Ha megvalljuk: Krisztus feltámadt, akkor ezzel tulajdonképpen azt fejezzük ki, hogy többé nem tátong szakadék Isten és a világ között. Krisztus már benne áll a földi élet minden szánalmas dolgában, amitől nem szabadulhatunk, mert hiszen a föld a mi anyánk. Jelen van a teremtmények névtelen várakozásában; ezek anélkül, hogy tudnák, arra várnak, hogy részt vehessenek testének megdicsőülésében.

Jézus benne áll a föld történetében, amelynek lefolyása minden győzelmében és bukásában ijesztő pontossággal tart afelé a nap felé, amelyen az Úr dicsősége, mindent átalakítva, a mélységből feltör. Ő minden könnyben, minden halálban a titkos ujjongás és élet, amely győz, bár meghalni látszik. Ő a szegényben, akinek alamizsnát adunk, az a titkos gazdagság, amely az adakozónak javára lesz. Ő szolgáinak nyomorúságos vereségében az a győzelem, amely Istentől jön. Ő a mi ájultságunkban az a hatalom, amely megengedheti, hogy gyengének lássék, mert győzhetetlen. Ő az, aki bűnökkel van körülvéve, mint az örök szeretetnek mindvégig türelmes irgalma.

Itt van, mint a legtitkosabb törvénye és mint a legbensőbb lényege minden dolognak, amely akkor diadalmaskodik és érvényesül, amikor minden rend felbomlani látszik. Ő olyan számunkra, mint az éltető világosság és a levegő, amelyre nem is figyelünk. Olyan mint a mozgás titkos törvénye, amelyet fel nem foghatunk, mivel ennek a mozgásnak az a részecskéje, amit mi magunk átélünk, rövid ahhoz, hogy belőle a mozgás mibenlétét kiolvassuk. De itt van ő, ennek az anyagi világnak a „szíve” és örök érvényességének „titkos pecsétje”.

Ezért szabad nekünk, a föld fiainak ezt a világot szeretnünk, sőt kell is szeretnünk. Akkor is, ha jajjal-bajjal áraszt el minket. Mert amióta ő halálával és feltámadásával beleállt egyszersmindenkorra ebbe a világba, azóta annak minden fájdalma hitünk próbájává lett, mert hisz az élet minden fájdalmának a titka: a Feltámadott. Hogy a világ minden szükségének, bajának ez a titkos értelme, ezt nem a mi tapasztalatunk mondja, hanem a hitünk! A hit, amely a tapasztalatok ellenére is kitartóvá tesz minket. Az a hit, amely szeretni tudja a világot, mert az a Feltámadott „teste”.

Egy dolog persze szükséges, hogy az ő tette, amelyet többé nem lehet meg nem történtté tenni, létünknek üdvévé legyen. Kell, hogy a mi szívünk sírját is szétfeszítse. Kell, hogy létünk öléből, ahol mint erő és ígéret tartózkodik, feltámadjon. Ez a feltámadás hitünk szabadságáért történik. Ez is az ő „cselekedete”. De ez a tette úgy megy végbe, mintha a mienk lenne, mintha az élő hit cselekedete lenne, amely belevisz minket a földi valóságok hatalmas indulásába saját dicsőségük felé, mely Krisztus feltámadásával vette kezdetét.