Istenem, miért van az,
hogy mind gyakrabban jut eszembe:
végeredményben ez az egész dolog
a Te ügyed, a te vállalkozásod,
minek izgassam hát túlságosan
miatta magamat!
Milyen ravasz kísértés!
Azelőtt, amikor sikereim voltak,
jobban a magam ügyének tekintettem ügyedet.
S mert sikereim voltak,
nem keseredtem el gyakran,
mint mostanában, amikor látom egyre
üresebb templomunkat,
gyérülő, jobbára öreg társaságodat a szentmisén,
a kevesbedő hitet,
a széthulló közösségeket,
gyáván megfutó vagy számító apostolaidat,
s látom a jövő nemzedéket,
mennyire nem érdekli őket se Te, se én.
Miért gyötrődöm annyit
eredménytelenségeim miatt,
amikor tudnom kell,
hogy Te adod vagy nem adod a növekedést,
én csak ültetek és öntözök,
s majd az aratás is másra vár.
Igen, csak ültetnem és öntöznöm kell.
De teszem-e?
Csinálom-e egész szívvel, teljes odaadással?
Nem magamért csupán,
s nem a teljesítményre pislogva folyton?!
Mikor döbbenek végre rá, hogy nincs különbség
a Te ügyed és az én ügyem közt,
mert bennünk akarsz dolgozni tovább
a történelem utolsó pillanatáig!
Velünk azonosultál
sikerben és sikertelenségben
egész életeddel, egész áldozatoddal,
munkánk a Te növekedésed és dicsőséged,
a növekedésed a mi életünk és örömünk!
Mikor értem meg teljesen,
hogy ez a kérdés lényege:
valóban egészen Te vagyok-e én?!
