Bizonyára sokan érezték az igazi hit hiányát a Lukács-evangélium első olvasói közül, ugyanúgy, mint az apostolok, mikor Jézushoz fordultak: Növeld bennünk a hitet.” Bármerre jártak, bármilyen csodát láttak, mindig a hittel találkoztak, s a Jézus mellett eltöltött évek megtanították őket arra, hogy életük legdrágább kincse a hit, amely szinte „mindenre” képesíti az embert. Megtanulták azt is, hogy Jézus követésének ez az első és legfontosabb feltétele.
De milyen hitről van szó? Arról a hitről, amely Isten ajándéka, tehát természetfölötti erő és ajándék, nem pedig emberi bizalom és erőlködés jele. A természetfeletti hithez is kell az ember közreműködése, készsége és – még alapvetőbben – nyitottsága. Ezek a hit-előzmények azonban nem termik a hitet, hanem csak előkészítik. Az apostolok jól érezték, hogy a hitet nem lehet „csinálni”, sőt „kiérdemelni” sem, de lehet kérni Istentől, az Atyától, aki azt akarja, hogy a hit által mindenki üdvözüljön. S Jézus a hitnek erre az igényére, mint a jó tanár a jól felelő gyerek válaszára, helyeslő jóváhagyással válaszol: Bizony, bizony, nagyszerű dolgot kértek, mert óriási a hit ereje! A szinte lehetetlenre is képes az ember a hit birtokában!
A hit természetesen felelősséggel és kötelességgel is jár. Akiben (vagy akinek) hisz az ember, annak parancsait és kívánságait készségesen teljesíti. S akinek az élete vonzó számunkra, azt szívesen követjük. Ez az engedelmesség és szolgálat a hitből fakadó kötelesség. Az igazán hivő embernek a szemléletében az ún, „hitélet” nem szívesség kérdése, az Isten- és emberszolgálat nem előny vagy haszon kérdése elsősorban, hanem magától értetődő, egyszerű kötelességteljesítés. Aki megkapja a hit ajándékát, az általában meg is érzi, mire kötelezi a hit.
A mai szekularizálódott világban sok probléma van az ember természetfeletti igényével vagy hit-igényévei éppúgy, mint a hit „következményeivel”: a hitből fakadó kötelességekkel. Sokat törődjünk hitünk elmélyítésével és fejlődésével. Imádkozzunk érte: Urunk, növeld bennünk a hitet!
