fényt, és mindent odaadnánk érte, hogy felragyogjon és megvilágítsa sorsunkat.

Halmi Krisztina

Milyen csodálatos dolog, hogy itt jár Jézus. Erdélyben jár Jézus és a mi magyar népünk között is jár Jézus, és Kelet-Európában minden nép között jár Jézus. Vajon nem késtünk-é el? Vajon nem úgy van-é, hogy a kezünkben volt minden írás, és minden lehetőség és mi mégsem vártunk igazán és mégsem változtunk meg úgy, ahogy meg kellett volna változnunk.

Csiha Kálmán: Jézus és tanítványai

Néri Fülöp, az ifjúság nevelője

A több mint 400 évvel ezelőtt (1515–1595) élt szent alakja a XX. század végén is izgalmas, aktuális, a zsinat utáni egyház is sokat meríthet tüzes istenszeretetéből, az ifjúság és a keresztény derű, az evangéliumi öröm iránti elkötelezettségéből. Életének fő műve 50 évig tartó apostolkodása, amellyel megújította Róma, az örök város egyházi életét. Mindent átfogó szeretete elsősorban az ifjúságra irányult, ezért csak úgy tódultak hozzá a fiatalok. Oratóriumot alapított, ahol lelki olvasmányokat végeztek, közösen énekeltek, zenéltek, és gyakorolták a felebaráti szeretetet. Egyszerűség és Isten vidám szolgálata jellemezte a szentet. A zeneirodalom oratórikus művei máig őrzik ragyogó kezdeményezéseinek emlékét. Az ifjúsági pasztoráció ma is sokat tanulhat tőle. Az ének, az éneklés maga túlmutat a művészi előadáson, a lelkületet is jellemzi: nem véletlen, hogy Néri Fülöp ezen a területen is kezdeményező volt

Cantare amantis est! – szabadon fordítva: csak az tud énekelni, akinek a szívében él a szeretet. Tömören: „Aki szeret, az énekel.” Vajon csoda-e, hogy ezt a szentenciát az a Szent Ágoston fogalmazta meg, aki hosszas tévelygés után vallotta meg: „Éppen olyan régi, mint örökkön új szépség: későn gyulladt föl szereteted bennem.”

Isten maga a Szépség, maga a Harmónia, aki kiárasztja belső gazdagságát, amikor az éneklés, a „vox humana” adományával ajándékozza meg teremtményét.

Bizonyos, hogy az éneklés a legszemélyesebb muzsika. Míg a hangszeren játszó művész csak más eszköz közvetítésével, használatával szolgálja a szépséget, addig az énekes szíve legbensőbb rezdülését saját testével szólaltatja meg. A szív bőségéből szól a száj, mondjuk, – a szív szeretetéből pedig szól az ének. Aki beteg, aki kedvetlen, az nem tud énekelni. A felcsendülő ének az „egész-séges”, a harmonikus lélek gyümölcse. Ezért mondhatjuk: aki énekel, kétszeresen imádkozik.

A közös ének közösséget feltételez és közösséget teremt. A vallásos ének az ember és Isten közötti szeretet kapcsolatot fejezi ki, így az interkommunikáció legszentebb formája, hiszen az ember nem más, mint Isten hangszere. Ezért mondja a 32. zsoltár: „Előtte új dalt énekeljetek, daloljatok neki szép öröméneket zengve.”

Borián Tibor Sch.P.

