Emberi száj – az egyiptomi József történetétől számítva – soha nem mondott még ilyen szép történetet, egyet sem, amely az ember szívét érzékenyebben érintené.

A magyarázók tanakodhatnak és okoskodhatnak: a tékozló fiú az új ember, aki a fájdalmak megtapasztalásában megtisztult, az otthon maradó pedig a farizeus, aki teljesíti az ősi törvényt, de a szeretetet nem ismeri.

Jézus nem akart rejtvényt adni nekünk. A példabeszéd végén ő maga fejtette meg az értelmét: jobban örülnek a mennyben egy bűnösnek, aki bűnbánatot tart, mint az összes igaznak, aki a maga megszokott igazságossága alapján valamivel dicsekszik; jobban örülnek, mint az összes tisztának, aki a maga kitűnő tisztaságát szemlére teszi ki; jobban örülnek, mint az összes jámbornak, aki a maga szigorú törvényteljesítésével csak benső egykedvűségét akarja eltitkolni.

A valódi igazak persze felvétetnek a mennyek országába; értük azonban semmi sem történik, értük nem kell aggódni és remegni, de miattuk nem is tartanak semmilyen ünneplést. Aki azonban elveszett, akinek szokatlanul sokat kellett szenvednie lelki megújulásáért, akinek nehézségek árán kellett megszolgálnia helyét a mennyek országában, egész múltjának megtagadásával, annak valóban helyénvaló, hogy öröméneket zengjenek.