„Testvéreim!” – ez a megszólítás hangzik el a közgyónás elején a szentmisében, amikor a pap lelkiismeret-vizsgálatra és bűnbánatra szólít fel minket. Ma már nem szokatlan ez a megszólítás, talán észre sem vesszük és azt sem, hogy később is, egész templomi együttlétünk alatt így szól hozzánk, ahogyan Szent Pál is szólt híveihez: „Testvéreim! Érdemes ennek a megszólításnak a jelentésén elgondolkodnunk, hogy tudatosan szerinte formáljuk templomi és mindennapi magatartásunkat.
Jézus Krisztus által egymás testvérei lettünk. Mindenekelőtt Jézus testvérei, s csak utána – általa és benne – egymáséi. Éppen a szentmise az a legfontosabb esemény, amely a keresztény testvériséget kifejezi és építi. A Zsidókhoz írt levél ugyanis ezt mondja: „Illett ugyanis, hogy azt, akiért és aki által minden lett, mivel számtalan fiát elvezette az üdvösségre, az üdvösség szerzőjeként a szenvedésben tökéletesítse. Mert ugyanattól az egytől valók mind: a megszentelő és azok, akiket megszentelt. Ezért nem szégyelli testvérnek nevezni őket, amikor ezt mondja: Hirdetni foglak testvéreimnek, zengem dicséreted az egybegyűltek előtt (Zsid 2,10-12).
A liturgikus közösség tehát testvéri közösség. Azok közössége, akik egy hitben imádkoznak az egy Atyához Jézus Krisztus által. Szent Ágoston szavai nagyszerűen fejezik ki, milyen nagy család tagjai vagyunk: Testvérek, legfőképpen a szeretetre buzdítunk titeket, de nemcsak benneteket, hanem azokat is, akik kívül vannak; vagy azért, mert még pogányok, még nem hivők Krisztusban, vagy azért, mert tőlünk elváltak, velünk együtt egy Főben hisznek, de a testtől elkülönültek. Sajnáljuk őket, testvérek, mint testvéreinket. Akarják, nem akarják, testvéreink ók. Akkor szűnnének meg testvérek lenni, ha megszűnnének mondani: Mi Atyánk!” (Ex enarr. in psalmos. Ps 32, 29; CCL 38, 272.)
Sajnos, ebből a testvériségből ma még csak keveset lehet tapasztalni templomainkban. Még nem tudjuk igazán átélni ezt a nagyszerű, szinte határtalan távlatú igazságot. De meg kell kezdenünk ennek az igazságnak és ténynek a tudatosítását és gyakorlatra váltását. Minden keresztény közösség (az egyházközség is!) csak liturgikus alapokon épülhet fel, vagyis csak úgy, ha eucharisztikus közösség is. Mivel az egyház lényegében liturgikus közösség, egyik fő feladata az emberek megszentelése és Isten dicsőítése. Az egyház minden részmegvalósulásának is ilyennek kell lennie: testvéri közösségnek a hétköznapokban is, amilyen a liturgikus együttlét alkalmaiban is.