Szembenézés

Ma már a liceumokban is lehet hittant tanítani, én magam is el szoktam látogatni az iskolákba, az időpontot nem közlöm előre. Egyik alkalommal becsengetés után leptem meg a negyedik osztályt. Elmondtam, hogy Jézus mennyire szerette a gyermekeket, még példának is állította őket a felnőttek elé. Egyszer csak hátulról a második padban feláll egy negyedikes, ó, püspök bácsi, még gesztikulált is a kezével, mit tetszik nekünk az Istenről beszélni, az én apukám azt mondta, hogy nincs is Isten. Ez csak a papok találmánya, hogy a markukban tarthassák az embereket. Nagy csend lett, hogy a püspök vajon most mit szól erre. Megálltam a padnál, próbáltam egy kicsit informálódni, hogy is álljak a dologhoz. A kislány elmondta, hogy az édesanyja katolikus, rendesen imádkoznak is otthon, templomba járnak. Az apja viszont meg sincs keresztelve, templomba se jön, de egyébként nagyon becsületes munkás szakember, végig dolgozza a napot. „Édesanyám mindig fél négyre főzi meg az ebédet, hogy meleg ételt egyen, és legtöbbször még utána is elmegy, így mondta, csubukolni, szóval ilyen plusz munkába. Vasárnap otthon ül, szeret olvasni, hol Gárdonyit, hol mást.” Ekkor azt válaszoltam: Így ahogy mondod, édesapád hitetlen. De ne bántsd azért, valószínű nem a saját hibájából fordult el Istentől. Úgy látszik, a szülei nem merték templomba küldeni, megtagadták az őseik hitét, féltek, hogy elvesztik az állásukat. Úgyhogy ez azoknak is a hibája, akik akadályozták, hogy az emberek templomba járjanak. Viszont ne csodálkozz akkor édesapádon, hiszen ha valaki nem hallott Krisztusról, az nem szeretheti. Ha te nem ismersz itt egy gyermeket, egy valamilyen Rozikát, ha sose láttad, nem tudhatod, hogy kicsoda. Amikor édesapád hazamegy, állj elébe, nézz a szemébe, mert meglátod, hogy édesapád szemében mégis megtalálod az Istent, mert ő szereti a családját, mindent megtesz értetek.

Az anyja aztán eljött hozzám vagy három nap múlva. Azt mondja: Püspök úr, olyan zavarban volt a férjem. Amikor haza jött a munkából, Piroska elébe állt és azt mondta: – Apu, gyere, nézzek a szemedbe. Azt felelte, most nem tudok farkasszemet nézni, nem érek rá, ne haragudj, sietek vissza a munkába. Mert azt szokták játszani, hogy egymás szemébe néznek, ki bírja tovább. De a kislány megfelelt neki: – Apu, én most nem játszani akarok, látni szeretném Istent a szemedben. –Az én szememben? Hát ez meg hogy jut eszedbe? –A püspök bácsi mondta. –A püspök bácsi? Te meg hol találkoztál vele? –Eljött hozzánk az iskolába, és akkor én megmondtam neki, hogy nincs Isten, mert te mondtad. –Te ilyet mondtál a püspök bácsinak? –Igen, ilyet, mert hát te mondod ezt mindig. De a püspök bácsi azt felelte, hogy nem a te hibád, hogy nem hiszel, és hogy nagyon szeretsz bennünket, és nézzek a szemedbe, mert ott meg fogom látni, hogy igenis van Isten. Erre aztán az apa belenézett a tányérjába, és az ebéd végéig nem emelte fel onnan a pillantását. Mert most saját magával nézett farkasszemet, és nem bírta kiállni. – Püspök úr, a férjem még másnap is ezen morfondírozott. Hogy a püspök őt nem ítélte el, hanem még meg is dicsérte…

A negyedik napon már a férje keresett fel. – Én vagyok Piroska édesapja. Püspök úr azt mondta neki, hogy megláthatja az én szememben az Istent, de bizony fordítva történt: én láttam meg az Istent a Piroska tágra nyílt szemében… És most azt szeretném, hogy ne okozzak csalódást, észre ne vegye, hogy az én szememben nincs ott az Isten… Mit tegyek, püspök úr? Azt feleltem, én értékelem, hogy nem szégyellte, hogy eljöjjön, ezzel máris nagyon sokat tett. Keressen fel többször, egy kávé vagy egy pohár bor mellett elbeszélgetünk, elmondom, amit eddig nem volt alkalma hallani, hogy Krisztus maga a Szeretet, és ahol szeretet van, ott van ő is. Azóta már megkereszteltem, megbérmáltam, a lányával és a feleségével minden fél tizenkettes misén ott van.

Ha nem így állok hozzá, beszélhetett volna neki akárki Krisztusról meg Máriáról, nem térítette volna meg. De ez nem az én érdemem, a Szentlélek Úristen adta, hogy így szóljak hozzá.

