A szentírási rész arról szól, hogy mi történt Jézussal a pusztai böjtölés alkalmával, hogyan kísértette meg a sátán. Nyilvános működésének a kezdetén történt ez, mielőtt elindult volna hirdetni Isten országát, amely az ő személyében jött el közénk. Mielőtt tanítani kezdett volna, imádkozik. Mielőtt a nyilvánosság elé lép, kimegy a pusztába. Mielőtt a tömeg közé vegyül, a magányt keresi. Mielőtt az emberekkel való találkozást keresi, Mennyei Atyjának arcába tekint.

Jézus valóságos ember. Olyan akart lenni, mint egy közülünk. Azért vállalta az emberi sorsot, hogy benne konkretizálódjék mindaz, ami megtörténik az emberrel, a bűnt kivéve. Mindig az Atya tetszését kereste: Lélekben állandóan összeköttetésben volt az Atyával, tehát nem volt szüksége külön imádságra. Mégis megtaláljuk életében a rejtett Istenhez-kapcsolódás külső formáját is: a tudatos imádságot. Azért megy a pusztába, ezért böjtöl, azért vállalja az önmegtagadást, hogy megtanítson minket a nagy igazságra: csak így lehet az Istent megtalálni. Ezzel a kemény lemondással, a világtól való elszakadással vallomást tesz arról: az a legdöntőbb dolog az életünkben, hogy megtaláljuk az Istent és nála legyünk. Minden más csak másodrendű. Készen kell lennünk nekünk is arra, hogy a földi értékeket fel tudjuk áldozni a nagyobb érdekében. Ezzel megtanít bennünket a helyes életszemléletre.

Jézust elmélyült, pusztai magányában megkísérti a sátán. Jézus az Isten Fiának vallja magát, a gonoszlélek tehát érre alapozza támadását. Így szól hozzá: Ha Isten Fia vagy, akkor nem éhezhetsz, nem lehetsz magadrahagyatott, nem lehetsz erőtlen. Ha valaki annak tudatában él, hogy ő Istennek kedves Fia, és tudja, hogy ez áthatja egész emberi természetét, ellentmondásnak tűnik a magány, az éhezés és az elhagyatottság. Lehetséges-e a teljes magárahagyatottság Isten szeretett gyermeke számára? Annyira nyomorult lehet ebben az állapotban, hogy a világ minden dicsősége teljesen távol legyen tőle? Így próbálkozik vele az ördög, és rá akarja bírni Jézust hatalmának csillogtatására, hiszen ő Isten, aki mindent megtehet, amit csak akar.

És mit tesz Jézus? Ha szabad ezt a kifejezést használnunk: isteni öntudatával átáll a gyengék és az elhagyatottak oldalára. A kísértésre nem azt válaszolja: Isten Fia vagyok, és éppen azért megtehetem azt is, hogy éhes, gyenge és magános legyek. A kísértésre csak azt válaszolja, amit minden ember válaszolhat: éhes ugyan, de ő Isten kenyerével akar élni; Istent nem szabad kísérteni, hanem neki szolgálni kell. Azt kell tennie, amit minden embernek tennie kell: belebocsátkozni és elszenvedni a valóságot, a szegénységet, a magánosságot és az erőtlenséget is. így a Fiú, amikor a pokol hatalma az ő isteni, fiúi öntudatára hivatkozik, a mi sorsunkat választja: szegénységet, a magánosságot és Isten szolgálatát. Megkezdi messiási működését, miközben nemcsak saját lényének mélységében, hanem szívének tettében is az Isten és a teremtmény között végtelen szakadék fölött oda lép át, ahol mi vagyunk: a szegények és hatalom nélküliek, magánosok és elhagyottak. És éppen ezáltal lesz ő az, akinek az ördög mondja: az Isten Fia. Mivel mi emberek vagyunk és nem ördögök, azt kell mondanunk: Ha te Isten Fia vagy, akkor Emberfiának is kell lenned, épp olyannak, mint mi vagyunk, mert csak úgy válthatsz meg minket attól, amit hordoznunk és elszenvednünk kell; ha te velünk tartasz és azt akarod, hogy részese légy sorsunknak.

Éppen ezért, akkor leszünk Krisztus követői, ha ebben a hitben; reményben és szeretetben tovább tudunk lépni annál, ami csak világi, s ha tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk, és magunkra vesszük azt, ami ránk méretett, talán a szegénységet, a magányt és azt a lehetetlenséget, hogy a világot mássá alakítsuk, mint amit a mi életünkben jelent. Akkor körülvesz majd minket Isten szeretete és kegyelme, és a mindenható Isten, aki nem hagy minket egyedül és elhagyottan, azt mondja nekünk is: Gyermekem vagy, örök szeretettel szeretlek téged.