A liturgikus év vége felé járunk, s a liturgiában mind gyakrabban felhangzik a kiáltás: „Jön a vőlegény!” Nem tudjuk sem a napot, sem az órát, de biztosan hisszük, hogy Jézus visszatér, újra eljő a világ végén.
Ez a hit, hogy Jézus újra eljő s akkor személyesen és közösségileg találkozunk vele: egyidős a kereszténységgel. Az ősegyház lelkiségének, a hűséges várakozás lelkületének ez a hit volt a forrása.
S ez a hit – kezdet óta szüntelenül –, ma is él az egyházban. Ma is, mindennap felhangzik a szentmisében: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” Az egyház a várakozók közössége. Látszólag titokzatos ellentmondás ez: azok várják, akikhez már megérkezett, azok éhezik, akiket már testével táplál, s azok szomjúhozzák, akik már eljutottak élő vízforrásához.
Nem tudjuk, mikor jön el, nem tudjuk, meddig késik. Ez a „bizonytalanság” a hivő ember nagy próbatétele. „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát” – mondta Jézus jöveteléről, s ezek a figyelmeztető szavak nyugtalanságot okoznak mindnyájunkban. Bőrünkön érezzük, hogy nem tud abszolút biztonságot nyújtani a világ. De a hit sem automata-biztosíték az üdvösségre. Éberen és okosan őriznünk kell, állandóan táplálnunk kell lámpásunk fényét. Folytonos készenlétben, következetes hűségben kell élnünk. Tervszerűen és céltudatos beosztással kell várakoznunk és virrasztanunk életünk lámpása felett, nehogy a balga szüzek sorsára jussunk. Mert nem tudjuk ugyan, hogy mikor jön a Vőlegény, de biztos, hogy egyszer megérkezik. Eljön külön mindegyikünkhöz a személyes halálban, s eljön népe közösségéhez az utolsó ítéletkor.
Várakozó lámpásunk olaja hitben és jócselekedetekben megnyilvánuló hűség. A kitartásban megvalósuló elkötelezettség a bölcsek (az okos hajadonok) biztonsága. Várakozásunk azonban nem passzív várakozás, nem tétlen nyugalom. Éberségünk a hétköznapok szüntelenül megújuló munkájának és döntéseinek sorozatában valósul meg.
Gondolunk-e erre minden nap hajnalán: a mai nap is hűségünk tanúságtételére ragyog fel fölöttünk!
