A keleti embereknek a menyegző volt az öröm legfőbb ideje. Sok vendég érkezett ilyenkor, főleg a vőlegény meghívott barátai, a vőfélyek, akik a jegyespár örvendezését és mulattatását voltak hivatva előmozdítani. A lakodalom az üdvösség idejének képévé vált, ahogyan Izajás könyve mondja: „Mert amint a vőlegény feleségül veszi a lányt, úgy fog frigyre lépni veled fölépítőd; és amint a vőlegény örül a menyasszonyának, úgy leli örömét benned Istened” (Iz 62,5; vö. Iz 61,10.). Már a rabbinista teológiában is szilárdan áll ez a kép, s még erősödik az Énekek énekének Jahvéra és Izraelre vonatkoztatott allegorikus jelentésében. Így értelmezi Jézus az ő jelenlétét mármint az üdvösség idejét, amelyben Isten boldogító ígérete beteljesül. Ebben az időben elképzelhetetlen, hogy a menyegzői vendégek „böjtöljenek”. vagy – ahogyan a Mt 9,15 mondja – „szomorkodjanak”. Az üdvösség örömének, amely Jézus jelenléte és közelsége által kiszélesedik, kell kifejeződnie az apostolok magatartásában is.

Az ősegyház megértette ezt a tanítást, és istentiszteletében az eszkatologikus ujjongás kapott hangot. Eucharisztikus ünneplésük közösségi lakoma keretében örvendező jellegű volt: „A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és tiszta szívvel vették magukhoz az ételt” (ApCsel 2,46).