A szinoptikusok közül mind a hárman foglalkoznak a főparancs kérdésével (Mt 22,34-40; Mk 12,28-34; Lk 10,25-28). A kérdező írástudó dicséretét azonban csak Márk evangéliumában olvashatjuk: „Nem jársz messze az Isten országától.” Miért dicséri Jézus az írástudót, s majdhogynem tanítványává (Isten országa részesévé) teszi meg őt?
A főparancs kérdéséhez tudnunk kell, hogy Jézus válasza az ószövetségi szentírás két helyéről állítja össze a kettős főparancsot (MTörv 6,4 sköv. és Lev 19,18), és Heinz Schürmann azt írja erről: „Az egész törvény összevonása erre a két parancsra és a.két parancs egybevonása Jézus saját, eredeti tette” (Worte des Herrn, Leipzig, 1966.227.). Jézus tettében az is benne van, hogy „Isten szolidárisnak nyilvánítja magát az ember sorsával” (Schürmann, i.m.), s ennek a ténynek a fényében érthető igazán az utolsó ítélet királyának a mondása: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Jézus válasza óta az egyik szeretet nem lehet meg a másik nélkül, mert annyira szoros kapcsolatba kerültek egymással.
Az írástudó megértő viszontválaszában elismeri a szeretet primátusát, minden törvény fölött álló rangját. Bár csak az istenszeretetet emeli ki, a másikat csak éppen hozzákapcsolja, – megnyilatkozásából kitűnik lelki nyitottsága és bizonyos fokú vonzódása a Jézus által hirdetett Isten országa iránt. Ezért kap dicséretet a Mestertől, olyan dicséretet, amely fölér egy meghívással.
Nem ismerjük az írástudó további sorsát, életét. Azt azonban megtanulhatjuk tőle, hogy problémák esetén a megoldást csak Isten iránti figyelemmel és nyitottsággal lehet megtalálni. Így kezdjünk bele a napi szentírásolvasásba, ilyen lelkülettel kérjünk tanácsot az eucharisztiában jelen levő Jézustól. Isten szava iránti nyitottságunk az alapvető bizalom jele, s ezt a bizalmat „igényli” az Úr, ha hozzá fordulunk.
