A liturgikus év utolsó vasárnapjain a világtörténelem vagy helyesebben az üdvösségtörténet utolsó eseményeit tárja fel Krisztus prófétai szavakban. (Ezeket a beszédeket a biblikusok „eszkatologikus” beszédeknek nevezik.) Jézus jövendölésében összekeveredik a világ végének és Jeruzsálem pusztulásának apokaliptikus víziója. Az egyik azonban a másikra utal: a közelebbi esemény igazolja majd a távolinak bekövetkezését. Mindkét pusztulásnak a tanulsága azonos: legyetek mindig készen, és legyetek mindvégig hűségesek!
Jézus arról beszél, hogy egyszer elkövetkezik a vég, a világítélet, amikor az isteni igazságtevéssel befejeződik az üdvösség drámája. A világ nyilvánossága előtt, ünnepélyesen fölragyog az örök isteni terv szépsége és ereje, mint a végső ítélet indoka. Az igazság napja lesz az a nap, amikor Isten megfizet mindenkinek cselekedetei szerint – így jövendölték már az ószövetségi próféták (vö.1. olvasmány!).
Ennek a napnak az értelme azonban nemcsak az isteni igazságtétel kinyilvánulásában van, és Jézus fő mondanivalójának a lényege sem a pusztulás rettenetességének ecsetelésében keresendő. Hiszen nem régen, csak két vasárnappal előbb olvastuk a Bölcsesség könyvében, hogy Isten szereti „mindazt, ami van” és öröme telik „minden élőben”. Teológiailag tehát mélyebben kell keresnünk a végítélet jelentőségét, s nem szabad elválasztanunk a világ Megváltójának életétől, Jézus Krisztus üdvözítő jóságától és végtelen értékű áldozatától. Vele és általa lett minden (vö. János evangéliumának előszava!), Isten benne foglalt össze „mindent, ami mennyben és földön van” (Ef 1,10). A világ sorsa is benne és általa jut végső tökéletességre. Krisztus élete pedig a halál és a feltámadás, a szenvedés és a megdicsőülés dialektikus egységében teljesedett ki. A húsvéti misztérium az egész világ sorsát meghatározza, ezért a végítélet is a pusztulás és a megdicsőülés jegyében kell, hogy megtörténjék. Az evangélium – más helyen – „új égről és új földről” szól, épp ezért az anyagi dolgok pusztulását is jobb „átváltozásnak” neveznünk, mint megsemmisülésnek.
A végső nap igazi jelentősége az, hogy akkor végérvényesen kinyilvánul Krisztus dicsősége a hívők életében és a világ sorsában. Azért kell mindvégig mellette hűségesen kitartanunk, hogy részesüljünk dicsőségében.
