Annak idején diák korunkban a Szent István napi prédikációknak és ünnepi egyházi szónoklatoknak visszatérő témája volt első szent királyunk valóságérzéke és okossága, amely nagyszerűen tudott alkalmazkodni a történelmi követelményekhez, felismerte a kereszténység társadalmi szerepét és politikai erejét, s e felismerés révén új utat szabott nemzetének. Ezeknek a beszédeknek legtöbbször az volt a megszokott gyakorlati következtetése, hogy tanuljunk Szent Istvántól okosságot s őrizzük meg keresztény örökségünket.
Kétségtelen, hogy ez a sokat emlegetett „reálérzék” Szent István királyi nagyságának egyik jellemvonása. De csak az egyik a többi közt. Mi az ifjúság kritikai beállítottságával bíráltuk ezt a sarkító jellemzést, mert éreztük, hogy hiányos. Egyedül ezzel az „okossággal” bizonyára nem lett volna szenttó és eszménnyé, nem lehetett volna égi patrónusunkká. Később, a háború után, ezt a valóságérzéket, illetve ennek kezdeményező jelent8ségét egyes történészek az ô atyjának, Géza fejedelemnek tulajdonították. Szerintük Géza felismerését fia védte meg, szerezte meg és véglegesítette. Szent István mégis nagyobb és kiválóbb lett a magyar nép emlékezetében és tiszteletében, mint édesapja, s ez a tisztelet – eredményeit tekintve is – csak nőtt, századokon keresztül.
Az ô kereszténysége ugyanis nem csupán alkalmazkodás volt, hanem a bölcs ember tudós vállalkozása és meggyőződése, átélt műve. Az ilyen építményt nem fújja el könnyen a szél és nem pusztíthatja el a történelmi viharok áradata. A szentmise evangéliuma (Mt 7,24-29) – reá utalva – bölcs emberről beszél, aki sziklára építette házát. A „bölcs” jelző nem ügyességet és alkalmazkodni tudást, nem „technikásjátékost” akar jelenteni, hanem a végső elvek, a lényeges igazság szerint gondolkodó és cselekvő embert. Az ilyen ember ismeri fel a pillanatokon túl rejlő távoli és biztonságos jövőt, az ideiglenesben is az örökkévalót. A bölcs ember építő munkája maradandó, mert műve nem külső hatások eredménye, hanem a benső meggyőződés és a cselekvés egységének valódi életműve.
„Aki hallgatja tanításomat és tetteiben követi is”, az a bölcs ember mondja Jézus. Szent István Jézus Krisztusra építette fel egész életét, s így akarta megújítani országát is. Számára a kereszténység az újjászületés stabilitását jelentette „igazlelkűségben” és valódi életszentségben. (Szentlecke: Ef 4,17-24) S ez a mi Szent István-i kereszténységünk „azonosságának” legfőbb kérdése: tudatos, meggyőződéses, benső elkötelezettség-e valójában? Krisztusra építünk-e és benne újulunk-e meg mindennap „valódi életszentségben”?
