Az ember sokrétű, változó lény. Nem adatott meg neki, hogy mindig ugyanaz maradjon. Azért nehéz megmondani, hogy tulajdonképpen ki és mi ő. Sok mindenről maga sem beszél szívesen. Sokszor szinte menekül önmaga elől. Megteheti, mert hisz az ember csak akkor beszél önmagáról, ha ideje engedi, kedve tartja. Ahhoz azonban, ami ő, hozzátartozik az a kimondatlan is, amiről nem beszél. Mármost milyen az a képe az embernek, amely ezt mutatja, ami valóban ő, és nem azt, amilyennek beállítja magát vagy amilyen lenni szeretne?

Ez egy haldoklónak a képe kellene, hogy legyen. Mert ugyan egyikünk sem akar meghalni, de annyira ki vagyunk szolgáltatva a halálnak, hogy az, mint félelmetes hatalom, már életünkben mindent befolyásol. A haldoklónak ég és föld között kell függenie, mert sem itt, sem ott nem vagyunk egészen otthon. Az ég nagyon messzi van, de a föld sem maradandó otthonunk. A haldoklónak magányosnak kell lennie. Mert ha eljön a halál ideje, az az érzésünk, hogy a többiek félnek tőlünk, tétován félre húzódnak, s magunkra hagynak. A mi elképzelt emberünknek olyannak kellene lennie, mint a fára felfüggesztettnek. A fa egyik szára vízszintes, a másik függőleges: a mindent összefogó horizontális és a meredeken magasba, az egyetlen Egyhez törő vertikális metszőpontja az emberi szív, azt vágják szét. A mi emberünk kell, hogy erősen odaszegezett legyen. A mi földi szabadságunk ugyanis a szükség kényszeréből fakad. Átdöfött szívűnek kellene lennie, mert a végén minden egy lándzsában összpontosul, amely szívünk vérét ontja. Töviskoronát is kellene viselnie, mert a végső fájdalom nem a testé, hanem a léleké, az értelemé… Mivel pedig végeredményben minden ember olyan, mint ez az egy, mint ez a minta, azért kellene, hogy ezt a magára hagyottat körülállják hasonmásai, akik éppen olyanok, mint ő. Az egyiket aztán kétségbeesettnek, a másikat reménykedőnek ábrázolhatnánk, mert hisz igazában nem tudjuk, hogy a reménység több-e haldokló szívünkben vagy a kétségbeesés. Így körülbelül kész is lenne az ember képe. Nem mutatna meg mindent az emberből, de az benne lenne, amit meg kell mutatnunk magunkból. Amit aztán így megmutatnánk magunkból, olyan kérdéseket intézne hozzánk, amelyeket egyedül nem tudunk megválaszolni.

Ezt a rólunk készült képet, amelyet nem szívesen látunk, Isten állította szemünk elé nagypénteken saját Fiában. Mivel rólunk készült képnek kellett lennie, azért mondta Pilátus: „Íme, az ember!” (Jn 19,5.) Az Apostol azt írja a keresztényeknek, hogy ők azok, akiknek a szeme elé állították Jézus Krisztust (Gal 3,1). Ő egyeseknek botrány, másoknak oktalanság, de a meghívottaknak Isten ereje és Isten bölcsessége (1Kor 1,23). Ha Isten szemünk elé állítja ezt a képet, amely szerint teremtve vagyunk, akkor nemcsak létünk kérdéseire tekintünk, amikor ezt szemléljük. Isten, aki bennünket ez elé a kérdés elé állít: kik vagyunk? – megadja erre a kérdésre saját feleletét is. Mivel azonban Ő a feleletet öröktől fogva ismeri, felfoghatatlan szeretetének játékával létrehozott minket, hogy mi legyünk a kérdés. És miután örök Igéje maga lett emberré, és mint ember meghalt létünk keresztjén, megadta nekünk a választ is. Ezzel felbátorított minket, hogy ránézzünk erre az előttünk eltitkolt képre, hogy szobánk falára felfüggesszük, az utak mellett felállítsuk és a sírokra tűzzük.

