Minden időben törekedtek az emberek a dolgok summázására, a szerteágazó és sokrétű kérdések és válaszok összefoglalására. Régen és ma is vannak például törekvések a hit rövid foglalatának az összeállítására. Ilyen igényből született meg az első időkben az „apostoli hitvallás”, a Hiszekegy. A mai evangélium hasonló igényről beszél, de nem a hit, hanem az erkölcs, a törvény területén. A farizeus azt kérdezi Jézustól: „Melyik a főparancs a törvényben?”
A főparancs tulajdonképpen összefoglalás. Nem azért fő, mert valami mondvacsinált rangsorolás alapján az első helyre állították, hanem mert „ezen alapszik az egész törvény és a próféták”. És amikor a farizeus Jézust próbára akarja tenni, nem csupán elméleti kérdést akar vele megbeszélni, s nemcsak „teológiai jártasságát” akarja vizsgáztatni, hanem egész törvényszemléletének és magatartásának beállítottságát is vizsgálni. Benne áll-e Jézus a törvény rendjében, Mózes és a próféták világában?
Nem válaszol-e erkölcsileg kifogásolhatóan, hitbelileg tévesen? Mert ez esetben meg lehet őt támadni és lehetetlenné tenni a nép előtt.
Jézus azonban „jelesen vizsgázott” a farizeus kérdésére, amikor a kettős főparancsot válaszolta. S válasza nem volt téves, bár „két” parancsot emlegetett. A két szeretet, Isten és ember szeretete ugyanis lényegében egy parancs. A kettő összetartozik, az egyik a másikra épül. Nem szeretheti Istent igazán, aki nem szereti embertársait, – hirdeti később mintegy magyarázatul Szent János apostol. „Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is” (1Jn 4,21). Teológiailag vizsgálva a tételt: mindkét szeretet forrása és mintája Isten szeretete, mégpedig az ó hozzánk lehajló, irgalmas szeretete (vö. 1. olvasmány mondanivalóját és főleg 1Jn 4,7-21).
Isten szeretetével kapcsolatban – legalábbis elvileg – nemigen van nehézségünk. Annál több az embertársi szeretettel. Az „önmagunk” mértéke sok kimagyarázkodásra és elsekélyesedésre ad lehetőséget, ha nem kapcsoljuk Isten szeretetéhez a miénket. Ezért ez a kifejezés: „a második hasonló hozzá”, nyilván úgy is érthető, hogy a kettőt kapcsoljuk össze, és együtt, egymáshoz hasonlóan éljük meg a két szeretetet.
Jézus pontos válaszának a nagysága nemcsak a szóbeli megfelelésben mutatkozott meg, hanem életének tanúságtétel-válaszában is. Ő önmaga teljes feláldozásáig és teljes „kiüresítéséig” szeretett minket, egészen a halálig. S. ezzel elvette a szeretet egyéni kimagyarázkodása és bizonytalansága elől a lehetőséget. Jézus élete, mint teljes válasz új parancs és példa lett számunkra: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!” (Jn 15,12)
