Jézus legtöbb megnyilatkozása az írástudókkal és farizeusokkal szemben bíráló, elítélő és elutasító. „Kontestáló” magatartás, mondhatnánk mai kifejezéssel. „Óvakodjatok az írástudóktól!” – így kezdődik a mai vasárnap evangéliuma is. Utána kell járnunk, hogy tanuljunk belőle: milyen gondolatok irányíthatták Jézus magatartását velük szemben.
A leglényegesebb szempont volt, amely meghatározta Jézus ítéletét: milyen az írástudók kapcsolata Istennel, az Atyával, és aztán hogyan valósítják meg a szeretet parancsát az emberek között. Egykor minket is ezek szerint fog megítélni.
Jézus leül a templomkincstárral szemben, és figyeli a templomba sereglő zsidókat. Megfigyelésének eredményét ki is értékeli, mert egyúttal pasztorális gyakorlat és tanítás is ez az apostolok számára. Kétféle vallásos típust jelöl meg: az írástudók típusát, a külsődlegest előnyben részesítő, „legalista” vallásosságot és a bensőséges, áldozatos vallásosságot. Ez utóbbi példája a szegény özvegyasszony, akinek ajándéka s egyáltalán egész megjelenése nem mutatós, de annál őszintébb és igazabb. Az özvegyasszony csak két fillért dob a perselybe, de vallásossága mégis értékesebb, mint a feltűnést keltő írástudóké, a gazdagoké, akik sokat dobnak a perselybe. Részükről a sok is kevés volt, az özvegynek a kevés is sok volt, sőt mindene, mert egész megélhetését jelentette. A szív és lélek odaadása hiányzik a gazdagok adakozásából és életéből, s ezt bizony nem lehet külsőséggel, látszattal és mutatós gesztusokkal pótolni. Az özvegy két fillérje pedig teljes csatlakozást jelentett Istenhez: mindent odaadott, fenntartás, aggodalom és rnellékszándék nélkül. Ez az odaadás a lélekben, belül történik, s a külső áldozat csak következménye és jele.
A mai keresztény életben is az egyik legnagyobb probléma az igazi, helyes vallásosság kialakítása. Azzal, hogy megkereszteltek minket, azzal, hogy „anyakönyvezett keresztények” vagyunk, sohasem elégedhetünk meg. Mi is hajlamosak vagyunk a külsőségek szerinti gondolkodásra. Sokat adunk a látszatra, ami önmagában véve még nem volna baj, ha a látszatnak benső hitele volna, ha a látszattal nem csapnánk be magunkat és másokat. Sokszor a nevelés, a tekintélyi ráhatás is felelős a formális gondolkodásmódért és a formalista magatartásért. Az igazi nevelés ugyanis valahol ott kezdődik, ahol a gyermek nemcsak parancsra cselekszik, sőt, egyáltalán nem kényszerből cselekszik, hanem benső igényből és jóérzésből, önkéntes odaadásból. A parancsok, főleg a tiltó parancsok egyoldalú kiemelése veszélyes lehet a vallásosság kialakulásában is.
A készséges, odaadó lelkületre Jézus adta nekünk a legszebb példát. Ö mindent odaadott értünk, „feláldozta” istenségét, – ahogyan Szent Pál mondja –, „kiüresítette önmagát”. Minden szentmise ezt az áldozatot és jézusi lelkületet jeleníti meg. Minden szentmise a teljes odaadásra szólít fel minket Istenért és embertársainkért. Ezért a liturgia egyik (gyakran előforduló) kulcskifejezése a „devotio”, az „odaadás”: ezt a lelkületet kell megtanulnunk, mindjobban elsajátítanunk a liturgián való részvétellel. Erre a bensőséges odaadó lelkületre figyelmeztet a mai evangélium. Ez az Istennel való tökéletes egyesülés útja: az életszentség útja.