Tempfli József

Jézus Krisztusban meghalni azt jelenti, hogy Isten kegyelmében, halálos bűn nélkül hal meg az ember. Így a Krisztusban hívő az Ő példáját követve a saját halálát át tudja alakítani az Atya iránti engedelmesség és szeretet aktusává. „Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, élni is fogunk vele” (2Tim 2,11)

A katolikus egyház katekizmusa

Krisztus előtt kb. 500 évvel élt Zakariás próféta, aki előre felvillantotta az Istentől küldött királynak az arcát. Izrael életének a középpontjában az a váradalom állt, hogy jön a Messiás, vagyis az a király, aki a nép életét majd Istenhez igazítja. A legnagyobb kérdés az volt: milyen lesz ez a király? A jeruzsálemi bevonulás kifejezte azt, hogy Jézus hogyan értelmezi ezt a királyságot. Izrael hatalmat várt, de Jézus az Ézsaiási Szolgaként jött, betöltve ezzel Ézsaiás próféciáját. Úgy vonul be, ahogy a próféta előre megmondta: szelíden, szamárháton. A ló és a szamár abban az időben egyaránt királyi állat volt, de a ló harcot jelentett, a szamár pedig békét. A szamár a bevonulás során tehát nem a mai értelemben veendő, amikor a szamár ma megmosolyogtatja az embereket. A szamáron királyok vonultak be, de nem háborút kezdtek, hanem békével érkeztek.

Szathmáry Sándor: A jeruzsálemi bevonulás

Felvonulás

A debreceni egyetemen 1948 őszén felvonulást szerveztek a „klerikális reakció” ellen. Az egyetemen szokás szerint előadásra mentünk, a tanterem teljesen megtelt. Ekkor bezárták az ajtót, se ki, se be nem lehetett menni, a professzort kiküldték. Mozgalmi dalokat énekeltettek velünk, zengett az épület, ez volt a felkészítés. Aztán elkezdték ordíttatni, hogy vesszen Mindszenty, halál Mindszentyre. Végül négyes-hatos sorban felsorakoztattak, de nagyon figyeltek, hogy ki ne álljon senki a sorból, és elindultunk fel a városba. Az első a Füredi utcán levő Szent László plébánia volt. Bementek, azt követelték a plébánostól, hogy vegye le a Mindszenty-portrét, amit ő nem tett meg. Ez is mindszentyista, ez is rendszerellenes, hangzott a mélyen szántó megállapítás. Mentünk tovább, nem túl gyorsan, de azért aránylag szaporán, hajtottak tovább. Elértük a Szent Annát, a rendház sarkánál megállítottak. Én nem énekeltem, azonban kitört belőlem az erdélyiség, látni akartam, hogy még mire képesek, nem léptem le, amit akkorra már többen megtettek, nem akartak részt venni. A nagy üvöltözés közben a második emeleti folyosóablakban egyszerre megjelent középen Bulányi, mellette két oldalt feszes vigyázzban Mándoky Ernő meg Szentgyörgyi András, ők hárman végezték az oktatást és a foglalkozásokat, megosztották a feladatokat. Szentgyörgyi is igazi pap, jézusi ember volt. Mindhárman istenhitet valló és átélő tanárokként foglalkoztak az ifjúsággal, vállalták a meghurcoltatást, a kockázatokat. Bulányi utólag mondta, hogy fájt neki, hogy olyan is van köztünk, akire nem számított. Megmagyaráztam neki, hogy szemtanú mindig kell legyen. Egyszerre elkezdték üvölteni, hogy vesszen Bulányi, le vele, úgy ordítottak, ahogy csak tudtak. Meg sem mozdult az a három, egyikük sem. Feszes magatartásban néztek le, csak azt láttuk, hogy iszonyatos fájdalom van az arcukon. Akkor végre tovább mentünk, elöl elindult a menet, be a Szent Anna plébániára. Molnár prépost volt a plébános, attól is követelték, onnan se ment le a Mindszenty-kép. Végre kijöttek, megállapították, hogy ez is rendszerellenes. Akkor mentünk tovább, elértük a Szabadság-telepi templomot. Ott be volt zárva minden, a kerítés tetején ugráltak át hárman-négyen. Ott is követelték, hogy a pap vegye le a képet. Visszajöttek, felültek a kapu tetejére, mert nem kísérte ki őket, az ajtót bezárta utánuk, és a kaput már nem nyitotta ki. Azt is lehordták mindennek, tovább mentünk. Én is mentem, mert elszántam magam, hogy látnom kell, hogy még mit csinálnak, vagy ki az, akinek nekimennek. Végül elértük a köztemetőt, itt egy valóban borzalmas jelenet játszódott le. Mint a megőrült csőcselék, berontottak a temetőbe, a sírköveket le, a sírokat széttaposták, hogy meddig mentek, azt nem tudom, azt mondtam magamnak, hogy most már láttam eleget. Reggeltől mentünk, már sötét volt. Különben nemcsak mi voltunk, az orvoskar, hanem az egész egyetem. Mikor már tényleg az őrület határán vannak, és annyira be vannak zsongva, hogy nem tudják, mit csinálnak, ez már valóban csőcselék volt. Hazamentem, teljesen összeomolva. Mikor elmondtam, hát kellett neked menni. Igen, ezt mindenképpen látnom kellett.

