Olyan az ember élete a földön. Aki csak pislákol, az alig világít. Aki meg lángol, magát emésztve lobog – az áldozattá lesz. De a fény és az a parányi meleg, amelyet másoknak ajándékoz: mások életének részévé válik. S ami még ennél is csodálatosabb dolog: magamagának is az örök élet záloga lehet. Az ember múló fénye a múlhatatlan boldogság ragyogásává lesz Krisztus szüntelenül fényeskedő áldozata által.
Az égő gyertyaszál, amelyet kezünkben tartunk Gyertyaszentelő ünnepén, Krisztust jelképezi, s a gyertya lángja Krisztus áldozatos életét hirdeti. Az ünnep hangja arra szólít: ne csak kezünkben hordozzuk ezt a világosságot, hanem szüntelenül a szívünkben is. Egykor majd ebben a lángban Krisztus a maga lángjára ismer, amely az életet szolgálja, a békességet hirdeti, a szeretetet lobogja, s végső soron megdicsőíti az Istent. Mindenütt a földön, a zajos utcán éppúgy, mint az elmélyült munka csöndes otthonában.
Krisztus a világ világossága. S a keresztények? Mert Krisztus titokzatos Testének tagjai – ennek a világosságnak a részei. „Úgy világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják a mennyei Atyátokat” (Mt 5,16).
