Istenem, úgy indultam el hazulról,
hogy amikor belépek templomodba,
kívül hagyom a mindennapi élet bajait,
mindent, ami gondot okoz,
szürke feladatokra
és kicsinyességemre emlékeztet.
Szerettem volna felemelkedni a világ fölé,
kiszakadni megszokott környezetemből.
Látod, nem sikerült.
Egyre az jár az eszemben,
hogy a következő hét is olyan lesz, mint a többi,
munkával, vitatkozással és mérgelődéssel teli.
Hétről hétre alig változom,
legfeljebb csak öregszem,
hibáimmal, bűneimmel,
gyerekes gyarlóságaimmal együtt.
Mondd, Uram, Istenem,
Te nem unod hétről hétre ugyanazokat az arcokat,
fogadkozásokat és könyörgéseket?
Elnézem az oltár fölé emelkedő keresztedet.
Szünet nélkül ugyanazt a szenvedést ábrázolja,
egyforma kínokat, egyforma halált.
Kezdem sejteni, mit jelent:
nincs sok áldozat,
csak egyetlenegy,
mely végtelen értékű és érvényű.
Kezdem sejteni,
hogy ez a te szürke, hétköznapi örökkévalóságod
értünk és miattunk van,
ehhez kell csatlakoznom,
ebbe kell bekapcsolódnom.
Az ember végül is
kevés variációval rendelkezik.
Egyetlen lehetőség számára,
hogy kitörjön a szürke egyhangúság ismétlődő formáiból:
elmélyülni a szeretetben,
a végtelen távlatú odaadásban
és áldozatban.
Belevetem magam Szíved mélységeibe!