Farkas Rozália

Olajfa: a Getszemáni kert, ciprus: a szomorúság, cédrus: a keresztfa, pálma: a Király győzelme. Elhagyatottságában a természeti világ öleli körül Krisztust.

Amikor a Mennyei Atya elhatározta a bukott ember megváltását, már akkor érvényesült Szent Fiának szeretete. Az Isten Fia szerette Mennyei Atyját, de szerette az embert is. A szeretetnek ez a két iránya határozta meg a megváltás gondolatát. Krisztus magára vette a keresztet, s meghalt rajta a Kálvárián. Megváltott bennünket. Mindezt a Mennyei Atya és az emberek iránti szeretetből tette. Hivatkozik is erre a szeretetre, mikor azt mondja, hogy senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja.

Márton Áron: Az isteni szeretet

Jézus teste

A dévai ferences kolostor és az ott működő gyermekotthon nincsen körülkerítve, a Boldogasszony-templom előtt elhaladva át lehet vágni az állomás felé vezető útra, ahogy teszik is többen a környező emeletes épületek lakói közül, mikor reggelenként munkába sietnek. Az otthon nem válik el környezetétől, része a város mindennapi életének, a gyerekek is a ferences alapítvány által megvásárolt két blokkházban laknak, családi keretben, a két-háromszobás lakásokban tucatnyian is a nevelőszülők felügyelete alatt. – Lassan egy falunyi élet lüktet körülöttünk, Szeretet-falvát teremtettünk a városi blokk-rengetegben. – számol be Csaba testvér, a kolostor vezetője az eredményekről. Itt minden, ami van, az Isten iránti szeretetből és az Úr végtelen irgalmából, gondviselő jóságából született. Már több fiatal, hajdani diákunk velünk együtt dolgozik, neveli a kisebbeket arra, amit tőlünk is tanult. Igazi Noé bárkája: már csak azért is, mert a kolostorépületet korábban több árvíz pusztította, a zárda melletti régi iskolaépület pedig földgyaluk áldozata lett. De eljött 1989 decembere, majd 1993. szeptember 15-e. A Nagyboldogasszony tiszteletére emelt templom melletti ferences zárda romjai között csoda történt. Feltámadt porából a rég halottnak hitt iskola. –

Itt, Dél-Erdélyben, ahol a magyarság szórványban él, különösen fontos, hogy legyenek, lélegezzenek magyar iskolák, kollégiumok, gyermekotthonok. A térség problémáit fokozza, hogy a kommunizmus alatti erőltetett iparosítás következményeként igen sok család vált munkanélkülivé. – Hát te honnan kerültél ide? – simítom meg egy nagyobbacska, értelmes arcú fiúcska fejét. – Üvegcsűrből – válaszolja, a Marosvásárhely melletti falu neve a régi üvegipart idézi, melynek emlékei megtalálhatóak a helység múzeumában. Ma már azonban inkább az ott élők sorsának törékenységére utal az elnevezés: Sanyikáék heten vannak testvérek, az édesapa kőműves, de alig kap munkát. Őt és az öccsét azért vette ide Csaba testvér, hogy biztosítani tudja taníttatásukat, segítsen a családon, ha már, a sorsba vetett bizalommal, vállalták a hét jövevényt. Itt legalább a családi kapcsolat rendben van, hiszen, ha tehetik, a szülők látogatják a gyermekeket, vagy Csaba testvér ülteti autóba őket. Vannak azonban szomorúbb esetek is. Sokszor megtörténik, hogy cseng a telefon, valaki, egy pap, egy távolabbi rokon vagy egy aggódó szomszéd ad hírt a kallódó apróságokról. A testvér ilyenkor beül gépkocsijába, megvizsgálja a helyzetet, ez sokszor záródik úgy, hogy a gyermeket magával is viszi.