Mennyiben Isten felelete ez arra a kérdésre, hogy kik vagyunk? Megválaszolhatunk erre egy mondatban, amit az egyházatyák újból és újból így fejeznek ki: „Mindent megváltott, amit magára vállalt.” Igen, mindent, amit magára vett, megváltott, mert mindez Isten életévé és Isten sorsává lett. Magára vállalta a halált, akkor tehát az több, mint elmerülés az üres értelmetlenségbe. Magára vállalta az elhagyatottságot, a fojtogató magány tehát kell, hogy magában foglalja Isten boldogító közelségének az ígéretét. Magára vállalta az eredménytelenséget, tehát a pusztulás győzelemmé lehet. Magára vállalta az Istentől való elhagyatottságot, tehát közel van az Isten ott is, ahol úgy érezzük, hogy elhagyott minket. Mindeneket magára vállalt, tehát mindeneket megváltott.

Nem vesszük ezt észre? Létünknek fojtogató úttalanságában és megragadhatatlanságában vergődünk? Nem érezzük, hogy minden meg van váltva? Úgy véljük, hogy nagypéntek sötétsége továbbra is megmaradt? Úgy véljük, hogy a megfeszítettet elfogadhatnánk, mint létünknek a képét, de nem tudjuk, hogyan lehet a fájdalmak embere számunkra egyűttal az Isten üdve, világossága? Hogyan történik a nagypéntek csodája? Ő a kegyelem csodája. Rá nem hivatkozhatunk.

Mégis: amikor a kereszt alatt térdelünk és így imádkozunk: Uram, hiszek, segíts hitetlenségemen, s amikor egy pillanatra mindent elhallgattatunk, csak szívünk gyötrődését és lelkünk kínzó kérdéseit nem, s ha csendben vagyunk, hogy hallani tudjunk, és akkor az ember ajkáról, haldoklásának halálos sötétségéből csak ezeket a szavakat halljuk: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet, akkor – ez a kegyelem csodája! el tudjuk hinni, hogy mindent magára vállalt és mindent megváltott. Éppen ezt kell meglátnunk és meghallanunk!

A halál kényszerébe érkezett. Mindent meg kellett fizetnie. Semmivel sem ámította magát. A halál az halál. Nem akart hős lenni. Nem akart pózolni. Nem olyan volt, aki még a halálban is színészkedik. Tudta, mi lakik az emberben. Azok, akik körülötte voltak, nem könnyítették meg halálát. Sem azok, akiket ellenségeinek neveztek és magukban úgy is éreztek, akikért ő mégis imádkozott; sem azok néhányan, akikre még a halálban is szeretettel gondolt. Sőt inkább megnehezítették halálát. A keserűség kelyhének legalját érezte ajkain. Kívül és belül sötétség környékezte. Egyedül maradt a világ gyűlöletével, amely kinyújtotta fojtogató kezét szívére és életére. Nem volt félreértés, ami pontosan szemügyre véve, ártatlan félreértésnek látszott. A megfoghatatlan bűn, a kárhozat szülte. Egyedül volt vele szemben. Az Atya közelségének a fénye most az ítélet sötét tüzévé változott. Csak az elhagyatottság és a tehetetlenség létezett, égetve és elmondhatatlanul halálosan. A halál egyszerűen a szívébe szállt, és mint a tövis, emberi létének legbensejét sebezte. Abszolút halál. „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” És mert minden ily veszendőbe ment, ilyen halott volt, azért mondta: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet! Félelmetes az élő Isten kezébe kerülni, ha az ember felfoghatatlan szeretetből a világ bűneit magáénak tudja. Ő mégis azt mondta: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet! Ha van szó, amely magától értetődően biteles, akkor ez az. Ez a szó, amelyet ebben a pillanatban mondott, kellett, hogy Istenhez találjon. Van Isten, ő az Atya! Az ő kezébe mindent letehetünk. Mindent. Ő mindent elfogad.

Nem kényszerűség, hogy ezt a szót, amely a kereszten elhangzott, nekünk szólt, amely létünk titkainak a mélyébe hatol, elhiggyük. De lehetőségünk. Csak hallgassunk és figyeljünk rá. Akkor a Megfeszített, emberi létünk mintája, megadja a választ, amelyet Isten Benne, az emberré lett isteni Igében mondott arra a kérdésre, hogy kik vagyunk.