Madách nagy művében, Az ember tragédiájában olvassuk ezt a sort, amit – más vonatkozásban – sokan elsóhajtottak már: „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni”. Ádám az emberiség történetének pesszimista fináléjára gondol; az eszkimó jelenetre, amikor ezt mondja. Sok ember általában az emberi élet végére, a halálra érti ezt a sort. Mert az emberi életben legnagyobb probléma a halál, s íme, most a liturgia, a liturgikus év végén, majdnem egy hónapon keresztül mással sem foglalkozik, csak a véggel (az „eszkaton”-nal): a halál gondolatával, a világ végével, az elmúlással stb. November ez az „eszkatologikus” hónap, amikor az ünnepek is (Mindenszentek, halottak napja, Krisztus király ünnepe) ezeket a tényeket, „végső valóságokat” idézik elénk.
Sokan szeretnének a halálról és az elmúlásról megfeledkezni. De nem lehet. A halál valósága és fenyegetése naponkénti téma életünkben, akkor is, ha kifejezetten nem gondolunk rá. Gondolata, kísértése állandóan jelen van sóhajainkban, fájdalmainkban, az idő múlásán való sajnálkozásunkban, a tükörben, ha őszülő hajszálainkat és egyre mélyülő ráncainkat látjuk szemünk körül. S a probléma nem múlik el azzal, hogy nem akarunk rágondolni, sőt, könnyen tragédiába torkollik, mint minden „struccpolitika”.
Jézus és az ő tanítása nyomán a keresztény ember szembenéz a tényekkel. És ha a halált, az elmúlást beállítjuk Isten tervezte életünk és üdvösségünk egészébe, felismerjük, hogy a földi élet végét lezáró halál és a földi dolgok elmúlása egyáltalán nem vég, nem az utolsó mozzanat, nem a befejezés életünkben. Inkább csak átmenet, mint Jézus szenvedése és halála, „pesach”, „transitus” a feltámadásba, az örök élet dicsőségébe. Jézus tanítása ezt a vigasztalást hozza számunkra a földi élet legrettenetesebb dolgával, a halállal kapcsolatban.
Az evangélium eszkatologikus tanítását is ilyen szemmel, vigasztalódott lélekkel kell olvasnunk. Ez a tanítás nem idegenít el a földi javaktól, nem tartja fölöslegesnek a munkát és a törődést mindennapi gondjainkkal, hanem csak figyelmeztet, hogy mindez csak közbeeső állomás életünk teljes céljához. Mindenesetre nem fölösleges állomás, mert utunknak, a cél megvalósulásának jelentős része. Ebben a jézusi (majd szentpáli) tanításban persze az is benne van, hogy földi életünk nem végállomás. A földi élet javait tehát úgy kell használnunk, mint ideiglenes javakat (vö. 1Kor 7,29 sköv.). Nem megragadva bennük, hanem megőrizve szabadságunkat és függetlenségünket.
Imádkozzunk azért, hogy az örök élet vágya s iránta való vonzódásunk soha meg ne haljon bennünk.