– Egyszer valami hivatalosabb helyről hoztam el egy gyermeket, mikor léptünk volna ki az ajtón, utánam szóltak. Azt hittem, kimaradt valamilyen szükségszerű adminisztráció, hiszen semmiféle papirost sem kellett kitöltenem. Hát valóban ez volt a baj, nyugtát kellett adnom az elhozott ruhaneműről, a kisfiút, azt vihettem mindenféle nyilvántartás nélkül. Az a kislány meg, akit ott látsz, egy banános ládából került elő az ágy alól – két testvérének már összecsomagoltuk a kevéske holmiját, mikor megmoccant valami, hát hogyan is hagyhattam volna ott. Az anyára a kocsmában leltünk rá, távolba vesző pillantással adta beleegyezését.

Mikor kilépek a kolostor kerengőjének ajtaján, ahol eddig beszélgettünk, hirtelen egy apró kezet érzek a tenyeremben. Egy kisfiú néz rám vizsgálódó szemmel, melyben mintha kérdés fogalmazódna, melyre válaszolni kell. Rámosolygok és egy csomag csokoládés kekszet veszek elő a táskámból.

– Szétoszthatom? – kérdezi, vagy inkább súgja.

– Hát persze, hiszen a tied.

Künn, az udvaron sorba állítja társait, óvodások vagy alsó tagozatosok lehetnek. Aztán ünnepélyes mozdulattal nyújtja a kerek süteményeket, a következő szavakkal, melyeket a szentmise szertartásából jegyezhetett meg, hiszen koruk miatt ők még nem áldoznak:

– Jézus teste.

Kozma László

Úgy szoktuk mondani: az apostolok mind aludtak. Pedig egyikük ébren volt: éppen Júdás, az áruló.

Pilátus üdvössége

Évtizedek óta hétről hétre járom a kórházakat, látogatom a betegeket. A következő eset a közelmúltban történt. Beköszönök a kórterembe, ahogy szoktam: én vagyok Lajos atya, jó hírt hozok. Egy kilencven éven felüli bácsihoz érek, megfogom a kezét. Beszélni kezd az 1950-es évekről, feltápászkodik, magyarázkodik, hogy nem úgy volt, mást akart, mintha magával is vitatkozna, mintha egy olyan monológot mondana, amelytől nem tud szabadulni. Először kissé összefüggéstelennek éreztem szavait, mintha nyomasztaná valami, mintha kerülgetné a mondanivalóját. Bizony – mondtam neki –, engem is üldöztek, engem is sok méltánytalanság ért. Akkor hirtelen megkérdezte: Mi a véleménye Olty Vilmosról? Úgy kérdezte, mintha biztos lenne abban, hogy tudom, kicsoda az illető, a kérdés valósággal kiszakadt belőle. Ezt válaszoltam:

–Egy vérbíró volt, én is szenvedtem tőle.

– Ne mondja, hogy vérbíró, mert én vagyok Olty Vilmos.

Szinte földbe gyökerezett a lábam. Hogy miért, ahhoz vissza kell mennünk az 1950-es évekbe.

