Az egyházi év végén egyre gyakrabban tűnnek fel a liturgiában a „végső dolgok”: a világ vége, az utolsó ítélet, a feltámadás és az örök élet. Mindez Jézus tanításának lényeges részét képezi. Meghamisítaná az evangéliumot, aki erről nem venne tudomást, aki elhallgatná a „másvilág” tényeit és üzeneteit.
A feltámadás központi igazság keresztény hitünkben. Nemcsak régen voltak olyanok (a szadduceusok), akik nem hittek a feltámadásban, hanem ma is vannak – a keresztények között is –, akik kételkednek vagy nem hisznek benne. Sokan nem is „elvileg” utasítják el a feltámadás hitét, hanem gyakorlatilag. Vannak, akik a homályos képek és mesék világába utalják a feltámadást, vagy ha hisznek benne, ez a hit semmi szerepet sem játszik mindennapi életükben. A szadduceusok hitetlenségét részben „megmagyarázza” az az ószövetségi elképzelés, amelyet a feltámadásról a farizeus- írástudók hirdettek akkoriban. A halál után – így mondták –, az élet hasonló formában folytatódik, mint most a földön, csak az emberi javakat és értékeket fokozott mértékben birtokolják a feltámadottak. (Mint Grundmann írja, Gamaliel például azt tanította, hogy az asszonyok naponta szülnek az eljövenciő világban!) Ezt a feltámadás-hitet támadják meg ironikus érveikkel a szadduceusok. A mi feltámadás-hitünk azonban nem farizeusi hit. Mi hitünket Jézusra alapozzuk, aki nemcsak tanította a feltámadást, hanem igazolta is saját feltámadásával. Sőt, saját feltámadását központi misztériumként rendelte megünnepelni. Ezeknek a tényeknek figyelembevételével állítja Szent Pál, hogy „ha Krisztus nem támadt föl” (és mi sem támadunk fel), akkor „hiábavaló a ti hitetek” (1 Kor 15,14).
Jézus a szadduceusokkal vitatkozva elmondja, hogy mit jelent a feltámadás. Elmondja, hogy a feltámadottakról nem földi kategóriák szerint kell gondolkodnunk. A feltámadottak Isten fiai, olyanok, mint az angyalok. Jézus ezzel nem a feltámadottak „testnélküliségét” akarja tanítani, hanem a halhatatlanságot. Így a feltámadottakat nem érdekli már a házasság, amely földi intézmény, sem az utódlási kérdés, mint fajfenntartási kötelesség. A feltámadással Isten gyermekei leszünk, véglegesen; vagyis Isten természetében, az ő életében részesülünk. S részt veszünk Krisztus dicsöségében, aki a halál megsemmisítője (vö.1Kor 15,24-25).
A feltámadás hite – az előbbiekből következik –, egyik meghatározója keresztény életünknek. Eszünkbe jut-e gyakran? S ha eszünkbe jut, örülünk-e neki? Mindennapi felfogásunkat is szerinte próbáljuk-e alakítani? Vigasztal-e minket a feltámadás reménye?
Erre is vonatkoztathatjuk Szent Pál figyelmeztetését: „Keressétek, ami odafenn van,… arra irányuljon figyelmetek!” (Kol 3,1-2.)
