A farizeus szó a mai általános szóhasználatban bizonyos elítélendő magatartást bélyegez meg. Azokat nevezzük farizeusoknak, akik álszent módon mást mutatnak, mint élnek, s másként beszélnek, mint éreznek. Eredetileg – Jézus korában – a „farizeus” vallási csoportosulást jelentett, ahhoz a zsidó vallási párthoz való tartozást, amely a Kr.e. 2. század közepén keletkezett, s a törvény iránti tiszteletével és betű szerinti ragaszkodásával tűnt ki, és kétszáz év alatt „szellemi arisztokráciává” fejlődött. Tekintélyük, hatalmuk és befolyásuk igen nagy volt Jézus korában. Ezzel az embertípussal állítja szembe Jézus a vámost, a társadalmilag és vallásilag lenézett embert. A szembeállítás célja az alázatosság és a bűnbánat értékének kiemelése, az Istennel szembeni helyes magatartás kialakítása a tanítványokban.
Mindkét ember a templomba megy imádkozni. A farizeus – öntudatának és jellemének megfelelően –, látszólag hálát ad Istennek, valójában azonban dicsekszik. Maga kiválóságát emlegeti, magának tetszeleg. Imádsága monológ, nem párbeszéd. (Vannak, akik a megfelelő görög kifejezést úgy is fordítják: „önmagához imádkozott”.) Elvakultságában odáig merészkedik, hogy Istenre is rá akarja erőltetni a „külsőt”, a látszatot, a színfalakat, a „rendezést”, amellyel bemutatja törvénytiszteletét és jóságát. Istent azonban nem lehet dicsekvéssel meghatni. Hiába terjeszti ki karját és emeli égre a szemeit, nem lát magánál túlra. Hálaadása szeretetlenség: „nem vagyok olyan, mint a többi”.
A vámos alázatosan hátul áll meg a templomban, s talán az 50(51.) zsoltárt kezdi imádkozni: „Könyörülj rajtam, Istenem!” Nem hálaadás ez, hanem kérés, rimánkodás, mégis jobban tetszik Istennek, mint a farizeus imádsága, ezért a vámos megigazultan és tisztultan tér haza. Isten előtt ugyanis csak alázatosan, igazi énünket feltárva, kegyelmet igényelve állhatunk meg.
Isten országa azoké, akik igénylik, akik tudatában vannak saját kicsiségüknek és Istenre utaltságuknak. Csak a magával elégedetlen, Istent még jobban igénylő ember hite lehet fejlődőképes. Ezért értékes annyira a vámos alázatossága.
Vannak-e ma is „vallásos” farizeusok? Bizony vannak, ilyen különleges értelemben is: nemcsak az emberek előtt képmutatók, hanem Isten előtt is. Pedig előtte igazán nem lehet másnak látszani, mint amik vagyunk. Igényeljük, kérjük irgalmát és szeretetét! Olykor még keresztény közösség is mutathat farizeusi (hamisan dicsekvő, magával megelégedett, triumfáló) magatartást. Ezért nem szégyellte a zsinat kinyilvánítani: „Az egyház bűnösöket is foglal magában; így egyszerre szent is, és folyton megtisztulásra szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelenül” (Lumen gentium, 8.), Az alázátosság útja: a bűnbánat és a megújulás útja, közösségileg és egyénileg is.