1950-ben vagyunk. Éppen a rendőrségre igyekszem kihallgatásra. Már államosították a szerzetesrendeket, készül az egyházi iskolák államosítása. Az Actio Catholica, melynek elnöke Mihalovits Zsigmond volt, Lénárd Ödön piarista pedig a titkára, tiltakozásra készül. Én a piarista noviciátus után kerültem fel Pestre. Prefektusunk, Albert István egyszer négyünktől megkérdezte: – Vállalnátok-e egy feladatot? Az Actio Catholica tiltakozó levelet fogalmazott meg az egyházi iskolák államosítása ellen. A levelet el kellene juttatni a postaládákba. A feladatot titokban kell elvégezni, és egyáltalán nem veszélytelen, hiszen a hatalom államellenes cselekedetnek minősítheti. – Vállaltuk. Párosan mentünk reverendában, persze nem vettük észre, hogy figyelnek bennünket. Az ÁVO szokása szerint éjszaka érkezett a váci utcai rendházunkba. Rendfőnökünk, az irodalomtudós, költő Sík Sándor szobájában egész éjjel folyt a kihallgatás, letartóztatással fenyegettek, hogy majd értünk jönnek. Két hét múlva idézést küldtek a Markó utcába bemenni újabb kihallgatásra. Várakoztattak, aztán értünk jöttek a fogdmegek. Belépek a tárgyalóterembe, a kihallgató Olty Vilmos, akiről tudtuk, hogy már több halálos ítéletet hozott, Mindszenty Józsefet is ő ítélte el, borzasztóan féltünk tőle. Ott van Lénárd Ödön is, megbilincselve. A későbbiekben tizenhét és fél évet töltött a kommunisták börtöneiben, utolsóként szabadul. Most Olty fensőbbséges, éles, hetyke stílusban fordul hozzám, amely túl-bizalmaskodó is, mintha joga lenne ahhoz, hogy bármilyen megjegyzést tegyen magánéletre, akármire, hiszen a markában vagyunk. – Ismeri maga ezt az embert? – mutat Lénárd atyára. – Ismerem, rendtársak vagyunk. – Ne fűzzön megjegyzést a válaszaihoz. Csakis arra feleljen, amit kérdezek. Mindent tudunk magukról. – Mindenfélét kérdezgetett, szemlátomást megvolt a koncepciója, ahhoz igyekezett adatokat gyűjteni. Végül így fejezte be:

–Tanúként hallgattam ki, elmehet, de leülhet hátul is. Lénárd Ödönt később súlyos börtönbüntetésre ítélte, én azonban ezúttal kimaradtam az ítéletből. Mihalovits Zsigmondnak sikerült külföldre menekülnie, őrá már nem sikerült lesújtani.

Most pedig itt feküdt előttem, megtörten, maga Olty Vilmos, aki elítélte az egyházamat, Mindszentyt, rendtársaimat, halálos ítéleteket hozott. Én nem ítélhettem el, mert a vállamra borult és ott zokogott, ezzel kifejezte a bűnbánatát. Hiszen a Szentírás szerint, aki az Isten nevét hívja segítségül, üdvözül, és ezt ő most megtette. Csak ennyit mondtam: „Isten megirgalmazott önnek.” Még a szent kenetet is föladtam neki.

Kerényi Lajos Sch. P.

A kereszt hatalma

A második világháború utolsó évében középiskolás voltam, érettségi előtt álltam. Ehelyett katonai behívót kaptam, be kellett vonulnom. A harcokban aktívan nem vettem részt, azonban Brünn mellett hadtestemmel együtt mégis szovjet hadifogságba kerültem. A nemzetközi békeegyezményt 1945. május 9-én írták alá, ez azonban nem számított: a foglyok egy részét agyonlőtték, a többit bevagonírozták. Szolnok, Debrecen, aztán a hazai vágányok csattogását felváltotta a széles nyomtáv, majd Dnyepropetrovszknál egy fahíd recsegése. A fogolytábor Sztalinóban volt, Levédia környékén, ahol az ősmagyarok szálláshelye volt valamikor. Visszafelé tettük meg hát az utat, mint később megtudtam, a kárpátaljai magyar férfilakosságot is elhurcolták, kit a Gulágra, Szibériába, kit a Donyeck-medencébe, kit máshová. Benépesült hát az őshaza, újra magyarokkal… Teljes bizonytalanság, hiszen semmiféle tárgyalás, ítélet nem volt: nem tudhattuk, mi a szándékuk velünk, meddig tart a fogságunk. Holmink alig maradt, az édesanyám által ajándékozott feszületet azonban sikerült megmentenem.

