Szigorú törvények és szokások óvták az Ószövetség népét az idegenektől, a más vallásúaktól. Szigorú rendelés irányította sorsukat, hogy őrizzék az egyistenhitet, hordozzák a Megváltó ígéretét, életük és szenvedésük tanúságtételével várják az eljövendő messiási országot. Ez a sors szembenállást és elzárkózást jelentett a többi népekkel szemben, nehogy a hűtlenség (bálványimádás) veszélyébe kerüljenek.
A szamáriabeliek is idegenek és kívülállók voltak a választott nép fiai előtt. Néha még a pogányoknál is idegenebbek: igazhitű zsidó nemigen állt szóba velük. Az evangéliumi történetben pedig Jézus megszólít egy szamáriai asszonyt, elbeszélget vele, sőt a történet végén, amikor a város lakói marasztalják, két napig velük marad. Először maga az asszony csodálkozik Jézus viselkedésén, majd az apostolok is megütköznek rajta, de nem merik számon kérni. Ők persze hozzászokhattak már mesterük „különcködéseihez”, amelyekről mindenfélét beszéltek, hogy „bűnösökkel lakmározik és vámosokkal cimborál”, a szegények közt érzi igazán jól magát, kedveli és gyógyítja a betegeket, egyszerű embereket (egy vámost is!) hívott meg tanítványaivá, maga is vándoréletet él, szóval az „alja nép” világa az ő hazája. Tudták róla, hogy nem tesz különbséget ember és ember között a hatalmasok szokása szerint, előtte „nincs többé sem zsidó, sem görög”, sem férfi, sem nő, sem öreg, sem fiatal – mindenkit egyformán szeret, mindenkit egyformán üdvözíteni akar. Mindenkit hív az Atyához. A szamáriai történet is az ő általános küldetését, egyetemes megváltói hivatását bizonyítja.
Jézus szeretetének ez a – példa nélkül álló – egyetemessége, mindenkit magába ölelő „demokratizmusa” azóta is a kereszténység egyik legfontosabb eleme. Ma is keresztény életünk egyik legmegrázóbb élménye. Jézus ma is hív és vár mindenkit asztalánál, az eucharisztikus vendégségre. Mindenkit megszólít az ő egyháza által, amely hozzá hasonlóan egyetemes hivatású. Sajnos, mi keresztények nem mindig tudunk ilyen határtalanul nyíltak és szabadok lenni. Minket még sokszor a szimpátia, a társadalmi és nemzeti előítélet, rangtisztelet és sok furcsaság tart fogva és irányít a szeretetben, legfontosabb feladatunkban is. Megújuló kereszténységünkhöz és egyházképünkhöz hozzá tartozik: Jézus szent demokratizmusát és egyetemességét megtanulni és megjeleníteni hétköznapjainkban.
Senki sem idegen számunkra, az örömhírnek küldetése van mindenkihez. Ezt közvetítsük mindenkinek.
