Ősi, ószövetségi zsidó köszöntés. Benne van az üdvösség történetének sok-sok íze, hangulata, ereje. Benne van a teocentrikus gondolkodás lényege: az a kívánság, hogy Isten szerint éljünk. S ha Isten velünk van, és az Úr, a Hatalmas védőszárnyai alatt élünk, senkitől sem kell félnünk.
Mint köszöntést, a legrégibb emlékként a Ruth könyvében találjuk meg. Ruth, a moabita asszony, Dávid királynak és Jézusnak, a Megváltónak egyik őse volt. Ruth könyve azt mondja el, hogyan ismerkedett meg Ruth Boózzal, és hogyan lett a felesége. Ruth, aki nagyon szegény volt, elment a mezőre kalászokat gyűjteni. Boóz földjén is éppen ezzel foglalatoskodott, az aratók után szedegette az elhagyott kalászokat, amikor kijött a gazda, hogy megnézze munkásait. Így köszöntötte őket: „Az Úr legyen veletek!” Azok pedig így válaszoltak: „Áldjon meg az Úr!” (Ruth 2,4).
Maga a kifejezés, ha nem is kimondottan köszöntés formájában, többször is előfordul a szentírásban, amely megmagyarázza, mit jelent, ha velünk van az Úr (1Krón 22,18; 2Krón 15,2; Judit 8,34. stb.). Általában kölcsönös kapcsolatot jelent: „Az Úr van veletek, mivel vele voltatok. Ha keresitek őt, megtaláljátok, ha azonban elhagyjátok, elhagy titeket”(2Krón 15, 2.). Szándékot és akarást is jelöl tehát: az Úrral lenni! Erre is gondolhatunk, amikor halljuk a szentmisében e szavakat.
Így köszöntötte az angyal Szűz Máriát Názáretben: „Az Úr teveled!” (Lk 1,28). Jézus története, az újszövetség története indul ezzel a köszöntéssel. Nem csoda tehát, ha már őskeresztény eleink átvették és meghonosították a szentmise, az Ige „szentségi megtestesülése” ünneplésekor. A legrégibb eucharisztikus imádságban, Szent Hippolytus kánonjában már szerepel kezdő köszöntésként.
Valóban többet, jobbat, nagyobbat nem kívánhatunk egymásnak, mint hogy „az Úr Jézus legyen lelkeddel!” (2 Tim 4,22.)
