Sokat beszélnek manapság a világiak szerepéről az egyházban. Talán a világi hivő képe, s az egyházé is, világosabb vonásokkal rajzolódik ki előttünk, ha néhány gondolatunkat elmondjuk Máriáról, Jézus anyjáról.

Mária lehet – rendkívüli hatása ellenére – a világi hivő modellje.

Nem istenítjük ugyan őt, de hitünk és iránta megnyilvánuló szeretetünk gyakran arra indít minket, hogy benne csak a rendkívülit fedezzük fel; úgyhogy néha elérhetetlen magasságba helyezzük, ami személyiségét egyoldalúan mutatja be. Úgy csodáljuk benne Isten anyját, a Szeplőtelent, a Királynőt; hogy nem látjuk az igazi keresztény nőt, a jegyest, a feleséget, az anyát, az özvegyet, a szüzet, minden keresztény mintaképét. Nem látjuk benne a világit – aki volt –, akit Krisztus nem szentségi szenteléssel ajándékozott a világnak, mivel éppen nem tartozott a hivatalos egyházi szolgálatot végzők közé, s mégis mindig aktívan működött az egyházban. A magát ajándékozó szeretet által részesült annak anyaságában, és Fiával együtt, maradéktalanul neki szentelte életét.

Mária – a világi, mint mi –, élete által ragyogtatta föl azt az igazságot, hogy a kereszténység lényege a szeretet, s hogy minden pap és püspök is először egészen keresztény kell hogy legyen, azaz ebben a szeretetben éljen, megfeszítve, mint Krisztus, aki egyházát a kereszten alapította.

És mivel Mária az egyházban a lényegeset juttatja kifejezésre a szeretettel kapcsolatban, s mivel ez az egyház egyesítő eleme – hasonlóan a Szentháromság szeretetéhez -, úgy mutatja be az egyházat a világnak, amilyennek Krisztus akarta és amilyennek az emberek manapság szeretnék: mint a rendezett, közösséget alkotó szeretetet.

Ma az egyház csak akkor tud igazán kapcsolatot teremteni és párbeszédet folytatni a világgal, ha ezt az alapvető szemléletet képviseli; s ez elsősorban nem az egyházi hivatalvezetőkre tartozik, hanem kifejezetten a szeretet tanúságtételére olyan egyházban, amely úgy hatja át a világot, mint a lélek a testet.