A vándor szamaritánus maga Krisztus volt, aki valóban vándor volt, és meglátta a földön fekvő sebesültet. És ó nem ment tovább, mert vándorlásának éppen ez volt a célja: hogy minket megtaláljon. Miattunk szállt le ugyanis a földre, és közöttünk lakott. Nemcsak megjelent köztünk, hanem körül is járt igazságban… A sebekre bort öntött, az ige borát; de mert a súlyos sebek nem tudták volna elviselni erejét, olajjal keverte össze, úgyhogy szelídsége és emberbarátsága miatt magára vonta a farizeusok szemrehányását, akiknek aztán így válaszolt: „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.”

Aztán felrakta a sebesültet teherhordó állatára – s ez azt jelenti, hogy fel akart emelni minket az állati szenvedélyeken, ó, aki minket magamagában hordoz és testének tagjaivá tesz.

Végül elvitte a férfit a fogadóba. Ezzel a névvel az egyházat jelzi, amely mindenkinek lakóhelyévé és menedékévé lett. És midőn a fogadóba értek, a jó szamaritánus a megmentettet még nagyobb gondozásban részesítette. Valóban, miután az egyház létrejött a népek között, maga Krisztus jelent meg benne, mint a kegyelmek kiosztója…