Örömmel fedeztem föl, hogy pár fogolytársam valahogyan szintén megőrzött egy-egy kis keresztet. Ekkor a fiatalság lelkesedésével és elszántságával úgy döntöttünk: megtérítjük a Szovjetuniót. Nem szavakkal, hanem tanúságtétellel: példát adunk környezetünknek, viselni fogjuk a keresztjeinket. Elhatározásunk nem volt kockázatmentes: harminc évvel voltunk a nagy októberi szocialista forradalomnak nevezett és a későbbiekben csupa nagy kezdőbetűvel írt kommunista puccs után, a vallásüldözések időszakában. Bennünket azonban ez nem befolyásolt, nem rejtegettük tovább kincseinket. Amikor felszíni munkán dolgoztunk, követ szállítottunk, lebontottunk valamit, a keresztet cérnára fűzve a nyakunkba akasztottuk. Ekkor megtapasztalhattam azt, amit papi tevékenységem során annyiszor: az emberek a kereszt, a feszület láttán nem maradnak közömbösek.

Kiemelem gyermekek megnyilvánulásait, akikre Krisztus is oly nagy szeretettel tekintett. Életem további részében megadatott, hogy foglalkozhattam a fiatalsággal, ennek a táborbeli találkozásnak az egyszerűsége, mélysége azonban örök emlékem maradt. A tábor közelében levő településen lakó kiéhezett, alultáplált, vékony lábú, nagy hasú kisgyerekek odafutottak hozzánk, pravoszláv szokás szerint csókolgatták a keresztet, „Krisztosz, Jézusz Krisztosz” kiáltottak fel. Nem is falu volt ez, inkább bányatelep, az emberek nagy szegénységben éltek, a gyermekek vitaminhiányosak, alultápláltak voltak, lelkesedésük azonban azt mutatta, hogy Krisztus ismeretét az itteniek a nélkülözés, a megpróbáltatások közepette is továbbadták. Templom itt nem volt, otthon kellett imádkozzanak, a rejtegetett, a mégis megőrzött ikonok előtt, ahol nyilván apró gyertyákat gyújtottak, melynek füstölő lángocskájában felragyogott a hitük.

A fogságból szerencsére viszonylag hamar hazakerültem, a feszületet sikerült megőriznem, ma is megvan. Piarista szerzetesként évtizedek óta járom a kórházakat, elviszem Krisztust a betegek, a szenvedők közé. A feszület sokaknak nyújtott vigaszt, megkönnyebbülést, azt tapasztalom, hogy megpillantásakor senki sem marad közömbös. Nekem is erőt ad, része annak az örökségnek, melyet édesanyám szeretete bízott rám.

Kerényi Lajos Sch. P.

Krisztus szenvedése és a feltámadás összetartozik. És nem azért támadt fel, hogy elfelejtsük a szenvedését, mert azt hordoznunk kell, éppen úgy fenékig ürítve a poharat, mint ahogy ő fenékig ürítette. Mégis ott láthatjuk a húsvétot, ami nem vigasztal, vagy nem kisebbíti ezt a szenvedést, de ugyanakkor átható módon valami megdöbbentő más dimenzióból mégis bevilágít a szívünkbe, akkor is, amikor az teljesen elsötétült.

Jelenits István Sch. P.: Szenvedés és feltámadás

Anyám haldoklott. Bénult tehetetlenséget éreztem: nem tudok adni semmit, egy korty víz sem ment le a torkán. Akkor találkoztam a pillantásával: láttam, hogy örül annak, hogy fogom a kezét, éreztem a szorítását. Egyszerre észrevettem: nem arra van már szüksége, hogy adjanak neki, inkább mintha ő akarna adni valamit. Hiszen egész életében adott, borzasztó lehet neki így, hogy semmit sem nyújthat. Megcsókoltam arcát, és elfogadtam szenvedését, amit utolsó erejével átnyújtott nekem.

Etele György Sch. P.: Áldozat

Nem a tér és az idő a végső kategóriái a teremtésnek, hanem a személyesség, amely a világ legértékesebb dimenziója.

Barsi Balázs: A személyesség

Mint halkuló harangütések, Közelednek a Krisztus-léptek. Teremtő csöndje egyre némább, Pillantása szíveken ér át.

Nem lángok között, tűz-jelekkel, Az erdők mélyén hűs szelekkel. Simításán egy tenyérnek Léptei szívedbe érnek.